MUSZTAJ KARIM
Hosszú-hosszú gyermekkor
ELÖLJÁRÓBAN MONDOTT SZÓ
 |
| A könyv lengyel kiadásának fedőlapja |
Még egy dolog: úgy tűnhet, hogy ebben a könyvben túl sokat beszélnek a halálról. Ezen ne csodálkozzék az olvasó! Élet és halál egyenértékűek. De az előbbi értéke, értelme, öröme csak az utóbbiról beszélve válik nyilvánvalóvá.
Mint már mondottam, ezek az életsorsok azoknak az életsorsai, akikkel végigjártam a magamét, vagy a magamének egy részét. A nagyon jóknak és a végképp rosszaknak más nevet adtam, a többieket meg úgy hagytam. Az elbeszélő meg én vagyok... és nem csak én. (A szerző)
SZÜLÉSHEZ MEGYÜNK!
Az én idősebb édesanyámat mindenki bábaasszonynak hívja, engem meg bábaembernek. Én még kicsi vagyok, alig-alig érek föl fehér ujjasának zsebéig. Pedig ez bűvös zseb, mert hol egy kis darab cukor, hol egy marék mazsola, hol apró szemű meggy, hol meg pörkölt borsó bukkan fel benne. Finomabbnál finomabb dolog ez mindegyik! Máskor meg rézpénz is megcsörren ebben a zsebben (a pénz erejét pedig már mindnyájan ismerjük!). Szóval, ez a zseb kifogyhatatlan, bűvös zseb.
Lám csak, most is: alighogy bedugtam ujjaim végét ebbe a zsebbe, két nagy aszalt barack gurult a markomba. Egyiket rögtön bekaptam. De nem vagyunk ám mi olyan mohóak: nem szoktuk ám a finom dolgokat bekapni és rögtön lenyelni. Most is a számban tartom, és estig fogom szopogatni. A másikat pedig az új, ma először felvett nadrágom zsebébe rejtem. Amikor hazamegyünk, majd elosztom a húgocskám és az öcsikém között. Lehet, hogy mától kezdve nekik bűvös zseb lesz az enyém is. „Adakozó kézbe visszatérnek a javak!" — szokta volt mondani idősebb édesanyám.
Az Alvégre megyünk Kara Jomagolékhoz. Felesége gyermekágyas. Maga a halottsápadt Kara Jomagol hozta a hírt. Elhadarta, és választ sem várva kirohant. Persze, szüléshez nem úgy szokás hívni, mint vendégségbe. Mert ha vendégségbe hívnak, akkor a küldönc csak fokozatosan kerül be a házba, és foglal helyet. Majd először a gazdával közösen elmormolnak egy áldást kérő igét. Aztán a küldönc kikérdezgeti a gazdát jószága és családja felől. Még ha az embernek tőszomszédja is, akkor is mindent végigkérdez. Csak később értettem meg, hogy ez nem puszta hagyomány, hanem a küldöncnek saját fülével kell hallania, saját szemével kell látnia, hogy jólét van-e a gazdaságban, egészség van-e a családban, nyugalom van-e a lelkekben. Mert, ha az ember szívét aggodalmak gyötrik, lehet, hogy nincs is kedve a lakmározáshoz.
Azt is el kell mondani, hogy a mi falunkban az emberek nemcsak vérség és nemzetség szerint tartoznak össze, hanem társadalmi helyzetük és vagyonuk szerint is összetartanak. Mindenkinek megvan a saját baráti köre, saját asztaltársasága, és minden asztaltársaságnak megvannak a maga dalai.
Az urak mézsert isznak,
A középsorúak sört isznak,
A magunkfajta szegények meg,
Léknél fekve vizet isznak.
Az én apám a sörivók asztaltársaságába tartozik. Ezzel én is pontosan tisztában vagyok. Kara Jomagol meg, bár nemrég épített új házat és gazdasági épületeket, nem fekszik messze a léktől, és nem sok helye van a mi körünkben. Persze az én apám sem lépte még át a mézserivók házának küszöbét. Biztos nem hívták, de az is lehet, hogy hívták, de ő nem ment. Inkább ez utóbbi. Akármilyen előkelő is az a társaság, a rátarti embernek nincs kedve átülni a díszhelyről az ajtó mellé. Ezt most gondolom így, amikor már magam is apa lettem.
Az idősebb édesanyám előtt és énelőttem szélesre tárul minden ajtó: az agyagos padlójú, földbe vájt viskóé is, a fémereszes, orosz kapus, magas tornácú házaké is. Némelyikük ajtaja nem szívesen nyílik meg, de van aki előtt meg kell nyílnia. Bizony minden házban, ősszel vagy tavasszal, télen vagy nyáron, jó vagy rossz időben, éjjel vagy nappal jön el, de eljön az a perc, amikor új ember születik. És, hogy az új embert fogadni tudják, ránk van szükség, az idősebb édesanyámra meg énrám.
— Mi az, társnőm, mozdulni se tudsz nélküle — mondta nemrég fiatalabb édesanyám, állát felém emelintve.
— Igen, Vazifa. Az asszonyok is könnyebben szülnek, ha egy ártatlan lélek van velem.
— Mintha ezek ketten — fiatalabb édesanyám furcsán nevetett egy rövidet — megbabonázták volna egymást.
— A férjem ivadéka az én ivadékom is. Ennyi az egész megbabonázás. — Mintha idősebb édesanyám sóhajtott volna. Vagy talán nem is sóhajtott.
Mit jelent az, hogy „A férjem ivadéka az én ivadékom is."? E szavak értelmét csak hosszú évek múlva értettem meg.
— Jogodban áll — mondta fiatalabb édesanyám, és mint ahogy a bűntudatos emberek teszik, lehorgasztotta fejét. — Akármit teszel, mindenben igazad van.
— Mindkettőnknek megvan a maga joga és a maga hite. Nem élhetünk mindketten ugyanazon igazság szerint. Ha igazam is van, az is csak az én igazságom...
Ebből okoskodjék ki valamit az ember! Külön-külön mintha mindkét édesanyám szavait érteném, de ha egymás mellé teszem őket, értelmük nem fér a fejembe, elröpül, elillan, mint füst a levegőben. Csak a lelkemben marad valami bizonytalan kín és töprengés. Ez a szívemet kettéosztó töprenkedés hosszú éveken át kísért. Ennek a két asszonynak érzései minden utamra velem jönnek. Kettőjük szeretete két hold bánatos fényeként vetődik rám.
Igen! Bizony két anya szeretett engemet, és én is igyekeztem kettejük közt megosztani a magam szeretetét. Egész önmagamat is megosztottam. Majd eljön az az idő, amikor megismerem ennek a szeretetnek a fonákját is, nem csak az örömét.
Most viszont aszalt barackkal a számban poroszkálok idősebb édesanyám mellett. Odaértünk Kara Jomagolék kapujához. A gazda, aki valamilyen kötelet font a fészer előtt, félbehagyta a munkáját, és futva nyitott ajtót. Idősebb édesanyám rögtön besietett a házba. Nekem most már magamnak kell magamról gondoskodnom. A házba nekem nincs bejárásom, ezzel már régtől tisztában vagyok. A keménykötésű, köpcös kis Kara Jomagol szemgolyói vibrálnak a puffadt szemhéja alatti szűk résben, úgy kérleli idősebb édesanyámat:
— Legyen fiú, nagyon kérlek, édesanyám, hiszen elsőszülött! Sose fogom neked elfelejteni.
Idősebb édesanyám, futó keze alig érintette vállát, amint biztató szóval eltűnt az ajtórésben:
— Jól van na! Ha választani kell, a fiút választom. De eredj a dolgodra!
— De nagyon kérlek, édesanyám! — Kara Jomagolnak valamitől reszket a keze. Visszamegy a fészerhez, és újra munkához lát. Én meg tőle nem messze fölkuporodom a tuskóra, és — amennyire lehet — kényelmesen elhelyezkedem. Méltóságteljesen viselkedem, hisz tudom, hogy ki vagyok: a bábaasszony fia.
Apróságokkal nem bíbelődöm, a felnőtteknek nem csetledezem a lába alatt. Kedvemre való helyet keresek, és türelmes vagyok. Ezért aztán a szobában a kis jövevény érkezését várók sem vetik oda nekem, hogy „Hé, te gyerek!", hanem nevemen szólítanak.
Kara Jomagolt csak akkor méltatom szóra, amikor úgy érzem, hogy már eleget ültem.
— Mit fonsz? — vetem oda neki.
— Pányvát. Ha az ember fon, gyorsan múlik az idő. Se vége, se hossza, csak fon, csak fon.
Fekete Jomagolt zárkózott embernek tartják: „Úgy kell kilapátolni belőle a szót!", de ma megoldódott a nyelve. Hallgatott egy kicsit, aztán hozzátette:
— Ezen a világon, édes öcsém, mindent kötél tart össze. Ha nem lenne kötél, az egész világ széthullanék.
Hogy mennyire igaz, amit mond! Próbáljon csak meg az ember kötél nélkül meglenni! Szavain meghökkenve hallgatok, nem szól Kara Jomagol sem. Fon egy kicsit, óvatosan hallgatózik, hogy mi történik a házban, megint fon, megint hallgatózik. Én már nem bírom tovább a csendet:
— Mikor fejezed be a pányvát? — könnyítek magamon a kérdéssel.
— Majd befejezem, ha megszületett a fiú.
— Az ám! De ha a fiú sokára születik meg?
— Megszületik! Háncsom meg van egy egész szekérrel, akár öt napig is fonhatok.
Idősebb édesanyám néhányszor előjött. Valamilyen fiatalasszony három válljárom vizet hozott. A nap már nyugovóra hajlik. Az az aszalt barack már régen elolvadt a számban. A mag meg egyszer csak csussz, lecsusszant a gyomromba, ahol semmi más nincs: csak ez a magocska csúszkál ide-oda. Még mielőtt hazahajtották volna a csordát, ugyanaz az asszony, aki a vízért ment, ennivalót hozott nekünk. Bár szárazkoszton vagyok, de elütvén éhemet, vidámabban érzem magam.
Megint feltelepszem arra a tuskóra, Kara Jomagol meg újra hozzálát a háncsfonáshoz. A pányva, ha kihúzzák, már biztos felérne a mecsetünk félholdjáig. Sokat font!
— És aztán miért kell neked olyan hosszú?
— Itt, ebben a fészerben fogom tartani. És ha Hebibulla tizenhét éves lesz, neki adom.
— És neki minek kell majd a pányva, ha tizenhét éves lesz?
— Azt kérded, minek? Hát, ide figyelj!
Szűk szemrései egyszerre szétfeszülnek, fény árad belőlük. Ez a fény először széles arcán árad szét, aztán a pányván suhan végig. Úgy tűnik, mintha nem a sárga, karikás háncspányva nyújtózkodnék a füvön, hanem ennek az amúgy nem szép embernek a szeméből áradó aranysárga fény kígyózna ott. Szeretném kinyújtott kézzel megérinteni, de nem merem. Félek, hogy érintésemre ellobban a misztikus fény.
— Hát ide figyelj! — ismétli Kara Jomagol. A hangja most nem olyan sipító, mint még az előbb, hanem öblösen ömlik elő melle mélyéből, azt hinné az ember, hogy énekel. Várom, hogy szem nem látta, fül nem hallotta titok táruljon föl előttem.
Ő még fülel. A házból csöndön kívül más nem hallik. Hebibulla még nem adott életjelt magáról.
— Látod, ott találkozik a föld az éggel — bök Kara Jomagol állával a végtelen felé. — Mögötte van egy magasba nyúló hegy. Uralnak hívják. Annak a hegynek a legtetején van egy zúgó, sötét erdő. Abban az erdőben van egy kerek tisztás, azon a tisztáson van egy kerek tó. Ezt a tavat csak hetvenen körben állva érik körül, feneke pedig nincs is. Ebben a tóban nincsenek halak, és nincs semmi más élőlény, mint egy arany sörényű, ezüst patájú ló, Akbuzát. Ez a ló száguld, mint a szélvész, repül, mint a madár, a várt jövőt közelebb hozza, a múltat visszatéríti, az emberrel emberi hangon beszél, Isten titkait ismeri. Ilyen ez a ló! Napéjfordulón éjjel egy órakor, amíkor virágba borul a mogyoró, kicsurran a méz a hársvirágból, lével dúsulnak a füvek, fröcskölő sörényével átszakítva a víz sima tükrét előbukkan Akbuzát. Ilyenkor pitymallatig füvet tépdes, nem tart senkitől, nem fél semmitől. Ha nagyon ügyes az ember, és nyakába tud vetni egy hetvenöles pányvát, övé lehet a ló. Erre csak egy hős dzsigit képes, olyan, aki nappal látja a csillagokat, éjjel pedig fenevadakra vadászik. Mindennap egy hónapot, minden hónapban egy évet fog nőni az én fiam. És amikor tizenhét éves lesz, vállára veti a hetvenöles pányvát és elindul a táltos paripáért. Isten kegyelméből ez így is lesz!
Ülök, és magamban irigykedem. Nem is rosszul indulnak ennek a Hebibullának a dolgai! Még meg sem született, és a zúgó, sötét erdőben a kerek tó partján már füvet tépdesve legel Akbuzát, és őt várja, sőt a ló nyakára való pányva is meg van már fonva. Aranyosan csillog a lenyugvó nap fényében, hogy pontosan tizenhét év múlva rátekeredjék a táltos nyakára. És a most születendő Hebibulla egyszerre csak megjelenik előttem: aranyhajú, ezüstkörmű hős. Lám, őt várjuk mi most!
Befejezvén történetét, Kara Jomagolnak mintha kedvét szegték volna. Reménykedve pislantott a ház irányába, és újra a pányvához látott.
Leszállt az alkonyat. Ahogy kisimul a víztükör, úgy dermedt meg a kékség. Gondolataim újra annak a tónak a partjain cserkésztek. De most nem ez a még meg sem született Hebibulla, hanem én magam ülök a tóparton, kezemben pányvával. Most előbukkan a vízből a ló szép feje. Lám, feljött, felbukkant, rázza sörényét, és zengő hangon horkant.
— Megszületett! — Kara Jomagol még meg is hajol egy kissé. — Megszületett! Megszületett a fiam!
Már majdnem hanyatt-homlok a házhoz rohant, de visszahőkölt, és megfordult. Odafutott a fészerhez és serényen fonni kezdett. Szemmel nem is lehet követni a kezét. Úgy illik, hogy amíg a bábaasszony meg nem érkezik az örömhírrel, ő várjon türelmesen. De látszik, hogy már alig bírja, hogy megfeledkezik magáról!
Én lábamat lógatva, nyugodtan ülök a tuskón. Mi haszna a kapkodásnak? Ha kijönnek, majd hírül adják. De miért nem jön az idősebb édesanyám? Énbelém is belém mar az aggodalom. Jomagol riadt szeme elővillan a szemhéja alól. Abbahagyja a munkát. Sóhajt. A gyönyörű tisztás, a tó, partján Akbuzát, a táltos paripa, mind eltűntek valahol az alkonyatban. Félek a ház felé nézni: mindjárt feltárul az ajtó, és szörnyű hír röppen ki. Ez persze lehetetlen, hisz az én idősebb édesanyám van ott.
Az előbbinél még hangosabb, még zengőbb kiáltás tört ki a házból. Kara Jomagol összerezzent. Ereimen valami melegség futott végig. Nem, nem arra született ez a hang, hogy rögtön utána örökre elhallgasson.
Majd eljön az az idő is, amikor verőfényes hajnalon fekszem egy tölgyfa alatt, és a mezőt valaki halál előtti búcsúkiáltása tölti be, amely nyomán eszembe jut és szíven üt ez a kiáltás is, és sok tucat más kiáltás is.
— Örömhír, Jomagol! — szól a tornácon megjelent, és ott mozdulatlanul álló idősebb édesanyám.
— Mi lett? — ront fel a tornácra, és térdepel le idősebb édesanyám előtt Kara Jomagol.
— Két fiú!
— Két fiú?! Egyszerre kettő?! És miért kettő?! És a másodikat hogy hívják?
— Ej, te oktondi! Hát kettő jobb, mint az egy. A néven nem múlik, majd te magad választasz neki.
— Igen, igen, jobb, jobb a kettő... Nevet majd találunk neki, Allah segítségével! — ott rögtön a bábaasszony előtt térdepelve elmondta a hálaadó fohászt. — A jó hírért, édesanyám, neked egy bárányt. Nem, két bárányt. Allah akbar!
— Meghibbantál?! Igaza van a közmondásnak: „Sovány lónak nagy az étvágya." Egy bárány bőségesen elég!
Ikrek ritkán születnek. Velünk másodszor fordul elő. Micsoda szerencséje van ennek a Kara Jomagolnak! Ilyen esetben egy bárány bizony nagyon is kevés. De mit tehetek én, mikor a bábaasszony már kimondta a szót?
Idősebb édesanyám lejött a tornácról, és hátba veregette Kara Jomagolt: — Adjon isten örömöt és boldogságot fiaidnak, nektek meg jólétet. A feleséged pedig akár egy nőstény oroszlán! Egy asszony igazi értékét arról ismerjük meg, ahogyan szül. Tartsad hát becsben!
A gyerek megszületett, ezek meg dolguk végeztével fogják a jóhír-mondásért járó báránykát, és hazamennek — gondolná akárki. De szó sincs róla! Még csak most kezdődnek a nekünk kijáró kínálgatások. Eltart ez egy álló hétig is, vagy tán még tovább is.
Mert hogy is szokott ez lenni?
Akár szegény, akár gazdag házba is érkezett az újszülött, másnap reggel megindulnak az ételekkel megrakott nászasszonyok, nénikék, sógorság, szomszédság. Alighogy a bélest lerakják az asztalra, a tornácon máris palacsinta serceg, sistereg forró serpenyőben, a tornác fölé mint hold ezüstje emelkedik a mézes rétes, az udvaron pedig mint nap aranyja úszik át egy zsírcseppektől csillogó töltött tyúk, annak meg sarkában van a kendermaggal ízesített sótlan tészta, s a kapun épp csak hogy beléptek a tojáson sült golyócskák, az ablak előtt krumplisfelfújt vonult el, de a Felvégről már megint közelednek valamivel, sőt amott is, lám csak... Ki mit tud, azt hozza (akinek nincs, a szomszédoktól kér kölcsön). Így üdvözlik mifelénk a kis jövevényt.
A szamovár reggeltől estelig nem kerül le az asztalról. A főhelyen pihepárnán ül a bábaasszony, mellette pedig ki más, mint én! Egy álló hétig így ülünk, van úgy, hogy még tovább is. Nagyszerű egy élet ez, meg kell hagyni, bár van egy hibája: a fürdő. A csecsemő tiszteletére mindennap befűtenek a fürdőházba. Idősebb édesanyám ki nem hagyna egyetlen napot sem, és amikor már mindenki lefürdött, engem visz be, leszappanoz és végigvirgácsol. Ilyenkor azt szokta mondani: „Hogy gyorsabban nőjél!" Nehezen, de tűröm. Egy kellemetlenségért száz kárpótlást kapok. A fürdés után újra asztalhoz ülünk, és boldogan és verejtékezve hörpölgetjük a mézes teát.
Holnap én leszek Kara Jomagoléknál a legfontosabb vendég, én ülök a főhelyre. Addig is kapok egy merőkanál tejet, egy törés kenyeret, és megágyaznak számomra a fészer padlóján. „Nem baj — mondják —, egy tél alatt a nyúl irhája sem kopik el." Egy éjszakát kibírunk és holnap új élet kezdődik.
Meg is kezdődött. Alighogy felébredtem, megszimatoltam, hogy a házból forró vaj szaga árad, egész belecsimpaszkodik az ember orrába. És bizony csak egy hét múlva fogtam kézbe a fehér bárányka nyakára tekert madzagot. Idősebb édesanyám kézen fogott, és mi hárman: idősebb édesanyám, én és a Kara Jomagoltól ajándékba kapott bárányka, elindultunk haza.
Megértem én, hogy kisgyerekek nem mindig születnek, és gyakoribbak a szürke hétköznapok. Ilyenekből bőven akad. Ilyenkor aztán megunásig játszom a pajtásaimmal. De egyszer a játékból is elege lesz az embernek, és engem elfog a vágy. Szeretném újra hallani, amint az újszülött ordítva jelenti be érkezését a világnak, szeretném újra figyelni, mit művel a boldogságtól eszeveszett apa, szeretném látni, hogyan simul ki és derül fel az anya nemrég még elgyötört, szép arca. Egyszer egy függönyrésen keresztül megláttam, hogyan szoptatta újszülöttjét legelőször egy édesanya. Ahogy ez a szép, még vaksi teremtés csöppnyi szájával hozzáért a bíborszín mellbimbóhoz, az édesanya megszenvedett, sápadt arcára fény ült, és ők ketten a tollpárnával együtt mennybe emelkedtek, a pihéből felhő lett, és ebben a felhőben boldogan úsznak ők ketten: anya és gyermeke. Miért van az, hogy ha az ember nagyon boldog, akkor vagy úszik, vagy repül? Összerezzentem: tekintetemtől a földre zuhanhatnak. Összeszorítottam szememet, és elfordultam a réstől.
Arra az esetre, ha a faluban sokáig nem születik senki, van egy jó módszerem. De csak a legvégső esetben folyamodok hozzá, amikor már minden türelmem elszikkad.
Nől a kertünkben egy mogyoróbokor, egy csodatevő bokor. Hogyha pontban éjfélkor, amikor egy pillanatra virágba borul, sikerül letépni róla egy virágot, és ha van hozzá az embernek elég mersze, hogy éles borotvával megvágja tenyerét, és a bőre alá bedug egy virágot, láthatatlan lesz: test nélküli lélek lesz belőle. Ahova akar, oda megy, amit akar, azt tesz, senki sem állhatja útját. Később, amikor már kezemben több volt az erő, szívemben több a mersz, hány, de hány sötét, nyári éjszakát végigültem én apám éles borotvájával ez alatt a bokor alatt. Akkor már határozottan tudtam, hogy mit fogok tenni, ha láthatatlan leszek: megsemmisítem az összes burzsujt, kiirtom a földről az egész aljas fajtájukat, és felszabadítok minden elnyomottat, minden rabot.
Persze, mégsem vettem észre, amint virágba borult a mogyoróbokor. De akkor is, és most is, amikor már az évek hamuja belepte korábban fekete hajamat, hittem, hiszem, és hinni fogom, hogy évente egyszer, az éjszaka kellős közepén élénk virágköpeny mögé búvik ez a sötét mogyoróbokor. Enélkül a hit nélkül életem veszítene értelméből...
De egyelőre nincs még sem bátorságom, hogy egyedül üljek a kertben, sem a szenvedély nem él bennem, hogy megsemmisítsem a burzsujok fajtáját. Csak egy kis nyelvem van, amelyiken elmondhatom kívánságomat. A legtiszteletreméltóbb órában, amikor apám elmegy a déli imára, kimegyek a kertbe, letérdelek a bokor elé. Ez a csodás növény biztos érti az én nyelvemet és Isten nyelvét is. Ezért, égre emelve karomat, közvetlenül ahhoz szólhatok, aki fenn van. Hogy hogyan kell hozzá szólani, már régtől tudom idősebb édesanyámtól. A legfőbb az, hogy az ember fejben tartsa: magasztalni kell! Ebben nem lehet túllőni a célon, mert ő szereti, ha magasztalják.
— Ó, Uram! — kezdem. — Erőd és kegyességed mérhetetlen és végtelen. Minden reményünk benned van, mindent Tőled várunk. Add meg a Te szent akaratoddal, hogy újra meg újra, meg újra szülessenek gyerekek. Add, hogy Beléd vetett hittel ártatlan lelkek jöjjenek világra. Fogadd el imámat! Hallod, Te, mindenek felett levő?
Csendesen pusmorognak a mogyoróbokor levelei: az imám biztos felért és elfogadtatott.
Az Úristen meg szokta tartani szavát. Két, legföljebb három nap múlva a falu valamelyik végében megjelenik egy kisfiú vagy egy kislány. Bár, amint már említettem, ez nálam csak a legvégső esetben alkalmazott módszer. Hiszen szégyentelenség lenne, ha az ember az Istent minden apróság miatt zaklatná.
Az életem így folydogál csendeskén. Csupa jóban van részem. Most már nemcsak az idősebb édesanyám ujjasába, hanem az én buggyos nadrágomba is beköltözött a szerencse.
És öcsikém is, hugicám is megkapják a maguk részét. Alkalmanként Eszget barátom sem marad üres kézzel. És ennek a boldog világnak a gondtalanságát kellett megzavarni! És az egész a fiúktól indult el. Megirigyelték tőlem, hogy színes az életem, mint a húsleves habja, és csúfolnak, sőt kezdenek acsarkodni rám. Először csak csúfoltak: „Bábaember, bábaember!" Erre rá se hederítettem. Mit tehet az ember, ha egyszer ez az igazság? Engem otthon a bátyáim is tréfálkozva bábaembernek szólítanak. Ezt én fel sem veszem.
De aztán jött olyan is, ami az önérzetembe vágott. A gonoszkodó gyerekek egészen kiforgatták a nevemet, és végül is „Köldök"-öt csináltak belőle. Nem tudok úgy kilépni az utcára, hogy jobbról is, balról is ne hallanám ugyanezt a szót.
— Hé, Köldök!
— Na mi van, Köldök?
— Hogy ízlik a torta, Köldök?
— Mutasd meg a köldöködet, Köldök!
— Köldök! Köldök! Köldök! ' .,'
Még a közöttünk a legcsendesebbnek, legengedékenyebbnek tartott Lófejű Hemityen is kimutatta foga fehérjét.
Bizony-bizony szép csendesen szembefordultak velem barátaim, cimboráim. Én is elhidegültem tőlük. Egyes-egyedül Eszget nem hagyott el.
Nem a régi már az élet körülöttem. Ha születik is új ember a faluban — én már nem ünnepelek ottan. Idősebb édesanyámmal is ritkábban járok, de ő sem beszél rá, ha látja, hogy húzódozom.
— Nekipendültél, felnősz, ez azért van! — simogatott meg kedveskedőn. Mindenki mást hátba szokott veregetni, csak nekem simogatja az arcomat. Amikor az ő puha kezét érzem az arcomon, olyankor én egészen-egészen kicsi leszek. Amikor majd felnövök, amikor majd az első szerelem örömei és keservei háborgatják elmémet, akkor is, ha puha ujjak érintik arcom, és oszlatják el kínjaimat, akkor is egészen-egészen kicsi leszek...
Telt-múlt az idő. Feledésbe merült jó és rossz, igazság és hamis vád, de a „Köldök"-öt nem felejtette el senki. Ez a név örökre rám tapadt. Vannak sokan a falunkban, akik nem is ismerik az igazi nevemet. Én magam is hozzászoktam. Ha valaki igazi nevemen szól utánam, körülnézek, nem valaki mást szólongatnak-e. De „Köldök" az egész vidéken, vagy tán az egész világon csak egyetlenegy van. Nem is olyan rossz ez így! Most már tetszik is a nevem. De amíg hozzászoktam, mennyit keseregtem, mennyi könnyet hullattam!? Rengeteget! Küzdöttem ellene, ölre mentem, nem kíméltem magam, vérem, kézzel-lábbal, foggal, körömmel hadakoztam. De minél inkább kapálóztam, annál tartósabban tapadt rám.
Folytatjuk
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979 / 11. sz. 47-69. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése