Dosztojevszkij különszám (2)

FJODOR DOSZTOJEVSZKIJ
Jámbor teremtés
(Fantasztikus elbeszélés)




AZ ÍRÓ ELŐSZAVA

Bocsánatot kérek olvasóimtól, hogy ezúttal a megszokott formájú Napló helyett csak egy elbeszélést teszek közzé. De valóban ezen az íráson dolgoztam a hónap legnagyobb részében. Mindenesetre kérem az olvasó szíves elnézését.
Most néhány szót magáról az elbeszélésről. A címben „fantasztikusnak" neveztem, amikor pedig a legnagyobb mértékben reálisnak tartom. De csakugyan van benne fantasztikus, éppen az elbeszélés formájában, s ezt szükségesnek tartom megmagyarázni.
Arról van szó, hogy ez nem elbeszélés és nem feljegyzés. Képzeljenek el egy férjet, aki előtt az asztalon ott fekszik kiterítve a felesége, öngyilkos lett, néhány órája vetette ki magát az ablakon. A férj zavart lelkiállapotában még nem tudta összeszedni magát. Szobáit rója, és értelmezni próbálja a történteket, „pontokba szedni gondolatait". Amellett megrögzött hipochonder, az a fajta, aki magával beszélget. Egyszóval társalog önmagával, elbeszéli a dolgot, megvilágítja a maga számára. Beszédének látszólagos következetességétől eltekintve, néhányszor ellentmond magának, mind logikájában, mind érzelmeiben. Mentegeti is magát, vádolja az asszonyt, mellékes magyarázatokba bocsátkozik: érezni itt a gondolatok és a szív durvaságát is, a mély érzelmet is. Apránkint valóban megvilágítja magának a dolgot, és „pontokba szedi gondolatait". A felidézett emlékek sora végül is ellenállhatatlanul elvezeti az igazsághoz; az igazság ellenállhatatlanul megnemesíti eszét és szívét. A vége felé még az elbeszélés hangja is megváltozik zűrzavaros elejéhez képest. Az igazság elég világosan és határozottan tárul fel a boldogtalan előtt, legalábbis a maga számára.


Íme a téma. Az elbeszélés folyama néhány óráig tart, megszakításokkal és szünetekkel, kuszáit formában: a férfi hol magában beszél, hol valami láthatatlan hallgatóhoz, vagy bíróhoz. De hát ez mindig előfordul a valóságban is. Ha egy gyorsíró kihallgatná és minden szavát feljegyezhetné, akkor érdesebb és bárdolatlanabb volna a szöveg, mint ahogy én tolmácsolom, de úgy érzem, a pszichológiai folyamat talán ugyanaz maradna. Ez az elképzelés a mindent feljegyző gyorsíróról (aki után én átdolgoznám a szöveget), ez az, amit én fantasztikusnak nevezek a történetben. De részben hasonló már nem egyszer megengedtetett a művészetben: Victor Hugó például A halálraítélt utolsó napja című remekművében majdnem ugyanezt a fogást alkalmazta, és bár mellőzte a gyorsírót, még jobban eltért a valóságtól, amikor feltételezte, hogy a halálraítélt képes (és ideje is van rá) jegyezgetni nemcsak utolsó napján, hanem utolsó órájában is, sőt szó szerint az utolsó percében is. De ha nem engedi így szabadjára a képzeletét, nem született volna meg a mű sem — a legreálisabb és legigazabb valamennyi írása között.




ELSŐ FEJEZET


I
Ki voltam én, és ki volt ő


... Most még itt van — még jó minden: percenként odamegyek hozzá, és megnézem; de holnap elviszik, és — hogyan lesz, ha egyedül maradok? Még itt van a szalonban az asztalon, két összetolt kártyaasztalon, a koporsót holnap hozzák, fehér, fehér gros de Naples szemfedővel, különben, nem erről akarok... Fel-alá járok, és meg akarom magyarázni magamnak ezt az egészet. Már hat órája, hogy tisztázni akarom, s még mindig nem tudom pontokba szedni a gondolataimat. Járok, járok, fel-alá. Hogy is történt. Legjobb, ha elmondom rendre. (Rend!) Uraim, éntőlem távol van az irodalom, önök látják is ezt, de jól van, elmondom úgy, ahogy magam értelmezem. Éppen az számomra a legrettenetesebb, hogy mindent értek!


Ha tudni akarják, azazhogy a legelején kezdjük, rövidre fogva, eljött hozzám annak idején elzálogosítani a holmiját, hogy ki tudja fizetni a Harsonában közzétett hirdetése árát: így meg úgy, nevelőnő ajánlkozik, vidékre is, házi oktatást is vállal, és a többi, és a többi. Ez még a kezdet kezdetén volt, és én persze nem különböztettem meg őt másoktól: jön, mint a többiek, no, aztán ahogy szokás. De aztán kezdtem felfigyelni rá. Vékonyka volt, lenszőke hajú, középmagas termetű, velem mindig egy kicsit félszeg, mintha zavarban volna (azt hiszem, minden idegennel szemben ilyen volt, bár én természetesen olyan voltam a szemében, mint bárki más, vagyis nem mint zálogház-tulajdonost nézett engem, hanem mint bárki más embert). Amint megkapta a pénzt, sarkon fordult és elment. S mindezt szó nélkül. Mások vitatkoztak, kunyeráltak, alkudoztak, hogy többet adjak; ez nem, elvette, amennyit adtam... Azt hiszem, folyton belegabalyodom... Azt hiszem, most mindent összekeverek... Igen: mindenekelőtt azok a tárgyak leptek meg, amelyeket elzálogosított — aranyozott ezüst fülönfüggő, egy hitvány kis medaillon, csupa krajcáros holmi. Maga is tudta, hogy garast érő dolgok, de az arcán láttam, hogy számára drága kincs valamennyi — valóban, az utolsó holmik voltak, mint később megtudtam, amik a papuskájától meg mamuskájától rámaradtak. Egyetlen egyszer merészkedtem csak odáig, hogy nevessek a zálogtárgyán. Ezt ugyanis, tudják kérem, sohasem engedem meg magamnak, én megőrzőm a gentleman-modort az ügyfeleleimmel: kevés szó, de az udvarias és szigorú. „Szigorú, szigorú és szigorú." De ő egyszercsak arra vetemedett, hogy a maradványait (ezt szó szerint értem) hozza el egy öreg nyúlprém-kacabajkának — akkor nem tudtam fegyelmezni magamat, és váratlanul valami élces megjegyzést tettem. Uramisten, hogy lángra lobbant az arca! Kék szeme van, nagy ábrándos szeme, de az is hogy kigyúlt! De nem szólt egy szót sem, fogta a „maradványait" — és kifordult. Akkor vettem észre először úgy igazában, és gondoltam róla valami effélét, vagyis hogy éppen valami különöset. Igen: emlékszem még a benyomásra is, vagyis ha óhajtják, a legfőbb benyomásra, az egésznek a szintézisére: arra, hogy rettenetesen fiatal, olyan fiatal, hogy nem lehet több tizennégy évesnél. Pedig akkor már tizenhat volt három hónap híján. 
Különben, nem ezt akartam mondani, a szintézis nem ez volt. Másnap újra eljött. Később megtudtam, hogy azzal a kacabajkával járt már Dobronravovnál is, Mozernél is, akik el sem vették, szóba sem álltak vele. Én egyszer már elfogadtam tőle egy kámeát (olyan hitványkát) — később aztán, megfontolva a dolgot, elcsodálkoztam: én aranyon és ezüstön kívül nem veszek át semmit, az ő kámeáját mégis átvettem. Másodízben akkor gondoltam rá, emlékszem.


Ezúttal egy borostyán szivarszipkát hozott hozzám - Mozertől -, csinos holmi, már aki kedveli az ilyesmit, de nálunk megint csak nem ér semmit, mert mondom, mi csak aranyat fogadunk el. Mivel a tegnapi lázadás után jött hozzám, szigorúan fogadtam. Az én szigorúságom — ridegség. Mégis, amikor kifizettem neki a két rubelt, nem tudtam megállni, és kissé ingerülten mondtam: „Ezt csakis az ön kedvéért teszem, mert Mozer például nem fogad el effélét." Azt, hogy az ön kedvéért, különösen hangsúlyoztam, és éppen bizonyos értelemben. Mérges voltam. Neki megint lángra lobbant az arca, amikor azt hallotta: az ön kedvéért, de hallgatott, nem dobta vissza a pénzt, elfogadta — lám, a szegénység! De hogy kigyúlt az arca! Megértettem, hogy sértő volt, amit mondtam. Aztán, amikor már elment, váratlanul azt kérdeztem magamtól: ugyan megért-e ez a rajta aratott diadal két rubelt? He-he-he! Emlékszem, kétszer is megkérdeztem magamtól: „megérte? megérte?" És mind a kétszer nevetve azt feleltem rá: igen, megérte. Ettől nagyon jó kedvem kerekedett. De nem volt ebben semmi rossz: én megfontolt szándékkal kérdeztem, próbának akartam alávetni őt, mert váratlanul gondolataim támadtak vele kapcsolatban. Ekkor gondolkoztam róla úgy igazában harmadszor.


... Nos, hát akkor kezdődött az egész. Magától értetődik, hogy rögtön igyekeztem kerülő úton megtudni a körülményeit, és különös türelmetlenséggel vártam, hogy újra eljöjjön. Hiszen sejtettem, hogy rövidesen újra betoppan. Amikor megint eljött, rendkívüli udvariassággal nyájas beszélgetésbe elegyedtem vele. Hiszen én meglehetősen jó nevelést kaptam, és van némi modorom. Hm. Akkor sejtettem meg, hogy jó és jámbor lélek. A jók és szelídek nem sokáig ellenkeznek, és bár nem tárják ki nagyon magukat, sehogy sem tudnak kitérni a beszélgetés elől: kevés szóval válaszolnak, de válaszolnak, s minél tovább, annál többet mondanak, fő, hogy az ember maga ne fáradjon el, ha kíváncsi a folytatásra. Ő maga akkor, természetesen, nem magyarázott nekem semmit. Csak később tudtam meg mindent a Harsonáról és az egyéb körülményekről. Akkor ő utolsó erejéből hirdette magát, eleinte persze fennhéjázva, hogy azt mondja: „nevelőnő, vidékre is, egyéb részletek levélben", aztán: „minden megoldás érdekel, elmennék oktatónak, társalkodónőnek, háztartásra felügyelni, beteg mellé, tudok varrni is", és a többi, és a többi, ismerjük ! Természetesen, mindezt különféle módon csatolta a hirdetéshez, aztán végül már kétségbeesésében arra került a sor, hogy „fizetés nélkül is, ellátásért". Nem talált állást! Ekkor határoztam el, hogy utolsó próbát teszek vele: fogtam az aznapi Harsonát, és megmutattam neki a következő szövegű hirdetést: „Fiatal teremtés, teljes árva, nevelőnőnek menne kiskorú gyerekek mellé, idős özvegyemberek előnyben. Segítene a háztartásban is."


—  Látja, ezt ma reggel közölték, és a hirdető estére bizonyára állást talált. így kell hirdetni!


Megint lángra lobbant, megint kigyúlt a szeme, sarkon fordult, és azonnal távozott. Ez nagyon tetszett nekem. Különben akkorra már mindenben biztos voltam, és nem féltem: a szivarszipkát senki sem fogadja el tőle. Igaz, addigra már a szipkái is elfogytak. Úgy is volt, a harmadik napon sápadtan, izgatottan lépett be hozzám — sejtettem, hogy otthon történt nála valami, valóban történt. Rögtön elmondom, mi, de előbb még azt akarom megemlíteni, milyen finoman bántam vele, s ezzel mekkorát nőttem a szemében. Váratlanul ilyen szándék született meg bennem. A dolog lényege, hogy elhozta hozzám azt a szentképet (rászánta magát, hogy elhozza) ... Jaj, figyeljenek! figyeljenek ide! Most kezdem, eddig folyton összezavartam... Egyszóval, most mindent vissza akarok idézni, minden apró részletet, minden mozzanatot. Egyre pontokba akarom szedni a gondolataimat, de nem tudom, ezek a mozzanatok, a mozzanatok...
Szűz Mária-ikon. A Szűzanya a gyermekkel, otthoni, családi, régi, aranyozott ezüst palást — hat rubelt ha érhet. Látom, kedves neki ez az ikon, zálogba adja az egészet, nem veszi le róla az ezüstpalástot. Mondom neki: jobb lenne a palástot adni zálogba, a szentképet pedig hazavinni, hiszen az mégiscsak szentkép.


—  Magának tilos levennie?
—  Nem, nem az, hogy tilos, de maga talán...
—   Hát akkor vegye le róla...
—  Tudja mit, nem veszem le, hanem ide teszem az ikonsarokba — mondtam egy kis gondolkodás után -, a többi szentkép közé, az örökmécs alá (amióta a zálogházamat megnyitottam, mindig égett nálam az örökmécs), és az egészért, tessék, adok tíz rubelt.
—  Nem kérek tízet, adjon ötöt, feltétlenül kiváltom.
—  Nem akar tízet? Az ikon itt áll — tettem hozzá, észrevéve, hogy megint villant egyet a szeme. Hallgatott. Öt rubelt fizettem ki neki.
—  Ne vessen meg senkit, magam is voltam ilyen szoros helyzetben, még rosszabban is, s ha most így lát engem, ilyen foglalkozást űzve... azok után, amiken keresztülmentem...
—  Most bosszút áll a társadalmon? Ugye? – szakított félbe váratlanul, meglehetősen gúnyos mosollyal, amelyben különben jó adag ártatlanság volt (mindenkinek szóló, hiszen én neki akkor éppen olyan voltam, mint bárki más, tehát szinte sértő szándék nélkül mondta). „Aha! – gondoltam –, hát ilyen vagy, kiütközik a természeted, jellemed egy új oldala!"
—  Nézze csak — jegyeztem meg nyomban félig tréfásan, félig titokzatosan. — Tudja, ki vagyok én? „Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mivel..." (Goethe: Faust I. rész. Jékely Zoltán fordítása)


Gyors pillantást vetett rám, nagy kíváncsisággal, amelyben mellékesen sok gyerekes vonás volt:
—  Várjon, kérem... Kinek a gondolata ez? Honnan van? Valahol már hallottam...
—  Ne törje a fejét, ezek Mefisztó szavai, Faustnak mutatkozik be így. Olvasta a Faustot?
—  Nem... nem nagyon figyelmesen.
—  Vagyis egyáltalán nem olvasta. El kell olvasnia. Egyébként, megint ott látom az ajkán azt a kis csúfondáros mosolyt. Kérem, ne tartson annyira ízléstelennek, hogy zálogos szerepemet szépítendő, Mefisztóként kívánok bemutatkozni önnek. A zálogos — zálogos marad. Ezt tudjuk, kérem.
—  Milyen különös ember ön... Egyáltalán nem volt szándékom effélét mondani...
Azt szerette volna mondani: „Nem gondoltam volna, hogy ön művelt ember", de nem mondta, én azonban tudtam, mi jár a fejében; nagyot nőttem előtte.
—  Nézze — jegyeztem meg —, minden életpályán lehet jót tenni. Természetesen nem magamról beszélek, én valószínűleg csupa rossz dolgot cselekszem, de...
—  Természetes, hogy minden pályán lehet jót cselekedni — mondta, gyors és átható pillantást vetve rám. — Úgy van, minden pályán — tette hozzá váratlanul. Ó, emlékszem, minden pillanatra emlékszem! S még hozzá akarom fűzni, hogy amikor az ifjúság, az a kedves ifjúság valami okosat és nyomatékosat akar mondani, olyankor nagyon is őszintén és naivul az arcára van írva: „most pedig okos és nyomatékos dolgot fogok mondani neked" — és, ha nem is hiúságból, mint a magunkfajta, de látszik rajta, hogy mindezt roppant sokra becsüli, és hiszi, és tiszteli, és azt gondolja, hogy a másik is éppen úgy becsüli, mint ő maga. Ó, őszinteség! Ezzel győznek. Benne pedig milyen bájos volt ez az őszinteség!


Emlékszem, nem felejtettem el semmit! Amikor elment, nyomban döntöttem. Még aznap utolsó nyomozásra indultam, megtudtam róla minden egyebet, minden rejtett titkát; eddigi rejtett titkait a náluk szolgáló Lukerjától tudtam meg, akit már napokkal előbb megvesztegettem. Ez a titok olyan rettenetes volt, hogy nem is értem, hogyan volt képes nevetni, mint előző nap is, és Mefisztó szavai iránt kíváncsiskodni, amikor maga is ilyen borzalomban él. De hát — ifjúság! Pontosan ezeket gondoltam akkor róla, büszkén és örömmel, hiszen van ebben nagylelkűség is: mintha azt mondaná, bár a pusztulás szélén vagyok, de Goethe nagy szavai tündökölnek. Az ifjúság, ha csak egy cseppet is, és ha néha rossz irányba is, de mindig nagylelkű. Azazhogy én róla, egyedül róla beszélek. S ami a fő, már akkor úgy néztem rá, mint az enyémre, nem kételkedtem hatalmamban. Tudják, micsoda kéjes gondolat ez, amikor már nem kételkedik az ember?


De mi van velem! Ha így folytatom, mikor szedem pontokba az egészet? Gyorsan, gyorsan, hiszen egyáltalán nern erről van szó, ó istenem!


II
Házassági ajánlat


A „rejtett titkot", amit róla megtudtam, röviden megmagyarázom: apja és anyja rég meghalt, három éve, és ő rendetlen nagynénjeinél maradt. Illetve nem elég őket rendetlennek nevezni. Az egyik nénikéje özvegysorban élt, nagy családú, hat gyereke volt, kisebbnél kisebbek. A másik vénlány maradt, öreg volt és visszataszító. Mind a kettő visszataszító. Apja hivatalnok volt, de csak írnok, nemesember, de nemessége csak szerzett volt — egyszóval: minden a kezemre játszott. Én mintha egy felsőbb világból szálltam volna le közéjük: mégiscsak nyugalmazott törzskapitánya egy ragyogó ezrednek, született nemes, független stb., ami pedig a zálogházamat illeti, arra a nénikék csak tisztelettel tekinthetnek. Ő három éve volt a nagynénik rabságában, de valahol mégis levizsgázott, volt ideje a vizsgát letenni, kitört a mindennapos kegyetlen munka igájából, hogy letegye — ez pedig már elárult valamit abból, hogy törekszik a magasabbrendűre, a nemesre. Hiszen miért akartam én megházasodni? Különben, magamra fütyülök, erről majd később... És hát erről van-e szó? Tanította a nénikéje gyerekeit, fehérneműt varrt, végül már nem csak fehérneműt, és a gyengemellű, még padlót is sikált. A nagynénik még meg is verték, szemére vetettek minden falatot. Betetőzésül úgy döntöttek, hogy eladják. Pfuj! A részletek mocskát elengedem. Később mindent elbeszélt nekem apróra. Mindezt egy kerek esztendeig figyelte a szomszéd kövér boltos, de nem akármilyen boltos, két csemegeüzlete volt. Már két feleség életét édesítette meg, s most harmadikat keresett, hát őt nézte ki magának: „csöndes teremtés, szegénységben nőtt, én pedig az árváim kedvéért házasodom meg." Csakugyan voltak árvái. Megkérette a lányt, megállapodott a nénikékkel, ráadásul — ötven éves; a lány borzad tőle. Akkor kezdett hozzám járni, hogy a Harsonában hirdetést tehessen közzé. Végül könyörögni kezdett a nénjeinek, hogy csak egy cseppecske gondolkodási időt adjanak neki. Azt a cseppecskét megadták, de már további cseppecskét nem, egyre rágták: „Magunknak sincs mit zabálni, nincs szükségünk fölösleges szájra." Mindezt már tudtam, s aznap a reggel történtek után elhatároztam magamat. Este elment hozzájuk a boltos, vitt az üzletéből egy font cukorkát, fél rubel árát; a lány ott ült vele, én meg kihívtam a konyhából Lukerját, és meghagytam neki, menjen be, és súgja a fülébe, hogy a kapu előtt várom, a legsürgősebben mondani akarok neki valamit. Elégedett voltam magammal. Egyáltalán, azon az egész napon rettentően elégedett voltam.





Mindjárt ott a kapuban, Lukerja előtt megmondtam neki — aki már azon is csodálkozott, hogy kihívattam —, nagy boldogság és megtiszteltetés volna számomra, ha... Másodszor: ne csodálkozzék modoromon és hogy a kapuban: „én egyenes ember vagyok, és tanulmányoztam a körülményeket." Én nem csak hazudtam, hogy egyenes vagyok. Jól van, fütyülök rá. Nem csak hogy illően beszéltem, azaz jólnevelt emberhez méltón fejeztem ki magamat, hanem ami a fő, eredetien is. Talán bűn ezt elismerni? ítélkezni akarok magam felett, és ítélkezem is. El kell mondanom mindent pro és contra, és el is mondom. Később is élvezettel emlékeztem vissza a szavaimra, bár ez ostobán hangzik: nyíltan kijelentettem akkor, minden feszengés nélkül, hogy először is, nem vagyok különösebben tehetséges, sem különösebben okos, talán még különösebben jó sem, elég hitvány egoista vagyok (emlékszem erre a kifejezésemre, útközben találtam ki, és elégedett voltam vele), és hogy bizonyára nagyon, nagyon sok egyéb kellemetlen tulajdonságom is van. Mindezt bizonyos fajta büszkeséggel mondtam el — tudjuk, hogy szokás ilyesmit mondani. Persze volt annyi ízlésem, hogy miután nemeslelkűen megneveztem hibáimat, nem bocsátkoztam érdemeim felsorolásába: „viszont ilyen, ilyen és ilyen jó tulajdonságom van." Láttam rajta, hogy most még szörnyen fél, de nem enyhítettem semmin, sőt félelmét látva még szándékosan meg is tetéztem: megmondtam kereken, hogy éhezni nem fog, de szép ruhákra, színházra, bálokra ne számítson, legfeljebb majd később, ha a céljaimat elértem. Ez a szigorú hang határozottan szórakoztatott. Hozzátettem azt is, mintegy mellékesen, hogy ha ilyen foglalkozást választottam is, mármint ezt a zálogházat, csak egy cél érdekében tettem, van ugyanis, mondom, egy körülmény... Jogom volt ezt mondani: valóban volt egy célom, s volt olyan körülmény. Várjanak uraim, egész életemben én gyűlöltem azt a zálogházat a legjobban, de — bár lényegében nevetséges dolog ilyen titokzatos mondatokat ejteni magamról —, valóban „bosszút álltam a társadalmon", valóban, valóban, valóban! Tehát az ő élcelődése reggel, hogy „bosszút állok", igazságtalan volt. Azazhogy nézzék, ha nyíltan azt mondom neki: „Igen, bosszút állok a társadalmon", ő elneveti magát, mint a múlt reggel, és csakugyan nevetségesen sült volna el a dolog. De mellékes célzásként, titokzatos mondat formájában, mint kiderült, meg tudom fogni a képzeletét. Amellett akkor már nem féltem semmitől, hiszen tudtam, hogy a kövér boltost mindenképpen undorítóbbnak találja nálam, s hogy én, ott a kapuban, mint megmentő jelenek meg. Hiszen ezt jól értettem. Ó, az aljasságot különösen jól érti az ember! De aljasság-e? Hogyan lehet itt megítélni az embert? Hát talán nem szerettem őt már akkor is?


Várjunk csak: akkor, természetesen egy fél szóval sem beszéltem neki jótéteményről; ellenkezőleg, ó, ellenkezőleg: „én vagyok, akivel jótétemény történik, nem pedig ön." Ezt szavakban is kifejeztem, nem tudtam megállni, és lehet, hogy ostobán sült el, mert észrevettem, hogy egy pillanatra megrándul az arca. De egészében határozottan megnyertem a játszmát. Várjunk csak, ha ezt az egész piszkot felidézem, akkor hadd idézzem fel az utolsó disznóságot is: ott álltam, a fejemben pedig az motoszkált: magas vagy, karcsú, jólnevelt és — és végül, minden kérkedés nélkül szólva: nem is csúnya férfi. Ilyesmik forogtak az eszemben. Magától értetődik, hogy ő, már ott a kapuban, igent mondott. De... de hozzá kell tennem: még ott, a kapuban, hosszan gondolkozott, mielőtt az igent kimondta volna. Úgy elgondolkozott, úgy elgondolkozott, hogy már-már megkérdeztem: „Nos ?" — végül is nem tudtam megállni, hogy finoman meg ne kérdezzem: „Nos, kérem?"


— Várjon, gondolkozom.


És olyan komoly volt az arcocskája, hogy már akkor le tudtam volna róla olvasni a választ. Ahelyett megsértődtem: „Csak nem azt fontolgatja, gondoltam, hogy én, vagy a boltos?" Ó, akkor még nem értettem! Akkor még semmit, semmit nem értettem! A mai napig nem értettem! Emlékszem, Lukerja utánam szaladt, amikor már elindultam, megállított, és sietve mondta: „Az Isten megfizeti magának, uram, hogy elveszi a mi kedves kisasszonyunkat, csak ezt nehogy mondja neki, nagyon büszke."


Szóval, büszke! Megvallom, magam is a büszkéket szeretem. A büszke nők különösen jók, amikor .. no, szóval amikor már nem kétséges, hogy hatalmunk van fölöttük, igaz? Ó, alantas, ügyetlen ember! Ó, milyen elégedett voltam! Tudják, hiszen neki, amikor ott állt a kapuban és gondolkozott, hogy igent mondjon-e, én pedig csodálkoztam, neki akkor még ez is megfordulhatott a fejében: „Ha már boldogtalanság vár itt is, ott is, akkor nem jobb-e a Rosszabbat választani, a kövér boltost, hadd verjen agyon részeg fejjel minél előbb!" No? Mit gondolnak, megfordulhatott-e ez a fejében?


De hát most sem értem, most sem érték semmit! Az imént mondtam, hogy lehetett ilyen gondolata: a két boldogtalanság közül a rosszabbikat választani, azaz a boltost? Csakhogy ki volt akkor a rosszabb a szemében: én vagy a boltos? A boltos, vagy az uzsorás, aki Goethét citálja? Ez még kérdés! Micsoda kérdés? Ezt sem érti az ember: a válasz az asztalon fekszik, én meg kérdésről beszélek! Fütyülni rám! Egyáltalán nem énrólam van szó... Különben, mit számít most nekem, hogy rólam vagy nem rólam van szó? Ezt aztán már végképp nem tudom megfejteni. Jobb volna lefeküdni, aludni. Fáj a fejem...


(Folytatjuk)

RAB ZSUZSA fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/12. sz., 8-13. oldalak)