Solohov különszám (3)

VIKTOR GURA
Az első háborús karcolatok


A Nagy Honvédő Háború súlyos megpróbáltatásainak kezdetén Solohov szülővárosában, Vjosenszkajában élt. Alighogy a háború kitört, beszédet mondott a városka régi főterén a frontra induló kozákoknak: „Nem ártana, ha a fasiszta vezetők, akik ugyancsak elfelejtették a történelmet, emlékeznének rá, hogy a múltban az orosz nép nemegyszer verte szét a német hordákat, könyörtelenül elzárta keletre haladásuk útját, és Berlin város kulcsa volt már orosz hadvezérek kezében".


Solohov június 23-án táviratot küldött Moszkvába, melyben felajánlotta a Honvédelmi Alap számára a Csendes Donért kapott Állami-díj első fokozatát és közölte, hogy bármikor kész beállni a Munkás-Paraszt Vörös Hadseregbe és utolsó csepp véréig védelmezni a szocialista hazát.


Mint tartalékos ezredkomisszárt 1941 júliusában behívták, és más szovjet írókkal együtt a frontra küldték. A Pravda és a Krasznaja Zvezda haditudósítójaként dolgozott, részt vett a szmolenszki harcokban a Nyugati fronton, ott volt Rosztovnál a Déli fronton, osztozott a katonák megpróbáltatásaiban a volgai csata nehéz napjaiban, követte a frontot egész Németország határáig.


,,A Krasznaja Zvezda haditudósítójaként dolgoztam akkor — emlékezik Solohov. — Először 1941-ben a Nyugati fronton voltam, Szmolenszknál, nem messze a várostól, Vjazma bekerítése előtt. Aztán jártam a frontokat, ahogy a körülmények kívánták és ahova küldtek."


A háborúval szemtől szembe még 1941 forró augusztusi napjaiban találkozott, az ősz a Déli fronton találta, novemberben egy kis Volga melletti városba, Nyikolajevszkbe került, átellenben Kamisinnal, ahol családja élt az evakuáció idején. A frontról érkezett íróhoz szinte özönlöttek a meghívások a megalakult egységektől, kozák ezredektől, iskoláktól.

Mark Bernesz: A fronton harcoló sofőr dala

Az utazások szüneteiben Solohov a fronton készült feljegyzésein dolgozott. Sokat írt abban az időben a Szovinformbjuro számára. Itt a Volga mellett, a frontról visszatérve fejezte be A gyűlölet iskoláját, jegyzeteket készített A hazáért harcoltak című regényéhez. 1941-ben a front elérte Vjosenszkaját. A fasisztáknak nem sikerült átkelniük a Donon, nem tudták elfoglalni Vjosenszkaját, de kegyetlenül bombázták, aknákkal szórták tele a várost. Az egyik júliusi légitámadás után meghalt az író édesanyja. Romba dőlt Solohovék háza, elpusztult az író könyvtára, a Csendes Don kézirata, a Feltört ugar második könyve, melyen az író a háború előtt dolgozott. A rázúdult csapások egybeolvadtak azokkal a szerencsétlenségekkel, melyeket az egész népre a háború hozott.
Ezekben a különösen szomorú napokban az író családja elhagyta a barátságos Volga-vidéket és Kazahsztánba költözött, Solohovot pedig újra a fronton találjuk, a heves és kemény sztálingrádi harcokban.


„Sztálingrádnál történt — emlékezik Vaszilij Grjaznov sofőr —, nehéz harcokat vívtunk a fasisztákkal. Ő eljött hozzánk a lövészárkokba. Látjuk, hogy jön valaki az összeköttetési vonalak mentén, ki-kinéz távcsövével a fasiszták felé. Egyikünk rászól: »Vigyázzon a távcsővel, ezredes elvtárs! A német mesterlövészek résen vannak ám!« Solohov elmosolyodik és így szól: »Köszönöm a figyelmeztetést, de a mesterlövészektől nem félek, nem fog engem a golyó, testvér.« Ekkor a lövészárok katonái köréje sereglettek. Szinte egyszerre ismerték fel az ezredesben Solohovot. Én is megszólaltam :»Talán valami imát is tud a golyó ellen, Mihail Alekszandrovics ?« »Tudok —felelte. — Azokat is, amik benne vannak a Csendes Donban, meg újakat is. Sok imádságot tudok. De most csak egyetlen van a szívemen meg a számon. Az pedig, barátom, úgy kezdődik, hogy 'Az atya, fiú és anyánk nevében egy lépést se hátra.« Megkérdeztem még Mihail Alekszandrovicsot, min dolgozik, mit ír. »Hát lehet-e ülni és írni — válaszolta —, amikor földünk, otthonunk, sőt fél Oroszország tűzben áll? Itt, pajtás, nem tollat, hanem szuronyt kell ragadni és keményen bánni vele.a Elhallgatott, eltakarta a mahorka füstje, aztán újra megszólalt: »Szeretnék valami jót írni és azt hiszem, meg is írom.« »De mit — kérdeztem — mit?« »Hát azt — felelte —, ahogy ti a hazáért harcoltok. Járom a lövészárkokat, figyelek, tanulok tőletek, megtapasztalom, milyen is igazából a katona élete. És aztán feltétlenül írok, rólatok is meg az imádságról is — 'Egy lépést se hátra'' —, ne feledd!«" Hosszú idő után Solohov 1944 júniusában rövid időre Vjosenszkajába utazott. Ott még frissek voltak a pusztítás nyomai. A háború újból szólította katonáját és krónikását. Solohov elment még a Nyugati frontra, a 3. Belorusz frontra, látta a szovjet csapatok erőteljes betörését Kelet-Poroszországba Eydtkuhnennél.
(...).
Az itt közölt karcolatok az első háborús élményeket dolgozzák fel. A Nyugati fronthoz kapcsolódnak, ahol 1941 augusztus—szeptemberében járt az író. Solohov a Krasznaja Zvezda tudósítójaként Alekszandr Fagyejevvel, Jevgenyij Petrovval és Alekszandr Karpovval (az újság titkárával) járta az Iván Konyev altábornagy parancsnoksága alatt harcoló 19. Hadsereg alakulatait. (...) Solohov a front hétköznapjairól, a hadrakelt sereg életéről ír. Mindenekelőtt azonban az emberek érdeklik... Mindezek a vonások, melyeket az író már akkor megfigyelt, teljességükben bontakoznak ki A hazáért harcoltak, A gyűlölet iskolája és Az emberi sors hőseiben.

TÉRI SAROLTA fordítása

MIHAIL SOLOHOV
Úton a frontra

Ceruzákkal, jegyzetfüzetekkel és géppuskával fölfegyverkezve gépkocsin utazunk a frontvonal felé; utunkon az arcvonalba lőszert, élelmet és katonákat szállító teherautókat hagyunk magunk mögött.


Minden egyes autót mesterien álcáztak nyír- és fenyőgallyakkal, és a dombtetőről az útra tekintve az embernek olyan érzése támad, mintha bokrok és fák vonulnának valamiféle mesebeli csapatban keletről nyugatnak, mintha költözködnének valahova. Fölkerekedett egy egész erdő!


Nyugat felől egyre erősebb az ágyúzás mennydörgésszerű morajlása. A front közel van, de a forgalomirányító vöröskatonák csakúgy lengetik sárga és piros kis zászlóikat, mint eddig, a teherautó-karaván ugyanolyan eltökélten halad előre, az út szélén pedig ormótlan vontatótraktorok csattognak lánctalpaikkal.


Mivel figyelmeztettek bennünket a bármely pillanatban bekövetkezhető légitámadásra, útitársaimmal egymás után a kocsihágcsóra állunk és körbekémlelünk, de német repülő sehol, így zavartalanul folytathatjuk utunkat.


Nekem, a majdnem fátlan doni sztyeppék fiának idegen ez a szmolenszki vidék. Érdeklődve szemlélem a kibontakozó tájakat. Az út mellett, kétfelől fenyőerdők magasodnak, zöld falként. Hűvös levegő csap ki belőlük és erős gyantaillat. Bent, az erdő sűrűjében fényes nappal is félhomály borong, és van valami baljós az alkonyat csendjében, egyáltalán, valahogy ellenségesnek érzem ezt a magas páfrányfenyőkkel és félig elkorhadt tönkökkel borított földet.


A fiatal nyírfákkal és nyárerdővel benőtt tisztáson a nap sugaraiban lángra kap és felpiroslik egy-egy berkenyebokor, aztán újra erdők fognak közre bennünket. Egy fénycsóvában váratlanul dimbes-dombos mező tárul elénk, letaposott rozs vagy zab — katonák jártak arra —, a távoli lankán pedig fekete foltok — a németek által fölégetett falvak elszenesedett romjai.


Letérünk egy dűlőútra, és olyan vidékeken megyünk keresztül, ahol néhány napja még németek voltak. Már kiverték őket innen, de körös-körül minden a nemrégiben lezajlott elkeseredett harcok nyomait viseli magán. A földet gránátok, aknák, bombák tölcsérei csúfítják el. Rengeteg a tölcsér. Mind gyakrabban botlunk még eltakarítatlan hullákba és lótetemekbe. Az édeskés émelyítő hullabűz egyre sűrűbben kényszerít arra, hogy visszafojtsuk a lélegzetünket. Itt, az út közelében püffedt pejkanca fekszik, és a döglött anyaállat mellett — pöttömnyi, halott kiscsikó; oldalra vetett farkának selymes kis söprűje megadóan simul a földre. A háború óriási csatamezején ez a pirinyó áldozat is olyan tragikusan szükségtelennek látszik...


A domboldalon német lövészárkok és fedezékek. Tüzérségi gránátjaink felszántották őket. Széthasított gerendák merednek ki a földből, a mellvédek mellett töltényhüvelyek, üres konzervdobozok, sisakok, alaktalan, szürkészöld német egyenruha-foszlányok, puskadarabok és szeszélyesen ide-oda tekeredő, szétszaggatott telefonhuzalok. A gránát telibe talált: megsemmisített egy egész géppuskás rajt. A szín ajtajában, a lövészárkoktól nem messze páncéltörő ágyú csonkja. A szovjet tüzérség fergeteges tüze végzett itt ilyen iszonyú pusztítást.


A falu, amelyért több napig tartó, makacs küzdelem folyt, a domb túloldalán van. Mielőtt elvonultak volna, a németek teljesen fölégették. Lent; a kis folyón vöröskatonák — utászok — vernek hidat. A levegőben iszap és friss fenyőforgács illata száll. Az utászok ing nélkül dolgoznak. Lesült hátuk fénylik az izzadtságtól és — akárcsak a hídpadló friss deszkája — ragyog a napon.


Egymás mellé fektetett gerendákon, óvatosan kelünk át a kis folyón. Az út mellett lánctalpak — harckocsik és traktorok — dagasztotta sár. Bemegyünk oda, ami nemrégen még a falu nevet viselte. Kétoldalt leégett házak romjai. Csak a füstös kémények merednek az égre. Ahol nemregen lakóház állt, most tégla, üszkös tárgyak, cserepekre törött edények, a tűzben összevissza görbült rácsozatú kiságy.


A tűzvész komor hátteréből valószerűtlenül, olyan szépen, hogy az már valóságos istenkáromlás, egy szál, csodával határos módon megmaradt napraforgó emelkedik ki; aranyos szirmai háborítatlanul csillognak. Nem messze a leégett ház alapjától, egy letaposott krumplitábla közepén álldogál. Levelei egy kicsit megpörkölődtek a lángokban, tövét téglatörmelék borítja, de él! Makacsul, az általános pusztulás és halál közepette. És úgy látszik, hogy ez a szélben szelíden ringó napraforgó a természet egyedüli eleven teremtménye ebben a temetőben.


De mégse: ahogy az autót otthagyjuk, és csöndben járjuk az utcákat, hirtelen egy sárga macskát pillantunk meg az egyik fekete, üszkösödő falon. Békésen mosakszik. Mintha nem is lett volna tanúja a szörnyű eseményeknek, amelyek elvitték a feje fölül a tetőt és megfosztották a gazdáitól. De ahogy észrevesz bennünket, egy másodpercre mozdulatlanságba dermed, majd sárgán cikázva, mint a villám, eltűnik a romok közt.


Két elvadult, özvegy, párja vesztett és társak nélkül maradt tyúkot még negyven méterre se tudunk megközelíteni. Nyugodtan kapirgáltak a letaposott veteményeskertben, ide-oda futkostak, de mihelyst meglátták a kekiruhás embereket, abban a pillanatban némán szétrebbentek és nyomuk veszett.


—  Tapasztalatlan baromfiak lévén nem igazodtak el az egyenruhánkon és németeknek néztek bennünket — mondja egyik útitársam, aki részt vett az itteni harcokban.



Ő mondta el, hogy a németek az elfoglalt falvakban valósággal vadásznak a libákra, kacsákra és tyúkokra. A teheneket és a disznókat az istállóban, ólban vágják le, a baromfit pedig — amit nehezebb kézrekeríteni — géppisztollyal lövöldözik le.


—  Ez a két kendermagos is nyilván volt már golyózáporban, meg kell hát bocsátanunk nekik a túlzott óvatosságukat — mondja végezetül mosolyogva.


Csodálatosan megindító a háziállatok és a madarak ragaszkodása megszokott helyükhöz. Ugyanebben a faluban látnom kellett, amint a németek által szétlőtt templom romjai fölött egy csapat galamb kering elárvultan. Minden bizonnyal a toronyban laktak, és most, hogy megfosztották őket a hajlékuktól, nem hagyták el eddigi helyüket.


Az egyik mellékutcában alázatos farkcsóválással egy aprótermetű korcs kúszott oda hozzánk. Nem látszott rajta semmi abból, amit kutyaméltóságnak szoktak nevezni, de a bátorságát — hogy egymaga a családi tűzhely közelébe merészkedjen az erdőből — megőrizte. A falu határában, a kenderföldön felriasztottunk egy verébcsapatot. Csakhogy ezek nem élénk, szaporán csivitelő békebeli verebek voltak, nem olyanok, amilyeneket azelőtt megszoktunk. Némán, szomorúan köröztek a fölperzselt falu fölött, majd visszarepültek, és fölborzolt tollal a kenderszárakra telepedtek.
A helybeli kolhozparaszt-asszonyok egyébként ugyanilyen erősen kötődnek lakóhelyükhöz, ahhoz a földhöz, ahol az életüket leélték. A férfiak a frontra mentek, az asszonyok és a gyerekek a németek ideértével a környező erdőkben rejtőztek el. Most visszajönnek a leégett falvakba, elveszetten bolyonganak a romok között, turkálnak a hamuban, hogy családi lhnlomjaikból valamit, akármit, ami épségben maradt, előkotorjanak. Éjszakára visszahúzódnak az erdőbe — a tartalékegységek vöröskatonái a századkonyháról etetik őket, kenyeret adnak nekik, de nappal újra a faluba jönnek, s mint a madarak, keringenek szétdúlt fészkeik körül.


A szomszédos, szintén leégett kis faluban láttam néhány parasztasszonyt és a megmaradt tárgyak fölkutatásában anyjuknak segédkező gyerekeket. Az egyik asszony — kérdésemre, hogyan képzeli el további életüket — így válaszolt:


—  Ti csak űzzétek el az átkozott németeket, miattunk ne fájjon a fejetek, majd újjáépítünk mindent, a falutanács is segít, majd csak megélünk valahogy.


A hamutól, pernyétől szürke, elgyötört arcú, gyulladt szemű gyerekek és asszonyok sokáig megmaradtak emlékezetemben, és önkéntelenül is azt gondoltam: „Micsoda ostoba, minden élőlény iránti ördögi gyűlölet kell ahhoz, hogy valaki békés városokat és falvakat töröljön el a föld színéről, hogy értelmetlenül, cél nélkül mindent elpusztítson, felégessen."


Még egy falun keresztül mentünk, és újra erdők vettek körül, majd mezők villantak elő lábon álló gabonával, lentábla — a len már elvirágzott, itt-ott maradt csak egy-egy égszínkék kis virág rajta —, az út mellett őrt álló vöröskatona, a lenből kiágaskodó kis oszlopon pedig figyelmeztető felirat: „Aknamező".


Visszavonulás közben a németek aláaknázták az utakat, az útmenti területeket, az elhagyott autókat, a saját lövészárkaikat, de még a tulajdon katonáik holttestét is.


A visszafoglalt terület aknátlanításával foglalatoskodó utászaink görnyedt, kereső alakja mindenfelé szemünkbe ötlik. Egyelőre még óvatosan, szorosan mellettük gépkocsik és szekerek haladnak, és szerteszét felállított őrök ügyelnek, nehogy valaki túlságosan eltávolodjon az úttól és veszélyes terepre tévedjen.


A tüzérségi tűz bömbölő basszusa egyre erőteljesebb, és már kivehető a szovjet nehézütegek fülünknek oly édes dörgése is.


Hamarosan az egyik tartalékegységünk körletébe érünk. Ezek az emberek néhány órája még harcoltak, de a fedezék mellett most halk harmonikaszó hangzik, vagy húsz vöröskatona kört alkotva álldogál, vidáman nevetgélnek, a kör közepén pedig fiatal, zömök vöröskatona ropja. Ahogy feszes vállait lustán mozgatja, zöld gimnasztyorkáján, a lapockák tájékán jól láthatóan fehérlenek a megszáradt verejték sófoltjai. Nagy tenyerével tüzesen csapkodja a csizmája szárát és átszól bajtársának, egy hórihorgas, esetlen vöröskatonának:


— Járjad csak, járjad! Mitől ijedtél be? Te rjazanyi vagy, én meg orjoli! Hát lássuk, melyi-kőnk bírja tovább!
De a hirtelen leszálló alkonyat nemsokára homályba borítja az erdőt, és a tábor elcsendesedik. Holnap virradatkor útnak indulunk: Kozlov parancsnok támadásba lendülő alakulatához megyünk.

KÓNYA LILLA fordítása

Az első találkozások


Három társammal együtt egy kis sátrat kaptunk éjszakai szállásul, amit gondosan álcáztak a fiatal nyárfák. Földre szórt, köpennyel leterített fenyőgallyak szolgáltak fekhelyül. Magunkra húztuk a köpenyünket, egymáshoz bújtunk, hogy melegítsük egymást, és elaludtunk.


Tizenegy órakor megremegett alattam a föld, és félálomban hallottam a robbanás súlyos moraját. Ledobtam magamról a köpenyt és fölugrottam. A beállott csöndben tisztán hallottam, hogy zúgnak a szélben a fenyők, hogy dobolnak az esőcseppek a sátor falán. A csönd nem sokáig tartott. Valahol messze nyugaton tompa lövés dördült, aztán az eső kopogásán át hallatszott a fölöttünk röpülő gránát fojtott sivítása és rögtön utána — a robbanás döreje. Szomszédom, a fiatal, vidám hadnagy órája világító számlapjára pillantott, és álmosan megjegyezte :


— A németek nehéztüzérsége. Azt az utat lövik, amelyen jöttünk. Minden éjjel zavaró tüzet adnak. Azt ajánlom, hogy ne törődjön az ágyúzássá', aludjon. Ezt meg kell szokni. A németek pontos népség: pontosan tizenöt percig tüzelnek, aztán elhallgatnak, de egy-másfél óra múlva ismét szórakoztatni kezdenek bennünket.


A hadnagy hamarosan a fiatalok zavartalan álmába merült. De én minden igyekezetem ellenére sem tudtam az alatt a tizenöt perc alatt megszokni a német gránátok közeli robbanását. Éjfélkor aludtam el, de akkor aztán olyan mélyen, hogy nem is hallottam, hogy szórakoztat minket a német nehéztüzérség, és hogyan felelnek rá a mi ütegeink. Hajnal előtt ébresztett föl teljesen ösz-szefagyott bal oldali szomszédom. Lecsúszott róla a köpeny, nem ébredt föl, de olyan kutyául reszketett, hogy azt hittem, engem ráz, mert föl akar ébreszteni.


Kibújtunk a sátorból. Az erdőt alacsonyan terjengő, hajnali köd borította. A félmeztelen vöröskatonákjeges vízzel mosakodtak. Ketten, akik már befejezték reggeli toalettjüket, birkóztak, hogy fölmelegedjenek. De olyan igyekezettel, hogy az egyiknek már gyöngyözött a homloka, a másiknak meg az arca és a nyaka piros volt, mint a paprika.
Kiadós vöröskatona-reggeli — forró leves hússal, konzerv, tea —, és máris búcsúzunk a tábor vendégszerető házigazdáitól, és ismét — úton vagyunk.


Nehéztüzér ütegünk tüzelőállást változtat. A gyorsjáró vontatók dübörögve húzzák el mellettünk az impozáns, hosszú csövű ágyúkat. Félre kell húzódnunk, hogy utat engedjünk ezeknek a szörnyeknek. Aztán elengedünk két sebesültszállító gépkocsit, meg egy harmadik teherautót sebesült lovakkal. Az út szélén állok, és közvetlenül a fejem fölött úszik el imbolyogva az autó oldaldeszkáinak karámjába szorítva egy harmattól nedves lónyak, és a sérült ló hatalmas, lilás, könnyes szeme. Az éjszakai ágyútűz első áldozatai.


Kozlov parancsnok harcálláspontja nincs messze. Az erdős mélyedésben hagyjuk kocsinkat, s elindulunk fölfelé a törzshöz. Meredeken föl a százados fenyőkkel benőtt dombon, és máris a törzs körletének közelében járunk. Néhány lépésnyire tőlünk az ösvényen hangtalanul, mint egy kísértet, katona toppan elénk. Az imént még nem láttuk, és most hangtalanul lép elő a bokor mögül. De ezen a kísérteten terepszínű sátorlap van és automata puska a kezében. Puskáját előreszegezve szemét mereszti ránk, az igazolványunkat kéri, és míg figyelmesen tanulmányozza az iratokat, a bokor halkan megrezzen, és a levelek mögül két szurony éle villan felénk.


Lövészárkok, futóárkok szabdalják itt a földet. Gallyakkal betakart fedezéket látunk. Az erdőben meglehetősen sok az autó, de csak közelről lehet észrevenni őket, olyan gondos az álcázásuk. Utászkatonák szorgoskodnak körös-körül. Fejszék, fűrészek sivítanak, csattognak, újabb fedezékeket ásnak, az erdőben fenyőtű és nedves agyag illata terjeng.
A törzs földfedezéke mellett zömök százados fogad. Azt mondja, hogy Kozlov tábornok és a törzsparancsnok éppen foglalt, és udvariasan megkér, hogy menjünk a szomszédos parancsnoki földfedezékbe.


A széles lépcsőn lemegyünk a szűk folyosóra, kinyitjuk az ajtót. Nem, ez egyáltalán nem a hagyományos értelemben vett földfedezék. Tágas parasztház ez, amilyet valamiféle varázslat telepített mélyen a föld alá. A fapadló tisztára súrolva, a falat friss deszkák burkolják, a mennyezet valósággal ragyog a tisztaságtól. Az asztal fölött villanylámpa fénylik. A teljes illúzióhoz csak a kemence hiányzik, de sikerrel pótolja a vaskályha. A nagy szoba meleg és száraz, fenyőszagú, és mintha frissen sült kenyér illatát is éreznénk. Élvezettel szemléljük ezt a föld alatti lakhelyet. A kapitány mosolyogva mondja:


—  A tábornokunk jó gazda, A közelben van egy elhagyott falu. A németek naponta lövik, a falu fele már leégett. A tábornok megparancsolta az utászoknak, hogy hordják ide a házakat, ne vesszenek kárba. Az utászok két nap alatt készen voltak.


A tüzérség parancsnoka, Groszickij ezredes lép be a fedezékbe, mozgékony, vidám ember. Készségesen tájékoztat róla, milyen a helyzet ezen az arcvonalszakaszon.


—  Keményen szorongatjuk a németeket. Ma déli tizenkét órakor megkezdjük a tüzérségi előkészítést és a támadást. A magaslatot, amelyet idejövet láttak, azelőtt Boglyasnak hívták, most meg Kopasznak. Azelőtt erdő borította, de tüzérségi tazünktől most valóban megkopaszodott. Tűzünk erejét az a röplap is mutatja, amit mostanában a németek dobálnak át: „Szovjet gyalogos, add meg magad: tüzér, ne kerülj a kezünkbe!" Hát nem is kerülünk a kezükbe, de igyekszünk minél gyakrabban eltalálni őket. És ez sikerül is. A megfigyelőket kiküldjük az első vonalba, a gyalogsághoz, s tőlük kapjuk a pontos lőelemzést. Kitűnően megy a munka. Röpülnek a levegőbe a német ágyúk, aknavetők, fedezékek. Azelőtt a németek három gerenda vastag födémeket csináltak a fedezékekben, most egyre mélyebben mennek a föld alá, már hat-hét gerendányit csinálnak, de ez sem sokat segít rajtuk: a gránátjainkkal onnan is kipiszkáljuk őket!


A reggeli lusta lövöldözéssel kezdődött harc most föllángol. Az ezredes figyeli a német aknák egyre szaporodó robbanásait és a telefonhoz megy. Rövid, fojtott hangú beszélgetés, aztán akcióba lépnek az eddig a közelben hallgató ütegek, és az ellenség aknavetőinek tüze észrevehetően gyöngül.


A német tüzérségről az ezredes nincs valami nagy véleménnyel.


—  Rosszul lőnek — mondja —, rendszertelenül. Ha nincs a harcmező fölött bemérő repülőgép, semmire sem mennek. Hallják a robbanásokat balról? Azt a területet lövik, ahol tegnap az ütegünk állt. Az üteg még az éjjel új tüzelőállásba települt át, ők meg a hűlt helyét lövik, és még lőni fogják sokáig, aztán bizonyára jelentik a törzsnek: „A szovjet tarackos üteget lövegeink tüze megsemmisítette."


Kozlov tábornok lép a fedezékbe. Már nem fiatal, ősz halántékú, lassú mozgású ember a tábornok, öt háborúban vett részt. Köszön, fáradtan leül a padra és nagy, húsos kezét az asztalon kiterített térképre téve, azt mondja:


—  Kaptak már teát? Nem? Ez meg hogy lehet? Adjanak nekünk teát, de szaporán!


A parasztgyerekből lett tábornok tizennyolc éves kora óta katona. Egyszerű, orosz arca van, az orra kicsit pisze, kék, okos szemében hamiskás mosoly.


—  1914-hez képest a német gyalogság sokat romlott — mondja komótosan. — A harckocsik után mennek, és ha nincs harckocsi, rögtön lefekszenek, el sem mozdulnak a helyükről. A szuronyrohamot nem állják, félnek, a finnek jobban verekedtek. A német katonák neuraszténiások lettek. Látszik a rokonaiknak írott levelekből, naplókból, ha meg foglyokkal beszélsz — egyszerűen undorító. Sírnak, remegnek, csúsznak-másznak. Nem olyan katonák, mint a múlt háborúban, egyáltalán nem olyanok!


A tábornok elmond még néhány érdekes epizódot, aztán a szakács, Anatolij Nyedzelszkij behozza a teát.


—  Hozhatnál egy kis befőttet a vendégeknek — mondja a tábornok.


A félrecsapott, fehér süveget viselő magas, hetyke szakács egy pillanat alatt hozza a befőttet.


—  Saját termés, mi főztük — kínál büszkélkedve a szakács. — Az erdőben sok az áfonya, szabad időnkben szedtük. Úgyhogy befőttben, lekvárban nincs hiány.


A szakács, csakúgy, mint a tábornoka, jó gazda volt, a befőttje pedig felséges. De a beszélgetés során tudomást szereztünk Nyedzelszkij szakács egyéb tulajdonságairól is. A tábornok néhány tiszttel kiment az első vonalba. Eljött az ebédidő, és Nyedzelszkij úgy határozott, hogy kiviszi az ebédet a helyszínre. Befogta a lovat a kétkerekű kordéba, és útnak indult. Útközben a lovat megölte egy német akna. De ez sem állította meg a derék szakácsot. Vödörbe és termoszba töltötte a levest, és az ellenség heves tüzében, kúszva vitt ebédet a megéhezett tiszteknek meg a tábornokának. Ilyen a hadvezér és a szakács harci barátsága.


Ha meleg a helyzet, a szakács is résztvesz a harcban. A törzs írnokai közül kikerülő alkalmi segítőtársa ügyel arra, hogy oda ne égjen a fasírt, a szakács pedig puskával és gránátokkal siet a lövészárokba. A parancsnoki menü minősége ilyenkor sokkal rosszabb a szokásosnál, de a szakács hazafias buzgalmát is tisztelni kell. És tisztelik is. Egyszer a szakács az életét kockáztatva mentett ki a harcmezőről egy sebesült hadnagyot. És bizonyára nem ez volt az utolsó hőstette. Ilyen kettős életet él Anatolij Nyedzelszkij szakács és harcos: csata urán rohan a konyhába, és rémülten látja, hogy a leves kifutott, a húsgombóc szénné égett, de bizonyára megesik fordítva is: éppen borscsot főz, amikor a gránátok robbanásain át is meghallja az erőteljes, zúgó, orosz „hurrá"-t, és dühében, hogy nem vehetett részt a rohamban, a gondolata csak ott jár a harcmezőn, és szóra-kozottan só helyett cukrot, bors helyett mandulát szór a kondérba. Én legalábbis így képzelem. De végül is ez a tábornok és a szakács magánügye, amibe nem szabad beleavatkozni.

GÁLVÖLGYI JUDIT fordítása 

(Forrás: Szovjet Irodalom 1980/5. sz., 44-50. oldalak)