Ördögkanyar
1
Kíméletlenül porzottak tova az; úton a teherautók; egyik sem tartott a messzi, kéklő sziluettel kirajzolódó hegyek felé.
— Hallgass rám, öregem, menj el Dzsvariba, ott hamarább találsz autót — javasolta az írónak az a fickó, aki mellette ült, és nyilván egyáltalán sehová sem sietett, mert már több mint egy órája csevegett a fociról. Úgy vélekedett, hogy a zugdidi Gegenava a legjobb futballista, de nem ám csak Grúziában, hanem a határain túl is. Ezt nem mondta ki nyíltan, de nyilvánvaló volt, hogy így gondolja: nemcsak Grúziában, de az egész világon... — Ha Dzsvariban sem találsz kocsit, gyere vissza Zugdidiba.
Végül is érdemes megfogadni egy ilyen rokonszenves ifjú tanácsát, aki önként megosztotta és megszépítette a várakozás nehéz perceit. Az író megállított egy Dzsvari felé tartó másfél tonnás teherautót, elbúcsúzott új ismerősétől, és felmászott a raktérbe.
Egy óra múlva Dzsvariban volt. S alig érkezett meg, eszébe jutott, hogy ebben a faluban dolgozik egy hajdani egyetemi diáktársa. De hogy hol, azt képtelen volt felidézni. „Ha tudnám, hol dolgozik, most meglátogathatnám" — gondolta az író, mialatt lekászálódott a kocsiról, és pénzt adott a sofőrnek.
— Találhatok itt Szvanétiába tartó kocsit? — kérdezte.
— Nem tudom. Ott az étkezde előtt egy teherautó, kérdezd meg. Én Calendzsihába megyek.
Az író vállára vette a hátizsákját, és elindult. Súlyos, vasalt bakancsa belesüppedt a hőségtől meglágyult aszfaltba. Nagy volt a meleg, ámbár, mivel a nap sűrűn rejtőzött felhők möge-és a távoli hegyek fölött borús volt az ég, várható volt, hogy megváltozik az idő.
Az író bepillantott az étkezde előtt várakozó teherautó vezetőfülkéjébe, de az üres volt. Viszont a rakodótérben, az oldalfalak közé erősített deszkákon emberek ültek táskákkal, kosarakkal zsákokkal, és élénken beszélgettek.
— Hová? Hová? — kérdezte az író, és feltette a lábát a kerékagyra.
— Nem tudom — mondta egy fiatalos, borotválatlan férfi, aki a legközelebb ült hozzá és éppen cigarettát sodort.
— Mi az, hogy nem tudod? Fönn ülsz egy autón és nem tudod, hová megy? - fakadt ki az író.
Az asszonyok abbahagyták a beszélgetést, és feléjük fordultak.
— És maga merre tart? — kérdezte egy fekete ruhás menyecske.
— Szvanétiába — válaszolta az író — Becsóban van dolgom.
— Nem jó. Ez a kocsi csak Haisiig megy.
— Akkor Haisiba megyek — és az író eltökélten felmászott a teherautóra. Érezte, hogy megjelenése valamiért ellenséges érzületet vált ki, és ettől ingerült lett.
— Megkérdezhetnéd, fiam, a sofőrtől, fölvesz-e egyáltalán — mondta a borotválatlan.
— Fölvesz, minek azt kérdezni — az író leült melléje, és a lába elé dobta a hátizsákot. A többiek folytatták megszakadt beszélgetésüket. Az író ismerte valamelyest a megrel elvet, de jövendő útitársai olyan gyorsan beszéltek, hogy ő csak azon ámuldozott, hogyan érthetik meg egymást.
A sofőr még nem jött. Az író már megbánta, hogy fölmászott erre az autóra. Az orra előtt fordult ki egy ugyanilyen teherkocsi a Szvanétia felé vezető útra. Ha arra ül, gyorsabban érkezik Haisiba! Hát igen, ez az utazás kezdettől rosszul alakul! Déli tizenkettő, s még ha azonnal talál is fel a hegyekbe menő autót, legjobb esetben is kilenc-tíz óra tájt ér Haisiba, „A végén még kénytelen leszek szabad ég alatt tölteni az éjszakát" — gondolta rosszkedvűen az író.
Elárulhatjuk, hogy előérzete nem csalta meg, s azon az éjszakán valóban egyedül gyalogolt a Becsótól Mazeráig, azután még feljebb, a Dolra forrásvidékén át egészen a Csihrini völgyig.
A sofőr még mindig nem volt sehol. Most már a többiek is türelmetlenkedtek.
- Hová lett? — kérdezte valaki hangosan.
- Ebédel.
- Szép kis ebéd — morogta az első.
Még néhány ember mászott fel a kocsiba. Örültek, hogy autót találtak, s benne ismerősöket, ám azokat úgy elcsigázta már a várakozás, hogy nem osztoztak az örömükben, és kelletlenül fogtak beszélgetésbe.
- Induljunk! Elég volt! Induljunk! — hallatszottak egyre-másra a női hangok, de hogy kihez, az felfoghatatlan volt. Nyilván csak kicsordult belőlük a türelmetlenség.
Végre megjelent egy alacsony, harminc év körüli ember, a sofőr. Ugyan mit ehetett ilyen hosszasan ez a kákabélű? A kocsiban ülők felélénkültek, zajongani kezdtek.
- Jön! Jön! — hajtogatták boldogan az asszonyok, mialatt a sofőr ráérősen ballagott a kocsi felé. Útközben még megállt, elcsevegett valakivel, azután lassan, ráérősen továbbindult a teherautó felé.
- Ide figyelj, hová tűntél, már majdnem megsültünk — kezdtek rá a férfiak, de egyáltalán nem zsémbesen, sőt inkább örömmel.
Jobb kedvre derült az író is. A sofőr pedig elégedettnek, mi több, vidámnak látszott. Fellépett a hágcsóra, és hátrapillantott a raktérbe. Az író kihasználta az alkalmat, és megkérdezte:
- Pajtás, csak Haisiig mész?
- Igen — felelte a sofőr, és tréfálkozni kezdett a többiekkel. — Mi történt, elvtársak, honnét verődtetek össze ennyien? — Dzsudzsgu, aranyoskám, várj még egy percet, Vardo elszaladt a boltba, de rögtön jön — kérte az egyik asszony.
— Mire neki az a bolt?
— Kenyérért ment.
— Hűha, kenyér! — kiáltotta Dzsudzsgu — majd elfelejtettem! — Leugrott, és szép nyugodtan elidult a bolt felé, amely ott volt az étkezde mellett.
Az utazás is tevékenység, és a tevékeny ember nem unatkozik. Alig ért be a kocsi a völgyszorosba, alig bukkantak fel a folyó két oldalán az erdő borította hegyek, amelyek felől olyan erős vízszagú hűvösség, föld-, lomb- meg mohaszag áradt, hogy a teherautó felverte por sem tudta elnyomni, az íróban máris újjászületett a remény, hogy Haisiban talál majd autót, amely céljához viszi. Örömmel nézte a hatalmas szálfákat sodró, szeszélyesen kanyargó, zavaros vizű folyót, a lankákon a kukoricaföldeket, és följebb a hegyi legelőkhöz vezető ösvényeket, és öntudatlanul is azon volt, hogy jól megjegyezze mindezt, mert hátha fölhasználhatja még egy leíráshoz.
A teherautó rázkódott és zörömbölt az Inguri [grúzul: Enguri] völgyében. Az emelkedőkön, amikor a motor — úgy tetszett — erejét túlfeszítve zúgott és hörgött, az író nem hallotta, miről beszélnek útitársai, de amint egyenesbe jutottak, azzal szórakozott, hogy fülelt. Az asszonyok főként a bevásárlásaikról beszéltek, az árakról, az otthon váró teendőikről. A férfiak meg az útépítésről, amely a folyó túlpartján kezdődött; végig az út mentén látszottak a felrobbantott sziklák maradványai.
— Klassz út lesz — állította egy férfi, akinek hosszú, vörös bajusza volt, és kívülhordós nagy zsebes kék inge, amit olyan ezüstövvel fogott át, amilyet egyébként, a grúz népviselethez, a csohához használnak.
— Ez? — kételkedett a borostás képű, akivel elsőnek elegyedett szóba az író. — Két kocsi se fér majd el rajta egymás mellett.
— Ucsa, fiacskám — fordult hozzá egy idős asszony, aki egészen elöl ült —, igaz, amit beszélnek?
— Igaz — bólintott Ucsa.
— Ó, jaj! Ó, jaj! — kiáltott föl az asszony, és ujjaival végigszántott az arcán, mintha karmolna.
— Miért, mi történt? — kaptak rajta mind az asszonyok, és készen a siránkozásra, máris az arcukhoz emelték tenyerüket.
— Egy teherautó felborult, és lezuhant az Ördögkanyarban.
— Ó, jaj! Ó, jaj! — kiáltották mind az asszonyok, és ujjaikkal végigszántottak az arcukon, de csak könnyedén.
— És sokan voltak rajta?
— Csak a sofőr — mondta Ucsa.
— Összetörte magát?
— Meghalt.
— Ó, jaj! Ó, jaj! Nős volt a szerencsétlen?
— Két gyereke van, egy fiú meg egy kislány.
— Ó jaj, ó, jaj!
— Remek fickó volt — mondta Ucsa, pedig nem is ismerte az áldozatot, csak örült, hogy magára vonta a közfigyelmet.
— Boldogtalan asszony! Boldogtalan gyermekek!
Az író lenézett a teherautó oldalán át oda, ahol a folyó fenyegető hullámai verték a partot. Megkísérelte elképzelni annak az embernek a helyzetét, aki ebbe a folyóba zuhan. „Átúszni képtelenség, s különben is, aki ilyen magasból lezuhan, összetöri magát a sziklákon. S mi lesz, ha a mi kocsink is felborul?" Ez a gondolat alaposan elrontotta a hangulatát, habár úgy döntött, butaság olyasmin gondolkodni, ami be is következhet, meg nem is.
— Mikor érünk Haisibe? — kérdezte Ucsától.
— Négy óra tájt.
— Lesz kocsi Haisiból Mesztiába?
— Tudj' isten, néha van, néha nincs.
Az író elhallgatott. Útitársai egy ideig még a szerencsétlenül járt sofőrről beszéltek, azután áttértek más szerencsétlenségekre, végül egészen témát váltottak.
Az út völgybe ereszkedett, s a folyó süketítő zaja megcsöndesedett. A teherautó most az úttól sövénnyel kerített kukoricaföld mellett futott, amelynek végén szalmatetős pajta állt. A nap kegyetlenül tűzött, még az út menti fák sem nyújtottak védelmet perzselő sugarai elől. kisvártatva azonban megint szűkült az út, s újra hallatszott a folyó zúgása. Az út itt a folyó mentén, pontosabban a folyó felett húzódott, s a víz olyan viharos-vadul zúgott, hogy az író megint azon kezdett töprengeni, lehetséges-e kiúszni, kiszabadulni az örvényből, ha történik valami?
Akkor is ez a gondolat foglalkoztatta, amikor a teherautó megállt egy náddal födött pacha, egy kis étterem mellett. A tető felett füst kígyózott. Az étterem a parton állt, hozzáragasztott balkonja a folyó fölé nyúlt ki. A sofőr kiszállt, bement, és igen gyorsan vissza is tért.
— Miért álltunk meg? — kérdezte az író.
A sofőr odaszólt annak a férfinak, aki addig mellette ült a vezetőfülkében, azután mindketten kimentek az útra, és olyan gyorsan beszéltek, hogy az író egy szót sem értett.
— Miért álltunk meg? - kérdezte újra.
— A sofőr ebédelni akar —, mondta Ucsa. Az írót elfutotta a méreg:
— Hé, pajtás, alighogy ebédeltél! — kiáltott a sofőr után.
— De újból megéheztem —, világosította fel a sofőr, és nyugodtan tovább beszélgetett. Akadt az utasok között is, aki leugrott az autóról, és bement az étterembe. Lekászálódtak az asszonyok. Leugrott Ucsa is. Széles vállú volt, nagy, kérges, kidolgozott kezű, papucs volt rajta, és ugyanolyan foltozott nadrág, mint az írón. Az író egyik lábával a kerékre állt, a másik lábát meg ő is átvetette a kocsi palánkján és leugrott. A bakancsa alól kavics pattant ki, megütötte az egyik asszony lábát, s az író kapott egy szemrehányó pillantást. Az étterem mellett az árnyékban vén juhászkutya hevert, és barátságtalanul figyelte az érkezőket.
Az író belépett az étterembe, s mielőtt a pulthoz ment volna, benézett a falba vágott ablakon át a konyhába. Egy kendős, sovány asszony gomit [egyfajta gulyásétel] kavargatott fakanállal a tűzhely fölött függő nagy bográcsban; a konyha falai feketék voltak a füsttől. Bent az étteremben a pult mögött kötélre fűzve több karika szulguni [ömlesztett juhsajt] száradt. A padló földes volt. A bejárat mellett volt az ablak, és az ablak mellett hosszú asztal állt, mindkét oldalán padokkal. Egy másik ajtó a balkonra nyílt, és olyan benyomást keltett az egész, mintha a folyó forrása felé törekvő, árral szemben úszó hajócska fedélzetén állna az ember. Kellemes volt innen nézni a sebesen tovairamló vizet, amelynek hűvös csöppjeit szétpermetezte a szél.
A balkont függöny választotta ketté. A függöny mögött ott ült a sofőr s még néhány ember, akik ebédre vártak. Beszélgettek. Az író visszament a helyiségbe. Egy fiatal, kék szemű, szőke pincér uborkát és paradicsomot szeletelt a salátához. Az író rápillantott a sarokban tornyosuló sörösládákra:
— Hideg? - kérdezte.
— Meleg.
— És mit lehet enni?
— Gomit és szulgunit.
— És még?
— Salátát.
— Azonkívül?
— Semmit.
— Kérek gomit, szulgunit és salátát.
Az író leült, és megpillantotta Ucsát, aki a hosszú asztal túlsó végén ült, és gomit evett sajttal. Amikor a pincér odavitte az ételt, az író kért két üveg sört, az egyiket magának tartotta, a másikat odanyújtotta Ucsának.
— Köszönöm! — Ucsa hörpintett. — Hű, de meleg!
Az író evett, habár nem volt étvágya. Sejtette, hogy estig már Becsóig sem jut el. Becsótól pedig hosszú gyalogút várta és a perspektíva, hogy éjjel keresztülvágjon a hegyeken, ami egy csöppet sem lelkesítette. A nyitott ajtón át látta az udvaron lustán bóklászó juhászkutyát, azt, amely érkezésükkor a tornácon feküdt, s a világ minden harapós kutyája eszébe jutott róla. Könnyen lehetséges, hogy éjszaka találkozik néhányukkal, ámbár az is elég, ha csak egyetleneggyel. Egyszóval, az utazás nem ígért örömet.
Az író még a leves felét sem ette meg, a salátához pedig hozzá sem nyúlt, amikor Dzsudzsgu autója előtt egy másik, üres ládákkal megrakott teherautó állt meg. Hárman szálltak ki belőle és beléptek az étterembe. A legmagasabb fejét szalmakalap fedte, a középsőét szvan sapka, a legalacsonyabb pedig hajadonfőtt volt. És éppen ő lehetett a sofőr: slusszkulcsot pörgetett az ujjai körül.
— Jó napot! — üdvözölték a pincért és a vendégeket.
— Nektek is! — hangzott kórusban a válasz.
A sofőr letelepedett Ucsa mellé, a másik kettő pedig odament a pulthoz.
— Mondjátok —, kérdezte a pincér —, igaz, hogy Kocsia...
— Igaz — a legmagasabb levette a szalmakalapját, és megtörölte verejtékező homlokát.
— Szegény, szegény Kocsia — csóválta a fejét a pincér. Egy pillanatra csend lett.
— Tegnap éppen ilyenkor volt itt — folytatta a pincér.
— Nem ivott véletlenül? — kérdezte a szalmakalapos.
— Ugyan, hogy képzeled! — a pincér kijött a pult mögül. — Itt ült — és az író mellé mutatott a padra. Az író odanézett, mintha megpillanthatná azt, akiről beszéltek.
— Bardga, mondta nekem — folytatta a pincér —, hozz gomit és szulgunit. Fölszeltem neki a sajtot, megcsináltam a salátát, és idetettem — a pincér ujjával az író tányérja mellé bökött. Most mindenki az írót nézte, pontosabban az ürességet közvetlenül mellette, amelyet tegnap egy ember töltött be. Az író odanézett, próbálta elképzelni az embert, akit sose látott.
— Na, kérdezem tőle, hogy terem a tkemali* az idén — a pincér mindenáron fel akarta eleveníteni az előző napi beszélgetést. Minden bizonnyal izgatott volt, mintha nem is az üres padot látná maga előtt, hanem az élő Kocsiát, aki pontosan tegnap, ugyanebben az időben és éppen ezen a helyen ült. Izgalmában Bardga rendkívül élénken és kifejezőén adta elő a történteket.
— Na, kérdezem tőle, hogy terem a tkemali [paradicsomhoz hasonló zöldség] az idén, mire ő: hogy a fene enné meg az egészet!
— Ezt mondta? — kérdezte a szalmakalapos.
— Igen, szó szerint: hogy a fene enné meg az egészet! Azután megállt itt az ajtóban — Bardga odament a bejárathoz, és megmutatta, hol állt előző nap Kocsia. Mindenki egyszerre odanézett, le a padlóra, mintha azt remélnék, hogy fölfedezik Kocsia nyomát.
— Azt mondta nekem: Bardga, most nincs nálam pénz, majd legközelebb. Mire én: ugyan, Kocsia, hogy nem átallasz pénzről beszélni!
A szvan sapkás férfi elnevette magát.
— Ne aggódj, kifizetem — mondta a szalmakalapos — de...
— Ugyan, nem erről van szó.
— Elpusztult egy ember, s most oda a családja is.
A harmadik férfi, akit az író sofőrnek vélt, összegörnyedt és hallgatott.
— Hej, szegény Kocsia — a pincér visszament az ajtótól az asztalhoz —, hogy is gondolhattam volna, hogy ilyesmi történhet... Itt ült, ide tettem a gomit, ide meg a salátát... azt kérdezte: citromszörp van? Nincs, feleltem neki, csak meleg sör, itt áll már egy hete - a pincér izgalmában ujég a szakmai titkot is kifecsegte. — Sokra megyek vele —, mondta Kocsia.
— Szóval nem ivott?!
— Egy kortyot se.
— Hát akkor sehogy sem értem — tárta szét a karját a szalmakalapos.
— Sötét ügy — mondta Ucsa.
— Az ám, sötét —, erősítette meg a szvan férfi.
— Nagyon összetört? — kérdezte a pincér.
— Ne is beszéljünk róla — legyintett a szalmakalapos.
— Hát hogyisne, ilyen magasságból... Úristen! — kiáltott fel Bardga.
— No, menjünk — állt fel a szalmakalapos.
Felállt a sofőr is.
— Haisiba mentek, ugye? — kérdezte Ucsa.
A sofőr bólintott.
— Jövök veletek, nem bírok tovább várni. Az író is felpattant és a sofőrhöz sietett.
— Van még hely?
— Nincs, ha csak rá nem ül a ládákra.
— Az se baj.
Az író fizetett, azután kiment a balkonra, elhúzta a függönyt, és a tekintetével megkereste Dzsudzsgut.
— Mondd, mennyivel tartozom? Átszállok egy másik kocsira...
— Semmivel, pajtás — mondta önérzetesen Dzsudzsgu, és jelentőségteljesen felemelte a kezét.
— Szerencsés utat! Hanem amikor az író kiment, Dzsudzsgu bosszúsan gondolta: „Micsoda alak, mások előtt
kínál pénzt!"
Az írótól ez valóban tapintatlanság volt, társaságban, fehér asztalnál ülő embernek nem illik pénzt ajánlani, de először is nagyon sietett, másodszor pedig meglehetősen haragudott a lomha Dzsudzsgura, ezért aztán nem is mérlegelte, mit tett, azazhogy nem tulajdonított jelentőséget ennek a cselekedetnek. Kiszaladt az udvarra, kiemelte a teherautóból a hátizsákját, és odament a másik kocsihoz, amely teli volt üres ládákkal. Ucsa már fent ült, elvette az író hátizsákját, és segített neki kényelmesen elhelyezkedni.
A teherautó elindult, s az étterem eltűnt a szemük elől.
Először árnyékos erdőbe értek, majd újra síkságra. Mindenfelé farakásokat láttak, legallyazott, kérgük fosztott, frissen vágott fákat; a föld forgáccsal és szijáccsal volt teli. A levegő a nedves fa erős, friss szagát árasztotta. Ezután szántók mellett haladtak el. A ládákon igen kényelmetlen ülés esett, bizonyára ezért utazott a szvan inkább a lépcsőn, a vezetőfülke ajtajába kapaszkodva.
— Mikor érkezünk Haisiba? — kérdezte az író.
— Úgy öt-hat óra tájt — felelte Ucsa.
— És meddig tart az út Haisitól Mesztiáig?
— Még öt-hat óra.
Az út egyenletessé vált, a rázkódás csökkent. Az út jobb oldalán malom látszott. A malom előtt, egy terebélyes tölgy árnyékában fehér szakállas öregek ültek, és érdeklődve nézték a közeledő teherautót. A kocsi keresztülgázolt az utat átszelő patakon. A víz olyan tiszta és áttetsző volt, hogy minden kis kavics látszott a fenéken. Azután poros dülőút következett, amely a faluba vezetett. Két oldalán falként magasodott a kukorica.
A kerítések mögött faházak álltak. Valahonnét kutya rohant elő, és csaholva a teherautó után vetette magát. Naptól fekete gyerkőcök hancúroztak az árnyékban. A falu kicsi volt, a túlsó végén asszonyok gyűltek össze, s már messziről látszott, hogy izgatottan vitatkoznak valamiről. A teherautó odaért, megállt, s alig kászálódott ki a vezetőfülkéből a szalmakalapos férfi, az asszonyok máris közrefogták, és valamennyien egyszerre kezdtek beszélni. Azt kérdezték mikor fizet nekik a begyűjtőhely a tkemaliért. A szalmakalapos nyugtatta őket: hamarosan! A szvan elkezdte leszedni a ládákat, és egymás mellé állította őket az út mentén, ahol már ott sorakoztak a tkemalival teli kosarak. A szalmakalapos lehajolt, kivett néhányat, letépte a szárukat, és visszadobta őket a kosárba.
— Szár nélkül kell beadni — mondta oktató hangon az asszonyoknak.
— Eh! — az asszonyok megint lármázni kezdtek. — Először fizesd ki, amit szár nélkül adtunk be, azután beszélj erről. — Vihogtak, egymás háta mögé bújtak.
— Öntsétek át a ládákba, visszafelé lemérjük és elvisszük — mondta a szalmakalapos.
— Ugyan — zúgolódtak tovább az asszonyok —, tegnap is ezt mondta nekünk a sofőr, aztán még mindig ott állnak a teli ládák!
— Hát hogy jött volna értük, amikor meghalt!
— Micsoda?
— Úgy ám, megcsúszott az Ördögkanyarban, és belezuhant a szakadékba.
Az asszonyok rákezdtek... Jajongtak: „Ó, egek!" A szalmakalapos meg részletesen beszámolt a balesetről, de az asszonyok sehogy sem tudták elképzelni, hogy az az ember, aki az előző napon itt járt és üres ládákat hozott, ma már nincs az élők sorában.
Csakugyan furcsa volt, pedig az író tudta, hogy a halál nem furcsa. Nincs benne semmi rendkívüli. Ellenkezőleg, az lenne furcsa, ha az emberek nem halnának meg. De mégis különös, szomorú tény volt, hogy itt, ezen a gyönyörű vidéken tegnap végighaladt valaki, és ma már nem él. A nap pedig tovább ontja tüzét az erdő borította hegyekre, s a köztük kanyargó nyughatatlan folyóra. S a hegyek meg a folyó ma éppen olyanok, mint tegnap, vagy talán mint ezer éve, vagy mint azokban az időkben, amikor valamiféle jelenségek és változások következtében létrejöttek, hiszen ezen a földön minden jelenségek, cselekvések, erők, feltételek következménye, s azok lényegében valami alapvető ősok eredői. Ugyan mi lehet az az ősok, amiből minden következik? — tűnődött az író, és végignézett a folyó fölé tornyosuló, erdő borította néma hegyeken, amelyeknek csúcsa könnyű fehér párafelhőbe veszett. Ezt az elvont kérdést az író nem tudta megválaszolni, így aztán visszatért a realitásokhoz.
— De hát mi történt azzal a szerencsétlennel, hogy eshetett meg ilyesmi? — kérdezte.
— Én nem tudom, s ugyan tudhatja-e valaki ? — szólt Ucsa. A kis falu és lakói már rég eltűntek szeme elől.
A teherautó felfelé tartott a hegyoldalon. Minél meredekebb lett az út, annál erőltetettebben zúgott a motor. A folyó valahol nagyon mélyen, alattuk volt, s mind lejjebb és lejjebb került. Az Inguri kis mellékfolyójából itt újra tutajba kötözött szálfák úsztak a folyamba.
A teherautó rázkódott, a kanyarokban megbillent, csoda, hogy az ide-oda ugráló, csúszkáló ládák nem potyognak az útra.
Még az aprópénz is kiugrált az író ingzsebéből, aminek csöppet sem örült: nem volt sok pénze.
„Legalább egy rubel" — bánkódott.
A teherautó időről időre megállt, olyankor Ucsa és a szvan ledobtak néhány ládát. Az erdőből kijött valaki értük, azután újra eltűnt a sűrűben. A teherautó a begyűjtő helyé volt, s most, a tkemaliszüret idején minden faluban az átvevőt és a ládákat várták. Fokozatosan csökkent a rakomány. Az író és Ucsa már jó ideje álltak a raktérben, s csatlakozott hozzájuk a szvan is. Az író elfáradt a rázkódástól és a motor zajától, már nem remélte, hogy időben Haisiba ér, és nem figyelt többé a tájra, amelyet esetleg felhasználhatna valamihez. Pillantása egy közönséges, fáradt utasé volt, nem pedig egy anyaggyűjtő íróé.
A sofőr kidugta a fejét a fülkéből, és mohón beszívta a friss levegőt.
- Először jársz erre? - kérdezte Ucsa az írót.
- Nem, de nagyon régen voltam itt utoljára.
— Mi vagy te? Geológus?
— Igen.
Ez a mi ifjú írónk sohasem vallotta be a foglalkozását. Egyrészt mert még egészen ismeretlen volt, és rendkívül ritkán jelentek meg írásai. Másrészt abban bízott, hogy nagy író lesz belőle, addig pedig, úgy gondolta, minden csak jobb, mintha szürke, jelentéktelen kis tollkoptatónak nézik. Így aztán nem bánta, ha geológusnak, vasutasnak, kolhozistának vagy bármi egyébnek hiszik. Különben ennek még hasznát is vette.
— Van Haisiban szálloda? — kérdezte.
— Nem tudom, barátom. Szerintem nincs.
Most hegy tövében vezetett az út. Néhány órája már, hogy hol felemelkedik, hol meg lejt, de több az emelkedő. Most azonban lefelé tartott, az Inguri partjához, és ott a teherautó megállt. A sofőr, a szvan és a szalmakalapos kiszálltak, integettek, s valami Udzsusit hívtak.
A szántóföld végében, az erdő legszélén valaki egy frissen vágott fát gallyazott. Ő volt Udzsusi. Ledobta a fejszét, és a teherautóhoz sietett. Az úttól ösvény vezetett a szántóföldön át az Inguri fölött ívelő keskeny függőhídhoz. A folyó túloldalán magányos faház állt, melléje konyhát, kamrát, pajtát építettek. A ház előtt és mögött kukorica zöldellt, s körben sehol több lakhely.
Udzsusi odalépett, és udvariasan köszönt.
— Mi újság? — kérdezte a szvan.
— Minden kész — felelte Udzsusi —, csak a ládákat várom.
— Mennyi?
— Vagy egy mázsa, ha nem több.
Udzsusi megnyerő benyomást tett: férfias külső, kellemes fellépés és beszédmodor.
— Kocsia nem hagyott itt egyetlen ládát sem? — kérdezte a szalmakalapos.
— Szegény Kocsia — csóválta a fejét Udzsusi —, Kocija Gamizardija mesélte el ma, mi történt.
Valamennyien elhallgattak. A sofőr cigarettát kért a szvantól, és rágyújtott.
— Szerencsétlen dolog — mondta a szalmakalapos.
— Egyszerűen el sem akartam hinni — mondta Udzsusi.
Újra elhallgattak.
— Szegény Kocsia hagyott itt ládákat, de — mint kiderült — keveset —, szólalt meg Udzsusi. Az átvevő feljegyezte a szétosztott ládák számát.
— Vegyél, amennyi kell — mondta Udzsusinak.
— Három elég lesz.
Udzsusi fellépett a kerékre, felnyújtózott, és megjelent a kocsi palánkja fölött. Elnézést kért az írótól.
— Ne haragudjék, de szeretnék levenni néhány ládát. Az író odanyújtotta neki a ládákat.
A férfiak egy darabig beszélgettek még a tkemali-termésről meg Kocsia haláláról, azután búcsút vettek egymástól.
— Készítsd elő a tkemalit, Asztamur este visszajön érte —, mondta a szalmakalapos, mielőtt felmászott a sofőr mellé.
— Várni foglak, Asztamur —, mondta Udzsusi a sofőrnek.
Asztamur bólintott. A teherautó elindult. Az író nézte, hogy emeli fel Udzsusi az üres ládákat, és hogy halad az ösvényen a függőhíd felé.
Nos, itt a hely, ahonnét Kocsia teherautója tegnap a mélybe zuhant. Ideértek. Milyen hűvös az erdő, milyen iszonyú zúgás tölti meg a szakadékot! Az útról nem látszik a folyó, s ha valaki erősen lehajol, hogy megtekintse, könnyen megcsúszhat, és a mélybe zuhanhat. Messze a folyó, de a zaj akkora, mintha itt a közelben dübörögne a köveken. Az utat itt sziklába vágták, sima, meredek, keskeny hajtűkanyarba fordul, errefelé Ördögkanyarnak nevezi mindenki. A sűrű aljnövényzet, a páfrányok áthatolhatatlanná teszik az erdőt. A föld nedves, pedig egy hónapja már, hogy utoljára esett, s a lombkoronák fölött tűz a nyári nap. De idáig nem hatolnak el a sugarai, és nem szárítják ki a vízátitatta talajt. A szikla nedvedzik, a víz a szakadékba csurog, s ott bizonyára egyesül a folyóval, amelynek fenyegető moraja idáig hallik. Az útjelző fehér oszlopocskák kitörtek: itt zuhant le tegnap a teherautó. Asztamur és utasai némán állnak és a mélybe bámulnak.
— Hát, szóval, innét... — Asztamur a cipője hegyével megérintette az útpadka földjét A szalmakalapos férfi megtörülte könnybelábadt szemét:
— Szegény Kocsia. Ártatlan lélek volt.
(Következik a 2., befejező rész)
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/10. sz., 88-96. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése