JUOZAS GRUSAS
Rettegés és rettenthetetlenség
1
Juras kitart... Megint Juras? Hisz ő nem Juras. Nem! Nem! Nem! Ő Stungys! Stungys-nak született. Az apjától kapta a nevét. A harmadik porta; fehér spaletták; egyetlen kémény; rajta gólyafészek... Mindent-mindent elmond: az apja kicsit húzza a lábát, két bátyja tífuszban halt meg. Kérdezzék csak meg a szomszédokat, azok is megmondhatják. Bár ezek nem kérdezték és nem is fogják. Minek? Nincs szükségük az igazságra. Csak az ő szenvedéseire van szükségük... Nem túl beszédesek: leültetik a falhoz, bekapcsolják az éles fényű lámpát, tesznek-vesznek, hideg verejtékének cseppjeit számolgatják; szemébe irányítják a metsző fényt és sokáig nem fordítják el, hallgatnak; megáll az idő. Szeme egy pontra mered; arca megdermed, nyitott szájjal szedi a levegőt, hogy vissza tudja fojtani a kiáltást...
— Juras... — hallja az ismerős, rábeszélő hangot.
— Nem! Én Stungys vagyok!
Nyugodtan válaszol, magabiztosan. És hirtelen megkönnyebbülten fellélegzik. Kibírja. Most már tudja, hogy ez alkalommal is kibírja.
Egymás közt pusmognak, majd felröhögnek. A nevetés ökölcsapásként éri idegeit. Kegyetlen nevetés, ezekre a betonfalakra hasonlít; ember így nem nevet.
„Állatok, fenevadak, hiénák." Nem érdemes töprengeni, úgysem találhat az ember megfelelő szót rájuk, fő a nyugalom; hisz olvasnak az arcából - keresik az ismerős kifejezést, várnak, mikor rezzen össze. Az arca megkövült, ajka szorosra zárva; csak
miért hullanak kövér verejtékcseppek a homlokáról? De ezek semmit nem árulnak el, egyedül a lelki szenvedést; szenvedni pedig mindenki szenved, aki ide kerül.
— Juras!!! — ordítja váratlanul valamelyik, és mindhárman figyelmesen az arcába bámulnak.
Meg sem rezzen.
Ismét szemébe csap a lámpa fénye.
— Juras vagy! Juras! Juras!
— Nem. Stungys vagyok.
Kegyetlen, értelmetlen párbaj. Hisz a vége ugyanaz lesz, függetlenül attól, kibírja vagy sem. Ha most találhatna valami hatalmas gondolatot, ami lelkierőt önthetne belé, megbékítené a mártírsorssal, felderítené arcát, akkor mosolyogva fogadná az ütéseket. Bár nem, mártír nem akar lenni, s az ütések előtt soha nem hajt fejet.
Indoklást az erőnek! Az erőnek! Elfojthatatlan vágy támad benne, hogy keresztültörjön golyókon, falakon, a szögesdróton. Így is lesz. Át fog törni... Gondolatait most az tölti be, hogy legyen elég ereje - s ez a vágya épp oly leküzdhetetlen, mint a vágyott erő.
Homlokán a verejték váratlanul felszárad: az arca, érzi, megváltozott; mindent új megvilágításban lát. Ezek is megérezték; sokáig nem fordították el arcáról a fénynyalábot.
Tanakodnak. Miről? A falhoz állítják? Lehetséges. De nem ma. És nem is holnap. Ez pedig már győzelem. Igen, győzelem! Az idő rulettje forog és sorsokat változtat meg.
Amikor visszafele hajtják, azt gondolja: „Ha meggyőződtek arról, hogy Juras vagyok, újabb kihallgatás vár rám, ha elhitték, hogy Stungys vagyok... A rulettkerék egy bizonyos számon állapodik meg, kettőn nem tud..."
2
Nem kellett volna megtörténnie, mégis megtörtént. Valamit figyelmen kívül hagytak, nem kaptak pontos adatokat, nem hallották meg időben a motorbőgést, túlságosan későn vonultak vissza a töltésről, és ráadásul még a faluba is benéztek az ismerőseikhez... Vagy még valami más is volt? Eltompult az éberségük?... Fel kellett hát venniük a harcot, a nyílt terepen, nem gondolkodva taktikán, csak a végtelen elszántságot érezve: kitartani, győzni...
Amikor minden töltényét kilőtte, átvágott a fiatal erdőt csapdosó golyózáporon, és végre a földbe vájt partizánkunyhó mellett találta magát. Adélé állt előtte, az összekötőjük, akit Justénak neveztek. Hogy kerül ide? Miért?... Adélé a kantárjánál fogva egy lovat tartott, másik kezével akaratlanul is a ló nyakát simogatta.
— Honnan?... — kérdezte a férfi lihegve.
— Otthonról. - Tekintete az imént átélt borzalomról tanúskodott. - Van egy tervem... Az erdőt körülvették. Két teherautó Kutgaliai felé ment... Átfésülik az erdőt. Messzebbre kell menekülnünk. Minél messzebbre... Átkelünk a patakon, a túlparton, a víz mentén haladunk...
Az események váratlansága, szokatlansága miatt nem volt értelme ellenkezni.
— A földkunyhót aligha fogják észrevenni - mondta a férfi, miközben körülnézett, mintha először látná, milyen jól elrejtették lakhelyüket.
— Kutyákkal vannak! Kutyákkal! Hallod? Kiképzett kutyákkal!... Gyerünk egyenesen erre, ezen a tisztáson. Vágj nyírfaágakat. Én majd nyalábba kötöm őket.
— Nyalábba?!
— Igen, igen, igen. Nyalábba! És siess! Majd mindent megmagyarázok. Van baltád?
— Van.
— Hozd.
A lány ügyesen dolgozott. Néhány köteget körülcsavart vesszővel, megerősítette, egybefogta őket, félredobta, majd a következőhöz fogott.
— Készek voltunk - szólalt meg a lány, nem hagyva abba a munkát. - Az összes kenyeret a disznóknak adtuk. Nem volt mibe belekötniük. De szerencsétlenségünkre megtalálták a sonka felét. A másik ott volt náluk. Összetették: épp passzolt. A csontnál volt kettévágva. Tehát mi adtuk az élelmet a partizánoknak. Apám a kerítés felé osont, el akart bújni a csűrben. Kirángatták, megverték, a csűrt felgyújtották. Rohantam az állatokat menteni. Kikergettem a disznókat, azok pedig, amikor meglátták a gestapósokat, visszafutottak a tűzbe. A kanca se akart kijönni. Alig bírtam kivonszolni, zsákot dobtam a fejére. A gestapósok még az udvaron toporogtak, a sonkát falták. Az egyik felém rohan, hadonászik és üvölt, mint aki megőrült. Én meg egyenest az erdőbe vezetem a lovat. Az erdőbe! Az erdőbe! Akkor ültem rá, amikor már nem láthattak.
Adelé elhallgatott, és nehezen szedve a levegőt tovább fonta ügyesen a nyírfanyalábokat, arca napégette, kezei erősek, aprók - a lányka iciri-picirinek látszott, bakfis, nem több; pedig elképesztően szívós, értelmes, soha egyetlen panaszszó, egyetlen könnycsepp.
A férfi nem akarta faggatni a részletekről, sem nyugtatgatni, sem sajnálni; arra gondolt, hogy nem kisebb csapás érte az osztagot is, elesett bajtársaira gondolt, felidézte arcukat, vakmerőségüket, lelkesedésüket, az utolsó csata esztelen bátorságát; és fülelt, próbálta megkülönböztetni az erdő neszeit.
Az erdő zavartalanul susogott, mintha nem is oly rég nem zúgott volna át rajta annak moraja, ahogy a levegőbe röpítették a gátat. Valahol a távolban kutyák ugattak — vad, idegen kutyák. Mellettük pedig ott kószált a jóvátehetetlen szerencsétlenség.
Minden kritikus helyzetben a legfontosabb: cselekedni. De hogyan? És mit? E pillanatban nem volt semmiféle lehetőség arra, hogy valami határozott dolgot akarjanak. Csak ő, Adelé, ha cigánygyerekek potyognak is az égből, ő nem veszíti el a fejét, tör előre, és talál valami váratlan, ravasz és reményteli kiutat.
A lány egészen kis idő alatt egész halom nyírfanyalábot kötött. Végigpillantott munkáján, elmosolyodott, mintha csak megdicsérné magát ügyességéért, és lerázta ruhájáról a kis gallyakat.
— Elég! Most fűzfát vágj, kosárnak valót, én meg felpakolom a nyírfanyalábokat.
— Kosárnak? — kérdezte a férfi, és nyomban megértette, hogy fölösleges volt feltennie a kérdést: fő vonásaiban már volt elképzelése a lány agyafúrt tervéről.
— Mi másnak? - nevetett a lány. - Vágj csak minél többet, vágj, amennyit csak bírsz... És minél egyformábbakat...
Kapkodva vagdosta a baltával a két-három méteres vesszőket, és azt gondolta, hogy senki nem fogja ezeket beáztatni és kosarat fonni belőlük. Miért nem mond a lány semmit? Mi módon akar megmenekülni? Beszélnék meg, hogy kerüljék el a veszélyt, hogyan viselkedjenek, ha valami váratlan történik. De Adélé hallgatott. Látszott, hogy ez a kis növésű, szép fekete szemű lányka merő cselekvés: hatalmas megérzések mozgatják, a munkának hol ezt, hol azt a fajtáját választja, és ki sem nyitja a száját, mivel csak arra összpontosít, hogy elvégezze, amit kigondolt.
A férfi megértette, hogy bizonyára vannak más utak is arra, hogy megmeneküljenek, és másokat is, ha még élnek, kiszabadítsanak, de nyomban engedelmeskedett a lány akaratának, és igyekezett teljesíteni azt... Nem, akármit is gondol, ennek a kislánynak van lelkiereje, valóban joga van arra, hogy másokat irányítson, rendkívül konkrétan gondolkodik és beszél, nincs helye vitának.
— Tűzd a baltát az övedbe. Kutgaliaibe megyünk. Ott a pásztorok mindig éjjel legeltetnek... A komptól Kutgaliaiig két kilométer...
A nap már a fák koronája fölé emelkedett, megvilágította a fenyők nyílegyenes törzseit; a tűlevél és tobozok borította földön fehér sávok húzódtak, áttetsző csipkék; gyantaillat érződött - a fiatal fenyők lélegeztek; zsivajoztak a madarak; az erdő lábuk elé terítette a nyár szépségeit, bőségét.
De a két fiatal ez alkalommal nem figyelt a természet bűbájaira. A valóságos veszély, a rejtett vagy legyűrt, de mégis létező félelem arra kényszerítette őket, hogy némiképp másként lássák a világot.
Az ösvény minden egyes kanyarulata mögött veszély leselkedett, váratlanul gestapó-sokkal teli gépkocsival találkozhattak; az erdőben minden irtást ellenőriztek. Valahol az erdőszélen vagy már magában az erdőben vadul csaholtak a kutyák - ez az ugatás semmi jót nem ígért: nem, a falusi kis ostoba kutyák, a jólelkű őrszemek, akik azért vakkantgatnak, mert mosolyogni nem tudnak, nem így szoktak ugatni. A ló figyelmesen hegyezte a fülét, ijedősen reszketett; az erdei levegőt szinte átitatta a gazság, melynek láthatatlan áramát az állat jobban felfogta, mint az emberek.
Adelé a kantáránál fogva vezette a kazalnyi nyírfanyalábbal megpakolt lovat, Juras pedig egy nagy halom fűzfavesszőt cipelt - a bukolikus menet senkiben nem ébreszthetett gyanút.
Az erdő váratlanul ért véget, mintha elvágták volna, széles, hullámzó rozsföld terült el előttük, és vagy fél kilométerrel arrébb a falu. Közvetlenül az út mellett egy gestapós állt, géppisztollyal, kicsivel távolabb egy másik, amögött meg egy harmadik. Az erdőt valóban körülfogták.
— Guten Tag - mondta Adelé az út mellett.állónak. Az bólintott.
Lélekben már hálaadó imát mondtak a sorsnak, és a vadalmafa mellett, mely őrt állt a mező szélén, a falu felé fordultak.
— Állj! Állj!
Megtorpantak, egymásra néztek: most történni fog valami. Mintha a föld alól bújtak volna ki, két gestapós rohant hozzájuk.
Az egyik egész közel lépett, Adélé arcába bámult, szemügyre vette sötét, harmattól nedves, fiúsán vágott haját, füttyentett, és még figyelmesebben vizsgálgatta.
— Mintha ismerős lenne - mondta litvánul, szántszándékkal húzva az „ismerős" szót.
— Lehetek ismerős. Itt lakom a közelben, Kutgaliaiban.
— Hogy hívnak?
— Magduté.
— Te Justé vagy.
— Justé? - nevetett Adélé. - Ki keresztelt át engem Justére? Tenyerével eltakarta a száját, mintha nem tudná visszafojtani a nevetését.
— Hm... - a gestapós zavarba jött. - Kár, hogy nincs nálam a fényképed.
— Az én fényképem? - a lány válla megint megrándult a nevetéstől. - Menjünk be a faluba, majd adok egyet emlékül.
— Adsz-e?
— Esküszöm - felelte határozottan Adelé.
— Hát ez kicsoda? - A gestapós Juras felé bökött.
— Ha engem ismersz, őt is ismerned kell. Stungys.
— A férjed vagy mi?
— A férjem.
A gestapós hosszan nézte Jurast.
— Én is ismerlek téged — mondta Adelé, hogy elvonja a figyelmét.
— Hát akkor ki vagyok, ha ismersz?
— Most magad is láthatod, hogy ki vagy. Régebben viszont Strazdaiban voltál szabó. Ki ne ismerne...
— Nem találtad el, kislány.
— Miért ne találtam volna? Akkoriban azt beszélték, hogy jól varrsz. Aztán a városba költöztél.
— Valami összekutyulódott a fejedben.
— Ha összekutyulódott, hát akkor a tiedben.
— Na, na. Ne tedd próbára a türelmemet.
— Miért ne tenném, ha egy régi ismerőssel találkozom, aki azt állítja, hogy nem is ő az?
A gestapós valamit mondott a másiknak, és mindketten újból figyelmesen Adelére bámultak.
— Nem értem, te tényleg... vagy csak adod a hülyét?
Úgy látszott, alaposan beivott, de nem pálinkát, se nem bort, hanem valamilyen ismeretlen bájitalt, és most azt ízlelgeti, milyen is: cuppog az ajkaival, nagyokat nyel abból, ami nincs is a szájában, és egy kicsit fél.
— Azt a lányt is ismertem, akit el akartál venni, de aztán otthagytad.
A gestapós erőltetetten mosolygott, összehúzta a szemét, megvakarta a tarkóját, a homlokára tolta gestapós sapkáját.
— Kérem az igazolványotokat!
— Ki hord magánál igazolványt, ha lovat legeltetni és nyírfasöprűt kötni indul? Gyere velünk a faluba, ott majd odaadjuk. Juras érezte, hogy megremeg a szája sarka. Visszavonulni veszélyes. Adelé erődítményt emelt, még ha apró részletekből is, és ezt most körömszakadtáig védelmezni kell. A földre hajította a fűzfaköteget, melyet mind ez idáig a vállán tartott.
— Lusta vagy bejönni a faluba? Ott bárki megmondhatja, kik vagyunk. Bárki! Akármelyik kölyök!
— Na jól van, jól van - mondta békülékenyen a gestapós, amikor a Juras övébe tűzött baltára pillantott.
— Gyerünk, Magduté! - Juras ismét a vállára vette a fűzfaköteget, és elindította a lovat.
— Megállni! Disznók!
— Ne ordibálj! Nem vagyunk mi bűnözők!
— Majd meglátom én, melyik faluból valók vagytok! Dobd csak el a kötőféket! Menj odébb a lótól!
Adelé eleresztette a kantárt, megsimogatta a ló nyakát, és nyugodtan félreállt. A ló fejét lehajtva álldogált, füle lekonyult, olyan volt, mint egy öszvér.
A gestapós bebökte a véknyát a géppisztoly agyával. A kanca bántalmazójára sandított, megfordult, és elindult vissza, az erdő felé.
— A szabadon engedett ló mindig hazamegy! Na és ez merre indult?
— A ló odamegy, ahol éjjel legelt. Látszik, hogy még soha nem legeltettél lovat éjszaka.
A gestapós a lóra pillantott, az most megállt, és Adelé után forgatta a fejét.
— Na, elég volt! Gyerünk! Majd minden kiderül! Te pedig, te lány... Mit csináljunk vele?
A másik csak legyintett.
3.
Június utolsó napjai voltak, fénylő hajnalokkal, lángoló napnyugtákkal: a nyár nyugalma, mint valami fehér hajó úszott Isten és az emberek világa fölött.
A gestapósok egy nagy csoport foglyot agyonlőttek; délben lőtték agyon őket. Minden blokkból néhány embert kiválasztottak. Arcukon, amikor a megsemmisítésre kiválasztott foglyokat kipipálták a névjegyzékeikben, szomorú öröm tükröződött, mintha a szerencsétlenek számára ez volna az egyedüli megoldás. A második teli teherautót - harminc férfival - kivitték a táborból, és hét őrrel együtt kirakták őket egy régi, a háborútól alaposan megviselt majorságban. Az embereket jegyzékek alapján választották ki, viták és veszekedések közepette; azokat szemelték ki, akikre tudomásuk szerint még a bűn árnyéka sem esett, vagy vétkük olyan jelentéktelen és nehezen kimutatható volt, hogy nagy bűntetté a Reichhel szemben csak akkor lehetett volna felfújni, ha alaposan megerőltetik magukat. Majd később megszabadulnak tőlük - ez mindenki előtt világos volt —, és csak azért szabadulnak meg, mert megsemmisíteni sokkal egyszerűbb, mint életben hagyni őket, hisz a németeknek az egész világot újra kell teremteniük.
Juras a szerencsések közé került; most már nem is Juras, a partizánparancsnok, hanem Stungys, a kosárfonó Kutgaliai falvából. Természetesen lényegét tekintve semmi nem változott, csak kétszer annyi döfést kapott a hátába a géppisztolyaggyal, mikor a munkából jöttek haza.
Az őrök a földszintes fa parasztházban helyezkedtek el, a foglyokat a téglából épült hombárba kergették, amelynek keskeny, kicsiny ablakait vasháló borította, vastag deszkából készült kettős ajtaját pedig vaspántok tartották; az építmény megélt már vagy egy századot, ugyanakkor méltán őrizte meg börtön jellegét.
„Innen meg tudok szökni!" — villant át Jurason, amikor bekergették őket a hombárba. Még nem nézett körül, még semmiféle terve nem volt, azt sem tudta, lehetséges-e egyáltalán, de lelkében hirtelen legyőzhetetlen határozottságot érzett. A szabadság gondolata volt a legfontosabb, minden más elrendeződik, megszületik, kiderül, testet ölt, valósággá válik.
A majorságot Necekiskisnek hívták. Van egy Cekiskés nevű városka, gondolta Juras, ez a név pedig valami épp ellenkezőt jelenthet... Vagy talán ez az értelme: a kiskis nyulat jelent, és akkor a szó azt jelenti: né cia kiskis - „nincs itt nyúl"... Egyébként ez is értelmetlenség. Ostoba név. De ki tudja miért, folyton ez motoszkált Juras fejében. Amikor az ember semmit nem olvas, senkivel nem vitatkozik, hanem egyes-egyedül csak parancsszavakat hall, értelme néha a merő ostobaságokban kezd táplálékot keresgélni, azokba kapaszkodik, hogy valamivel elfoglalja magát. Szégyen lenne nem megszökni egy ilyen abszurd nevű tanyáról, gondolta Jurgis felvidulva, és ez a gondolat megvigasztalta. Hisz rengeteg ostobaság adódik, és az embernek gyakran ezek káoszán kellett keresztültörnie az igazi gondolatig.
A hombárban szemmel láthatóan régóta nem tároltak gabonát, az ablakokat senki nem nyitotta ki, a friss levegő nem jutott be; egykor bizonyára juhokat tartottak itt vagy talán lovakat, aztán pedig a patkányok és a penész vette át az uralmat, az undorító szagok egymásra rakódtak, és most olyan bűz terjengett, amelynek összetételét még egy kutya szimata sem tudta volna kideríteni.
— Itt minden tele van patkánnyal — mondta Juras már az első estén, amikor visszatértek a munkából. - Hogy fogunk itt élni, testvérek?
— A bűzbe beletörődtünk, megszokjuk majd a patkányokat is — válaszolt valaki komoran az egyik sarokból.
— Nem! — szakította félbe Juras. — Nem szoktuk meg! És nem is fogjuk! Nem veszíthetjük el emberi méltóságunkat! Nem fogunk hozzászokni a bűzhöz és a patkányokhoz!
— A patkányok undorítóak!
— Több mint undorítóak! — heveskedett Juras. — Olyan förtelmes valami, ami mindent megrág, megsemmisít, felfal, semmit nem hagy meg. Elalszol, és egy szempillantás alatt megharap, megrágja az arcod; nem a lábad, nem a kezed - az arcod; agyon kell ütni őket, eltaposni! Gyerünk, mind, aki talpon van, üssük őket!
— Üsd!
— Taposd!
— Égesd!
És fellángolt a váratlan háború a patkányokkal. Korhadt deszkadarabokkal eltorlaszolták a réseket, amelyeken keresztül a megijesztett rágcsálók a padló alá menekülhettek. De az itteni patkányok, amelyek soha nem voltak kitéve emberi támadásnak, nem voltak túlságosan félősek, a rabok lába között keringtek, vinnyogtak, ha elkapták őket, haraptak, és ha sarokba szorították őket, rávetették magukat üldözőikre. Elszántak, vadak, fürgék voltak, a hombár gazdáinak tartották magukat, és nem állt szándékukban harc nélkül átengedni jogaikat.
A megölt patkány vére ugyanolyan piros, mint az emberé, és ugyanolyan nyomasztó látni, amikor vicsorgó patkánypofákból folyik.
A levegő ebben a tágas helyiségben, melyet a lenyugvó nap világított meg, váratlanul mintegy villamossággal, a gyilkolás vágyával telt meg, mintha a kínzások és megaláztatások túlfeszített húrja elpattant volna. Ütések puffantak, káromkodások hallatszottak, szürke, undorító csomók fetrengtek a padlón és a falakon, mintha szárnyuk nőtt volna, vagy szétverve és agyonnyomva agonizáltak a megvadult emberek lábai alatt; a hombár pokolhoz vált hasonlatossá, ahol mennydörgés robajlott, nyögések hallatszottak és visítás, folyt a vér. Az emberek kifulladtak, fuldokoltak a bűztől, de elfőj thatatlan bosszúvágy kerítette hatalmába őket. Semmiféle rábeszélés, semmiféle lángoló szó nem lett volna képes ennyire felszítani lelkűkben az ellenállás szellemét, mint ez a dühödt patkányellenes küzdelem.
Hirtelen kitárult a vaspántos ajtó, s mögötte oszlopként felmeredtek a géppisztolyos őrök sorai. És ekkor olyasmi történt, amit az őrök elképzelni sem tudtak: lábaikhoz, mint valami iszonyú álomban, hatalmas, döglött patkányok hullottak. Néhány pillanatig kővé dermedve álltak, de végül magukhoz tértek és káromkodásban törtek ki — németül is, litvánul is; egymás szavába vágva káromkodtak, és a foglyok számára világos lett, hogy patkány-akciójuk meglepetésként érte az őröket, és azok nem tudnak mit mondani. Az egyik SS — fiatal katona, aki mindig kölniszagot árasztott — hirtelen elsápadt, félrefordult és hányni kezdett.
Juras mindannyiuk nevében próbálta meggyőzni az őröket, hogy a foglyok nyugodtan és engedelmesen fognak viselkedni, ha megengedik nekik, hogy az összes patkányt kiirtsák. Az őrök hallgattak, vállukat vonogatták, és egymásra pislogtak. Parancsnokuk, egy kövér, lila orrú ember, aki már bizonyos hírnévre tett szert mint jeles sörpusztító, megcsóválta a fejét és kijelentette: „A patkány nem jó." Ő, aki azt tartotta magáról, hogy gyengéd lelkű ember, meg volt arról győződve, hogy a világ minden szörnyűsége szinte szántszándékkal az ő nyakába zúdul; igyekezett nem részt venni a kivégzésekben, és ha nem sikerült kibújnia alóla, akkor minden lövéskor félrefordult, vagy becsukta a szemét. Ezért most is engedélyezte, hogy kiirtsák a rágcsálókat, és még azt is megígérte, hogy szerez majd patkánymérget; felemelte a kezét, mintegy megáldva a foglyokat a további hőstettek előtt, de megérezve, hogy ez a mozdulat nem éppen helyénvaló, bereteszelte a hombár ajtaját, őrt állított mellé (hallatszott, ahogy fel s alá járkál a fal mellett), és csapatát bevezette a gazda házába.
Ezen az éjszakán meg kell szöknünk, határozta el szilárdan Juras. Egy belső hang azt súgta neki, hogy ütött az óra, amikor álma valóra válhat.
A patkánypogrom volt a nyitány ehhez a mindennél fontosabb dologhoz. A hombár foglyai megízlelték a cselekvés ízét, és lelkűkben feltámadt a vágy kockáztatni, győzni; a csüggedés, a kétség helyét most határozottság foglalta el. A hombárból kiszűrődő zajt és dübörgést az őrség bizonyára a „legális" patkányvadászat számlájára írja.
Juras már mindent végiggondolt, mindent mérlegelt. Reggeli tervétől — támadni és lefegyverezni három őrt, akik a táborlakókat a munkahelyükre kísérik — elállt: a gestapósok nagyon is jól tudták, milyen veszély leselkedik rájuk, és félrehúzódtak a menetoszloptól: a foglyoknak a fele meghalt volna. Nem! Az egyedüli út - az ásás. De hogyan és melyik helyen ássanak? Az őr minden bizonnyal körbejár a hombár körül, és észreveszi a legelsőt, aki kimerészkedik a lyukból, de még előtte is rájöhet, mit művelnek. Mélyen kell ásni — embermagasságnyira, hogy az alapozás alá kerüljenek. Amikor felfelé ás az ember, sok baja van a földdel. A nyári éjszaka pedig rövid.
A hombár végében, a lejtőn, két nagy krumplis- és zöldségesverem teteje meredezik. Lejtős oldalait foszladozó nádfedél borítja. Az egyik verem két-három lépésnyíre van a hombártól... Juras akkor vette észre, amikor munkára hajtották őket, és még azt is kifigyelte, hogy a vermek üresek, és ami a legfontosabb, a falaik nem betonozottak.
Az út a szökéshez! Alagutat kell vájni, szép csendben átmászni mindegyiküknek a verembe, aztán pedig egyszerre kitörniük és különböző irányba szertefutni! Röviden vázolta a tervet sorstársainak, miközben az arcukat figyelte, a beleegyezés jeleit fürkészte. A hatás minden várakozását felülmúlta: a hombár fortyogó katlanná változott, tavaszi áradásként tört felszínre az erő, mely hatalmasabb, mint a halálfélelem. Senki nem kérdezősködött semmiről, senki nern vitatkozott, senki nem próbált ellentmondani. Mindenki egy emberként állt neki alagutat ásni. Természetesen semmiféle szerszámuk nem volt, deszkával képtelenség, jobb akkor már kézzel — ahogy a kutyák kaparnak.
Eleinte tülekedés volt, de hamarosan kialakult a természetes rend: ketten ásnak, néhányan pedig hányják mögülük a földet; aztán váltás: azok, akik ástak, pihennek, nehezen kapkodva a levegőt, nyögnek, halkan káromkodnak, az istent emlegetik, miközben beszakadozott körmeik alól nyomkodják ki a vért.
— Semmiség! - tréfálkozott valamelyikük. - Amikor a vallatod fogja a körmödet tépkedni, ha nem sikerül a szökés, az sokkal fájdalmasabb lesz.
Éjfélre mind a veremben voltak.
— Futás! - vezényelt halkan Juras, és ötös-hatos csoportokban egyszerre tűntek el az éjszakai földeken, kertekben. Juras egyike volt az utolsóknak, szaladt vagy száz métert, amikor géppisztoly sorozatot hallott.
Gyorsan futott, meglepően gyorsan, semmiféle versenyen nem futnak így, holott olyankor mindenki teljes erőbedobással fut. De őt most elképesztő erejű kitörés lökte a szabadba; e kitörés hirtelen támadt az élet és a halál összeütközéséből. Eleinte még hallotta maga mögött a lövéseket, a kutyaugatást, a kiabálást. Aztán ezek a hangok elenyésztek, csak saját súlyos lélegzetét hallotta. Felfelé futott, de az is lehet, hogy csak azt hitte, és egész idő alatt jobb felé tartott, maga sem tudva, miért... Néha az volt az érzése, hogy fut mellette valaki, talán valamelyik társa, ki akarta nyújtani a kezét és megérinteni, de a karja nem emelkedett fel. Szájában ólmos ízt érzett, fülében saját zihálását hallotta, mely egyre inkább hörgéshez hasonlított. Hirtelen érezte, hogy térde földet ér, és arca szúrós fűbe hanyatlott.
4.
Juras hirtelen ébredt; a szeme kinyílt, és csodálkozva, semmit sem látva bámult a sötétbe. Hol van? Mi történt? Aludt, vagy elvesztette az eszméletét? A nemlétből szép lassan előúsztak a közelmúlt eseményei: alagutat ástak a hombár alatt, eljutottak a verembe, szerencsésen végigfutottak a kertek alatt. Szerencsésen? Úgy látszik, igen. De hol van most? Kinyújtotta a kezét, ujjai hosszú, érdes szálakat érintettek; sás, gondolta; kezével maga előtt matatva mászott néhány métert, kitapogatta a hasadék lejtős szélét. Világos: futott, beleesett valami horhosba, a sás befedte.
A horhosban nincs víz: száraz kórok, gyökerek, puha fű. De valamitől tetőtől talpig nedves, és reszket a hidegtől, úgy reszket, hogy vacog a foga... Hirtelen megérezte: esik az eső; súlyos, sűrű cseppek mossák az arcát, belefolynak a szájába, de ő csak most fogta ezt fel. Amíg futott, arcán a sós verejték folyt végig, ajka még annak ízét érzékelte: nem telt el semmiféle idő a futás és az ébredés között - ugyanannak a valóságnak a szakadatlan, közvetlen folytatása ez. Csak egy dolog bizonyos: amíg futott, az éjszakát világosnak vélte, bár csillagok nem voltak, de nem is látta őket, egyetlenegyszer sem pillantott felfelé, most pedig esik az eső.
Ekkor az jutott eszébe, hogy eszméletlenül feküdhetett vagy átaludhatott egy egész napot. Már a második éjszaka köszöntött rá, egy egészen másmilyen éjszaka: talán örömmel terhes, az áthatolhatatlansága miatt érthetetlen örömmel. A szabadság első éjszakája.
Hatalmas esőcseppek hullanak; sűrűn esnek, egyik a másik után, akár az ólomdarabkák; surrognak a sásban, körös-körül mindent betölt zúgásuk, mint valami hatalmas, messziről ide hallatszó, tompa zene. Vagy talán mindezt csak képzeli, talán saját vérének dübörgését hallja, ahogy az öröm és a magánytól való félelem váratlan dagálya megduzzasztja?
Felállni és menni! De hová? Minél messzebb a döglött patkányokkal teli hombártól, amelyben most valószínűleg igazi pokol uralkodik. De hol a majorság? Merrefelé? Egyetlen hang sem hallatszik, még kutyaugatás sem, úgy látszik, az összes kétlábú és négylábú vadász szétszóródott a tágas térségben. Véletlenül még odajut vissza, ahonnan megszökött. Ha semmiféle elképzelése nincs az embernek a valóságról, az intuíció megcsalhatja; a félelem újból visszavihet az átélt borzalmakhoz, érthetetlen és titokzatos módon visszalökhet a bűzös hombárba.
Juras úgy döntött, hogy vár, amíg kivilágosodik, és körülnézhet, kiismerheti magát, merre van a majorság, merre az erdő, merre a mezők. Hogy legalább egy kicsit felmelegedjen, nekiállt hajolgatni, csapdosott a karjával, négykézláb kimászott a horhosból, amely inkább hasonlított egy sással benőtt kenderáztatóra; kezével megérintette a sima földet és gyengéd tiszteletet érzett iránta, hisz ölelésében tartotta őt - az élőt, akit a sötétség fala választ el az egész világtól. A zöld mélységektől, a tenger fenekétől, az ismeretlen sorstól...
És ekkor először fogta el a rettegés — érthetetlen, megfékezhetetlen, állati rettegés; rettegés, mely összekuszálta gondolatait, mely a maga feketeségével lelkének minden világos reményét betemette. Bajtársai azt tartották, hogy Juras fizikailag kemény és lélekben erős, hogy mindig megfontoltan bátor, találékony, tud győzni; ám most nem értette saját magát.
Ilyen vagy olyan módon, de mindenkire rátör ez az emberileg nehezen legyőzhető érzés - a félelem, a rettegés; meg kell hátrálni előtte, kiszolgáltatni magunkat kényének kedvének. Ismét visszaereszkedett a horhosba, összegömbölyödött, nedves ruhaujjával eltakarta
az arcát; egyre jobban rázta a hideg. Ekkor a hátára fordult, és szemét a felhőkre szegezte; hirtelen a félhomályban egy pislákoló fényt vett észre. „Csillag! Csillag!" — suttogta örömmel, és úgy érezte, hogy megmenekült.
Az eső elállt, keleten felragyogott az új, különleges szépségű, sokszor látott és mégis soha nem látott hajnal. A világ csodálatos...
A közelben egy építmény falai fehérlettek. Jobban szemügyre vette - de hisz ez Necekiskis! Futott, futott, és ugyanott találta magát, ahonnan elindult, egyszerűen a majorság körül futkosott. A másik irányban mintha erdő sötétlene. Juras óvatosan felemelkedett, és sietősen belevetette magát a mellette magasodó őszi rozstáblába.
A gestapósok most minden bizonnyal kutyákkal futkároznak a környéken, mint a patkányok a hombár-börtönben. Tegnap valószínűleg nem egy teherautó érkezett; ezeknek a nem-embereknek az embervadászat teljességgel megszokott, sőt kellemesen izgató dolog. Szórakozás... Szerencsétlen bajtársai közül bizonyára sokan már a kezük közé kerültek, hisz egyesek nagyon gyengék voltak, nem futhattak messzire. A sors kegyetlen, mint a bibliai isten — soha nem ül a szerencsétlenekkel egy asztalhoz.
Ó, szabadság, szabadság! — milyen édes is, átfogja az ember egész lényét, mellét betölti a mezők éltető tágasságával, a nyári reggel bájával, könnyű lélegezni, könnyű várni-várni az életet, amelyért talán nem mindennapi nehéz megpróbáltatásokat kell elviselni, ami határozottságot és szenvedést követel.
Ekkor Juras fülét ismerős, vérfagyasztó hangok ütötték meg. Megállt, mint a cövek, fülelt: igen, a gestapósok kutyái vadul ugattak, végzetes előérzetet keltve. Juras éles szögben balra fordult, és a harmattól nedves füzesbe ugrott, a fiatal fenyőágak sűrű szövedékébe; a reggel tiszta és nedves levegőjében messzire hallatszottak léptei, a tűlevelek ropogása. Ekkor kiért egy puha fűvel benőtt erdei tisztásra, és ijedten hallgatózott: a kutyaugatás közeledett. Az ördög eljön és bevégzi a maga dolgát, függetlenül attól, megveted őt vagy éppen tiszteled.
Vesse bele magát az erdő sűrűjébe, és terüljön el a földön? Az vajon veszélytelenebb? Megmenekülhet ily módon? Hiszen ide rengeteg hitlerista érkezett, akik átfésülnek minden ligetet, minden négyzetmétert; minden bokor alá bekukkantanak. Ez az állatfajta ördögien tökéletes; kétlábúak és négylábúak, és átvették egymás tulajdonságait.
Juras tett még néhány lépést, és hirtelen egy vasúti töltést pillantott meg. A liget és a töltés között az irtás ismerős sávja. Kétségbeesett és különös ötlet villant fel benne: mi van akkor, ha végigmegy a töltésen? Ez, kétségtelen, esztelenség, mely a kockáztatás minden ésszerű határát túllépi... De talán senki nem számít ilyen pimaszságra. Szép nyugodtan fog menni, a síneket nézegeti, mintegy igazgatva ezt-azt. Még hasonlít is egy vasutasra: sötétszürke, házi szövésű kabát, fekete sapka, bőr ellenzővel, szürke, viseltes csizma.
Az esély a megmenekülésre természetesen egy a százhoz. És ha bejön a száz? Minél elképesztőbb a magatartása, annál inkább elveszíti megszokott külszínét az, ami történik, és valami mássá változik.
Egy nem túl mély hasadékban átvágott az irtáson, és fölmászott a töltésre. Kitárult előtte a napsütötte térség: szinte a föld fölé emelkedett, és a fény birodalmában találta magát. Ismét erősnek érezte magát, hitt magában. Eh, ha találna valamilyen elhagyott, a pályaőr által elvesztett szerszámot... Az átjáróban hirtelen egy kavicsból kirakott horogkeresztet pillantott meg a homokban. Lábával szétrúgta és nyomban leguggolt, hogy ismét összerakja. Mélyen lehajolva ügyködött, tenyerével simítgatta a homokot, rakosgatta a kavicsokat. Tökéletesen nyugodt volt, ezen maga is csodálkozott; mint az öngyilkos, aki már átélte a kétkedést és a rettegést, figyelmesen végezte, amit eltervezett.
Most két kutyás gestapós vágott át a síneken, és még csak rá sem pillantottak. Világos: már jókora távolságból észrevették, mivel van elfoglalva, és minden bizonnyal beérték ennyivel.
Juras vagy tízszer szétdobta és összerakta a horogkeresztet, arra számítván, hogy más gestapósok is feltűnhetnek. A mezőn vagy az erdőben haladni még mindig veszélyes, de fél napot matatni a horogkereszt körül szintén esztelenség. Egyébként az esztelenség néha megmentheti az embert.
Juras végül megéhezett és elfáradt, elkínozta az idegfeszültség és a félelem, amely valami miatt egyre nőtt benne, annak ellenére, hogy a veszély, legalábbis úgy gondolta, már elmúlt. Talán lelkiereje merült ki, legmélyebb tartalékai száradtak ki, sem az emberek, sem a helyzet, sem ő maga nem plántálhatott most magába bátorságot; mintegy bátorsághiány ütött ki rajta.
Ez a „sínháború", ahogy valaki igen pontosan az osztaguk ténykedését nevezte, őt szórakoztatta; látta munkája eredményét, reális értékét; a robbantok hősiességét, leleményességét a bajtársak örömmel vitatták meg, mindez növelte lelkesedésüket. Persze, az élet nem volt a megszokott, nem volt nyugodt, az állandóan változó körülményektől függött, szigorú törvényeknek és rendnek volt alárendelve, de a lelkében soha nem támadt ellentmondás, ami néha arra készteti az embert, hogy lemondjon eszményeiről, hogy újakat keressen és újból megtagadja azokat, kiábránduljon, és ne tudja, merre tartson.
Vasúti átjáró, mező, erdő - melyik irányba forduljon? Azelőtt soha nem tért le az útról, most viszont igen; eltévedt félelem és bátorság, múlt éjszakák és rávirradó nappalok között, azok között, akiket szeret, és azok között, akiket gyűlöl és akiktől fél.
Az erdőszélen barátságos kis tanya áll: fehér spalettás ház, kerítés, olyan, mint valami képkeret, a dainákban megénekelt kútgém, amely hajlong az elhaladó ember előtt, és fogadja a betévedőket. Ki lakik ott? Lehet valami elvadult erdőlakó, vagy talán, ne adj isten, maga a bíró, „a kis csavar a hatalom gépezetében", ahogy mondani szokás. Ha bekopogsz, hogy fogadnak?
Juras közelebb ment, és hosszan vizsgálgatta a tanyát, de elindulni felé nem mert. A fehér zsalugáteres házból kilépett egy asszony, a kezével hadonászott és kiabált, kikergette a csűrből a tyúkokat, a kúthoz lépett, szétnézett, mintha érezte volna Juras tekintetét, felhúzta a kútból a kötélen lógó bádogedényt. Tej, gondolta Juras, tej és kenyér - és olyan éhséget érzett, hogy a nyála szétolvadt a szájában, és a szíve tompa ütésekkel kezdett dübörögni... Már második napja egyetlen falat sem volt a szájában, és azelőtt meg három hétig a rohadt káposztából főzött lágermoslékon élt. A foglyok közül már soknak káprázott a szeme, és nem látták az orruk előtt állót sem.
Döntött, odament az asszonyhoz, aki óvatosan a földre tette a bádogkannát, felegyenesedett, és látszott rajta, ha úgy adódik, futásnak ered. Ragyás volt, vörös hajú, széles pofacsontú.
— Vennék egy kis tejet és kenyeret.
— Nem eladó - felelte a nő haragosan, és szeme megvillant vörös szemöldöke alól.
— Én...
— Nekem teljesen mindegy, ki vagy. Menj vissza, ahonnan jöttél.
— Őszintén szólva, nincs is mivel fizetnem.
— Aha!... Akkor várj ott, a kamra mögött, hogy a férjem meg ne lásson - mondta az asszony egészen megváltozott hangon, és besurrant a házba.
Különös asszony, gondolta Juras, amikor elrejtőzött a deszkabódé mögött, amelynek lapos tetején, mint egy mutatóujj, hosszú kémény meredezett. Csak most szaladt oda a kutyav megtorpant, a férfi szemébe nézett, és azt latolgatta, ugasson vagy sem.
— Én éhes vagyok, te pedig, amint látom, jól vagy lakva.
A kutya, persze, nem értette, de váratlan bizalomról tett tanúbizonyságot: hozzásimult, és oldalával a lábához dörgölőzött. Visszajött az asszony, három nagy karéj kenyeret hozott, egy bögrébe tejet töltött.
— Egyél.
Úgy érezte magát, mint aki valamilyen zsákmányra tett szert: ösztönösen attól kezdett félni, nehogy valaki elvegye tőle. Szinte rágás nélkül nyelt, nagy falatokat, mintha elfelejtette volna, hogyan kell enni; de ezt maga sem tudta. Jól érezte magát, közben azonban valami gyengeség kerítette hatalmába a váratlanul teletömött gyomrától; csak nehogy elveszítse az eszméletét... Az asszony ott állt mellette, együttérzett vele, és egy kicsit félt.
— Ülj le a tuskóra - mondta az asszony -, nemrég disznócsontot aprítottunk rajta, attól véres. - És a kötényével letörölte a vért.
A férfi engedelmesen a fatönkre ereszkedett, a disznóra gondolt, a vérre, a kenyérre, amit megevett. Mi igazgatja a világot? - akarta kérdezni, de nem kérdezte. Soha nem értünk egyet egyetlen helyes gondolattal sem; körberohanjuk, újra megtorpanunk és így folyvást.
— A férjem erdész - mondta az asszony. - Tudja, megverték. Azóta egy kicsit mintha nem lenne magánál. Ha meglát valakit, nyomban káromkodni kezd. Nem akartam, hogy észrevegye magát és szitkozódni kezdjen.
— És ki verte meg?
— Honnan tudnám? Ő maga sem tudja. Megverték és kész. Mondom neki: nem kell szidni az embereket. Imádkozz, mondom, kérd az Istent, hogy adja vissza az egészséged, adjon türelmet, és akkor békesség száll a lelkedre.
— Igen... — helyeselt, oda sem figyelve. — Milyen finom volt a kenyér.
— Nesze, itt van még, útközben elrágcsálhatod.
Az asszony kétszersültet dugott a zsebébe, úgy látszik, a szűkösebb időkre tartalékolt készletből vette, a köténye zsebéből húzta elő - abból a kötényből, amellyel a tuskóról letörölte a vért.
— Megcsókolhatom búcsúzóul? - kérdezte a férfi.
— Jó - egyezett bele az asszony.
Amikor elhagyta a tanyát, Juras elgondolkozott: miért nem ugatott a kutya? Először lát olyan kutyát, amelyik a maga udvarában barátságosan néz egy idegen ember szemébe, és a lábához dörgölőzik. Talán ezt szokta meg? Nem valószínű; senki nem tartana olyan kutyát, amelyik udvariasságból a hangját sem hallatja.
És miért nem a gazdasszonyra gondol, aki megetette, hanem a kutyára, bár az mindössze annyi szolgálatot tett neki, hogy nem ugatta meg, hanem ellenkezőleg — hízelgett? Lehet, hogy képtelen hálát érezni az emberek iránt, bár mindezidáig különös hálát a kutyák iránt sem érzett? Ha senki iránt nem érez valaki hálát, azzal önmagát alázza meg. Ő legalább a kutyának hálás, amelyik ismeretlen okból, de valóban szívből együttérzett vele. Így is van. Legalábbis az ő részéről így van.
Az utóbbi napokban a kutyák túlságosan mélyen beleették magukat a tudatába: rettegése a farkaskutyákkal kezdődött, a végzet a kutyák ugatásával együtt lopakodott felé. Ám, úgy látszik, ezek a négylábúak nem is olyan rosszak. Az ember és a kutya között bonyolult lelki kapcsolat van. A kutya az ember barátságáért kész feláldozni minden, fajához fűződő kötöttségét; és képes megkönnyíteni az emberi magány keserűségét. Azelőtt Juras erre nem gondolt. Az állatok világa, amely azelőtt kevéssé érdekelte, most, amikor nem ismerte ki magát saját magán, új színekben láttatja a világot, megnyugtatja, lecsillapítja, tanítja. Nem ad-e vajon egy csipetnyi bölcsességet annak megértése, hogy az emberek okozta bűnök súlyos teherként nyomják a föld valamennyi lakójának a vállát? Mindannyian szeretjük a földet, amelyből leszünk és amelybe kerülünk, mindannyian testvérek vagyunk az életben - egyformán látjuk a világot, egyformán érzékeljük fájdalmait és örömeit.
Megfosztódván az emberekhez fűződő kötelékektől, és így valamilyen vákuumba kerülvén, úgy érezte magát, mint egy elítélt. Csak az hiányzott, hogy elgyötört agya és szeme előtt, mely száz és száz holttestet látott, kísértetek jelenjenek meg, melyek az emberekből lettek, akik elvesztették könnyeiket, akik ismeretlen törvények szerint cselekednek.
Mindez persze ostobaság, még képes józanul gondolkodni, az övéihez tart. Talán rábukkan egy másik földkunyhóra; majd az erdőben halad, elkerüli a tanyákat, a rettegés lesz kísérője, mint az akasztófa távoli, de egyre közelebb kúszó árnya. Hisz azok nem csillapodtak le, szélesre feszítették hálóikat, legalább tíz napig fognak tombolni... vagy esetleg visszafordultak, hogy másokon töltsék ki mérgüket?...
Hirtelen eltűnt a nap, a sík mezőre falfekete felhő árnyéka vetült; a fényes nyári nap egyszer csak ólomszínbe váltott; villámkorbácsok csapkodtak közvetlen közelben, a mennydörgés könyörtelenül tépázta az elfeketedett fenyvest. Nyugtalanító és váratlan kép rajzolódott ki Juras szeme előtt. Megtorpant és körülnézett; nem tudta, mit tegyen.
A mezőn egy asszony futott, valakinek, aki nem látszott, hívogatóan integetett; egy kiskutya, amit agyonijesztett a vihar, vinnyogva ténfergett az asszony lábai előtt. A távolban néhány tanya teteje látszott. Juras az erdőszélen észrevett egy csűrt; futva átvágott a széles, kaszálatlan réten, és amikor az első hatalmas esőcseppek kopogni kezdtek, tető alatt volt.
A nyitott ajtón keresztül láthatta, hogy a csűr szénával van megtömve. Egy másodpercig sem vesztegette az időt, Juras a szénahalom belsejébe mászott, és elhelyezkedett a friss, illatos szénában, nehogy véletlenül a szeme elé kerüljön annak, aki szintén itt akar menedéket találni a vihar elől.
A hosszú úttól kifáradt lábai szinte elváltak a testétől, és egyáltalán nem engedelmeskedtek neki, mintha máséi lettek volna. A háta elviselhetetlenül szaggatott. Egész teste elgyötört, elkínzott volt, mint egy rongybaba, amely a sors — a vén hülye sors — malomkövei közé került.
Bizonyára azon nyomban elaludt; de az is lehet, hogy nem: reszketett, mint egy egysejtű amőba a különös, fülsiketítő káoszban; meghasadtak és leomlottak a falak, sőt maga az ég is; egyre közelebb kúszott, zúdult felé az ismeretlen veszély. És egyszer csak valaki baltával végigvágott a lábán. Juras vad hangon felüvöltött, és amikor kinyitotta a szemét, egy igazi, élő lovat pillantott meg. Nyomban felfogta: a szénát hersegtető ló — ki lehet ilyesmit agyalni? — fogaival a lábába harapott. De az, ami ekkor kezdődött, nem volt kevésbé félelmetes. Az üvöltéstől megijedt ló felágaskodott, patáival az ajtót verte, nem nyerített, hanem szinte hörgött, mintha fojtogatnák; a véknya reszketett. Csak még egy pillanat, és a bőre szétpattan, és Juras előtt valami elképzelhetetlen játszódik le.
De a ló ijedtségét minden bizonnyal nemcsak az ő üvöltése váltotta ki — az érzékeny állat felfogta a rettegésnek azt a közegét, amely, mint az elektromosság, minden környező dolgot betöltött.
Mint kiderült, a csűr ajtaját kívülről elreteszelték, a réseket pedig bedeszkázták. Juras félrehúzta a deszkát, kimászott az ajtó alatt, és az erdő felé iramodott. Sietősen lépkedett, meg-megbotlott, nem nézett körül, egyre magasabbra jutott a dombon. Úgy érezte, lelkében cipeli mindannak a lidérces törmelékét, amit a csűrben átélt - elgyötört testének fájdalmát, a rúgásokat, a ritmikus hersegtetest, és végül valami éles dolog ütését a lábában. És mint egy végig nem gondolt gondolat, egyre csak az forgott a fejében: ostobaság, értelmetlenség, káosz. Felbukkant előtte az erdő, a másik oldalon a mezők, de mindezt homályosan, ködösen látta, mintegy félálomban. Szeretett volna a fűbe zuhanni, mint valami bölcsőbe, és sokáig aludni, álmok nélkül, mélyen, zavartalanul aludni.
A láger, az éhezés, a gyötrő kihallgatások, a félelem, a szökés, az eszméletlenség -mindez teljesen kimerítette. Meg kellett halnia: már meg is halt. De hát nem titkos törvények igazgatnak bennünket? Az élet tartalékai kimeríthetetlenek. Az ember lehet valamilyen, és amikor a legkegyetlenebb megpróbáltatásokat éli át — másmilyenné változik. Egy újraszületett felnőtt csecsemő! Aludni! Aludni! És a jóság és szépség birodalmában felébredni!
És újra vonszolja magát valahová, de hogy hová, azt nem tudja; a valóságról alkotott rendkívül ködös elképzelései közepette csupán az ösztöne készteti mozgásra; fülel, visszavonul, elrejtőzik, és újból előrelendül. Elkerüli a tanyákat, a jólépített házakat, a gémeskutakat; érthetetlen felelem tartja távol tőlük, talán a tévedhetetlen belső hang figyelmezteti, óvja?
Es hirtelen — szintén a belső hangnak engedelmeskedve — merészen befordul egy kis tanyára. Vajon nem csupán egy hatalmas, félelmetes kört tett ismét, vajon nem oda tért vissza, az erdész vörös hajú feleségéhez? Sok minden érthetetlen... De ráteszi lábát a kő-vagy faküszöbre, kinyitja az ajtót - vagy nyitva is volt? -, s belép; nincs bent senki; senki nem fogadja; a házban csönd. Lefekszik a csupasz padlóra, és nyomban elalszik.
Nem, aludni ostobaság lenne, nem aludt el, csak most mászott ki a szénapajtából. Az eső elállt; a levegő a mezők és erdők friss illatával teli. Az ébredező madarak csengő trillával töltik meg az eget; az az érzése, hogy mind csalogánnyá és pacsirtává változott; egyik hangosabban üdvözli a váratlan déli verőfényt, mint a másik. A szivárvány, amit akár kézzel is elérhetne az ember, a magasból a földre ereszkedik, és végtelen sokszínűségével elterül a lába előtt.
Látja, hogy hasad meg a makk és hogyan nő ki belőle egy új kis tölgy, az ágain rügyek fakadnak, és magukba szíva a napsugarakat, hogyan változnak virágokká; ringatózik a beérett rozs, a kalászok halkan éneklik az örök megújulás dalát - valami elmegy, valami jön; az érett föld életet szülni vajúdik.
Nem, ez nem a valóság, nem az igazi valóság; ez csak a képzelet játéka. De mégsem álmodik — hunyoroghat, érzékelheti a napfényt, élvezheti a szépséget...
És életének ebben a nagyszerű pillanatában látja őt. Fellibben a természet leple, s előtűnik mezítelen lába - könnyedén lépked, kecsesen. Itt kezdődik a nő, gondolta Juras; fénybe borult a csípője, az anyaság boldogságától telt feszes mellei. Tiszta volt, friss, mint ami a maga természetadta tökéletességében ajándékoz meg extázissal.
Mikor akarsz látni? - kérdi. De hát nem látja? Vagy ez nem a valóság? A tér, a formák, az idő — minden egyezik.
Én nő vagyok, a természet minden áldást a testembe helyezett. Nem látod? Mit akarsz még? A lelkemet akarod? De én tegnap is ilyen voltam, és ezer évvel ezelőtt is ugyanilyen voltam. Ti, férfiak, önmagatokban teremtitek meg a lelket, de sikertelenül; szeretnétek a jót megértetni, s közben rosszat műveltek. A nő teste mindörökre áldott edény marad.
A nő megfogta a kezét, és azt kérdezte: érted, mit jelent létezni? Mit jelent: élni? Mit jelent: nevetni? A férfi hallgatott. És a nő arcul csapta. Fájdalmat nem érzett, csak a szemét nyitotta ki: Adelé ült az ágyán.
— Átaludtál egy egész éjszakát és egy fél napot - mondta a lány.
— Miféle fél napot, ha, amint látom, most reggel van? - kérdezte a férfi minden különösebb csodálkozás nélkül, mintha a saját házában aludna.
— Azt, amelyik az éjszaka előtt volt - felelte a lány.
BOJTÁR ANNA fordítása
Néhány szó Juozas Grusasról:
Sz. 1901. Próza- és drámaíró. Kétszeres Litván Állami-díjas. Összegyűjtött művei öt kötetbe szerkesztve, 1980-81-ben láttak napvilágot.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983 / 9. sz., 8-21. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése