NYIKUL ERKAJ
Szarvaslesen
A behavazott GAZ közvetlenül a meredek lépcsős tornác előtt állt meg. A sofőr a tilalom ellenére dudálni kezdett. Dudált, dudált, de mintha teljesen kihalt lett volna a ház.
- Kapcsold be a lámpát, és világíts a sötét ablakokra - tanácsoltam neki. Alighogy így tett, odabenn nyomban mozgolódni kezdtek... Világosság gyulladt, ajtó csapódott, a folyosón léptek hallatszottak. Maga Mityaj bukkant föl a lépcsőn, halinacsizmában, fejére vetett vattakabátban.
- Micsoda szégyen, de hát nem estére vártunk - mondta, ügyesen leugrott a lépcsőről, és kinyitotta a kaput. — No, hajts be, nógasd meg a „lovad"...
Az udvaron Mityaj fia, Misa várt bennünket, aki apjával ellentétben magas termetű és kissé hajlott hátú volt. Kinyitotta az autó ajtaját, és elvette a hátizsákot meg a fegyvert.
Mityaj bátyó erdős faluban lakott. Ez meglátszott az egész portán. Az udvar körül, mint valami gyűrű, deszkakerítés állt. Az öreg ház száraz volt és meleg. A gerendaistállóban tehén szuszogott. Trágyaszag terjengett. Úgy élt Mityaj, ahogy faluhelyen szokás. A kutyája, Tol is előbújt az óljából, nyújtózott és vakkantott egyet, de amint megismerte a gazdáit, csóválni kezdte a farkát.
Kis dombon állt a ház. Az udvarból meredek lépcső, vagy ahogy errefelé mondják, grádics vitt föl hozzá. Föntről az egész udvar szem előtt volt, az alacsony kerítés mögül pedig idelátszott a kert meg a falun túl elnyúló távoli földek.
A házban az otthon sűrű melege csapott az arcomba. Köszöntöttem a nénét, a házigazda feleségét is. Misa valamiért nem jött elő a szobából.
Miközben vetkőztem, csak úgy mellesleg odavetettem, hogy jó mélyen aludtak. Dudálunk, dudálunk, és sehol egy árva lélek.
— Tudod, hogy van az. Mostanság vég nélkül járnak itt az ablakunk alatt ezek az autók, és folyvást dudálnak. Meg se fordult a fejünkben, hogy a te autód az — szólt ki a főzőkamrából Mityaj felesége. - De ahogy bevilágítottatok az ablakon, tüstént talpon voltunk. Olyan az, mint a tűzvész, akárkit is fölzavarna.
Mityajnál otthon éreztem magam. Misa felesége, Vera, az unokahúgom volt, így hát úgy is fogadtak, mint családtagot.
A néne a főzőkamrájában foglalatoskodott, és kis idő múlva ínycsiklandó illat áradt onnan.
Mityaj bátyó azalatt a kemence tetején keresgélt valamit. Végül egy pár vastagon talpalt halinacsizmát dobott le, s miután maga is lemászott, azt mondta:
— Nosza, sógor, rúgd le a lábadról azt a pampuskát, és ezt húzd föl, ni! Egy pud meleget is magába szívott ez a kemencén...
Bőrszáras nemezcsizmámra mondta, nem tudni, miért, hogy pampuska.
— Ez a Misa meg, úgy látszik, röstelli magát... - jött be az anyó a főzőkamrából, és halkan folytatta: — Gyakran fölhozta azt a múltkori összeszólalkozást. Hogy kikelt ellened a villany miatt! Azt mondta, az életben se lesz itt... Aztán mégis mi lett? Csak fogja az ember, és már világos is van! Elbukta a fogadást...
— No és, nénémasszony, jobb lett-e, hogy van villany?
— A szégyen lett nagyobb, sógor! A fürdőben egytől egyig mindenkit látni. Annak előtte, mikor még piláccsal világítottunk, alig láttuk a másikat. Most meg? Inkább nem is mondom! De ott van a tehénkénk, vemhes, maholnap borjadzik... Misa az istállóba is kihúzta a drótot, ott is olyan világos van, mint fényes nappal.
— Fogd már rövidebbre! Hosszú út van mögöttük, neked meg úgy megeredt a nyelved, reggelig se hagyod abba — mordult rá Mityaj, és elkezdte a konyhaszékeket az asztal köré rakni.
Alig vártam már, hogy szóba kerüljön jövetelem célja, az előttünk álló vadászat, hogy mihamarabb kimenjünk az erdőre, s elinduljunk a jávorbika friss csapásán. Az engedély a zsebemben lapult.
— Menjünk csak be oda, míg Anna megterít - mondta a szobára mutatva Mityaj.
— Várj egy kicsit, sógor! Hadd pakoljam ki a táskám. Hoztam valamit a nénének meg neked.
A nénének félgyapjú kendőt, tarka, zsebes kötőt, mézeskalácsot, perecet vettem elő, Mityajnak pedig egy pár meleg, nemezbélésű, recés talpú gumicsizmát. Nyomban neki is látott, hogy fölvegye az új szerzeményt. Mikor aztán fölhúzta, elragadtatva mondta:
— Ez aztán a lábbeli, olyan meleg, mint a kályha. - S ment is a szobába, hogy eldicsekedjen vele a fiának.
Misa nem jött rá rögtön, minek is örül úgy az apja. A puskámmal volt elfoglalva. A bepárásodott csövet és závárt már meg is törölte.
— No, mi van, Misenyká, elveszítetted a fogadást? Van villanyotok. Ahogy mondani szokás, asztalra a téttel! Jól van,,no, ne szégyelld, én legalább úgy örülök neki, mint te. Kezdetnek, azt hiszem, ez az üveg itóka is megteszi.
Elővettem a hátizsákomból egy üveg vadászpálinkát, és az asztalra tettem.
— Hűha, ilyet most látok először. Finom kis itóka — negyvenöt fokos! — kiáltott föl csodálkozva Misa.
— Ide nézz már, a lábamon mi van! - mondta büszkén Mítyaj, és az egyik lábát föltette a székre. Aztán nyomatékosan hozzátette: — Elnyűhetetlen. És meg se kottyan neki a hideg: nemezbéléses... meg nem is csúszik. Tapogasd csak meg, mekkora récék vannak rajta!
Amint leültünk az asztalhoz, nem bírtam tovább, előhúztam a zsebemből az engedélyt, és megmutattam Mityaj bátyónak.
— Annak előtte napjában három jávorszarvast is kilőttünk. Nem kellett semmiféle papiros. De most törvény van rá - mondta Mityaj.
— Nehéz lesz puskavégre kapni, sógor? — kérdeztem.
— Fülét hegyezni se lesz ideje, és már a miénk is.
— Akkor hát holnap irány az erdő? - faggattam tovább izgatottan.
— Nem szabad az ilyesmit elkapkodni, sógor. Sose aggódj, elcsípjük.
Nekem már attól is legalább kétszáz lett a pulzusom, hogy szóba került a vadászat, Mityaj bátyó azonban hidegvérrel fogadta engedélyemet, és látszott rajta, hogy esze ágában sincs már holnap nekivágni az erdőnek. Alighanem észrevette izgatottságomat, mert megjegyezte:
— Előbb kipihened az út fáradalmait, összeszedjük a fölszerelést, belakmározunk lángossal, jót gőzölünk a fürdőben, s aztán majd meghányjuk-vetjük a dolgot. Ráérünk, nem hajt a tatár. Jegyezd meg, az ilyesmihez, akárcsak egyébként bármi máshoz, nyugodt fej kell. A vadászat végtére is kedvtelés, jókedvvel kell nekivágni, hogy szívből jöjjön, kedve teljék benne az embernek, örüljön a lelke. Nem szívelem azokat, akik csak üzletet látnak a vadászatban. Elcsípjük mi, sógor, a neked kiírt daliát, az erdő agancsos királyát. Csakhogy túl kell járnunk az eszén. Elő is készítettem már egyet-mást hozzá. Amúgy sose éred utol: hosszú és erős a lába, jóval erősebb a miénknél. Furfanggal kell elcsípni. Szemernyit se aggódj, szerencsével járunk. Engem is csak egy dolog aggasztott: féltem, hogy papiros nélkül jössz. Akkor bizony csak megjárattalak volna az erdőn. Tán még mutatok is jávorbikát, de lelőni, azt nem hagyom. Nem is tudom, hogyan vittelek volna el csak úgy mellette. De most már mi gond lehet? Odamegyünk, ahova kell, és megkapjuk, mintha maga az erdő ura ajándékozná nekünk.
Meg volt már terítve, s a néne hívott, ne vessük meg szerény vacsoráját. Egy üveg vodkát is az asztalra tett, de hozzá se nyúltunk. Inkább a „vadászt" bontottuk föl.
A sült halon és húson kívül vagy három-négy fajta alma is díszelgett az asztalon. Különösen étvágygerjesztőek voltak az antonovka almák. Csodálatos, semmihez sem hasonlítható illatot árasztottak.
— Meg ne szóljanak, hogy konzerv nincs az asztalon. Rég nem voltunk a városban, az itteni boltban meg nem lehet kapni most - mondta a néne, miközben kínálgatott bennünket.
Meg kell hagyni, a vadászpálinka igencsak jónak bizonyult, és nagyon is kapóra jött. A bátyó az elejtendő jávorbikára ivott, a néne meg csak úgy általában a szerencsés vadászatra. A néne a fölhajtott kupica után kicsit fölvidult, és maga is állást foglalt a dologban:
— Te meg, öreg, ha majd vadásztok, ne csak a fenekeden ülj! Ne legyél rest az összes búvóhelyet megmutatni a sógornak!
— Nem asszony eszéhez való ez, a magad dolgával törődj, keríts egy nagyobb edényt a jó kis vadhús leveshez!
A néne másnap reggel, bár az este későn feküdtünk le, a szokott időben ébredt, s begyújtott a kemencébe. Faluhelyen minden munkanap ezzel kezdődik. Reggelire köleslisztből készült, finom, ropogós pirosra sült lángos volt.
A vadászatra még csak nem is célzott senki. A reggeli után Mityaj bátyó gyorsan összekészült, és elment. Az új csizmát húzta föl, vattakabátot vett magára, övet kötött, és hosszú nyelű kisbaltát dugott mögé. Nem is kérdeztem, hová indul. Az ilyet rossz előjelnek tartják. Mityaj bátyó azonban maga mondta meg:
— No, sógor, te most csak pihengess itthon, én kimegyek a rétre. Számba kell venni valamennyi szénaboglyát. Eddig nem volt időnk fölmérni és kiszámítani, mennyit is kaszáltunk a nyáron. Közben a terepet is kifürkészem, hova lesz a legajánlatosabb mennünk, hogy szerencsével járjunk.
A sofőr is útra készült. Misa öntött egy vödör forró vizet, és kimentek a kocsihoz.
Szása, Misa fia is eltűnt valahová. Kiderült, hogy a puskámat nézegeti az elsőházban, sőt már a hátizsákomba is sikerült bekukkantania. Meg is találta benne a lőszert, és amikor bementem, egy golyós töltényt mutatva megkérdezte:
— Bátyó, hát ez meg mire való? Nagyapánál sose láttam ilyen töltényt.
— Ezzel nagyvadra vadásznak, Szása. Ilyennel megyünk majd a nagyapáddal jávorszarvasra.
— De hát azt nem szabad lelőni, azért megbüntetnek - világosított föl a fiú. Elmagyaráztam, hogy nekünk van papírunk, amelyen engedélyezik egy bika kilövését.
— És nem félsz tőle? Hisz szörnyű vad! Azt mondják, a farkastól sem ijed meg — kérdezgetett tovább Szása.
— Egyedül talán félnék is, de a nagyapáddal megyek, és vele nincs mitől tartanom.
— Az biztos, hogy akkor nem kell félned - nyugtatott meg Szása.
A hátizsákban találtunk egyet-mást neki is. Elhoztam a már régóta ígért két pengés, dugóhúzós és csavarhúzós zsebkést. Aztán hoztam édességet is: egy doboz drazsét.
De a legfőbb ajándék mindenféle horgászkellék volt a nyárra. Egy kezdő horgásznak való teljes felszerelést hoztam neki. Szása egész elképedt az ajándékok láttán, álmélkodva nézett rám, s meg is kérdezte:
— Ezt örökre nekem adod mind, bátyó? Nem kéred vissza?
— Miket beszélsz, Szása? Hát illik ajándékot visszakérni? Ne szégyellősködj, fogadd csak el, és jól vigyázz rá, a nyáron talán én is eljövök horgászni. Majd megmutatod, hol van jó kapás.
Meg akartam kérdezhi, hogy megy a tanulás, de hát egész mással volt most elfoglalva. Nézegetni kezdte a horgászbotot meg a zsebkést, aztán gyorsan összekapta magát, és futott a barátaihoz, hogy megossza velük az örömét.
Misa is a sofőrrel ment, és megígérték, hogy elhozzák Verát az ügyeletről.
Ketten maradtunk a nénével.
— Csak látszatra olyan mogorva az öregem, alapjában igen szívélyes. A munkája miatt olyan szigorú. Több mint harmincöt éve is van már, hogy ő felügyel a kolhoz rétjeire. Számon tartja, mikor van itt a kaszálás ideje, hova kell rakni a boglyákat. Télen meg ügyeli a szénát, és ő adja ki az elnök utasítására. Ezért is engedték meg aztán neki, hogy halászgasson a tóban. Hosszú Miljaszerkének hívják ezt a tavat. Egész álló télen hordja onnan a halat.
— De hát hogy vigyáz télen a szénára, csak nem üldögélhet ott ilyen fagyban? - kérdeztem a nénét.
— Ugyan mért ülne a fagyban? Van ott egy kis háza. Még méhese is, húsz kaptár. Haza se jön egész nyáron.
A néne belemelegedett a beszélgetésbe, a dolgáról megfeledkezett, pedig volt dolga elég: a tehenet megitatni, a malacnak enni adni, aztán ott vannak a tyúkok, a kacsák...
— Meghagyta, hogy estére fűtsek be a fürdőházba — mondta, miközben két vödörrel kiment az udvarra.
Alighogy Vera hazaért, már Mityaj is visszajött.
- No, sógor, készülődj, találtam neked valami szórakozást. Kimegyünk a tóra. A jég vékony, a haljárás is jó.
- Nem is hoztam magammal szerelést. Eszembe se jutott.
— Emiatt búsulsz? Ez aztán igazán semmiség, gyere csak, majd kerül minden. Kellenek is nekünk azok a városi horgászszerszámok! Zsineget meg villantót kötök egy botra, s már kész is. Amikor ficánkol a hal, ráharap az akármire is.
— Hagynád inkább itthon, hogy kipihenje az út fáradalmait! - szólalt meg a néne.
— Nem fát aprítani hívom én, hanem szórakozni. Hosszú az éjszaka, alhat is. Sietve összekaptam magam. Falusi módra öltöztem fel. Misa szőrmés kiskabátját
vettem magamra, lábamon a vastag talpú halinacsizma, a nagy egyujjas gyapjú kesztyűt a szatyorba dugtam, és már indultam is. Csendes, kissé fagyos volt az idő. A tiszta levegőn könnyen esett a járás. Lábunk alatt friss hó csikorgott. A szánkó, amin a horgászszerszámok voltak - jégcsákány, lapát, fejsze és téli horgok - könnyedén siklott Mityaj bátyó mögött. A felszerelés a lehető legegyszerűbb volt. A villantókon kívül volt még két úszós horgunk is.
— Az úszósok minek kellenek? - kérdeztem útközben Mityajt.
— Hátha a dévérkeszegtanyán is szerencsénk lesz. Itt vannak a giliszták is, még az ősszel tettem el — húzott elő a kabátja alól egy kis zsákot, és megmutatta.
Ugrásnyira van csak a tó. Fél óra sem telt bele, már ki is pucoltuk a régi lékeket. Nekiálltunk pergetni. Mityaj ügyesen kirántott egy jókora sügért. Aztán én is éreztem, hogy valami a horogra akadt. Sügér! Beindult a dolog. Mityaj azonban nem sokáig álldogált a lék mellett.
— No, horgászgass csak itt, én egy kicsit odább megyek, szerencsét próbálok a dévérkeszegekkel. Azért csak ügyeld az én villantómat is! A sügér néha a vízfenékről is fölkapja. Ha van valami, majd kiáltok.
Annyira belemerültem a horgászásba, hogy a keszegekről meg is feledkeztem. A sügérek jól haraptak. Amolyan közepesek voltak, de néha nagyobb is horogra akadt. Egyszer csak érzem, hogy valami komolyabb hal kapott rá a csalira. Fárasztóm-fárasztóm, hát egy süllő. Megnézem Mityaj botját. Arra is ráharapott egy kisebb sügér. Ezt is meg kell becsülni. A hallevesre való tulajdonképpen már megvan.
Szívesen próbálkoztam volna még mormiskával is, de nem volt szúnyoglárvám, meg aztán errefelé semmibe vették ezt a horgot. A téli horgászás legmegbízhatóbb eszközének a hagyományos villantót tartották.
Mityaj váratlanul eldobta a villantós botját, és rohant az úszókhoz, amelyek gyanúsan viselkedtek. Miből jött rá, hogy valami rákapott, azt egyedül ő tudja.
— A szigonyt! - kiáltotta.
Nem értettem rögtön, mit is akar.
Megint kiáltozni kezdett:
— Hozzad gyorsan a szigonyt, ott van a szánkón, gyorsan!...
Végre megértettem, mit mond, fölkaptam a szigonyt, és rohantam hozzá, ahogy a lábam bírta. Odaérve láttam, hogy a másik lékben is elmerült az úszó. Megragadtam a botot. Életemben se volt ekkora fogásom. Éreztem, hatalmas hal akadt horogra.
— Fáraszd csak, fáraszd!... De vigyázz, nehogy elszakadjon a zsineg... Ne hagyd, hogy messzire bemenjen a jég alá! - kiáltott oda Mityaj bátyó.
A lék széles volt, lehetett manőverezni. Amint a hal fölbukkant a lékben, Mityaj gyorsan a kopoltyújába akasztotta a szigonyt, s már a miénk is volt. Megkönnyebbült sóhaj szakadt föl belőlem. Levettem a sapkám, és megtöröltem vele verejtékes homlokomat. A jókora dévérkeszeg úgy tátogott a jégen, mintha visszakérezkedne a vízbe. Csakhogy arról szó se lehetett!
Újra és újra bevetettük a horgot a jég alá, s újra és újra ráharapott valamilyen hal.
Közben azonban a faluból fogatok indultak a rétre. Mftyaj otthagyta a botokat. Mennie kellett neki is az ártéri kaszálóra.
— Megyek a dolgomra, te csak horgászgass. Ha idejében végzek, érted jövök.
A fogással elégedetten, estefelé hagytam ott a tavat. Otthon különösen Misa csodálta meg a zsákmányt, s nagyon bánta, hogy nem lehetett velünk. Persze magam is nagyon örültem, és hálás is voltam Mityajnak, hogy kivitt a tóra. Ez után a kiruccanás után a hangulatom is jobb lett, a vadászszenvedélyem is csillapodott kissé. Most már nem ostromoltam olyan kitartóan Mityajt, hogy induljunk az erdőre.
Kigőzöltük magunkat a fürdőházban, teát is ittunk a nagy réz szamovárból, szóval Mityaj mindent megtett — én legalábbis úgy éreztem —, hogy húzza-halassza az erdőre menetelt. Eltelt egy kis idő, s végül mégiscsak újra fölhoztam a vadászatot. Valahára megadta magát, és készülődni kezdett. Figyelmeztetett, hogy a méhesbe megyünk, és alighanem ott kell laknunk néhány napig. Egyébként pedig kért, hogy bízzam csak rá magam mindenben és ne nyugtalankodjak. Már-már kételkedni kezdtem vállalkozásunk sikerében, és magamban azt gondoltam, hogy kár volt a sógorhoz jönnöm, másutt is beválthaltam volna az engedélyemet. Mordvin földön mindenütt sok a jávorszarvas. Úgy láttam, Mityaj bátyónak esze ágában sincs velem jönni az erdőre.
Gyakran súgott-búgott a feleségével.
Végre aztán az egyik este, csak úgy mellékesen, odaszólt nekem, hogy holnap fölkerekedünk. Ellenőrizte a töltényeket (úgy látszik, nem bízott meg bennem), kiszerelte a töltést, kipróbálta, átmennek-e a golyók a fegyvercsövön. Aztán összeszerelte s visszarakta őket a tölténytáskába.
A falu, ahol Mityaj bátyó lakik, orosz. Vegyenyapino a neve. Mityaj is oroszul beszélt, de beszédébe gyakran keveredtek olyan különös szófordulatok, amelyek hallatán fölmerült bennem a kérdés: lehet, hogy azelőtt mordvin volt a falu? Azt mondja például: „az én tóm", meg „csupa zavarság". Eltöprengtem rajta, s kutatni kezdtem, hogyan is lehet ez. Sejtésem beigazolódott: Vegyenyapino korábban mordvin falu volt... A tavat, amelyen Mityajjal horgásztunk, Mordvin-tónak hívják. A másik tónak pedig mordvin neve van: Miljaszerke. Az „erke" pedig tavat jelent. Aztán magának a falunak a neve is tiszta mordvin. A Vegyenyapino két szóból tevődik össze: „vegy" és „pinye", az első jelentése „víz", a másodiké pedig „kutya". Az egész együtt „vízikutya". A hódot nevezték régen vízikutyának. A Vegyenyapino oroszul Bobrovo [a hód oroszul „bobr" - ford. megj.] lenne. A környéken régtől fogva sok volt a hód, és most is szép számban akad. Volt idő, amikor teljesen kiirtották, és úgy kellett újra betelepíteni. Eleinte csak a természetvédelmi területen éltek. Ott jól érezték magukat, szaporodni kezdtek, és idővel aztán a környék valamennyi víztározóját benépesítették. Egészséges szaporodásukat elősegíti az is, hogy a vidék gazdag nyárfában, ami pedig a hód fő tápláléka és építőanyaga.
Amikor Mityaj végre megkönyörült rajtam és ráállt, hogy kimenjünk az erdőre, a házban mindenki sürögni-forogni kezdett. Még az este hozzáláttak, hogy előkészítsék a kéziszánt és az élelmet. Jól tudták, hogy jávorbikára megyünk. Nem mindennapi esemény volt ez. Maga Mityaj semmi mást nem csinált, csak fogta a vadásztőröm, és megfente. Mityajnak nem volt kenyere a sok beszéd. A háziak hozzászoktak már ehhez, és a gondolatait is kitalálták.
Reggel Mityaj, csak úgy mellékesen, váratlanul a nénére pillantott, s odavetette neki:
— Mozogj szaporán!
Aznap igazán bőséges volt a reggeli. Volt lángos, pirog meg vodka is. A különféle savanyúságokról, salátákról nem is szólva. Mityaj a többiekkel együtt jó étvággyal evett. Egyetlen fogást se hagyott kóstolatlanul. Mikor a reggeli befejeződött, mindenki felállt az asztaltól. Egyedül Mityaj maradt a helyén. Én közben már megfordultam a szobában is, de Mityaj még mindig ott ült az asztalnál. Úgy láttam, nem is egyszerűen csak ül, hanem vár valamire. Miután az asztalt leszedték, ráförmedt a nénére:
— Meddig várjak még a reggelire?!
— Tüstént, tüstént hozom.
Csak állok, és bámulok. A néne fekete kenyeret szelt, sótartót, kanalat tett az asztalra, egy tányérba rántott levest öntött. Szóval Mityaj megevett még egy teljes ebédet, és egy nagy bögre teát is ivott utána.
Csak ekkor állt fel az asztaltól. Azt hiszem, előre evett, mivel az erdőre készültünk, és nem bízott benne, hogy ott egyhamar lesz alkalmunk elverni az éhünket.
A szánkó az élelemmel meg a szükséges holmival már készen állt. Úgy látszott, minden kész, akár indulhattunk is volna, de Mityaj újra az öregasszonyra mordult:
— Hordd be a krumplit a házba, megfagy odakint.
Látszott, hogy az öreg egyhamar nem indul útnak. Nem szóltam bele, Mityaj kényére-kedvére bíztam magam. Most már a szarvas sem izgatott annyira, sokkalta jobban izgatott az, hogyan is gondolja ezt az egészet, és beigazolódik-e magabiztossága vadászsikerünket illetően.
Vera és Misa dolgozni mentek, Szása iskolába. Távollétükben indulunk majd el. Mityaj néhányszor kiment a kertbe, és sokáig szótlanul álldogált ott. A házba visszatérve sugdolózott valamiről a nénével, és megint kiment valahová. Csak estefelé kezdett el öltözködni. Ránéztem, és én is felöltöztem. Vállamra vetettem a tokban levő puskát, s már indulóban voltam, amikor Mityaj azt mondta:
— Üljünk le! - Levette fejéről a sapkát, leült, és elnémult. Mi is leültünk a nénével. A pitvarból kézben vittük le a grádicson a szánkót. Észre se vettem, honnan és
mikor vette elő Mityaj a puskáját: most ott lógott a vállán. A néne a kerten át egészen a kiskapuig kísért bennünket. Alig mentünk valamennyit, Mityaj megállt, a kert felé fordult, és intett a karjával. A néne, aki még mindig ott állt, ahogy meglátta Mityaj mozdulatát, odasietett hozzánk. Mityaj ezúttal se szólalt meg azonnal. Előbb újra figyelmesen körülszemlélt, és csak aztán mondta neki:
— Márna csütörtök van, hétfőn küldd ki hozzánk Tolt, de addig el ne engedd a láncról! - Még súgott neki valamit, de olyan halkan, hogy nem érthettem.
Kevés hó esett még csak, és a szánkó könnyedén siklott Mityaj bátyó után. Új csizmája szép, bordázott nyomokat hagyott a friss hóban. Szótlanul mentünk. Igyekeztem nem elmaradni a nagyon fürgén lépdelő Mityajtól. Csendes időnk volt... Könnyen esett a járás. A mocsarak és a fűzzel benőtt apró tavak már befagytak, nem jelentettek akadályt. Vén tölgyek akadtak utunkba, némelyiket két-három ember sem érte volna körbe. Mityaj meg-megállt előttük...
— Ezt a részt Halmosnak mondják errefelé... Látod, ott is emelkedik egy halom a vizesrét fölé, nem önti el a tavaszi áradás. Gyönyörű! Csak sajnos ezek az óriások évről évre fogynak, ész nélkül vagdossák ki őket.
Itt, a Halmostól nem messze, a tó mentén liget húzódott, azt sem öntötte el a tavaszi áradás, és benne bújt meg az én Mityajom rezidenciája. Csak akkor vettem észre a házat, amikor már egész közel értünk. Bementünk a pitvarba. Odabent durván gyalult deszkaasztal, ugyanolyan lóca, szék gyanánt pedig három fatönk az asztal körül. A pitvarból nagy, régimódi lakattal lezárt ajtó vezetett a házba. Mityaj behozta a szánkót a pitvarba, de az ajtót nem nyitotta ki azonnal; először megvizsgálta kicsiny gazdaságát: a fonott fészert, amelytől nem messze földbe ásott kaptár látszott, ebbe szokta rakni télire a méheket. A másik oldalon összerakott tűzifa állt, mellette frissen kidöntött nyárfák hevertek, némelyiknek itt-ott lehámlott már a kérge.
Mityaj elővette a kulcsot a gerendarésből, és kinyitotta az ajtót.
Egy-kettőre begyújtottunk a kályhába, s a házban rekedt hideg, áporodott levegő kezdett eltűnni, a huzat a füsttel együtt kivitte a kéményen. Mityaj kiment, engem pedig ott hagyott, hogy vigyázzak a tűzre, hisz sose lehet tudni...
Esteledett. Félhomály telepedett a szobába, és eszembe jutott a lámpa. Nem kellett sokáig keresgélnem. A kis viharlámpa az ablak fölött lógott. Leakasztottam, újságpapírral megtisztítottam a kormos üveget, és meggyújtottam. Egyszeriben otthonosabb lett a kis szoba. Kinéztem a pitvarba. Mityaj még mindig sehol. A szánkó se volt ott. Legalább egy vödör havat szerettem volna feltenni a kályhára, de nem találtam vödröt. A pitvarban belebotlottam egy bográcsba. Fogtam hát azt, de alighogy nekiláttam, hogy havat szedjek bele, az ajtóban fölbukkant Mityaj bátyó.
— Mit bajlódsz azzal a hóval, sógor, hoztam vizet a tóról, az elég lesz, ha meg nem, hát majd hozunk még, ingyen van. Gratulálj inkább a szerencsés fogáshoz. Jó tenyérnyi kárászok akadtak horogra.
S valóban, a szánkón kosár állt, tele különféle hallal: volt ott sügér, compó, vörösszárnyú koncér meg kövér kárász is...
Kitűnő hallevest kanalaztunk jóízűen a meleg házban. Vacsora után lefeküdtünk pihenni. Mityaj szemére sehogy se jött álom, gyakran kiment az ártéri rétre a boglyáihoz. Megnézte, nem merészkedett-e ki valaki szénáért. Rendben talált mindent. A faluban tudták, hogy Mityaj éber csősz, és eddig még senki sem tudott kifogni rajta.
Igaz, hogy szép csöndesen éldegéltünk kint a házban, mégis nyugtalanítani kezdett a közelgő nagy esemény... Mityaj egy ízben a rétről visszatérve célzott is rá, hogy résen kell lennünk: erre jártak a jávorszarvasok. Én pedig egyre csak vártam, mikor visz már ki az agancsosok friss csapására. Egészen kiderült az idő, megjöttek a fagyok, az éjszakák világosak lettek, az erdő fölött telihold ragyogott. Az izgalomtól éjjelente mind gyakrabban ébredtem föl. Hallottam, hogy Mityaj is nagyon éberen alszik, nemegyszer ki is megy a házból, és sokáig nem jön vissza. Egyszer aztán nem bírtam megállni és utánamentem. Az öreg a farakás mögé rejtőzve állt, és várt valamire... Észrevette, hogy kint jártam, és amikor visszajött, meg is kérdezte:
— Tán te se tudsz aludni?
Azon az éjszakán már el se aludtunk, pirkadatig beszélgettünk.
— Csak egyet mondhatok, sógor: a vadászat miatt sose fájjon a fejed, nem olyan nagy ügy az, nekem elhiheted, vedd úgy, hogy már meg is van. Mindent átgondoltam, holnap tán puskavégre is kapjuk. Egyet azonban tudnod kell: elcsíphettük volna már ma is, vagy tegnap is... Csak én húzom-halasztom ezt a vadászatot. Nem mindegy, milyen szarvast lövünk ki, legjobb lesz valamilyen öreg bikát. Holnapra várok is egyet. Egész másféle dolgok aggasztanak engem — mondta Mityaj sokat sejtetően.
A beszélgetés a Mityajt nyugtalanító dolgokra terelődött, amelyek miatt telente is gyakran éjszakázik egyedül itt a házban: a rétekre, amiket őriz.
— Semmitérők lettek, sógor, a kaszálók. A vízesrét jókora, másfél ezer hektár, csak haszon nincs belőle semmi. Ellaposodott, haszontalan fűz nőtte be. Hajói megnézzük, öt-hét mázsát kaszálunk egy hektárról. Hát az is valami? Ideje lenne már rendet csinálni az ártéri réteken. Egyre csak ez jár a fejemben a hosszú téli éjszakákon.
S Mityaj nekilátott, hogy kifejtse, ahogy mondogatni szokta, „plánumait".
— Csatornát kéne ásni a vizesrét közepén egész a Moksa folyóig... Azon az összes víz elfolyna a lápból, télen aztán, ahogy a süppedékes föld megfagy, kiirtanák a bozótot. Utána már csak föl kéne szántani az egész rétet, s jó fűmaggal bevetni: aranyat teremne akkor. A tavaszi vizek minden évben elöntik a rétet, s mennyi áldást hagynak maguk után... Akárhányszor is mondom ezt a vezetőségnek, egyre csak azt hajtják: minekünk már elég lesz ez a széna is...
Jól okoskodik ez a tapasztalt falusi ember, a köz javát nézi. S tessék, rá se hederítenek. Ezer és ezer hektárnyi ártéri terület még gondos gazdára vár.
Mindig már pirkadatkor vízért szaladtam a tóra, láttam, hogyan lobban föl a hajnal, és sose mulasztottam el, hogy mélyen meghajolva köszöntsem. Mityaj széles sítalpain keresztül-kasul bejártam „természetvédelmi területünket", láttam nyírfajdot is, de csak nézhettem őket. Mityaj nem engedte, hogy a nagy vadászat előtt fölverjem birodalmunk csöndjét.
— Ezek a fajdok itt éjszakáznak. Már egészen hozzám szoktak. Minden nyáron kiköltenek három fészekalja csibét. Szemmel tartom őket, nem hagyom feldúlni a fészkeiket. Ezért nincs errefelé mosómedve: nem tűröm meg őket. Ahol az fölbukkan, ott nincs maradása a földön fészkelő madárnak!
Ebédet a szabadban főztünk, Mityaj ügyesen, közvetlenül a pitvar bejáratánál rakott tüzet. Fölé akasztottuk a bográcsot, amit szükség szerint lejjebb ereszthettünk, vagy följebb húzhattunk. A tűz bemelegítette a pitvart is, ahol teríteni szoktunk. Az erős halleves után jólesett egy kis tea. Mityajnak volt darabos cukra, s azzal inni a fekete ribiszke ágacskákon pácolt teát, maga volt a gyönyörűség. Kis teásdobozban tartotta ezt az apróra tört cukrot.
Önmagában véve roppant nagyszerű volt az élet ebben a mesés kicsiny házban. Csak hát előttünk volt még a találkozás a jávorbikával. S elérkezett végre ez a nap is, ez a rég várt nap. Mint utóbb kiderült, nappal semmi szín alatt sem kerülhetett sor a vadászatra... Éjjel történt meg a nagy esemény.
Vasárnapról hétfőre virradó éjszaka Mityaj engem is fölébresztett. Fölugrottam, és már kezdtem volna öltözködni...
— Gyere csak úgy, ahogy vagy, dugd a lábad a csízmába, és vesd magadra a vattakabátot - intett suttogva Mityaj. - Fogd a puskát, és menjünk!
Óvatosan mentünk ki a házból, de alighogy kiléptünk, ott termett Tol. Kihívóan vakkantott, és elibénk vágva hangos ugatással a farakások felé rohant. Csak akkor vettük észre, hogy a holdfényes ég alatt két jávorszarvas suhan el.
A távolban sokáig hallatszott még Tol csengő ugatása. Dühömben a levegőbe lőttem, és szótlanul visszamentem a házba. Mityaj pedig kis cserépedénybe öntötte a vacsoráról megmaradt levest, és kivitte Tolnak.
Tudtam már, Mityaj mindent megtett, hogy megmentse a szarvasok életét.
Elmaradt a májból és nyelvből főzendő leves, elmaradt a fáradozásaink után kijáró kupica; Mityaj bölcsessége diadalmaskodott.
GERGELY LAJOS fordítása
Néhány szó Nyikul Erkajról:
Sz. 1906, Lurilovo-mh. 1978; mordvin prózaíró, költő. Újságíró iskolát végez, 1928-ban kezdett publikálni. Lírikusi előélet után a 60-as évektől prózát művel.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/6. sz., 49-59. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése