SZOFRON DANYILOV
„A miénk!"
— E-he-ej! — kiáltotta el magát az öreg.
Vezérkutyája, Kirinasz — szőre fehér, füle végén fekete foltok — hátrapillantott gazdájára, s miután megértette, hogy az jókedvében rikkantotta el magát, változatlan sebességgel futott tovább. Való igaz, Appanasz nem hajtotta a kutyákat. Azért kurjantott, mert örült a zsákmánynak. Már vagy ötven éve űzi mesterségét, de mind a mai napig gyermekként örül, ha zsákmányhoz jut. Nem igaz, hogy az öreg vadász közömbös a kisebb sikerek iránt. Ha nem fog el az izgalom, ha nem örülsz minden új, csapdádba, kelepcédbe került sarki rókának, jobb ha felhagysz mesterségeddel, nem vagy igazi vadász.
A kutyák megálltak a bokroknál.
Appanasz könnyedén leugrott a szánról. A csapdába került sarki róka válogatottan szép példány volt. Látszott, próbálta kitépni magát a kelepcéből, majd lerágta lábát. Appanasz megpróbálta kiszabadítani a csapdából, de nem tudta. Ez meg mi? Csak nem fagyott ilyen erősen a csapdához a dermedt róka? Lám, ilyen az öregség; keze elgyöngült, régebben egy szempillantás alatt szétfeszítette a rugókat. Most viszont... Appanasz ismét a csapdához nyúlt. A háta mögött váratlan surranó zajt hallott, a bőr kantár kicsúszott kezéből. Az öreg lehajolt, hogy elkapja a kantárt, az azonban megrándult és továbbcsúszott. Appanasz felkiáltott, mindkét kezével a kantár után kapott, hasra vágta magát — no nézd csak, így sem érte el. Egy hajszálon múlott. A kantár szára kígyózva egyre gyorsabban távolodott. Appanasz felpattant. Kutyái már hangos csaholással vágtattak a tó közepe felé. Appanasz a túlparton tucatnyi rénszarvast pillantott meg. Északnak, a tenger felé rohantak.
Appanasznak végigfutott a hátán a hideg.
„Kirina-asz! Kirina-asz!" — kiáltotta s a kutyák után vetette magát. Kirinasz meghallotta kiáltását s oldalt ugrott. A többi kutya azonban tovább vonszolta a szánt s az a buckákon ugrándozva észak felé rohant. Appanasz már nem tudott futni. Lassan ment, alig vonszolta lábát, nagyokat fújtatott. Se kutya, se szarvasok. S körös-körül a végtelen, távolban kéklő tundra.
Appanasz a hóra rogyott. Némán, fejét lehorgasztva ült, mint aki szendereg.
— Nem! Nem! — suttogta. — Lehetetlen... — sehogy nem tudta elhinni, hogy ilyen bajba került. Vadászembert nem érhet nagyobb baj, mint hogy elveszti kutyáit, szarvasait — olyan ez, rnint amikor egy madár szárnyát veszti.
S lám, mégis megtörtént. Egyedül maradt a tundrán. Soha ekkora bajba nem került. Öregkorára ezt is megérte. Cudar egy helyzet. Kutyák nélkül képtelenség vadászni.
„Rénszarvasaidra s kutyáidra úgy vigyázz, mint a szemed fényére" — jutottak eszébe apja szavai.
Egyszer tavasszal vadászatból tértek haza apjával. Nagyon elfáradtak; öt napot voltak úton, szabad ég alatt, a havon éjszakáztak.
Apja átadta neki a kantárszárat, ő maga pedig elszenderedett. Appanasz hajtotta a szarvasokat, mielőbb a meleg jurtába akart kerülni, anyjához, forró ételhez jutni. Hazáig még hosszú út volt hátra. Appanasz hirtelen egy evenk jurtát pillantott meg, szarvasbőrből rakott sátrat; ott feketéllett a tundra közepén. Appanasz oldalba bökte apját s vidáman felkiáltott:
— Apám! Apám, nézd — sátor! Megállunk? Miért hallgatsz?
Apja egy szót sem szólt, kikapta kezéből a kantárt, visszafordította a szarvasokat s keményen közéjük csapott.
— Hová mész! Nézd, ott a sátor!
— Csöndesebben! — suttogta apja. — Hallgass!
A szarvasok nekiiramodtak, apja pedig egyre hátra pillantgatott, mintha valaki üldözné a szánt. Amikor a sátor eltűnt a szemük elől, apja utoljára fordult vissza s így szólt:
— Fiam, ne közelíts ehhez a sátorhoz. Nincs ott egyetlen eleven lélek sem. Mindnyájan meghaltak. A gazda elengedte szarvasait s a vadon élő rénszarvasok magukkal ragadták őket a tengerhez. A vadász utánuk eredt s nem tért vissza. Felesége és gyermekei éhenhaltak. Azt mondják, később rossz szellemekké változtak, akik a sátor körül kószálnak s minden élőlényt elragadnak.
.. .Appanasz erre emlékezett, majd ruhája ujjával megtörölte dérlepte szempilláit s kutyái után indult. A nyomok északnak vezettek. Távolban sötét foltot vett észre, bokrot, talán egy kis halmot s elkiáltotta magát:
— Kirana-asz!
Rémült, kétségbeesett kiáltása végigzúgott a tajgán.
A halálosan elcsigázott öreg csak másnap estére vánszorgott el a vadászok kunyhójáig. A kéményből füst szállt a magasba. Appanasz benyitott és meglátta Csagil Cserkanovot, a vadászok brigádvezetőjét, a fiatalember nemrég szerelt le a hadseregtől.
— No nézd csak! Appanasz! — mosoly gyűlt Csagil napbarnított arcán.
Máskor talán Appanasz is szívélyes mosollyal válaszol, ha váratlanul összeakad a brigádvezetővel. Most azonban mintha észre sem venné őt, némán, kimérten lehúzta sapkáját, kétujjas kesztyűjét s a lócára hajította őket. A kunyhóban meleg volt, Appanasz mégis a kályhához ült, a bundáját sem húzta le. Csagil tágranyitott szemmel bámulta az öreget, közelebb lépett hozzá s halkan így szólt:
— Appanasz, mi van veled?
Az öreg nem válaszolt. Csagil teát töltött egy bögrébe s feléje nyújtotta. Appanasz egyik kezéből a másikba kapkodta a bögrét, szürcsölve itta a teát. Csagil várt. Az öreg töltött még magának.
— Appanasz, igyál nyugodtan. Megyek s megetetem a kutyáidat.
Csagil már vette is a sapkáját és a kesztyűjét.
— Ne menj...
— Appanasz, látom hogy nagyon elfáradtál. Gyorsan megetetem őket. Te pedig vacsorázz be derekasan - mondta, s öltözködni kezdett.
— Mondtam, hogy ne menj!
— Miért?
— „Miért, miért!" — Appanasz az asztalra hajította az üres bögrét. — Kit fogsz etetni?
— Hogy hogy kit? — csodálkozott Csagil s keskenyvágású szemével Appanaszra meredt. -. Csak nem kutyák nélkül vagy? Mi történt Appanasz? Hová lettek a kutyáid?
— Elfutottak, elfutottak a tengerhez... rénszarvasok után... — Az öreg mélyen lehorgasztotta fejét, homloka majdnem a vörösen izzó kályhához ért. — Nos, hát így jöttem... gyalogosan ... Kezdetben a nyomokat követve. Később azokat befútta a hó...
— Vagy úgy! Ez merített így ki! — kiáltott fel Csagil. Levette sapkáját, zsákjából előhúzta elemózsiáját s az asztalra borította. — Vetkőzz már le! Ülj az asztalhoz, vacsorázz meg. Jól megrémisztettéi: azt hittem, megbetegedtél tán... Tehát egészséges vagy, sértetlen. A kutyák pedig... Hát, bizony...
— Hallgass! — szakította félbe Appanasz Csagilt, s dühösen rápillantott.
Enni próbált, azonban nem volt étvágya. Némán ült, és arra gondolt, lám, ilyenek a mai fiatalok, komolytalanok, felületesek. A kutyák elvesztése számukra — semmiség. S ez a pokolfajzat ráadásul még így lekezeli: „Vagy úgy!" Ugyan mit is értenének; a készbe ültek bele, bánat, gondok nélkül. A mi életünket csak hallomásból ismerik. „A kutyák pedig, mondja, bizony..." Nézze meg az ember! És még vadásznak nevezi magát! Szegény Kirinasz! Hiszen annyira meg akart állni. A többiek nem hagyták... Kirinasz bizonyára nagyon bánatos, hogy szűkölhet. A szán pedig beleakadhatott a bokrokba, a kutyák ott fekszenek a havon. Vagy lehet hogy már felfalták őket a farkasok? Kirinasz egész családfája derék jószágokból állt: apja, Mojtoruk erős és okos állat volt, Mojtoruk apja pedig kiváló vezérkutya. Kirszacsan volt fogatának legfiatalabb kutyája — minden jel szerint kiváló vezérállattá válhatott volna. Igazat beszélnek, nem öröm az öregség. Ha Appanasz ifjabb lett volna, semmiképp sem engedi ki a kezéből a kantárt. Igen, most már mindennek vége. Többé nem vadászhat: talán olyan könnyű dolog új kutyákat szerezni?
— Appanasz, egyél csak! Ne csüggedj, megtaláljuk a kutyáidat — nyugtatgatta őt Csagil s kenyérrel és fagyasztott hússal kínálta.
— Hát persze, megtaláljuk... — Appanasz sóhajtott. — Kirinasz egymaga milyen értékes jószág ... Nem, új kutyáim többé nem lesznek...
— Hiszen megkeresheted a sajátjaidat.
Az öreg nem tartotta szükségesnek, hogy válaszoljon a legény ennyire ostoba szavaira, csupán szemrehányóan rápillantott. Talán olyan könnyű dolog meglelni néhány kutyát a végtelen tundrán? Ha keresni akarják, akkor most kell, még ma. Ha ma nem lelsz rájuk, úgy veheted, hogy odavesztek. Ki tudja, hová futhattak ez alatt az éjszaka alatt, mi történhetett velük?
— A többi csapdát holnap akartam ellenőrizni — kezdte Csagil. — Nem tesz semmit, reggel beviszlek a telepre. A járási központból helikoptert hívunk. Helikopterrel fogjuk keresni őket.
„Ugyan, miért mulat rajtam, öreg emberen ez a legény?" — gondolta Appanasz. Csagil azonban komolyan nézett rá. „A helikopter természetesen magasra emelkedik s messzire látsz róla." Tavaly Appanasz helikopterrel repült a telepről a járási székhelyre a kiváló vadászok találkozójára. „Igen, bizony, helikopterrel fel lehetne kutatni őket..." Az öreg azonban ezt dünnyögte:
— Arra várhatsz, hogy helikoptert adnak! Kutyakeresésre! Ugyan, miket fecsegsz, te legény!
— Miért ne adnának? Kié a helikopter? A miénk! Hisz miénk az a helikopter!
— „A miénk!" — mosolyodott el gúnyosan az öreg. — Tudod, mibe kerül egy helikopter? Azt várhatod, hogy adnak.
Milyen elbizakodottak, önteltek ezek a mai legények! Rájuk nézel s máris látod, fogalmuk sincs semmiről.
Pedig régebben nem így volt.
Alighogy vadásznak kezdték hívni Appanaszt, beállított a településre a gazdag Irgalla. Appanasz apjának adósságát követelte vissza, készpénzben. Az adósság három év alatt az ötszörösére nőtt; Irgalla kamatra kölcsönzött. A jurtában viszont egy fillér sem volt. Appanasz emlékezett rá, hogyan üvöltött Irgalla. Apja pedig lehorgasztotta fejét, keze ernyedten lógott. „Ágrólszakadt! Nyomorult! Semmid nincs! — tombolt s toporzékolt Irgalla. — A szarvasaid, kutyáid, ez a jurta, mind az enyém! A fiad is az enyém! Az én szolgám. Csak a haj a fejeden — az a tied!"
Mit értenek az életből ezek a mai fiatalok.. . Persze, manapság más idők járnak... De mégis, külön helikopter az öreg Appanasz kutyái számára...
— Hallgass rám —, mondta Csagil —, nyugodj meg. Holnap kimegyünk a telepre s minden rendbejön. Eredj aludni. Korán indulunk holnap. Nem vesznek el a kutyáid.
Appanasz hátat fordított Csagilnak s rágyújtott nyírfa gyökérből készült, vörösréz bordákkal díszített pipájára. Kirinaszra gondolt, a kutyájára.
Alighogy a telepre értek, Appanasz tüstént hazament s többet ki sem tette a lábát otthonról. Szégyellte magát az emberek előtt. Faggatni, sajnálni fogja mindenki...
Este benézett hozzá Csagil.
—Idefigyelj Appanasz, megígérték a helikoptert. Ide kell hogy szálljon. Készülődj hát. Elemózsiáról a kutyáknak ne feledkezz meg. Én megyek vissza a tundrára. Ott maradtak a csapdáim...
Appanasz fejét csóválta. „Mit fecseg ez? Talán jobb lenne, ha a szomszédtól kérnék kutyákat s magam indulnék keresésükre... Ugyan, hová mennék most?"
Sehogy sem tudott elaludni s képtelen volt megbocsátani magának, hogy amikor hazatért, nem kért tüstént kutyákat a szomszédoktól s nem indult a keresésükre... Egyik oldaláról a másikra forgolódott s végül, késő éjjel szunnyadt csak el s ott tért magához, a tavon, ahol kiengedte a kezéből a kantárszárat.
Appanasz ott ül a bokor mellett és sír, könnyei esés közben megfagynak s jégesőként hullanak a kemény hóra. Távolról kutyaugatás hallatszik. Appanasz felemelte fejét; kutyái feléje vágtattak — rénszarvasokon lovagolva. S legelsőként, a legnagyobb szarvason — Kirinasz, fogai között nagy bőrtáska, benne a sarki rókák. Közelebb lovagolva Kirinasz leugrott a szarvasról s farkát csóválva, hangos ugatással Appanaszhoz szaladt. Az öreget saját kiabálása ébresztette fel: „Kirinasz!"
Reggel, jóllehet Appanasz nem hitt benne, hogy megérkezik a helikopter, mégis hallgatózott; hall-e zúgást? Felkelt a tavaszi nap, az öreg már régen megreggelizett, a repülő azonban csak nem érkezett meg. Appanasz nem lelte helyét. „A mi repülőnk, mondta. Hát persze, a miénk! Hogyan néz majd a szemembe ez a taknyos?..."
Végül Appanasz elhatározta, a szomszédoktól kér kutyákat. Hirtelen zúgást hallott. Az ablakhoz lépett s látta, a folyó fölött valamilyen gép repül; nem hasonlít repülőre, inkább olyan szitakötő féle, a tetején nagy légcsavarral. A gép egyenest a kolhoziroda előtt szállt le a hóra. Ez aztán a borzasztó, álmodban sem látsz ilyet. Csak nem ez a szörnyeteg fogja keresni a kutyáit? Talán valamilyen főnök repült ide... Hogy menjen oda a kutyáknak összekészített eledellel... Csak ki ne nevessék az emberek...
Így töprengett Appanasz, kételyek marcangolták, ekkor azonban nyílt az ajtó s csengő gyerekhangot hallott:
— Appanasz apó, megjött a helikopter. Hozzád. Gyere gyorsan!
...De jól látni mindent a helikopterről! Akár a tenyeredet. S bár a tundra nagy, Appanasz mégis úgy érzi, elég kezét kinyújtania s eléri egészen a távoli hegyek csúcsát. Erre pedig csak Olonho vitézei voltak képesek.
Közel egy órát repültek a tundra felett, s most a tenger irányába vették útjukat. Valahányszor lent a tundrán valami feketeséget látott, még a szívverése is elállt, azt hitte, a kutyái azok, pedig csak bokrok voltak.
Nagyon tetszett Appanasznak a helikopter! Egyenest, nekifutás nélkül emelkedik a magasba s lebeg a levegőben, ott és annyit, ahol kell. Jó lenne ezzel a szitakötővel a csapdákat ellenőrizni.
Appanasz csak ült, a fejét forgatta, a pilóta azonban hirtelen vállon ragadta, odaadta a távcsövét s megmutatta, hová nézzen. Appanasz megint valami sötét foltot vett észre. A pilóta érthetetlen szavakat mormolt, Appanasz azonban megértette, oda akar repülni s bólintott. „Bizonyára ismét bokrok" — gondolta magában. A bokrok még messze voltak s Appanasz oldalt nézelődött. A pilóta kiáltott s az öreg észrevette, valami mozog elöl a havon. Nem, ezek nem bokrok. Ejh, kutyák! Appanasz felpattant s homlokát az üvegablakba verte. A motor zúgásától megrémült kutyák már futni készültek, a helikopter azonban egyre felettük lebegett s a kutyák csomóba verődve leheveredtek a hóba.
Elmúlt néhány nap s egyszer a csapdáikat ellenőrző Csagil és Appanasz találkoztak a tundrán, abban a bizonyos kunyhóban s teázás közben repülőgépzúgásra figyeltek fel.
— A miénk — mondta az ajtót kitárva Appanasz.
— Mi?
— A miénk! A miénk, mondom! Nem látod?
— A! Hát igen... miért, mit gondoltál ? — kérdezte Csagil. Appanasz becsukta az ajtót, lehorgasztotta fejét s elmosolyodott.
FÖLDEÁK IVÁN fordítása
Néhány szó Szofron Danyilovról:
Sz. 1922. - jakut író, több irodalmi díjat kapott. Vadászcsaládban született Jakutföldön, majd a helyi pedagógiai főiskolán tanult, 1939 óta publikál. elbeszéléseket, kisregényeket és regényeket írt. Jakutszkban él.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/9. sz., 48-52. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése