2011. október 5., szerda

Szergej Orlov verseiből


Folyóparton


A szurdokos part meredek. 
Vízig kúszik le a rekettye. 
A kék és zöld világ felett 
vörösbegy röpdös füttyögetve.


Liliomok, mint nyomai 
ismeretlen, ritka vadaknak. 
Látta-e őket valaki? 
Virradat előtt itt ihattak.


Sáslevél csisszen, mint a kés... 
Bolondos örömben fürödve 
sarlósfecskék sziszegnek, 
és lenyilallnak a víztükörre.


A mélyben kék kristály rezeg, 
márnák vonulnak, szürke-kékek, 
ó-ezüst-lemez keszegek 
és koronás hátú sügérek.


Minden nyüzsög, úszik, cikáz. 
Mint mozdulatlan bonc, fölötte 
úgy ül egy fiatal halász, 
derékig fényes bronzba öntve.


1940




Nyár


Paradicsom izzó ágyúgolyója 
robban a molyhos indáról a földre. 
Perceg a szöcske parányi motorja,
mintha nyurga robotember zörögne.


Hangyák páncéloshadai nyüzsögnek, 
rézfényű csápjaikkal fenyegetve, 
mint katonái névtelen seregnek, 
dühödt tőreiket döfik kezembe.


Egy agancsos bogár — ő tudja, mit mért
nagy makacsul agyaggöröngyöt forgat,
fémszárnya a felszálló por fehérét
felfogja.
Fogaink között csikorgott


a homok, mint zúzott kő. Forrt az élet.
Hernyók levelet fúrtak. Égig érni 
tülekedtek a füvek, fel a fénynek, 
mert mindennek teljes joga volt élni.


Kezet mosott, egy szirmon imbolyogva, 
a darázs, sárga-sávolyos mezében. 
Én meg, akár egy más bolygó lakója, 
a napot tenyerembe fogva, néztem.


1945


RAB ZSUZSA fordításai




Valami


Valami a szívemnél...
Nem ágyban halok én meg —
talpon, mint őrszemet ér a találat,
a járdán lő rám a halál, s már nem is élek,
holttestemnek rendőrök szalutálnak.


Nem kell autó —
szálljon csak lábam alól föl a por,
nem kell a vörös kereszt, a fehér alakok,
vigyétek a kereket a lábam alól,
gyalog jártam eddig, meghalni is úgy akarok.
Tudok járni,
a tömjén bárhogy is facsarja az orrom,
járok, mert megtanulta a lábam, a vérem,
amit eddig tettem, végül is az a dolgom.
Nem kell semmi! A célomat így is elérem.


Boncolni
nincs jogotok. Hozzám nyúlni ki merne ?
Vigyázzatok avval a késsel,
még bennem fujtat az ördög!
Inkább a lapát meg az ásó,
és csak a sáros földbe
eressze!
Április van, nem enged a fagy,
de azért ássátok a gödröt!


1946


OLÁH JÁNOS fordítása




Fagyokkal reccsen január


Fagyokkal reccsen január, 
hó futja a mezőt, 
májusban megcsap a vízár — 
határt, virág-telőt.


Leszáll a borzas éjszaka, 
csillag port harmatoz, 
fölröppen szárnyas hajnala 
s a táj fénytől habos.


Csak perzseljen bajjal a baj,
 jajjal évszázadunk, 
elménk boldogságot kihall, 
konok szívek vagyunk.


1946


KALÁSZ MÁRTON fordítása




Örök változás


Újra haris sír a messzeségben, 
mindent-nyitó csodafű susog. 
Esti árnyék hull le kéken,
 a füzesben eső ácsorog.


Összekuszált már megint a bánat, 
homályos reményem elveszett. 
Nem hajszolom javát a világnak, 
hallgatom: halódó fű zizeg.


Nyár, te nyár, nem egyik évszak vagy csak! 
Kérlek, nem — parancsolom neked: 
ne törj meg, ha viharok facsarnak. 
Szeretlek, mint fényt, mint életet.


Kinyitják szemüket új virágok, 
ha tavaszba zsendül a vidék. 
Másféle érkezést nem kívánok: 
zendítsen záport a nyári ég.


Váltják egymást könyörtelen rendben 
földünk dolgai, kicsik, nagyok. 
Örök változás vigasztal engem, 
hisz magam is múlandó vagyok.


1946


RAB ZSUZSA fordítása




Megbúvó madarak dalolnak


Megbúvó madarak dalolnak, 
moccanni lusta a levél, 
rekkenőben üresen, alvadt 
fényben, a pusztai nap él.


Megy a mezei út s elernyed, 
ahány nyomot számlálva ír, 
hasas szekerek kelepelnek, 
telik lassan a por-papír,


a kerék csámpája bejárja, 
patkó vési félholdjait,
 jobbfelől, ahogyan szokás, a 
gazda csizmanyoma esik.


Meg autó benzinbűze köp le. 
Agyafúrt ábrával, akár 
a madárnyom, zötyög a völgybe, 
de már a dombél fele jár.


Emitt a traktoré — nehéz, mély 
s kinyomtatott nyoma alatt 
kerékpár kis kígyója félénk, 
kölykök talpa bátran halad.


Olvasd az utat, mint novellát 
e tájról — benne más ugyan 
füvet, kis gyalog-erdőket lát, 
s terjeng neki egyhangúan.


1947


KALÁSZ MÁRTON fordítása




Vasgyűrű


Ezen a roppant, forgó földtekén,
ahol száz tenger, földrész; nap és hold van,
a lélek éltet — megértettem én
s olyan lettem, amilyen sose voltam.


Nem hívott csábítón a messzeség, 
égtámasztó hegy nem intett előttem. 
Csak egy palánk. Rézsárga fényben ég. 
Orgonafürtök párás-lila kődben.


Kertkapu, rajta nehéz vasgyűrű —
a jegygyűrűk örök előfutárja —,
sötétség-oszlató arc,
gyönyörű,
mely elrebben örök homályba.


A boldogság azt súgta itt: igen. 
S mögötte a kertkapu becsukódott. 
Magasság szédített meg hirtelen, 
amilyenben kihunynak a hegyormok.


1950 


 RAB ZSUZSA fordítása





Megadna négyszáz évet


Megadna négyszáz évet
e föld akár,
a halál akkor is így faggatóznék,
s én mondanám:
a sarkamban ne járj,
csak kicsikét, földi, hadd vagyok még.


Nem gyönyörködtem ki a napban magamat,
s hadd teljek meg hazai éggel,
még annyi bevégezetlen dolgom akad,
e földről addig ne vigyél el.


Negyven vagy ötven évecske, mi az neked, 
haladék kell, s valószínűleg 
eltűnök helyemről, hozzád magam megyek 
— majd kegyetlen halállal födj meg.


1952


KALÁSZ MÁRTON fordítása




A gitárok miről énekelnek?


A gitárok miről énekelnek 
hétvégen a vonatokon, 
kupéban, elővárosok mellett,
 mi bánat ül a körúton?


Gyere idébb, csak ülj ide, hallgasd: 
húr lüktet, koppan a kerék ... 
De már előre ne ítélj, hogy most 
miről nem énekel a nép!


Dalol! Érted? A kopasz ördögről ... 
Másznak, kitt-katt, a vonatok. 
Feszül a vezeték, szikrát fröcsköl, 
a füst foszolva gomolyog.


1959


GYŐRI LÁSZLÓ fordítása




Dicsőség


Dicsőség, föl-nem-szállt rakéták! 
Dicsérem s ez nem szégyenem. 
Cél zenit-fényét sose látják, 
de épp ezért is kedvelem.


Kudarcok visszaszámlálása, 
míg ébren lel a virradat, 
dicsérd, mintha már messze szállna, 
azzal, hogy elsírod magad.


Nélkülük nem volna másik,
a biztos vonalat soha 
fém nem húzná csillagvilágig, 
s nem járna fönt emberfia.


Hogy sikerült, íme, a példák, 
s én mégsem őket szeretem. 
Dicsőség, föl-nem-szállt rakéták — 
sorsukról nem tud senki sem.


1965


KALÁSZ MÁRTON fordítása


Néhány szó Szergej Orlovról:


Sz. 1921. Meghri, Vologda Régió–mh. 1977, Moszkva. Szovjet-orosz költő. Gyermekkora óta verselt. Petrozavodszkon jár egyetemre, majd a világháborúban diákönkéntesnek szegődik, a cseljabinszki páncélos iskolába kerül. 1944-ben szinte elevenen megég a tankban. Hogy az égésnyomokat elfedje, szakállt növeszt. 1946-os kötete fwelkelti iránta a figyelmet. 1954-ben elvégzi a Gorkij Irodalmi Főiskolát. 1958-ban a szovjet írószövetség tagja lesz. Költői erényei elismeréseképpen számos díjat kap. Vologda város főutcája viseli a nevét.


(Forrás: Szovjet Irodalom 1980/5. sz., 122-132. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése