Ha látom, ahogy áprilisban, szűzen
A virág szirmot bont az ághegyen,
Ahogy a lepkék, tarkállva a fűben,
Ájult-merevvé válnak hirtelen,
Ha szerelmespár vetődik utamba —
A boldogságuk mintha fénylene,
Vén hárs a társuk, hallgatnak alatta —
Ráeszmélek: eljött az ideje!
Kibújva végleg, makacsul feszülve,
Elhagyva a duzzadt búzaszemet,
Valami erő — zabolátlan, fürge -
A téli álomnak véget vetett.
Tomboló vizeit összekeverte
A nap a föld lassú nedveivel,
Madárdal zendült, tárult rózsa kelyhe,
S szerelmi láng csapott az égre fel.
A fagyos évszak hétalvóinak ma
Ő diktál törvényt, parancsokat oszt,
S a természeti erőket uralva,
A világot ő irányítja most.
POLGÁR ISTVÁN fordítása
Puskint olvasva
Valahányadszor elmélyedek benne
(Mert örökéletűek, tiszta-szépek
A versei), mintha először lenne,
Úgy hat reám a puskini költészet.
Puskin világa kimeríthetetlen,
Itt minden él, itt minden frissen pezsdül,
S mélység nem szólhat — éreztem, értettem
Egyszerűbben, s ennél közvetlenebbül.
Varázs-sugár van benne, mely feloldoz
Mindent, hogy így teremtsen új egészet.
Vélem, kulcsot találtam egy titokhoz,
Mely korántsem hízelgő reánk nézve.
Bár szívvel, értelemmel felfoghatjuk,
És mélységes kapcsolat fűzi hozzánk,
Mi, most élők, maiak, nem tudhatjuk
Felmérni Puskin ezerarcúságát.
Hisz - akarjuk, vagy nem akarjuk — titkon
Még régiek vagyunk, a lelkünk lomha,
Még itt kisért bennünk az a letűnt kor,
Amely a költő halálát okozta.
De Puskin? Lelke csillagokig ért fel,
Körötte bolygók madárnépe szárnyal,
S ha elébünk áll teljes termetével,
Mi nem mérkőzhetünk e magassággal.
Mert, úgy, lehet, a szívünk fel se fogja
(Mint ultrahang, mit nem hallunk, nem értünk)
A szépséget, mely versét körbefonja,
Ily belső hallás nem adatott nekünk.
Már volt néhány költője itt e földnek,
Az élőkre üdvöt hozó, törekvő,
S, lám, nevüket az idő eltörölte,
Ám Puskin a holnap, az eljövendő!
S a szépséget, a teljességre tárt fényt,
Amit tudunk, de, meglehet, csak félig,
Majd az érti, kiben vérünk tovább él,
Az ifjúság, mely kél nyomunkba lépni!
És felfelé tör lelkűnkből szakadva
Egy kor, s hogy benne mind a költőt lássák,
Majd unokáink emelik magasra
Puskint, az örökkévalóság társát!
Nap napra fut...
Nap napra fut, s magával hív, előbb,
Előbbre, s van, ki messze elmarad
Hátam mögött elhalva, napra nap,
Bár mindegyik nap, év, múlttá tűnő,
E mába rezdül át, de sok napom,
Hogy múlttá lett, nem birtokolhatom.
A napok sorra így halnak mögém,
Szülvén a holnapi nap érzetét,
Mellyel a boldogságig eltelek
(A lét öröme tán nem ebben él?),
A holnap, amely teljesen enyém,
Az érzés, mely nélkül lennék beteg.
Az áldást osztó drága fényben
Mint kis fűszálak nőttünk fel,
Foganván Föld-anyánk ölében,
Füvek voltunk mind akkor, régen,
S azok lennénk, füvek, ma is,
Ha nincs erő, mely többre visz.
És mit is jelent az, hogy - „Én"?
Mindazt, amit egy gondolat
Erőlködvén, tudván a lét
értékét, tettnek elfogad.
Mert belőlünk a gondolat
híján egy fűszál lenne csak...
KONCZEK JÓZSEF fordításai
Ha egyszer megíratná én velem...
Ha egyszer megíratná énvelem
a sors mindazt, mit láttam és megéltem,
papíron támasztva fel életem,
és figyelné felettem teljességem,
hogy jól írom-e, jól követem-e
a sok eseményt, mindet tollal - akkor
félek, rengeteg papír telne be,
ki sem látszanék az íráshalomból.
De forrásom mégsem apadna ki,
az igazat írnám bár, nem valótlant,
s feltűnnének a lét határai,
s nem ijesztne, de hívna már a sírhant.
Idő
Nem volt a térben messzeség, közelség,
amíg az emberek számba nem vették.
Ember nélkül s ha nincsen bölcs tudása,
nincs idő sem, csak az űr tátongása.
Hogyha
átformálják az emberek,
idővé az idő csak úgy lehet.
És ezért, okosan meghányva-vetve,
véljük:
az idő
jó miért ne lenne?
Akár az emberek, egyszerű ő.
Nem dicsekvő — hisz ők se dicsekednek.
Mérjenek majd talaján érdemednek,
majdan más idők
által mért idő.
SZOKOLAY KÁROLY fordításai
Fűszála a nyíló tavasznak
Fűszála a nyíló tavasznak,
vonzódásodban mily igaz vagy:
ha nap ragyog, feléje vágyol,
éjjel meg álmodsz sugaráról.
Hasonló hajlamok találhatók
egyéb élők természetében.
Csupán az ember más, több, mint azok:
napnál messzibb cél ég szívében.
Eső
Sztyeppénkre nap tüzelt kacagva,
s dugdosta szúrós tűivel tele...
Feküdt a sztyepp, forrón, kiaszva,
a fű sárgán kókadt a földre le.
Tikkasztó szél, fáradt s kegyetlen
ingott, cicázott a világ felett.
Egy korttyal felhörpölte menten
az összes földi nedvességeket.
Bár reggel volt még, sztyepp-lakók, mi
e fojtó, irgalmatlan nyári nap
leskődtünk tenyerünk alól ki:
„Egy csöpp felhő mégis talán akad?"
S most szélroham támadt, s a dermedt,
nyomasztó lég meglódult nyugtalan.
Kis felhőkkel fölénk kerengett,
s felleggé varrta őket nagyhamar.
S e felleg, szárnyait kitárva,
úszott, hűvösségtől lengvén körül...
S a száraz szél hogy jönni látta,
megállt, és elkushadt erőtlenül.
A fátyol fönt a levegőben
benyelte a tüzes sugármezőt.
A sztyepp már-már földerülőben:
„Hát itt a mentség!" — üdvözölte őt.
S midőn forgás indult, dübörgés
az égi, nagy nemez-sátor mögött,
és visszhangzott tompán a dörgés,
az emberekbe nyugság költözött...
Zápor zúdult, s a sztyepp föléledt,
s holott korbácsként vert a förgeteg,
örvendezett ömlő vizének
a félpucér, boldog gyereksereg.
Még a felnőttek is — komoly nép -
ki hinné? vígan néztek égre mind!...
Mintha nem is víz hullna onnét,
kölyökkoruk jött volna el megint.
Az asszony
Száraz, számító nép a férfinép:
a tévedést és irgalmat kizárja,
s úgy véli: jól csinálja életét...
Mért van mégis,
hogy néhányuk
belátja
a sír szélén: oktondi volt, igen,
s mögötte űr, ott járt a semmiben...
S az asszony? Ó, gyöngédség! Ó, merő
sugallat, színesség, szabálytalanság!...
Bölcsességed mélységeid mutatják,
szíved nagyságával vagy mérhető.
A szálló perc parancsol életednek,
s nem épp ez az örök szépség tebenned?...
CSORBA GYŐZŐ fordításai
Tüskés Tibor: Találkozás David Kugultinovval /részletek/
Dávid Kugultinov másodszor jár Magyarországon, de Pécsett először. Érkezésének hírére üzenhettem volna: majd a szállodában fölkeresem, és ebéd után leülünk az éttermi asztal mellé beszélgetni, vagy jött volna máskor, sajnos el kellett utaznom. Tulajdonképpen azt sem mondhatom, hogy a vendégszerető buzgalom tört föl belőlem. Talán csak kényelmes voltam: egyszerűbbnek látszott, ha itt fönt a hegyen, a Mecsek oldalában, a lakásomon keresnek meg, mintha nekem kell a találkozás kedvéért máshová mennem.
Megpróbáltam Dávid Kugultinovból fölkészülni a találkozásra. Kalmük író - szólt a hír. Nézzük csak, mit mond a kalmük történelemről a Szovjetunió népeinek története, a kalmük irodalomról a Világirodalmi Lexikon és Dávid Kugultinovról a Szovjet Irodalom tartalomjegyzéke. Baráti kézszorításra, néhány szóra, futó találkozásra készültem, és egyszerre a kérdések gubancába kerültem.
Mit mond a történelem? A kalmükök az altáji népcsaládhoz tartoznak, a mongolok egyik, nyugatra szakadt ága. Mai helyükre, a Volga-könyök tájára a XVII. században vándoroltak. Zömük most az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaságon belül a — mintegy kétszázezer embert számláló — Kalmük Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságban él. Á nép történelme nem volt könnyű.
Mit mond a nyelv- és az irodalomtörténet? A kalmük kultúra a buddhista vallás talaján sarjadt. A kalmük nyelv a mongol nyelvek közé tartozik, a kalmük írás a képírásból kifejlődött szótagjelölő írás volt. Volt? Igen, mert 1930-ban a kalmükök átveszik a cirill betűs írást. Nehéz elképzelni a változást. Olyan lehetett ez, mintha máról-holnapra az 'asztal' szót így kellene írnunk: астал. Vagy nem is olyan elképzelhetetlen? Gondoljuk meg, a magyarság a rovásjelek, a rovásírás ismerete-használata után ugyanígy vette át a latin betűs ábécét. Vagy mégis másról van szó? Amikor a magyarság átvette a latin betűket, nem volt magyar rovásírásos irodalom, rovásírásos szellemi élet. De a kalmükök már 1930 előtt is gazdag saját kultúrát, saját irodalmat teremtettek. Kétségtelen, a cirill betűs írás átvétele, majd az orosz nyelv — a „második anyanyelv" — megtanulása lehetővé tette a kalmükök számára a világirodalom megismerését és saját irodalmuk, szellemi életük megismertetését, elterjesztését.
És a fordítás gondja? Azt olvasom, Dávid Kugultinov kalmük nyelven ír. Műveit jórészt kiadják orosz nyelven is. Oroszból készül a magyar nyelvű nyersfordítás. Ez a nyersfordítás kerül az oroszul nem beszélő és természetesen a kalmük nyelvet sem beszélő magyar költő asztalára. Hányszoros nyelvi áttétel ez? Háromszoros.
Jó volna minderről a legautentikusabb emberrel, Dávid Kugultinovval beszélgetni. De szerencsére nem interjút kell készítenem vele, csak egy találkozás élményéről szeretnék beszámolni. Egyébként is: Kugultinov tud oroszul, de én nem beszélem a nyelvet.
Moszkvából jött kísérője, a moszkvai szerkesztőség képviselője, Gyina Mudrova ugyan ért is, beszél is kicsit magyarul, a budapesti tolmács, a csinos és kedves Rozália kitűnően és fáradhatatlanul fordítja és segíti beszélgetésünket, de mindez nem elegendő a kalmük gondolatok szabatos magyar nyelvű visszaadására. Marad tehát a benyomások, egy háromórás találkozás sűrített rögzítése, az emberi arc megörökítése.
Már az első szavakból észreveszem: kísérői már beszélhettek rólam a kalmük írónak: ő többet tud rólam, mint én róla. Kugultinov kezét nézem, az arcát figyelem, vonásait kutatom. Tudom, hogy 1922-ben született, de fiatalabbnak látszik életkoránál. Pontosabban: ez a nálunk ritkán látható, a miénktől elütő vonásokat őrző, keleti, mongol arc nehezen meghatározható. Haja valamikor fekete lehetett, ma már őszül. Termete közepes, testes, ételt-italt kedvelő embert sejtet. Bőre bronz színű. A kétfelől kiugró arccsont, a lapos orr tányérszerűen kerekké rajzolja arcát. Az élénk, ferde vágású szemek beszédesen rebbennek, kapcsolatkereső kedvességgel csillognak.
Kugultinov onnét jött, ahol az őshazából elinduló, vándorló magyarság is élt egykor. Szavával hatalmas tér, kétezer kilométernyi távolság és mérhetetlen nagy idő lépett a szobámba. Tekintete és mozdulatai mögött a száraz sztyepp, a félsivatagos táj rajzát érzem. Szavaiból a modern ember gondolkodásán átszűrt, sok ezer éves keleti filozófia, a lámaizmus eszmeiségére ismerek. Nem annyira én kérdezek, inkább ő beszél. Folyamatosan, lendületesen. A gondolati periódusok után sem áll meg, a fordítónak állandóan, lélegzetvételnyi szünet nélkül kell dolgoznia...
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1984 / 9.sz., 131-141. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése