Dosztojevszkij különszám (3)

FJODOR DOSZTOJEVSZKIJ
Jámbor teremtés
(Fantasztikus elbeszélés - folytatás)

III
A legnemesebb ember,
de ezt magam sem hiszem el


Nem tudtam elaludni. Hogy is tudnék, amikor a fejemben egyre lüktet valami ér. Mindezt meg akarom érteni, ezt az egész piszkot. Ó, piszok! Ó, micsoda piszokból húztam ki őt akkor! Hiszen ezt meg kellett volna értenie, becsülnie, amit tettem! Igaz, kedvemre voltak különféle gondolatok is, például, hogy én negyvenegy éves vagyok, ő pedig alig tizenhat. Az egyenlőtlenségnek ez az érzése lenyűgözött, gyönyörűséges ez, gyönyörűséges.


Én például á l'anglaise (angolosan, angol módra - franciául * ford. megj.) akartam rendezni az esküvőt, azaz kizárólag kettesben, két tanú jelenlétében, az egyik Lukerja lett volna, aztán rögtön vonatra ülni, például akár Moszkvába utazni (ott különben úgyis akadt dolgom), ott egy szállodába, vagy két hétre. Ő ezt ellenezte, nem akarta, s én kénytelen voltam tisztelettel elmenni a két nagynénihez, mint rokonokhoz, akiktől elviszem. Én engedtem, s a nénik megkapták, ami járt nekik. Még ajándékoztam is száz-száz rubelt azoknak a nőszemélyeknek, s még ígértem valamennyit, őneki persze nem szóltam róla, nehogy elkeserítsem a helyzet alantasságával. A nénik nyomban kezes bárányokká változtak. A hozomány körül vita támadt: neki szinte semmije sem volt, de nem is akart semmit. Sikerült azonban meggyőznöm róla, hogy egészen minden nélkül nem lehet, s a kelengyét én szereztem be neki, hiszen ki más szerezte volna be? No, de fütyülök magamra. Különféle eszméimet azonban mégiscsak el tudtam mondani neki, hogy tudja legalább. Talán el is siettem, lehet. A lényeg az, hogy ő kezdettől fogva, akármennyire erőt akart venni magán, szeretettel futott elém, rajongva fogadott, amikor este hazatértem, és csacsogva (ártatlanság elbűvölő csacsogása!) beszélte el egész kicsikorát, gyermekéveit, mesélt szülőházáról, apjáról és anyjáról. De én ezt az egész mámort nyomban hideg vízzel öntöttem le. Éppen ebben rejlett a legfőbb eszmém. A rajongásra hallgatással, persze jóindulatú hallgatással válaszoltam... mégis gyorsan ráébredt, hogy mi két különböző ember vagyunk, s hogy én — rejtély vagyok, azt is akartam, hogy rejtélynek látsszam! Hiszen talán azért csináltam ezt az egész butaságot, hogy ő megfejtse a rejtélyt. Először is a szigorúságom - szigorúan vittem el a házamba is. Egyszóval akkor, elégedetten járva-kelve, egész rendszert dolgoztam ki. Ó, de hiszen az szinte magától teremtődött meg, minden erőfeszítés nélkül. Nem is lehetett másképp, egy leküzdhetetlen körülmény kényszerített, hogy ezt a rendszert kidolgozzam — de mit is rágalmazom magamat! Valódi szisztéma volt. Nem, hallgassanak meg, ha már pálcát törnek az ember felett, törjenek úgy, hogy ismerjék az ügyet... Hallgassanak meg!


Hogyan is kezdjem, hiszen nagyon nehéz. Ha az ember mentegetőzni kezd — az még csak a nehéz! Tudják: a fiatal megveti például a pénzt — én hát rögtön a pénzzel kezdtem, kihangsúlyoztam a pénz jelentőségét. De annyira, hogy ő egyre többet és többet hallgatott. Tágra nyitotta a szemét, figyelt, nézett és hallgatott. Tudják: a fiatalság nagylelkű, mármint a jófajta fiatalság, nagylelkű és heves, de nem eléggé türelmes, amint valami nem tetszik — rögtön megveti. Én azonban nagyvonalúságot akartam, egyenesen a szívébe akartam oltani a nagyvonalúságot, beleoltani, hogy a szívén keresztül nézzen mindent, nincs igazam? Alantas példát veszek: hogyan magyarázhattam volna meg a zálogházamat ilyen jellemnek? Természetes, hogy nem kereken mondtam meg ezt neki, mert az úgy festett volna, mintha bocsánatot kérnék tőle a zálogházért, hanem, hogy úgy mondjam, a büszkeségére hatottam, majdhogynem szavak nélkül beszélve. Én mestere vagyok a szótlan beszédnek, egész életemben szavak nélkül beszéltem, egész életemben szótlanul éltem át a tragédiáimat. Ó, hiszen én is boldogtalan voltam! Számkivetett voltam, számkivetett és elfeledett, és ezt nem tudja senki, senki! És ez a kis tizenhatéves egyszercsak aljas emberektől megtudott rólam minden részletet, és azt hitte, hogy mindent tud, s közben a legrejtettebb titok ott maradt a lelkemben! Én egyre csak hallgattam, különösen előtte hallgattam, egészen a tegnapi napig — miért is hallgattam? Mert büszke ember vagyok. Azt akartam, hogy ő maga tudja meg, nélkülem, de nem az aljas emberek elbeszéléséből, hanem magától fejtsen meg és értsen meg engem! Amikor a házamba fogadtam, teljes tiszteletet igényeltem. Azt akartam, hogy imádattal nézzen fel rám; a szenvedéseimért megérdemeltem volna! Ó, én mindig büszke voltam, és mindig vagy semmit akartam, vagy mindent! Éppen azért, mert én sohasem felezni akartam a boldogságot, hanem az egészet kívántam — éppen ezért voltam kénytelen így cselekedni akkor: „magad fejts meg engem, és úgy becsülj!" Mert, és ezt higgyék el nekem, ha én magam kezdek neki magyarázkodni és sugallni, csűrni-csavarni, és a megbecsülését kérni — az annyi, mintha alamizsnát kérnék... Különben... különben, minek beszélek én erről!


Ostoba, ostoba, ostoba és ostoba dolog! Kereken és könyörtelenül (hangsúlyozom, hogy könyörtelenül) megmagyaráztam neki akkor, két szóban, hogy az ifjúság nagylelkűsége bájos, de — garast sem ér. Miért nem? Azért, mert nem kerül sokba, nem az élet adta, mindez, hogy úgy mondjam, „a létezés első benyomása", de lássunk csak benneteket munka közben! Az olcsó nagylelkűség mindig könnyű, az életet adni érte — még az is olcsó, mert itt csak a vér pezseg és a fölös erő, a szépség szenvedélyes vágya. De vegyük példának a nagylelkűség hőstettét, az nehéz, csöndes, nem hallható, csillogás nélkül való, tele rágalommal, sok áldozattal jár és egy csepp dicsőséggel sem — ahol te, ragyogó ember, mindenki előtt mint aljas ember állsz, amikor pedig a világ legbecsületesebb embere vagy — rajta, próbáljátok ezt a hőstettet! Nem, kitértek előle! Én pedig — én mást sem tettem egész életemben, mint ennek a hőstettnek a terhét hordoztam. Ő eleinte vitába szállt velem, jaj, de még hogyan, aztán elkezdett hallgatni, de egészen, csak a szeme nyílt tágra rettenetesen, amikor hallgatott, nagy, nagy volt a szeme, figyelmes. És... és egyszer csak megláttam a mosolyát, a bizalmatlan, szótlan, nem jó mosolyát. Ezzel a mosollyal fogadtam őt a házamba. Igaz az is, hogy már nem volt hová mennie...




IV
Tervek, tervek


Melyikünk kezdte? Egyikünk sem. Magától kezdődött, már az első percben. Mondtam már, hogy szigorú rendet vezettem be a házamban, de ezt már a legelején enyhítettem. Még menyasszony korában elmagyaráztam neki, hogy a zálogtárgyak átvétele és a pénz kifizetése lesz a dolga, akkor nem szólt rá semmit (ezt jegyezzék meg). Sőt mi több - szinte buzgalommal látott munkához. Persze a lakás, a bútor - minden maradt úgy, ahogy volt. A lakás két szobából áll; az egyik - nagy fogadószoba, amelyből a zálogházamat lekerítettem, a másik szintén nagy, a közös szobánk, egyúttal a hálónk. A bútorzatom szegényes, még a nagynéniké is különb volt. Az ikontartó polcom az örökméccsel a fogadóban van, ahol a zálog ügyleteimet bonyolítom; a szobámban a szekrényem, benne néhány könyv, meg a zálogtárgyak, a kulcsa nálam; ott az ágy is, asztalok, székek. Még menyasszony korában megmondtam neki, hogy a háztartásra, vagyis élelemre nekem, neki és Lukerjának, akit átcsalogattam hozzánk, napi egy rubelt szánok, nem többet: „Nekem, mondom, három év alatt össze kell gyűjtenem harmincezret, és csak így tud gyűlni a pénz." Nem szólt rá semmit, de én magam megtoldottam ezt az összeget harminc kopejkával. Ugyanez történt a színház dolgában is. Menyasszonyomnak megmondtam, hogy színház nem lesz, rnégis megengedtem havi egy színházat, tisztes helyen, zsöllyében. Együtt mentünk, három alkalommal, megnéztük A boldogság kergetése és Az éneklő madarak című darabokat, ha jól emlékszem (fütyülni rá, fütyülni!). Szótlanul mentünk a színházba, és szótlanul tértünk haza. Miért is, miért is kezdtünk hallgatni már a kezdet kezdetén? Hiszen eleinte viták sem voltak köztünk, még hallgattunk. Ő akkor, emlékszem, folyton rám-rámlesett lopva; én, amikor ezt észrevettem, mégjobban hallgattam. Igaz, én erőltettem a hallgatást, nem ő. Az ő részéről egyszer vagy kétszer tapasztaltam kitörést, nyakamba borult, megölelt, de mivel ezek beteges, hisztérikus kitörések voltak, én pedig tartós boldogságot akartam, s azt, hogy tiszteljen — hidegen fogadtam ezeket a kitöréseket. Igazam is volt: minden ilyen kitörés után vita volt másnap közöttünk.





Azazhogy vita megint csak nem volt, hanem hallgatás és — és egyre hetykébb viselkedés az ő részéről. „Lázadás és függetlenség" — ez volt, csakhogy ő nem értett hozzá. Igen, ez a szelíd jámbor arc egyre hetykébb és kihívóbb lett. Akár hiszik, akár nem, rongy ember lettem a szemében, hiszen ismerem ezt, kitanultam. Kétségtelen, hogy időnként, rohamokban, kikelt magából. No de hát hogyan — kikerülve abból a piszokból és nyomorúságból, padlósúrolásból, egyszercsak prüszkölni kezd a mi szegénységünkre? Nézzék kérem, az nem szegénység volt, hanem takarékosság, amiben viszont kellett, abban fényűzés, a fehérneműben például, a tisztaságban. Nekem azelőtt mindig az volt az elképzelésem, hogy a férj tisztasága vonzza a feleséget. Egyébként nem a szegénységet, hanem az állítólagos zsugoriságot vetette a szememre a beosztásban, ahelyett, hogy azt mondta volna: „Céljai vannak, szilárd jellem." A színházról váratlanul maga mondott le. És mind gyakrabban láttam az arcán azt a csúfondáros vonást... Én pedig mind többet hallgattam, mind többet hallgattam.


Hiszen csak nem mentegetőzöm? Itt elsősorban a zálogházamról van szó. Engedelmet kérek: biztos voltam abban, hogy egy asszony, méghozzá tizenhatéves, tökéletesen aláveti magát a férje akaratának. A nőkben nincs eredetiség — ez alapigazság, még most is, még most is alapigazság a számomra! Akármi fekszik is ott a fogadószobában: az igazság az igazság, és ezt maga Mill sem cáfolhatja meg! A szerető asszony pedig, ó, a szerető asszony még a hibáit, még a gonosztetteit is isteníti a szeretett lénynek. A férfi nem is tudna olyan mentségeket találni gonosztetteire, mint amilyeneket ő talál a számára. Ez nagylelkű vonás, de nem eredeti. Az asszonyokat egy valami tette tönkre: az eredetiség hiánya. És újra kérdem, mit mutogatnak nekem az asztalra? Hát eredeti az, ami ott fekszik? Ó-ó!
Hallgassanak ide: akkor én bizonyos voltam a szerelmében. Hiszen akkor is a nyakamba ugrott. Szeretett, vagy inkább — szeretni kívánt. Igen, ez így volt: szeretni kívánt, kereste, hogy szerethessen. Hiszen a legfontosabb: nem követtem el semmi olyan gonoszságot, hogy arra mentséget kellett volna keresnie. Önök azt. mondják: uzsorás, és mindenki azt mondja. Hát aztán, ha uzsorás vagyok? Azt jelenti, hogy vannak okok, amelyek a világ legjobb szívű emberét uzsorássá tették. Nézzék csak, uraim, vannak eszmék... azaz, nézzék, ha némely eszmét kimondunk, megfogalmazunk, akkor szörnyű ostobán hangzik. Az ember maga is szégyenli. Miért? Csak. Azért, mert mi valamennyien hitványak vagyunk, és nem tudjuk elviselni az igazságot, vagy nem is tudom, miért. Az imént azt mondtam: „a világ legjobb szívű embere." Ez nevetséges, pedig így volt. Hiszen igaz, a legeslegigazibb igaz! Igenis jogom volt akkor anyagilag biztosítani magamat, és megnyitni ezt a zálogházat: „Kitaszítottatok, mármint ti, emberek, megvető hallgatással űztetek el magatok közül. Heves vonzódásomra irántatok egész életemre szóló sértéssel válaszoltatok. Most már tehát jogosan kerítem körül fallal magam, hogy összeszedjem azt a harmincezer rubelt, és valahol a Krímben fejezzem be az életemet, a déli parton, hegyek és szőlőskertek között, saját birtokomon, amelyet azért a harmincezerért vásárolok, főképpen pedig távol mindnyájatoktól, de irántatok való harag nélkül, lelkemben egy ideállal, szívemen egy szeretett asszonnyal, család körében, ha ád az.isten, és — segítve a környékbelieket." Persze jó, hogy ezt most csak így magamban mondom el, hiszen milyen bután hangzott volna, ha akkor neki, hangosan festegetem! Azért is volt a büszke hallgatás, azért ültünk szótlanul. Hiszen mit értett volna az egészből ? Tizenhat esztendő, az első fiatalság — mit tudott volna megérteni a mentségeimből, a szenvedéseimből? Egyenesség, kevés élettapasztalat, olcsó ifjonti meggyőződések a „nemes szívek" szürkületí vaksága, főképp pedig — a zálogház és, és pont. (De hát gonosztevő voltam-e én a zálogházamban, hát nem látta-e, hogyan cselekszem, elvettem-e egy fölös garast?)!


Ó, milyen rettenetes az igazság a földön! Ez a bájos, ez a szelíd teremtés, ez az égi lény - zsarnok volt, lelkem elviselhetetlen zsarnoka és kínzója! Hiszen magamat rágalmazom, ha ezt nem mondom meg! Azt gondolják, nem szerettem? Ki mondhatja, hogy nem szerettem? Nézzék csak: irónia az egész, a sors és a természet gonosz iróniája! Átkozottak vagyunk, az emberi élet általában átkozott (köztük az enyém is!). Hiszen most már értem, hogy valahol tévedtem! Valami balul sikerült. Minden világos volt, a tervem is világos, mint a nap: „Zord, büszke ember, és senkitől sem kér erkölcsi vigasztalást, némán szenved." Így is volt, nem hazudtam, nem hazudtam ! "Később majd belátja magától, hogy ez nagylelkűség volt, csak ő nem volt képes észrevenni — majd ha valamikor ráébred, tízszeresen értékeli, és imára tett kézzel a porba omlik." Ez volt a tervem. De valamit elfelejtettem és szem elől tévesztettem. Valamit elmulasztottam. De elég, elég. Kitől kérjek most bocsánatot? Vége, hát vége. Bátrabban, ember, és légy büszke! Nem te vagy a bűnös!


Nos, megmondom az igazat, nem félek szembenézni az igazsággal: ő a bűnös, ő a bűnös!




V
A jámbor teremtés fellázad


Vitáink azzal kezdődtek, hogy ő egyszer csak gondolt egyet, és a maga belátása szerint kölcsönözte a pénzt, értékükön felül becsülte meg a zálogtárgyakat, s két ízben még arra is vetemedett, hogy vitába szálljon velem erről a témáról. Nem adtam igazat neki. Akkor bukkant fel az a kapitányné.


Az öreg kapitányné egy medaillont hozott, boldogult férje ajándéka volt, ismerjük, afféle emléktárgy. Harminc rubelt adtam rá. Akkor elkezdett siránkozni, könyörögni, hogy őrizzem meg — megőrzöm, természetesen. No, szóval öt nappal később egyszercsak megint eljön, hogy kicserélje a medaillont egy karkötőre, amely még nyolc rubelt sem ért; természetesen megtagadtam. De úgy látszik, a feleségem szeméből kiolvasott valamit, mert újra eljött, amikor nem voltam otthon, és a feleségem kicserélte a két tárgyat.


Amikor ezt még aznap megtudtam, röviden, de keményen és értelmesen beszéltem a fejével. Az ágyon ült és a földet nézte, jobb lába hegyével a kis szőnyeget ütögette (jellegzetes szokása); csúnya mosoly volt az arcán. Akkor én, egyáltalán nem emelt hangon, nyugodtan kijelentettem, hogy a pénz az enyém, hogy jogom van a magam nézetei szerint élni, és hogy — amikor a házamba hívtam, nem titkoltam el előle semmit.


Hirtelen felpattant, egész testében megremegett és — képzeljék el — toporzékolni kezdett; vadállat volt, roham volt, vadállat, amely rohamot kapott. Kővé váltam a megdöbbenéstől; ilyen viselkedést nem vártam tőle. De nem vesztettem el a fejemet, még egy mozdulatot sem tettem, hanem az előbbi nyugodt hangomon kereken kijelentettem, hogy mától fogva megfosztom a jogtól, hogy részt vegyen a munkámban. Az arcomba nevetett és elment hazulról.


Meg kell említenem, hogy a lakást elhagyni nem volt joga. Nélkülem sehova, ez volt a megállapodásunk, még menyasszony korából. Este jött haza; én egy szót sem szóltam.


Másnap megint elment, már reggel, két nap múlva újra. Bezártam a pénztárt, és elmentem a nénjeihez. Velük mindjárt az esküvő után szakítottam — sem őket nem hívtam magunkhoz, se mi nem mentünk hozzájuk. Kiderült, hogy nem járt náluk. Kíváncsian végighallgattak, aztán a szemembe nevettek: „Úgy kell magának!" De én vártam is ezt a nevetést. Ott mindjárt megvesztegettem száz rubellel a fiatalabb nagynénit, a vénlányt, huszonötöt adtam előre. Két nap múlva eljött hozzám: „Egy tiszt van a dologban, azt mondja, Jefimovics főhadnagy, a maga hajdani ezredtársa." Elképedtem. Ez a Jefimovics követte el a legtöbb gonoszságot ellenem az ezredben, egy hónappal ezelőtt pedig, aztán egyszer máskor is, eljött hozzám a szégyentelen, mintha zálogot akarna betenni, és emlékszem, nevetgélni kezdett a feleségemmel. Én akkor odaléptem hozzá, és megmondtam neki, hogy ne merészeljen többet eljönni hozzám, emlékezzék a viszonyunkra; de semmi olyasféle gondolat nem fordult meg a fejemben, egyszerűen csak pimasz alaknak tartottam. Most meg a nagynéni egyszercsak közli, hogy már találkát is megbeszéltek, s hogy az egész dolgot a nagynénik egy hajdani ismerőse, Julija Szamszonovna bonyolítja, özvegy, ezredesné ráadásul —, „hozzájár most a maga hitvese."


Ezt a jelenetet most lerövidítem. Az egész dolog nem egészen háromszáz rubelembe került, de két nap múlva úgy rendeztük a dolgot, hogy én a szomszéd szobában állok a becsukott ajtó mögött, és végighallgatom a feleségem és Jefimovics első randevúját édes kettesben. Ezt várva, előző este rövid, de nagyon emlékezetes jelenet zajlott le köztünk.


Kora este tért haza, leült az ágy szélére, gúnyosan nézett rám, és lába hegyével a szőnyeget ütögette. Ahogy ránéztem, váratlanul szöget ütött a fejemben, hogy az utóbbi hónapban, vagy inkább az utolsó két hétben egészen megváltozott a természete, sőt azt mondanám, az ellenkezőjére fordult: féktelen, támadó, nem azt mondom, hogy szégyentelen, de rendetlen teremtés állt előttem, aki keresi a lázadást. Aki lázadásra készül. A jámborsága azonban akadályozta benne. Amikor az ilyenféle természet fellázad, akkor, ha túllépi is a határt, látszik rajta, hogy erőszakot tesz magán, maga hajszolja bele magát, s hogy elsősorban ő maga nem tudja legyőzni erényességét és szemérmét. Az effélék ezért mennek néha annyira túl a határon, hogy az ember nem hisz a tulajdon józan eszének. A romlottsághoz szokott lélek, ellenkezőleg, mindig enyhíti a dolgot, aljasságot követ el, de a rend és az illem látszatával, s ezzel azt igényli, hogy fölénybe kerülhessen velünk szemben.


—  Igaz, hogy azért dobták ki az ezredből, mert gyáva volt párbajra kiállni? — kérdezte váratlanul, minden előzmény nélkül, és megvillant a szeme.
—  Igaz; a tiszti gyűlés ítélete alapján felszólítottak, hogy távozzam az ezredből, de igaz az is, hogy már előtte beadtam a nyugdíjaztatási kérelmemet.
—  Kidobták, mint gyávát?
—  Igen, az ítélet gyávának nevezett. De párbajra nem gyávaságból nem álltam ki, hanem mert nem akartam alávetni magamat a zsarnoki ítéletnek, és kihívni valakit párbajra, aki szerintem nem sértett meg. Tudja — ezt nem tudtam megállni — tettekkel fellépni az efféle zsarnokság ellen, és minden következményét vállalni, sokkal több férfias bátorságot követel, mint akármilyen párbaj.


Nem tudtam megállni, hogy ezt el ne mondjam, bár ezzel a mondattal mintha mentegettem volna magamat; neki pedig csak ez kellett, ez az új megalázásom. Gonoszul nevetett.


—  És az is igaz, hogy utána három évig járta Pétervár utcáit, mint egy csavargó, kéregetett és biliárdasztalok alatt aludt?
—  Háltam a Széna-piacon is, meg Vjazemszkij házában, az otthontalanok menedékhelyén is. Igen, igaz; az életemben később, az ezred után, sok szégyen és bukás volt, de nem erkölcsi bukás, mert én magam voltam az első, aki megutáltam a cselekedeteimet, még akkor is. Csak az akaratom és az eszem bukása volt, és csak helyzetem kilátástalansága idézte elő. De ez elmúlt...
—  Ó, persze, hiszen maga most — pénzember!


Vagyis a zálogházra célzott. De még időben fegyelmezni tudtam magamat. Láttam, hogy számomra megalázó magyarázkodásokra szomjazik — nem adtam meg neki. Különben éppen csengetett egy ügyfél, és átmentem hozzá a fogadószobába. Később, már egy óra múlva, amikor váratlanul átöltözött, hogy elmenjen, megállt előttem, és azt mondta:
—  Minderről azonban egy szót sem szólt nekem az esküvő előtt! Nem feleltem, ő pedig elment hazulról.


Másnap tehát ott álltam abban a szobában az ajtó mögött és hallgattam, hogyan dől el a sorsom. Zsebemben ott lapult a revolverem. Ő kiöltözötten az asztalnál ült, Jefimovics pedig tette előtte a szépet. És mi történt: az (becsületemre mondom), szóról szóra az, amit előre éreztem és feltételeztem, bár nem is volt ez tudatos előérzet és feltételezés. Nem tudom, érthetően fejezem-e ki magamat.
Mi is történt. Egy teljes órán át hallgatóztam, és egy teljes órán át részt vettem egy végtelenül nemes és emelkedett asszony és egy nagyvilági, züllött, bárgyú és szolgalelkű lény párviadalán. Honnan tudja, gondoltam elámulva, honnan tudja mindezt ez a naiv, ez a jámbor, ez a kevésszavú teremtés? Egy nagyvilági komédia legszellemesebb írója sem tudta volna kiagyalni ezeket a gúnyos jeleneteket, ártatlan kacagásokat, és az erény szent megvetését a bűn iránt. És mennyi csillogás volt a szavaiban, legkisebb szavacskáiban; mennyi szellemesség gyors válaszaiban, mennyi igazság az ítéleteiben! Ugyanakkor mennyi szinte szűzi nyíltszívűség! A szemébe nevetett, kikacagta szerelmi vallomását, mozdulatait, ajánlatait. Az durva támadással tért a lényegre, és nem számított ellenkezésre, s most hirtelen letört. Eleinte azt gondolhattam volna, hogy egyszerűen csak kacérkodik - „a bár feslett, de szellemes teremtés kacérságával, hogy drágábban fizettesse meg magát". De nem, az igazság kiviláglott, mint a nap, itt nem lehetett kételkedni. Csak az irántam érzett gyűlöletből, magára erőltetett, heves gyűlöletből tudta rászánni magát ő, a tapasztalatlan, erre a találkára, amikor aztán a melegére került a sor, rögtön kinyílt a szeme. Ez a teremtés csupán sietett megsérteni engem, akármi módon, amikor aztán erre a szennyes dologra elszánta magát, már nem tudta elviselni a rendbontást. Őt, a bűntelent, a tisztát, akinek eszményei vannak, őt tudta volna elcsábítani Jefimovics, vagy bárki más ezek közül a nagyvilági alakok közül? Ellenkezőleg, Jefimovics csak nevetséget keltett. A feleségem lelkében feltámadt minden igazságérzet, s a felháborodás gúnyt váltott ki belőle. Ismétlem, hogy ez a pojáca a végén már egészen elcsüggedt, komor arccal ült, alig válaszolgatott, úgyhogy már attól kezdtem félni, hogy alantas bosszúvágyból meg merészeli sérteni a feleségemet. És újra ismétlem: becsületemre szóljon, az egész jelenetet szinte elképedés nélkül hallgattam végig. Mintha valami ismerős dologgal találkoztam volna. Mintha azért mentem volna oda, hogy találkozzam vele. Mentem, nem hittem semmit, semmiféle vádat, ha ott lapult is a zsebemben a revolver — ez igaz! De hát el tudtam-e képzelni másnak a feleségemet? Hiszen miért szerettem, miéií becsültem, miért vettem el? Ó, persze túlságosan is meggyőződtem róla, mennyire gyűlölt akkor engem, de meggyőződtem arról is, mennyire ártatlan. Benyitottam, és hirtelen véget vetettem a jelenetnek. Jefimovics felpattant, én karon fogtam a feleségemet, énkértem, hogy jöjjön velem. Jefimovics észbe kapott és váratlanul hangosan, öblösen felnevetett:


—  Ó, a szent hitvesi jogok ellen nem emelhetek kifogást, vigye csak, vigye! És tudja — kiáltotta utánam —, hogy bár rendes ember önnel nem verekedhet meg, mégis, a hölgye iránti tiszteletből, állok rendelkezésére... Ha ugyan megkockáztatja...
—  Hallgassa! — állítottam meg a küszöbön egy másodpercre a feleségemet.


Aztán hazáig egész úton egy szót sem váltottunk. Én karonfogva vezettem, s ő nem ellenkezett. Sőt rettenetesen letört volt, de csak hazáig. Otthon leült egy székre, és belémfúrta a tekintetét. Rendkívül sápadt volt; az ajka ugyan rögtön gúnyos mosolyra rándult, de már diadalmas és kegyetlen kihívás volt a szemében, s az első percekben látszott rajta, hogy komoly meggyőződése : lelövöm. Én azonban szótlanul kivettem a zsebemből a revolvert, és letettem az asztalra. Hol engem nézett, hol a revolvert. (Jegyezzék meg: ezt a revolvert már ismerte. Akkor szereztem be és töltöttem meg, amikor a zálogházamat megnyitottam. Elhatároztam, hogy nem tartok hatalmas kutyákat, sem markos inast, mint például Mozer. Nálam a szakácsnő nyit ajtót az ügyfeleknek. De aki ezzel a mesterséggel foglalkozik, annak mindenre számítania kell, nem foszthatja meg magát az önvédelemtől, ezért tartottam otthon töltött revolvert. Őt már az első napon, amikor a házamba jött, nagyon érdekelte ez a fegyver, mindent kikérdezett róla, én elmagyaráztam a szerkezetét, rendszerét, sőt egyszer még arra is rávettem, hogy célba lőjön vele.) (Mindezt jegyezzék meg.) Nem törődve rémült arcával, félig levetkőzve végigfeküdtem az ágyon. Minden erőm elhagyott: tizenegy órára járt már. Ő tovább ült a helyén, meg sem mozdult még vagy egy óráig, aztán eloltotta a gyertyát és lefeküdt, ő is ruhástul, a fal melletti pamlagra. Első ízben történt, hogy nem mellém — ezt is jegyezzék meg...




VI
Szörnyű emlék


És most arról a szörnyű emlékről...
Reggel ébredtem, gondolom, nyolc óra tájban, a szobában már majdnem egészen világos volt. Rögtön teljesen visszanyertem tudatomat, és hirtelen kinyitottam a szememet. Az asztalnál állt, kezében a revolver. Nem látta, hogy felébredtem és nézem. És egyszercsak azt látom, hogy közeledik felém, a revolverrel a kezében. Gyorsan becsuktam a szememet, és mély alvást színleltem.
Odaért az ágyhoz, és megállt fölöttem. Hallottam mindent; halotti csend volt, de hallottam azt a csendet. Akkor egy görcsös mozdulat következett — és én, akaratom ellenére, váratlanul kinyitottam a szememet. Egyenesen rám nézett, a szemembe, a revolver pedig már a halántékomnál. Találkozott a tekintetünk. De legföljebb egy pillanatig néztünk egymás szemébe. Én erővel újra lehunytam a szememet, s ugyanabban a pillanatban, minden lelkierőmet összeszedve elhatároztam, hogy többet nem mozdulok és a szememet sem nyitom ki, akármi vár is.


Tény, hogy megesik: a mélyen alvó ember néha hirtelen kinyitja a szemét, még a fejét is fölemeli egy másodpercre, körülnéz a szobában, aztán egy pillanat múlva, anélkül, hogy feleszmélne, visszahanyatlik a vánkosára, és semmire sem emlékezve, tovább alszik. Amikor én találkoztam a tekintetével, és megéreztem a revolver csövét a halántékomnál, hirtelen újra behunytam a szememet, és nem mozdultam, mint a mélyen alvó — ő teljes biztonsággal képzelhette, hogy valóban alszom, és nem láttam semmit, annál is inkább, mivel egészen valószínűtlen, hogy látva azt, amit láttam, olyan pillanatban újra lecsukom a szememet.


Igen, valószínűtlen. Ő azonban mégis kitalálhatta az igazságot — ez villant eszembe hirtelen, ugyanabban a pillanatban. Ó, a gondolatoknak és érzéseknek micsoda vihara száguldott át agyamon abban a pillanat-töredékben! Éljen a villámgyors emberi gondolat! Abban az esetben (úgy éreztem), ha kitalálja az igazságot, és tudja, hogy nem alszom, máris összetörtem őt azzal, hogy kész voltam elfogadni a halált, s most már remeghet a keze. Előbbi elszántsága porrá omolhatott ettől a rendkívüli, új élménytől. Azt mondják, a magasban állókat szinte húzza a mélység. Én azt hiszem, sok öngyilkosság és gyilkosság csak azért történik meg, mert a revolvert már kézbe vették. Ott is van feneketlen mélység, negyvenöt fokos lejtő, amelyen lehetetlen nem lecsúszni, s az embert ellenállhatatlanul kényszeríti valami, hogy a ravaszt meghúzza. De a tudat, hogy én mindent láttam, mindent tudok, és szó nélkül várom a halált — talán megállíthatja a lejtőn.


A csendet nem törte meg semmi, és én egyszercsak megéreztem a halántékomon a hajamnál a vas hideg érintését. Azt kérdik most: erősen reménykedtem-e, hogy életben maradok? Úgy felelek, mintha az isten előtt: semmi reményem nem volt, legfeljebb egy a százhoz. Miért fogadtam hát el a halált? Én meg azt kérdezem: minek kellett nekem az élet a revolver után, amelyet az imádott teremtés emelt rám? Azonkívül mindenestül ismertem tulajdon lényemet, tudtam, hogy köztünk ebben a pillanatban harc folyik, rettenetes párharc életre-halálra, annak a tegnapi gyávának a harca, akit gyávasága miatt vetettek ki maguk közül a társai. Tudtam ezt, és ő is tudta, ha kitalálta az igazságot, hogy nem alszom.


Lehet, hogy mindez nem is volt, lehet, hogy akkor ezt nem gondoltam végig, de meg kellett hogy történjék, ha gondolatok nélkül is, hiszen mást sem tettem, mint erre gondoltam később, életem minden órájában.


De most megint kérdezhetik: miért nem akartam őt megmenteni a bűntől? Ó, ezt később ezerszer is megkérdeztem magamtól, valahányszor hideg borzongással a hátamon, felidéztem azt a másodpercet. De akkor csupa komor kétségbeesés volt a lelkem: magam is a halál szélén voltam, hogyan tudtam volna akkor mást megmenteni? Különben honnan tudják, hogy akartam-e akkor én valakit is megmenteni? Honnan tudják, mit érezhettem akkor?


A gondolataim azonban csak úgy forrtak; teltek a másodpercek, halálos csend volt; ő még mindig ott állt fölöttem — es hirtelen megremegett bennem a remény. Gyorsan kinyitottam a szememet. Már nem volt a szobában. 
Felkeltem: győztem — és ő mindörökre legyőzetett! Kimentem a szamovárhoz. A szamovárt mindig az első szobában tették fel, s mindig ő töltötte ki a teát. Némán leültem az asztalhoz, és elvettem a kezéből a pohár teát. Vagy öt perc múlva ránéztem. Rettenetesen sápadt volt, még sápadtabb, mint tegnap, és ő meg engem nézett. És egyszercsak — és egyszercsak, látva, hogy nézem, sápadtan elmosolyodott, halvány volt a szája és félénk kérdés a szemében. „Tehát még mindig kételkedik és magától kérdezi: tudja, vagy nem tudja, látta, vagy nem látta?" Én egykedvűen elfordítottam róla a tekintetemet. A tea után bezártam a pénztárt, kimentem a piacra, és vettem egy vaságyat meg egy spanyolfalat. Hazamentem, az ágyat a fogadószobába állíttattam, és elkeríttettem a spanyolfallal. Az ágyat neki vettem, de egy szót sem szóltam hozzá. Az ágy láttán szó nélkül is megértette, hogy „mindent láttam és mindent tudok", s hogy most már nem kételkedhet. Éjszakára ott hagytam a revolvert, mint máskor is, az asztalon. Éjszaka szó nélkül lefeküdt új ágyába: a házasság megszakíttatott, ő pedig „legyőzetett, de fel nem oldoztatott." Éjszaka félrebeszélt, reggelre forrólázat kapott. Hat hétig feküdt.


(Folytatjuk)

RAB ZSUZSA fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/12. sz., 14-21. oldalak)