Különös történet az ófaluból (2)

VLADIMIRS KAIJAKS
A feleség


(Befejező rész)

Vlagyimir Medvegyev grafikája

—  Hol is hagytam abba? Igen, Daniels újra meg újra visszatért, de az utolsó alkalommal nem egyedül jött. A szobrász Dante és Beatrice földjéről magával hozta Adát, a táncosnőt, első feleségét... Láttad Adát?
Akaratlanul összerezzenek, a kérdés oly váratlanul és oly nyugtalanul cseng, mint egy nézőtéri közbekiáltás előadás közben.
—  Adát? — dünnyögöm az orrom alatt ostoba képpel. — Igen, azt hiszem... Láttam azt a nagy képet odafent az üres szobában. Ha az az ő arcképe...
—  Hát persze! Az üres szobában, hahaha! Én féltékeny és irigy vetélytársnő vagyok, ezért dugtam oda. Érted? Jó hogy láthattad a saját szemeddel. Én csak magamról és Danielsről tudok beszélni. Ada szépségét valószínűleg nem tudnám leírni. A féltékenység miatt. A féltékenységet nemhiába nevezik vaknak, igaz?
—  Bizonyára.
—  Az emberek elálldogálnak Ada arcképe előtt, és úgy ámuldoznak, mintha a mennyország feltáruló kapuin néznének be. Képzelheted, milyen nehéz lehet nekem, miután itt maradtam Daniels nélkül, nap mint nap találkozni vele, messziről „élvezni" hódolói rajongó pillantásait, hallgatni „ah"-jaikat „oh"-jaikat. Soha nem megyek fel a turistákkal együtt abba a szobába... Van aki érti is ezt... De fütyülök rájuk! Nem unod még hallgatni, amit mesélek? Nem fáradtál el? Nem vagy álmos?
—  Kérem, folytassa!
—  Köszönöm. Miről is beszéltem? Ja igen, Ada... Már mondtam: nincs az a szó, ami visszaadhatná szépségét. Daniels Ada iránti szerelméről se akarok hosszan beszélni, fájdalmat okoz nekem. Még ma is... Ada egyszerűen elbűvölte, legyen elég ennyi. Képes lett volna bárkit elbűvölni. Mindenki szerette Adát, öregek és fiatalok egyaránt. Már biztos hallottál erről.
—  Igen, hallottam.
—  Hát igen... Lehetetlen nem irigykedni rá... gyönyörű szép, a sors kegyeltje... nem elég ez? Bizonyára csak én bántam vele úgy, mint... De nem voltam képes legyőzni őrült féltékenységemet. Irigyeltem, kétségbeestem, gyűlöltem: a Hamupipőkék nemcsak a mesékben irigylik a királykisasszonyokat. Őrülten szerelmes voltam Danielsbe, és nap mint nap kerülgethettem boldog tekintetét, mint kígyó a botot. Igen, mint az edénybe zárt kígyó. Bottal bökdösik, gyötrik a nyomorultat, ő pedig nem képes megharapni kínzóját, és egyre gyűlik benne a méreg. Szerencsére volt elég eszem ahhoz, hogy visszatartsam valódi érzéseimet. Ha kirobbanok, azonnal takarodhattam volna, holott egyetlen keserű örömem az volt, hogy egy levegőt szívhatok Daniels-szel. Szerencsémre Ada időről időre elutazott valamelyik városba vendégszereplésre. Daniels ezt nem tiltotta meg a feleségének, mert tisztában volt vele, hogy szüksége van a színpadra és a nézőközönségre. Itt természetesen nem léphetett fel, a rozoga vénemberek és pásztorok előtt, akik a birkáikon kívül nem értettek semmihez. Vagy táncolt volna kizárólag a férje számára?... Én viszont már akkor úgy éreztem: Ada helyében semmiért a világon el nem hagynám Danielst. Teljesen elég volna, ha ő néz, ha ő látja, hogyan táncolok. Meg voltam döbbenve: hogyan képes Ada ilyen könnyedén útnak indulni, méghozzá hosszú útra, csodálkoztam rajta és elítéltem... A féltékeny ember csodálatos kitartással keresi és végül is megtalálja boldog vetélytársa elítélésre méltó gyengéit és fogyatékosságait. Én persze csak titokban kárhoztattam Adát. Dehogyis beszéltem volna rá, hogy egyetlen lépést se tágítson Daniels mellől!... A szobrász a nagyobb városokba rendszerint nem kísérte el Adát, akkoriban már egyre romlott a látása. Azt is tudta, hogy a legnagyszerűbb orvosok se képesek segíteni rajta, és ez egyre jobban rémítette. Félt, hogy nem sikerül megvalósítania a jövendő számára legnagyszerűbb terveit, ezért erejét nem kímélve lázasan dolgozott. Az egyhangú és mértékletes életet élő helybeliek között különösen égette ez a kötelesség, ezért egyre csak sietett, sietett, sietett. Mind rövidebbnek érezte a nappalokat. De nem szólt róla senkinek. Egyetlenegyszer fordult elő a jelenlétemben, hogy dühösen, görcsösen, mint valami szitkot, azt sziszegte: „Átkozott idő! Úgy vágtat, mint a lavina a hegyekből, nem lehet megpihenni..." Egy más alkalommal pedig, amikor meghűlt, nem volt hajlandó ágyba feküdni. Akkor összeszedtem minden bátorságomat, és megpróbáltam rávenni, hogy legalább egy kicsit pihenjen, de ő rám nézett, elmosolyodott, és csendesen azt mondta: „Tudod-e kislány, micsoda pokoli igazságtalanság ez: az ostoba bikának vagy kosnak van bőven ideje, hogy nyugodtan legelésszen a virágos réten, az embernek viszont mindig kevés az ideje. Nekem se elég az időm, nem elég..." És ekkor egyszeriben rádöbbentem, milyen boldogtalan Daniels: mintha egy erős kéz elkapta volna a hajamat, és magával rántott valami mély örvénybe, és se kiáltani, de még csak sóhajtani sincs erőm... Ettől fogva egy szóval se kértem, hogy vigyázzon magára. Hamarosan megtanultam, hogyan lehetnék hasznára Danielsnek, mégpedig olyannyira, hogy az arckifejezéséből kitaláltam kívánságát, mielőtt kimondhatta volna. Fürge, fáradhatatlan, szerény és szolgálatkész házitündér lett belőlem, akinek egyetlen félénk és csendes óhaja az, hogy ébren tarthassa a tüzet a házitűzhelyben, mely mellé a sors odavetette... Neked bizonyára telebeszélték már a fejedet, hogy az én szeretetem hálátlan volt, mint a farkaskölyök, mely megharapja az őt tápláló kezet, hogy a szeretetem ravasz, mint a róka, mely besurran a nyúlfészekbe, és ott marcangolja szét a szelíd nyuszikát, hogy pokollá változtatta a ház igazi asszonyának az életét, igaz?
—  Őszintén szólva... Hallottam már egyet-mást... effélét...
—  Hagyd az udvariaskodást! Hisz tudom én... Hol is tartottam? Amikor kiderült, hogy nem tudom gyorsan, egy csapásra megszerezni amit akartam, elkezdtem apránként, lépésről lépésre elhódítani azt a kincsnél többet érő jogot, hogy gondoskodhassak Danielsről azokon a napokon is, amikor Ada otthon tartózkodik. Daniels látása napról napra romlott, de ő nem is vigyázott rá... A betegsége egyre jobban elhatalmasodott, és valakinek mindig szemmel kellett őt tartania. Ha ezt nem csinálom, Daniels egyetlen percet se fordít magára, alvás és pihenés nélkül dolgozik, és előbb elhamvad, mint így... Gondoskodni kellett az ételéről, italáról, ruhájáról, és én átvehettem mindezt Adától. Fiatal és erős lány lévén nem okozott nehézséget, hogy ellássam a háztartást. Hetenként egyszer elkértem a szomszédunktól, egy öreg tatártól a lovát, behajtottam a városba a piacra élelemért. Tyúkokat neveltem, dolgoztam a veteményesben, mostam, foltoztam, varrtam. így választottam el apránként Adát Danielstől. Ő meg egyre sűrűbben utazott el hazulról. Én magam is noszogattam, hogy csak utazzon, táncoljon, ne fecsérelje el fiatal éveit, hogy utazzon nyugodt szívvel, hisz jelenléte úgyse képes meggyógyítani Danielst, a háztartás miatt pedig nem kell aggódni, valahogy elboldogulok egyedül is. Azt hiszem, Ada mégsem engedett volna unszolásomnak, ha nem siet a segítségemre Daniels. Nem nehéz elképzelni, milyen kellemetlen és megalázó volt egy ilyen daliának, hogy betegnek és gyengének érezze magát. Szégyellte tehetetlenségét, félt, hogy bárkinek is a terhére legyen. Legalább annyira, mint attól, hogy nem tudja megvalósítani alkotói terveit. Legkevésbé épp szeretett feleségének akart a terhére lenni. És persze bizonyára attól is félt, hogy egy szép napon rájön, hogy az asszony szerelme egy nyomorék iránti együttérzéssé vagy szánalommá változik. Persze erre soha senkinek még csak célzást se tett, de ezt magam is megsejtettem, és nem is tévedtem... Túlságosan jól megtanultam némán társalogni Danielsszel, megsejteni imádottam hangulatát, arcvonásaiból, mozgásából, járásából ... Daniels félt az alamizsnától, ezért nem is próbálta visszatartani Adat, nem korlátozta semmiben. Ellenkezőleg, ő maga hevesen igyekezett rábeszélni „tündérét", hogy repüljön csak, amerre könnyű szárnyai repítik... Én bujtogattam Adat, Danielst biztatgattam. Ne felejtse el azt se, hogy Adának hiányzott a színpad. Tudja, Viktors, a szomszédok kakukkfíókának neveznek. Elég találó hasonlat, hahaha! De nem tudtam mit kezdeni magammal, az érzéseimmel. A szerelem nem mindig jó. A szerelem mohó. Legalábbis az ilyesfajta, a titokban felnevelt, jogtalan, reménytelen szerelem. Igen, egyre többre vágytam, egyre többet akartam magamnak, egyedül csak magamnak, igen, nem válogattam meg az eszközeimet... De vajon a vágy, a bánat, a szenvedély egyedül engem fosztott meg a józanságtól?. .. Lassacskán Ada is kezdett rájönni, hogy felesleges ebben a házban, idegen a férje számára. Nem tagadom, magam is igyekeztem, hogy ez a szomorú felismerés nyilvánvalóvá váljék a számára. Mennyire igyekeztem, hogy pótolhatatlan legyek! Majd kibújtam a bőrömből, könnyed, nesztelen léptekkel jártam, úgy suhantam mint egy néma báb. Bizony, a titkolt szerelem találékony tanácsadó. Az arcom, a mozdulataim, a hangom. .. Kitűnően játszottam az engedelmességet és alázatot, senkinek nem volt szabad megsejtenie, mennyire ujjongok Daniels növekvő ragaszkodásától, vonzalmától és bizalmától. Engedelmesség és alázat?... Többet mondok: némává kellett válnom. Ahogy Daniels látása egyre romlott, egyre élesebbé vált a többi érzéke, különösen a hallása. Már képtelen volt elviselni a zajt, a.; erős hangokat, én pedig gondosan hozzáidomultam szokásaihoz, képes voltam rá, hogy a megfelelő pillanatban a keze ügyében legyek és nyomban eltűnjek, mihelyt egyedül akart maradni... Ada az utazásairól gyakran írt Danielsnek, részletesen beszámolt a városokban töltött napjairól, színpadi sikereiről. Levelei tele voltak gyöngédséggel, jóindulattal és az otthon iránti vágyakozással, de a szobrász már nem tudta kivenni a betűket, és engem kért rá, hogy olvassam fel a leveleket... Kell-e még magyarázat? A távolból nem éreztem gyűlöletet Ada iránt, de ha folyton ott lett volna beteg férje mellett, azzal kikészít. Daniels az enyém kellett hogy legyen, és én nem akartam, nem is lettem volna képes úgy élni, ha nem teljesül ez a kívánságom. Ez a vágy egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Az is szította, hogy Daniels rokonai és a falubeliek egyaránt meggyűlöltek; ahogy mondani szokás, átláttak a szitán, rájöttek, miféle gazságok járnak az eszemben, hahaha! Mind Ada mellé állt, és készek lettek volna ízekre tépni engem. Éreztem, sejtettem ezt. Sőt saját fülemmel hallhattam, amint az asszonyok szapultak. Nem, a szemembe nem mondtak semmit, távolabb beszélgettek, de olyan hangosan és érthetően, hogy a süket is meghallotta volna minden szavukat... Valahogy így folyt a szó közöttük: nem baj, eljön az idő, és ez a képmutató perszóna kitöri a nyakát, végtére is Adának kinyílik a szeme, rájön, miféle kígyót melengetett. Kihajítja ezt a kéregetőt, takarodjék, ahonnét jött... Csak várjuk ki, majd Daniels is kijózanodik abból a mákonyból, amivel ez a boszorkány — márminthogy én — megetette. Az ilyesfajta beszédek csak még jobban szították makacsságomat, egyre vakmerőbbé tettek. Nem, ármánykodó ellenségeim hiába várják azt a napot, amikor én elhagyom a szobrász házát! Ha az egész világ ellenem támad, Daniels akkor is az enyém, csak az enyém. Hiszen szeretem őt, és olyan fájdalom gyötör, hogy nem is kételkedem szerelmemben. Ő a mindenem... Ahhoz, hogy megszolgáljam a szerelmét, a vonzalmát, kész lennék mezítláb menni mellette a hóban, az izzó homokban. Úgy éreztem, egyedül én vagyok képes igazán szeretni Danielst. Szeretni mindazt, ami benne van, mindazt, ami az egyénisége, emberi és művészi egyénisége. Én tudom csak szeretni minden betegségével, bogarasságával, fáradt, kiábrándult pillanataival. Igyekeztem épp olyan mélyen megismerni és megérteni őt, mint saját magamat. Emberi lényegét, alkotásait... Minden szabad időmet a szobrai között töltöttem. A műtermében töltött idő életem legtartalmasabb, legragyogóbb pillanatait jelentette. Ezek a szobrok, ha kurta pillanatokra is, de megszabadítottak korlátaimtól, gátlásaimtól, kirepítettek bezártságomból a friss levegőre, kiszabadítottak komoran izzó szenvedélyem rabságából, rákényszerítettek, hogy felfogjam és átérezzem mások sorsát... Na és Ada?... Minél szorosabban kötődtem Danielshez, annál türelmetlenebb lettem Ada iránt. Nem voltam hajlandó többé a legkisebb zugot se hagyni Daniels szívében, műtermében, egyáltalán, a fedele alatt. Egyetlen zugot se Daniels életében. Elég volt, ha Ada, aki időnként hazalátogatott, megpróbált valamit tenni a férjéért, nyomban rászóltam: „Hadd csináljam én, te nem szoktál hozzá, nem értesz hozzá.. ." Vagy: „Danielsnek ez nem fog jólesni. Honnan tudnád, mi kell neki, mi nem." Vagy: „Járj halkabban, ne kopogj a sarkaddal, ez nem táncterem, a szobrásznak nyugalomra és csendre van szüksége." Magától értetődik, hogy Ada nem bírhatta ezt sokáig, hiszen dicsőségtől elkényeztetett, büszke nő volt, ebben a házban viszont, bármihez fogott is, mindenért szemrehányásban volt része. A kétbalkezes, ügyefogyott feleség szerepe egyáltalán nem volt az ínyére. Végül is lassanként kezdett féltékeny lenni. Aztán végre rájött, hogy csakugyan legokosabb, ha elüldöz a háztól. Úgy ám, csakhogy erre kissé későn jött rá. Ráadásul Ada nem találta meg a legmegfelelőbb szavakat. A sértett asszony dührohamában túlságosan őszintén és gorombán beszélt —, kihallgattam beszélgetésüket Danielsszel: „Ez a ferde szemű perszóna napról napra szemtelenebb, túlságosan sokat enged meg magának, úgy küldözget, úgy oktat, úgy bánik velem, mintha a cselédje lennék!" Bizony nem találta el azt a hangot, amelyen mindent tisztázni lehetett volna Danielsszel. A szobrász nyugodtan, de eléggé hidegen annyit kérdezett csak, milyen cselédkötelezettségeket hárítottam én Adára. Erre a kérdésre nem tudott mit felelni, viszont még jobban feldühödött, és végül is azt követelte Danielstől, hogy haladéktalanul küldjön el engem a házból. Nem, felelte a szobrász, erre ő képtelen. Ez hálátlanság és embertelenség lenne irántam... Nem csoda, hogy Ada, miután hasztalan próbált utcára tenni, egyre ritkábban maradt a férje mellett, és otthon tartózkodásai egyre rövidebbekké váltak. Aztán eljött az idő, amikor többé nem is jött meg, és követelte a válást... Úgy látszik, az utóbbi esztendőkben mégiscsak sikerült kiszorítanom Adat Daniels szívéből ... De az is lehet, hogy a szobrász büszkeségből nem akart terhére lenni létezésével szépséges feleségének... Bárhogy is volt, beleegyezett a válásba. Eljött az én időm, amikor Daniels felfigyelt rám, és éppen azért figyelt fel, mert megvakult. Belső látásával most végre olyannak láthatott, olyannak rajzolhatott meg magának, amilyenné válhattam a számára. Daniels ismerte hűségemet, tudta, hogyan gondoskodom róla. Semmi mást még csak nem is gyanított. Szegletességem és csúnyaságom megszűnt a számára, aki pedig oly nagyra tartotta a szépséget. A ravaszság és a szerelem, mely szulák módjára benőtte természetem éles sarkait, megbízhatóan álcázott. Daniels jelenlétében mindig nyugodtan viselkedtem, és még csak fogalma se volt arról, mi megy végbe a lelkemben. Amint teljhatalmú úrnőnek éreztem magam Daniels szívében és házában, sokkalta lágyabb lettem, bár természetesen nyomába se értem a bársonyosan szelíd Adának... Daniels, rövid élete utolsó esztendeiben megszeretett, megajándékozott szerelmével, és én, a koldus, gazdag lettem, nagyon gazdag. Egyet nem osztott meg velem, egyet nem tanultam el tőle soha, hogyan lehet szelíd egyetértésben élni az egész világgal, minden körülöttem élő lénnyel. De őszintén szólva, ez nem keserít el. Különben, ez egyedül csak rám tartozik, és senki mást nem érdekelhet... Neked pedig, kedves vendégem, bizonyára szemérmetlenségnek tűnik, hogy ilyen készségesen ecsetelem Daniels irántam táplált érzelmeit. De az én késve elégtételt nyert szerelmemnek nagyon jólesik egy kis dicsekvés... Na, mindegy, végül mégiscsak zavarba estem egy kicsit. Többet nem fogom ilyen gyakran emlegetni a szerelmet. Még csak egy icipicit hadd beszéljek Danielsről. Élete utolsó éveiben a vakság arra kényszerítette, hogy lemondjon a kőről, a márványról, a fáról. Nem maradt más, csak az agyag, melyet öklével gyúrhatott, ujjaival formálhatott. Danielsnek érzékeny, látó ujjai voltak... Láttad utolsó szobrait; senki meg nem mondaná, hogy alkotójuk vak volt... De hagyjuk, Danielsről se érdemes sokat beszélni. Épp elég beszédesek a szobrai. Többet képesek azok mondani alkotójukról, mint bárki más... Most pedig még én, a született fecsegő, Daniels fáradhatatlan mesemondója is elfáradtam. Későre jár, te pedig bizonyára belefáradtál a beszédembe. Köszönök mindent, különösen pedig, hogy türelmesen végighallgattál. Eredj nyugodt szívvel haza. Ha kedved támad, gyere át holnap vendégségbe. Menj csak, menj csak nyugodtan, már nem érzem betegnek és erőtlennek magamat. Csak piszkáld még meg egy kicsit a parazsat a kályhában! A harmadik vendég pedig mégse jött el. A szokás úgy kívánja, hogy töltsük szét a borát, és igyuk ki az egészségére.


Áttöltöm a fele bort a harmadik bögréből Mirjama bögréjébe, a felét a sajátomba, koccintunk, és a legjobbakat kívánjuk a vendégnek, aki nem jött el. Nagyon szép szokás, nem fogom elfelejteni...


Lassan lépkedek az egyenetlen ösvényen. Jól ismerek minden követ és hepehupát. Oly gyakran járok erre, hogy lábam magától is megleli az utat... A föld felett holdfény lebeg — könnyű, mint a legfinomabb köd, mint a csillogó por. Az éjszaka csöndes, de nyugtalan; jóformán semmi szél nincs, a levegő folyton zúg és remeg, s a tenger felől sóhajt a dagály...


Másnap reggel felnyitom a szemem, és látom, amint a fantasztikusan vörös napkorong felgördül az agyagos domb tarajára. Összeszorítom a szemem, de a vöröses fény átszivárog a szemhéjamon. Elég sokáig aludtam, mégsem érzem pihentnek magam, álmomban se hagyott el valami homályos nyugtalanság. Egy ideig még fekszem az ágyon, fejem alá dugva karom, és a tegnapiakon töprengek; eszembe jut a ház, a műterem, a szobrok, Mirjama, a betegsége, a rohama, mely annyira megijesztett, s amely ott tartóztatott Daniels házában, meg a három bögre bor, s a ház úrnőjének lázas élénksége, története és különös őszintesége!...
És egyszerre belső lökést érzek, mintha valaki a nevemen szólítana, eszembe juttatva, hogy, keljek föl és menjek. Valami titkos erő húz Daniels házához, mintha tegnap kicserélték volna a szívemet egy gombolyag selyemfonálra, és most valaki rángatná a műteremben hagyott végét, s mennem kell, hogy kiszabadítsam...


A szobrász házának ajtaja tárva-nyitva áll. Kopogtatok az ajtófélfán.
— Gyere be bátran. Már vártalak — invitál Mirjama.
Úgy látszik, nincs egészen jól, mert jöttömre nem kel föl. Fel van öltözve, haja gondosan megfésülve, de ágyban fekszik.
—  Jó reggelt!
—  Jó reggelt, és köszönöm!
—  Mit köszön?
—  Hogy nem ijedtél meg se a rohamomtól, se a makacs fecsegésemtől, és csakugyan eljöttél... Ma reggel olyan nehéz a fejem. Ezért ne ítélj el, hogy ágyban fogadlak. Az ajtó maradjon csak nyitva, a reggeli levegő kellemesen frissít. Ülj le! Még nem reggeliztél?
—  Az igazat megvallva, nem.
—  Én sem. A konyhában van kenyér, sajt, szőlő. Elég lesz kettőnknek. 
Megreggelizünk. Buzgón tüsténkedem a háziasszony körül.
—  Most megint felmész a műterembe a szobrokat nézni? Hangjában valami különös csengést érzek, ami óvatosságra int.
—  Nem — felelem —, ma reggel, ha nincs ellenére, szívesebben beszélgetnék magával. Van még bőven időm, módom lesz rá, hogy ne csak megnézzem az összes munkát, de akár örökre meg is jegyezzem valamennyit.
—  Nem bánom, bár nem értem, hogy lehet, hogy a fecsegésem nem untat. Nagyon örülök. Már mondtam, hogy úgy élek itt, mint egy remete, bár jól élek... De bizonyára minden remetének legalább egyszer el kell hagynia a barlangját... Te épp akkor jelentél meg, amikor kezdtem kibírhatatlanul érezni magam, és ha te nem jössz, bizonyára magamban kezdek beszélni. Hisz előfordul, hogy az öregek, akikből mindenkinek elegük van, hallgatóság híján hangosan beszélgetnek, sőt veszekszenek önmagukkal.
—  Az öregek! Hogy mik nem jutnak az eszébe!
—  Ami azt illeti, külsőre nem látszom romosnak, mégis öregnek érzem magam, úgy érzem... az ilyesmit jobban tudja az ember magáról, mint mások. Különben én magam siettettem az időm futását. Gyerekkoromban sose játszottam. Gondolatok, ábrándok gyötörtek, hatásuk alatt holdkórosként ténferegtem gondtalan társaim között. Túlságosan korán váltam felnőtté. Siettem, túlságosan siettem... Ehhez a hideg életkorhoz, az öregséghez. Talán csakugyan szerencsém lesz, és már nem sok van hátra.
—  Ez szerencse?! Hát nem az élet az igazi boldogság? Főképp itt, ennek a tengernek a partján, ezek között a hegyek között? — tiltakozom, és feszülten fürkészem Mirjama arcát.
—  Boldogság, boldogság... és ha az ember még teljesebb boldogságot ismert? Mindenki eljuthat a pontig...
Nem értem, ma reggel Mirjama láttán, hangját hallván miért fog el még nagyobb félelem, mint tegnap. Úgy aggódom Mirjamáért, mintha a Mennydörgés-hegy sziklás falának peremén állna, és a kőzuhatag bármely pillanatban lesodorhatná. ..
—  Miféle pont, amiről beszél? — kérdem fennhangon.
—  Még kérdi. Egy író! Közönséges pont a befejezett mondat végén. Amikor az ember mindent megtett, amit kell, szintén pontot tehet az élete végére. Nem akarom üres illúziókkal vigasztalni magamat.


Keserűség nélkül, nyugodtan, sőt mosolyogva mondja ki ezeket a szavakat, majd így folytatja:
—  Ne beszéljünk erről! Inkább elmondok neked még egy mesét. De ne csodálkozz, ne is haragudj, ez a mese ugyanarról szól, mint a tegnapi: Danielsről, Adáról és rólam. Ne ítélj el, a második mesém szomorúbb és keserűbb lesz az elsőnél. De mit lehet tenni! Nem akarok vitatkozni veled, se mással, nem akarom makacsul azt hajtogatni, hogy az élet pocsék. Az élet kétségkívül gyönyörű és gazdag, de gazdagsága és nagysága korántsem könnyű. Gondold meg: nem könnyelműség, nem ostobaság örömtelinek nevezni az életet, melyben minden szívdobbanásunk, mihelyt elhangzik, visszavonhatatlan múlttá válik, és amely szakadatlanul búcsúzás a pillanatoktól, percektől, napoktól, erőnktől, elménk tisztaságától, mindattól, ami érett korunk kurta éveire megadatott? A jelen gyorsan és kíméletlenül múlttá válik, és nem lehet benne elismételni, se megváltoztatni egyetlen átélt pillanatot, egyetlen kimondott szót, elkészített munkát vagy fejünkön átvillant gondolatot se... A pillanatok lavinája és aggodalmunk törvényszerű. De vajon ha elismerjük mindennek a törvényszerűségét, elegendő-e ez ahhoz, hogy megszüntesse a búcsúzás örök fájdalmát?... Próbálgatjuk erőnket összemérni a természettel, próbálunk megbékélni az elkerülhetetlennel, de a megbékélés még nem nyugalom, nem boldogság... De hagyjuk, felejtsük el a sikerületlen aforizmáimat, ragadjuk meg az elbeszélés fonalát. Az elbeszélések cselekménye különböző lehet. Az egyiké külső eseményekből fonódik össze, a másiké a belső élet eseményeiből, a gondolatok és élmények áradásából és apályából.. . Remélem, értesz engem.
—  Értem!
—  Akkor jó. Tudod, a történet, amit tegnap elmondtam neked, nem egészen igaz, és ez nem hagy nyugodni. Az, ami itt lejátszódott, cifrább tánc volt, és a szerepek is egy kissé másképp voltak elosztva. De kezdjük a kályhától... Megint a szerelemről fogok beszélni, mert a szerelemért éltem. Más célom és más szenvedélyem, nagyobb érdemem és nagyobb vétkem nem volt. Tegnap hazudtam neked. Ada és Daniels... Szerintem, az élet soha nem kapcsolt össze két idegenebb embert. Lehet, hogy túldicsérem Danielst, eltúlzom Ada gyengeségeit és fogyatékosságait, de ebben a tekintetben semmi sem segíthet rajtam. Hallgass tehát, és válogasd szét magad a tiszta búzát az ocsútól... Daniels soha nem szerette Adát, és Ada sem szerette Danielst. Azt kérded, hogy lehet ez, hiszen Daniels feleségül vette őt, ő pedig otthagyta a kedvéért napfényes, vidám hazáját, és a szeretett férfival hosszú útra indult, ismeretlen, idegen partok felé. De azt is tudnod kell, hogy nagyon gyakran nem magát az embert szeretjük, hanem azt, amilyennek elképzeljük: képzeletünk pazar szárnyakat ragaszt választottunkra, de ezek a szárnyak alig-alig tartanak, és ő sose lesz képes fölemelkedni velük a földről. Így Daniels is ebbe a szépséges, de üres nőbe gyönyörű lelket álmodott. És Ada? Daniels nem volt neki se végzetes szerelme, se barátja. Ada számára, már amilyennek én ismertem őt, Daniels és hazája nem volt más, mint puszta egzotikum... Az aranyhajú és üresfejű kicsi asszony azt hitte, hogy valami mesebeli maharadzsa cipeli magával varázslatos várába... Itt pedig kiderült, hogy nincs se maharadzsa vára, nincsenek drágakövekkel teli pincék, se szolgálatkész gnómok. Nincs semmiféle szórakozás, és szépségének egyetlen tisztelője akad: ez a hallgatag, szakállas óriás. Aki ráadásul legalább olyan szenvedélyesen imádja a vésőt, mint ifjú feleségét, ha nem erősebben. Nem volt itt más, csak a zord, akkor még csupasz part, a viharos, tomboló tenger... Ada annyira unatkozott és szomorkodott, hogy időnként valami különös kábulatba esett.
Vannak nők, akik olyan hidegek, mint a hal. Az ilyenek csak akkor élednek fel, ha rajongó hódolók mohó tekintete kíséri minden léptüket. De elég! Az Ada iránti gyűlölet túlságosan mélyen belém ivódott, nem irtja ki belőlem az idő. A gyűlölet és az undor... Ha nem szerettem volna Danielst, ezek az érzések rég elpárolognak, nyugodt, hideg megvetéssé válnak, de én még ma se vagyok képes megbocsátani Adának semmit: se a szépségét, se a macskahízelgését, amellyel mindenkit megbolondított, se Danielshez fűződő kapcsolatát... Mindenekelőtt kapcsolatát Danielsszel. Hisz Ada az első adandó alkalommal felszarvazta őt. Ne rázd a fejed, ne ráncold a szemöldököd. Ezúttal nem hazudok. A torony legfelső emeletén, ugyanott, ahol Ada képe függ, van egy ládikó, benne szeretői és hódolói levelei. Ezek csak azok a levelek, amelyek Ada távollétében érkeztek ide. Én rejtettem el őket, nehogy valamelyik véletlenül Daniels kezébe kerüljön.
A nagy városok, ahol Ada egyre sűrűbben röpködött, ahol egyre hosszabb időt tartózkodott ... igen, ott volt az ő igazi helye, az volt az ő életeleme: a színpad, a csillárok ragyogása, a taps, a hódolók... Hát én?... Én árva leányként állítottam be ide, akit zárkózottá tett, elgyötört és megedzett a keserű élet. Mit jelent az, hogy megedzett ? Azt, hogy megtanultam meglenni a családi tűzhely melege, a szülői gyöngédség és óvó szeretet nélkül.
Amíg idegeneknél laktam, rengeteg legendát hallottam Danielsről: van, úgymond, egy távoli rokonuk, valami fura csodabogár, aki az isten háta mögött egy tengerparti kis falucskában lakik. Egyszer szemem elé került egy apró faszobrocska, amit Daniels faragott — szakállas férfi ül egy kövön, a semmibe néz, melyben rajta kívül nincs egyetlen élőlény sem. Úgy éreztem, mintha a bátyámmal, a hasonmásommal találkoztam volna, valakivel, aki mindenki másnál közelebb áll hozzám. Ezek szerint él valahol egy rokon lélek, akit épp oly fájdalom tölt el, mint engem, akinek épp úgy hiányzóm, mint ő nekem. Kellek neki, ő pedig vár és hív engem. Ez jutott akkor az eszembe. De hát én nélküle is megfulladtam volna ebben a ritka levegőben. Úgy képzeltem, hogy az a magányos férfi, aki hív és vár engem, maga Daniels. A képzelet... Hogy mennyire éleslátó a képzelet, mennyire közeli az igazsághoz, azt csak jóval később értettem meg.. . Akkor tehát, teljesen rabja lettem képzelgéseimnek, és elhatároztam, hogy megkeresem a semmibe merengő férfit. Kicsi koromtól kalandvágyó, makacs és kitartó kislány voltam. Ápolónőnek tanultam, és hosszú ideig betegeket ápoltam, így kerestem a kenyeremet, és gyűjtögettem a pénzt az útra. Aligha érdemes részletesen elmondanom mindezt. A holdkóros rettenthetetlenségével viseltem el minden megpróbáltatást, és nyomban el is feledkeztem róluk. Tizenkilenc esztendős voltam, amikor végre eljutottam ebbe a faluba... Az első benyomásaim roppant ellentmondásosak voltak : boldog voltam és szenvedtem. Nem maradt bennem szemernyi kétely sem afelől, hogy megleltem igazi otthonomat és igazi hazámat. Elegendő volt belenéznem a tenger zöld szemébe, látnom, hogyan cibálja a szél a borzas felhőket a vén tűzhányó magas homlokán.. . Képzeletem ráhibázott a valóságra: a magányos férfi portréja Daniels önarcképe volt. Csakhogy az eleven szobrász nem hideg ürességbe révedezett. Egy fiatal asszonyt találtam mellette, aki oly bársonyos természetű volt, mint tavaszi macskakölyök a fűzfán. Kegyetlen harcot kellett kiállnom önmagámmal, mert a csalódás túlságosan keserű orvosság a fiatal lélek számára. Sok álmatlan éjszaka, sok zaklatott kóborlás következett a hegyek között, a viharos tenger hullámverésétől zúgó öböl partján. Egyre azt kérdeztem magamtól: nem lenne-e jobb nekem, idegennek, eltűnni innen, örökre? De hogyan hagyhatnám el ezt a partot, ahol otthon érzem magam, hogyan hagyhatnám el Danielst, az egyetlen embert, aki kedves, aki drága nekem? Hát nincs az életében és lelkében egyetlen zug sem, ahol meghúzódhatna, gyökeret ereszthetne a szerelmem?
Igen, amikor Ada mellette volt, Daniels csak őt látta és őt hallotta. De más is volt. Hamarosan észrevettem, hogy a szobrász örömmel tölti ugyan idejét Ada társaságában, de szívesen el is hárítja a vele való találkozást, hosszú időre eltávozik a házból, egyedül barangol, napozik a strandon, vagy elmélyülten olvas magányában. És Ada szintén elég gyakran ellátogat a közeli városkába, és hosszasan elvendégeskedik ott. A városban Danielsnek több barátja is akadt, akiknél Ada megszánhatott. A városban hangversenyeket, bálokat rendeztek, a szépséges hölgy pedig nem tudott meglenni szórakozás nélkül... Egy alkalommal, amikor a piacra hajtottam, az utcán megláttam Adát néhány jókedvű fiatalember társaságában. Ő maga ébresztette fel bennem a gyanút, azzal, hogy hirtelen elpirult, gyorsan odajött hozzám, és zavartan azt mondta: „Kérlek, nagyon kérlek, ne szólj Danielsnek, hogy ebben a társaságban láttál, mert ő... tudod, Daniels rettenetesen féltékeny... Még azt hiszi..." Megígértem Adának, hogy hallgatni fogok, és álltam is a szavamat. Abban a pillanatban nagyon zavarba jöttem, sőt meg is rendültem, mert homályosan sejtettem, hogy a kérés mögött valami ocsmányság lappang... Akkor még eszembe se jutott, hogy Ada könnyelműsége azt jelenti: unatkozik Daniels mellett és hogy remélhetek... Lelkem mélyén kellemetlen meglepetést és keserűséget éreztem, elítéltem Adat, és rettegve gondoltam rá, milyen bajt hozhatnak Danielsre felesége kalandjai...
Amikor Ada távol volt, Daniels kurta szabad óráiban néha elbeszélgetett velem: kikérdezett gyerekkoromról, korábbi életemről, érdeklődött nézeteimről, gondolataimról. Bizalmasan beszélt velem, és figyelmesen hallgatott. Néha pedig kettesben felkapaszkodtunk a hegyek közé, sétálgattunk a tengerparton, szótlanul, mintha megállapodtunk volna, hogy nem különítjük el magunkat szavakkal a természettől. Nagyon hamar rájöttem, hogy a házban, érkezésem előtt nem volt semmiféle rend, se rendezettség, se háziasszony, se szolgálónő, se házvezetőnő. Adának esze ágában se volt a háztartással törődni. A háztartás temérdek apró gondját mind Daniels vette a vállára. Én viszont meg voltam győződve róla, hogy ez így nem mehet, hogy Danielst meg kell szabadítani mindentől, hagyni kell dolgozni... hiszen egészsége lassan, de feltartóztathatatlanul fogyott, közeledett a vakság... Ez utóbbit Ada árulta el nekem. Maga a szobrász sose beszélt a betegségéről, sőt eleinte gondosan titkolta... Daniels nem volt képes kikürtölni a maga baját...





Miután elhatároztam, hogy magamra vállalom a háztartást, megtaláltam állandó helyemet, ha nem is Daniels lelkében, mindenesetre legalább mellette, az életében, hiszen hasznossá, sőt nélkülözhetetlenné váltam a számára. Forrón kívántam, és mint kiderült sikerült is segítenem Danielsnek, és egyúttal az ügyének is... de térjünk vissza Adához. Mondtam már, hogy folyton utazgatott, ha pedig otthon volt, majd meghalt az unalomtól. Ada mindig megoszthatta gondolatait és élményeit a férjével. De neki nem volt elég egyetlen beszélgetőpartner, egyre sűrűbben választott szóáradatai célpontjául engem. Mint sejted, barátnők nem voltunk, de nem zavartam őszinteségi rohamaiban, eleinte egyszerűen közömbösségből, később... Tudod, egyszerűen nem tudom kifejezni, mi történt velem, amikor kiderült, mennyire hamis a béke, egyetértés és boldogság, mely Daniels otthonában honolt. Ada bevallotta, hogy csalódott, hogy boldogtalan rabnak érzi magát, mert nem szereti Danielst. Vallomása eleinte annyira megdöbbentett és megrémített, hogy nem is gondoltam rá, mi lehet ennek a vége. Düh fogott el Ada iránt, rettegtem, mi lesz Da-nielsszel, ha mindent megtud... Nem, nem vagyok én se jóságos, se önzetlen, de se akkor, se később nem jutott eszembe, hogy remélhetek, hogy Daniels iránti érzéseimnek van esélye.
Egyszer megpróbáltam rábeszélni Adát, hogy türtőztesse magát, ne árulja el, mit érez valójában férje iránt, ne mérjen ilyen súlyos csapást a művészre, akinek helyzete amúgy is éppen eléggé tragikus. Tudod mit felelt erre? „Hát én nem vagyok művész? Hát az nem tragédia, hogy kénytelen vagyok itt rostokolni ebben az isten háta mögötti zugban, távol mindentől, ami öröm számomra, hiányzik a munkám, a minimális kényelem, a kellemes társaság? Próbáltad volna magad, milyen érzés egy asztalnál ülni félvak férjeddel, és nézni, ahogy eszik... Én nem vagyok képes rá, hogy gondozzam. Etesd magad, ha nem keveredik fel tőle a gyomrod!" Ettől felforrt bennem a düh, nagy erőfeszítésembe került, hogy ne üssem pofon — és ekkor történt, hogy míg haragomat igyekeztem visszatartani, eszembe jutott: jól van, mondjon csak le ez a szívtelen asszony a kötelességéről, szökjön csak meg, és vissza se térjen... Hiszen ez a boldogságot jelentené... Nekem igen, de vajon Danielsnek? Mit jelent számára a válás Adától, mit ér neki ez az asszony? Hogyan tarthatnám boldogságnak, ami fájdalmat okoz annak, akit szeretek? Mélységes zavarban váltam el Adától, anélkül, hogy bármit is válaszoltam volna neki. Bevittem Danielsnek az ételt, és miközben megterítettem, mentegetődzésképpen azt mondtam: „Csak én vagyok... behoztam az ebédet... Talán jobb lenne, ha én helyettesíteném Adát, hogy ne lássa... Tudod..." Nem tudtam, mit mondjak még, mit hallgassak el, maga Daniels segített ki. Komoly hangon azt mondta: „Tudom jól, csakugyan szomorú figyelni, hogy egyre esetlenebb leszek." Meggyűlöltem Adát, meggyűlöltem, örökre. Hogy lehet, hogy ezt nem érezte meg, nem vette észre? Ellenkezőleg, napról napra őszintébb lett hozzám. Elmondta, hogy soha nem is szerette Danielst ... hogy mindjárt az esküvőjük után volt néhány kalandja, most pedig komolyan szerelmes egy férfiba. Ő nem akar semmi rosszat Danielsnek, de nem akar vele élni.
Nem sokkal ezután Ada utazni indult, és nem tért vissza. Sokáig írt még Danielsnek. Hol innen, hol onnan...


Ami pedig az igazi szerelmet illeti, jócskán felültetett. Erről akkor győződtem meg, amikor végül is belekukkantottam a leveles dobozkájába. Igen, igen, Viktors, joggal csóválod a fejed, joggal teszel szemrehányást ezért a tisztességtelen tettemért, hogy beleolvastam mások levelébe: de hát megtettem, és eszem ágában sincs elhallgatni... Tudod, Daniels állapota egyre romlott. Ada pedig ritkán és keveset írt. Én kihasználtam, hogy Daniels már egyáltalán nem tud olvasni, és kezdtem kiegészíteni a kurta és üres sorokat, átgyúrtam őket a magam ízlése szerint.
A szobrász rendszerint szótlanul hallgatta végig a költött leveleket, de egyszer elmosolyodva közbeszólt: „Ada egyre több érzéssel ír. Nem veszed észre, kislány?" Mennyire megrémültem! Igen, hazudtam, lépten-nyomon becsaptam, de hát mit tehettem?!... Ráadásul Ada hamarosan abbahagyta az írást, a szobrásznak viszont most is úgy kellettek ezek a levelek, mint a levegő. Mit tagadjam, akkoriban néha szinte boldog voltam, hogy Daniels teljesen megvakult. Nem látta, hogy becsapom, amikor Ada leveleit olvasom, melyeket valójában teljes egészében én írtam, nem látta, hogyan gyűrögetem a saját kezem írásával telerótt lapokat... Képzeld el, milyen kevéssé irigylésre méltó helyzetben voltam. Ha például egy-egy gyengéd szó különösen meghatotta, azt mondta: „Milyen kevéssé ismerik egymást az emberek, még azok is, akik a legközelebb állnak egymáshoz! Azelőtt azt hittem, ismerem az embereket, Adát is. Néha mégis az járt az eszemben, hogy a feleségemnek olyan tarka szárnyai vannak, mint a kolibrinek, hozzá pedig ugyanolyan piciny, üres fejecskéje és parányi könnyű szíve is... Most nem győzök csodálkozni, Ada lelke meleg forrásként buzog, fényes, szelíd csillagok módjára sziporkázik ezekben a levelekben. Annyit fecsegünk a testvériségről, a kölcsönös megértésről és tiszteletről, közben vakon taposunk mások sorsábán mint orrszarvú a virágos réten. Próbáld megmagyarázni az orrszarvának, mi a pipacs és a margaréta, és miért nem szabad eltiporni őket..."


Furcsa elégedettséget éreztem: Daniels nem is sejti, hogy becsapom! Az, aki orránál fogva tud vezetni egy ilyen óriást, különleges tehetséggel rendelkezik, tökéletesen tud hazudni, mestere ennek a szánalmas művészetnek! Én páratlan hazudozó lehettem... Hisz mindaz, amit ezekben a levelekben elmondtam Danielsnek, igaz volt. A szerelem segített: a szavam nem apadt el, mert annak az embernek, aki a legdrágább volt a számomra, nagy szüksége volt rá. Attól a naptól fogva, hogy Ada végleg elutazott, csaknem egy teljes esztendeig boldogítottam Danielst a levelekkel. Persze egyre nehezebb volt kitalálnom az újabb okokat, amelyek miatt a szenvedélyesen szerelmes asszony nem térhet haza imádott férjéhez. De végül is megtaláltam a megoldást... Nem mindegy, hogy kicsit hazudik-e az ember vagy nagyot?! Kitaláltam tehát, hogy Ada külföldön vendégszerepel, hogy táncát ott is viharos tapssal fogadják, egyszóval bőven aratja a babért, és , egyelőre nem utazhat haza. Danielsnek nem volt kitől megtudni az igazat, mert amióta megvakult, eltávolodott régi barátaitól és ismerőseitől, és teljesen belemerült a munkába. Csak azt ne hidd, hogy könnyű szívvel csaptam be azzal, hogy más szájába adtam szerelmem szavait. Rengeteget gyötrődtem, elegem volt az egészből, méltatlannak és undorítónak éreztem ezt a kettős játékot. Időnként dühös voltam Danielsre, amiért hagyja, hogy becsapjam, mint egy csecsemőt... Annyira belebonyolódtam érzéseimbe, hangulataimba és gondolataimba, hogy máig csodálkozom, amiért nem lettem kegyetlen és cinikus. Hisz nincs kényelmesebb dolog, mint ha az ember összekuszálja az életét, és a felelősséget az életre hárítja, ráadásul azt állítva, hogy az élet nem csak szerencsétlen, de értelmetlen is. Nem, idáig nem jutottam. Megmentőm ismét a szerelem volt. Tudniillik néha mégiscsak sikerült kívülről szemlélnem magamat: a megszokott munka, bármennyi volt is belőle, nem akadályozott a gondolkodásban. Azt mondtam magamnak: szereted Danielst, ő pedig nem viszonozza, ez igaz. Szerelmed reménytelen, mert nem csillapíthatod szomjadat. Csakhogy a viszonzatlan szerelem soha nem békél meg a képzelet korlátaival, azzal, hogy némaságra van kárhoztatva. Utat keres az életbe, megpróbálja átalakítani az életet. A te sorsod, a termést nem hozó virág sorsa megfosztott attól, hogy új lényt hozzál világra. Máshoz viszont nincs tehetséged. De itt hömpölyög melletted széles folyamként Daniels élete, aki arra van hivatva, hogy lelket leheljen a kőbe, vászonba, agyagba. Segítened kell neki, amennyire képes vagy rá, gondoskodnod kell róla, és napjaidat nem fogod üresen leélni...


A hazugság, ha még oly gondosan szőtték is, túlságosan ingatag alap a nyugodt élethez. Egy darabig még szerencsém volt. Legalább abban, hogy Daniels nem válaszolt a levelekre. De egyszer így szólt: „Látod, Ada számára meg is némultam. Az én helyzetemben minden gyengéd szó annyi lenne, mintha kegyelemért könyörögnék, és sziklaként torlaszolná el az útját. Ezt pedig nem akarom! Járja csak Ada nyugodtan a maga útját. így igazságos és becsületes!..." És ekkor jött derült égből a villámcsapás: hosszú szünet után rövid levél érkezett Adától: válni akar Danielstől, vissza akarja nyerni jogi szabadságát, kéri, értse meg őt és ne ítélje el szigorúan...
Napokig hordtam a zsebemben ezt a levelet, anélkül, hogy egy szót szóltam volna, a sorok égettek, mint az izzó parázs, képtelen voltam elrejteni őket. Izgatottan, gondterhelten és szomorúan figyeltem Danielst, várva a pillanatot, amikor egészen nyugodt lesz. Daniels időnként teljesen lehiggadt, szinte álmatag lett, mint egy esőterhétől megszabadult zivatarfelhő, mely könnyű rózsaszín vonalként terül a láthatárra. Ezek a percek akkor következtek be, amikor a szobrász úgy érezte, hogy elérte, amit tervezett, és legalább némiképp elégedett volt azzal, amit csinált.
Végül is el kellett olvasnom Danielsnek a levelet... Képzelheted, mekkora volt a meglepetésem, amikor azt láttam, hogy Daniels cseppet se csodálkozik azon, amit felolvastam. Hűvös őszi este volt, ugyanebben a szobában üldögéltünk, a kályha mellett, és melegedtünk. Amint végigolvastam a levelet, lélegzet-visszafojtva Danielsre pillantottam. Arcán nyoma se volt izgatottságnak. Ott ült nagy foteljében, lehunyt szemmel, és hallgatott. Aztán így szólt: „Én mindig ellene voltam, hogy állatokat és madarakat ketrecben tartsanak. Eszemben sincs, hogy egy eleven lényt a napjaim végezetéig osztályrészemül jutott sötétségben és szűkösségben tartsak. Természetesen teljes szabadságot adunk aranyfejű repdeső madárkánknak, nem igaz, Mirjama?..." Felkaptam a fejem. Daniels ezt tőlem kérdezte, méghozzá olyan hangon, mintha cinkostársával beszélne... vagy nagyon közeli barátjával. Daniels felém fordult, gondtalanul, csaknem vidáman rám mosolygott, megfogta a kezem, és azt mondta: „Mostantól könnyebb lesz neked, Seherezádém. Sokba kerültek neked a mesék, amiket oly buzgón költöttél. Az az Ada, akit kigondoltál, hogy megörvendeztessél, igaz barátom, boldogságom lehetett volna. Ugyan, ugyan ne is próbálj meg ellenkezni!" Ott ültem mellette, némán, mozdulatlanul, mintha egyike lennék kőszobrainak. Daniels rövid hallgatás után hozzátette: „Ne búsulj, mesemondóm. Honnan tudtad volna, hogy a vakok látják a szavakat, és tudják, kitől származnak, még ha másénak mondják is őket... várj csak, ne menekülj, mint egy megriadt állatka, semmi szemrehányást nem teszek neked... Tudod, a világ tágasabb, jobb és derűsebb lett azóta, hogy megláttalak..."


Nem idézem tovább ezt az estét. A boldog múltról a tapintatos hallgatás mond legtöbbet... Elmesélem inkább, mit mondott Daniels a belső érzékről, mert valahányszor szobrot vagy képet nézek, dalt vagy verset hallgatok, mindig eszembe jutnak ezek a szavak. Azt mondta: „Vannak, akik szerint az én szakmabelieimnek különösen éles a belső érzéke. Mintha egyedül a látás nem volna elég, hogy meglássuk, milyen gyönyörű és harmonikus a természet és az ember. Pedig látjuk ezt és örülünk neki... Mennyi derű és öröm vesz körül bennünket! Gyönyörű a gyerekek szeme, akik még el tudnak csodálkozni — márpedig csodálkozni roppant fontos, nagyszerű dolog. Gyönyörű minden öregasszony, aki egy apróságot sétáltat, és türelmesen válaszolgat a megszámlálhatatlan miértjére... Gyönyörű minden fiú és leány, férj és feleség, akik szeretik egymást, mosolyognak, munkájukba mélyednek... És gyönyörű a sóskaborbolya, a gomba, a tojás, a hangya. Gyönyörűek, figyelemre, sőt imádatra méltók a leghétköznapibb arcok és tárgyak, melyek körülvesznek. Éppen ezt kell kimondaniuk a szakmámbelieknek munkáikkal, nemzedékről nemzedékre, hogy mások is új szemmel lássák a világot a maga valódi fényében és színeiben, hogy a művész éles szemével lássák mindezt..."
Másnap reggel Daniels nem állt neki dolgozni, hanem itt maradt reggeli után velem, és azt mondta, fel akar tenni egy vakmerő és tapintatlan kérdést: hajlandó vagyok-e a világ színe előtt vállalni, hogy a kedvese vagyok ? „Igen, igen, igen!" — kiáltottam pillanatnyi habozás nélkül, meg se kérdezve, miért van erre szükség. „Jól van" — bólintott. Lelkem rá, hogy nem is várt más választ tőlem. „Jól van, akkor most lediktálom a választ Adának."


Ez a levél körülbelül így hangzott:
„Természetes, hogy nem tartok igényt a szabadságodra. Indítsd meg a bontópert. Hogy ne merüljön fel semmi akadály, kijelentheted, hogy szeretőm van, magad is tudod, hogyan hívják."


Ó, Viktors, ha valaha is boldog voltál, bizonyára tudod, hogy a boldog szív ritkán szokott fukar lenni. Az igazi nagy szerelem bőkezűvé és nagylelkűvé tesz bennünket. De fájdalmasan sebez annak a tudata, mennyire csekélyek a lehetőségeink, hogy megosszuk boldogságunkat másokkal, akár azzal, akit legjobban szeretünk. Ha tetszik, ha nem, korlátozva vagyunk. Mennyivel könnyebb fájdalmat okozni. Miért beszélek én erről? Talán, mert másoknál gyakrabban kellett szomorúan és elkeseredéssel gondolnom erre. Mennyire óhajtottam a felhőtlen boldogság esztendeiben, hogy segíthessek Danielsnek. Kész lettem volna tulajdon két kezemmel szétkergetni a feje fölött gyülekező fellegeket, és... És milyen keveset tehettem! Barát, dajka és mesemondó... Ez minden, ami Daniels számára lehettem. Hisz ő mindenekelőtt szobrász volt. Vak szobrász! A legszörnyűbb bajt, a homály falát, mely Daniels és a világ közé felmagasodott, nem rombolhattam szét, bárhogy igyekeztem is, bármekkora erőt adott is a boldogságom. Sok mindent nem is próbáltam megtenni... Nem próbáltam például meggyőzni Danielst, hogy legutóbbi munkái, agyagszobrai éppoly jók, mint a korábbiak, a kő-, a márvány-, bronz- és faszobrok. Egyetlen hanggal, egyetlen mozdulattal se akartam hazudni többé neki. Legfőképp ebben nem! De erről az utolsó szoborsorozatról ő se beszélt soha velem. Viszont minden másról gyakran és részletesen kifaggatott: mi változott a parton, a tengeren, az égen, milyen színű most a víz, milyenek a hegyek, a kertek... Mi történik házunk körül és a faluban... így valósággal Daniels szemévé váltam. Aztán felolvashattam neki, beszélgethettem vele az olvasottakról, megoszthattam vele gondolataimat! Többé nem éreztem magam tudatlan kislánynak, mert ezekben az esztendőkben szakadatlanul felolvastam Danielsnek, és rendszeresen belátogattam a könyvtárba... Néha Danielsszel kettesben eljártunk a hegyekbe vagy a tengerhez... Hát így történt, kedves vendég... Ami azt illeti, a második mesének szerencsés a befejezése, nem igaz? A többit tudod: a szobrász váratlanul halt meg, munka közben, még csak meg se érezte, hogy örökre elhagyja műtermét, és a szívének oly drága Minden-Szelek-falvát. Távozásával tulajdonképpen véget ért az én életem is. Még őrzöm Daniels műtermét, házát és kertjét, de meg kell értsed, hogy az ilyen éldegélés nyomorúságosán szegénynek tűnik számomra, Hamupipőkének, akinek egyszer megadatott, hogy feljusson a királyi trónra. Csupán az emlékeknek élni nem vagyok képes, nem bírom az emlékeket, elhessegetem őket magamtól. Nem értem, mit segíthet a sivatagban szomjú-ságtól haldokló vándornak a jéghideg kutak emléke, amelyekből valaha ivott. Nem, az én életem végén már ott a pont.
A ház körüli apró teendőket bárki szívesen magára vállalja, és meg is birkózik vele. A ház utánam úgyis múzeum.lesz...
Látod, egészen elárasztottalak a mondókámmal, kibeszéltem magamból csaknem minden magányt, ami a lelkemben összegyűlt. Könnyű volt beszélnem, hiszen te idegenből jöttél, és vissza is mész, és nem fog a jelenléted emlékeztetni arra a kéretlen, váratlan fecsegő kedvre, amely miatt később talán magam is szégyenkezni fogok.


—  Miért olyan biztos abban, hogy többet nem térek vissza Daniels műtermébe és magához? — szakítom félbe Mirjamát.
—  Ne haragudj rám, értsd meg jól, amit mondok — feleli. — Hisz még nem mondtam végig mindent. Nem tudom, mik a terveid, és nem akarok előre véleményt mondani róluk. De látod, nekem magamnak el kell utaznom.
—  Hosszú időre?
—  Ezt egyelőre nem tudom megmondani. Bizonyos fokig kényszerű utazás lesz. Ne kérdezősködj, túlságosan fáradtnak és gyengének érzem magam, nincs erőm, hogy mindent megmagyarázzak. — Mirjama bűntudatosan elmosolyodik, és lehunyja a szemét.
Zavartan hallgatva nézem. Kékes fürtökkel keretezett arca kifürkészhetetlen. Behúzott spaletta, bezárt ajtó. Az pedig, aki bezárta, váratlanul és sebesen menekül valahová. Mit jelenthet ez? Miért említette Mirjama az elutazást? Szomorúság és aggodalom fog el. Mirjama szempillája meg-megrezzen, elfordulok, nehogy ha kinyitja a szemét, elkapja vallató tekintetemet, elfordulok, mint akit rajtacsíptek, amint épp be akart kukucskálni valakinek a szobájába a kulcslyukon.
—  Miért nem beszélsz és miért nem kérdezel többet? — szólal meg Mirjama.
—  A maga elutazásán jár az eszem... Különben épp az imént kérte, hogy ne kérdezősködjek többet...
—  Az utazás... Nem csaplak be. Nézd meg, a holmijaim már össze vannak szedve, és várnak rám! — Felnevet, a sarok felé mutat, ahol ott áll egy kicsiny ütött-kopott bőrönd, aztán gondterhelten így folytatja: — Nem vennéd át tőlem a kulcsokat, hogy ügyelj a házra, amíg oda leszek? Vagy hamarosan haza kell utaznod?
A kérdés váratlanul ér. Zavarba jövök. Szerencsére Mirjama be se várva válaszomat, folytatja...
—  Köszönöm! Tudtam, hogy elvállalod. Vedd le az ablakpárkányról a retikülömet, találsz benne két kulcsot. Az egyiket magamnál tartom, a másikat odaadom neked. Ha újévig nem térek vissza, akkor jobb ha elutazol. A kulcsodat nyugodtan magaddal viheted, nálam úgyis marad még egy. Nagyon szeretném, ha már holnap átköltöznél ide, és minél tovább itt maradnál. Azt hiszem, nem lesz ez ellen kifogásod.
—  Kifogásom éppen nincsen, csak...
—  Nekem már ma este el kell utaznom. — Mirjama lehunyt szemmel, összevont szemöldökkel elgondolkodik, aztán rám szegezett tekintettel röviden elmagyarázza, hogyan kell gondozni minden egyes fát a kertben, hogyan lehet a legkönnyebben rendet tartani a helyiségekben.
—  Ne aggódjon, igyekszem, hogy minden úgy legyen, mint volt — ígérem.
—  A könyvtárban találsz elég könyvet — teszi hozzá, aztán szórakozottan elfordítja tekintetét, és válasz nélkül hagyja egyik kérdésemet. Talán szeretne lepihenni, és alig várja már, mikor búcsúzom el tőle.
—  Maga most bizonyára szeretne egyedül maradni?
. — Igen — kap a kérdésen Mirjama. — De állapodjunk meg előbb véglegesen... ezek szerint megteheted, és nincs is kifogásod az ellen, hogy már holnap reggel átköltözz ide?
—  Így van.
—  Nagyszerű! Ha sürgősen tudatnom kell még veled valamit, hagyok itt a szobában az asztalon egy levelet... Most pedig fölkelek, és egy darabon elkísérem magát.


Ettől fogva nem tegezett többé.


Kilépünk a házból, és elindulunk a tenger felé. A parton szótlanul leülünk egy hullámok által partra vetett uszadékfára. A tuskó túlsó végén, mintha észre se venne bennünket, egy nagy gyík napozik; oldala lassan hullámzik a lélegzéstől, szeme kerek zöld ékkőként csillog. Jelenlétünk nem zavarja a fekete mellű, hosszú nyakú halászsasokat sem, melyek csapatba verődve gubbasztanak a köveken, oly közel a vízhez, hogy a hullámok tajtékot fröcskölnek oldalukra. A madarak hasuk párnázatába húzva rücskös lábukat, szundikálnak. Amilyen tehetetlenek a szárazföldön, oly ügyesek és erősek a vízen.
Mirjama hallgat, én szótlanul töprengek.


Igen, Minden-Szelek-falva bőségesen meg tudja ajándékozni az embert, csak éppen nyugalmat, gondtalan gyönyörűséget, édes álmot nem képes adni.
Mert a szelek itt szakadatlanul azon vannak, hogy cafatokra tépjék a levegőt, a fákat és a vizet... Azért, mert a falu felett ott magasodik komoran a Mennydörgés-hegy... Láttam már fennkölt nyugalmat árasztó lekerekített vonalú, csendben szundikáló, mélázó hegyeket. Annyira mások azok, mint ez a nyugtalanító, fenyegető, mégis mágnesként vonzó kopár sziklarengeteg.


A Mennydörgés-hegy valamikor réges-rég, bolygónk ifjúkorában félelmetes tűzhányó volt, közel és távol szakadatlanul rengett körülötte a föld. A mélyből feltörő fortyogó magma fantasztikus formákat öltött, dühödten lövellt a láva, furcsa lények születtek belőle: sárkányok, púpos szörnyek, gyíkok, bozontos sörényű fantasztikus fenevadak. .. Aztán az idő beleavatkozott az óriások és szörnyek élethalálharcába, varázspálcája mozdulatlanná dermesztette a küzdőket, az egyiket futtában, a másikat meggörnyedve, a harmadikat estében, ugrás közben érte a varázslat...


Valahányszor ezeket a sziklákat látom, nem tudok szabadulni egy talán nevetséges, mégis nyugtalanító, sőt nyomasztó érzéstől. Úgy érzem, ezek a fenyegető pózokba dermedt kolosszusok egyszer lerázzák a varázslatot, megmozdulnak, és földet rázva folytatják a gigászi dráma befejezetlen felvonását...


Igen, Minden-Szelek-falva nem alkalmas hely a buzgó lelkesedés és a gondtalan ujjongás számára. Viszont olyan zuga a földnek, ahol jól lehet gondolkodni és dolgozni. Olyan hely, ahol alkotóerővel teli emberek... és szeszélyes trollok tanyázhatnak. Mennyire illik ebbe a tájba Daniels és Mirjama, az ő kanyargós életútjuk, fáradhatatlan törekvésük; céljuk különböző volt, de mindketten feltartóztathatatlanul törtek a tevékeny élet felé...


Mirjama felkel, kezét búcsúra nyújtja, merőn a szemembe néz, de nem szól egy szót sem. Én se tudok egy szót se szólni. Mirjama lassú, de szilárd léptekkel, fejét kissé hátravetve elindul. Újra rám tör valami érthetetlen, gyötrő nyugtalanság hulláma, szeretnék Mirjama után futni, kérdezni valamit, ami elsiklott ebben a beszélgetésben, valamit, amit elszalasztottam, elfelejtettem, pedig nagyon fontos lenne. Ehelyett tétovázva állok a tuskó mellett, közvetlenül a víz szélénél, mert nem találom a szavakat, nem tudom megfogalmazni ok nélküli nyugtalanságomat...


Zavaros és nyugtalan hangulatom éjszaka lidérces álomban folytatódott. A Mennydörgéshegy óriásai, dinosaurusai, óriásgyíkjai, gnómjai megelevenedtek, de nem kezdtek harcba, nem estek egymásnak, nem rontottak neki a falunak. Összegyülekeztek, hogy együttesen induljanak útnak. Egyszerre én is ott találtam magam közöttük, piciny voltam, mint egy porszem, mégse éreztem semmi félelmet. Mellettem egy hatalmas óriásgyík fújtatott és dobolt a mancsával. Hátán, magasan, a fejem fölött egy ember ült és integetett. Meghallottam gondtalan nevetését, és felismertem a hangját: Mirjama volt. Hátrahajtott fejjel felnéztem. Igen, ő volt az, de megfiatalodott, és most teljesen olyan volt, mint egy troli. Haja le volt eresztve, nem is hittem volna, hogy ilyen hosszú; fekete fürtjei vállát verdesik, homlokán egzotikus díszként kékes félhold csillog.


Mielőtt megszólíthattam volna, a gigászok megmozdultak, és egymásnak ütközve elindultak, csörömpölni kezdtek az ablakok, megrendült a föld. Aztán észrevettem, hogy a szörnyek elvonulnak mellettem, és elhagyják Minden-Szelek-falvát...


A rémülettől kiáltani szeretnék, de a szám hangtalanul nyílik, futnék a gyík után, melynek hátán Mirjama lovagol, de lábam megdermed, olyan nehéz, mintha fatuskó volna; némán nézem, hogyan távolodnak, hogyan tűnnek el a teljes és áthatolhatatlan sötétségben a fantasztikus alakok ... Már egyáltalán nem látom Mirjamát, teljesen elnyelte a sötétség, csak a homlokán ragyogó félhold úszik egyre messzebb. ..
S ekkor rémületemben mégis felkiáltok, és saját fojtott kiáltásomtól felébredek...
Sűrű sötétség vesz körül. Csak a fiatal hold süt a szemembe. Egy ideig nem mozdulok, szinte megsüketít hangos szívdobogásom. Mintha az elvonuló kőszörnyek lábdobogását hallanám...
Odakint szél zúg, a fák susognak. Sokáig fekszem fejemre húzva a takarót, és hallgatom az egyenletes zúgást. Aztán végre elalszom.


Másnap reggel halk, de nyugtalan kopogásra ébredek.
—  Tessék!
—  Bocsánat, hogy ilyen korán felkeltettem... — szólalt meg az ajtó mögött Anna néni hangja. — Nem tudna átmenni a Krecetsék házába?


Felpattanok az ágyból, felöltözöm. A küszöbön ott áll kisírt szemmel Anna néni.
—  Mi történt?
—  Mirjamát kórházba vitték a mentők. Nagyon beteg. Bejött az ápolónő, és azt mondta, adjam át az üzenetet, hogy menjen át Daniels házába.
—  Mi van Mirjamával?
—  Beteg, mondom, de hogy mi baja, nem tudom megmondani, nem értettem. A nővérke megmagyarázta, de idegen szót mondott...
Arcomba löttyintek egy kis hideg vizet, és kiszaladok az utcára.
Amint kinyitom Krecetsék ajtaját, már a küszöbről észreveszek a nagy asztalon egy fehér négyzetet...
Felnyitom a borítékot, odamegyek az ablakhoz, mely sápadtzöld fényt áraszt szét a szobában, és olvasni kezdek.


„Jó reggelt!


Eszembe jutott, hogy el kell még mondanom neked egyet-mást — a remete megint nem tud szótlanul megülni odújában. Ezenkívül te éppen akkor jelentél meg, amikor végképp meggyőződtem róla, hogy örökre távozom innen. Azt hiszem, nem az a fajta ember vagy, akin nyomorúságos pánikhangulat vesz erőt holmi emberi vagy elemi csapás láttán. Ráadásul az, amit most megtudsz rólam, csupán afféle mikroföldrengés. Az olyan ember, aki nem hagy maga után se befejezett életművet, se gyermeket, észrevétlenül hagyja el az emberiséget, mint amikor a hullám elmossa a tengerpartról a homokot, megtisztítva a helyet a következő homokszemek számára.
Nos, a betegségem — leukémia. Ezt állítják az orvosok, és azon erősködnek, hogy rám szabadítják gyógyász buzgalmukat és gyógyszerarzenáljukat, hogy megmentsenek, megóvják az életemet. Én pedig érzem, hogy mindez hasztalan, énrajtam már nem lehet segíteni. Az ember addig él, amíg erősen kapaszkodik az életbe, szenvedélyesen igyekszik legyűrni a betegséget, és küzd ellene. Én pedig ezt nem kívánom. Nem értek a varázsláshoz. Már beszéltem róla, hogy fölöslegesnek érzem magam az életben. Minden a múlté: a sikereim és kudarcaim, szerelmeim és szenvedéseim. Ráadásul az a fajta telhetetlen asszony vagyok, aki nem képes eltengődni az emlékek keserű kenyerén.
Persze, egy kicsit sajnálom magam, amikor a semmibe távozom. Most úgy érzem, mintha egy sötét helyiségbe kéne belépnem, és magamra zárni minden ajtót. Igyekszem minél lassabban megtenni, és közben minduntalan hátratekintek Minden-Szelek-falvára.
A tenger, a hegyek, a fák szívós törzse és az égbolt, mely kéken lobog a fejem fölött... ezek a pillanatok felfoghatatlanul gyönyörűek, kimondhatatlanul drágák, és mind mintha belém költözött volna, lángra lobbanna, lobogna bennem, és olyan fájdalom éget.. . Aztán mégiscsak bezárom az ajtót, de a tenger, a hegyek, a fák és az égbolt még ott lángol bennem.
Csak annyit akarok még kérni, ne haragudj rám, hogy egész idő alatt összefüggéstelen és ellentmondó mesékkel tömtem a fejedet. Joggal kételkedsz abban, vajon a két mese közül melyik áll közelebb az igazsághoz, de ebben nem segíthetek neked. Hisz már meggyőződhettél gyászos fecsegési szenvedélyemről, és ezért nem fogsz teljesen hinni egyik állításomnak sem. Kénytelen leszel te magad elválasztani az igazságot a kitalálástól. Hiába, ezen nem lehet segíteni, a meseköltés természetemmé vált. Nekem magamnak mindig a szelíd, mosolygós, tiszta szemű mesék tetszettek, melyek ezernyi emberi viszontagságon keresztül boldog véghez vezetnek, és menet közben megfeledkeznek az igazságtalanságokról és a kétségbeesésről. Én még ma is hiszek ezeknek a ravasz és szelíd, cseles és együgyű meséknek. Olyan pontosan hallanak és olyan világosan látnak mindent, amit az emberek áhítanak, amiről ábrándoznak, és szeretettel és bőkezűen megajándékozzák őket. A szegény, de becsületes együgyű fickót királysággal ajándékozzák meg, Hamupipőkének kristálycipőt adnak, az árva lánynak almafát, melynek ágain fel lehet kapaszkodni a mennyek kapujához...


Hát ennyit akartam még mondani, most pedig jó egészséget, tarts meg jó emlékezetedben. Minden jót!
Mirjama"


Itt a tél. Betört ide is, ahol a nap tovább és elkeseredettebben küzd ellene, mint az én északi hazámban — a tél elgyengül ebben a küzdelemben: nem képes belecsípni jégujjaival a járókelők fülébe, nem perdíti táncra a levegőben a könnyű hópelyheket. A Mennydörgés-hegy fölött heves, vad, északkeleti szelek tombolnak. Néha váratlanul lecsitulnak, éppoly hirtelen, ahogy feltámadtak. Az ég elsötétedik, a meleg tengervíz felől gomolygó köd támad. Összesűrűsödik és eltakarja a látóhatárt, cafatokban hever a hegyek lábánál, lekúszik a völgyekbe, és napokon keresztül nem oszlik el...
Rossz kedvem van, ha nem látom a látóhatárt: a köd összeszűkíti a világot, ellopja az ég színét és magasát, a víz feneketlenségét, a föld árnyalatait és távolságait.


Egyhamar nem utazom haza. A szobrász házában lakom. Már különféle bizottságok tagjai tüsténkednek benne. Mindent leltárba vesznek, rendszereznek, a ház múzeummá változik.
Mirjama meghalt, de saját gondolataim és az emberek gyakran és elevenen emlékezetembe idézik... A bizottságokban másról se esik szó, mint Mirjamáról. A múzeum rendezői teljes zavarban vannak. A művész hagyatékának lajstromozása és számozása közben felfedezték, hogy Mirjama elégette Daniels és Ada levelezését, csupán egy rövid levélkét hagyott helyette, melyben közli: csakugyan tűzbe vetette a naplókat és leveleket, mert tapintatlanságnak tartotta a turkálást az elhunyt intim életében.
Minden-Szelek-falvának ferde szemű és makacs trollja sokaknak még halála után se hagy nyugtot. Daniels felesége a legkedvesebb ember lett a számomra, ezért nem akarom megosztani róla szerzett benyomásaimat senkivel. Az apró, büszke, szigorú és gyengéd mesemondó elevenen él bennem, és napról napra drágább lesz számomra.
Még mindig nem gondolkodtam el azon, vajon a Krecets ház három lakójának sorsáról szőtt mese közül melyik felel meg a valóságnak... A valóságnak és az igazságnak, melyet bárki képes lenne ellenőrizni, hibátlanul átlátni vagy megcáfolhatatlanul igazolni.
A mélyen érdeklődő embereknek, akik őszintén szeretnének tudni mindent, ami ezzel a házzal kapcsolatos, magát Danielst kéne kifaggatniuk. A művész sok kérdésre ma is tud válaszolni. A műtermében látható legszebb és legkifejezőbb nőszobrok Mirjamára, egyedül Mirjamára hasonlítanak. Adára nem emlékeztet egy se.
Én pedig, valahányszor Daniels Krecetsre, a szobrászra gondolok, bárhogy igyekszem, sehogy se tudom elképzelni mellette Adat. Nem állja az összehasonlítást ezzel az emberrel, ahogy a papírvirág nem állja a tűz érintését vagy a ködcsipke az erős szélrohamot.
Csak Mirjamát látom a vak szobrász mellett, kéz a kézben. A lángoló és hűséges Mirjamát. Szótlanul lépkednek a tenger partján, és mesés kéklő fény koronázza hűvösen és szelíden az asz-szony magasra tartott fejét.

SOPRONI ANDRÁS fordítása

Néhány szó Vladimirs Kaijaksról:


Sz. 1930-ben, lett költő és prózaíró. 1949 óta publikál. Verskötetei mellett elbeszélései, kisregényei jelentek meg. Főbb művei: A madarak széllel szemben repülnek, Hóvihar, A nyomok a múltba vezetnek, Az én tavaszom.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980/7. sz., 158-183. oldalak)