Dosztojevszkij különszám (4)

FJODOR DOSZTOJEVSZKIJ
Jámbor teremtés
(Fantasztikus elbeszélés - befejezés)

MÁSODIK FEJEZET


 I
A büszkeség álma


Lukerja rögtön bejelentette, hogy nem marad tovább nálam, amint az úrnőt eltemettük, távozik. Térdre borulva imádkoztam öt percig, egy órát akartam imádkozni, de egyre csak töprengek, minden gondolat fájó és a fejem is fáj — minek imádkozzam, az is csak bűn! Különös az is, hogy nem álhatóm: nagy, túlságosan nagy csapás után, az első, legerősebb fájdalomrohamok után mindig alhatna az ember. A halálraítéltek, mondják, rendkívül mélyen alusznak utolsó éjszakájukon. Ez így is van rendjén, ez a természet törvénye, különben nem bírnák erővel... Ledőltem a pamlagra, de nem jött álom a szememre...


... Betegsége hat hete alatt éjjel-nappal ápoltuk - én, Lukerja, és egy képzett ápolónő a kórházból, akit felfogadtam. Nem sajnáltam a pénzt, sőt inkább költeni akartam rá. Schröder doktort hívtam el, és tíz rubelt fizettem neki egy-egy vizitért. Amikor eszméletre tért, kevesebbet mutatkoztam előtte. Különben, mit részletezem ezt? Amikor aztán felkelt, csöndesen és szótlanul leült a szobámban a külön asztalhoz, amit szintén neki vettem akkoriban... Igen, igaz, teljes hallgatásban éltünk; azaz később beszélni kezdtünk, de csupa mindennapi dologról. Én persze, szándékosan fogtam rövidre a szót, de nagyon jól láttam: örül neki, hogy nem esik fölös szó közöttünk. Ezt én egészen természetesnek találtam a részéről: „Nagyon megrázta a dolog, és nagy vereséget szenvedett - gondoltam -, magától értetődik, hogy időt kell adni neki felejteni és megszokni az új helyzetet." Így hát hallgattunk, de én minden pillanatban a jövőt tervezgettem magamban. Azt hittem, ő is, és roppant érdekes lett volna, ha kitalálom: mire is gondol most magában.


Még annyit: ó, persze nem tudhatja senki, mennyit szenvedtem, amikor ott nyögdeltem a betegágya fölött! De csak magamban, és nyögéseimet magamba fojtottam még Lukerja előtt is. Nem tudtam elképzelni, még feltételezni sem, hogy meghal, mielőtt mindent megtudna. Amikor túl volt a veszélyen és lassan kezdett felépülni, emlékszem, hamar és nagyon megnyugodtam. Sőt, elhatároztam, hogy lehetőleg minél távolabbra halasztom a jövőnket, s egyelőre mindent hagyok jelenlegi állapotában. Igen, akkor furcsa és sajátságos dolog történt velem, másképp nem tudom kifejezni: diadalt éreztem, és ennek puszta tudata tökéletesen elég volt nekem. Így telt el az egész tél. Ó, elégedett voltam, amilyen soha, azon az egész télen.


Nézzék: az én életemben volt egy rettenetes külső körülmény, amely egészen eddig, vagyis a feleségemmel történt katasztrófáig, minden nap minden órájában nyomasztott, és ez — tekintélyem elvesztése, és a megválás az ezredtől. Két szóban: tragikus igazságtalanság történt velem. Igaz, nehéz és talán nevetséges természetem miatt nem szerettek az ezredtársaim, bár hiszen gyakran előfordul, hogy a számunkra nemes, szent dolog és mindaz, amit tisztelünk, valami okból nevetséges társaink tömegének szemében. Ó, engem nem szerettek soha, már az iskolában sem. Engem soha, sehol nem szerettek. Engem még Lukerja sem tud szeretni. Az ezredben történt eset ugyanennek az ellenszenvnek a következménye volt, de kétségkívül a véletlenen múlt. Arra mondom ezt, hogy nincs sérelmesebb és elviselhetetlenebb dolog, mint olyan véletlen folytán meghalni, amely lehetett is volna, meg nem is, amely a körülmények szerencsétlen összetorlódásából adódott, amely elkerülhetett volna,,mint egy felhő. Intelligens lény számára megalázó ez. A következő eset történt:


Felvonás közben, a színházban, kimentem a büfébe. A — v huszártiszt, váratlanul belépve, a jelenlevő tisztek és a közönség előtt nagy hangon arról beszélt két huszártársával, hogy a folyosón ezredünk kapitánya, Bezumcev, az imént botrányt rendezett, „szemmel láthatóan ittas állapotban". A beszélgetés megrekedt, hiszen tévedés is történt, mert Bezumcev kapitány nem volt részeg, és a botrány voltaképpen nem volt botrány. A huszárok másról kezdtek beszélni, ezzel vége is volt a dolognak, de az anekdotába illő történet másnap beszivárgott az ezredünkbe, s nyomban arra fordult a szó, hogy a büfében senki más nem volt az ezredünkből, csak én, s amikor A — v huszártiszt arcátlan szavakkal nyilatkozott Bezumcev kapitányról, én nem léptem oda hozzá, és én nem hallgattattam el. De hát — hogy tehettem volna? Ha orrolt valamiért Bezumcevre, az az ő személyes ügyük, minek avatkozzam bele én? A tisztek közben úgy ítéltek, hogy az egész nem személyes ügy volt, hanem az ezred becsületét sértette, s mivel az ezredből egyedül én voltam jelen, a viselkedésemmel azt bizonyítottam a büfében tartózkodó tiszteknek és a közönségnek, hogy a mi ezredünkben akadhatnak olyan tisztek is, akik nem annyira kényesek az ezred becsületére. Én ezzel a meghatározással nem érthettem egyet. Tudomásomra adták, hogy még mindent jóvá tehetek, ha most, bár későn, formális elégtételt kérek A — v-től. Erre nem voltam hajlandó, és mivel ingerült voltam, büszkén visszautasítottam. Utána nyomban beadtam a nyugdíjaztatási kérelmemet — ennyi az egész történet. Büszkén, de összetört lélekkel távoztam. Akaratom és eszem vereséget szenvedett. Éppen akkoriban történt, hogy a húgom férje Moszkvában elverte kis vagyonunkat, részben az enyémet is, bármi parányi is volt az, én garas nélkül maradtam az utcán. Vállalhattam volna valami polgári állást, de nem vállaltam: a csillogó egyenruha után nem mehettem valahová a vasúthoz. Így hát — ha szégyen, szégyen, ha gyalázat, gyalázat, ha bukás, hát legyen bukás, és minél rosszabb, annál jobb — ezt választottam. Három év csupa komor emlék, még Vjazemszkij éjjeli menedékhelye is. Másfél évvel ezelőtt meghalt Moszkvában egy gazdag öregasszony, a keresztanyám, és váratlanul, más örökösök között háromezer rubelt hagyott rám a végrendeletében. Gondolkoztam, és akkor határoztam el a sorsomat. A zálogosságot választottam, nem kérve bocsánatot az emberektől: pénz, aztán egy zug, majd — új élet, távol a régi emlékektől, ez volt a tervem. A sötét múlt és örökre lejáratott becsületem persze minden órámban, minden percemben gyötört. Akkor megházasodtam. Véletlenül vagy sem -, nem tudom. De amikor bevezettem őt a házamba, azt hittem, jóbarátot vezetek be, igen nagy szükségem volt barátra. Azonban világosan láttam, hogy a barátot fel kell készíteni, megérlelni, sőt legyőzni. És meg tudtam volna-e valamit is magyarázni olyan hirtelen ennek az előítéletekkel teli, tizenhat éves teremtésnek? Hogyan tudtam volna például, a revolverrel történt szörnyű katasztrófa véletlen segítsége nélkül meggyőzni róla, hogy nem vagyok gyáva, és hogy igazságtalanul vádoltak gyávasággal az ezredben? A katasztrófa azonban éppen kapóra jött.


Amikor a revolvert kibírtam, megbosszultam egész sötét múltamat. Ezt ugyan nem tudta meg senki, de ő megtudta, s ez mindennél több volt számomra, mert ő maga is mindennél több volt, ábrándjaimban jövőm minden reménysége! Ő volt az egyetlen ember, akit magamnak neveltem, másra nem is volt szükségem — és íme, ő megtudott mindent, legalábbis azt, hogy igazságtalan volt, amikor sietve ellenségeimhez csatlakozott. Ez a gondolat lelkesedéssel töltött el. Már nem lehettem aljas a szemében, legföljebb furcsa ember, de most, a történtek után, ez a gondolat is egészen tetszetős volt számomra: a furcsaság nem hiba, ellenkezőleg, néha vonzza a női természetet. Egyszóval, szándékosan halogattam a megfejtést: az, ami történt, egyelőre nagyon is elég volt a nyugalmamhoz, és épp elég képet és anyagot szolgáltatott ábrándjaimhoz. Éppen ez a gyalázat, hogy ábrándozó vagyok: elég volt nekem az anyag, róla pedig azt gondoltam, hogy megvár.


Így múlt el az egész tél, valami névtelen várakozásban. Szerettem lopva nézni, ahogy az asztalkájánál ül. Munkájával volt elfoglalva, fehérnemű javítással, néha pedig olvasott esténként, a szekrényemből kivett könyveket lapozgatta. A könyvválaszték a szekrényben szintén mellettem tanúskodott. Alig ment el hazulról. Ebéd után, mielőtt bealkonyodott, mindennap elvittem sétálni, egészségügyi sétát tettünk, de nem teljes szótlanságban, mint azelőtt. Éppen hogy azt a látszatot akartam kelteni, hogy nem hallgatunk és egyetértésben beszélgetünk, de mint már mondtam, mindketten csak a lényegre szorítkoztunk. Én ezt szándékosan csináltam, neki pedig, gondoltam, „időt kell adni". Természetesen furcsa, hogy szinte a tél végéig egyszer sem tűnt fel, hogy én szerettem lopva ráránézni, az ő pillantását azonban egyetlen egyszer sem értem magamon egész télen! Azt hittem, a félénksége az oka. Amellett olyan szelíd jámborság volt az arcán, olyan erőtlenség a betegágy után! Nem, jobb kivárni, és — „és majd ő maga közeledik..."


Ez a gondolat lenyűgözött. Hozzáteszem még, néha mintha bujtogattam volna magamat ellene, és valóban arra ragadtattam lelkemet és eszemet, hogy haragszom rá. Így folyt ez egy ideig. De a gyűlölet sohasem tudott megérlelődni és gyökeret verni a lelkemben. Magam is éreztem, hogy ez csupán játék. Akkor sem, bár a házaséletet megszakítottam, amikor ágyat és spanyolfalat vettem, soha, soha nem tudtam benne a bűnös nőt látni. Nem azért, mert könnyelműn ítéltem meg a vétkét, hanem mert az volt a szándékom, hogy teljesen megbocsássak neki, az első naptól fogva, sőt még előbb, mielőtt az ágyat megvettem. Egyszóval, ez furcsaság a részemről, bár én szigorú erkölcsű ember vagyok. De a szememben annyira legyőzött, annyira megalázott volt, hogy néha gyötrelmesen sajnáltam, bár mindemellett határozottan tetszett nekem megaláztatásának tudata. Tetszett kettőnk egyenlőtlenségének gondolata is...


Ezen a télen alkalmam volt néhány szándékos jócselekedetre. Elengedtem két adósságot, zálogtárgy nélkül nyújtottam kölcsönt egy szegény asszonynak. Nem is szóltam róla a feleségemnek, s nem is azért tettem, hogy megtudja; de az az asszony maga jött el megköszönni, és majdhogy le nem térdelt előttem. Így derült ki; azt hittem, hogy csakugyan elégedetten vette tudomásul, amit a szegény asszonnyal cselekedtem.


De közeledett a tavasz, már április derekán jártunk, kivettük a téli ablakkereteket, s a nap ragyogó pasztákban világította be hallgatag szobáinkat. De a szememen még mindig ott volt a há-lyog. A végzetes, rettenetes hályog! Hogy is történt, hogy egyszercsak lehullt a szememről, és hirtelen mindent tisztán láttam és értettem! Véletlen volt, egy váratlan nap volt az oka, vagy egy napsugár gyújtott gondolatot és sejtelmet eltompult agyamban? Nem, nem sejtelem volt és nem gondolat, hanem hirtelen életre támadt egy kis ér, egy már-már elhalt ér, megrándult, feltámadt, és bevilágította egész elfásult lelkemet, ördögi büszkeségemet. Hirtelen mintha felrántottak volna a helyemről. így történt, hirtelen és váratlanul. Alkonyattájban, ebéd után, öt óra körül...




II
A hályog hirtelen lehull


Előtte még két szót. Már egy hónappal előbb észrevettem, hogy furcsán tűnődő, nem hallgatag, hanem tűnődő. Ezt is mindjárt észrevettem. Akkor a munkája mellett ült, fejét a varrására hajtva, s nem vette észre, hogy nézem. Egyszercsak meglepett, hogy olyan vékonyka lett, soványka, sápadt az arca, a szája halvány — mindez együtt és a tűnődése azonnal és rendkívül nyugtalanná tett. Már korábban is hallottam apró, száraz köhögését, különösen éjszaka. Nyomban felálltam, és elindultam Schröder doktorért, anélkül, hogy neki szóltam volna.


Schröder másnap eljött. Ő nagyon csodálkozott rajta, és hol Schröderre nézett, hol énrám.
—  De hiszen semmi bajom — mondta tétova mosollyal.


Schröder meg sem vizsgálta alaposan (ezek az orvostudorok néha fölényesek és hanyagok), csak annyit mondott nekem a másik szobában, hogy ez a betegségéből maradt vissza, és hogy nem ártana a tavasszal elvinni valahova a tengerhez, vagy ha nem lehet, legalább dácsába költözni. Egyszóval nem mondott semmi érdemeset azon kívül, hogy ez valami gyengeség vagy hasonló Amikor Schröder távozott, a feleségem egyszercsak megint azt mondta, rettenetesen komolyan nézve rám:
—  Semmi, semmi bajom.


De miután ezt mondta, rögtön elpirult, alighanem szégyenében. Láthatólag a szégyen pírja volt. Ó, most már értem: azt szégyellte, hogy én még a férje vagyok, gondoskodom róla, mintha még mindig igazi férje volnék. De akkor ezt még nem értettem, és pirulását sorsába való beletörődésének tulajdonítottam. (A hályog!)





Történt, hogy egy hónappal ez után, egy verőfényes áprilisi napon, öt óra tájban, a pénztárnál ültem, és a számadást vezettem. Váratlanul azt hallom, hogy a szobánkban, az asztalánál, munkája mellett, halkan, egészen halkan... énekelni kezd. Ez az újság annyira megrendített, hogy máig sem értem az okát. Addig sohasem hallottam énekelni, talán csak a legelső napokban, amikor házamba hoztam, és tudtunk még pajkoskodni, célbalőni a revolveremmel. Akkor eléggé erőteljes, csengő hangja volt, bár kicsit hamis, de roppant kellemes és egészséges. Most pedig olyan gyengén szólt ez a dalocska — ó, nem mintha szomorú dal lett volna (valami románc volt), de a hangjában valami mintha megrepedt, eltörött volna, mintha a hangocska nem bírná, mintha maga a kis dal is beteg volna. Halkan énekelt, aztán a hangja hirtelen emelkedve megszakadt, olyan szegény kis hang volt, olyan szánalmasan hallgatott el; ő köhécselt, aztán egészen halkan folytatta az éneket...


Lehet, hogy nevetnek a felindulásomon, de soha senki nem értheti meg, mi volt az oka! Nem, őt még nem sajnáltam, ez még egészen másfajta érzés volt. Először, legalábbis az első percekben, váratlanul értetlenség és rettentő csodálkozás támadt bennem, rettenetes és furcsa, fájdalmas és szinte bosszúálló: „A jelenlétemben is énekel! Talán megfeledkezett rólam ?"


Egész valómban megrendülve ott maradtam a helyemen, aztán hirtelen felálltam, fogtam a kalapomat és kimentem az előszobába, semmire sem gondolva. Legalábbis nem tudtam, miért és hová megyek. Lukerja feladta a kabátomat.
—  Énekel? — kérdeztem önkéntelenül Lukerjától. Az nem értette, és továbbra is értetlenül nézett rám, egyébként csakugyan értelmetlen volt a kérdésem.
—  Most énekelt először?
—  Nem, ha nincs itthon, uram, énekelget néha — felelte Lukerja.


Emlékszem mindenre. Lementem a lépcsőn, ki az utcára, és elindultam a vakvilágba. Elmentem a sarokig, és csak úgy bámultam a levegőbe. Emberek jöttek, meglöktek, én nem éreztem. Odaintettem egy bérkocsist és a Policejszkij-hídig fogadtam fel, magam sem tudtam, miért. De aztán hirtelen elbocsátottam, adtam neki egy húszkopejkást.


-  Csak azért, mert zavartalak - mondottam, és minden ok nélkül ránevettem, a szívemben valamiféle elragadtatás vert fészket.
Hazafelé fordultam, megszaporáztam lépteimet. A megcsukló, szegényes, elakadt kis dallam hirtelen megint megzendült bennem. Elakadt a lélegzetem. Hullott, hullott a szememről lefelé a hályog! Ha a jelenlétemben kezdett énekelni, azt jelentette, hogy megfeledkezett a létemről - ez világos volt és rettenetes. Ezt a szívem érezte. De lelkemben fénylett az elragadtatás, és erőt vett félelmemen.


Ó, sors iróniája! Hiszen nem volt, nem is lehetett más a lelkemben egész télen, mint ez az elragadtatás, de én hol voltam egész télen? A lelkemmel együtt voltam-e? Nagy sietséggel szaladtam felfelé a lépcsőn, nem tudom, félve léptem-e be. Arra emlékszem csak, hogy az egész padlózat hullámzott, mintha folyón úsztam volna. Beléptem a szobába, ő változatlanul a helyén ült, félrehajtott fejjel varrogatott, de már nem énekelt. Futó és érdektelen pillantást vetett rám, de ez nem is tekintet volt, csak egy megszokott és közömbös fejmozdulat, ha a szobába lép valaki.


Egyenesen odamentem hozzá, s leültem egy székre, szorosan melléje, mint egy háborodott. Gyors pillantást vetett rám, mintha megijedt volna: én megfogtam a kezét, és már nem emlékszem, mit mondtam, azaz akartam mondani neki, hiszen nem is tudtam értelmesen beszélni. A hangom elfúlt és nem engedelmeskedett. Meg azt sem tudtam, mit mondjak, csak dadogtam.
—  Beszélgessünk... tudod... mondj valamit! — hebegtem hirtelen valami ostobaságot — ó, eszemnél voltam-e? Ő újra megremegett, és rémülten hőkölt hátra, arcomba nézve, de egyszercsak - szigorú csodálkozás tükröződött a szemében. Igen csodálkozás, és szigorú. Tágra nyílt szemmel nézett rám. Ez a szigorúság, ez a szigorú csodálkozás egyszerre fejbe kólintott: „Hát még szerelem kell neked? szerelem?" — mintha ezt fejezte volna ki az a csodálkozás, bár ő hallgatott. De én mindent leolvastam az arcáról, mindent. Minden megrendült bennem, és a lába elé rogytam. Igen, térdre hulltam előtte. Gyorsan felpattant, de én rendkívüli erővel tartottam vissza a két kezénél fogva.


Tökéletesen értettem a kétségbeesésemet, ó, értettem! De hiszik-e, olyan féktelenül buzgott fel a szivemben az elragadtatás, hogy azt hittem, meghalok. Mámorosán és boldogan csókoltam a lábát. Igen, mérhetetlen és végtelen boldogsággal, de ugyanakkor egész kilátástalan, kétségbeejtő helyzetem tudatában! Sírtam, valamit mondtam, de nem tudtam beszélni. Az ijedtség és a csodálkozás hirtelen riasztó gondolatokkal váltakozott benne, rendkívüli kérdésekkel, furcsán, sőt egyenesen vadul nézett rám, szeretett volna valamit mielőbb megérteni és elmosolyodni. Rettenetesen szégyellte magát, hogy a lábát csókolom, elhúzta, de akkor azt a helyet csókoltam a padlón, ahol az imént állt. Látta ezt, és váratlanul elnevette magát restelkedésében (tudják milyen az, amikor valaki restelkedésében nevet). Hisztérikus rohama közeledett, láttam, reszketett a keze - de én nem gondoltam erre, és egyre azt mormoltam neki, hogy szeretem, hogy nem állok fel, „hadd csókoljam meg a ruhád szegélyét... hadd imádjalak egész életemben..." Nem tudom, nem emlékszem, mit - és egyszercsak felzokogott, és egész testében megremegett; kitörőben volt a rettenetes hisztérikus roham. Én ijesztettem meg.


Átvittem az ágyra. Amikor a rohama elmúlt, odaültem az ágya szélére, ő pedig félelmetesen összetört külsővel, megragadta mindkét kezemet, és arra kért, nyugodjam meg. „Elég már, ne gyötörje magát, nyugodjék meg!" - és újra sírni kezdett. Egész este nem mozdultam mellőle. Egyre arról beszéltem neki, hogy elviszem Boulogne-ba, majd fürdünk a tengerben, már most, rögtön, két hét múlva; hogy olyan rekedtes a hangocskája, hallottam délután; hogy felszámolom a zálogházamat, és eladom Dobronravovnak, hogy új élet kezdődik, s ami fő, Boulogne, Boulogne! Ő hallgatott, és egyre félt! Mind jobban és jobban félt. De számomra nem ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy egyre jobban és leküzdhetetlenebbül vágytam újra a lába előtt heverni, újra csókolni a földet, ahol állt, és imádni őt, és - „soha semmit, semmit nem kérdezek többé tőled - hajtogattam percenként -, ne válaszolj semmit, egyáltalán ne is végy észre, csak én hadd nézzelek a sarokból, tégy a tárgyaddá, a kiskutyáddá. .." Ő sírt.


- Én pedig már azt hittem, hogy így hagy engem - tört ki belőle egyszercsak önkéntelenül - annyira önkéntelenül, hogy talán észre sem vette, mit mondott, közben pedig — ó, ez volt a legfőbb, a legvégzetesebb és számomra legérthetőbb szava azon az estén, és ez a szó mintha késsel hasogatta volna a szívemet! Mindent megmagyarázott nekem, mindent, de ő egyelőre mellettem volt, a szemem előtt, s én győzhetetlenül reménykedtem, és rettenetesen boldog voltam. Ó, szörnyen elfárasztottam azon az estén, és tudtam ezt, de egyre arra gondoltam, hogy most mindent újra kezdek. Végül, már éjszaka tájban, egészen elerőtlenedett, a lelkére beszéltem, hogy aludjon el, és nyomban mély álomba zuhant. Vártam, hogy félrebeszél, úgy is történt, de nem volt veszélyes. Éjszaka szinte percenként felkeltem, csöndesen, cipőben odaosontam, hogy megnézzem. A kezemet tördeltem fölötte, néztem ezt a beteg teremtést szegényes kis ágyában, a vaságyban, amit én vettem neki annak idején három rubelért. Letérdeltem előtte, de nem mertem (engedelme nélkül!) az alvó lény lábát megcsókolni. Imádkozni kezdtem az Istenhez, aztán újra felszökkentem. Lukerja folyton bejött a konyhából, be-benézett hozzám. Kimentem hozzá, és mondtam, hogy feküdjön le, s hogy holnaptól „egészen más" kezdődik.


És mindebben vakon, esztelenül, rettenetesen hittem. Ó, elragadtatás, micsoda elragadtatás fogott el! Csak a másnapot vártam. Főképpen: a tünetek ellenére sem gyanítottam semmiféle bajt. Józan értelmemet még nem nyertem vissza teljesen, bár a hályog lehullott, még sokáig, sokáig nem nyertem vissza — ó, máig, egészen a mai napig! De hogyan, hogyan is térhetett volna vissza akkor, hiszen akkor még élt, hiszen ott volt előttem, és én előtte: „Holnap majd felébred és én mindent feltárok előtte, és ő meglát mindent." így okoskodtam akkor, egyszerűen és világosan, és ettől estem elragadtatásba! A legfőbb dolog ez a boulogne-i utazás volt. Valahogy foly-fon arra gondoltam, hogy Boulogne — az minden, hogy Boulogne-ban valami végleges történik. „Boulogne-ba, Boulogne-ba..." Eszemveszetten vártam a reggelt.




III
Nagyon is értem


De hiszen mindez csupán néhány napja történt, öt nappal, mindössze öt nappal ezelőtt, a múlt kedden! Nem, nem, ha lett volna még csak egy egészen kevés idő, csak egy cseppet várt volna — én szétoszlatom a homályt! Meg aztán: hát nem nyugodott meg? Hiszen másnap már, akármi-iyen zavart állapotban is volt, mosolyogva hallgatott... Figyelemre méltó, hogy mindezen idő alatt, mind az öt napon át, zavar volt benne, vagy szégyen. Félt is, nagyon félt. Nem vitatom, nem akarok magamnak, esztelen ember módján, ellentmondani: félelem volt benne, de hát hogy ne félt volna? Hiszen olyan régen idegenekké váltunk egymás számára, annyira eltávolodtunk egymástól, s akkor hirtelen ez az egész... De én nem törődtem a félelmével, új élet tündöklött előttem! Igaz, kétségtelenül igaz, hogy hibát követtem el. Sőt lehet, hogy sok hibát. Amikor másnap fölébredtem, jó korán (szerdai nap volt), már rögtön hibáztam: váratlanul barátommá avattam. Siettem, túlságosan, túlságosan siettem, de gyónásra volt szükségem feltétlenül — jóval többre, mint gyónásra. Nem titkoltam előtte azt sem, amit magam előtt is titkoltam egész életemben. Nyíltam megmondtam, hogy egész télen mást sem tettem, mint biztos voltam a szerelmében. Megmagyaráztam neki, hogy a zálogház csupán akaratom és eszem bukása volt, az önostorozás és az öndicséret saját magam kitalálta eszméje. Elmagyaráztam azt is, hogy akkor, ott a büfében, valóban gyávaság szállt meg, természetemből és aggályoskodásomból kifolyólag: meglepett a helyzet, a büfé, meglepett az: hogyan kerülök ki ebből a helyzetből, nem ostobán sül-e el a dolog? Nem a párbajtól ijedtem meg, hanem attól, hogy ostobán sül el... Aztán már nem akartam elismerni, és kínoztam mindenkit, őt is emiatt kínoztam, azért is vettem feleségül, hogy ezért kínozhassam. Egyáltalán többnyire úgy beszéltem, mint lázálomban. Ő maga fogta meg a kezemet, és kért, hogy hagyjam abba: „Túloz... csak magát gyötri" — és kezdődtek újra a könnyek, majdnem megint a rohamig! Egyre kért, hogy ne beszéljek semmit ezekről, és ne emlegessem.


Nem törődtem kérésével, vagy keveset törődtem: tavasz, Boulogne! Ott süt a nap, ott a mi új napunk süt, csak erről beszéltem! 


Becsuktam a zálogházamat, átadtam Dobronravovnak. Azt ajánlottam neki, hogy osszunk mindent szét a szegények között, a háromezer rubel alaptőkén kívül, amit keresztanyámtól örököltem, azon utazunk majd Boulogne-ba, hazatérve aztán új, munkás életet kezdünk. így is határoztunk, mert ő nem szólt semmit... csak mosolygott. És, úgy tetszik, inkább tapintatból mosolygott, hogy engem el ne keserítsen. Láttam hiszen, hogy a terhére vagyok, ne higgyék, hogy olyan ostoba és önző vagyok, hogy ezt nem láttam. Láttam mindent, mindent az utolsó vonásig, mindenkinél jobban láttam és tudtam; egész kétségbeesésem ott állt tisztán előttem.


Egyre magamról és róla beszéltem neki. Meg Lukerjáról. Elmondtam, hogy sírtam... Ó, hiszen el-eltereltem a szót, hiszen én is igyekeztem egyáltalán nem említeni bizonyos dolgokat. Ő pedig még fel is élénkült, egyszer vagy kétszer, hiszen emlékszem, emlékszem! Miért mondják, hogy én néztem és semmit sem láttam? És ha ez nem történik, minden megújulhatott volna. Hiszen még harmadnapja is elmondta nekem, amikor az olvasás került szóba, hogy mit olvasott ezen a télen - elmondta és nevetett, amikor felidézte Gil Blas jelenetét a granadai érsekkel! És milyen kedves, gyermeki nevetéssel, akár régen, menyasszony korában (ó, pillanat! pillanat!); mennyire örültem neki! Egyébként szörnyen meglepett az az érsek-jelenet: hiszen azt mutatta, volt benne annyi lelki nyugalom és öröm, hogy odahaza ülve, egyedül, nevetni tudott egy remekművön. Azt mutatta, hogy kezdett már egészen megnyugodni, egészen elhitte már, hogy én úgy hagyom. „Azt hittem, így hagy engem" — lám, mit mondott azon a kedden! Ó, tízéves kislányhoz illő gondolat! Hiszen hitte, hitte, hogy valóban így marad minden: ő az asztalánál, én a magaménál, így élünk ketten, hatvanéves korunkig. És akkor egyszercsak - én lépek oda hozzá, a férje, és a férjnek szerelem kell! Ó, félreértés, ó, én vakságom!


Hiba volt az is, hogy rajongva néztem rá; fékeznem kellett volna magamat, mert rajongásom megijesztette. Bár hiszen erőt vettem magamon, nem csókolgattam többé a lábát. Egyetlen egyszer sem adtam jelét, hogy... nos, a férje vagyok — ó, ez eszemben sem volt, hiszen csak imádtam! De hallgatni sem lehetett teljesen, nem lehetett egyáltalán nem beszélni! Váratlanul megvallottam, hogy élvezem a beszélgetést vele, s hogy összehasonlíthatatlanul műveltebbnek és csiszoltabbnak tartom magamnál. Nagyon elpirult, és zavartan azt mondta, hogy túlzok. Én akkor, bolond fejjel, nem tudtam megállni, hogy el ne mondjam, milyen elragadtatást éreztem ott az ajtó mögött, amikor végighallgattam szópárbaját, az ártatlanság párviadalát azzal az alakkal, hogyan élveztem eszét, szelleme csillogása mellett a gyermeki ártatlanságot. Szinte egész testében összerázkódott, megint azt akarta rebegni, hogy túlzok, de hirtelen elkomorodott, tenyerébe temette arcát és felzokogott... Akkor már nem bírtam fékezni magam: megint térdre estem előtte, megint a lábát csókolgattam, és ez megint rohammal végződött, akár azon a kedden. Ez tegnap este történt, reggelre pedig...


Reggelre?! Én háborodott, hiszen ez a reggel ma volt, az imént, csak az imént!


Hallgassák, és gondoljanak bele: hiszen amikor reggel találkoztunk a szamovárnál (a tegnapi rohama után), éppen ő lepett meg engem a nyugalmával, igen, így volt! Én pedig egész éjjel reszkettem félelmemben a tegnapiak miatt. De egyszercsak odajön hozzám, megáll előttem összetett kézzel (az imént! az imént!) és mondani kezdte, hogy ő bűnös asszony, hogy ezt tudja, hogy egész télen ez a vétke gyötörte, gyötri most is... hogy túlságosan is becsüli az én nagylelkűségemet ... „hűséges felesége leszek, tisztelni fogom..." Akkor felugrottam, és mint az eszeveszett, öleltem! Csókoltam, csókoltam az arcát, a száját, mint férje, első ízben a hosszú különélés után. Miért is mentem el, mindössze két órára... az útlevelünkért... Ó istenem! Csak öt perccel, öt perccel tértem volna előbb haza! És akkor az a tömeg a kapunkban, azok a rám meredő tekintetek. .. ó, uramisten!


Lukerja azt mondja (ó, Lukerját most már a világért sem engedem el, ő mindent tud, ő itt volt egész télen, ő majd mindent elmond nekem), azt mondja, hogy amikor elmentem hazulról, mindössze talán húsz perccel hazatérésem előtt —, ő váratlanul belépett az úrnőhöz a szobánkba, hogy megkérdezzen, már nem emlékszem, mit, és meglátta, hogy az ikon (az a bizonyos Szűzanya-kép) előtte áll az asztalon, levette az ikontartóról, s mintha az úrnő éppen akkor imádkozott volna előtte. — Mi az, asszonyom? — „Semmi. Lukerja, eredj." „Megállj, Lukerja." Odament hozzá, és megcsókolta. — Boldog most, kérdem, asszonyom? — „Igen, Lukerja." — Az úrnak már régen bocsánatot kellett volna kérnie asszonyomtól... Istennek hála, hogy kibékültek. — „Jól van, aszongya, Lukerja, elmehetsz, Lukerja" —, és mosolygott, de olyan furcsán. Olyan furcsán, hogy Lukerja tíz perc múlva egyszercsak visszament a szobába, hogy megnézze: „Ott állt a falnál, az ablak mellett, kezét a falhoz támasztotta, ráhajtotta a fejét, így állt ni, és gondolkodott. Olyan mélyen elgondolkozott, hogy nem is hallotta, amint beléptem, ott állok, és nézem a másik szobából. Nézem, hát mintha mosolyogna, áll, gondolkodik és mosolyog. Nézem, aztán csöndesen megfordulok, kimegyek, töprenkedek magamban, egyszercsak hallom, hogy az ablakot nyitja. Rögtön bementem, hogy azt mondjam: „friss az idő, asszonyom, nehogy megfázzon", hát azt látom, hogy ott áll az ablakban, teljes magasságában kiegyenesedve a nyitott ablak párkányán, nekem háttal, s a szentképet tartja a kezében. Megállt a szívverésem, rákiáltottam: „asszonyom, asszonyom!" Meghallotta, vissza akart fordulni felém, de nem fordult, hanem lépett egyet előre, a szentképet a szívére szorította, és — kivetette magát az ablakon.


Arra emlékszem csak, hogy amikor a kapuhoz értem, még meleg volt a teste. A legszörnyűbb, hogy mindenki engem nézett. Először kiáltoztak, aztán hirtelen elhallgattak, váratlanul utat nyitottak, és... és ott feküdt ő, a szentképpel. Emlékszem, mintha ködön át, hogy szó nélkül odamentem hozzá, és hosszan néztem. És valamennyien körülvettek, és valamit mondtak. Ott volt Lukerja is, de én nem láttam. Azt mondják, beszélt velem. Én csak egy polgárra emlékszem: egyre azt kiáltozta nekem, hogy „egy maréknyi vér jött ki a szájából, egy maréknyi, egy maréknyi!", és rámutatott a vérre az utcakövön. Én, úgy emlékszem, belenyúltam a vérbe, bevéreztem az ujjamat, aztán néztem (erre emlékszem), ő pedig egyre, nekem: „egy maréknyi, egy maréknyi!"


— Mi az, hogy egy maréknyi? — üvöltöttem teli tüdőből, felemeltem a kezemet és rávetettem magam...
Jaj, micsoda esztelen, vad jelenet! Félreértés! Igazságtalanság! Lehetetlenség!




IV
Csupán öt percet késtem


Hát nem? Hát igazság ez? Mondhatjuk-e, hogy ez lehetséges? Miért, minek halt meg ez az asszony?


Ó, higgyék el, értem én; de hogy miért halt meg, mégiscsak kérdés. Megijedt a szerelmemtől, komolyan megkérdezte magától: elfogadja, ne fogadja, s a kérdést nem bírta elviselni, inkább meghalt. Tudom, tudom, minek is töröm rajta fejemet: túlságosan sokat ígért, megijedt, hogy nem tudja teljesíteni — világos. Van itt néhány egészen borzalmas körülmény.


Mert miért is halt meg? Mégiscsak itt a kérdés. Dörömböl, az agyamban, dörömböl. Én úgy hagytam volna, ha ő azt akarja, hogy minden úgy maradjon. Ő nem hitte ezt, nem! Dehogy, rosszul mondom, egyáltalán nem erről van szó. Hanem arról, hogy velem becsületesnek kellett volna lennie, ha szeret, hát szeressen mindenestül, nem úgy, mint ahogy azt a boltost szerette volna. És mivel túlságosan erényes volt, túlságosan tiszta, hogy olyan szerelmet vállaljon, mint amilyen a boltosnak kellett volna, ezért nem akart engem becsapni. Nem akart a szerelem látszatával félszerelmet vagy negyedszerelmet nyújtani nekem. Túlságosan becsületesek vagyunk, ez az, kérem! A szív nagyvonalúságát akartam beléoltani, emlékeznek? Különös gondolat.


Rettentően érdekes volna tudni: tisztelt-e engem? Nem tudom, megvetett-e, vagy sem? Nem gondolnám, hogy megvetett. Borzasztóan furcsa: miért nem jutott egyszer sem eszembe, egész télen át, hogy megvet engem? A legnagyobb mértékig biztosra vettem az ellenkezőjét, egészen addig a pillanatig, amikor olyan szigorú csodálkozással nézett rám. Szigorú — ezen van a hangsúly. Akkor egy pillanat alatt megértettem, hogy megvet. Visszavonhatatlanul, örökre megértettem ! Ó, bánnám is én, bánnám is, hogy megvet, akár egész életen át — csak élne, élne! Nemrég még járt-kelt, beszélt. Egyáltalán nem értem, hogy vethette ki magát az ablakon! Hogyan is tudtam volna elképzelni még öt perccel azelőtt is? Behívtam Lukerját. Most már Lukerját a világért sem engedem el, a világért sem!
Ó, hiszen szót érthettünk volna még. Csak a télen rettenetesen elidegenedtünk egymástól, de hiszen újra összeszokhattunk volna! Miért, miért is ne tudtunk volna közeledni egymáshoz és új életet kezdeni? Én nagylelkű vagyok, ő is az, ez már közös nevező! Még néhány szó, két nap, nem több, és ő mindent megértett volna.


Főképpen az a fájdalmas, hogy ez az egész eset — egyszerű, barbár, vakvéletlen eset. Ez fáj! Öt percet, mindössze öt percet késtem! Ha öt perccel előbb érek haza — elszállt volna az a pillanat, mint a felhő, aztán soha többé nem jut az eszébe. És azzal végződött volna, hogy mindent megért. Most pedig megint az üres szobák, megint egyedül vagyok. A falon jár az ingaóra, nincs semmi dolga, nem fáj neki semmi. Körülöttem senki — ez a fájdalom!


Járok-kelek, egyre csak járok-kelek. Tudom, tudom, ne is mondják: önöknek nevetséges, hogy a vakvéletlent és az öt percet panaszlom. De hiszen ez nyilvánvaló. Fontolják meg: egy levélkét sem hagyott például, hogy „senkit se okoljanak halálomért", amilyet mindenki hátrahagy. Hát nem vette fontolóra, hogy még Lukerját is meghurcolhatják: „egyedül te voltál itt vele, hát te lökted ki?" Ártatlanul meghurcolták volna, ha nem négy ember látja az udvari szárnyépületből, amint ott áll az ikonnal az ablakban, és maga veti ki magát. De hiszen az is véletlen, hogy azok az emberek ott álltak és látták. Nem, minden egy pillanaton múlt, egyetlen felelőtlen pillanaton. Hirtelen elhatározás és fantázia! Mit jelent az, hogy a szentkép előtt imádkozott? Nem jelenti, hogy a halálára készült. Az egész talán mindössze tíz percig tartott, az elhatározása pedig akkor született, amikor ott állt a falnál, kezére hajtva a fejét, és mosolygott. A gondolat megszületett a fejében, kavarogni kezdett, és — és ő nem tudott ellenállni neki.


Itt nyilvánvaló félreértés van, ha tudni akarják. Velem még lehetett volna élni. És ha vérszegénység volt az ok? Egyszerűen vérszegénység, az életenergiák kiapadása? Elfáradt a télen, igen...
Elkéstem!!!


Milyen soványka a koporsóban, hogy kihegyesedett az orrocskája! A szempillái, mint a sugarak. És lám, hogyan esett le — semmije össze nem zúzódott, el nem törött! Csak az a „maréknyi vér". Vagyis egy teáskanálnyi. Belső zúzódás. Különös gondolat: ha lehetséges volna, hogy ne temessék el! Mert ha elviszik, akkor... ó, nem, szinte lehetetlen, hogy elvigyék! Ó, hiszen tudom, hogy el kell vinni, nem vagyok őrült, nem beszélek félre, ellenkezőleg, soha ilyen éles nem volt az agyam, de hát hogy lehet, hogy megint ne legyen senki a házban, megint csak a két szoba, megint én, egyedül, a zálogtárgyakkal. Lázálom, lázálom, ez a lázálom! Halálra kínoztam őt, ez az igazság!


Mit nekem most az önök törvényei? Mit a szokásaik, erkölcseik, az életük, az uralmuk, a hitük? ítéljen el a bírájuk, állíttassanak bíróság elé, ítéljenek el nyilvánosan, s én megmondom, hogy nem ismerek be semmit. A bíró rám kiált: „Tiszt, hallgasson!" Én meg odakiáltom neki: „Hol van olyan hatalmad, hogy engedelmeskedjem neked? Miért zúzta szét a komor vakvéletlen azt, ami a legdrágább volt nekem? Mit nekem most már a ti törvényeitek? Szabad vagyok!" Ó, nekem már mindegy!


Te vak, te vak! Halott, nem hallasz! Nem tudod, micsoda mennyországgal vettelek volna körül ! Mennyország volt a lelkemben, azt varázsoltam volna köréd! No, hát nem szerettél volna -jól van, hát aztán? Minden úgy lett volna, minden úgy maradt volna. Elbeszéltél volna nekem ezt-azt, mint barátodnak, örvendeztünk és nevettünk volna, boldogan nézve egymás szemébe, így éltünk volna. Még ha mást is szerettél volna meg — nem baj, nem baj az sem! Sétáltál, nevettél volna vele, én meg az utca másik oldaláról néztelek volna benneteket... Ő, nem bánnék semmit, csak legalább egyszer nyitná ki a szemét! Egy pillanatra, csak egyetlenegyre! Nézne rám, mint nemrég, amikor itt állt előttem és megesküdött, hogy hűséges feleségem lesz! Ó, megértene mindent, ha csak még egyszer rám pillantana!


Vakvéletlen! Ó, természet! Az emberek egyedül vannak a földön — ez a baj! „Van-e a mezőn élő lélek?" — kiáltja az orosz dalia. Ezt kiáltom én is, aki nem vagyok dalia, és nem válaszol senki. Azt mondják, a teremtést a nap tartja életben. Felkel a nap — nézzetek fel rá, hát az nem halott? Minden halott, mindenütt halottak hevernek. Csak az emberek..., körülöttük hallgatás — íme a föld! „Emberek, szeressétek egymást!" - ki mondta ezt? Kinek a szent parancsa ez? Érzéketlenül, visszataszítón leng az órainga. Éjjel két óra. A kis cipője ott áll az ágyacskája előtt, mintha várná... Nem, komolyan kérdezem, ha holnap elviszik, mi lesz velem?

RAB ZSUZSA fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/12. sz., 21-30. oldalak)