2011. december 22., csütörtök

Válogatás a mai litván irodalomból (6)


EUGENÍJUS MATUZEVÍCIUS
sz. 1917
Naplójegyzet


S az kell, hogy a szavak tudjanak
Érinteni bármit —
Fát, követ, göröngyöt, születést,
Koporsót, bort, kenyeret,
S jussanak a szív faláig.


S az kell, hogy tudjanak a szavak
Maguk s mások éltetői lenni,
itt legyenek bennünk
És közöttünk -
A juharsusogásban, a barázdás mezőn.
A tárgyakban, verejtékben,
Á búban, a szerelemben,
S lámpáink fényében is, ha az est beköszön.


Jöjjenek
Ezek a szavak, mint lelkek,
A sorsunkba,
Versbe, tettbe, vágyba.
Jöjjenek.
S érjenek majd mindenhez, mit az
Emberekre ajándékul
Rátestálni szánsz.


POLGÁR ISTVÁN fordítása


EDUARDAS MIEZELAITIS
sz. 1919
Weimarban,
a zsenik emlékműve előtt


Bizony, sokkal nehezebb a zseniknek — 
mi csak köznapi halandók vagyunk —: 
a korty bor, a karaj kenyér a mennyek 
fiainak, s a szürke szó, az unt...


Mért tekintenek égi távolokba? 
Mi vonzza őket? Százados titok? 
Szobrászok ők: gondolatban faragva 
az új embert formázó agyagot.


De őelőttük csak istenek gyúrtak 
embert, tudjuk, csakis az istenek... 
Nem könnyű nekik, kik az égbe nyúlnak, 
embert alkotni sokkal nehezebb.


Ültetni őbelé majd új szivet kell, 
mit nem csábíthat semmi Lucifer. 
Megmérkőzhetnek majd az istenekkel, 
előttük a próba, szerencse fel!...


Elbotlanak... Hisz emberek... S felállnak.. 
Célt látva, kegyetlenek a zsenik. 
Nálunk sokkal, sokkal messzebbre látnak, 
a vágyat és az eszmét kergetik...


Ezért sokkal nehezebb a zseniknek — 
mi csak köznapi halandók vagyunk —: 
karaj kenyér, de tág, szabad tekintet... 
„Ernst is das Lében, heiter is die Kunst..."


SOMLYÓ GYÖRGY fordítása


ALFONSAS MALDONIS
sz. 1929
Aratókoszorú


Fészked immár haris se, fürj se várja. 
Zöld zsoltár-zengésed, nyár, véget ért. 
Sárga fejét elcsüggeszti az árpa. 
A rozs lehorgasztja fehér fejét.


Ha nyers illatát magas égbe fúrja 
A szalma, a vas, a friss gabona, 
Elvégzett munkák arany koszorúja 
Nő ki formádból, zöld Litvánia.


Levetkezi göncös tavasz-ruháját, 
Növekvő-érő gondolatait, 
Rozs és búza hagyja szürke virágát, 
Kenyéradó reménnyel boldogít.


Nyári naplementék fényén lesülve, 
Litvánia, új barázdád fogadd. 
Esti szelek, forduljatok derűsre, 
Esőkkel váltsatok víg szavakat.


Elvégzett munkák arany koszorúit, 
Ringassatok fenyőket, nyíreket. 
Boldog kéz, szórd a rozs szemeit! 
Úgy hívd Haza mindet, mint pajkos gyereket.


Hóvihar már nem hoz ránk, rontva, önkényt, 
Felleg vakítón nem borul reánk. 
S illatozol, Litvániánk, kenyérként, 
S a friss kenyérillat Litvániánk.


TANDORI DEZSŐ fordítása



ALGIMANTAS BALTAKIS
sz. 1930
Varázsfű


Mint aki gyógyfüveket gyűjt, 
Egyre hajladozok, keresek. 
A legritkábbat. Csodafüvet. 
Legenda, csak az lehet.


Tágas a rét. Nagyon nehéz 
Fűre lelni füvek között. 
Már százszor is lehajoltam. 
Még ez sem. Ez sem. Nem az.


Kecskéjének füvet tép anyó. 
Mindez világos. Egyszerű. 
Nagy-nagy zsákba tuszkolható 
Amit összeszed, minden.


Tán véletlenül kitépte 
Azt a füvet is, mi enyém. 
Félek, a kecskeszáj nyeli 
El, bár az csak az igazi.


Még iszonyúbb, ha szálnyi se 
Termett ezen a réten. 
A legritkább. A csodafű. 
A legendából eredt.


PETRŐCZI ÉVA fordítása




JUSTINAS MARCINKEVICIUS
sz. 1930
Hársfa


Hársfa, te lágy fa, 
édes méhe-zümmögő, 
madárgyűjtő
menedék!


Láttam, magodat a szél 
széthordta Litvánia-szerte: 
asztalon fakanalak, 
kamrában hársfateknők.


Hársfakádban fürdetik, 
síva rí a csecsemő — 
öröm, ó,
édességedet megérzi, 
már csitul, cumizik.


Láttam azt az embert, láttam, 
ahogy fölébed hajolt, 
gyalult, fúrt-faragott, 
s kibökte: nem a testnek 
készül ez az alkalmatosság,
hanem a léleké lesz.


Hársfa, csupa-kedves,
csupa-szeretet,
szép fa, te, társam
századok óta.                  


TANDORI DEZSŐ fordítása




ROBERTAS KETURAKIS
sz. 1935
Két rövid élet


Vágy támadt benned a szelek után, mik száraz füvektől illatosak 
pedig még e füvek nevét sem tudod
vágy támadt benned a névtelen halmokról futó szelek után 
mik meglegyintik arcod és elcsitulnak


Megrémít a már rég feledett gyengédség
titkos figyelmeztetések meredeznek
felfoghatatlan erők szövetén keresztül
de ezek - úgy sejtem - nem rombolnak, csak segítenek megtisztulni


Na és mi van, ha könyv nélkül fújod 
a tenger fölötti egész nagy mennyboltot 
mit fecskeszárnyak söpörtek, s az asszony 
kecses, erős kezéből szálló szikrákat


Na és ha nem ejt ámulatba az erdő 
hajnalban mikor még a száraz ág is 
harmatos pókhálótól csillog, sem a feléd 
síkságokat hömpölygető komor karének


Ne panaszkodj, hogy alig éltetek valamicskét 
hogy két rövid élet csak két rövid élet 
csak a szelek — emlékezz gyengéd tolakodásukra 
ahogy meglegyintik arcod és elcsitulnak


KISS BENEDEK fordítása


VLADAS SIMKUS
sz. 1936
A tökéletes vers


A búzavirágot másképp 
fogod, mint a háború végén. 
Furcsa idő jött: ajándék. 
Gyöngyharmat lóg lombok szegélyén.


Örömtől, nem részegségtől 
borulnál a virágos rétre. 
Honi erdők tetejéről 
Kis felhőt kerget a szellőcske.


Szépet láthatsz napról-napra, 
A jó magja esőz lelkedbe. 
Emitt egy új ház alapja, 
ott színház vár az emberekre.


A tengerbe folyam ballag 
örökre és kezdettől fogva,
 nem bombát, de makkot hullat 
az örök tölgyerdő hajadba.


Ezeréves nótát hallgatsz, 
szántás végén nyulat riaszt föl. 
Tökéletes verset alkotsz, 
mit ahová akarsz, kitűzöl.


WEÖRES SÁNDOR fordítása



JONAS STRIELKUNAS
sz. 1939
A nyári égbolt alatt


Égbolt — fuvolázó, könnyű kedvű szél, 
Oly melegen csacsog pár első csepp eső, 
Villám rügyez ki, órjás, bár percig él, 
S beért robajával terítve mind a föld.


Szántók — mint a könyv, olvasták századok, 
Az út — az eljövő nevét tudja már, 
Lelkem színes tollú madár, szárnyaló, 
Te, idők magasán bukdácsoló madár.


Érzem, nagy, érzem, hogy törékeny vagyok, 
Én mindent elmondok, a nyarat itt hagyom, 
Örök dicsőség, nektek, viasz-szagok, 
Édes méz lép-háza, kihunyó gyertyacsonk.


KONCZEK JÓZSEF fordítása


ALGIMANTAS MIKUTA
sz. 1943
Kulcs


Markomba valaki kulcsot nyomott, majd 
vállamra csapva, így szólt: Nyisd ki. Menj! 
De mit nyissak ki? Szekrényt, homlokot? Vagy 
poklon a kaput? Zárat a szivén?


Valamire jó e kulcs bizonyára; 
valahol egy bűvös zár várja tán. 
Csak nem tudom, mi lehet odazárva: 
Igazság? Kincs? Isteni adomány?


Tán lendület, mely égre röppenthetne? 
Tán kábulat, mely mély homályba húz? 
Mikor adatik meg — s rendeltetett-e 
megtalálnom e zárat és kaput?


Vagy tán e kulcs, mint az élet, előleg
— s nincs acélzár, nincs ajtó, kapu sincs —,
hogy behatoljak a szembejövőnek
szíve legrejtettebb zugába is?


RÓZSA ENDRE fordítása

STASYS JONAUSKAS
sz. 1948
Útifű


Áttör a kövek, lábujjak közt, fölveri 
Az ösvényt, elvész benne fűrész, fejsze. 
Úttestet, versek strófáit feszegeti, 
És hűvösön nő — tedd a sajgó sebre!


Fényt alig kér. Hideg földben a gyökerek. 
S már dér lepi, és nemsokára hó hull. 
Nyúlnak az éjszakák, az árnyék nyurga lett. 
S mire föleszmélsz rá — a seb begyógyul.


Látod, kis fű, elszáguldtak a gyerekek, 
Autóikon vasból való sebekkel. 
Most — nyárutón — hová lesz vékony leveled, 
Mely birkózott lábujjakkal, kövekkel?


BAKA ISTVÁN fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/9. sz., 126-141. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése