MYKOLAS SLUCKIS
Gyufáért küldték
Valami nyílsebesen szökellt fel mellette, olyan váratlanul, hogy a kasza süvítve vágódott egy fatönkbe. Fel-felvillant egy rőtbarna test, szinte repült a magas füvön át, aztán illa berek, már el is tűnt a sűrű bozótban. A mindenit, kis híja, hogy fel nem nyársaltalak! Elkelne egy kis friss hús. .. Az egész erdőalját telepotyogtatják, fényes nappal itt szaladgálnak, mint a kisborjak, hogy megszabaduljanak a bögölyöktől. Ha valakinek, hát az őzeknek valóságos paradicsoma ez a hely... A fű kiegyenesedett, a bokrok összezárultak, és olyan, de olyan csend támadt köröskörül, mintha széles e világon csak ő, Aniceta maradt volna rossz gondolataival. Kellemetlenül is érzi magát, mintha éberen figyelné valaki a fenyőligetből. Csak nem a félszemű leskelődik? Ha nem vágódik a kaszája a fatönkbe, ki tudja hány üveg vodkával kellett volna megvendégelnie, hogy tartsa a száját? Vedeljen csak, ki sajnálja, de végighallgatni a vén semmirekellő ostoba tréfáit... Ha meg nem az erdőkerülő, akkor bizonyára ezek a... hogyishívják... turisták...
A leterülő fű suhogásán át hangokat hall Aniceta. Leszegi az állát, és nagy lendülettel nekihuzakodik, mintha saját fejének árnyékát akarná levágni a kaszával. Ég a tarkója meg a háta, de a harmat tartja magát. Hű, de igyekeztem. Merő lucsok minden. Nagy a harmat. Nemhiába, hogy salétromot könnyezett a nagyszoba ablaka. Biztos jel. Már a mama is megmondta... Valaki csörtet a kiserdőn át, mindjárt itt lesz, és Aniceta gondolatai elhunyt anyjáról szertefoszlanak, még mielőtt testet öltenének. Hallatszik, amint a cipők korhadt fatönkbe ütköznek, imbolyog a vékony törzsű fenyők csúcsa. Hát persze. Turisták. Fiatalok. Hová mennek? Minek? A réteken, az erdőkben kószálnak... Vaktában, úttalan utakon. Mire jó ez nekik? Hát nem ugyanolyan emberek, bajok, gondok vannak mindenütt? Már nem lehet egy bokor mögött rendbe szednie magát, holtbiztos ott heherészik valaki! A háború előtt bezzeg nem taposták volna le a füvet, nem bóklásztak volna itt mindenfelé, mint a lovak. Papa elkergette volna őket íziben egy husánggal. Papa... Miért is nem ő jött ki a kaszálóra? Jaj, apám, kedves jó apám!
A turisták már a fenyők sötét árnyékát tapossák. Megkerültek egy hangyabolyt, meg azt a halom követ, amit traktor hordott össze az egész mezőről. Megígérték, hogy elszállítják, de megfeledkeztek róla. Katonazubbonyra emlékeztető zöld zekék, rövid nadrágok, hátizsák... És bot a kezükben. Mire kell a bot? Manapság ritka helyen tartanak harapós kutyát. Hála istennek, nincsenek sokan, csak hárman. Két kislány — az egyik dundi, a másik sovány, nyurga — és egy fiú: barnára sült, férfiasán izmos a lábikrája. Lopja a napot, holott dolgozhatna. De a lányok is! Hát aztán! Falun is hogy felvágnak most az ilyenek! Azt mondják, pihenniök kell, elgyöngültek, belefáradtak télen át a sok tanulásba...
— Néni kérem, szabad itt sátrat vernünk?
Aniceta nyelével a földbe szúrja a kaszát, gyapjú lélekmelegítője zsebéből előveszi a fenőkövet. Mintha nem is neki szólna a kérdés. Kellemes, csicsergő hangocska. A soványkáé. Nem kisgyermekek már, köszönni meg elfelejtettek. A dundi legföljebb ha tizennyolc éves lehet, a válla, a melle gömbölyű, a haja dús, olyan kisasszony forma, de ez a sovány.. .
— Mi az, megsüketültél, nénike?
Cuppog a víz a láb alatt, nem rét ez, hanem mocsár, a nyurga lány futva igyekszik hozzá, és ezzel a gyermeki türelmetlenségével még kedvesebb Aniceta szemében. A zekéje napszívott, a gombjai leszakadtak. A zeke alatt lapos, csak a bordái süllyednek-emelkednek, s úgy tetszik, mintha zörögnének.
— Megfeledkeztél magadról? Nem vagyunk az iskolában! Hiszen megbeszéltük, hogy kulturáltan fogunk viselkedni.
Tompa, de erélyes hang, egy felnőtt hangja, s a vékonyka lány izgágasága egyszeribe lehervad, mint a kinyílatlan virág. Megdermed egy helyben, tátva marad a szája. Mit kotyogott volna még? Aniceta kíváncsi, mintha a kislány valami elfeledett igazságot tárhatna fel előtte, ami a többieket nem érdekli. A kövérkés lány szemlátomást olyan fáradt, hogy majd összeesik, lezöttyent egy zsombékra, egyik lábát maga alá húzta, a másikat előre nyújtotta: széles, rétegezett sarkú divatos szandál rajta és izzadságtól megbámult zokni...
— Szeretnénk letáborozni. Olyan szép ez a vidék! — A mosolya barátságos, de közben a sáros cipősarkára sandít, és Anicetának nem tetszik a megjátszott udvariassága. — Egy-két éjszakát itt alszunk, aztán továbbmegyünk. Ne féljen, nem gyújtjuk fel az erdőt, a szemetet összeszedjük, elássuk. Lehet?
Udvarias is, akkurátus is, szó se róla, de Aniceta csak húzogatja a fenőkövet, a kaszát élesíti; nem kér a látszatjámborságból. Mintha az egyik iránti engedékenysége megbánthatná azt a másikat, aki ott toporog vele szemben bokáig a vízben, és úgy mereszti rá a szemét, mintha csodát látna. Mit akar? Aniceta megragadta a kaszanyelet, suhintott egyet, de a penge csak a felületet súrolta, mintha nem is a füvet, hanem a kimondatlan szavakat kaszálná le. A kislányét is meg az övét is. Ugyan mi haszna a szavaknak meg a gondolatoknak, ha a fű ittmarad és megszárad, amíg sikerül elszabadulnia ebből a gazdaságból? Úgy van itt az ember, akárha láncon tartanák ...
— Akkor mi legyen, néni kérem? — térítette vissza a valósághoz a csicsergő hangocska.
— Hát... De hisz itt süppedékes.
— Milyen?
Cuppog a víz a lába alatt, és mégsem érti! Gyermekek ezek még, buta kis gyermekek... A fiúnak azért már több esze lehetne. Aniceta rászegezi a tekintetét. A nyaka vékony, a lába korát meghazudtolóan izmos, felső ajka verejtékcseppektől sötétlik. Már ütközik a bajsza... Szégyelhetné magát a rövid nadrágjában. De nem, ajkát beharapja, nevetgél. A lányok éjszakai szállásról gondoskodnak, ez meg csak vigyorog. Mire felnő, valakinek a nyakán fog élősködni. Manapság a férfiak mind naplopók. A fiú nem állja a vizslató tekintetet, zavarában a lábát váltogatta.
— No, mi lesz, továbbmegyünk vagy letáborozunk? — mormogta.
— Mocsaras erre. Feljebb menjetek. A fenyőkhöz! — Aniceta mérgesen a vízmosás felé bökött a kaszával. — Itt a széna se jó. Tele van sással.
— Nagyon köszönjük! Igazán hálásak vagyunk!
— Az erdő a kolhozé. A füvet ne tapossátok le, nekem kell lekaszálnom.
Aniceta maga sem érti: miért küldte el őket, miért akarta, hogy a gyerekek minél távolabb kerüljenek innen? Hiszen a csemeteerdővel övezett pocsolyás tisztás megélénkül a fiatal hangoktól, kevésbé nyomasztó és magányos így. A szeme sarkából leste a turistákat, mintha kiscsibéket számlálna. Megint szemébe ötlött a kövérkés lány telt válla, erős melle. No, nézd csak, milyen kerekded, akár egy tejesköcsög. A pipaszárlábú kis ugrifüles vékony fűszál hozzá képest... nadrágos fűszál! Valami megmagyarázhatatlan, őt magát is zavarba ejtő asszonyi sajnálattal érzékelte Aniceta az első lány fölényét, amit nem tudott kétségbe vonni, bármennyire is szerette volna. Ej, ezek idegenek, mi közöm hozzájuk! Nagyot sóhajtott, megmarkolta a kaszát, ütemesen suhintgatott vele. Férfiléptek, a nagy gumicsizma nyomai sorjáznak a széles kaszavágáson... Látta magát az ő szemükkel. És a kasza egyszeriben nehéz lett, pedig könnyű, jól ki van kalapálva. S-zzs... S-zzs... És hirtelen — reccs! — valami trutymó tekeredett a kasza hegyére. Pfuj, béka! Rázta lefelé teljes erőből, csak úgy pengett a kasza. Undorodva törölte le egy fűcsomóval a fénylő pengét. Még egyszer végighúzta rajta a fenőkövet, a nagyujja begyével próbálgatta az élét. A nap már magasan jár, eleget tapostam a sarat. Még hogy „néni"! Valóban néni? Már régóta az... Azért is nem szerette az idegeneket, mert azok mindjárt elkezdenek kérdezősködni. Ma néni, holnap talán már anyó. Dehogy anyó, öreganyám, vén madárijesztő. Aniceta megremegett, félősen körülnézett.
— Milyen szép itt maguknál, néni! Hahó! — ugrálva keringett a közelében a nyurga kislány, a visszhangot várva. A kiáltás nem jutott messzire, beleütközött a fenyők falába, s nyomban lehullott; így hullhatott volna el az őz Aniceta kaszájától. Megöltem volna az őzet? Még jó, hogy nem látta a kislány, amikor én a békát... Nehezebb lenne neki kimagyarázkodni, mint az erdőkerülőnek. — Hahó-óó! — próbálta feléleszteni a visszhangot a repeső hangocska, felhúzódott, remegett keskeny válla a kifakult zekében; de a lány nem várta meg a választ, egy szitakötő után iramodott. Odahaza alighanem még babával játszik. A vállpántok lebegnek a zekéjén, leszakíthatta, amikor áthatolt az erdőn. Miért nem varrja fel, gondolta Aniceta, mintha a rendes öltözék ismeretlen kellemetlenségektől óvhatná meg a kislányt.
— Tidas, a cövekeket! Asa, vizet!
A dundi lány, továbbra is a földön ülve, erős kézzel kotorászott a hátizsákban, hangosan, pattogva osztogatta parancsait; esze ágában sem volt, hogy a visszhangot figyelje vagy szitakötőt kergessen. A sovány kislány megremegett, mint akit valami bűntetten kaptak rajta, de hosszú, vékony karjával buzgón széthajtogatta a füvet. Mit talált? Elhagyott madárfészket? Szamócát?
— A-sa! — A hang haragos, szemrehányó. A különös névre hallgató kislány felegyenesedett, a hátizsákokhoz futott. Valami vidám dallamot dudorászva, elővett egy darab vitorlavásznat, megrázta, kis vödör kerekedett belőle.
Engedelmeskedik, akárha a mostohája volna, vágott Anicetába a gondolat, de a kislány már a nyirkos tisztáson futott, vidáman és boldogan. Nem sejti, hogy megalázzák és megbántják, a kis buta. . . Miért, tán jobb lenne, ha acsarkodni kezdene erre a nagyhangúra?... Úristen, megfejnek-e, elszűrik-e a tejet — aggodalmaskodott, holott már majdnem belefeledkezett a fiatalok izgató és vonzó világába. Amikor a csorda a lóherésben van, az ember akár tejben fürödhet. Azok, akik most helyettesítik — tudjuk, milyen az idegen kéz —, a fél tőgyből a sajtárba, a többit meg a földre. Nem, maga siet oda, ha lesz rá érkezése. Oda kell érnie. A Csillagnak berepedezett a csecse, ha nem kenem meg, holnapra véres lesz a tej. Mit állok itt, mint egy hülye. A pucér fenekű kis csavargók miatt...
Már teljesen összeszedte magát, eközben mellette már megépült a sátor, élénk kék a színe, szinte bántja a szemet. Aniceta elfordult, de annyira vágyott ha nem is az ujjaival, legalább a tekintetével megtapogatni a zizegő anyagot. Biztosan nylon vagy kapron. Most mindenütt a nylon járja. A dundi lányé vagy a fiúé a sátor, tiszta sor. A soványkáé semmi esetre sem, annak a ruházata is szegényesebb. Aniceta szótlanul a kaszavágáshoz indult. A gyerekek nem szóltak utána, nem kellett már nekik. Nehézkesen lépdelt, a mások közönye és tulajdon lelkiismeret-furdalása hajtotta. Nem sokra jutott, pedig megállás nélkül vágta egyik rendet a másik után. A napot nem lehet visszaforgatni, nem bizony. Ahogyan az éveket sem, amelyeket számon tartanak és megjegyeznek mások, ha te magad el is feleded a véget nem érő robot közepette. Most rázúdult mind, ami csak összegyűlt. A forró levegő tüzes vasalóként nyomta a homlokát, most már megfakult, valaha szőke haja alól verejték csörgött, a kasza árnyéka gyorsan suhant el a csábítóan szép száraz, fehér gyapjúsás fölött, nem kapott bele. A tehenek nem fognak legelni, talán majd az istállóban esznek... Aniceta megszaporázta lépteit, széles vállát ingatva, szabad kezével félrehajtva a füvet, hogy mielőbb maga mögött hagyja az elfecsérelt reggelt és tulajdon örömteli-szomorú kíváncsiságát, amely úgy hullámzott lelkében, akár az az átlátszó, soha ki nem száradó kis pocsolya a fenyves mellett. Ahogy jöttek, úgy el is mennek, összeszemetelnek mindent és elmennek... Mégsem lepődött meg, amikor meghallotta a gyors léptek kopogását és az ismerős szaggatott lélegzést a háta mögött. Mintha előre tudta volna, hogy utánafutnak, hogy még szükségük lesz rá, ha nem is mindnek, de ennek a hosszúra nyúlt lánynak biztosan, akinek a zekepántjai le vannak szakadva...
— Néni, várj! Te milyen fürge vagy! Abban a gödörben jó víz van?
Aniceta egy ideig még lépked, nem fordul meg, hátha nem neki szólnak. De bizony. Jön utána ! Megörült, el is keseredett. Megint meglátja őt, a térde alá lógó, lompos szoknyában, az apja gumicsizmájában. Most van a munka dandárja, csak hát mit ért ehhez egy városi lány? Bezzeg ha nem kasza volna a kezében, hanem divatos retikül — hiszen van neki retikülje! —, mindjárt tisztelettudóbban beszélnének vele. De így csak hányavetin, foghegyről...
A kislány a vitorlavászondarabot lóbálta, amely nem vödörre, hanem játékszerre emlékeztetett.
— A forrásban?
Ketten vannak szerte a mezőben, Anicetának összeszorult a szíve. Levette válláról a kaszát, a nyelénél fogva a földbe szúrta, köhintett egyet — hirtelen kiszáradt a torka —, mohón figyelte a feléje siető soványka kislányt. Mintha egyszerre csak rég elfeledett álomképpel találkoznék: illetlenül kurta nadrágban van, de még felismerhető.
— A forrásból nem szabad. Megfájdul a hasatok. Én még a tehenet sem itatnám itt. Kismacskákat szoktak belefojtani.
— Kismacskákat? — a selymes szőke szemöldök a magasba rebben, akár két fecskeszárny. — Miért?
Régen, sőt talán soha életében nem gondolkodott ezen Aniceta; minden tavasszal biztatta az apját, fogja a zsákot és fojtsa vízbe a még vak macskakölyköket: az öreg makacskodott, kérette magát, hogy aszongya, fáj a szíve értük. Holott valójában csak egy üvegre valót akart kicsikarni... Hogy miért? Ez a szokás, mindenki így csinálja. Végtére nem etethet az ember egész falkányi macskát. De ebben a pillanatban, amikor a hámló, szeplős orrocskára nézett, amely már megérezte a virágzó jázmin illatát, hirtelen ő maga sem értette: miért? Hogyan magyarázza meg? És ha azt kérdi, hogy kerül a mezőre jázmin, mit mondjon?... Itt, kislány, nemcsak jázmin virágzott, hanem orgona és akác is, ház állott, jószág bőgött, emberi szótól volt hangos a táj. Tanya volt itt. Nem vezetett ösvény ezeken a helyeken át... Aniceta elfeledte, hogy sietnie kell, a tehenei a lóherésben hevernek — jóllakott tarka sereg —, otthon meg a feje tetején áll minden... Mi érdekli még ezt a kislányt? Nem tudni, honnan támadt benne a vágy: hadd kérdezzen, ami csak az eszébe ötlik, hiszen bármi eszébe juthat, szívesen kivárja, még ha nem is tud rá felelni. Aniceta alig állja meg, hogy helyre ne rángassa a vászonblúzt a kislányon; nézd csak, itt hiányzik a gomb, jaj, de sok keserűséget fogsz te még nyelni életedben!
— Hát honnan vegyünk vizet? — Már nem gondol a kismacskákkal, a barátnője utasítása jár az eszébe. — Nekem kell vízről gondoskodnom.
— Van ám kút! — Aniceta megkönnyebbülten felsóhajt.
Hál' istennek, nem kérdezett a kislány semmi nehezet. El is mosolyodik, eközben elővillannak a fogkoronái. Valamikor szépnek számított az arany a szájban, ha kellett, ha nem, mosolygott, de most a sárga fény szinte lemezteleníti az arcát, szélre és napfényre már egyaránt érzéketlen, cserzett, pikkelyes bőrét; olyan mintha körömmel szántotta volna végig. — A jószágot is a kútból itatjuk. Jóízű ám a vizünk...
— Kút? Mutasd meg, hol van!
— Nem a mezőn, hanem a majorban — fakad nevetésre Aniceta, észre sem veszi, hogyan kapcsolódik bele a rég elfelejtett gyermekkori kérdés-felelet játékba, ami nem tudni, hogyan bukkant elő emlékezete mélyéről. — Amott van, ni, a majorunk.
— Ott? Azon az óriási réten túl? — A kislány Aniceta vállára támaszkodva lábujjhegyre emelkedik. A fehéren izzó égbolt alatt elterülő település messzinek és elérhetetlennek tűnik: inkább színes délibáb, mintsem valóság.
A szívéig hatolt a gyengéd kis kéz érintése. Révült, oktalan boldogság fogta el Anicetát, valami jóval akarta meghálálni ezt a bizalmat.
— Gyerünk, itt van egészen a közelben! Látod, amott a völgyben.
De a pipaszárlábú városi kislánynak az bizony messze van. Lassan, alig észrevehetően kúsztak elő a völgyből a fenyők csúcsai.
— Nincs melege ebben a melegítőben? — A kislány egy göröngyöt rúgott fel tornacipője orrával, amely szétporlott; lám, ezért olyan elnyűtt a lábbelije. — Én, azt hiszem, nem hogy a melegítőt, hanem még a bőrömet is levetném, úgy éget a nap.
— Melegem van... Csakhogy én hajnalban jöttem ki kaszálni. Akkor borzongtam ám nagyon.
— Tréfálsz, vagy komolyan beszélsz, néni?
Aniceta csodálkozva tapasztalta, hogy semmit nem tud eltitkolni ez előtt a kislány előtt, még ha kineveti érte, akkor is csak az igazat mondaná neki, akár gyónáskor a papnak; az is eszébe jutott, hogy rég nem volt templomban, de ez most egyáltalán nem bántotta úgy, mint máskor. Kellemes volt hallani a friss, szaggatott lélegzést, hol jobbról, hol balfelől; néha olyan közeli volt, hogy az orcáján érezte. Időnként elmaradozik a kislány, le-lehajol egy szál margarétáért, sáslevélért, búzavirágért, aztán ismét ott terem mellette, mintha oda volna kötve. Aniceta nem felejti el, hogy kasza van a vállán, igyekszik magasabbra tartani.
— No és később? Később miért nem vetetted le a melegítőt?
— Megfeledkeztem róla. — Aniceta maga sem tudja, miért nem vetette le; alighanem valami megakadályozta benne. Hát persze: a barátaid! Hirtelen dühbe gurul. — Mit néniztek? Még férjnél sem voltam... Hát téged miért hívnak Asának?
— Mert Asara [könnycsepp - litvánul / a ford.]a nevem.
— Asara? Ó, te kis könnycsepp.. . És azt a kövér lányt hogy hívják?
— Gintarát? És ő kövér?! Hogy mondhat ilyet! A legszebb lány az osztályban. — A tiszta hangocskában nincs egy szemernyi irigység, és Aniceta ráébred, hogy helyette ő féltékeny.
— Még hogy a legszebb... Jól táplált, takaros, és semmi több.
— Jaj, dehogy, a fiúk nálunk mind oda vannak érte!
— Ez a bajszos is?
— Bajszos? Hahaha! — kacag Asara. — Bajszos! Ő a legjobb matematikusunk! Túltesz mindnyájunkon!
A kislány nevetésétől derű költözik Aniceta leikébe. Maga is nevetésre fakad. De mindjárt rémülten körülnéz: nem látja-e valamelyik szomszéd. Csodálkoznának ám: Aniceta nevet!
De azért, ha jókedvre hangolta is, nem hitte el igazán a kislánynak, hogy ilyen felhőtlen a hangulata.
— És neked mi a neved, néni?
— Nekem? — Aniceta zavarba jött, habár meg volt elégedve a nevével. — Aniceta.
— Aniketa? Anika-Lanika?
— Nem. Aniceta! Jaj, kis buta, te!
— Ani-ce-ta! Ani! Ceta! A-ta!
— Mit bolondozol? Nem tetszik a becsületes nevem? — De Aniceta is alig tudja elfojtani a nevetését. — Akarod tudni, hogy hívják a gyámoltjaimat? Csillag, Hajnal, Virág... A teheneimet.
— Hajnal? — Asara hangjában irigység. — De szeretném, ha Hajnal lehetnék! Vagy Csillag, vagy Virág! Aniceta néni, miért adnak nevet az embernek? Miért nem hagyják, hogy maga válasszon?
Felnőttes szomorúság árad belőle, mint az őszből, amely még messze van, és Anicetának belenyilallott a szívébe. Nem önmaga, hanem a kislány miatt.
— Nem a néven múlik a boldogság... Figyelj csak ide... A szüleitek hogy engedtek el titeket egyedül? Méghozzá sátorozni?
— Mi bajunk történhet? Igaz, én félek a sötétben. Bár néha nappal is félek, amikor körülöttem minden kihalt, nem jön se egy ember, se egy kocsi. .. De így, hármasban vígan vagyunk!
— Te kis soványka, olyan vagy, akár a nádszál, a barátnőd meg ugyancsak jól táplált. Valami gazdag családból való?
— Még hogy gazdag családból! Kalauz a mamája.
— Hát a sátor kié?
— Kölcsönzőből béreltük... De Tidas cigarettával lyukat égetett rajta. Hahaha!
Kisfiú, és már cigarettázik... Aniceta még nagyobb izgalomba jött, mint abban a percben, amikor megpillantotta a három gyereket, szemügyre vette a fiú pelyhedző ajkát, a cigarettát a szájában. Mi köze hozzá? Mit foglalkozik vele? Nem, nem, a tapasztalata és a sejtése aligha csalja meg...
— Mit viháncolsz? — kiáltott rá szigorúan, s közben gondolatban tovább kereste az összefüggést néhány észrevett apró jel és aközött, ami a mellette ugrándozó kislányra vár, és ami nyugtalanítja őt.
— Ne haragudjon. Arra gondoltam, milyen mulatságos nevet talált Tidasnak: Bajszos. Nagyszerű! Ezentúl én is Bajszosnak fogom szólítani! — Asara fejét hátravetve felkacagott. Aztán hirtelen abbahagyta a nevetést. — És maga, néni, miért nem ment férjhez?
Anicetán forróság csap át: hosszú évek óta várta ezt a kérdést. Semmiféle más kérdés nem sebezhette volna meg fájdalmasabban, de jönnie kellett valakinek és ezt megkérdezni. Nem komolyan, nem tréfálkozva, nem is szánalomból, hanem pontosan így, természetesen, ahogyan a zsenge hajtás áttöri a rögöt, ahogyan a harmatcsepp meghajlítja a fűszálat, és nincs benne semmi meglepő, hiszen így kellett történnie.
— Nem mentem férjhez, és kész. A kolhozban látástól vakulásig dolgozik az ember, aztán otthon töri magát... Mikor gondoljon rá? Bár az igazat megvallva, fiatal koromban szerettem volna...
— Szeretett volna? És mégse ment? — A selymes szemöldök ismét a magasba rebbent, akár két fecskeszárny. — Volt kérője?
— Jegyesem volt. Agyonlőtték...
Kurta árnyékuk a hepehupás szántón kúszik előre. Mintha puskából lőtték volna ki, hirtelen elébük vág egy anyajuh a báránykáival. Aniceta megragadja az állat után húzódó kötelet, és magával húzza a riadt juhot oldalvást, az égeres felé. Az állat makacskodik. Porfelhőt kavar. Anice-ta nagy csizmájával a földbe tapossa a cöveket. És bár körös-körül minden, a mező, a szétszórtan legelésző tehenek és birkák látványa gyönyörűséggel tölti el Asarát, arca elborul, mert hiszen valamikor agyonlőttek itt egy embert... De közben nevethetnékje is van: lám ez az öreg, csúnya néni holmi jegyesről fecseg...
— Agyonlőtték? Miért?
— Ott rejtőzködött, ahol ti letáboroztatok. Akkor még igazi erdő volt itt, nem irtásterület.
— Miért rejtőzködött?
— Félt.
— Kitől?
— Olyan idők jártak. Mindenki félt.
— Maga is?
— Ahogy a többiek. Meg Jonas miatt is, hogy agyon ne lőjjék. Csak hát mégis agyonlőtték...
Asara, magasra emelve hámló bőrű, egyenes kis orrát, elébe penderül. A szeméből próbálja kiolvasni, amit a hangja nem árult el. Aniceta arca kifürkészhetetlen, a ráncok akár az ékírás egy régi kövön.
— Több udvarlója nem volt?
— Volt. Később Petras kerülgetett. ..
— Miért nem ment hozzá Petrashoz?
— Őt is megölték.
Asara kezdi rosszul érezni magát: a mezőn sehol egy lélek, a néni hangja egyhangú és olyan fásult. De még hosszú út áll előttük, és nagyon unalmas lesz, ha mindvégig hallgat.
— És őt miért?
— Ne ugrálj ide-oda! Ha elindultál bal felől, maradj ott! — Aniceta átvette a kaszát a jobb vállára. — Ne adj' isten, beleszaladsz, akkor bajlódhatok veled. — Hogy miért ölték meg? Azt te úgyse érted! Az erdei testvérek [Litvániában létezett egy Erdei Testvérek nevű fasiszta-nacionalista szervezet. Ennek tagjai még évekkel a háború után is bujkáltak, gyilkosságokat, egyéb terrorcselekményeket követtek el - szerk.] sebezték halálra. Nos, azok, akik az erdőben, bunkerekben húzták meg magukat. Petras puskával járt a nyomukban... Elfogjuk őket, mondogatta, mind egy szálig, utána jöhet a lagzi...
A nap egybeolvasztja az eget és a földet, a látóhatár félköríve elmosódik, ködbe vész. Elcsitultak a madarak, hallani, amint egy teherautó zihálva kaptat fel az emelkedőn.
— És többé senki... se kérte meg? — Asarát mintha kényszerítené valaki, hogy folyton kérdezzen, pedig sokkal érdekesebb lenne Tidasról és Gintaráról beszélni.
— Az egyiket megölték, a másikat elhurcolták, a harmadik magától ment el... Honnan került volna vőlegény?
A néni hangja most haragos, táncolnak arcán a ráncok. Aniceta megáll, körülnéz, de szinte semmit sem lát maga körül. A mellében üresség. Végre kikaparta onnan azt a nagy követ, amely hosszú éveken át nyomta a szívét, könnyebben lélegzik, mégis furcsán érzi magát, mintha a keze vagy a lába hiányoznék. Te buta, te ostoba, mire való kiöntened a lelked? És kinek? Egy taknyos csitrinek!
— Annyira sajnálom magát, Aniceta néni! — mondja hirtelen Asara, szokatlan városi szavakkal. — Annyira sajnálom! — ismétli meg mély átéléssel, és eszébe jut egy nemrég látott film: az erdei testvérek letérdeltettek egy rongyos vászoninges embert, aztán odarontottak mások, a mieink, és újra ütlegelés, és újra letérdeltetés... Igaz, csak egyetlenegyszer lőttek — száguldó lovakra —, nem találtak célba, pedig a lovak szándékosan lassították a futást és majdhogynem a föld felett úsztak. Legjobban a lovak tetszettek neki, és amikor kilépett a sötét moziteremből, elkápráztatta a napfény, mint most is, méhek zümmögtek a virágzó hársak között, a sarkon tejszínes fagylaltot árultak, egy hosszú hajú fiatalember a gitárját pengette, és ő mindent olyan szépnek látott maga körül, sokkal szebbnek, mint a mozielőadás előtt. Fáj a szíve, nagyon fáj, de nem Ani-cetáért, aki nem fakadt sírva, még csak nem is szipogott, és nem is Jonast és Petrast sajnálja, hanem valami gyönyörűségeset, talán ezt a kékeszöld, porlepte rozsot, amelyet hamarosan learatnak, és szürke és szomorú lesz a letarolt mező. Egyébként ez nem egyszerre következik be, sőt lehet, hogy soha, ha pedig az ösvény két oldalán elterülő zöld mezőket mégis tönkreteszi az ősz, ez már nélküle történik, ő addigra már trolival jár majd az iskolába, és az utcán mézsárga leveleket zörget a szél...
— Ó, te csörgőszarka! Adok én neked sajnálkozni... — Aniceta meglendíti a könyökét, félő, hogy mindjárt odacserdít — haragra gerjedt, de a kislány naiv képmutatásától felenged fagyos lelke, mintha újra a párját várná, holott jól tudja, hogy nem jön vissza. Soha többé. Még bántja is, hogy Asara elhallgatott, más köti le a figyelmét. A rozs hirtelen véget ért, mintha már learatták és betakarították volna, szemük elé tárult teljes nagyságukban a fenyők sora, a magas, terebélyes hársak, lombjuk hangosabban susogott, mint más tanyákon. Ez az ő otthona. Mi a legfontosabb az ember számára? Az otthon. Minden egyéb ködös, bizonytalan. Eső, hideg, lelki bánat ellen egyetlen menedék az otthon. Itt egy szempillantás alatt visszanyeri a sovány kis csitri által felbolygatott lelki egyensúlyát...
— Szóval maga itt is lakik, néni?
— Na, tetszik? — Aniceta arcát megfiatalítja az öröm; kiegyenesíti a hátát, a vállát. — Ilyen tágas, nagy ház még a városban sem vallana szégyent! Látod az antennát a tetőn? Több mint négy százast tettem le érte, az elnöknek sincs különb televíziója... Az állattenyésztő telepen megkeresek kétszáz rubelt is, a tehenem húsz litert ad naponta — számítsd csak ki, mennyi pénz jön össze.
A kislány tekintetével a kutat keresi. Elbeszélgette az időt, pedig vízért küldték!
— A jerke, amelyikkel az előbb találkoztunk, szintén az enyém. Ősszel eladjuk a kisbárányokat. Az ólban három disznó, egyet szerződéses hizlalásra, kettőt magamnak tartok, de még nem fogyott el a tavalyi szalonna sem... Csirke meg liba annyi van itt, mint egy baromfinevelőben! Amikor elmentem, bezártam őket a tyúkólba. Halld csak, micsoda lármát csapnak... Mit mondjak még neked? Nem, nem kell engem szánni. Jól élek.
— A férjes asszonyokat sose irigyelte?
Anicetának még a lélegzete is elállt. Buta kis lány, de fején találta a szöget! Gyorsan félrefordul, a kaszát egy ágra akasztja. Hogy bele ne botoljon valaki. A kaszanyél himbálózik, a magas juhar koronája darabokra szaggatja a fehéren izzó napkorongot. Azután Aniceta nehézkesen a kúthoz ballag. A kútgém vékony rúdja az ég felé nyúlik, ahol fehér bárányfelhők tornyosulnak. Merítsen vizet és menjen a dolgára...
— Mit irigyeljek? A vizes szoknyájukat? A civakodást? — Aniceta áthajol a kút káváján, loccsanva merül a vödör a kútba, a víz fekete felszínén szalmaszálak, jázminszirmok keringenek. — Az ételt leső éhes gyerekszájakat? Azt, hogy a részeg férjem a hajamnál fogva rángasson? Igyál, pihenj meg egy kicsit, és siess a kövér barátnődhöz, bizonyára nem győz kivárni az a hárpia.
Asara marokszám merítve mohón szürcsöli a jéghideg vizet, a nyakára csöpög és a blúzára, amely alatt nincs semmi. Gintara, a legjobb barátnője — hárpia? Kész nevetség! Ha elmeséli, amit hallott, jót mulatnak majd rajta. A vitorlavászon vödör megsötétedett és súlyos lett — akár egy igazi vödör! Szikrázva fröccsennek szét a vízcseppek, és a kislány — köszönet és búcsú nélkül — ugrándozva szalad a libapiszkos kis ösvényen. Nincs, aki felseperje! Már a bimbózó mákkal teli ágyás mentén fut, hamarosan kifeslenek a fehér és piros virágok. De mire jó a virág, ha senkit sem örvendeztet meg, ha nincs, aki este szakítson belőle? Fut a kislány, kis fenekén — az egyetlen látható gömbölyűségen — feszül a rátapadó sortnadrág, nyargal, nem hagy nyomot maga után, s vele együtt eltűnik mindaz, ami hirtelen előbukkant a feledésből, a várakozásból, amely az igazat megvallva, sohasem szűnt meg, csak vastag porréteg fedte. Megorrolt? Hiszen nem kergettem el. Semmi bántót nem mondtam... Legföljebb azt, hogy legyen óvatos a barátnőjével, az valamiben töri a fejét...
— Iszol egy kis tejet? Finom ám a tejünk! — kiáltotta utána, eszébe ötlött, hogy éppen erről nem jutott idő beszélnie Asarának. Pedig de jó lett volna nézni a csirkenyakát, ahogy bugyboré-kolva nyeldesi a tejet. Mégis jó, hogy nem maradt itt, nem vitte volna rá a lélek, hogy az előző napi fejesből kínálja a kislányt. A sajtár ott hever kimosatlanul a tűző napon. Nem fejt meg a papa, pedig megígérte; oszlopban áll a fehér pala, tizenöt lemez — neked, mint élenjáró munkásnak, bármikor szívesen, mondta a kolhozelnök —, de a papa mostanáig nem szakított rá időt, hogy a tető lyukas sarkát kifoltozza... És a krumpli sincs megkapálva, holott nem kell igaerőt kérni hozzá. Megint ő szakadjon százfelé? Hisz ki se látszik a munkából.
— Papa, hol van? Hé, apóka!
Az, akit ilyen kiabálva hívogat, a füle botját se mozdítja, ellenben a hársak alól Asara csengő hangocskája jelentkezik:
— Nekem szólt? — Nem akaródzik visszamennie, Gintara igazán megharagszik, a néniből viszont már elege van.
— Neked, te kis szajkó, neked! — örül meg Aniceta, mintha a fülledt melegben üde szellő legyintette volna meg. — Ugorj ide este. Mind jöjjetek el. Megmutatom a sok szép holmimat, a bútort, van nekem mindenből bőven. Ne hidd, hogy mindig melegítőben járok... Eljössz?
A kislány végig se hallgatja, újra nekiiramodik. Aniceta hangja hízelgő, neki magának is kínos ez, de azért megismétli:
— Gyere el, nem bánod meg! Most érik a pöszméte, csipegessetek. Nem szedtük le, nincs kinek!
Kiáltozása felébresztette az apját, aki a fürdőház árnyékában szunyókált. Apró termetű, galambősz öreg, katonai zsávolyszövet csizmanadrágban és kockás farmeringben. Már nem horkol, lustán kinyitja bedagadt fél szemét, aztán — élénkebben — a másikat is.
— Hát megjöttél, boszorka — dörmögi, s közben legyekkel lepett orcáját vakargatja. — Lesz neked nemulass, apó.
Felült, a lába bütykös nagyujjával magához húzta a napon áttüzesedett palackot, elrúgta. Lágyan, szinte nesztelenül gurult le az üres vodkásüveg a lejtő aljára, a brigád zabtáblájába. Ha kérdenék, azt mondja majd: itt járt néhány falubeli, azok iszogattak. Eszébe jutott, hogy nem vágott zöldet a disznóknak. Föl se állt, fenéken csúszott le a palack nyomában, belefordult a barázdába és előrebukva úgy maradt.
Aniceta már hálóingben volt — egész halom ilyen éjszakai, meg finom nappali fehérneműje van, dugig tele a politúrozott szekrény! —, amikor neszezést hallott az ajtón kívül. Bizonyára régóta toporog ott valaki, mindamellett nem mindjárt fordította arra fülelve a fejét: a paplant visszahajtva üldögélt a széles dupla ágy szélén. Minden iránt közönyösen érezte, hogy az ereiből, izmaiból lassanként elszivárog a nappali fáradtság. Messze nem megy el, igaz, ott ólálkodik körülötte, ha megmozdul, ha megemel valamit, újra rátör, elborítja, de ha így üldögél, eltávolodik, elcsitul a tejsugarak folytonos csengése, a tehénbőgés, a kannacsörömpölés, a dühös kiabálás. Beleburkolózott az ürességbe, amelyet csak az emlékek űzhettek volna el, de a múlt képei megfakultak, ahogyan megfakulnak a tovaszállt évek, és az üresség nem szomorította el, nem riasztotta. Almok nélkül alszik, virradatkor pedig újra markába kaparintja és nem ereszti el a munka. Ám ezúttal a közönyben és az ürességben gyöngén lüktetett benne egy kis ér, tiszta és kék, mint a folyóban kiöblögetett sajtár. E tisztaságért, amely a tehenek taposta zöld lóheréshez hasonlóan hamarosan feledésbe merül, üldögélt vagy tíz percet alvás előtt. Vagy talán azért esett jól üldögélnie lakkszagú új ágyán, mert az udvart vadul verte az eső, és hajladozva zúgtak a fák, amelyek még nem tudtak megnyugodni a rájuk törő vihar első rohamától, és nem lehetett pontosan tudni, a szél zörgeti-e a vékony ajtótáblákat, vagy ember kopogtat. Nyikorgóit a matracrugó, Aniceta felkelt, és arra gondolt, jó minőségű, tartós darabot szerzett. A pitvarban felakasztott lélekmelegítő még őrizte a frissen kaszált széna könnyű illatát, eszébe jutott a reggel, de mintha egy esztendeje lett volna. Ráérősen ment ki ajtót nyitni, és úgy érezte, hogy a ház túlságosan nagy: tisztaszoba, padlás, éléskamra, meg a különböző kis kamrák, zugolyok, pince, és mindenütt nagyobb a sötétség, mint odakint.
Az ablakon túl ringott, majdhogynem hajbókolt a fenyők csúcsa, a hársak koronája. Aniceta nem látta, inkább megérezte a konyhaasztal szélén a nagy tálat a maradék aludttejjel. Beljebb tolt egy serpenyőt, félrelökött egy zsámolyt, fölébreszti-e a papát? Ugyan már, kint a pitvarban húzza a lóbőrt! A házban, úgy látszik, kevés neki a levegő, itt meg szellő lengedez, vén csontjainak kényelmes a fonott szekérderékban; a birtokról hurcolta ide valamikor, amelynek már hírehamva sincs, bakokra állította, és tessék: fejedelmi nyoszolya...
— Apó! — szólította halkan, de ingerülten. Bárki betörhet, részeg ember vagy tolvaj, gondolta, és félelem nélkül ásított egyet: a férfiak, még kapatosán se állítottak be, tolvaj pedig nincs a környéken. Az apjának persze meg se fordult a fejében, hogy szóljon, pedig ott volt mellette, és az üres, tágas ház ismét összezsugorodott. Ki lehet az? Minden bizonnyal a tehenészetből jön. Az idén jó a lóhere, remélhetőleg nem fúvódott fel valamelyik előhasi üsző. Tiszta sor, a tehenészetből küldték. Apja tovább horkol, hanyatt fekszik, kicsi karját-lábát szétveti, olyan, akár egy kisgyermek. De csak ha alszik, és ha van a házban élőlény. Különben. .. Lehet is számítani rá! Tessék, az este se eresztette el a kutyát! Olyan nehéz leoldani a láncról? Nem jöhet ide észrevétlenül senki, ha a kutya szabadon van...
Nem, nem aludt az apja sem. Aniceta ezt csak egy kicsit később vette észre, amikor majdnem az ajtóig csoszogva kikémlelt az éjszakába. Az üvegezett ajtón túl egy árnyék imbolygott, fehéren vált ki a sötét fák hátteréből; a kérdésre, hogy ki az és mit akar, nem jött válasz. És ekkor neszezés hallatszott, mint amikor egér kaparászik. Az öreg csendesen kitapogatta a kis csákánybaltát, nappal a pitvarban hevert, amolyan turistaszerszám, vasnyelű. Aniceta istenigazában megrémült az apja esztelen vakmerőségétől — még valami ostobaságot csinál! —, éppúgy megrémítette, mint ahogy felbőszítette a nyúlszívűsége.
— Aludj, apóka — szólt oda neki. — A tehenészetből jöttek.
A kis balta az agyagból vert padlóra koppant, Aniceta kiakasztotta a kampót.
— Asara? Te vagy az? — És magához ölelte a bőrig ázott, reszkető kislányt. — Uramisten! Még megbetegszel!...
Egy széllökéssel elvirágzott jázmin illata tört be a pitvarba, a juhar lombjai közt megpendült a kasza, elfelejtette helyére akasztani a fészerben. Gyorsan becsapta az ajtót, rátolta a reteszt, hogy a szél ne téphesse fel, s húzta magával Asarát az apja mellett, aki újra elhelyezkedett a szekérderékban és már horkolt is. Aniceta megörült: legalább nem látja, milyen jól tartja ezt az idegen lányt. Gyöngéd szánalom hasított a szívébe, kezét végigcsúsztatta a hajlékony gerinc csigolyáin; tarkóján a kis gödör az odatapadt haj alatt meleg volt, habár a kis soványka lány teljesen megdermedt.
— Mi történt? Elvitte a vihar a sátrat? Hol vannak a barátaid? — Aniceta bevonszolta a kislányt a szobába...
— Gyufáért küldtek...
— Gyufáért? — csodálkozott értetlenül Aniceta.
Nem értette a dolgot a kislány sem, akinek remegett a válla, de a karja egy kicsit már felmelegedett a rajta nyugvó meleg, érdes tenyér alatt. Kellemes illatúak voltak a kemény, kampós ujjak : minden fejes előtt megkente őket vazelinnal. Ugyanezek a kampós ujjak gyorsan lehámozták a reszkető testről a rátapadt blúzt, sortnadrágot, kombinét.
— Azt mondod, gyufáért? Minek ilyen esőben a gyufa?
— Nem tudom. — Asara mély lélegzetet vett, kifújta az orrát, boldogan, hogy végre megszabadult a hideg, félelmetes sötétségtől. — Amikor esni kezdett, én már aludtam. Nemsokára valami motozásra felébredtem. Azt hittem, valaki idegen mászott be, kiáltottam egyet, de Gintara rám förmedt, és hirtelen elnevette magát. Aztán — a hangocska megremegett — rám parancsolt, hogy menjek el magukhoz gyufáért... Nem találok oda, mondtam, sötét van, mire ő: gyáva vagy, lusta, kényeskedő, ha tudtuk volna, nem hozunk magunkkal! Olyan rettenetesen éreztem magam... Annyira féltem... Nem a szavaitól rémültem meg, hanem a hangjától... Azt hittem, megöl!...
— Na és a másik, az a bajszos?
— Tidas? Talán aludt... — Nem tudom — Asarát egyszerre kétség fogta el, hiszen hallotta, hogy sugdolóztak, de amikor négykézláb kimászott a sátorból, Tidas már egyenletesen szuszogott.
— És akkor te?
— Látja... eljöttem gyufáért...
— Esőben, éjnek idején? — suttogta Aniceta, tapogatózva keresett tiszta hálóinget a szekrényben. Nem egykönnyen találta meg, mert a haragtól remegett a keze, elhomályosult a szeme. A lelkében fortyogott a szuroksötét éjszaka, nem volt képes kitörni. Nem tudta ő, ki a bűnös, sem amikor Jonast, majd később Petrast temette, sem most, amikor a kislánynak még az összetapadt, vizes hajából is csak úgy árad a kegyetlen sérelem. — Adok egy dobozzal, elviszed nekik?
— Nem is tudom... Az eső... Vagy mégis?...
— Ej, te csörgőszarka! Nem tudsz te semmit, nem értesz te semmit. — Aniceta megropogtatta az ujjait, és tompán felsóhajtott, mintha újra — életében immár harmadszor — sírgödör tátongana előtte.
A vadonatúj, száraz hálóing a földre csúszott. Asara karja nem talált bele, lehanyatlott a sóhajból kihallatszó igazságtól, amely viharnál, esőnél, sötétségnél, álmában és képzeletében született minden szörnyűségnél jobban elrémítette a kislányt. Az életben még keveset tapasztalt, csak örömöt és jóságot ismert, bizalmat hozzátartozói és barátai iránt. Asara megfeszítette magát, visszafojtotta a lélegzetét, minden idegszálával ellenszegült az önsajnálatnak, amely megfosztja erejétől és akaratától, és alig visszatartható zokogás rázta egész bensejét. Mindketten egyszerre hajoltak le a hálóingért, fejük összekoccant, kezük találkozott, és ekkor Asara már nem bírta tovább, keserves sírásra fakadt, s közben érezte a nehéz, csontos kezet a vállán. Még mindig zokogva, érezte, hogy felemelik, az ágyhoz viszik és leültetik rá, aztán Aniceta vadul paskolta a párnákat, mintha azok volnának az okai mindennek, mintha vétkes volna a ház, a falakat és a tetőt verdeső eső is, meg a kiszáradt föld is, amely engedelmesen magába szívja a vízáradatot, meg a könyörtelen ég fölötte, és még valami, ami talán annál is feljebb van, és szerteárad mindenfelé, de egyszersmind nincs sehol, talán csak az emberek lelkében. A kislány nagyokat sóhajtott, erőnek erejével próbálta legyűrni a sírást, Aniceta pedig, amint felhajtotta a hűvös pehelypaplant, hallotta, hogyan remegteti a sovány kis testet a beszívott levegő.
— Én ostoba! — sóhajtott fel bosszankodva. — Meg sem kérdeztelek, ettél-e.
Az életnek mennie kell tovább, vagyis enni kell valamit és a vendéget is ellátni, aludni és a kislányt is elringatni, hogy alaposan kipihenje magát és erőre kapva nézzen a holnap elébe...
NYÍRI ÉVA fordítása
Néhány szó Mykolas Sluckisról:
Sz. 1928, Panevezys. Litván író, kritikus. Árvaházban nevelkedett. 1951-ben végezte Vilniuszban a bölcsészetet. 1949 óta az írószövetség tagja. Hőseinek előszeretettel választ gyermekeket. Több mint 40 lötete jelent meg, 14 nyelven közlik műveit.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980/7. sz., 147-157. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése