 |
| Ligyin regénye magyarul |
VLAGYIMIR LIGYIN
Őszi sétány
LEPRÉSELT FALEVÉL
Az alábukó nap mint legyőzött harcos terítette szét verőfényes palástját a lehullott faleveleken. A látvány egy szeszélyes festő sárgásvörös meg barnásvörös színekben tobzódó vásznára emlékeztetett. De nem tart soká a lehullott levelek ragyogása. Hamar fonnyadnak, ráncosodnak, mígnem egy erős szélvihar meghozza a hideg, gyakran ólmos vagy havas esőt, s vele a borongós szürkeséget. Majd a napsütötte színeket végképp elnyeli a barnásszürke, agyagszín félhomály.
Olykor kiválasztok néhányat a lehullott levelek közül, de nem azért, hogy gyönyörködjem bennük. Hiszen hiába simítom könyvek lapjai közé, megfakulnak, herbáriumba való fonnyadt botanikai tárgy válik belőlük. Ám ha egy megőrzött falevél életünk valamely eseményének emlékét idézi, néhány baráti szóval, s tán szerelmes sorokkal is felér.
Egyik őszön azon a vidéken jártam, amelyet Turgenyev olyan szenvedélyesen szeretett és vágyott. Itt írta legszebb műveit, s még a messzi Bougivalban is a Szpasszkoje-ljutovinói park után búsult. Áhította hűs tavaszi csendjét, amikor a fák még éppencsak bontogatják rügyeiket, áhította késő őszi esőzések súlyos dobolását, amikor a fák egyetlen éjszakán meztelenre vetkőznek, és sárga meg lila fények derengenek a fasorok és irtások alján.
Meleg, napsütéses ősz volt, amikor a Szpasszkoje-ljutovinói parkban jártam. Éppen elkezdődött a lombhullás, és a szállingózó levelek aranyos villódzásának látványa könnyű szédülést okozott. A Gyeszjatka sétányon bolyongva egy öreg nyírfán vörhenyes dudort vettem észre, egy gyapjaslepke gubóját, telis-tele kitinnel fedett petével. Ha kikelnek belőle a hernyók, egyetlen nyáron az egész parkot képesek elpusztítani.
Késemmel lefejtettem a burkot, s néhány apró, fényes petét papírba göngyölve megmutattam a Turgenyev-ház addig mit sem sejtő munkatársainak. Felismerve az erdei pestis veszélyét, mindenki azonnal munkához látott. Különösen az iskolásgyerekek serénykedtek. Turgenyev szeretett parkerdejében talán egyetlen fát sem kerültek el a gondos ifjú kezek.
Akkor emlékül jegyzetfüzetem lapjai közé rejtettem egy liláskék, szinte ibolyaszínbe játszó juharlevelet. Idővel, amikor ismét a turgenyevi parkban jártam, a fákon zsenge lomb susogott. Úgy tűnt, csak álom volt, és már teljesen feledésbe merült a park életét fenyegető veszedelem.
Nemrég megtaláltam feljegyzéseim között azt a törékenyre szikkadt juharlevelet és mellétettem egy ovális, fényes bükkfalevelet, amelyet tavaly vettem magamhoz Bougivalban, annál az öreg háznál, ahol egykor Turgenyev lakott. A két falevél most egy Turgenyev-kötet lapjai között pihen, s olykor az az érzésem, beszélgetnek egymással. Mindenesetre, van miről mesélniük.
Minap egy első kiadású Csehov-novelláskötetet vásároltam. Hazaérve, a szétnyíló lapok között egy szál halványsárga rózsát találtam, olyanfélét, amit tearózsának hívnak. Szirmai már rég lehullottak, egy csomóban álltak külön, csak az összelapult magház kapaszkodott a szárba. Gondoltam, ha beleolvasok az „Életem" című elbeszélésbe, magyarázatot kapok arra, miért pont ezt az oldalt jelölte meg olvasója. „Mondd, dadus, miért éltem mostanáig? Mondd meg őszintén: nem vesztegettem el hiába fiatalságomat?... Értsd meg, dadus, nekem is vannak emberi igényeim, én is élni akarok, otthon pedig valami kulcsárnő-félét csináltak belőlem. Hiszen ez borzasztó, borzasztó!" (A. Csehov: Életem. Egy vidéki fiatalember elbeszélése. Szöllősy Klára fordítása.)
Talán véletlenül került ide a rózsaszál, de meglehet, hogy épp az idézett sorok kavarták fel olvasójuk lelkét, saját életének visszhangjára lelve bennük. Képzeletemben összefonódott a lepergett szirmú virág és egy ismeretlen asszony sorsa...
Mindez természetesen a csapongó írói fantázia műve, de ha arra gondolok, hány olyan verssort ihlettek már az őszi hulló levelek, mint a puskini „elszáradt, illattalan virág" vagy Lermontovnál az „egy tölgyfalevél leszakadt, tovaszállt" (Mihail Lermontov válogatott művei. Lator László fordítása), akkor a képzelet bátran felruházhat eleven , érzésekkel egy ismeretlen asszony által lepréselt rózsaszálat, vagy akár egy falevelet, melyet valamikor magam tettem el. Talán soha többé nem találok rá, mert szavakká formálódva majd egy könyv lapjaként örökíti meg csendes szívverésem abban a percben, amikor a páratlan színgazdagságon ámulva felemeltem egyet a lehullott falevelek milliói közül.
A SÜN
A sün éjjel bukkant fel. Meghallottam, ahogy végigkocogott a verandán. Tömérdek száraz bodza hevert odakinn, amit meghagytak a madarak. Lehet, hogy a sündisznó szereti a bodzabogyót, vagy tán a ház melegének vonzásában egerek bújtak elő padló alatti fészkükből, ahol egyre jobban fáztak.
Elhatároztam, hogy kitapasztalom a sün ízlését, ezért éjszakára egy darabka húst tettem a verandára. A sün éjjel megjelent és megette. Attól kezdve minden este hagytam kinn neki valami ennivalót, ő meg rendszeresen elfogyasztotta. Egy alkalommal, hogy egy csöppnyi lánykát mulattassak, ezt írtam egy papírra: „Tisztelt Sün, most már ismerjük egymást, nem kell félned tőlem." Elmondtam a kislánynak, hogy a sün feltétlenül elolvassa a levélkét és többé nem fél majd tőlem. Reggelre hűlt helyét találtam a húsnak, de a levélkének is, hiszen a papír nyilván átvette a hús szagát. A kislány pedig komolyan elhitte, hogy a sün tud olvasni, sőt magával vitte a levelet.
Később még hidegebbre fordult az idő, s egy nap arra ébredtem, hogy a kert fehérlik, és a szobámjóval világosabbnak tűnik a borongós őszi reggelekhez képest. Jó melegen felöltöztem és kimentem a verandára, melyet szintén hó borított. A veranda tele volt madárnyommal, a sünnek szánt hús körül pedig cinkék nyomára ismertem. A cinkék kedvelik a szalonnát meg a húst, és akik megszánják őket, mindig tesznek pár darabkát belőle az etetőkbe. A cinkék az egész hosszú telet az erdőben töltik, s nehezen találnak eledelt mindaddig, amíg elő nem bújik a sokféle bogár. Ettől kezdve nagy buzgalommal vadásszák őket a fák szorgos kis védői.
Mint a nyomok elárulták, a húst a cinkék csipegették fel, a sündisznó pedig többé nem került elő: meleg kuckót készített magának az avarban, meghempergőzve tüskéire felszúrt és hazahordott falevelekben, s most téli álmát alussza. Az is lehet, hogy egy sün-mama volt, amely kicsinyei számára is épített téli fészket. Az erdő élete mindig titokzatos, és az erdőt benépesítő állatkák élete is az, de értelmes és gyakran bámulatosán ésszerű. így hát a sündisznó többé nem neszezett a verandán, én pedig elgondolkodtam azon, hogy lám, itt a tél, s föl kell tennem magamnak a kérdést: készen állok-e fogadására? Elkészültem-e azzal, aminek megírását a nyárra terveztem?. .. Efféle dolgok mindig foglalkoztatják az írókat és festőket, az olyan embereket, akik a természetről írnak vagy azt ábrázolják. Én is elgondolkodtam azon, vajon készen van-e téli fészkem, más szóval: befejezettnek mondható-e a könyv, amit elkezdtem? Nehogy úgy járjak, mint a tücsök, amelyik egész nyáron mást sem csinált, csak hegedült. A nagy állatmeseírók - a francia La Fontaine és az orosz Krilov - örökítették meg a tücsök történetét, amelyik egész nyáron muzsikált, miközben a hangya dolgozott. Úgy írták meg, hogy a legtöbb ember számára az jelenti az élete első meséjét, és amelyet a kisiskolás az elsők között tanul meg.
Miközben éjszakánként a sün neszezését hallgattam, elképzeltem, milyen lehet az ő éjszakai élete. Előfordult, hogy késő este a kertben motozásáról ráismertem és tudtam, tüskés gombóccá változik, amint közelítek feléje. Egyszer egy süngyereket találtam. Nem menekült tőlem, békésen tűrte, hogy tenyerembe vegyem és eszébe sem jutott összegömbölyödni. Hazaérve előrenyújtotta fekete orrocskáját és rögvest lefetyelni kezdte a tejet az eléje tett tálkából.
- Milyen szelíd jószág - mondta valaki. - Biztos valamelyik gyerek dédelgette. Nézzétek, egyáltalán nem félős.
- Nem bizony - mondtam. - Biztosan annak a sündisznónak a fia vagy lánya, amelyiknek tavaly levelet írtam, és kértem, ne féljen tőlem. A sün biztosan elolvasta a levelet csemetéinek is.
A kislány, aki azóta betöltötte az ötödik életévét, és csak négy esztendős volt, amikor a levélkét írtam, rám nézett, de nem szólt egy szót sem: be volt avatva a titokba, melyet csak mi ketten tudtunk, s nem illett senkinek kifecsegni. Amikor kettesben maradtunk, ennyit mondott:
- Biztosan a tavalyi sündisznó kisfia... Még hasonlít is rá egy kicsit.
Azután egy darabka sonkával kínálta a sünit, s az kidugva orrát, megette a finom falatot. A kis sün még sokáig sétálgatott a verandán. Hallottam apró lábainak kocogását. Később elment, és többé nem láttuk. Talán egyszerűen csak egy bátor sündisznó volt, vagy akit eddig meg senki sem bántott, így nem volt oka félni az emberektől. A fűben mindig talál valami ennivalót, ezért nem kell hozzánk járnia a verandára.
Máskülönben a tél közeledtével, amikor kiürül az erdő éléstára, talán mégiscsak előjön, hogy megízlelje a bodzabogyót és szerényen emlékeztessen bennünket arra, hogy az erdőben már hideg van, és amíg téli álomba nem vonul, szívesen venné, ha etetnénk.
A KIS SÁNTA
A verebek itt maradnak télire. Nincs hová repülniük, de nem is tudnak már az ember nélkül élni. Az ember már hozzászokott, hogy állandóan ott ugrándoznak körülötte, zajonganak és olykor mulatságosán civakodnak egymással. A tavaszt pedig el sem tudjuk képzelni szívet vidító lármázásuk, a fák koronájában nyüzsgő hangos és szemtelen verébhad nélkül.
A mezei veréb valamivel kisebb a városinál, és több a gondja: vidéken zordabb a természet, kevesebb az ember, de még az emberi hajlék közelében is kevesebb ennivaló akad számára. A mezei verébnek nehezebb a sorsa, ezért komolyabb is, mint a városi veréb a maga verekedős természetével. Mellesleg, ez nála úgymond jellembeli tulajdonság: fagyos téli napokon a városi veréb is fázik, bár felborzolja tollat, a lába meztelen, s a szürke betonról nincs mit felcsipegetni. Hacsak valaki meg nem szánja, s nem szór morzsát az ablakpárkányra vagy az erkélyre. De a falánk és kövér galambok azonnal felfedezik az eleséget és a verebeket kiszorítva igyekeznek minél többet megkaparintani belőle.
A tél, az öreg geométer, hajszálpontosan meghúzza az utak és vetésbarázdák fehér körvonalait, mintha csak feltérképezné hombárait, melyeket majd idejekorán feltölt hóval, hogy betakargassa a jövendő tavasz sarjadó didergő hajtásait.
Amikor elkészül a téli birodalom alaprajza, reggelre virradóan elül a morajlás odakinn a kertben : a fák, melyek egész éjszaka kétségbeesetten verdestek ágaikkal, engedelmesen és megbékélten álldogálnak. Beletörődtek abba, hogy bármennyire is ellenkeznek, a tél már rátelepedett ágaikra, és ritkás hóval szórta be. Az itt telelő madarak egyre közelebb húzódnak az emberi hajlékhoz, s még a leleményes verebek számára is beköszönt a koplalás időszaka.
Egyszer, amint épp morzsát szórtam eléjük, felfigyeltem egy sánta kis verébre. Szánnivalóan ügyetlen volt, talán egy lopakodó macska roncsolta szét az egyik lábát. Sajnáltam őt, mert mindig alulmaradt egészséges és erős társaival szemben, s ritkán jutott neki a kenyérmorzsából.
Amikor beköszönt a tél, búcsút veszünk attól, ami nyáron a szívünkhöz nőtt. Búcsút veszünk a lomboktól, melyek szemünk láttára bomlottak, a virágoktól, melyek elhervadtak már, bár némelyik, mint a díszdohány, mindenáron élni akar még, de már nincs semmi illata. Búcsúzunk a madaraktól, melyeknek eleséget szórtunk, az érzésektől, melyek nyáron és ősszel ébredtek bennünk. Egészen másfajta érzelmeket ébreszt szívünkben a tél, testet öltve hóban-jégben, ablaküveget cifrázó jégvirágban, fűtött szobánk ajtaján mind sűrűbben kopogtató barátokban, akik a művészetről vitatkoznak, rajzaikat mutogatják, ha festők, vagy gondjaikat panaszolják, ha történetesen írók.
Még utoljára megetettem a verebeket és elutaztam. A verebek maradtak, mert nem volt hová menniük, s megkezdték téli életüket. Talán egy hónap is eltelt, amíg újra el tudtam szabadulni a városból oda, ahol nyáron a könyvemet írtam, ahol ismertem minden fát. Amikor végre megérkeztem, a tél már feltöltötte hóval hombárait, fehér mezők nyújtóztak a vizenyősen kéklő látóhatár felé. A házak kéményei felett füstcsíkok remegtek, vakító fehéren a szürke égbolt előterében, s az autók is füstöt eregetve húztak el mellettem. ..
Hó borította annak a háznak a lépcsőjét meg verandáját is, ahol nyáron laktam. Kimentem, hogy szívjak egyet a metszőén hideg levegőből. Abban a percben leszállt a korlátra egy veréb. Billegve közeledett felém, s én ráismertem a kis sántára, mely mindig szánalommal töltött el. A zsebemben kekszet találtam, egy darabkát elmorzsoltam belőle és elészórtam. Örültem, hogy néhány kellemes percet szerzek neki. Hiszen minden élőlényben, ha érzi a gondoskodást, felébred, bár nem tudatosul egy érzés, amelyet emberi nyelven a hála fejez ki.
Am a veréb nem mozdult. Csak messziről nézte a morzsákat, majd hirtelen felkerekedett és elrepült, mintha valami miatt megsértődött volna. Én még álldogáltam egy kicsit a verandán, mélyeket szippantottam a jeges levegőből, s már épp be akartam menni a házba, amikor valahonnét megérkezett egy századnyi vagy inkább ezrednyi veréb. Rájöttem, hogy a kis sánta hívta ide őket azzal, hogy a korláton találnak némi eleséget. A verebek zajongva, rám szinte ügyet sem vetve, buzgón csipegetni kezdték a morzsát. A kis sántának megint alig jutott, vagy tán nem is jutott belőle, mert fürgébb és erősebb társai megelőzték. Én mégis inkább arra gondoltam, szívét megelégedéssel tölti el, hogy jót tehetett társaival. Újra csak arra emlékeztetve engem, hogy a harcias verebek között, melyek szinte keresik az ürügyet a civakodásra, igen erős az összetartás.
Így hát nem sikerült jóllakatnom a kis sántát, mert a többiek az összes morzsát felcsipegették és odébbálltak. Elrepült a kis sánta is. Ám ezen a napon, Moszkvába visszatérőben, sokáig szemem előtt lebegett a lenti táj, s a páros madárnyomok között a havon magam előtt láttam az árva lábacska nyomát. Milyen különös.. . Egy ilyen csöppségnek adatott meg, hogy a barátságra és jólelkűségre emlékeztessen engem. Ő, a sánta kis veréb, amely biztos aznap sem lakott jól.
A verebek, minden hebehurgyaságuk ellenére, sok hasznos dolgot is művelnek. Éles szemük elől nem rejtőzhet el se hernyó, se zsuzsok, a tavaszt pedig gazdag pompája ellenére sem tudom elképzelni verébcsiripelés nélkül. Mindenütt van belőlük, szerte a világon. Láttam őket Prágában, Oslóban, Párizsban, a londoni parkokban, az Usszuri-vidéken és Szocsiban, a tengerparton. Mindenütt egyformán lármáztak, civódtak, de mindig tanúbizonyságát adták szoros összetartozásuknak és egymás önzetlen segítésének.
K. ÁROKHÁTI ZSUZSANNA fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése