SZERGEJ VIKULOV
A költő szülőföldje
Fénylő égtáj, ezüst évszak,
Csipkediszes ősi erdők...
Akár lompos barnamedvék
Hajnalonta fent a felhők.
És a fenyők — harangtornyok.
Bódultán a csend szeszétől
Rőt bagolyként kel a hold fel
A rét suhogó füvéből.
Darucsapat hangja szárnyal
S az evezők halk nótája...
Szülőföldem ez a vidék,
Szivem legkedvesebb tája.
Szergej Orlov
A vers értelmét megleled,
Költőd honát, ha ismered.
Goethe
 |
| Szergej Vikulov |
Egy domb lankás oldalán húzódó, a folyóktól és a tavaktól távoli, egyutcás kis szülőfalum után, amely még sohasem hallotta hajó, vagy vonat füttyét (a vasúttól még távolabbra voltunk — százhúsz kilométernyire), Megra szokatlanul nagynak, szépnek és örömtelien vidámnak tűnt számomra! A csatorna, amelyen a hajó vitt minket, kék nyílként szállt Megra felé. Igaz, ez a nyíl előbb egy zsilipbe ütközött, majd átszelt egy folyót, aztán jó kilométernyit kis faházakból álló települések között repült és vékony fonálként tűnt el valahol a távolban, útban a következő folyó, Kovzsa felé. Kunosztyitól, ahol hajóra szálltunk, egész Megráig repült ez a nyíl, követve idősebb testvérét, a Fehér-tavat. A faluban a csatorna és a tó között alig egy kilométernyi volt a távolság, és amikor a hajó kikötött a zsilipnél, a fedélzetről egyetlen pillantással át lehetett látni az egész tavat. Bár ez, hogy „egyetlen pillantással" nem egészen igaz erre a tengernyi széles, fehéren tajtékzó, parttalan víztömegre. A fedélzetről látszott a falu egyetlen fehér téglaháza, amelyet, mint később megtudtam, a csatornával egyidőben építettek. Ebben a házban — s ezt is csak később tudtam meg — a húszas években iskola volt. Jekatyerina Jakovlevna és Szergej Nyikolajevics Orlovnak, az iskola tanítóinak 1921. augusztus 22-én itt született első gyermekük — Szergej. Akkor még nem tudtam azt sem, hogy ebben az épületben jelenleg a községi kórház van, és hamarosan a bal szárnyába a mi családunk költözik.
— Mennyi víz! — örvendeztem lankadatlanul a hajó fedélzetén. — Csatorna, folyó, tó...
A falu közepén látszott a kikötő, a levezető csatorna pallója, a híd a folyón, faúsztató csatorna, a fatelep és csónakok, evezők csobbanása, az evezővillák nyikorgása, s a tavon — fehér vitorlák, s a folyó torkolatában — egy szintén fehér, magas tornyú templom. Csupa szépség!
Legjobban a víznek örültem, hiszen Jemeljanovszkban ha horgászni akartunk, több mint négy kilométert kellett mennünk erdőn-mocsáron át a Naumovi tóig. Itt pedig akár az ablakból is lehetne horgászni. A fiúk általában ott horgásztak, ahol laktak: a hal a csatornában és a folyóban egyformán harapott... Több volt persze a tóban, de ott majdnem mindig hatalmas, hömpölygő hullámok kergetőztek, s ezért nem szoktak benne horgászni. Ott csak hálókat és hosszú, egyenként háromszáz, sőt több horoggal felszerelt kerítőhálókat feszítettek ki, és jókora, friss gardadarabokat raktak rájuk csalinak.
Később sikerült ennek a halászatnak az örömeivel is megismerkednem: istenem, mekkora süllőket és csukákat akasztott a horgokra a tó! Volt úgy, hogy mire az egyik öt-hét kilósat a csónakhoz húztam, közvetlenül a tatnál előbukkant a következő háta. Ilyenkor már csendesek — kitombolták magukat, legyengültek az éjszaka. Csak a csukák nem békültek meg az utolsó pillanatig sem sorsukkal. Már ötven-száz méterre a csónaktól rángatni kezdték a horgot, fekete szökőkútként vágódtak ki a vízből. A halász ezt látva egy pillanatra felélénkült, de máris elfordult, mintha nem tartozna rá, és a tathoz húzva a következő süllőt alányúlt a merítőhálóval, a lábaihoz dobta, majd a horogzsinegnél fogva felemelte, térde közé szorította, ügyesen szétfeszítette a szájat egy fa lapátkával, kiszabadította a horgot, a sulyokkal a hal fejére csapott és a gyöngén rángatózó zsákmányt lábával a csónak közepére tolta.
Milyen jó, amikor a hajnalban elcsendesülő tó halkan ringatja a csónakot, de mi van, ha a hullámok a csónak oldalát csapkodják, de úgy, hogy téged is tetőtől talpig elborít a víz! Oh, milyen gyakorlottnak kell lennie annak, aki a kerítőhálót húzza, de még inkább annak, aki az evezőknél ül... És bátorság ugyancsak kell hozzá. A tó nem bocsátotta meg senkinek az iránta tanúsított könnyelműséget; ha nem vagy biztos benne, hogy az elkövetkező két-három órában nem tör ki a vihar — inkább maradj a parton. A kolhozbeli halászok, akik nem várhattak a tóparton a jó időre, csak „párosokon" — nagy, magas oldalfalú, kettős, a mostani katamaránokhoz hasonló csónakokon mentek ki a tóra. A „párosokat" szinte lehetetlen volt felborítani, de még ezek is, ha a tavon érte őket a vihar, nemegyszer a túlsó parton találták magukat, negyven-ötven kilométerre Megrától...
Télen a kolhozbeliek a jég alatt halásztak. Ennek a halászatnak a következő a módja. A tóban, távol a parttól egy régóta kijelölt négyzetben csákánnyal lékeket vágtak, körben húsz méterre egymástól. Ezután léktől lékig hajlékony, hosszú rúddal kihúzták a jég alatt a hálót, hogy zárt kört alkosson. Ekkor egy kisebb kerületű kör mentén vágtak lékeket és a hálót erre a körre vonták össze. Ezt addig csinálták, míg az első körből valamennyi hal a középre szorult.
A középpont fölött egy teherautó nagyságú medencét vágtak, gémeskúthoz hasonló „emelődarut" szerkesztettek, amelyre egy merítőhálót szereltek, még egyszer meghúzták a hálót, úgy, hogy a lékben „beálljon" a hal, és méregetni kezdték. Odahajtott egy alacsony parasztszán, a merítőháló a lékbe ereszkedett, amennyi halat csak bírt, kiemelt, egy pillanatra megállt a szán fölött és máris kiürült...
A süllők és keszegek soron levő szállítmánya a csikorgó szántalpakon a part felé indult. S ott...
Egy alkalommal olyan sok halat fogtak, hogy egyenesen a folyóparton, a havon kellett felhalmozni, a torkolattól egészen az első hídig. így, két máglyába rakva állt a halak garmadája, míg át nem szállították Belozerszkbe, s onnan Vologdába, Moszkvába, Leningrádba.
Nem véletlen, hogy Megra falu összes fiúcskája felnövekedve halász lett. Előbb, úgy tizennégy éves korukig horgászbotokkal szaladgáltak, fenékhorgokat és kerítőhálókat helyeztek el a folyón és a csatornában, de tizenöt éves koruktól már abroncsos sügér-hálót vittek a tóra — ezekkel nem kellett messzire beevezni (sügér, ónós jász, veresszárnyú koncér és garda bőven akadt a part mentén is) —, felserdülve aztán, számot vetve minden veszéllyel, vitorlással vitték ki tíz-tizenöt kilométernyire a halcsapdákat. Nem ismerték még mindannyian a dalt: „Ha jön a vihar, keményen megküzdünk vele", de éppen ezt érezték, amikor felvonták a vitorlákat és a Megra torkolatából kihajóztak a tóra.
Szerjozsa Orlov (akkor még nevelőapja nevén Gunyka Sarov) természetesen nem különbözött a többi megrai gyerektől. A halászszenvedély nemegyszer kergette ki ágyából hajnalok hajnalán, s nem egy csodálatos napfelkeltével, vagy éppen éjszaki tábortűzzel ajándékozta meg. Ilyenkor a fiúk egyáltalán nem feküdtek le aludni, hanem összebeszéltek és a sötétben horgásztak, kihúzták a kerítőhálót, s abban reménykedtek, hogy sikerül egy-egy menyhalat vagy domolykót kifogniuk, mivel ezek a többi haltól eltérően éjszaka nem aludtak és kukacra, vagy még inkább békára haraptak a legszívesebben. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy valahogy elriasszák a kősügé-reket, amelyek éjszaka kedvükre lakmározhattak — nem zavarta őket a konkurrencia, a folyami sügér és a koncér.
Igaz, a hal mint zsákmány, mint jövendő halleves vagy pirog nem nagyon érdekelte a megrai gyerekeket, hiszen egy ilyen halászfaluban, ahol szinte mindenkinek teljes halászfelszerelése és csónakja volt, nem jelentett komolyabb gondot egy-egy jobb fogas-süllő, vagy dévérkeszeg „beszerzése". A fiúkat az efféle halászat romantikája vonzotta. Az éjszakai tűz mellett egészen másként hangzottak a felnőttektől hallott vagy valahol olvasott történetek.
Ami az utóbbiakat illeti, ezekben Szerjozsa Orlovnak nem volt párja. Orosz nyelv- és irodalomtanárnőnk fia láthatóan mindannyiunknál korábban rákapott az olvasásra, s az iskolai könyvtár is kéznél volt, hiszen Sarovék az iskolában laktak.
Nagyszerű szórakozás volt az éjszakai halászat. Varázslatosán játszadoznak a tűz sárga lángnyelvei, magasra szökkennek és elhamvadnak a szikrák, és a folyóparti vontatóúton, a kikötőben az éjszakai csöndben harsányan szól a harmonika — a fiúk és lányok járják a „négyest". Ebben a táncban mindenki megmutathatja, mit tud. Minden figura úgy kezdődik, hogy a fiú lány-partnerét kivezeti a másik pár elé, közben „aprózva", de úgy, hogy a kikötőben, de tán még a faluban is hajladoztak a pallók, s három versztányira is elhallatszott a dübörgés.
Szénagyűjtés ideje van, az apák és anyák már régóta elcsigázva alusznak a réteken, a fiatalság mintha csak erre várt volna egész nap — a táncra. Meg a dalolásra. A csasztuskák olyan ügyesen simultak a ritmushoz, oly magasra szárnyaltak a jó hangú lányok ajkán, hogy megborzongatta a szíveket.
Hajnalban, amikor keleten kirajzolódott a láthatár töredezett vonala, a harmonika még egyszer végigvonulva a vontatóúton befordult az utcába s még egyre hallhatóan távolodni kezdett, míg el nem halt valahol a falu túlsó végén, a tónál.
Élesen füttyent egy tutajokat vontató hajó a csatornán s egy másik felel neki. S végre csend ereszkedik a földre. De nem sokáig. Hamarosan a brigádvezető végigjárja a házakat: „Marja, alszol? Gyerünk, vedd a kaszát és indulj!"
Szerjozsa Orlovot nem túlságosan vonzotta a kikötőbeli mulatság, bár kortársai időnként késő éjszakáig ott ténferegtek. A táncban még nem vettek részt, de már mindent értettek és jól tudták, hogy melyik lány kivel "jár", vagy melyik fiú melyik lány után „fut". Sok ilyen „titkot" lehetett megtudni a kikötőben, különösen ünnepeken, amikor a vontatóútra már napközben kitódult szinte az egész falu. A lányok kéz a kézben, nyolcan-tízen egy sorban, a harmonikást közrefogva — s ettől különösen vidáman! — legszebb ruháikban sétáltak, és harsányan, kórusban énekelték az ünnepi tömegben a csasztuskákat, amelyekből rengeteget tudtak:
A kedvesem a túlsó parton,
Hozzá szaladok én;
Dobd át a pallót, kedvesem
A folyó törékeny jegén.
A nekitüzesedett fiúk alig bírva a bennük viharzó fiatalos erővel, külön sétáltak és csoportokba, „bandákba" verődve ugyancsak egy harmonikás körül a saját csasztuska-repertoárjukat dalolták:
A mi bandánk kicsi,
Alig negyven ember,
Belénk kötni mégis
Soha senki nem mer.
Egy vagy két fiú a harmonikás előtt ropta a legcifrább figurákat. Ingük kigombolódott, hajuk a szemükbe hullott s lábuk alól röpült a por...
Impozáns látvány!
S ne adj' isten, hogy a szembejövő „banda", különösen, ha más faluból való, akárcsak megérintse is egyiküket...
Miért titkoljuk, előfordult ilyesmi is. S akkor szakadt az ing, suhogtak a botok, visítoztak a lányok és az asszonyok a nekitüzesedett verekedők vállába kapaszkodva. Csodálatra méltó volt az asszonyok és lányok bátorsága az ilyen pillanatokban. Akárcsak egy égő házba, a küzdők közé vetették magukat, nem féltek, hogy netalán őket is eltalálják, oltották a verekedés halálos lángját s a fiúkat elválasztották egymástól...
Ma már, az idő távlatából megértem, hogy az ő közbelépésük volt az egyetlen lehetséges ezekben a vad és értelmetlen összecsapásokban. Mert hiszen, ha a férfiak próbálták volna a verekedőket szétválasztani, az csak olajat öntött volna a tűzre, s az egyre hevesebbé váló verekedés nem ért volna jó véget... De így — a lányok a kedvesért, az anyák a fiaikért való aggodalomban — csak egyet akartak: elhárítani a bajt; s magukra gondolni ráérnek később is.
Láthatóan megértették ezt a fiúk is, és én nem emlékszem olyan esetre, hogy valaki is egy ilyen összecsapásban kezet emelt volna egy nőre. S bár tigrisként küzdöttek, megpróbálták lerázni a nőket, kiszabadítani a kezüket, lélekben úgy gondolom, mégis hálásak voltak a közbeavatkozásért, amelynek eredményeképpen a „pofájukat" sem verték szét s a becsület sem szenvedett csorbát : gyávasággal senki sem vádolhatta őket...
Amikor a vontatóút üvöltésektől és női sikolyoktól zengett, a kamaszok verébhadként rohantak a verekedéshez, nézték, hol közelebb lopakodva, hol félrehúzódva s a végén, amikor minden elcsendesült, ragyogó szemmel mesélték egymásnak a küzdelem részleteit.
Most nem tudom felidézni, köztük volt-e Szerjozsa Orlov. Valószínű, hogy nem. Már említettem, hogy szenvedélyes könyvmoly volt, ahogy ezt édesanyja, Jekatyerina Jakovlevna is állandóan emlegeti azokra az évekre emlékezve. Ezen kívül éppen akkoriban rádiókészülék barkácsolásával is foglalkozott. Az iskolában lakott a vele egykorú Borja Hohrjakov, a gondnoknő fia, egy ugyancsak élénk és értelmes gyerek. Nem tudni, melyikük ötlete volt a rádiókészülék, mindenesetre sokáig és elmélyülten dolgoztak rajta.
De a barkácsolás is kevés volt Szerjozsának. Ösztönös tehetsége kereste a megvalósulás lehetőségeit. Egy időben váratlanul agyagszobrokat kezdett készíteni. De eljött a tél s agyag híján festegetésbe fogott. Emlékszem a tanulók kiállítására, amelyből kiemelkedett Szerjozsa Orlov vízfestménye — a szélben szétterülő köpenyben, fehér lovon száguldó Csapajev.
Körülbelül 1934-ben, amikor Szerjozsa a hatodik osztályba járt, Megrába új algebra- és mértantanár érkezett, a leningrádi Vaszilij Platonovics Nyilov. Huszonöt éves lehetett akkoriban, de nekünk, gyermekeknek már egész felnőttnek tűnt. Az új tanító az iskola egyik szobájában helyezkedett el, s természetesen azonnal megbarátkozott Sarovékkal. Az igen tehetséges tanárt és pedagógust mi, tanítványai az első perctől fogva becsültük és tiszteltük. Az algebra- és mértanórákat hamarosan azok is megszerették, akik ezt a tantárgyat addig nem túlságosan kedvelték.
A legcsodálatosabb azonban az volt, hogy ez a matematikus az amatőr művészetet is megkedveltette velünk. Mi, akiknek fogalmuk sem volt a színházról, egy év múlva Puskin Kővendégét és Bagrickij Ének Opanaszról című művét játszottuk, előbb az iskola, majd az éppen akkoriban megnyíló falusi klub színpadán.
Szerjozsa Orlov nem vett részt az előadásokban. Láthatóan Vaszilij Platonovics sem nagyon erőltette. Rendszeres esti beszélgetéseik során bizonnyal felfigyelt különös természetére, egyéni világlátására és sajátos gondolkodására.
Egy alkalommal este az iskola körül sétáltak, és Vaszilij Platonovics a fejük fölött fénylő milliárdnyi csillagra terelte a beszélgetést. Ezzel jó időre nyugtalanná tette fiatal beszélgetőpartnerét. A világ felépítésének titka valósággal lebilincselte, emlékezik vissza Jekatyerina Jakovlevna. Elolvasott minden fellelhető csillagászati könyvet, és hamarosan előadta Vaszilij Platonovicsnak saját „elméletét" a földi értelem keletkezéséről. Később sem feledkezett el erről az elméletről. A Ciolkovszkijról szóló, befejezetlen poéma is ezt bizonyítja. A kozmikus téma a háború utáni időszak számos versében is jelen van:
A földi levegő könnyű rétegén túl
Az űr csöndje, dermedt némasága zeng,
És hatalmas, sötét szárnyait kitárva
Borul ránk a lelket-roppantó hideg.
Pörögve róják útjukat a bolygók
S tűzcsóvával szállnak az üstökösök.
Akár párbajban villogó pengeélek,
Szikrázva metszik egymást a fénykörök.
S bárha ma még világunk határa szűk is,
Kutatjuk jövendő sorsunk útjait,
És felállítja előbb-utóbb az ember
A kozmosz kilométeroszlopait.
1945-ben írta ezeket a szinte látnoki szavakat:
A távoli bolygókra egyszer
Eljut a szovjetek hajója,
S munkások, katonák, költők,
Fölszállunk a sárga Holdra.
Mikor írta Szerjozsa Orlov az első verseket, pontosabban rímes sorokat? Sajnos, ezt már nem tudtam megkérdezni tőle. A költő édesanyja, Jekatyerina Jakovlevna meséli, hogy emlékszik az ötödik-hetedik osztályos Szerjozsa faliújságban megjelent verseire.
A megrai hétosztályos iskolát (a kolhozfiatalság iskoláját) Szerjozsa 1936-ban fejezte be, amikor tizenötödik évében járt. Hamarabb kezdett tehát verselgetni, lehetséges, hogy tizenkét évesen, ötödikes korában.
1936-ban Sarovék családja Belozerszkbe költözött, nevelőapjuk munkahelyére. A földvárral kerített, soktornyú ősi város a Fehér-tó partján épült. Csak az orosz Északon jól ismert, a Mariinszki vízrendszerhez kapcsolódó kerülő-csatorna választotta el kék pengeként a tótól. A csöndes kerületi központ legfőbb nevezetessége a földsánc volt, a lakók, elsősorban a fiatalok kedvenc kirándulóhelye. A töltésről elénk tárult az egész víztükör: csöndes időben kék, de legtöbbször a fehér víztől, fehér hullámoktól a napfényben vakítóan ragyogó fehér színű volt. A sáncban, a Szpaszo-Preobrezsenszkij székesegyház és egy névtelen templomocska mellett ott állt egy fehér téglaépület — a forradalomig a nemesi gyűlés székháza, ma tízosztályos iskola, amelynek nyolcadik osztályába 1936 őszén beiratkozott Szergej Orlov is.
Ebben az évben azonban mégsem tanulhatott. Az utolsó évben erősen megnőtt tizenöt éves kamasz nagyon sovány és sápadt volt, szív körüli fájdalmakra panaszkodott, a gyors járástól elfáradt, rosszul aludt... Igaz, nem a szíve miatt aludt rosszul. Jekatyerina Jakovlevna meséli, hogy minden éjjel közelharcot kellett vívnia fiával, hogy az letegye a könyvet, eloltsa a villanyt és lefeküdjön aludni. De semmiféle szigor nem segített. A „Rögtön, mama..." általában éjjel két-három óráig nyúlott.
Reggel más a baj: kialvatlan és nem érkezik idejében a reggeli foglalkozásokra. Ilyen napirend mellett egészségi állapota természetesen nem javult. Az orvos azt tanácsolta, szakítsa meg egy évre tanulmányait, és mindenképpen szerezzenek egy szanatóriumi beutalót.
A szesztrorecki szanatóriumból Szerjozsa megerősödve, vidáman és anyja emlékezete szerint szemlátomást megférfiasodva tért haza. Úgy döntöttek, hogy a nyolcadik osztályt 1937 őszén kezdi újra. Egyelőre azonban tél volt, havas, fagyos s ami a legfőbb — iskolai foglalkozások nélkül s így teljes egészében a könyveknek és... a versírásnak szentelhette magát!
Úgy gondolom, éppen ezen a télen kezdett Szerjozsa komolyan írni — komolyan és fiatalos megszállottsággal. Következő télen, amikor én is megérkeztem Belozerszkbe, a tanítóképzőbe, Szerjozsának már több verse megjelent a Belozerszkij Kolhoznyik című lapban. Nem túl jelentős fórum — járási lap, de a szerkesztőségben uralkodó jó szándék, a figyelem és segítőkészség légköre véleményem szerint nagyon nagy, talán döntő hatással volt Szerjozsa Orlov költői tehetségémek kibontakozására.
Először újdonsült iskolai barátja, a tősgyökeres belozerszki Lenja Burkov vitte el a szerkesztőségbe. Jekatyerina Jakovlevna mesélte, hogy „maga Szerjozsa sohasem mert volna bemenni verseivel a szerkesztőségbe — olyan bátortalan és szégyenlős volt". A talpraesett Burkov nem ismerte az irigységet, őszinte jó barát volt — barátjáért mindenre kész, s a szó szoros értelmében kézen fogva vezette a szerkesztőségbe. Ott dolgozott abban az időben a szintén egészen fiatal Szása Abanyin, aki ettől a naptól kezdve hosszú évekre a költő közeli barátja lett. Abanyin megérezte benne a rendkívüli tehetséget, gyakran közölte verseit a lapban és jegyzetek, riportok, tárcák írásával bízta meg. Örült Szerjozsa fiatalos lendületű, sikerült írásainak.
Emlékszem egyik Szerjozsával való találkozásunkra 1938-ban vagy 1939-ben. Már tudta, hogy én is írok, és köszönés után először is megkérdezte: „Vannak új verseid?" Kevés új versem volt — két-három költemény az őszről és a mi erdei tavunkról... Meghallgatott és így szólt: „Többet kell írni. Szerjoga, többet!"
Meggyőződéssel, oktatólag mondta ezt, átérezve, hogy joga van hozzá: nagyon sokat írt, szenvedélyesen, s ami a legfőbb, „pontosan, szépen"...
Ha a tájékozatlan emberek számára meglepetés volt 1938-ban a hír, hogy Szerjozsa Orlov a belozerszki középiskola nyolcadik osztályos tanulója a diákköltők országos versenyén első díjat nyert Tök című költeményével, számomra és közeli barátai számára ez egyáltalán nem volt meglepő.
Jekatyerina Jakovlevna emlékezik :
— A versenyre Szerjozsa három verset küldött: a Tök, A kertben és az Esőcske címűeket. Abban az időben sok ilyen verse volt. Moszkvából hamarosan küldemény érkezett: A. Sz. Puskin összes művei: a Tök díja. Én, mint tanítónő megörültem, de Szerjozsa csalódottan így szólt: „Puskin... Inkább Majakovszkijt küldtek volna..." Nem tudom miért, de ezt mondta. Lehet, hogy azért, mert Puskint már ismerte — éppen akkoriban emlékeztek meg országszerte a költő halálának századik évfordulójáról, s ezzel párhuzamosan több válogatást adtak ki verseiből és elbeszélő költeményeiből. Puskint minden házban olvasták. Ugyanakkor, elsősorban a fiatalok közt, Majakovszkij volt a legnépszerűbb azokban az években. Biztosan ezért szerette volna megszerezni könyvét Szerjozsa.
Már idéztem ezt a fiatalos csapongással, a nyári nap friss mosolyával telt, érett mesterségbeli tudást tükröző verset. De ebben a költő születését bemutató írásban nem lehet nem újra felidézni: ezzel kezdődött Szergej Orlov — a nagy orosz költő, akit ma olvasók sokasága ismer.
Íme:
Tikkad minden a nyárban
És árnyékba menekül.
Csak a kis pufók tök
Ül a napon egyedül.
Társa, a karcsú répa
Szégyenkezik is talán,
Mig ő boldogan röfög
A szemétdomb oldalán.
Orlovnak több jó verse is van ebből az időszakból, de az általa összeállított és 1971-ben napvilágot látott kétkötetes gyűjtemény élére mégis a Tököt állította.
Egy ilyen jelentős irodalmi díj egy tizenhét éves költő számára igen sokat jelentett, önbizalommal, mondhatjuk úgy is, merészséggel töltötte el, komolyabbá, sőt felnőttebbé tette. Megértette, úgymond, mi a „költészet lényege": technika és képiség!
Megtalálni a friss, még nem elkoptatott, pontos költői képet; ettől az időtől kezdve az az édes kín tölti el, amit minden igazi művész ismer; a kín, amely nélkül nincs öröm az alkotásban. Még nem ismerjük és nem gyűjtöttük össze Szergej Orlov valamennyi háború előtti versét, de az ismertekből vég nélkül idézhetnénk a fentieket alátámasztó sorokat és versszakokat. A fiatal Szerjozsa Orlovnak nagyon pontos költői látása és határozott világszemlélete volt. Nézzük például, milyennek látja a kertet, amikor a fiatal költő megáll kezében egy vödör vízzel:
Távolabb, mint harci zászló
Leng az ünnepi téren,
Lángol a tűzpiros pipacs
A kert zöld tengerében.
Mogorva huszár a borsó,
Őrhelyén napestig hallgat.
Kunkori bajszán ott remeg
A hajnali harmat.
S ezeket a sorokat írja az esőről:
Sürü, bársonyos eső hullt a földre
Felfrissítve a perzselt ligeteket...
A nyári éjszakáról:
A házakban rég kihunytak a fények
De zeng a rozsban a haris zenéje...
A mező fölött egy gazdátlan sarló,
A fogyó hold ezüst pengeéle.
Ahogy az est homálya szállt a földre
Egy sajgó derekú aratólány
Hagyhatta talán fölakasztva
Az égbolt alkalmas csillagán.
S ugyancsak a nyári éjszakáról — egy teljesen váratlan kép:
Nem is a haris zengett a rozsban
De a föld tengelye csikorgott.
(S a háború idején a híres sorok: „A földgolyón temették el őt!")
A viharos éjszakán hajókaravánt vontató kapitányról:
Mintha maga is öntöttvasból volna
Áll vízhatlan viharkabátjában.
A búvárról, s arról, hogy mit lát, amíg a folyó medrében barangol:
Folyó homálya, kék haza:
ebihal ezüst zápora.
(Győri László fordítása)
A fiatal költő különben is nagyon szereti a folyót, új és új kifejezőeszközöket keres, hogy bemutathassa szépségeit:
Liliomok, mint nyomai
ismeretlen, ritka vadaknak.
Látta-e őket valaki?
Virradat előtt itt ihattak.
Sáslevél csisszen, mint a kés...
Bolondos örömben fürödve
sarlósfecskék sziszegnek, és
lenyilallnak a víztükörre.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Csak egyes sorokat írtam ki az akkori évek (1937—1940) kezembe kerülő verseiből. Mind a belozerszki korszakban íródott... S Belozerszk után Petrozavodszk következett, az egyetem első évfolyama (1940—1941), tehát új és még érettebb versek...
Miért mondom mindezt?
Azért, hogy kétségtelen tényként leszögezzem: Szergej Orlov már érett költőként ment a frontra!
Senki sem tudott akkor erről Oroszországban. Lehet, hogy még az édesanyja sem tudta: számára ekkor még csak az elsőszülött szeretett fiú volt, ki több más mellett verseket is tudott írni.
Szergej Orlov azonban, úgy gondolom már tudta. Titokban, de biztosan tudta! Erről tanúskodik az ötvenes években írott verse:
Forró nyarakról álmodoztam.
S az embernyi gabonában
Én, akkor tizennyolc évesen,
szőke haj-kucsmában álltam.
S nem írtam akkor a füzetbe
még egy sort sem a háborúról.
Tehát írt verseket. Lehet, hogy már jóval tizennyolcadik éve előtt is írt, csak éppen a „háborús" versek hiányoztak. A háború s a háborúról szóló versek még előtte álltak. Azok a versek, amelyekből egyik legjobb kötetét, az 1946-ban a Lenizdatnál megjelent Harmadik sebességet összeállította.
Szülőföldjét, a havas öreg várost, amelyhez első versei és első szerelme fűzte, a költő a fronton sem feledte el. Ellenkezőleg, a fiúi szeretet még jobban megerősödött benne. Még egyszer látni a szülőföldet — ez a fiatal költő leghőbb vágya — Szergej Orlové, aki ekkor nehézpáncélosok parancsnokaként harcol a leningrádi fronton.
Jekatyerina Jakovlevna egy beszélgetésünk alkalmával (1978 októberében) többek között visszaemlékezett arra, hogy Szerjozsa, már nem egyetemistaként, hanem katonaként (erről rövidke leveleiből értesült) 1942 telén váratlanul hazalátogatott Belozerszkbe. Kiderült, hogy a frontra induló menetoszlopuk valamilyen okból két napra megállapodott Cserepovecben. Szerjozsa rettenetesen szeretett volna hazalátogatni. Akárcsak egy órácskára!... Elmondta ezt parancsnokának. Szégyenkezve, pirulva: félt — hogy nem érti meg... De megértette...
Cserepovec Belozerszktől száz kilométernyire van... Nyáron sem közel. De télen... Az alig látszó gépkocsinyom lépten-nyomon hótorlaszokba fut, néhol nem is látszik, betemette a szélfú-vás... Csak a Jóisten tudja, hogyan vergődött el Belozerszkig. Jekatyerina Jakovlevna csak arra emlékszik, hogy meglátta az ajtóban vállszíjjal átövezett, fekete harckocsizó kezeslábasban, fáradtan, de boldogan... Megölelte, örömmel és értetlenül. Segíteni akart, hogy levetkőzzön. „Hagyd, mama, hadd üljek egy kicsit..." — mondta Szergej. Leült, a falnak dűtötte a fejét, kinyújtóztatta lábát... „Hej... Itthon vagyok!"
Szinte nem is aludtak, olyan sok mondanivalójuk volt egymásnak. S reggel, hajnaltájt kiment a házból, és sietve, nyugtalanul elindult a sárgásán világító ablakok közt az utcán a cserepoveci út felé. Alkalmi kocsik nem jöttek. Ment, vissza-visszafordulva, hallgatva a fagyos reggeli csendet. Csak két óra múlva érte utol végre egy féltonnás teherautó, felemelte a kezét... s az autó Szerjo-zsát a felvert porhóval elborítva, elszáguldott mellette. A következőt már messziről észrevette. Előhúzta pisztolyát és megállt az út közepén...
Elutazott.
Ezt később, a háború után mesélte el anyjának.
A szülőföld — Megra falu és Belozerszk városa — mindenkor a szó szoros értelmében Szergej Orlov költészetének éltető forrása volt. A szülőföldnek szentelt versekről hosszú listát állíthatunk össze. Egész ciklusokat szinte teljes egészében Belozerszkről és a belozerszkiekről, földijeiről, és Megráról írott verseiből állított össze (Városka, 1953.). És 1975-ben megjelent egykötetes, de legteljesebb gyűjteményének is ezt a címet adta: Fehér-tó. Megra még azután is vonzotta, amikor a Volga—Balti csatorna építésekor lebontották és elárasztották. Fájdalommal írt erről egyik akkori versében:
A falum többé nem létezik.
Öröktől való volt pedig
Mint a rét, az erdő és a szél
S most többé már nem létezik.
Nem is tud már semmit róla
Az acél győztes világa,
Fölötte fehér Diesel-hajó
A tág vizi utakat járja.
De megőrzőm én az elmúlástól
Az utcákat s a házak udvarát,
Minden él, mig emlékezem
S hallom a harangok szavát.
1971-ben Szergej Orlov Moszkvában telepedett le. Moszkvai lakása a Krupszkaja utcán egész közel volt a miénkhez — tizenöt-húsz percnyire trolibuszon vagy autóbuszon. A sors újra összehozott minket.
Nagyon sokszor találkoztunk mindkettőnk lakásán és sokat beszélgettünk a közös irodalmi gondokról... De bármi is volt a téma, előbb-utóbb ugyanaz került szóba — a szülőföld. Régi és újabb utazások emlékei s a tervek: „Ezen a nyáron mindenképpen elmegyünk! Együtt! S persze az asszonyokat is visszük..."
És közeledett a megbeszélt időpont. „Szerjozsa, nem felejtetted el?" — emlékeztettem minden találkozásnál, minden telefonbeszélgetésnél. „Megyek, Szerjoga, hogyne... Mennem kell... Muszáj elutaznom! Hisz már régóta semmit sem írok. És Belozerszk — tudod magad is, mit jelent számunkra Belozerszk..." „Csak vigyázz..." — aggodalmaskodtam én. „De hiszen ha mondom — utazom! Le kell adnom egy kötetet. Elutazom, s biztos vagyok, hogy utána majd jönnek a versek!"
Ilyen és hasonló szavakat hallottam tőle nemegyszer, s azért idézem őket majdnem szó szerint, hogy érzékeltessem, milyen sokat jelentett számára még életének utolsó éveiben is a szülőfölddel, Belozerszkkal, „a csöndes kerületi központtal" való találkozás.
De a nyári hónapoknak más életrendje volt.
Nyáron Szergej egész családját — unokáját, Sztyopát, az édesanyját és beteg apósát is — mindenkit levitt a Moszkva környéki „kincstári" nyaralóba. A leköltözéssel kapcsolatos számtalan feladat természetesen rá hárult: hűtőszekrényt kellett kölcsönöznie, be kellett vásárolnia, fát kellett vágnia (éjszakánként hűvös volt a nyaralóban), be kellett szereznie a szükséges gyógyszereket, ki kellett hívnia az orvost, néha a mentőket is.
S mindezt az Oroszországi Föderáció írószövetsége számtalan gonddal-feladattal járó titkári tisztsége mellett.
— Szerjozsa! — kiabáltam a telefonba. — Egy hét maradt az utazásig. Megrendelem a jegyeket. Te hogy állsz? Jössz?
— Nem megy, sajnos nem megy... — mondta halk, nagyon szomorú hangon. — Sztyopkának megint tüdőgyulladása van, injekciózzák... S az öregek is... magad is tudod... — Majd hirtelen, ahogy a fuldokló kapaszkodik a szalmaszálba: — Te mennyi időre mégy? Egy hónapra? Na, akkor minden rendben van! Utánad megyek... Hiszen el kell mennem... Hogy legalább Belozerszk utcácskáin végigsétáljak...
— S mit mondjak a belozerszkieknek? Hiszen megírtam a járási bizottságnak, hogy együtt megyünk.
— Értem, Szerjoga... Kellemetlen, persze, de... Ments ki valahogy.
Ugyanez volt a végzetes 1977-es évben is. A feleségemmel elutaztunk Belozerszkba július közepén s ő Moszkvában maradt. Maradt, de azt mondta, hogy ha a „gyerekek" (fia és menye) megjönnek, akkor ő feleségével elugrik Belozerszkbe, legalább egy hétre, s természetesen a mi falunkba is ellátogatnak.
S ők valóban eljöttek és benéztek hozzánk... De előbb még jött egy telefon Belozerszkből. Gondoltam, hogy ő, s szinte futottam a postára, örvendezve: „Mégiscsak megvalósulnak álmaink; a hajnali horgászat, a friss halászlé, s a csöndes gyönyörködés a tóban, erdőben, mezőben, a rét szénaboglyáiban — minden, ami bennünk él gyermekkorunk óta s annyira hiányzik a városban..."
— Nagyszerű, Szerjoga! — mondta szinte kiáltva, ahogy meghallotta a hangomat. Annyi öröm, lelkendezés volt a hangjában, mintha nem is Belozerszkbe érkezett volna, hanem éppen most szállt volna le a Holdon — Ványa Buzinnál ülök. Igen, Vela szintén... Bár látnád, micsoda hal van az asztalunkon! Ványa egy fogas-süllővel kedveskedett!
Iván Ignatyjevics Buzin, a járási pártbizottság másodtitkára földink volt, gyermekkori barátunk. Úgy alakult, hogy 1944-ben, amikor az égési sebeket szenvedett Szerjozsa utókezelésre hazatért Belozerszkbe, a korosztályából életben maradtak közül elsőnek szintén ő, Iván Buzin fogadta és ölelte keblére. Vele halászott a Fehér-tavon Szerjozsa 1945. május 9-én, amikor egy halász kiabálva közölte velük a győzelem hírét. Ezt a régen várt pillanatot örökítette meg később Szerjozsa 1945. május 9. című versében.
— Szerjoga, holnap nálad leszünk — mondta még ugyanazzal a lelkendező örömmel. — Készítsd a csónakot és a horgokat!
S valóban, másnap reggel megérkeztek Buzinékkal és Prilezsajevékkal együtt — Juríj Alekszandroviccsal, a járási pártbizottság első titkárával és feleségével, Alekszandra Georgijevnával.
Orlov értett ahhoz, hogy megmozgassa az embereket, felébressze bennük a vándor és nomád ösztönöket, s magával vigye őket, ha lehetősége van rá. Nehéz volt elutasítani „agitációját", nem hallgatni hívó szavára. Egyszerű volt, akár az élet, vidám, elmés, élénk s ugyanakkor lágy, szívélyes — egyszóval kivételesen elbűvölő. Gyorsan szerzett barátokat és maga is kitartó, hűséges barát volt. Nem tűrte az egyedüllétet. Mindennél többre becsülte az igaz férfibarátságot!
Sor került hát az első közös halászebédünkre. Zajos és vidám asztaltársaság volt.
Estefelé Prilezsajevék és Buzinék elutaztak. Szergej és Violetta Sztyepanovna ottmaradt.
A következő nap reggelén minden kedvünkre alakult: a köd a tavon, a csendes víztükör, s a csónakról bedobott úszók vad tánca. Szerjozsánál háromrészes bambuszrúd. A mi tavunkon ilyen talán fölösleges is, a hal közvetlenül a csónak mellett is harap. De ezek főleg sügérek és koncérok. Ő azonban dévérkeszeget szeretne fogni. A rövidebb bottal sorban fogja a folyami sügéreket, de állandóan a hosszúra tekinget, azt igazgatja... Végül siker koronázza makacsságát, a háromrészessel egy szép dévérkeszeget akaszt meg, majd nem sokkal később egy másikat... Örvendezik — de tartózkodóan, szolidan — hisz nem először horgászik! — ezen a szolidságon azonban átsüt Gunyka Sarov iskolás évekből ismert tüzes indulata.
Két napot és két éjszakát töltöttek nálunk a tó menti házban. Mindössze két napot. Szerjozsa sietett, mert el szeretett volna jutni Megrába; a régibe is, amely már közel két évtizede a víz alatt nyugodott (csak az a félig romba dőlt fehér téglaház állt szárazon, amelyben egykor mi éltünk) s az újba, amely tíz kilométerrel feljebb költözött a Megra folyó mentén.
Engem is hívott erre az érdekesnek ígérkező útra, megemlítette, hogy Borja Pidemszkij* is jön („Telefonáltam neki, holnap érkezik repülőn Leningrádból"), de én nem mentem.
Nem mentem, mert vártam a „gyerekeket" és másokat a rokonságból. Nem mentem. S ma nagyon sajnálom... De honnan tudtam volna, hogy az utolsó utazásra hív, hogy két hónap múlva már nem él...
A megrai út valóban érdekes és megrázó volt. A hajó, amelyen mentek, Szerjozsa kérésére horgonyt vetett a régi Megra fölött. Ki akart szállni néhány percre a fehér háznál. Borisz Pidemszkij követte. Ő mondta, hogy Szerjozsa megveregette tenyerével a ház falát és így szólt: „Állsz, öreg!..." Borisz Mihajlovics tréfából felvett egy tégladarabot s nagy betűkkel a falra karcolta: „Ebben a házban élt Szergej Or..."
A költő, megértve szándékát, tiltakozva felkiáltott: „Nem szabad, Borja... Kellemetlen!"
Semmiféle dicsőítést nem tűrt. Ilyen volt gyermekkorában is. Ilyen maradt egész életében.
Arról, hogy s mint volt az új Megrában, Szerjozsa maga beszélt moszkvai találkozásunkkor.
— Szép a falu. A réginek mégsem ér a nyomába. Látszólag minden megvan: a folyó, a halak — egyenesen a hajófedélzetről fogtuk a dévéreket —, de nincs a falunak múltja, nincs történelme .. . S a jövője is bizonytalan. Az új Megra az erdőből él s az erdő lassan elfogy... Kivágták! S ezzel vége valószínű a falunak is.
1977 nyarára emlékezem: Szerjozsa nem tudott róla, de így alakult, hogy szülőföldjére látogatva búcsúzni jött... Örökre.
JURIJ BONDAREV
Egy utazás emléke
 |
| Jurij Bondarev |
Különböző körülmények közt láthattam őt. Láttam jónak, mérgesnek, makacsnak, gyermekien lelkesedének; meghatódottnak és elérzékenyültnek csak egyszer láttam a vologdai területen, ahová hármasban utaztunk egy nyáron: Szergej Vikulov és Szergej Orlov elhatározták, hogy megmutatják nekem szeretett szülőföldjüket, a kék ég, fehér felhők, hatalmas vizek és erdők világát.
Csodálatos utazás volt ez, melyben a nap északiasan fehér fénye, a nyár örömteli melege, az augusztusi fű illata és a parttalan tavak kékje, a tisztások egyszerre forró és hűvös lehelete a maga ősi őszinte gyermeki tisztaságában tárult elénk. S Szergej e csodálatos tájjal, szülőföldjével dicsekedve, büszkélkedve gyermeki ravaszsággal a szemembe nézett és elégedetten nevetve így szólt: „Remek, mi?"
Nem felejtem el, ahogy sétáltunk a holdvilágos csöndes éjszakai Belozerszkben, a régi földsáncon, ahonnan a fák mozdulatlan árnyai közt látszottak a holdfényes háztetők, majd a kikötő fakorlátján ültünk a víz csöndjétől körülölelve. Később a halk, holdfényben fürdő, nedves kövek szagát árasztó Fehér-tó parti töltésein mászkáltunk, s a csöndes, áttetsző csatornánál álltunk, amely valami régi, holland kereskedő világot idézett fel bennünk (csak a csónakok fehér vitorlái hiányoztak a partról). Az erős, rácsos ablakú kőraktárak, amelyeket még Nagy Péter idején építettek, éppúgy néztek az éjszakai vízbe, mint háromszáz évvel ezelőtt, elénk idézve az örökre vagy talán nem is örökre eltűnt időt ebben a csöndes augusztusi órában.
Gyermekkora ösvényein jártunk Szergejjel ugyanazon a füvön, ugyanazokon a köveken: ugyanaz a friss szél fürdetett a vízparton, ugyanaz a holdfény, ugyanúgy visszhangzottak lépéseink a kikötő fapallóján, a faluszélen ugyanúgy ugattak a kutyák, ugyanolyan volt a finom por s ugyanúgy úszott az éjszaka csöndje a sötét töltések, a holdfényben sárgarézként ragyogó tó s a fák lombja fölött.
Szergej keveset beszélt, nézelődött, cigarettázott, titokzatosan, szinte elérzékenyülve mosolygott. Alig palástolt élénk örömet éreztem benne s csak akkor értettem meg, miért mondja oly gyakran, hogy a Vologda-vidék nélkül nem tud írni.
Bármily bölcs is a tapasztalattal felvértezett, érett felnőttkor, az ifjúság az emberi hajnal gyönyörű korszaka, a világ érzéki megismerésének, a hit és remény, a valóság iránti szeretet kialakulásának ideje. Minden emelkedett és jó, tragikus és hatalmas, amit a mai költészet elért fejlődése során, a fiatalos lendületnek köszönhető, a nyugtalan lélek indulatának s nem meleg párnák közt született, de esőáztatta, napszítta és golyó szaggatta, mezőkön áradó szelek illatával és küzdelmek keserű füstjével átitatott tavaszi zászlók alatt. Az ifjúság az érzelmek világa: igazságérzet, életszeretet és a halál tagadása. Az érett felnőttkor a gondolatok világa, a világ és mozgás törvényeinek megismerése.
Szergej Orlov nevét minden költészetkedvelő olvasó ismeri. Költészetét az ifjúság és érett felnőttkor ötvözte, érzelmek és gondolatok kisugárzásával telített örökkévaló ötvözet.
A háborús nemzedék mindennapos és ugyanakkor rendkívüli életét élte. Az életben és verseiben egyaránt mindenkor szerény, becsületes, hősies és meg nem alkuvó volt. Költészetét ujjongó életszeretet éltette a szomorú sorok, a pótolhatatlan veszteségek s az elmúló pillanatok bánata ellenére.
Szergej Orlov nem volt kapkodó költő, emberi elfogódottsága, belső kultúrája megóvta a csábító vásári gesztusoktól, vigyázott, hogy ne beszéljen túl harsány hangon, ne szakítson félbe másokat. Nem hajszolta zavaros és sekélyes kifejezésekbe mondanivalóját, hanem az igaz költészetnek szolgált.
Ha Orlov tehetségére gondolok, egy gyönyörű szilárd hidat képzelek magam elé, amely összeköti a jelent a messzi jövővel: e nagy költő életművére fényes jövő vár.
S. BENEDEK ANDRÁS fordításai
 |
| Megrai táj |
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980/5. sz., 133-143, 147-148. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése