ANTON CSEHOV
Salon des variétés
Az utcalámpák megvilágítják a bejáratot és a bejárat mellett ácsorgó magányos rendőrt. Egy rubel húsz a belépő, húsz kopejka a ruhatár (ez utóbbi különben nem kötelező). Amint az ember az első lépcsőfokra teszi a lábát, megcsapja a garasos budoár- és vetkőzőhelyiségszag. Kissé italos látogatók. . . Apropos: ne jöjjenek a Salonba, ha nincsenek legalább egy kicsit hogyismondjam... Az enyhe szalonspicc több mint kötelező: alapelv. Ha a belépő vendég mosolyog és olajosan csillogó szemmel hunyorog, ez jó jel: nem fordul fel az unalomtól, sőt még némi élvezetben is lesz része. De jaj neki, ha józan! Nem fog tetszeni a Salon des variétés, és hazatérve elnáspángolja a gyerekeit, hogy ha felnőnek, ne járjanak a Salonba... A kissé kapatos vendég felbotorkál a lépcsőn, odanyújtja a portásnak a jegyet, belép a nagy emberek arcképével teleaggatott szobába, kihúzza magát, és bátran belevetődik a kavargásba. A termekben fel- s alá, ajtón ki, ajtón be sürögnek az élvhajhászok, nyüzsögnek, tolonganak, egyik zugból a másikba rohangálnak, mintha valamit keresnének... Fajok, arcok, színek és szagok micsoda kavargása! Vörös, kék, zöld, fekete, színes, tarka hölgyek, mint megannyi háromgarasos képecske...
— Milyen udvariatlan az úr!
— Én, kérem? Á... hm... izé! Engedje meg, hogy prózailag kifejezzem, miszerint nagyon is tisztában vagyunk a maga női eszmécskéivel! Engedje meg, hogy a karomat ajánljam!
— Hogy jön maga ahhoz? Először mutatkozzon be... Hívjon meg valamire!! Odaviharzik egy tiszt, megragadja a hölgy vállát, és háttal fordítja a fiatalembernek... Az utóbbinak nem tetszik a dolog... Rövid mérlegelés után elfogja a hév, megragadja a hölgy vállát, és visszafordítja maga felé...
Egy óriási termetű, bamba pofájú részeg német törtet keresztül a tömegen, és mindenki füle hallatára nagyokat böfög; apró termetű ragyás emberke sündörög utána, és a kezét szorongatja. ..
— Ö...ööh! Hukk!
— Alázatosan köszönöm kegyes böffentését! — mondja az emberke.
— Semmi... Ö... ök!
A terem bejáratánál nagy tömeg... A tömeg közepén két kereskedőfióka áll hevesen hadonászva, és gyűlölködőn méregeti egymást. Az egyik vörös, mint a rák, a másik falfehér. Mindkettő természetesen részeg, mint a tök.
— Akarsz egyet a pofááádba?
— Szamár!!
— Akarsz egyet... Te vagy a szamár! Te filantróp!!
— Csirkefogó! Mit kapkodod a kezed? Üss meg! Üss meg, ha mersz!
— Uraim! — sikít a tömegből egy női hang. — Hogy szabad így veszekedni hölgyek jelenlétében?
— Francba a hölgyekkel! Fészkes fenének kellenek a te hölgyeid! Ezer olyat kifizetek! Vigyázz magadra, Katyka... ne avatkozz bele! Hogy merészelt ez az alak megsérteni? Én hozzá se nyúltam!
A sápadt kereskedőcskéhez odarohan egy ficsúr, nyakában hatalmas nyakkendővel, és karon ragadja.
— Mitya! Itt van apuska!
— Mmmicsoda?.. .
— Biz isten! Ott ül az asztalnál Szonykával! Kishiján észrevett! A vén ördög... Pucoljunk! Siess!!
Mitya még egy gyilkos pillantást vet ellenfelére, megfenyegeti az öklével, és elszelel...
— Cvirintyelkin! Eredj oda! Raisza keres.
— Menjen a fenébe! Nem kell nekem! Olyan, mint egy piszkafa. Másik nőcit szereztem... A Luizát!
— Micsoda? Azt a debellát?
— Hisz épp az benne a pláne, testvér, hogy debella... Ez legalább nő! Át sem tudom érni!
Frailein Luisa ott ül az asztalnál. Magas, kövér, izzadt, és lassú, mint egy csiga. Előtte az asztalon ott egy üveg sör és Cvirintyelkin sapkája... A fűző körvonalai durván kirajzolódnak hatalmas hátán. Milyen jól teszi, hogy kezét és lábát eldugja! Keze nagy, vörös és bütykös. A múlt évben még Poroszországban élt, padlót mosott, Biersuppet főzött a tisztelendő úrnak, és dajkálta a kis Schmidteket, Millereket és Schulzokat... De a sors szeszélye megzavarta nyugalmát: beleszeretett Fritzbe, Fritz pedig őbelé... De Fritz nem veheti el feleségül ilyen szegényen; bolond lenne szegény lányt venni! Luisa örök hűséget esküdött Fritznek, és elutazott a szeretett Vaterland-ból a hideg orosz sztyeppékre, hogy megkeresse a hozományát... És most minden este eljár a Salonba. Nappal dobozokat készít meg terítőt horgol. Amikor összejön egy bizonyos összeg, visszautazik Poroszországba, és hozzámegy Fritzhez...
— Si vous n'avez rien á me dire — harsog egy hang a teremből...
A teremben zsivaj van... Mindenkit megtapsolnak, aki a színpadra lép... A kánkántáncos nyomorult, hitvány kis egér, de az első sorokban ülőknek a nyála csorog a gyönyörűségtől. .. Vessenek egy pillantást a publikumra, amint épp azt harsogják: „Le a férfiakkal!" Ha ebben a pillanatban a közönségnek egy emelőt adnának, kifordítaná vele sarkából a földet! Ordítoznak, gajdolnak, sikítoznak...
Az első sorban egy tisztecske kipisszegi az egyik művésznőt...
A publikum vadul tiltakozik a pisszegés ellen, és a felzúduló tapsba beleremeg az egész Malaja Dmitrovka. A tisztecske feláll, fölemeli a fejét és zajos csörömpöléssel kivonul a teremből. Ad a méltóságára!...
Harsog a magyar zenekar. Micsoda kis dugók ezek a magyarok, és milyen gyatrán játszanak! Szégyenbe hozzák Magyarországot!
A büfépultnál ott áll maga Kuznyecov úr és egy fekete szemöldökű madame; Kuznyecov úr méri az italt, a madame a pénzt inkasszálja. A poharakat rohammal ragadják meg.
— Egy pohár vodká-á-át! Ide hallgasson! Vodká-á-át!
— Bedobunk egyet, Kolja? Igyál, Muhtar!
Egy nyírott fejű alak bambán bámul a poharába, vállat von, aztán nekidühödten nyeli a vodkát.
— Nem ihatom, Iván Iljics! Szívbajom van!
— Rá se ránts! Nem lesz semmi baja a szívbajodnak, ha iszol egyet.
A szívbajos ifjú iszik.
— Még egy pohárkával!
— Nem. . . Szívbajom van. Már így is megittam hetet.
— Rá se ránts!
A fiatalember iszik...
— Jóember! — könyörög egy hegyes állú, nyúlszemű lány —, hívjon meg vacsorára!
A jóember kéreti magát.
— Éhes vagyok! Csak egy adagot. ..
— Mit akaszkodsz rám... Hékás!
Odanyújt egy darab húst... A lány eszik,... de hogy! Eszik a szájával, a szemével, az orrával...
A céllövöldénél fékeveszett pufogtatás folyik... A tiroli lányok fáradhatatlanul töltögetik a puskákat... A két tiroli lány egész helyeske... Kissé arrább egy festő áll, épp az egyiküket rajzolja a mandzsettájára.
— Viszont látásra... Minden jott! — kiáltozzák a tiroli lányok.
Kettőt üt az óra... A teremben folyik a tánc. Zaj, lárma, kiabálás, visítozás, kánkán... Iszonyú fülledtség... Akik már feltöltötték magukat, újra meg újra utána töltenek a büfében, és három órára teljes a zűrzavar.
A különszobákban...
De menjünk inkább! Milyen jól esik kilépni innen! Ha én lennék a Salon des variétés tulajdonosa, én nem a belépésért, hanem a kilépésért szednék pénzt...
1881
SOPRONI ANDRÁS fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 12-14. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése