NIKOLAI JAAKKOLA
A kis horgász
Huoti gyakran jár pecázni a Vehkalampira. Most is ott áll a partján, egy csenevész fenyőfa árnyékában, gyönyörködik a sárga tavirózsákban és közben a fenyőkéregből faragott, lapos úszót figyeli. Körülötte fekete felhőként muslicaraj kavarog, és pimaszul zümmög a sok szúnyog. A muslicák aprók, szabad szemmel alig lehet megkülönböztetni őket egymástól, a hosszú lábú szúnyogok azonban jó nagyok és mérgesek. Huoti szüntelenül hessegeti őket a kezével vagy egy fűzfaággal, de oly sok van ezekből az átkozottakból, hogy valamelyik minduntalan a nyakába fúrja a fullánkját, vagy az inge alá bújik, olykor pedig az arcára telepszik, avagy éppenséggel az orra hegyére. Huoti néha hagyja, hogy a szúnyog teleszívja magát, s amikor felfúvódik és vörös lesz, a fiú rácsap a tenyerével, és az arcán vörös folt marad, amely a napon gyorsan megszárad és pici, fekete pörk képződik belőle.
Huotitól nem messze Hannes áll egy zsombékon, a víz szélén, a kezében pecabot. Ő is az úszóját figyeli. Neki igazi úszója van, hosszúkás, és az egyik fele fehér, a másik piros. Az ilyen úszó bármilyen időben jól látszik a vízen. Hannes apja hozta Kajaniból. Rajta kívül egyik fiúnak sincs ilyen úszója, és Hannes nagyon büszke rá.
Huoti és Hannes egyidősek, a tizenkettedik évükben járnak, egyforma magasak, ám Hannes zömökebb, vállasabb és egészséges, piros arca van. Csak ragyás. Vagy három évvel ezelőtt Hannesnak himlője volt. Szörnyű járvány söpört akkor végig a falun, mintha csak isten elhatározta volna, hogy megbünteti a falu lakóit. Sok embert elvitt a betegség. Huoti nővére is meghalt. A fiú valami csoda folytán nem kapta meg. Ő általában keveset betegeskedik. Ha mégis gyengének látszik, az csak azért van, mert nagyon szegényesen élnek. Valamire való ruhájuk sincs. Most is rongyosra hordott, szürke háziszőttes ing van rajta és ugyancsak szürke, durva posztóból varrt és térdén foltos nadrág. A szára térdig felgyűrve. A nadrágszíján, egy nagy tokban, kaszadarabból kalapált, házi készítésű kés lóg. A lábán semmi... ha csak a „varjúcipót" nem számítjuk, ahogy a faluban a piszkos, repedezett lábat nevezik. Ezt a cipőt Huoti minden tavasszal beszerzi.
Huoti hóolvadástói késő őszig mezítláb jár. Persze az erdőben kényelmesebb cipőben járni, de ha egyszer nincs... Igaz, hogy Hannesnak odahaza van cipője, de ő is jobban szeret mezítláb szaladgálni, úgy könnyebb. Nem baj, ha szúr a rőzse, a fiúk lába már hozzászokott, még ha nem is olyan kérges a talpuk, mint az öreg Petrié. Az utóbbi nem is csoda, mert Petri nyolcvanéves múlt, és azt mondják, egész életében összesen három pár csizmát hordott el. Márpedig Petrire igazán nem lehet ráfogni, hogy otthonülő lenne. Hogy hány versztet tett meg a sűrű erdőkben, ahol még ösvény sincs, azt össze se lehet számolni. Talán Huoti és Hannes is annyit járt volna? Teljesen értelmetlen mindenféle összehasonlítás...
— Harap?- kérdezte Huoti Hannestól, aki kirántotta a horgot a vízből, és kicserélte a csalit.
— Nem — felelte Hannes, és még csak rá sem pillantott Huotira.
— Nálam se! — kiáltotta Huoti, és más helyre, egy vízből kiálló tuskó mellé dobta a horgot.
Tegnapelőtt pontosan ezen a helyen, itt a tuskónál szedett ki rövid idő alatt egy füzérnyi sügért, veresszárnyú koncért. Ma pedig nincs kapás, ha a feje tetejére áll, akkor se! Az idő jó, mégsincs igazi harapás. Igaz, hogy a vesszőn ott lóg már vagy tíz vacak sügér, de egyik se nagyobb egy hüvelyknél. Már mindenféle csalit kipróbált: hol egy kövér, tekergőző gilisztát akaszt a horogra, hol egy sügér szemét, hol pedig vastag hernyót vesz elő a gyufaskatulyából. És minden alkalommal megköpdösi a csalit, aztán jó messzire dobja s közben elmormolja:
Akadj a horogra,
Nyeld le a csalit.
ízletes giliszta
Lóg a horgon itt.
Huoti nagyapja biztatta ezekkel a szavakkal a víziszellemet, hogy legyen nagylelkű és küldjön sok halat a horgára. Most pedig Huoti biztatja, de a víziszellem mintha nem is hallaná.
„Alszik — gondolta Huoti és egy ici-picit rándított a boton, hogy az úszó megmozduljon. - Túlságosan csendes idő van."
Valóban ritka csendes és meleg nap van. A nap csak úgy perzsel a felhőtlen égről. Persze hogy elkábította a víziszellemet. Lement a tó legfenekére, bebújt az iszapba, ahol hűvösebb van, és lepihent. Csak fekszik és hűsöl, a szemét is becsukta, s nem hallja Huoti kérését, hogy küldjön sügéreket a horgára.
A tó vize világos, áttetsző. Csak ritkán támad szél a túlsó part, a nagy mocsár felől, a sima víztükrön fekete sávként fut a gyors fodrozás, de a tó közepéig se jut, útközben elhal, mintha erejét vesztette volna. És a kis tó nyugodt, fényes felületén, mint a tükörben, ott csillog a hegyes túlsó part, látszanak a gerincén hajladozó magas fenyők, és a fejük tetejére állt fenyők alatt ott ragyog a kék ég. Huoti nézi a vízben látszó eget és fél. A Vehkalampi olyan mélynek, feneketlennek látszik, hogy beleszédül. Elfordul a félelmetes, feneketlen mélységtől és fölfelé néz, az igazi égre, amelyen egyetlen felhő sem látható. Tudja, hogy a sügér akkor harap legjobban, amikor enyhe szellő fújdogál, de különösen akkor, amikor meleg eső szemerkél. „Bárcsak eleredne" - gondolja Huoti, de azonnal eszébe jut, hogy az apja meg Ivo, a bátyja kaszálni mentek Livojokiba. „Nem, nem kell eső, hadd kaszáljanak le minél hamarabb." Ő is nagyon szeretett volna velük menni, de az apja nem vitte el. „Ráérsz még vele. Nem olyan jó ott, mint ahogy gondolod" - mondta a fiának.
Így aztán Huoti otthon maradt, segített az anyjának a munkában. Egész nap dolgozott, hol ezt, hol azt csinálta, mindenféle munkát elvégzett. Márpedig nyáridőben sok a munka a ház körül! Livojokiban biztosan könnyebb és vidámabb lett volna, mint odahaza. A kaszások igazi kenyeret kapnak, amit tiszta rozslisztből sütnek, az otthonihoz fenyőkérget kevernek. De hát mit csináljon, ha az apja nem vitte magával... Egyébként, ha belegondol az ember, otthon sem olyan rossz neki. Ha elvégezte a dolgát, elmegy az erdőbe gombát, málnát, áfonyát szedni, leveles ágakat gyűjt télire a juhoknak, és még arra is marad ideje, hogy egy levesre való halat fogjon. Pecázni rendszerint egyedül jár vagy a szomszéd Olekseijel, Hekki-Huotari fiával. Hannesszal már ritkábban. Hannes nagyon alattomos: ha birkóznak, mindig elgáncsolja, körül se tud nézni, máris kétvállra fekteti. Ám Huoti gyorsan elfelejti a sértést és olykor Hannessal megy pecázni. Legjobb természetesen egyedül horgászni. Olyankor még a sügér is jobban harap. Legalábbis Huoti így gondolja. Tegnapelőtt például egyedül pecázott. És mennyi sügért meg veresszárnyú koncért fogott! Ma meg egyáltalán nincs kapás. Huoti meg van győződve, hogy a sügér azért nem harap, mert Hannes-nak ártó szeme van.
Huoti sandán Hannesra pislog, és örül a lelke, mert Hannesnál sem harapnak a halak, a piros-fehér úszó sem segít.
Huoti friss hernyót tesz a horogra, ráköp és olyan messzire dobja, amennyire a zsinór engedi. Talán ott, a tavirózsa között majd harap.
A kis tó másik partjáról csengőszó hallatszik. A falu csordája befejezte a delelést, és ismét legeléshez látott. Akárhány tehén van is a háznál, csak egynek kötnek csengőt a nyakába. Csengő pontosan annyi van a csordában, ahány ház a faluban - huszonhat. Persze, amikor az erdőben egyszerre huszonhat csengő csilingel, nem könnyű kiválasztani közülük a saját csengőjük hangját. De Huoti pontosan kihallja a sok közül Juonikki rézcsengőjének csilingelését. Ismerős hangja itt az erdőben különösen kedvesen cseng.
Huoti hirtelen észreveszi, hogy az úszója megbillen, tótágast áll és gyorsan süllyedni kezd. Nem siet kirántani a horgot. Hadd nyelje le jobban a hal, akkor biztosan nem szakad le róla. Az úszó nem jön fel. Huoti elkezdi húzni a zsinórt, nem rángatja, egyenletesen, biztosan húzza, ahogy a nagyapja tanította. A zsinór eleinte nem engedelmeskedik, Huoti már-már azt gondolja, hogy egy tavirózsába vagy valami rönkbe akadt a horog, de aztán megindul, s egy kis ideig olyan könnyen jön, mintha semmi sem lenne a horgon. Utána ismét hirtelen megfeszül, a pecabot megremeg és meghajlik, és a vízből egy nagy sügér bukkan elő. Elkeseredetten vergődve nagy ívet ír le a levegőben, súlyától elszakad a zsinór, és a hal a bokrok közé repül.
Huoti fürgén a sügér után szalad és ügyesen megragadja a kopoltyúja alatt. Igen, ilyen nagy sügérek ritkán kerülnek horogra a Vehkalampin, és Huoti nem állja meg hencegés nélkül.
— Ide nézz! — kiáltja Hannesnak, és felmutatja a kezében vergődő sügért. Aztán gyorsan kiszabadítja a horgot, és ismét bedobja ugyanarra a helyre. Hátha ráakad a nagy hal párja is.
Hannes is a tuskó mellett dobja be a horgát, csak a másik oldalról, és nyomban egy nagy sügért húz ki. Huoti dühös. De nem szól. Annál is inkább, mert megint kapása van. És ekkor olyan sorozat kezdődik, hogy győzze csak kikapkodni a halakat. Egy szűk félóra alatt Huoti több mint tíz sügért és vagy tíz koncért fog. Utána abbamarad a kapás, mintha elvágták volna.
— Menjünk haza — ajánlja Huoti.
Hannes nem akar: az ő vesszőkoszorúján kevesebb a hal, mint a Huotién. De nincs mire várni, és ő is feltekeri a zsinórt.
Huoti a vállára dobja a vesszőkoszorút a halakkal, és a bozóton át az ösvény felé indul, amelyet a tehenek tapostak a Vehkalampi közelében. Hannes a nyomában halad.
Félversztnyi út megtétele után a gyerekek egy kis patakhoz jutnak, amelyen túl sűrű erdő kezdődik. A komor, sötét fenyvesben Huoti akaratlanul meggyorsítja lépteit. Valahányszor ezen a sűrű erdő borította mélyedésen halad át, mindig megmagyarázhatatlan félelem fogja el. De Hannes előtt nem akarja kimutatni.
— Nem félsz? - kérdezi Hannes, s igyekszik, hogy ne maradjon el Huotitól.
— Nem. Mitől félnék? — kérdez vissza Huoti, mintha nem értené a kérdést.
— A manótól — suttogja Hannes, mert a manónak nem szabad meghallania, hogy emlegetik.
— De hiszen semmiféle manó nincs — tiltakozik Huoti nem túl nagy meggyőződéssel.
— Hogyhogy nincs? Hát akkor ki vitte el Krikku-Karppi tehenét? Emlékszel? Tavalyelőtt nyáron az erdőben elveszett Krikku-Karppi tehene. Majdnem egy hétig kereste az egész falu, de nem találták meg. Az emberek különbözőképpen magyarázták az esetet. Volt, aki azt mondta, hogy az isten büntette meg Karppit, mert az megszegte a böjtöt: eztán majd tudni fogja és nagyböjt idején nem iszik tejet és nem eszik vajat. Huoti anyja is így gondolta. Az öregek pedig úgy vélekedtek, hogy a tehenet az erdő „rejtette el", vagyis a manó vitte el és ette meg. Huoti apja nagyon egyszerűen magyarázta a történteket: a tehenet, mondta ő, a medve tépte szét, vagy pedig a mocsárba tévedt valami olyan helyen, ahol nehéz lenne rátalálni. Az apja magyarázata meggyőzően hangzott, s Huoti hite a manó létezésében kissé megingott. Otthon egyáltalán nem is gondolt a manóra. De amint az erdőbe ért, azonnal megjelent előtte valami villogó szemű, két lábon járó szörnyalak, s akaratlanul szaporábbra vette lépteit, lombos erdőben vagy a csarabbal benőtt, nyílt helyeken soha sem érezte ezt a félelmet. Épp ellenkezőleg, a fehér nyírfatörzsek, a berkenyefürtök, a száraz, szürke moha, a kellemes boróka illat, a madárcsicsergés — mindez együtt — könnyűvé tette és fénnyel töltötte el a lelkét. Legszívesebben futkározott volna az erdőben, fára mászott, a bokrokba bújt és a füvön bukfencezett volna. Nem így a sűrűben, a sötét fenyvesben... Ott még a legnapfényesebb időben is nyirkos hideg, titokzatos sötétség uralkodik. Ott zuzmólepte, óriási, évszázados fenyők hajladoznak, a süppedékes moha mindig nyirkos, letört, korhadó faágak hevernek, amitől az enyészet és a halál illata lengi be a környéket... S ettől nehéz lesz az ember lelke és nyugtalanság fogja el, eszébe jutnak a kísértetekről és gonosz szellemekről hallott mesék.
De a víziszellemtől nem fél Huoti. Miért félne? A víziszellem nagylelkű... Jó időben horogra kergeti a sügéreket. De a manó... Bár Huoti nemigen hisz a létezésében, azért fél. Még a hideg verejték is kiverte a homlokát, amikor Hannes szóba hozta. „És ha mégis van, és ebben a sűrűben lakik?" — gondolja Huoti és félénken körülnéz. Ám senkit sem lát, és csend van körös-körül.
Meglassítja lépteit és határozottan kijelenti:
- Nincs semmiféle manó. Krikku-Karppi tehenét a medve tépte szét.
Végre mögöttük van a fenyves, Hannes is lassabban lépked és megkönnyebbülten kifújja magát. Elöl ott a világos lombos erdő.
A fiúk sárga, tőzegszederrel benőtt, kis mocsárhoz jutnak. Huoti és Hannes menet közben csipegeti a legérettebb szemeket. A szeder olyanyira lédús és édes, hogy valósággal összeragad a szájuk. A mocsárhoz már nagyon közel van az öböl partja, ahol az ifjú pecásokat csónak várja.
Minél közelebb érnek a faluhoz, annál ritkább az erdő, annál több tuskót látnak az ösvény két oldalán. Ha ilyen, emberkéz érintette erdőbe kerül, még az idegen tájakról érkező is tudja, hogy közel a falu, és mindjárt könnyebben lépeget...
KATONA ERZSÉBET fordítása
Néhány szó Jaakkola Nicolairól:
JAAKKOLA, Nikolai (1905-1967): karjalai író, finn nyelven ír. Finnországban született, de már gyermekkorában átkerült Karjalába. 1923 óta publikált. Fő műve tetralógiája, mely népe történetét dolgozza fel 1917-ig: Pirttijárvi partvidékén I-II. (1949, 1957), Hullámverésben (1963), Tiszta vizeken (1966). = Itt közölt elbeszélését a Csajki nad Onyego c. antológiából (Izd.-vo Cyetszkaja Lityeratura 1978) fordítottuk, orosz címe: Huoti.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/6. sz., 59-63. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése