Lev Tolsztoj emlékszám (8)

VARVARA NAGORNOVA

Kiről mintázta Tolsztoj Natasa Rosztovát? / 2

IV

Közeledett szeptember, és Szerjozsa bácsinak három hónapra el kellett mennie kurszki birtokára gazdasági ügyeit intézni és vadászni.

A bácsi elutazása napján Tánya átment könyvekért az üres szárnyépületbe, ahol az iskola volt, és utánament Szerjozsa bácsi.

Felmentek az első emeletre, és beléptek a nagy reneszánsz ablakos, világos szobába. Lépteik visszhangoztak az egész házban.

Szótlanul mentek; mindkettejüknek ugyanaz a gondolat járt a fejében, amelyet nem tudtak, de nem is kellett kimondani.

A szobában két nagy könyvszekrény állt. Az egyik elé oda volt tolva egy magas, hosszú iskolai asztal. A falak mentén székek sorakoztak.

– Gyorsan kell könyveket választani – mondta Tánya –, mert mindjárt besötétedik, akkor pedig nem látunk semmit.

A szavai úgy hangzottak, mintha betanulta volna őket, mintha tudta volna, hogy most történnie kell valami nagy fontosságú, rendkívüli eseménynek, amitől félt, ugyanakkor szenvedélyesen kívánta, de ezt most egyelőre el kellett fojtani, ha mással nem, üres fecsegéssel.

Szerjozsa bácsi odatett egy széket az asztalhoz, és azt mondta:

– Kérem, válasszon nekem is könyvet, elviszem útra.

– Milyet? – kérdezte Tánya.

– Amilyet akar, rábízom az ízlésére.

A szekrény magas volt, csak az asztalról lehetett elérni a könyveket. Tánya a székről könnyedén fellépett az asztalra, kinyitotta a szekrény felső ajtaját, a Szovremennyik című folyóirat régi számai közül válogatott és leadogatta őket Szergej Nyikolajevicsnak.

Mind a ketten hallgattak.

A nap már egészen lebukott az öreg tölgyerdő mögött, a sárgálló-barnálló lombok még odalátszottak a nagy reneszánsz ablakon át. A kertben és a házban csend honolt, csak egy jókora őszi légy zümmögött és ostromolta az ablaküveget.

„Milyen különös ma – gondolta Tánya –, milyen hallgatag... nyugtalan..." Ha ez a nagy légy most felmászik az üvegen, akkor bekövetkezik az – jósolta Tánya magában. És merőn nézte az ablakot. A légy felmászott.

– Hová szállt el a gondolata? – kérdezte tőle Szergej Nyikolajevics.

– Ugyan, sehová. Folyóiratot kér, vagy valamilyen könyvet? – kérdezte Tánya, felé fordulva.

– Amit választ – mondta Szergej Nyikolajevics, és egészen közel ment az asztalhoz, ahol Tánya állt. „Sürgősen haza kell menni – gondolta Tánya –, Ljovocska és Szonya nem nézi jó szemmel, hogy ketten jöttünk ide."

Le akart lépni a székre, de rajta ült Szerjozsa bácsi.

Tánya választott neki két könyvet, becsukta a szekrényt, és nevetve azt mondta:

– Hogy megyek le innen? Engedjen, vagy leugrom.

– Nem, azt ne, magas, megüti magát, lépjen csak a székre – mondta halkan, de határozottan Szerjozsa bácsi, ám nem mozdult a székről.

Tánya önkéntelenül engedelmeskedett a szuggesztív hangnak, és egyik lábával óvatosan rálépett a szék szélére. „Mit nem teszek! Nem kellene" – futott át az agyán, de már késő volt. Egyensúlyát vesztette, elejtette a könyveket, megingott... és ha Szerjozsa bácsi meg nem fogja, leesik a székről. Alighanem Tánya nagy ijedtsége és Szergej Nyikolajevics felindultsága váltotta ki a bácsiból a már régen megérett vallomást.

Tanyát nem csalta meg az előérzete: ifjú életében bekövetkezett az a „nagy fontosságú" esemény. Szerjozsa bácsi házassági ajánlatot tett neki. Tizenhét éves volt akkor. Ebben a boldog percben nem volt annak a tudatában, milyen bonyodalmakat rejt magában Szergej Nyikolajevics 15 éves családi köteléke és a kora – 38 éves volt akkor. A fián, Grisán kívül Tánya senkit sem ismert a családban. Csak azt tudta, hogy Szergej Nyikolajevics szereti őt, hogy három hónapra elválik tőle, és a boldogság könnyei összevegyültek az elválás szomorúságával.

Szerjozsa bácsi mindent elmondott a fivérének, Tánya pedig a nővérének, aki előtt soha semmit sem titkolt el. Úgy határoztak, hogy Tánya fiatal korára való tekintettel – meg az ügyek elrendezésére is idő kell – egy évre elhalasztják az esküvőt.

Tánya ítéletként fogadta ezt a döntést, de zokszó nélkül tudomásul vette. Úgy látszott, vállalta, hogy kitartó lesz és nyugodtan él Jasznajában. Megint csak Szonya nemes szívének és Ljovocska bácsi ésszerűen óvatos magatartásának köszönhette, hogy ez nem esett nehezére.

A Háború és békében ezt olvashatjuk:

„— Egy egész esztendő! – mondta hirtelen Natasa; csak most ébredt rá, hogy az esküvőt elhalasztották egy évre. – De hát miért egy esztendő?... Miért egy év?... – Andrej herceg hozzáfogott, hogy megmagyarázza a halasztás okát. Natasa oda se figyelt.

– És nem lehet másképp? – kérdezte. Andrej herceg egy szóval se felelt, de arca azt fejezte ki, hogy ezt a döntést nem lehet megmásítani."

Emlékszem, ősszel hogyan vendégeskedtünk Jasznaja Poljanában és ünnepeltük együtt szeptember 17-ét, Szonya neve napját. A közelünkben állomásozott egy ezred, és az ezredparancsnok, Junosa ezredes, meg néhány tiszt, köztük G. A. Kolokolcev, akit gyermekkorunk óta ismertünk, néha eljött Jasznajába.

Lev Nyikolajevics meglepetést akart szerezni Szonyának, ezért a neve napjára odahívta az ezredzenekart Jasznajába. Nekünk elárulta, de azzal, hogy tartsuk titokban. Ebéd közben a sétány fái közül egyszer csak felhangzott a zene: egy nyitányt játszottak.

Az első hangoknál örömteli csodálkozás áradt szét Szonya arcán, sőt a meghatódás könnyei is kibuggyantak szeméből. Most is magam előtt látom őt: fiatal, szép és eleven. Ljovocska bácsi nem vette le róla a tekintetét, és legalább olyan meghatódott volt, mint ő, szinte gyermeki öröm tükröződött az arcán.

Sokan voltunk fiatalok – fiúk, lányok –, és ebéd után elkezdtünk táncolni. Mindenki táncolt, Lev Nyikolajevics, a kövér Junosa ezredes – mindenki, de mindenki.

A francia négyes hatodik figurájában a zenekar a Kamarinszkaját játszotta. Lev Nyikolajevics felszólította a társaságot, hogy ki tud „orosz táncot" járni, de mindenki csak állt szótlanul; ekkor a következő szavakkal fordult Kolokolcevhoz:

– „Orosz táncot"! Csak nem gyökerezett le a lábatok?!

A zenekar mind lelkesebben játszott.

– Ho! No! – biztatta a bácsi.

Kolokolcev határozottan előrelépett, leírt egy sima kört, és megállt Tánya előtt.

Láttam, hogy Tánya habozik, és rettenetesen sajnáltam. Lelkes határozottság tükröződött az arcán, majd egyik kezét csípőre téve, a másikat felemelve, könnyed léptekkel Kolokolcev elé úszott.

Valaki odadobott neki egy kendőt. Röptében elkapta, és már nem törődve azzal, hogy kik állnak körülötte, úgy táncolt, mintha mást se csinált volna egész életében.

A Háború és békében ezt olvassuk :„... Ez a szellem, ezek a fogások pontosan azok az utánozhatatlan, eltanulhatatlan orosz fogások voltak, amelyeket várt is tőle a bácsi."

Mindannyian el voltunk ragadtatva. Ahogy hallgattam Glinkának ezt az elbűvölő zenéjét és néztem Tányát, szerettem volna csatlakozni hozzájuk, de nem mertem.

Vidáman, gondtalanul és fiatalon zajlott akkor az életünk.

V

Ősszel falkavadászat kezdődött. Ljovocska bácsi nagyon szeretett vadászni, gyakran még a távoli mezőkre is elment gyors lábú kutyáival. Tánya majdnem mindig elkísérte. Kedvenc szórakozása volt ez. Azt mondta: „A vadászat közel hoz a természethez, amelyet olyannyira szeretek."

Én és Liza nővérem is részt vettünk a vadászatokon – lóháton, de legtöbbször szánon.

Én és Tánya különösen az őszi természetet szerettük. Az erdő élénk színeit napfényben, amikor a sárga levelek elválnak az ágaktól, és lassan pörögve lehullanak a földre.

Nem írom le magát a vadászatot, azt már sokan leírták, csak azt említem meg, hogy a sikeres hajtóvadászat őszinte örömmel töltötte el a vadászokat, amit beszélgetéssel, nevetgéléssel fejeztek ki, Tánya pedig fülsiketítő visítással meg kiáltással adott hangot elragadtatásának.

A Háború és békében ez így szerepel: „Ezzel a sikkantással fejezte ki mindazt, amit a többi vadász az egymás szavába vágó beszélgetéssel fejezett ki."

Sajnos, Szonya a gyerekek miatt csak ritkán jöhetett velünk.

1863. október 15-én a trónörököst, Nyikolaj Alekszandrovicsot várták Tulába. A nemesek bált adtak a tiszteletére. Szonya örömet akart szerezni húgának, és megkérte a férjét, vigye el Tanyát a bálba. Ő maga betegsége miatt otthon maradt.

Keveset tudok erről a bálról, de hallottam, hogy igen jól sikerült. Lev Nyikolajevics sok régi ismerősével találkozott a trónörökös kíséretében, és őt is sokan körülvették. De Tánya senkit sem ismert. A lengyel tánc alatt egy oszlop mellett állt egyik nőrokonával, Iszlenyevával, és majdnem sírva fakadt, mert nem táncolt, sőt amikor keringőre váltott a zene, akkor is árulta a petrezselymet. A bácsi azonban találkozott a bálban Dmitrij Dmitrijevics Obolenszkij herceggel, akit régen ismert, és a fiatalembert bemutatta Tanyának. A herceg aztán bemutatta Tányát a maga ismerőseinek, úgyhogy egész este táncolt és nagyon jól érezte magát.

A Háború és békében ezt olvassuk: „Natasa bántónak találta ezt a családi összejövetelt itt, a bálban... Majd sírva fakadt, hogy ő nem táncolja a keringőtánc első fordulóját.. . Andrej herceg. . . felkérte egy keringőre. Natasa dermedt arcát, mely kétségbeesésre vagy ujjongásra egyformán hajlott, hirtelen boldog, hálás, gyermeki mosoly ragyogta be."

Tánya ezt írja Polivanovnak:

„Mindjárt azzal kezdem, hogy bálban voltam. Tulában adták a trónörökös tiszteletére. Ljovocskával és Mengden bárónővel voltam. Eleinte majdnem sírtam – unatkoztam, csak Olga Iszlenyevát ismertem ott, és nem táncoltam. De aztán Ljovocska bemutatott néhány táncost, köztük Obolenszkijt, és attól kezdve nagyon jól éreztem magam és sokat táncoltam.

Fehér tarlatánruha volt rajtam, fehér selyem felsőszoknya és báli cipellő. A hajamban meg a mellemen virág, harmatos orgona és rózsa, meg kőrisbogár (ez most a divat). Hát így festettem, ha érthetően leírtam.

Van még egy kedvenc szórakozásom. A falkavadászat nyúlra. Ljovocskával szoktam elmenni másodnaponként, néha 40 – 50 versztát is megteszünk, elmegyünk Pirogovóba is, Marija Nyikolajevnához; nekem ez olyan élvezet, amilyet még sose tapasztaltam."

November végén Szerjozsa bácsi visszajött a faluból, és egyenesen Jasznaja Poljanába vette az útját. A boldog viszontlátás után Tányának haza kellett mennie Moszkvába, a szüleihez.

Otthon színtelennek találta a moszkvai életet. Unatkozott. Ráadásul az édesapja ellenezte a házasságát Szergej Nyikolajeviccsal, mondván, hogy túl nagy köztük a korkülönbség, de ami a legdöntőbb, a vőlegény nem szabad ember. Lev Nyikolajevics azt írta Tányának:

„Játszd Chopint és énekelj. Húzd ki magad, élj rendesen, hogy akármi van kiszabva rád – boldogság vagy boldogtalanság –, derék lányként találjon. Hogy légy boldog – ezt nem mondom, de hogy ne hagyd el magad és légy szelíd, ezt mondhatom, és erre törekedj. Mindennél jobban észrevettem, hogy ha nyomja valami a lelkedet, akkor hirtelen és nyers vagy. Ez nincs rendjén. Ne haragudj a kioktatásért, de én annyira szeretlek, hogy semmilyen gondolatomat nem titkolom el előtted..."

Egy másik levélben L. Ny. ezt írta Tányának: „Tegnap megnéztem, mikor lesz újhold, és a nagynéni naptárában azt találtam: »Aujourd' hui Léon et sa femme sont portés pour Moscou accompagnés de la chére Tánya.«9 Mindig chére vagy nekem, de most, ahogy ez lenni szokott, minden látható ok nélkül még chére-bb lettél számomra. – És még azt mondod, hogy az ellenséged vagyok. Ellenséged az a húsz év többlet, amit éltem ezen a világon. Bármi adódik is az életedben, én hiszem, hogy nem kell elcsüggedned, a boldogságban is őrizd meg kedves, vad-eleven természetedet, de a boldogtalanságban se add meg magadat a sorsnak... Én semmit sem tudok és semmi határozottat nem kívánok nektek, bár teljes szívemből szeretem mind a kettőtöket. Hogy mi lesz számotokra jobb, azt csak az Isten tudja, imádkozzatok hozzá."

Tánya ezt írta Polivanovnak:

„Miért vesznek kárba legszebb éveim? Szomorú és nehéz a szívem. Olykor kétségbeesem, úgy érzem, nincs erőm mindezt elviselni. Néha pedig nem tudom, mi történik velem: valahogyan szokatlanul jól érzem magam. Ilyenkor mindenkit szeretek, mindenre van erőm, energiám, ha énekelek, a hangom is erősebb, tisztább, az istenhitem is, érzem, szilárdabb. A kezem hideg lesz, de egész testemben égek, és valami csodálatos érzés jár át. De nem tudom leírni, hogy mi van velem ilyenkor. Nagyon rövid ideig tart. Felbukkan – és máris vége."

VI

Eljött a tavasz, és a természet újjászületésével Tánya lelke is kivirult. Elutazott Jasznajába, ahova kitartóan hívta a nővére és a bácsi. Szerjozsa bácsi és az édesanyja nemrég tért haza külföldről.

A megállapodás ellenére Szergej Nyikolajevics és Tánya az egy év lejárta előtt találkozott. A bácsi ismét gyakori vendég volt a háznál, és június legelején azt mondta a fivérének, hogy a kurszki kormányzóságban akar esküdni, onnan egyenesen külföldre megy, de szándékát még nem közölte élettársával, M. M.-el. Amikor ezt elhatározta, megkezdték az előkészületeket az útra. A bácsi minden napot Jasznaja Poljanában töltött. Tánya egész szívével átadta magát a boldogságnak. Úgy látszott, visszafojtott szerelme kivirult, beért e hosszú hónapok alatt.

De az öreg dajka, Marja Afanaszjevna, amikor tudomást szerzett az esküvői készülődésről, arra figyelmeztetett, hogy böjt van, és nem lehet esküdni. Ez kínzó elodázás volt mindkettőjük számára.

Szerjozsa bácsi továbbra is odajárt Jasznajába, de M. M. előtt már nehéz volt titkolnia szándékát, és maga Marja Mihajlovna is észrevette rajta a változást, meg különféle híreket is hallott kerülő úton. Végül Szerjozsa bácsi közölte vele végleges elhatározását, hogy elhagyja, és a vagyon tekintetében már rendelkezett. Szerjozsa bácsinak három gyermeke volt. És attól fogva, hogy közölte élettársával elhatározását, Tánya észrevette rajta: időnként nagyon elgondolkozik, gondterhelt, pedig azelőtt gyengéd és figyelmes volt hozzá.

– Mi van vele? Mi van vele? – találgatta magában kitartóan és szomorúan, ha lefeküdt, ha felébredt, ha sétált vele a kertben.

Tánya elvesztette lelki nyugalmát. Sírni nem tudott, és száraz, csillogó szemmel próbálta leolvasni az arcáról azt az „érthetetlent", ami lassan-lassan szétoszlatja az ő boldogságát.

Szerjozsa bácsi legalább annyira szenvedett, mint Tánya, és amikor eljött hozzánk, azt mondta édesanyámnak : „Mit tegyek, Masenyka? Annyira szeretem Tányát, de ha elmegyek Tulába és meglátom Mását, megtört tekintetét, zokszó nélküli, alázatos bánatát – mintha darabokra tépnének! Amikor először elmentem hozzá, hogy közöljem vele végleges szándékomat, és kinyitottam az ajtót, látom: térden állva megindítóan imádkozik, arcán folyik a könny. És nem tudtam beszélni."

Szerjozsa bácsi csupa szív ember volt, és tudott szeretni. Édesanyám nem tudta, mit mondjon neki. Szerette Tányát, és látta rajta, hogy fiatal kora miatt nem fogta fel, hogy Szerjozsa bácsit tizenhat éves kötelék fűzi a családjához. Édesanyám vigasztalta, ahogy tudta.

Tánya semmit sem tudott erről a beszélgetésről, és Ljovocska bácsi, amikor látta, hogy mennyire tájékozatlan, behívta a dolgozószobájába, és feltárta előtte fivére családi életét a három gyerekkel, beszélt neki a családjához való ragaszkodásáról, felolvasta legutóbbi leveleit, amelyekben a lelkiállapotát ecseteli.

Tánya szó és könny nélkül végighallgatta, aztán elvonult a szobájába. Senki sem tudta, milyen elhatározásra jutott.

Este levelet hozott, Szerjozsa bácsinak írta. Hogy visszaveheti adott szavát, hogy nem jutott el a tudatáig, hogy elválasztja a családjától. Megírta, hogy szereti őt, de soha semmilyen körülmények között nem megy hozzá feleségül.

Ljovocska bácsi véleményét Tánya elhatározásáról a sógornője szüleihez írott leveléből láthatjuk:

„Mit tehetek hozzá ehhez a különös levélhez? Mind igaz, minden szava szívből jövő, az egész elbűvölő. Én nemcsak hogy mindig gyönyörködtem Tánya vidámságában, hanem csodáltam is nagyszerű jellemét. És most bizonyságot tett erről nagylelkű, nemes cselekedetével, amire nem tudok meghatódottság nélkül gondolni, még kevésbé beszélni róla.

Szerjozsa súlyosan, megbocsáthatatlanul hibás. Mindenekelőtt Tulában kellett volna elrendeznie a dolgokat. Könnyebben elítélhetném, ha egy idegenről volna szó, és nem a fivéremről.

De Tánya, ez a tiszta, szenvedélyes és energikus jellem, nem tehetett mást. Roppant árat fizetett érte, de megvan az a vigasza, hogy tudja: helyesen cselekedett.

Jobb lesz így neki, vagy rosszabb? Ezt senki sem tudja, én mindig úgy éreztem, és most még inkább, hogy Szerjozsa nem érdemelte meg Tányát. Adjon az Isten erőt ennek a leánynak, hogy átvészelje a megrázkódtatást. Az első nap nehéz volt, se nem evett, se nem aludt, csak sírt szakadatlan. Most aludt el először, holnap pedig elmegyünk Nyikolszkojéba... Tánya lépése meg kell, hogy mutassa Szerjozsának, mit veszített el benne. Az egyetlen, amit tudok: nem szabad találkozniuk addig, amíg Szerjozsa nem lesz teljesen szabad. De Tánya elhatározása komolynak látszik, éppen ez benne a megindító. Többször elismételte: »Most már nem megyek hozzá, semmi szín alatt!« Hirtelen és teljesen váratlanul jutott erre az elhatározásra. A gyerekből egyszerre nő lett, és gyönyörű nő. Nem tudom, maguk ketten hogyan fogadják ezt, bizonyára szomorúak, és félek, hogy szemrehányást tesznek nekünk. Irják meg mind, amit gondolnak.

De szomorkodásra nincs ok. Akinek ilyen a lelke, mint Tányának, az nem lehet boldogtalan. Isten velük, szívszorongva várom a válaszukat."

Amikor Szerjozsa bácsi megkapta Tánya levelét, hosszan válaszolt neki, arra kérte, ne dobja vissza adott szavát, mondván, hogy az idő mindent rendbe hoz. Hogy változatlanul szereti, és hogy a szerelmével milliókat adott neki, a koldusnak, és most vissza akarja venni tőle.

Tánya megkapta ezt a levelet. Szerjozsa bácsi pedig elment édesanyámhoz Pokrovszkojéba, és arra kérte, beszélje rá Tányát, hogy ne siesse el a döntését. De édesanyám nem vállalkozott a közvetítésre, mondván, hogy Tánya elhatározása, ha egyszer eljutott hozzá, olyan szilárd és megmásíthatatlan, hogy bizonyára nem fogja megváltoztatni.

Hogy Tányát semmi se emlékeztesse erre a nehéz időre, Szonya és a bácsi elhatározta: az egész családdal átmennek a másik birtokukra, a tulai kormányzóság csernszkojei járásában levő Nyikolszkojéba.

VII

A bácsi megint levelet ír Tánya szüleinek. Dátum nincs rajta – se év, se hónap, de tudom, hogy 1864-ben, június közepén írta.

„Nyikolszkojéból írok, ahol harmadik napja tartózkodunk. Csak szívszorongva tudok gondolni magukra, mivel nem ismerem véleményüket az esetről: amit gondolnak és mondanak róla. Az ügy teljesen le van zárva. Akármilyen nehéz is Tányának és nekünk valamennyiünknek, a lelkem mélyén titkos öröm bujkál: a kisebb baj megmentett bennünket a nagyobbtól.

Amikor megérkeztünk Nyikolszkojéba, rögtön átmentem Pokrovszkojéba, hogy találkozzam a fivéremmel. Találkoztam vele, és úgy hiszem, utoljára. Most elutazott Tulába. Az a szándékunk, hogy itt töltünk vagy másfél hónapot ezeken a Tánya számára új helyeken, a neki kedves emberek – Gyakovék, Másenyka és a gyerekei – közelében. Számunkra most az a legfontosabb, hogy Tánya rendbe jöjjön. Rendkívül megindító – szelíd és bánatos. Az első két napban megijesztett bennünket, de most már teljesen nyugodt vagyok az egészségét illetően. Szilárd meggyőződésem, hogy megnyugszik, és túl lesz az egészen, szerencsésen és teljesen túl lesz rajta. Elbűvölő természet, nemes szív, és előtte van még a teljes élet. Hogy hamarabb helyreálljon az egészsége, rávettük Szonyával, hogy velem együtt igyon kumiszt... Távolabbi tervünk a következő:

Augusztusban visszamegyünk Jasznajába, ott leszünk egy hónapig. Szeptemberben, ugyancsak egy hónapra, elmegyünk Moszkvába; azt az időt arra használom fel, hogy kinyomatom a regényem második részét, télire pedig külföldre utazunk – Rómába vagy Nápolyba. Természetesen Tányával együtt, ha megint ránk bízzák, és nem tesznek szemrehányást azért, mert rosszul vigyáztunk rá. Félek és érzem, hogy lélekben szemrehányást tesznek nekem. Kérem, legyenek hozzám őszinték. Bár az igazság az, hogy mindenben a sors a vétkes. Igy akarta az Isten, és arra kell gondolnom, hogy az, amit most szerencsétlenségnek nevezünk, talán nemsokára nagy szerencsének mondhatunk. – Isten velük, írjanak mihamarább. – Nem tudom, Szonya hozzáír-e a levélhez. Amit leírtam, arról ugyanúgy gondolkodik, mint én, csak némi – és teljesen jogos – haraggal a fivérem iránt, de én idősebb vagyok nála, Szerjozsa pedig a fivérem. Hibásnak tartom őt, és nem szeretnék a helyében lenni ilyen teherrel a szívemben. Tout comprendre c'est tout pardonner.10

Hibás abban, hogy könnyelmű ígéretet tett, mielőtt felszámolta volna korábbi kapcsolatait, de utána legalább annyit szenvedett, mint Tánya. Még legutóbb is azt ismételgette, hogy »csak időt kérek«; de mi tudjuk, és Tánya megbántva megérezte, hogy nincs ereje megszüntetni régi kapcsolatait. Megbocsáthatatlan hibát követett el, de ennek a megítélése Tányára tartozott. Szerettem volna, ha írás helyett inkább kedves arcukat láthatom. Akkor megértettek volna, de így csak magyarázkodom, mint aki vétkes. Isten velük."

VIII

A nyikolszkojei birtok száz versztára esik Jasznaja Poljanától. Nagyon szép, dombos erdő-birtok, nem messze a háztól folyó kanyarog.

A család a gyerekekkel együtt június közepén költözött át Nyikolszkojéba. A kedves, gondos Szonya mindenben serénykedett. Szobát rendezett be magának, a férjének, a gyerekeknek, Tanyának, és mindenről gondoskodott. Tánya nem vett részt semmiben, de Szonya nem is engedte.

Tánya élete mintegy befagyott. Napokon át csak ült mozdulatlanul, egyetlen pontra szegezve a tekintetét. Senkivel sem beszélgetett, ha kérdezték, kelletlenül válaszolt. Az éneklést abbahagyta, csak Szürke, a hátasló vitte ki néha valahova az erdőbe, ahol, tudta, senkivel se találkozik, és ahol szabadjára engedhette a könnyeit.

A Háború és békében ezt olvassuk a lelkiállapotáról:

„Nemcsak kerülte az öröm valamennyi külső lehetőségét: a bált, a kocsikázást, a hangversenyt, a színházat, hanem sose is nevetett, hogy nevetéséből ne lehetett volna kiérezni a könnyeket. Nem tudott énekelni. Mihelyt elkezdett nevetni vagy megpróbált magában énekelni, szinte fojtogatták a könnyek: a megbánás könnyei, a visszahozhatatlan, régi időkre való emlékezés könnyei; a bosszúság könnyei: miért is fecsérelte el fiatal életét semmiért..."

Tánya azt írja Polivanovnak:

„Különös, itt vissza akarok térni önmagamhoz, ismét jókedvű lenni, de ez sehogy sem sikerült; ha nevetek, nem szívből jön, ha énekelni kezdek, a hangom elfojtják a könnyek. Mikor lesz már ennek vége? Nem látom a végét."

Amikor fiatal szomszédjuk, V., vagy valaki más meglátogatta őket, és hazament, Ljovocska bácsi többször tréfásan megkérdezte Tányától:

– Hová lett a kacérságod? Ugyan már, felejtsd el a múltat!

Tánya mosolyogva megrázza a fejét és kelletlenül azt mondja:

– Nem tudom, minden férfi annyit számít az én szememben, akár a mi Trifonovnánk. A Háború és békében ez áll:

„...valamennyi férfi csak annyit számít a szememben, akár a bolond Nasztaszja Ivanovna." Egy idő után Ljovocska bácsi ismét ír Tánya édesapjának Nyikolszkojéból:

„Szeretett, kedves barátom, Andrej Jevsztafjics. Sok érdekeset és sok szépet szerettem volna írni neked az életünkről; de most neked is, meg nekem is Tánya a legfontosabb. – Még mindig bánatos, hallgatag, nem akar élénkülni, mindig csak a számára oly szörnyű múltban él. Én úgy látom, hogy egyfolytában felidézi emlékezetében azokat a perceket, amelyek a boldogságot jelentették neki, és aztán mindig megkérdezi magától: valóban mindennek vége? A szerelem és az elkeseredettség között ingadozik. Ezt a szerelmet csak egy újabb szoríthatja ki a szívéből. De hogyan és mikor jön el ez a másik? Csak az Isten tudja. Ezen a bajon nem lehet segíteni, várni kell türelmesen, ahogy mi tesszük. Tánya jóságos, szelíd, engedelmes és annál inkább szánalomra méltó; mindent megtennék, hogy segítsek rajta, de nem tudok. Gitározni, énekelni ritkán, szinte sose látom. Csak ha megkérik, akkor énekel, de nagyon halkan, és rögtön abba is hagyja. Az a vigasztaló, hogy jó egészségnek örvend, habár megváltozott, ami különösen azoknak tűnik fel, akik nem látják mindennap.

Sokat várok az ősztől. – Először, mert vége lesz a nyárnak, ennek a mostani forró, nehéz, ábrándozásra késztető nyárnak, másodszor jön a vadászat és, harmadszor, a teljes helyváltoztatás. Ha nem volna ez a közös bánatunk, nagyon meg volnánk elégedve a nyarunkkal.

Áradás után megkezdtem a kirándulásokat. Először elmentem Gyakovhoz, vele pedig Satyilovhoz Mahovojéba. Alighanem Satyilov gazdasága a legszebb Oroszországban, és ő maga is az egyik legkedvesebb ember; egyszerű, okos és jó emberismerő. Szívélyesen fogadott bennünket, és ez a látogatás még jobban felszította gazdálkodási kedvemet. Július 25-ére meghívott Kirejevszkij, de egy kis betegség visszatartott; holnap mindenkit átviszek Másenykához, és legkorábban csak 27-én jutok el Kirejevszkijhez. Isten veled, csókollak téged és mindenkit."

Dátum nincs a levélen, de 1864 júliusában íródott.

IX

Nyikolszkojétól néhány versztára terült el Dmitrij Alekszejevics Gyakovnak, a gazdag földbirtokosnak nagy kiterjedésű birtoka. Gyakov nagyszerű ember volt, mindannyian igen szerettük. Még Kazanyból ismerte a Tolsztoj család, különösen Lev Nyikolajeviccsal barátkozott.

Darja Alekszandrovna Tulubjovát vette feleségül, volt egy tizenegy éves kislányuk. Gyakov a negyvenes évek embertípusa volt. Lélekben földesúr, művelt és képzett gazda. Még most is előttem van: zömök, széles vállú, közepesnél magasabb, szőke ember volt; jóságos arcán a jelleméből fakadó humor is tükröződött.

Felesége, akit Dollynak hívtak, magas, sovány, elegáns nő volt, nem szerette se a falut, se a gazdálkodást, folyton betegeskedett, ezért gyakran külföldön töltötték a telet.

Ljova bácsi és Szonya elvitte hozzájuk Tányát abban a reményben, hogy ott szórakozást talál. Az új környezet, az új emberek valóban kissé felélénkítették. Rendkívül szívélyesen, melegen fogadták, és különösen Darja Alekszandrovnával barátkozott össze.

Ezen a télen Gyakovék nem utaztak külföldre, és hallani sem akartak arról, hogy Tánya elmenjen tőlük : úgy kényeztették, akár egy kisgyereket.

Tányának mindegy volt, hol tölti a telet; szerette a falut, azonkívül szívből ragaszkodott a háziakhoz. De fiatal szervezete nagyon megrendült. Szemlátomást lefogyott, száraz köhögése pedig komoly veszélyre figyelmeztetett.

Ezt írta barátjának: „Nagyon jól érzem itt magam. A háziak rendkívül kedvesek, szeretnek és dédelgetnek, én is szeretem őket. Csak vadászni nem járhattam velük, beteg vagyok, köhögök, néha vért is."

Ápolták, vigyáztak rá, különösen Dmitrij Alekszejevics aggódott érte, maga sietett orvosért Orjolba, óránként beadta neki a cseppeket, pörölt vele, amikor ki akart menni a hódombra szánkózni.

Tánya édesapja ragaszkodott hozzá, hogy otthon gyógykezeljék, és januárban Ljovocska bácsi meg Szonya hazavitték Moszkvába. A legjobb orvosokat hívták ki hozzá, akik kezdődő tüdőbajt állapítottak meg nála. Gyógykezelték, de nem épült fel, továbbra is búslakodott, nem járt sehova.

A regényben ezt olvassuk: „Annyira beteg volt, hogy nem lehetett azt hánytorgatni, mennyire hibás ő mindabban, ami történt, hiszen nem evett, nem aludt, szemlátomást fogyott, köhögött, és ahogy az orvosok éreztették – veszélyben forgott."

Elérkezett a nagyböjt, és a vallásos hangulat az ő beteg lelkét is megérintette. Elkezdett böjtölni, és arra kérte édesanyját, engedje megáldozni. A regényben részletesen le van írva, hogyan készült fel az áldozásra.

Tánya azt írta Polivanovnak: „Három orvos gyógyít állandóan. De nem segítenek rajtam a porok meg a cseppek és egyebek. Istenem, miért nem lehet ezt megérteni ?! Egyedül csak Ljovocska érti. Rossz az idő, kő nyomja a szívemet. A múlt héten megáldoztam. Édesanyám megengedte, köszönöm neki. Reggel öt órakor felkeltett a dajka, és együtt elmentünk az Uszpenszkij-székesegyházba. Istenem, de jó volt! Félhomály, szorongó érzés bennem, hűvösség, és ez a csodálatos harangszó. A dajkával végigálltuk a misét, csak azt szégyellem, hogy látták, amint sírok. Liza folyton csúfolt:

– Tánya bőgőmasina lett.

Azt kérdezi, szoktam-e énekelni. Teljesen abbahagytam, de a napokban, az áldozás napján, mama nem hagyott békén, hogy énekeljek valamit. Megpróbáltam. Elkezdtem énekelni az Erdős hegyeket, papa kijött a dolgozószobájából, hogy hallja, és azt mondta: »Tánya a des larmes dans sa voix!«11 – és amikor ezt meghallottam, jóleső érzés fogott el. De ekkor berontott Petya és torkaszakadtából kiabálta: »Megkölyezett a Máska!«(Emlékszik Trifonovna cicájára?) És annyira megijedtem, hogy elfogott a zokogás, mama is megijedt, én pedig ráordítottam Petyára: »Bolond«, de eszembe jutott, hogy aznap áldoztam. Ljovocska folyton azt mondja nekem: »Húzd ki magad, legyél a régi Tánya«. De nem tudok az lenni, el kell felejtenem mindazt, ami nemrég történt. Egy évig menyasszonynak lenni, akit szeretnek, mindezt átélni, aztán pedig lemondani a boldogságról... De ahogy Dmitrij Alekszejevics elítélte Szergej Nyikolajevicset, azt rossz volt hallanom. Ezt nekem is mondta, meg Ljovocskának is, aki némán hallgatta. No de erről egy szót se többé. Mama és Liza hangversenyre mennek, én lemondtam. Beülök majd a dajkához és felolvasom neki a Roszlavlevet. Nagyon szereti..."

X

Beköszöntött a tavasz. Tánya falura vágyódott. Levelet kapott Darja Alekszandrovnától: az egész család esdeklőn hívta, menjen el hozzájuk.

Igy szólt a levél:

„Kedvesünk, kismadarunk, gyere el hozzánk. Te voltál az örömünk, a vigasztalónk, nélküled unalmas itt az élet. Csak a te kedves, fiatal lényed teszi télen elviselhetővé a falusi életet. Máig csodálkozom azon, hogyan tudtál örömet lelni benne, és azonfelül minket, öregeket is felélénkíteni a jelenléteddel." Dmitrij Alekszejevics Gyakov azt írta Tányának:

„Kedves Tánya, szégyenlem magam, mert biztosan azt hiszi, megfeledkeztünk magáról. Nyilván nem tudja – hacsak nem érzi, mennyire szeretjük –, mennyit emlegetjük magát. Nagyon hiányzik. Egyébként ha bizonyítékra van szüksége, firkantson két sort, hogy láthatjuk Cserjomosnyában, és a levele még ide se ér, én máris megjelenek Jasznajában. Csakugyan, miért nem látogat meg bennünket? De szép is lenne!"

Tánya először Jasznaja Poljanába ment, és onnan Cserjomosnyába, ahol változatlan örömmel fogadták.

Az élet ismét érvényesítette a jogait: Tánya visszanyerte elevenségét, bár a régi, gondtalan, zajos vidámsága már örökre elhagyta.

Ez a nyár nagyon vidáman és kellemesen telt Cserjomosnyában. Édesanyám Liza nővéremmel és velem ugyancsak sokáig itt vendégeskedett. A szép helyen álló nagy, parkos kúria minden szórakozást biztosított, ami falun elképzelhető. Azonkívül esténként édesanyám és Darja Alekszandrovna Mozart legszebb szimfóniáit játszották négykezesre; azóta is emlékszem ezekre az estékre. Azonkívül élőképeket állítottunk össze – kosztümös találós kérdéseket; minden „felnőtt" részt vett a játékban. A legjobb találós kérdéseket édesanyám és Tánya ötölte ki. A nyáron Ljovocska bácsi és Szonya is eljött Cserjomosnyába, és még vidámabb lett az életünk. Amikor el akarták vinni Tányát – a háziak nem engedték el, és ottmaradt Cserjomosnyában.

Ősz felé Darja Alekszandrovnának megromlott az egészsége, szemlátomást lefogyott, gyengült. Szomorúság honolt a házban.

Tánya egészen közeli barátságba került Darja Alekszandrovnával, és most ápolta, valahányszor rászorult.

A regényben Natasa és Marja hercegnő barátsága testesíti meg az övékét, bár Darja Alekszandrovna jelleme teljesen elüt a regénybeli Marja hercegnőétől. A regényben ez áll:

„Attól a naptól fogva Marja hercegnő és Natasa között kialakult az a szenvedélyes és gyengéd barátság, amely csakis nők között alakulhat ki. Szüntelenül csókolóztak, gyengéd szavakat mondtak egymásnak és idejük legnagyobb részét együtt töltötték."

Egyszer Tánya, ahogy szokás szerint becézgette és csókolgatta Darja Alekszandrovnát, arra próbálta rábeszélni, hogy menjen külföldre és gyógykezeltesse magát.

De Darja Alekszandrovna, áthatóan nézve Tanyát, azt mondta neki:

– Csöppségem (gyakran szólította így), ha én meghalok, menj hozzá Dmitrijhez, ígérd meg. Add a szavad!

Tánya a nyakába borult:

– Dolly – kiáltotta –, nekem soha ne mondj ilyet, soha!

Ezek a szavak erősen hatottak Tányára. „Ez" bekövetkezhet? Hogyan élek én itt náluk? – kérdezte magában. És eszébe jutott egy beszélgetés közte és Dmitrij Alekszejevics között, amikor egyik este a teraszon a házigazda azt kérdezte tőle, tudna-e szeretni valaki mást. Ő azt mondta neki, hogy miután már valakinek a menyasszonya volt, szinte el se tudja képzelni, hogy feleségül menjen egy másikhoz. Meg aztán ki vesz engemet feleségül, ha tudomást szerez a szerelmeimről? – tette hozzá elpirulva.

– Ha én fiatal és szabad volnék, szerencsémnek tartanám, ha a maga férje lehetnék – mondta zavartan Dmitrij Alekszejevics.

Ezután szigorúan elítélte Szerjozsa bácsit a Tányával szemben tanúsított könnyelmű magatartása miatt. Tánya elmondta ezt a beszélgetést Lev Nyikolajevicsnak, aki láthatólag nem lepődött meg ezen, és azt mondta:

– Ne izgulj, Dmitrij nagyon szereti a feleségét!

A Háború és békében Pierre azt mondja Natasának: „Ha én nem én volnék, hanem a világ legszebb, legokosabb és legderekabb férfia, és ha szabad volnék, most, ebben a pillanatban, térden állva kérném a szerelmét és a kezét."

Télire Tánya hazament, Darja Alekszejevnát pedig átvitték Moszkvába – külföldre már nem vihették.

Az új bánat sötét felhőként borult rájuk. Darja Alekszejevna menthetetlen volt, és kora tavasszal elhunyt.

Dmitrij Alekszejevics állandóan ápolta, és amikor meghalt, kimondhatatlanul búsult utána.

Úgy egy év múlva Tánya ismét elment Jasznaja Poljanába. Ott megtudta, hogy Alekszandr Mihajlovics Kuzminszkijt áthelyezték Tulába, és gyakran ellátogat Jasznaja Poljanába, és hogy Dmitrij Alekszejevics is gyakori vendég.

Mindenki észrevette Dmitrij Alekszejevics vonzalmát Tánya iránt, és nagyon szerették volna, ha Tánya hozzámegy ehhez a jóságos, szerető emberhez.

Gyakov tanácsot kért Ljovocska bácsitól, tegyen-e házassági ajánlatot Tányának. A bácsi azt mondta neki: „Azt tanácsolom, igyekezz, mert úgy veszem észre, visszatér első szerelméhez."

Tánya mindig sajnálta azokat, akiknek nem tudta viszonozni az érzelmeit, azért Lev Nyikolajevicsot kérte meg, tolmácsolja nemleges válaszát, habár ő is vonzódott Dmitrij Alekszejevicshoz.

Még az év júliusában Tula mellett megesküdött A. M. Kuzminszkijjal.

Az első évtől kezdve jöttek a gyerekek. Tánya minden szenvedélyességével, minden szeretetével a családjának élt. Lev Nyikolajevics hatására szentnek tartotta a családot. Az első két évben sehova sem járt. A bál, a díszes öltözködés megengedhetetlen volt a szemében. Teljesen elfoglalta a gyereke, a férje. Maga szoptatott, éjszakákon át nem aludt, már-már betegesen szerette a gyerekeit. Senki sem értette, hogyan lett ilyen leányból ilyen asszony. De Ljovocska bácsi azt mondta, hogy a szenvedély teljesen különböző talajon is mindig kifejtheti az energiáját, a beállítottságnak megfelelően, és hogy ő nem is várt mást Tányától.

Azóta, 25 éven át, minden nyáron elment a családjával Jasznaja Poljanába, ahol saját háztartást vezetett a nagy, fehér, emeletes szárnyépületben.

Befejezem ezt a rövid életrajzi beszámolót, amelyet saját visszaemlékezéseim, levelek, naplók, édesanyám és természetesen Tánya elbeszélései alapján állítottam össze, úgy-ahogy.

Még csak annyit mondok, hogy Tánya idős koráig megőrizte magában azt a belső tüzet, amely segített neki élni és magához vonzani az embereket. És a mi baráti kapcsolatunk se változott a mai napig, s valahányszor összejöttünk vele és Szonyával Jasznaja Poljanában, visszaemlékezéseinknek, amelyeknek fonalát olykor Ljovocska bácsi is segített gombolyítani, nem volt se vége, se hossza.

BÁRÁNY GYÖRGY fordítása

Jegyzetek:

9 Ma éjjel León és a felesége a kedves Tánya kíséretében elutazott Moszkvába.

10 Mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. (fr.)

11 Könnyes a hangja.

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 163-171. l.