MEDZSID
Kő és mérleg
Kisregény-részletek
Az adat — jó dolog
Az adat — gonosz dolog
Zord hegyek...Feketék, vörösek, fehérek... De leginkább feketék. A csúcsok meg, mint a megfagyott holtak, hókucsmákban. Se bokrok, se fácskák, csak a meztelen sziklák.
Az üvöltő szél fölkapja és szétszórja a fagyos havat, a tetők fölött a forgószél fehéres oszlopai gőzölögnek.
A tépett ködben egymáshoz bújnak a csupasz, hideg, havas csúcsok, mint az összecsippentett öt ujjvég. Vad mindegyik, mintha az életet tagadná.
Ám ha föntről, a sas szemével nézzük, kiderül, hogy alattuk, mint egybetett ujjak alatt a tenyér, egy kicsi ötkopekes alakú síkság van. Vékony, félénk, szárított trágya szagú füstfonadékok húzódnak föl innen este és kora reggel: a rejtett száklyák tűzhelyei füstölnek.
Ha a nyaktörő csapásokon leereszkedünk erre a lapályra, megláthatjuk magukat a száklyákat is, amelyek úgy tapadnak a Vörös hegy oldalához, mint apró fecskefészkek.
Némelyikük mind magasabbra kúszik, belekapaszkodva minden sziklába, kiszögellésbe, mások a kőtömbökbe és a szomszéd házakba fogódzva, az ötkopekesnél lejjebb ereszkednek. Egyik a fölső, másik az alsó magal. A lapály középső része is magalokra oszlik, mindegyiknek megvan a maga godekánja.
A felső magalban ősidők óta a szegények laktak. Agyagtetejű, vályogfalú száklyáik nemcsak a sziklák közé fészkelték be magukat, hanem magukra a sziklákra is rátelepedtek. Sasfészkek ezek? Állati vackok? Bizony olyasfélék.
A szépapák idejében szüntelen folyt a véres mészárlás a különböző törzsek és nemzetségek között, bár az egész Kaukázus remegett a külső ellenség kegyetlen betöréseitől. A behatolók porig égették a falvakat, a méneseket, nyájakat, nőket, gyerekeket pedig Kelet bazáraiba hajtották. Napfelkeltekor - napnyugováskor maguk a hegyek is vérben álltak. Néhány, az összefogdosás elől csodálatos módon megmenekült család felmenekült a hegyekbe és megalapították ezen az ötkopekes alakú térségen az Új falut.
— Hová valók? — kérdezték a hegyi lakókat, ha leereszkedtek a völgybe, hogy a sajtot és a juhbőrt sóra, petróleumra, cukorra cseréljék. Azt felelték:
— Az új faluból.
— Az hol van? — faggatták őket.
— A Vörös hegy lábánál.
— Ahá! Szóval a Fölső magárból jöttek.
Így az Új falu Magaraul lett. De nem azért csúfolták barlangnak, mert bőven volt körülötte vadállat, hanem mert sok hegyilakó soha életében nem jutott le a völgybe, és hozzájuk sem járt föl senki. Csak némely kereskedő mert behatolni ebbe az isten háta mögötti világba, azután meg döbbenten mesélték, hogy vademberek odújában jártak.
Magaraul... Rászolgált persze a gúnynévre! De hát hogyne emlékeztettek volna lakói a vadakra, ha egyszer az év kilenc hónapjában el voltak vágva a világtól?!
Fölkapaszkodni ide csak egy rossz kis ösvényen lehet. Télen aztán, mikor a hó betemeti a hágókat, semmilyen kiút nincsen az aulból. Saját felelősségére él a falu, mint egy önálló állam — a maga ősi és szigorú törvényei szerint. Ámbár a nyári utak sem valók bárkinek, csak a merész vacoklakók járnak rajtuk. Leereszkednek Szalavát és Karaburga ösvényein, átkelnek a Karadagon, végül megérkeznek Seki-Sir-vánba, Azerbajdzsán egyik tartományába. A nyájakat és méneseket a nyári legelőről a síkságra hajtják, telelőre. Ugyanilyen veszélyes ösvényen lehet elvergődni Magarból a Szamur folyó völgyébe, és a víz mentén Kürébe, a sík lezg tartományba. A csapás a Vörös hegy lábától kanyarog feneketlen szakadékok és földcsuszamlások közt; ezek a földcsuszamlások bármikor mozgásba jöhetnek. Nem jobbak az ösvény fölötti málladék-nyelvecskék sem. Ezek a kövek még alattomosabbak, mert olyan, mintha össze volnának cementezve és szilárdan hozzánőttek volna a hegyhez. De bolygass csak meg egyet, megéled az egész görgelék, folyamként zúdul a szakadékba, magával ragad, és betemet a köveivel. A gyík fürgeségével, a sirály könnyedségével, és az oroszlán vakmerőségével bírjon az, aki ezeken az ösvényeken akar járni. Sok szakadék-elnevezés máig őrzi az ösvényen lejátszódott tragédiák emlékét. „Szakadék, ahol elpusztult Mahmud", „Az a szakadék, amelybe Kulam beleesett", „Szakadék, amely elnyelte a nyájat". És ezeken a csapásokon kell a pásztoroknak, juhászoknak hajtaniuk a nyájat — saját legelőjük a magar lakóinak nincsen. És vándorolnak a pásztorok, csikósok, juhászok minden tavasszal és ősszel a borjú-, szamár-, kecskeösvényeken. Olyan szűkek ezek a csapások, hogy két lovas nem tud kitérni egymás elől, az egyiknek le kell szállnia és a szakadékba kell löknie a lovat. A lezg férfinak pedig a ló igazi társa, még inkább, mint vadásznak a kutyája. ítéljék hát meg, mennyi bátorság, kitartás, jártasság kell ahhoz, hogy valaki kétszer egy évben megtegye ezt az utat a szeszélyes, kiszámíthatatlan párkányokon, jeges záporban és vak hóviharban.
Mégis, van a hegyekben valami varázslatos, valami különös erő. Igaz, kilenc hónapon át hideg és komor itt minden, de a tavasz ide is megérkezik! Júniusban kezdődik — szeszélyes, kiszámíthatatlan. A virágokat úgy keveri a hóval, mint a mosolyt a könnyel. És mégis: aki még nem látta a hegyi tavaszt, sosem tudja meg, milyen kedvesen csiklandozzák az ember csupasz hátát a Vörös vízesés súlyos cseppjei; sosem élvezi hanyatt fekve a júniusi harmat mézillatát, elmerülve a virágzó fűben; nem látja meg az ég fölénk boruló kék örvényében magasan vitorlázó sasokat.
KITŐL JÖTT A HÍR?
Alig pirkad, és már az egész falut fölverte a váratlan újság. Honnan jött — nem tudni. Fecske hozta a farkán, a forrás habjaiban született, a szél fújta be a kéménybe? Elég annyi, hogy a forrásvizes korsóval együtt vitték haza az asszonyok. Alighogy átlépték a száklya küszöbét, már mondták is izgatottan:
— Áttelepítenek minket!
Az öreg Zsavatnak is fülébe jutott a hír. A pirkadás halványpiros csíkja még alig választotta el a földtől az eget, ő már az új istálló tetején dolgozott. Karját a mellén keresztbefonva apró léptekkel topogott, mintha táncolna. Örült, hogy ilyen sima lett a tető - bizony akárki megnézheti!
Könnyű kézzel lartva fején a korsót, a leánya röppent be az udvarba, Pirospozsgás arccal, tetőtől talpig veresbe öltözve olyan volt, mint egy égő virág. Tavat az apjára emelte fürge fekete szemét, élénk, pompás ajka megrándult. Az öreg megértette: hírt hozott, és már alig-alig tudja magában tartani. De nem kezdett faggatózni — férfi ne mutasson kíváncsiságot. A lány nem bírta tovább, a korsót gyors mozdulattal a földre tette:
— Áttelepítenek minket!
Az apja mintha meg sem hallotta volna.
— Elfáradtál, Tavat-dzsan? Fújd ki magad egy cseppet. Törődsz ma még eleget, sok víz kell, az új ház falait kezdjük el építeni.
— De hisz mondtam, áttelepítenek minket. Minek hasztalan fáradni, ha egyszer már úgysem fogunk lakni a te kastélyodban?
Zsavatnak leesett az álla.
— Mit mondasz? — kérdezte. — Áttelepítenek? Hová?
— Kizljárba.
— Az egész falut? — hitetlenkedett Zsavat. — Hétszáz portát? Ha-ha! — kacagni akart, de félig köhögés, félig ugatás lett belőle.
— Úgy bizony! Mind a hétszázat! — makacskodott Tavat. Nem értette meg, hogy mi megy végbe az apja lelkében, hogy égő zsarátnokot visz a puskaporos hordóhoz.
Az öreg lejött a tetőről és kiment a kapu elé; némán és sietség nélkül, ahogyan a család fejéhez. a papahát hordó férfihez illik. Kintről már meglepeti kiáltások hallatszottak.
— Allah!
— Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. ..
A szép Tavat az udvar közepén maradt. „Bárcsak áttelepítenének minket!" — gondolta. Bárcsak! Istenem, milyen szerencse volna! Nem kellene a menyasszonynak az egész hosszú télre elválnia a vőlegényétől, a pásztortól, akinek a juhokat téli szállásra kell hajtania a messzi Azerbajdzsán völgyeibe. A hegyekben miféle legelő van télen? Szeptember elejétől már hó borít minden alpesi rétet. A lány csak ül, és egész télen vár, a szíve összerándul mindahányszor valamilyen pásztorral megesett szerencsétlenségről hall. És mennyi baj, mennyi veszély leselkedik a hegyilakóra a nyaktörő ösvényeken! Ó, csak áttelepítenének! Vége lenne akkor a veszélyeknek, a rettegésnek. Elmenne ő is pásztornak, hogy egy napra se kelljen Kamiltól elválnia.
Nem ő egyedül felejtette rajta a szemét a legényen — széles vállú, karcsú, fekete bajuszú... És hogy tud játszani a tilinkón! A felhők is azt hallgatják. Ó, Kamil, Kamil... Csak tegnap volt a hegyen Tavat Gnyedkót megkeresni. Maga ajánlkozott, mert tudta, hogy nem messze attól a helytől, ahol Gnyedkó jár, Kamil eteti a birkáit. Tavat messziről meghallotta az ismerős tilinkót. A hang után ment, és mintha csak véletlen lett volna, belebotlott Kamilba. Egész figyelme a lovon, a legényt mintha észre sem venné. Csak ezek az engedetlen lábak vitték a sziklához, amely alatt Kamil a dudáját fújta. És a szemét nem tudta levenni Kamilról. Oda sem nézve nyújtotta a tálcát a sóval Gnyedkónak, megbotlott és elesett.
Kamil mintha csak erre várt volna, szélvészként mellette termett. Fölsegítette, gyorsan összeszedte a szétszóródott sómorzsalékot, ügyesen a ló hosszú nyakára vetette a kötőféket. A paripa nekilódult persze, de amint az erős, tapasztalt kezet megérezte, megadta magát. Kamil Tavathoz vezette a lovat, de nem sietett átadni a kötőféket.
— Itt a paripád, hanum! — mondta becézőn, és a szeme lángolt... — De váltságdíj nélkül nem kapod meg.
Tavat úgy tett, mintha mit sem értene, engedetlen ajkakkal rebegte: „Allah! Miféle váltság?. .."
De Kamil tudta, milyen váltságdíj kell neki. Ajka nem hagyta Tavat ajkának, hogy a mondandója végére érjen. Ó, az a csók, az a suttogás!.. . És most, elválni mindezek után! Nem és nem! — Tavat toppantott a lábával. Semmi kincsért nem marad itt, bármit találjon ki az apja.
Az ajkát harapdálta, alig tudta megállni, hogy sírva ne fakadjon. „Elmegyek! Kamilhoz!" A csizmája orrával taszított egyet a korsón. A víz fürge ezüst kígyócskái szétszaladtak, és mindjárt fel is szívódtak a homokba, vékony nyomot hagyva maguk után. A feldőlt edény láttán, váratlan elhatározásától megdöbbenve, Tavat elsírta magát.
A házból kiszaladt az anyja.
— Mi van veled, Tavat-dzsan?
— Áttele-he-pítenek minket! — sírta a lány.
Az anyja átölelte, végigsimított sima, fekete haján.
— Ne félj kislánykám! Allahra mondom, apád sehova sem megy innen. Hány évig álmodoztunk az új házról, és most mondjunk le mindenről?
Ám nagy csodálkozására Tavat még hangosabban kezdett el zokogni.
Ugyanebben az időben az apja a központi godekán, a kolhoziroda előtti térség felé ballagott. Itt beszélték meg mindig a gazdaság fontosabb ügyeit. Vajon most mit fog mondani a dzsamaat?
Sietség nélkül, hallgatag libasorban lépkedtek a szűk kis utcán az ősz szakállú vének és a még szőrtelen suhancok — mindenki, aki papahát, sapkát vagy kalapot hord. Csak egyetlen női kendő villogott köztük — Uglangerek, a falusi tanács régi és örökös elnöke, gúnynevén „a tanács elvtársnő". Mindenki igyekezett nem megtörni a csendet, de a hír annyira fúrta az oldalukat, hogy egy-egy akaratlan felkiáltás mégiscsak fölröppent a bajszuk alól.
— Az egész falut!
— Miért Kizljárba?
— Kürébe kellene...
— Mért nem mondod, hogy Szibériába?...
Az út a forrás mellett vezetett el. Úgy tűnt, ma az egész asszonynép egyszeriben felfedezte, hogy egy csepp víz sincsen otthon. De a megtöltött korsókkal egyáltalán nem siettek haza. Fáradhatatlanul kerepelt a nyelvük.
— Aha! Uglangerek is a férfiakkal ment. Mondják, a megyei pártbizottságon elsőnek mondott igent.
— Kendőt visel, és a papahát hordó férfiakkal együtt határoz!
— Nem az a fontos, mi van az ember fején, hanem az, mi van a fejében! — szólt rá a gonosznyelvű asszonyra egy fiatal, szigorú, fényes szemű lány.
Megtöltötte a korsóját, és napbarnította kezével a fejére igazítva, elment. A többiek most rajta kezdték fenni a nyelvüket:
— Itt van még egy... Második Uglangerek...
— Gőgös lány ez a Szuvar. Aztán mire?
— Hátha van mire. Azt mondják, maga az elnök...
— A barátnőjét, Tavatot is hamar férjhez adják: nem véletlenül kezdett az apja abba a rettentő nagy építkezésbe.
A közeli portáról idáig ért a kiabálás:
— Ej, te ember! Ne menj oda! Akármit ugattok ott, én itt maradok.
— Ez aztán a feleség! — visszhangozták azonnal a pletykálkodók. — Mintha csak ő lenne a család feje...
— Parancsolgat az emberének ez az Aszijat.
— Jadgarral minden nap egymást tépik. Jadgar: széna, az asszony: szalma, Jadgar: szalma, ő: csak azért is széna. Nemhiába melegedett össze Uglangerekkel. Ej, ez az Uglan! Az apja meg az anyja még alig hogy kigondolták, én már tudtam, hogy csak bosszúság lesz ővele... Uglan kendőben!,
A furcsa Uglangerek név a faluban állandó viccek és célzások tárgya volt. A szülők, mivel volt már négy lányuk, forrón fohászkodtak Allahhoz, hogy fiút adjon nekik: uglan gerek — fiú kéne. De Allah egy ötödik lányt küldött nekik. így lett a leányka Uglangerek.
Most Uglangerek az irodája ablakából nézi Szeftyerrel együtt a közeledő tömeget.
— Szedd össze magad, nővérem — mondta Szeftyer. — Komoly csatát kell kiállnunk. Uglangerek elmosolyodott.
Az utcáról behallatszott:
— Nem veszett ki még a sok szószátyár a földről.
— Ki kényszeríthet, ha mi úgy döntünk, hogy itt maradunk?
— Üres szóbeszéd...
— A sátán süketüljön meg az ilyen beszédektől!
Ám nem a sátán süketült meg majdnem, hanem Béker, az öreg strázsa, az átvirrasztott éjszaka után hazafelé tartva. Minden oldalról képtelen szavak csapkodtak a fülébe.
— Áttelepítenek!
— Szószátyár beszéd!
— No, no. Füstöl-e vajon a kémény, ha a tűzhely nincs begyújtva?
Béker nem hajlott a pletykára, nem vágyott az újságokra, elszundított ő már a legviharosabb gyűléseken is. Most sem lassította a lépteit, míg hosszú lábával az utcát rótta. Itt volna az ideje egy kis meleget falni, no meg szundítani cseppecskét a becsületes munka után, de nem és nem! Otthon is, alig rúgja le a szironybőr csizmát, máris azt hallja: áttelepítés!
— Nem álom ez, te tökkelütött — pörölt a felesége. Kerek, lepény formájú arca úgy fénylett, mintha vajjal kenték volna be. - Ha kimennél az utcára, te is megtudnád, mi
van.
— Előbb harapnom adj valamit... — Béker előhúzta zsebéből a dohányzacskót és rágyújtott, hogy megnyugodjon.
Higgadt, magabíró ember hírében állt, de ez a hír mindenkit kivetne a nyeregből. Egyébként Béker nem kért volna magától, megvárta volna, míg az asszony ad enni valamit, máskülönben semmi sem tudta kimozdítani őt álmos nyugalmából. Akárhogy is bosszantották, tréfáltak vele, hogy fölrázzák, ő mindent csak tűrt. Legföljebb, ha már nagyon megelégelte, azt mormogta: „Na, kimulattad magad, apád jó fia? Elég volt már, ha?" — és odább állt.
Mondják, egyszer rendreutasította Almasz csikóst, aki a tilosban legeltette a lovakat. Az a megveszekedett meg nem sokat töprengett, megragadta Békert a lábánál fogva és levonszolta a lejtőn, bele a járhatatlan szedresbe. Somfabottal ütötte, ahol érte. Hallgatott, hallgatott Béker, végül könyörgésre fogta a dolgot: — Elég volt már, apád jó fia! Ne tedd tönkre a botodat, még szükséged lesz rá! De az a sátán csak csépelte tovább, amíg a botja ei nem törött, nern törődött a jámbor Béker lemondó humorával! Csak akkor hagyta abba, amikor Béker kérlelni kezdte: — Ne csinálj árvát a gyerekeimből!
— A gyerekeidből? — kacagott fel Almasz csikós. — Hol vannak neked gyerekeid? Vagy talán lesznek?... — Igaza volt: Békernek akkor nem voltak gyerekei. Bebizonyítandó, hogy lesznek, elvett egy zsémbes, kövér asszonyságot feleségül; akitől most — mintha nem is a családfő volna, hanem csak kicsi gyerek — enni kért. Lám lám! Mennyire inába száll az embernek a bátorsága az ilyen csodás hírek hallatán.
Csak neki egyedül? Az egész magal zsibong, mint a felbolygatott kaptár.
Egész Magaraulban csak egy ember húzódott félre, a háttérbe. Ősrégi kaftánban állt egy emeletes ház erkélyén. Az épület a falu központjában volt, éppen a Vörös heggyel szemben. Az öreg fehér szakállát simogatva egy valamit szeretett volna kihallani a falut felbolygató riadalomból: valamilyen baj fenyegeti a szovjethatalmat. Ó, ha így lenne! Az évek súlyát elfeledve abban a minutumban leborotválná a szakáilát, tőrt dugna az övébe, nyeregbe kapna és vágtatna, hogy bosszút álljon mindenért. Haj, haj! Rettentő sérelmei vannak, nem lehet azokat megbocsátani, a halál arca előtt is látja majd őket. Egész életét felforgatták ezek a rongyosok. Elvették a gazdagságát. És ki ő anélkül? De a legfőbb, hogy a fiait elvették - reménységeit és büszkeségeit. Öregségére támasz nélkül hagyták. Nem fontos már senkinek, úgy tengődik, mint a mohával benőtt kő, amit az ösvényről bármikor odábbrúgnak a szakadékba is.
Elfeledték, hogy milyen sasmadár volt, de azt tudják, milyen kétségbeesett indulatok vannak a csenevész mellében, milyen farkasmagány üvölt belőle... Pedig volt három fia. Karcsú, erős, fiatal tölgyfák. Régen volt ez, már alig emlékszik rá. De mikor a kuláktalanítás elkezdődött... Mikor ezek az ágrólszakadtak kitátották a szájukat a más vagyonára.
„Az én jószágomat, a véremmel, a szüleim keserves verítékével szerzett jószágomat ezeknek az ágrólszakadtaknak adjam? — dühödött meg akkor. — Azt aztán nem! Saját kezemmel fojtom meg a nyájat, inkább a megvadult kutyáknak szórom a húst, de a kolhoz nem lát tőlem semmit!"
Odahívta a fiait, és megparancsolta:
— Térdre! Mind a hárman! Letérdepeltek...
— Le a sapkákkal! Fölfedték borotvált fejüket.
— Mondjátok utánam. „Az anyám fejére, meghalt őseim csontjaira, a családunkra, a házunk gazdagságára, a papahámra esküszöm.
A fiúk mondták utána.
— Elő a tőröket!
Azok hárman kihúzták a hüvelyből a késeket és az ajkuk elé emelték.
— Ha nem teljesítjük apánk parancsát, a vérünket igyák ezek a tőrök, akár az ősi ellenség vérét.
A fiai ezeket a szavakat is utána mondták.
— Íme a parancsom: nyájunkból a kolhoznak egy szál irhát sem adunk! Az ágrólszakadtakat csak etessék maguk a bolsevikok. Anyátoknak, menyecskének, menyasszonynak — egy szót sem! Az éjjel hajtsátok el a nyájat Bakuba és Kubába (azerbajdzsáni város - a ford. megj.). Húsz darab válogatott ökröt és tehenet holnap este magam vágok le az istállóban. A lovakat már Gadzsi és Mugutdin, a lótolvaj elhajtották. Kissé távolabb eladják majd őket. Semmit! Halljátok, semmit! Nem vagyunk kötelesek nekik hagyni! - A botjával beleszúrt a földbe: ezeknek az éhenkórászoknak.
A fiúk hallgattak, de Gadzsihan bízott bennük, akár saját magában. Ám elszámította magát. A legfiatalabb fiút, Ahmedet nem jól ismerte, őt már az új élet jegyezte el magának. Felfedte az apja terveit.
Gadzsihan és idősebb fiai börtönbe kerültek, onnan meg a két fiú — egyenesen a frontra. Ide irányították harcolni Ahmedet is a Szovjetköztársaságért; a háború legelején orvostanhallgató lett. Gadzsihan idősebb fiai elestek a fronton. Ahmed katonaorvosként tért vissza.
Most Ahmed a területi kórház főorvosa. A kolhoz egyedül az iránta érzett tiszteletből hagyta meg Gadzsihannak a házát. Valamikor pompás volt ez a ház, most olyan roskatag, mint Gadzsihan maga. Ahmed kedvéért mutatnak tiszteletet az emberek az öreg iránt, bár farkas volt ő és az is maradt. Nem tudja Ahmednek megbocsátani az „árulást", sem a földijeinek, sem az életnek nem tudja elfeledni ezt a „hitszegést". Gadzsihan persze tudja, hogy nem egyedül ő vesztette el a fiait. A fiatalság színe-virága maradt a harctereken, esett el a hazáért. De hát mi köze neki a rongyosok gyerekeihez?!
Ahogy öregedett, mindjobban elzárkózott a világtól, nem tudta és nem akarta tudni, hogy mi történik odakinn. Akárha berozsdásodott volna a szíve, és minden nappal csak vastagabb lenne a rozsda rajta. Külsőre nyugodtan, valójában rozsdás szívében féktelen örömmel fogadta az áttelepítés hírét...Na, mi az, rongyos kódisok, hozzátok is elért ez a hatalom: elűz benneteket a belakott helyetekről. Azt hiszitek, csak tőlem vettek el mindent, elveszik majd tőletek is! Igen. így lesz! Vak az én szemem, es süket a fülem a riadalmatokra."
A falubeliek közben csak gyűltek-gyűltek a kolhozvezetőség házához. Nem ilyen épület dukált volna egy milliomos kolhoz vezetőségének, de valahogy így esett — beérték ezzel a két házacskával is. Az egyikben a könyvelőség számlálta a gazdaság jövedelmét, a másikban a falu tanácselnöke buzgólkodott, a „Tanács elvtársnő". Ugyanebben a házikóban, a kisebb szobában vezette a bízottság üléseit a párttitkár, az öreg Dzsabrail. A komszomolistáknak: Dzsabrail — buba (nagyapó), a vele egykorúaknak : sztha (testvér) — Dzsabrail, a többieknek: dados (bácsi). Dzsabrailnak már nyolcvan év nyomta a vállát, de olyan erős volt, hogy mellette a kolhozvezetőség házai még rozzantabbaknak, csúfabbaknak látszottak, mintamilyenek voltak a valóságban. Olyan volt, mintha maguk s kunyhók is kérnék: minél előbb költözzenek el innen a völgybe, tágas új házakba. De most ezefe a csendes, kormos agyagfalak is megéledtek a zajongásban. A padlódeszka csikorgása a csizmatalpak alatt, a botok kopogása, az ajtók csapkodása, a kérdések, válaszok, felkiállások hangzavara mind egybefolyt, és megerősítette: a nemvárt hír innen röppent fel.
Az iroda nem tudta befogadni az összes érdeklődőt, sokan felkapaszkodtak a szemben lévő raktár lapos tetejére. Ez a tető, mintha csak az iroda emelete lett volna: minden látható, hallható volt, aki akart, mint valami tribünről szólhatott innen. Mindenki izgatott volt. Sokan álmodoztak már arról, hogy egy másik, lakályosabb, a Nagy földtől nem ennyire elvágott helyen telepednek majd le. Különösen a juhászok és a csikósok, az állattenyésztők, akik majdnem az egész életüket a családtól elszakítva, tábortűznél, mindig ideiglenes hajléknál töltik.
Olyanok is voltak, akiket a hír váratlanul ért, és még nem tudták eldönteni magukban, hogy mi a jobb: leköltözni a mélybe, és ott új életet kezdeni vagy fennmaradni a hegyen, és az ősök törvénye szerint élni.
Senki sem tudta felfogni: honnan jött a hír? Ki volt az első, aki az áttelepülés szót kimondta?
Aki pedig elsőnek mondta ki ezt a szót, az Szeftyer volt, a kolhoz elnöke. A viszonylag fiatal ember a nagy asztalnál ült. Az asztalterítő kelme valamikor vörös volt, de már réges-rég kifakult, és tintafoltok tarkították. Az elnök nyugodtnak látszott, csak a bal szemhéja remegett erősebben a szokásosnál. Egy négyrét hajtott újsággal igyekezett elkergetni a szürke dohányfüstöt — eléggé sikertelenül. Mindenki dohányzott, még Uglangerek, a falu tanácselnöke, sőt a rendíthetetlen Béker is. Összeráncolt homlokát az egyik kezébe téve, az ujjai közt cigarettát tartva, egyenesen maga elé nézett a szomszéd csűr tetejére, oda, ahová az emberek összesereglettek.
Ott már a píszkafavékony Zsavat lázongott. Meg is lehet érteni; milyen hosszú ideig álmodozott az új házról, épp csak hogy elkezdte építeni, és nesze neked — átköltöztetés! — Egyáltalán, ki tudott elgondolni ilyen ostobaságot?
Szeftyer nem hallotta Zsavatot, de kitalálta a szavainak az értelmét. Ő tudta, kitől származik ez a gondolat és egyáltalán nem tartotta ostobaságnak. Mahacskalában már régóta beszéltek az ilyen Magaraulhoz hasonló magashegyi, eldugott falvak áttelepítéséről a síkságra, a lezg földre vagy Azerbajdzsánba — ahová az emberek kívánkoznak. Most, a soros párthatározat után ez a kérdés különösen élessé vált. Nem túl régen a területi pártbizottságon jártak Magaraul képviselői, ő, Dzsabrail, a párttitkár és Uglangerek, a tanácselnöknő. Szeftyer őszintén örült az áttelepítésnek, Uglangerek, megértve, hogy milyen nehéz lesz véghezvinni, tartózkodóan hallgatott. A területi bizottság titkára is elégedetlennek látszott.
„Hát persze — gondolta Szeftyer —, minek örülne? Nem a legkellemesebb dolog, ha a területedről elmegy az állattenyésztő milliomos-kolhoz."
De Szeftyer bátran magára vállalta Magaraul átköltözésének az előkészítését és véghezvitelét. És bár nem szólt senkinek sem, Magaraul valahogyan mégis értesült a dologról. Jobb is, nem kell külön értesíteni a falubelieket, lármáznak, lármáznak, aztán mégiscsak megértik idővel, hogy az ő érdekük...
- Mi van itt megbeszélni való! - rikkantott Zsavat. - Szavak nélkül is világos az egész, hiszen nem vagyunk gyerekek, hogy szaladjunk mindenki után, aki az ujjával csalogat!
- Hogyan mehetnénk el a szülőháztól, a megszentelt kövektől - mondta a sánta Bedirhán.
- A szívem szakad meg, ha három hónapra el kell búcsúznom a legeltetés miatt. Itt meg azt akarják, hogy örökre! — szólt Jarahmed.
- Egy sokat próbált, jót-rosszat ismerő ember ilyet nem ajánlhat — állapította meg valaki méltóságteljesen, mialatt elhagyta a gyorsan kiürülő szobát. A pajtatető is elnéptelenedett. De a hegyilakók csak nem akartak szétszéledni, hazafelé venni az irányt. Az iskolánál, a főtéren újult erővel lángolt fel a beszélgetés.
Szeftyer, aki az ablakból figyelte az elhúzódó népet, most utánuk indult. A magas, őszbajszú Dzsabrail bátyó követte — régi béres, a szovjethatalom első napjaitól kezdve falusi aktivista. Először a szegényparaszt-bizottságokat vezette, majd a kolhoz elnöke lett. Aztán most a fiatalabb és képzettebb Szeftyer váltotta fel. De nincsen sértődés benne: ez az élet rendje, az öregek helyét elfoglalja a fiatalság, különben megposhadna az élet, akár az állóvíz. De nyugalmat nem akart, és nem azért, mert nem lett volna meg rá a lehetősége. Nem, a házában régóta bőség van és szerencse. A fia minden évben eljön vendégségbe Bakuból családostul, ajándékokat hoz a városból, no meg a saját gazdasága sem kicsi: az istállóban tehén áll, a réten egy tucat juh legel. Van is, aki felügyeljen a gazdaságra: asszonylánya van a faluban. Ő segít az anyjának, bár az öregasszony erős még, és maga sem panaszkodhat, Allah bőven adott neki egészséget. Dzsabrail jó húsban van, és tisztán, rendesen öltözködik. Úgyhogy a kolhoz gondjait önként hordva a vállán, Dzsabrail még hasznosnak érezte magát. A fiatal elnöknek állandó tanácsadója volt.
— Úgy látszik, öcsém, újból gyűlés lesz — mondta.
— Kitűnő! Jobbat nem is kívánhatnánk — örült meg Szeftyer —, az első szó a tiéd!
— Hiszen, ha megmutathatnám nekik azokat a földeket... — mondta Dzsabrail elgondolkozva. — Így mit mondhatnánk?... A madár is kelletlenül röpül föl a megszokott helyéről.
— Szóval követeket kell küldeni. Hadd nézzék meg, hadd próbálják meg a fogukkal azt a földet, igyanak az ottani folyók vizéből, szimatolják meg a legelő füvét. Ha mindent meggondolnak, megfontolnak és feltárják a mieinknek, akkor a dzsamaatnak is könnyebb lesz a döntés. Én láttam azokat a földeket — egyenletes, sík szűzföld, szabad sztyeppe. A föld fekete, zsíros, akár a vaj. És azt mondják, bőkezűen fizet. Úgy gondolom, azokat kell követté választani, akik az áttelepülés mellett vannak.
— Talán fordítva!
— Eh... Dehát nem mindegy, ha te is velük leszel? — Szeftyer könnyedén rá vert az öreg Dzsabrail vállára. — Gyerünk!
Amint Dzsabrail kiejtette a „követek" szót, a vita rögtön félbeszakadt, A jelöltek neveit kezdték bemondani:
— Béker!
— Zsavat!
— Bedirhán!
— Dzsabrail!
— Abasz!
Végül döntöttek: a legeszesebb, legtöbbet tapasztalt emberek menjenek.
ÉS A HEGYEK MIT SZÓLNAK MAJD?
Tégy engem, mint egy pecsétet a te szívedre.
És mit szólhattak a hegyek? Legfeljebb emlékeztethették a hegyilakókat arra, amire megtanították őket. Férfiasságra, keménységre, nyíltszívűségre, költőiségre, zenei tehetségre! Hiszen a hegyek szeretnek dalolni. Nem hallották még őket énekelni? A zord, téli dalokat, meg a tavasziakat, amelyek könnyűek mint a szellő fuvallata, meg a nyáriakat, amelyek tiszták, mint a hegyi források kristálya?
De van a hegyeknek saját, örök énekük is. íme:
Jelképek vagyunk, erős bástyák,
Állhatatosság és szilárdság.
Éljetek, mint a hegyek, szépen,
Tiszta fenségben. Büszkeségben.
Szárnyaljatok, építsetek,
Törjetek nagyra, föl, magasba...
De mindig, mint a büszke hegy.
Szorosan a földhöz tapadva!
— Ha így van — mondta Bedirhán, meghallgatván a hegyek énekét —, akkor miért cserélünk hazát? Elszakítjuk a talpunkat az édes anyaföldtől? Itthagyjuk őseink megszentelt csontjait?
Bedirhán felsóhajtott.
— Hű, micsoda súlyok! — tréfálkozott Szirazs apó. — Majd szétesik a csűr, akkorákat sóhajtasz. Nem sok hiányzik, hogy sírva fakadj.
— El is sírnám magam. De hát mégsem kendőt hordok, hanem papahát. Mikor, hol láttátok, hogy egy hegyilakó rítt volna? Ilyen nincsen! — szólt és elmosolyodott: ezt jól megmondta. A mellét büszkén kidüllesztve, megmaradt fél lábát kinyújtóztatva ült, őszintén meggyőződve érvei abszolút érvényéről.
Olyan volt, mint egy fölfújt, fontoskodó kakas. Még Zsavat, aki pedig az átköltözésről szóló vitákban mindig Bedirhán oldalán volt, még ő is vigyorogva hallgatott el. A gonosz nyelvű Dzsabrail meg — hogy a fene enné! — megint a legrosszabbkor szólt bele a beszédbe.
— Persze hogy sír a hegyilakó is... — mondta. — De ezek másmilyen könnyek. — Elhallgatott. — Aztán meg, tisztelt Bedirhán elvtárs — csipkelődött —, te csak egy talpat szakíthatsz el a földtől.
— A másikat elvitte a háború! — vágott vissza Bedirhán. — A térdemmel együtt, jól jegyezd meg! — Még inkább kiegyenesítette a vállát és kidüllesztette a mellét. Az arca gőgös kifejezést öltött.
— Nekem két fiamat vitte el! — emlékeztette Dzsabrail szenvtelenül. — A háború senkit sem került el. De most nem erről van szó... „Hazát cserélünk!" — ismételte könnyed gúnnyal Bedirhán szavait. — Azt gondolod, ahhoz hogy hűségesek maradjunk, egész életünkben egy mohalepte követ kell ölelgetnünk? A hazát a szívében kell, hogy hordja az ember!
A godekánra összegyűlt férfiak a vitát hallgatták; úgy ültek a dohányfüstben, mint az istenek a felhők mögött, cigarettájukkal pöfékeltek, hallgattak. Az öreg Dzsabrail folytatta:
— Az egyik fiam a hazától nagyon messze, Németországban halt meg. És tudod, mit írt az utolsó levelében?
A falubeliek, mind egy szálig nemegyszer hallották már a földijük utolsó levelét, és tisztelettudó, feszülten figyelő arcot vágtak: „Beszélj csak, Dzsabrail apó, hallgatunk téged, kedves".
Még Bedirhán is összeráncolta a szemöldökét, felhagyott a kötekedéssel. Az öreg Dzsabrail meg folytatta:
— Mindig itt hordom a szívemben a fiam utolsó szavait... Még hallom is néha: „Úgy érzem, apám, hogy a szülőföld hegyei tartanak átölelve. Mellettem pedig te vagy és a mama. Látom a Sasok hegyének a lemenő nap fényétől pirosló kucsmáját, hallom, amint csobog a forrás, ahogy csengőn ütköznek a kedvesem korsójához a habok... Mindez örökké velem marad. Hiszen a szeretet nem ismeri az elválást." Hallottad, Bedirhán elvtárs? Felfogtad mi az egész sója, miben van a dolog lelke? „A szeretet nem ismeri az elválást". Ha benned él a szülőfölded, akkor repülj bár a Holdra — mindig veled marad. Ahogyan mindig veled van a szíved. A hazát a szívében kell, hogy hordja az ember!
Az öreg Dzsabrail szavai mindenkit fölizgattak, ki a fiára, ki a bátyjára, ki az apjára emlékezett. Mindenkinek róluk akaródzott mesélni, arról, hogyan szerették a hazát, milyen leveleket írtak a háborúból. Mindannyian egymás szavába vágva kezdtek beszélni, de Szirázs apó megállította őket:
- Fiúk! - kiáltott fel. - Mesélek én nektek egy esetet, de még milyen esetet: egy hegyilakó verset írt. Ej, milyen gyönyörű verset! Milyen férfias, büszke sorral kezdődik... Hallgassatok csak, fiúk! Hm... Hm... Hogy is... Hogyan is... No hát, kiugrott a fejemből. Ej, no!
— Mi az? Elfelejtett szavakat rikkantgat, Szirazs apó? — csipkelődött Zsavat, de Szirazs apó nem hallgatta meg.
— Ej, te unokámnak nevezett süvölvény! Hol vagy? Ej!
Nem kellett soká kiabálnia. Az unoka mintha csak a hívásra várt volna. Szürke papahája már ki is bukkant a tetőn vágott nyílásból. Aztán teljes nagyságában megjelent. Zömök volt, akár a nagyapja, de keménykötésű, jó formájú.
— Mi az, nagypapa? — kérdezte, fekete szeme vidáman csillogott. Nagyon szerette Szirazst az unokája. Mindig büszke volt, ha a nagyapja hívta, készséges örömmel teljesítette minden kérését...
— Fiacskám! Te emlékszel... Egy vers... No.... az, amit a nővérem fia írt... Emlékszel?
— Persze, nagypapa!
— No, hát: keresd meg, és hozd ide!
— Rögvest! — kiáltott fel örömteli hangon az unoka, és eltűnt a tetőnyílásban.
A tetőn ülők mind csaknem kívülről tudták ezt a verset. De úgy döntöttek, meghallgatják újra. Először, mert Szirazs apót meg kell tisztelni. Másodszor: ennek a kedves kis unokának is kedvére kell tenni. Meg aztán tetszett nekik a költemény is. A dzsigitre emlékeztette őket, aki valamikor köztük élt, pásztortilinkón játszott, mint annyian közülük, szerette a lovakat, jó pajtás volt, és... még verset is írt. Itt is a költemény: megsárgult lapok egy megsárgult, ferdén megvonalazott iskolai füzetből. A betűk nagyok, egyenetlenek, hol sietnek, hol meg összezsúfolódnak ...
— Adjátok oda a fiúnak!
— Fogd kedvesem!
— Olvasd!
És a fiú a lapra pillantva olvasni kezdett:
— Címe: „A hegyilakó". És büszke pillantást vetett az egybegyűltekre. Mind elcsendesedtek, hallgatták a hangot, amely azokból a messzi időkből jutott el hozzájuk.
— A hegyilakó — ismételte a fiú, és olvasni kezdett.
Kissé sietve olvasott, és picit könyvízűen mondta a szavakat:
Annak, akit Dagesztán nevelt fel,
Minden kincsnél drágább a hazája:
Védelmezni őt a sírból felkel...
Fiaival ront az ellenség hadára.
Gyáva könnyek szemükbe nem gyűlnek.
S nem hencegnek itt a harcosok.
Törvény az, hogy nagy tettekre szülnek
Fiúgyermeket az asszonyok.
Félelemmel, restséggel a lezgnek
Semmi dolga, becsülettel élt...
S ha ejtett egyszer nagy titokban könnyet:
Társáért, az elhullt harcosért.
A fiú elhallgatott, lesütötte a szemét.
— Derék legény vagy kisunokám, köszönjük! — Szirazs apó végigsimitotta a fiú fejét, és visz-szaküldte a verssel. A kislegény elszaladt.
— No hát? — kiáltott föl Szirazs apó. — A harcos hegyilakó is könnyezik néha?
— Könnyezik... Allahra, könnyezik! - felelt rá Dzsabrail. - De hát ezek egészen másmilyen könnyek. E-gé-szen másmilyenek... Megszentelt könnyek... Nem az elválás miatt hullanak. Talán azt könnyezzük meg, amit a hegyek mondanak majd búcsúzóul. Hogy mit fognak mondani? Mit tudnak szólni az ellen, hogy leköltözzünk a völgybe? Hiszen nem változik meg semmi. A szívünkben magunkkal visszük őket...
MIÉRT FOLYIK A FOLYÓ
Az autóbusz fehér a portól, mintha liszttel szórták volna le. A Szamur völgyében kanyarog, hol fölfele mászik a meredélyre, hol leereszkedik a völgybe, hidakon szalad át, amelyek alatt vadul egymásnak rontanak a habok. A fekete szemű kis süvölvény odatapadt a busz ablakához. A szemében csodálkozás, lelkesedés.
— Szirazs nagyapó! Nagypapa! - rikkantgat az öreg kaftánujját ráncigálva. - Nézd, milyen gyorsan szalad! Hová szalad? Miért?
A mellette ülő Szirazs nagyapó mosolyog. Nem a kisfiún, őt nem is hallja: a saját gondolatain mosolyog. Úgy tűnik, kissé fél ezen a sátán-kocsiján való utazástól. Hiszen életében először ül benne! Mindenesetre egyik kezével görcsös erővel kapaszkodott az előtte levő ülést körbevevő fénves csúszós fogantyúba, a másikkal pedig híres, elefántcsont gombos botját nyomta az autóbusz' aljához. Ő sem vette le a szemét az ablakról.
— Mi az? — kérdi Szirazs összerezzenve. A váratlanul felriasztott ember tekintetével néz a fiúra. — Mi az? Mit akarsz, kisunokám? Megéheztél?
— Nem! — feleli komolyan a gyermek. — Miért folyik a folyócska?
— Á? A folyó? Hm! Hm! Az a dolga, hogy folyjon. Ha már vége lesz a víznek, ha már nincs, ami folyjon — megáll. Akkor már nem lesz folyó.
— Milyen sebesen fut... És nem fárad el?
— De hiszen a vizek is pihennek. Először csak kicsit futnak. Láttál csermelyt tavasszal? Amikor a hó olvad... A mi forrásunkat láttad? Ő pihen, igaz-e? Aztán ebből a csermelyből kiszalad egy pajkos süvölvény. Találkozik egy másik, egy ugyanilyen csermely-vadóccal... Ahogyan a hókucsmás csúcs alól a Bazar-Djuzi kiszaladt. No, egyezségre lépett a két süvölvény, a csermely erősebb, harsogóbb lett. Harmadikat, negyediket is befogadtak a kompániába - folyócskává lettek. Két folyócska, három - ez már együtt - folyó. Olyan, mint ez a Szamur. Ez már nem kerül meg minden kis követ, leveri a lábukról a sziklákat is, minek meredeznek, minek állnak az útjába. Nehéz a munkája. Mintha hegyeket akarnál késsel elfűrészelni, neki is annyit kell dörzsölődnie.
— Miért kell dörzsölődnie?
— Ha nem teszi, nem lesz éles.
— Miért kell élesnek lennie?
Uglangerek, aki figyelte Szirazs és a dédunoka beszédét, felnevetett. A kerek papaha alól kivillanó fekete kisfiúszem az öreg arcára tapadt.
— Aha! Hogy miért kell élesnek lennie? — kérdezett vissza az apó. Ravaszul azt várta, hogy amíg visszakérdez, magától megérkezik a válasz. Na meg az autóbusz is, akár a folyó, a hegyszoros egyik oldaláról minduntalan a másikra lódul: nem lehet gyors választ adni.
— Ha nem lesz a víz elég éles, akkor nem tud gyorsan rohanni, és nem tudja elfűrészelni a köveket.
— És ha a hullámok eltompulnak, a folyó megáll?
— Hm! Hm! Nem áll meg, lassan folyik tovább.
— És hol pihennek a folyók?
— A tengerben. Bebújnak oda, a takaró alá és kész. Véget ért a vándorélet.
— Értem. A tenger meleg?
— A tenger? Nem. Hűvös. De mindegy - a tenger a folyók otthona. Az autóbusz megállt egy faluban, amely egészen eltűnt a kertek zöldjében. Gyerekek vették körül, a kezükben cseresznyeszárakkal befont botok voltak, piroslottak rajtuk a szemek. A kicsi rögtön elfeledkezett a folyókról:
— Mi ez? De szép! Milyen piros! Nézzed!
Uglangerek kiszállt az autóból és három cseresznyés botocskát hozott.
— Szirazs-buba! Ezt — magának, ezt meg a faggató-legénykének.
A cseresznyéket csak az imént mosták meg a forrás vizében: a szemeken áttetsző vízcseppek csillogtak.
Az autóbusz ismét meglódult. Minden utas kezében cseresznyeágak píroslottak. Bármennyire is rázott a kocsi, nemcsak a fiú, hanem Szirazs apó is betett pár szemet a szájába.
— Nagyapó, ezt hogyan csinálják?
Az autóbusz felkacagott. Mind az öregre néztek, mit mond vajon?
— Hm! Ezeket nem csinálják — maguktól nőnek.
— És nálunk, az aulban miért nem nőnek?
— Nálunk nincsen fa.
— Miért?
— Mert nem nő, édes ficskám.
— Miért?
— Hm! Hm! Illah i akber! Hozd meg a jobbik eszét, Uram! Hogyan magyarázzam ezt meg neked? Hideg van. Kevés a napsütés. Azt akarnád, hogy egy olyan helyen, amely télen-nyáron jéggé van fagyva, fák nőjenek?
És Szirazs elhallgatott, fájt neki, hogy az ötéves fiúcska nem tudta, miből csinálják a cseresznyét, hogy eddig nem látott egyetlen közönséges fát, még egy csenevész nyárfát sem. Az autóbusz régi és új kertek között haladt az országúton.
— Nézd csak, fák! No lám... Magasak, zöldek. Ezek gyümölcsfák. Gyümölcsöskert. Körte, alma is van ott... Emlékszel, Magar-koma mit hozott?
— Az volt az, amit gyapjúért cseréltem?
— Igen, kedvesem... egy mérő alma — egy mérő gyapjú... Sok alma van itt... A kolhozoké.
— És a kolhozok az kié?
— A népé. Látod, itt vannak ezek a fehér házak. Ott laknak a gyümölcsöskertek gazdái.
— És a mi falunkban miért nincsenek kertek?
— Hm! Hogy miért nincsenek? Vannak. Lesznek! Ott, az Új Magárban...
Az autóbuszt mindegyre üdvözölték az országúton szembejövő és elsuhanó színes, tarka gépkocsik.
NYILASY BALÁZS fordítása
Sz. Kurus, 1929: lezg író. A Gorkij Irodalmi Főiskolán végzett. 1949-ben jelentek meg első írásai, számos elbeszéléskötet szerzője. Mahacskalában él. Főbb művei: Új idők, Kő és mérleg. Ez utóbbiból közlünk részleteket az orosz nyelvű kiadás alapján, melynek címe: Vot kameny, vot veszi (Szovremennyik, 1974).
(Forrás: Szovjet irodalom, 1981/1. sz., 75-86. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése