A humorista noteszéből
AZ ŐR
Kalas egész életében kolhozunk raktárát őrizte. Egy éjjel két ismeretlen alak, mert lopni akartak, belekötött és verekedést kezdett. Az istállóból éppen akkor lépett ki egy lovász s látja: ott áll Kalas a raktárajtónál, azok ketten pedig teljes erejükből püfölik. Amim a lovász az őr segítségére sietett, a két tolvaj kereket oldott s eltűnt, mint akit a föld nyelt el. Azt kérdezte a lovász:
— Kalas, hát hová tetted az öklödet, miért nem vágtál vissza ezeknek a csibészeknek?
Az így válaszolt:
— Hogyan használtam volna öklömet, amikor az egyik kezemben bot volt, a másikban puska?
HOGYAN HORDJUK A KUCSMÁT
A dohliniak büszke népség. De a büszkeségnek is megvan a határa.
Egy hideg napon néhány dohlini Lakiába lovagolt. Amikor felkapaszkodtak a hegyekbe, ahol nyáron is hó fehérlik s hideg van. a dohliniak szemöldökére és bajuszára jégcsapok ültek ki.
Azonban bármilyen hideg volt, az egyik dohlini nem húzta fejébe a karakul kucsmát, hanem félrecsapva hagyta, amitől egyik füle a hidegben elfehéredett.
- Mondd csak, elvesztetted az eszed? — kérdezte útitársa. — Hiszen lefagy a fél füled, rejtsd a kucsmád alá! Azt hiszed, ha nem hagyod félrecsapva, a kucsma nem illik az arcodhoz?
A módfelett büszke dohlini így felelt:
— Ha lefagy, hadd fagyjon le. Talán a fülem kedvéért a bátorságomtól váljak meg?
A KÖNYV, AMIT MÁS ÍRT MEG
Kiküldetésben jártam a hegyekben, s találkoztam egy ismerős író édesapjával, egy őszhajú öregemberrel. Faggatni kezdett a városbeli hírekről, fiáról.
— Jól megvan — mondtam —, azt beszélik, új könyvet írt.
— Nem, nem, nem írta meg — tiltakozott az öregember. — Talán valaki más írta meg.
„Óh, szegény író barátom, hányan pocskondiáznak — gondoltam keserűen —, még szülőapád is képes végigtaposni kis kerteden."
— Istenemre, nem hiszem, hogy a fiam megírhatta azt a könyvet — folytatta az öreg. — Aki képtelen három szót írni a szülőapjának, képtelen egy rövidke levelet küldeni neki, hogyan írhatna egy egész könyvet?
— Ez is igaz — hagytam rá.
NÉNIKÉM
Volt egy nénikém, apám unokanővére. Sánta volt, az isten nyugosztalja. Nyomorék jobb lábára erősen bicegve, botjával hadonászva járt. Rendszerint amint meghallotta, hogy megérkeztem a városból, ahol tanultam, tüstént ellátogatott hozzánk. Magához szorított, nagy bütykös kezével megsimogatta fejem, s így szólt:
— Isten hozott, csillagom — s kezének menta, kömény, vagy inkább friss földszaga volt. — Miért vagy ilyen soványka, aranyom? Mi az, talán semmit nem eszel? Vagy a tanulás olyan nehéz?
— Gazsar néni, hogy van a leánya? Mikor fogja unokával meglepni?
A lányán kívül senkije nem volt. Férje nem tért vissza a háborúból.
— A lányom kérded? Megvagyunk.
— Hát a veje milyen?
— A vejem olyan, amilyet kívántam... A lányunk azonban, fiacskám, nem is olyan rendes. Néha annyira belelendül a pörölésbe, hogy legszívesebben elmenekülnék otthonról. A vejem azonban ilyenkor nem törődik vele, nem tesz neki szemrehányást, nem haragszik. Derék ember, mit is mondhatnék.
Látva, hogy botját nézem, hozzátette:
— Néha oda-oda csapok ezzel. . . Hát azért hoztam világra, hogy hajlott koromra megszégyenítsen, rossz hírünk keltse?
Amíg beszélgetünk, anyám megteríti az asztalt. Gazsar néni, miután falatozott egy keveset, így szól anyámhoz:
— Ide figyelj, hozd csak az ajándékot, amit nekem szántál. Hogyan mehetnék el ajándék nélkül?
Ebből az ajándékból rendszerint vajmi kevés jutott neki, mindent szétosztott a szomszédok között.
— Megjött a fiunk, tessék, vegyetek az ajándékból, kóstoljátok meg -, s mindent elajándékozott, amit a kezében tartott. Ilyen jóságos asszony volt, isten őrizze meg emlékét.
Másnap feltétlenül nekem kellett meglátogatnom őt. Nem az alsó aulban, veje házában fogadott, ahol ő is lakott, hanem a felső aulban, a férjétől rá maradt s üresen álló házban. A kis udvarról kőlépcső vezetett fel a verandára, ahonnan a konyhába léphettél, ha pedig régi tőrökben, kovás pisztolyokban támadt kedved gyönyörködni, átmehettél a vendégszobába. Gazsar néni hetente egyszer befutott, s a házat időről időre finom illat járta át.
Miután vejének nagyon kényelmes, tágas háza volt, több szomszéd is javasolta nénikémnek, adja el a házát, ő azonban nem egyezett bele.
— Ide figyelj, Gazsar - mondogatták neki az asszonyok — hát feltétlenül oda s vissza kell botorkálnod az alsó és felső aul között? Add el a házad, s ezzel mindent megoldasz.
Gazsar meglepetten nézett rájuk.
— Allah óvjon. Allah óvjon tőle! Mit ajánlgattok ti nekem? Talán a férjem azért ment a háborúba, hogy elhamvadjon a tűz a családi fészekben?
Alighogy belépek a verandára. Gazsar néni rögtön szétrakja a párnákat a kőből készült pamlagra terített szőnyegen, a háromlábú székeken és ülőkéken. Elém áll, kezét mellén összefonja, kihúzza magát s átszellemült arccal így szól:
— No, csillagom, hol a vízipipád? Talán kifogyott a belevaló dohány?
— Nem, nénikém. Miért kérdi? — feleltem, s úgy tettem, mint aki nem érti kérdését.
— Gyújts rá, fényességem, szivd a pipát, hogy férfiillat legyen a házban.
Felszítja a tüzet a vaskályhában, s újból rákezdi:
— Hát a barátaid hol vannak? Miért nem hívtad el őket? Van egy üvegem, amit külön neked dugtam el, s egy kancsó kiváló almaborom is. Uramisten, a férjem is mennyire szerette a vendégeket. — Majd odalép a veranda szélére s szólongatni kezdi a szomszédokat: — Héj, Hadzsa, Hadzsa! Hová tűntél? Ramazan otthon van? Mondd neki, hogy jöjjön át hozzánk.. . Saki, Saki, dugd ki a képed! Istenemre, talán nincs otthon?... Hé, kisfiú! Nézd meg csillagom, Kurban nincs-e ott valahol...
Összeszedte, s asztalhoz ültette a legényeket. Mandolin nélkül sohasem ért véget a vendégeskedés, Tósztjaink, dalaink jókedvre s örömre derítették nénikémet.
— Daloljatok, gyermekeim, daloljatok — kérte, hogy „férfi illata járja át a házat".
Majd miután a vendégeket kikísértem, rendszerint átvizsgáltam a ferde tetőt, megerősítettem a kilazult lapos kőlapokat a tető peremén. Másnap egy öszvéren agyagot hoztam a vízmosásból a tetőhöz, ha pedig télen látogattam el az aulba, akkor reggelente lesöpörtem a tetőről a havat. Látván, hogy dolgozom, Gazsar néném kezdetben hálálkodott, „napsugarának" nevezett, majd később a szememre vetette: nem azért jöttél, úgymond, hogy a földdel és kövekkel vesződj, menj inkább, pihenj, szórakozz a barátaiddal.
Én így válaszoltam neki:
— A férfiillat, nénikém, a férfiillat. ..
S az öregasszony nagyon meg volt elégedve válaszommal.
Gazsar néni tudta, mi történik minden házban, s úgy érzem, arra született, hogy közel hozza egymáshoz az embereket. Ha valaki tatarozásba, a háza felújításába kezdett, vetni ment, vagy gabonát csépelni, nénikém mozgásba lendült, bicegve házról házra járt s segítségre mozgósította az embereket.
— Ide figyeljetek, építkeznek a szomszédok. Miért nem mentek segíteni, hiszen rokonságban álltok!
— Érdekes ember vagy Gazsar — felelték néha neki. — Honnan gondoltuk volna, hogy építkezésre szánták el magukat.
— Csak magatokra gondoltok — vágott vissza Gazsar.
Ha tudomására jutott, hogy egy másik családban kellemetlenség történt, veszekedés, odament, szomorúan leült a küszöbnél, s szemrehányóan így szólt.
— No, haszontalanok, már megint mit csináltatok? Könnyebb lett a lelketek; hiszen a szomszédok nevetnek rajtatok! — feddte meg őket, s a kínálást elutasítva tovább ment dolgára.
Az aulban nagyon szerették Gazsar nénit.
Egy tavaszon, amikor vizsgaidőszak volt, Gazsar néni elköltözött közülünk. Azt mondják, amikor haldoklott, megparancsolta, hívják oda egy távoli rokonát, egy ifjút s így szólt hozzá:
— Nagy családban nőttél fel. Anyád egymaga nevelte négyötöket. Ha megnősülsz — költözz át az én házamba, ne hagyd kihűlni a családi tűzhelyt.
... S Gazsar néni háza felett ma is az ég felé emelkedik a kis, kék, életet hirdető füstcsík.
LAKODALOMKOR A HEGYEKBEN
Lakodalomba hívtak. Tiszta inget vettem, kiléptem az ajtón, hogy megtisztítsam a cipőmet. Anyám megkérdezte:
— Fiacskám, merrefelé veszed utad?
— Lakodalomba.
— Jól van, fiam, eredj, mulass, útközben azonban nézz be az öreg Rasidhoz, mert súlyos beteg, — sóhajtott egyet. — S azt beszélik, Mamas Csankurnak még rosszabb az állapota.
— Hozzá is benézek — mondtam, hogy megnyugtassam anyámat.
Az úton találkoztam barátommal, aki szintén a lakodalmi mulatságra tartott. Együtt mentünk hát az öreg Rasidhoz.
„Ejh. vasgyúró Rasid — gondoltam útközben —. mégis akadt olyan erő a világon, mely képes volt legyőzni, a földre gyűrni?"
Rasid bácsi még hajlott öregkorában is a vállára tudott venni egy megtermett öszvért, akár egy bárányt, szilárdan állt erős, görbe lábán, akár egy medve s dús bajsza kéveként meredezett szerteszét. Egészséges férfi volt, s mindig széles övvel összefogott katonaruhában járt. Mennyi szóbeszéd járt az aulban Rasid erejéről. Rasid felemelte a falusi temető mellett heverő hatalmas követ, meghajlított egy, a kolhoziroda előtt heverő vasúti sínt. Csak nem akadt olyan erő a világon, mely képes volt meghajlítani a már életében legendává lett Rasidot?
Rasid történetéből különösen tetszett az, hogyan „cirógatott meg" egy fickót, aki kiállt vele verekedni. Így történt a dolog.
A legelőn egyszer odalépett Rasidhoz a szomszéd kolhoz feldühödött juhásza, s kiabálni, káromkodni kezdett, hogy miért eresztette juhait a más földjére.
— Istenemre, szomszéd — mentegetőzött Rasid —, vétkeztem, leheveredtem a fűben s egyszer csak elnyomott az álom, neveletlen juhaim pedig közben a te legelödre tévedtek. Most hát te legeltesd meg juhaidat az én részemen s kvittek vagyunk. Mi mást tehetnél, hisz nem szedheted ki a füvet a birkák hasából.
A szomszéd pásztor, úgy vélvén, hogy Rasid tréfál vele, botjával néhányszor a hátára vert.
— Csapkodj csak még — mondta Rasid. — Bűnös vagyok.
— Megcsapkodlak, miért is ne — felelte a másik.
— Csak üss testvér, én majd megcirógatlak érte — mondta Rasid, s úgy átölelte, oly erősen a melléhez szorította, hogy az szegény, amint kiszabadult szorításából, se élő, se holt nem volt s a földre zuhant. Később, azt beszélik, még vagy egy hétig lábadozott kunyhójában, nem tudott sem levegőt venni, sem sóhajtani.
S most maga Rasid dőlt ki.
Beléptünk a házba. Rasid az ablak mellett feküdt egy ágyon, s báránybőr hálósipkás fejét felénk fordította.
— Szálem alejkum — üdvözöltük vidáman. Rasid válaszul megmozgatta ősz szemöldökét.
Rasid lánya kisírt szemét eltakarva hellyel kínált bennünket.
— Nos, Rasid bácsi, hogy vagy? — kérdeztem.
Válaszul fájdalmasan elmosolyodott, biccentett, mintha azt akarta volna mondani: megjárja.
Viasszerű arcában alig volt élet.
— Hadzsi-Ali lakodalmára tartottunk, s benéztünk. Gyere velünk Rasid bácsi a lakodalomba, igyunk egy kupa almabort. Úgy gondolom, jó kis vigasság lesz.
— Most... úgy hozta a sorom... hogy hozzá kell szoknom a nyugalomhoz... gyermekeim... Ti menjetek csak, mulassatok ...
Elhallgattunk, nem tudtuk mit szóljunk.
— Tegnap... akárcsak ti, beállított Csigar fia és sok újságot mesélt... Azután elment... oda. s hozott egy kulacs vizet a kőszikla alatti forrásból...
— Rasid, adjál nekünk is valamilyen megbízást. Talán hozzunk jeget a hegyekből?
— Ugyan, derék fiúk vagytok, de itt a hűtőgép. Jobb lenne, ha benéznétek Mamas Csankurhoz. Azt beszélik, nagyon odavan a szerencsétlen. Ha lábra tudnék állni, elmennék meglátogatni... Félek, nehogy időnek előtte elmenjen... Menjetek, s mondjátok meg neki, kérem, tartsa magát e világosi még néhány napig... Csúnya dolog lenne, ha elrontaná az emberek lakodalmi vigasságát. Mondjátok, hogy én kérem...
Nemsokára Csankurnál voltunk. A verandán, az ágya mellett ott találtuk az orvost, egy fiatal lányt.
Csankur elkínzott arcán nagy, vörösen erezett orra — ez volt minden, ami az öreg arcán szemünkbe tűnt.
Rasid béketűrő, szűkszavú, rendíthetetlen nyugalmú volt, Csankur viszont éppen az ellenkezője: lobbanékony, őszinte és nyers, egyszóval — borotvaéles tőr. Nem véletlen ragasztották nevéhez a Mamasi csúfnevet, ami borsot jelent. Ki az, aki a nyílt utcán szidja a fiatalokat s arra készteti őket, hogy kitérjenek az öregek elől? Bors. Ki az, aki a klubban bírálja a kolhoz vezetőségét? Ez is Bors. Borsnak szép számmal vannak ellenségei. Előfordult, hogy némelyikőjük erőszakkal próbálta megfélemlíteni őt. S akkor ökölre kellett mennie. Bors dühödten vetette magát az őt megsértőre, jóllehet gyakran őt magát is elpüfölték.
— Ejh, Bors, miért veted magad tagbaszakadt fickókra? Hiszen előre tudod, hogy feltétlen a rövidebbet húzod? — kérdezték egyszer tőle s ő nevetve így válaszolt:
— Bátor vagyok, hát keresem a verekedést, ha engem püfölnek — az nem az én bűnöm. Honnan vehetnék kölcsön erőt?
Miután üdvözöltük egymást, Csankur összevonta szemöldökét s megkérdezte:
— Mi van, legények, miért nem mentetek a lakodalomba, miért inkább hozzám jöttetek, aki fölött már a hollók köröznek?
— Eljöttünk, hogy elhívjuk magunkkal.
— Nem fog sikerülni.
— Hogy van, van valami kívánsága? — kérdezzük.
— Hála Allahnak, semmire nincs szükségem.
— Talán hozzunk vizet a sziklás szirtfok alól?
— Köszönöm. Nem kérek... Értem is ürítsetek egy kupa bort a lakodalomban.
— Feltétlen megtesszük, bácsikánk. Miért is ne tennénk?
Csankur kihúzta a kezét a takaró alól.
— Milyen nehéz a kezem... Ha lenne erőm, elmennék meglátogatni Rasidot... Idefigyeljetek, tiszteljétek a kívánságom, s menjetek el hozzá, mondjátok, hogy Csankur jól van... Mondjátok meg neki, hogy kérem, húzza ki még néhány napig: nem szabad a lakodalmi zenét temetői sírással zavarni...
Meglepetten összenéztünk barátommal. Az öregek, mintha összebeszéltek volna, egy és ugyanazt kérték tőlünk.
S amikor a lakodalomba tartottam, az asztalnál ültem, arra gondoltam, hogy az egyszerű emberek a halál küszöbén milyen bátran viselkednek. Tűrjetek hát, hosszabbítsátok meg az életet mindnyájan, kik bajba, az élet és halál küszöbére kerültetek, ne engedjétek, hogy felhangozzon a siratóének csodás hegyeink között, hiszen lakodalom folyik, csodás mulatság nagyszerű emberek körében.
FÖLDEÁK IVÁN fordítása
Néhány szó Magomed-Zagid Aminovról:
Sz. Hoszreh, 1938; lak költő, prózaíró, a filológiai tudományok kandidátusa. A Gorkij Irodalmi Főiskolán végzett. 1955 óta publikál, számos elbeszélése és verseskötete jelent meg. Mahacskalában él. Főbb művei: Virágbimbó, Kőből csiholt szikra (verseskötet). Novelláskötetei: A nevetés gyógyít, Se lát, se hall. Ez utóbbiból közlünk részleteket az orosz kiadás alapján, melynek címe: -Nye vigyel, nye szlisal (Szovremennyik, 1976).
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/1. sz., 70-74. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése