Baskír történet (3)

MUSZTAJ KARIM
Hosszú-hosszú gyermekkor 


(Folytatás)


IDŐSEBB ÉDESANYÁM BÚCSÚJA

Baskír motívumok

Vannak érzékeny emberek, akik megérzik és várják haláluk napját és óráját. Idősebb édesanyám utolsó éveiben egyre többet betegeskedett. Belül fájdalmak gyötörték. Télen-nyáron peremizs-gyökérből és ürömből főtt teát ivott. Az ürömfőzet olyan keserű, hogy még szájba venni is szörnyű. Idősebb édesanyám egyetlen fintor nélkül itta. Nem panaszkodott sem fájdalomra, sem az ürömtea keserű ízére. (Meg aztán kinek is panaszkodhatott volna? A házban ő a legidősebb. Ezért neki sem gondjának, sem bánatának nem szabad lennie, de még gyengélkednie sem szabad. Az ő bánata nem bánat, az ő fájdalma nem éget. Csak másoknak szabad fájdalmának lennie. Neki az üröm sem keserű, csak másoknak az... Persze ezt én még csak később fogom megérteni.) Estefelé puha hópelyhek kezdtek szállingózni. Az első hó. És a hosszú, barna ősz a szemünk láttára fordult patyolatfehér télbe. Úgy látszik, nem is kell sok ahhoz, hogy az egyik évszak felváltsa a másikat. Elterült-elterpeszkedett a föld felett egy hófelhő — és már itt is a tél. De néha olyat is láttam, hogy a világ leveti fehér hóruháját, és egy szempillantás alatt újra vigasztalanul barna lesz.
Amint villódzni kezdtek az első hópelyhek, idősebb édesanyám bement és fölfeküdt párnájára. Ő, aki egész életét a ház hátsó felében, a gazdasági részben, a gyerekek között, függöny mögött élte le, most arra kérte fiatalabb édesanyámat, hogy a ház tiszta felében ágyazzon neki, amelyiknek az utcára nyílnak az ablakai. Lefekvés előtt új, virágos ruhát öltött, fölvette elöl ezüsttel ki-varrott zöld ujjasát, haját fehér kendővel kötötte le. Nekem és Szeliszének meghagyta, hogy hozzuk be a halottasládáját.
Halottasláda! Rendkívüli, titokzatos dolog ez. Mifelénk a halálra készülő öregasszonyok erejüknek-helyzetüknek megfelelően, jó előre elkezdik gyűjtögetni „halottas batyujukat". Belekészítik a halotti leplet, tűt-cérnát a lepel összevarrására, a lepel alatt viselni kívánt „paradicsomba lépő" ruhát, testük lemosásához szappant, illatosítására szagos vizet és egyéb, a búcsúztatáshoz szükséges alkalmatosságot. Mindez azonban a ládába rakott kincseknek csak egy kis része. A legfőbb érték benne a halottnak az élők számára szánt ajándékai. Természetesen már nem adhatja át saját kezűleg az élőknek: valaki más osztja ki nevében. Az egész szokásban az a legmeglepőbb, hogy amikor a sírba készülnek alászállani, ajándékot adnak át, mintha esküvőre lennének hivatalosak. A velünk behozatott utazóládában idősebb édesanyám ezeket az értékeit őrizgette. Bizony elég nehéz volt! Sok minden összegyűlt neki!
—  Hosszú útra állok készen, Vazifa! De előtte még erőt gyűjtök: fekszem itt két-három napot magamban - mondta fejét párnájára eresztve.
Hevesen kezdett verni a szívem. Mindnyájan elnémultunk. Máris? Máris félrebeszél idősebb édesanyám? De nem! Hisz szeme tiszta, barátságos, csak olyan furcsán meggyötört.
— Ó, Uramisten! Legalább az apjuk lenne itthon! Érte küldjem Szeliszét? — aggodalmaskodott fiatalabb édesanyám.
—  Még visszaér! Annyira még nincs közel! Lesz még időnk mindent elrendezni!
Mi nincs még annyira közel?! Csak nem?! Szívfacsaró szavakat mondott idősebb édesanyám. A hangja, viselkedése viszont oly megszokott, mint amikor a délutáni vagy esti teánál beszélgetve közölt velünk valamit.
Szívemet az első hangtalan zokogás szorongatja, de elmém még nem fogadja el, nem akarja elhinni a csapást. Olyan ez, mint amikor a nap még süt az ég fénylőbb felén, s nem hajlandó tudomásul venni, hogy túlnan zúgva, villámoktól körülcikázva sötét vihar készül őt elborítani. Készülődik a vész, de az én elmém is ellenáll még.
Apánk a városban. Mortazo, a legidősebb bátyám a kolhoznak irt erdőt az Uraiban. A férfiak közül csak Szelih bátyám és én vagyunk itthon.
—  Fiaim! Kérni szeretnék tőletek valamit: gyertek közelebb hozzám! — szólított magához kettőnket.
Bizonyára nagyon lógattuk fejünket.
—  Ne csüggedjetek! Viseljétek türelemmel! Addig még sok megbízatásotok lesz!
—  Nekünk bármit!... Idősebb édesanyánk, nekünk adjál csak bármilyen megbízatást! Mi rögtön, azonnal... Akármilyen megbízatásod is legyen, idősebb édesanyánk, mi... — fogadkozott Szelih bátyám.
—  Látni akarom mindazokat a gyerekeket, akiket én segítettem világra, akiknek én vágtam el a köldökzsinórjukat! Holnapra gyűjtsétek össze mind! A harmincnapostól a harmincévesig jöjjön el mind! — hangja utasítólag hangzott. — Ne járjatok házról házra, csak röpítsétek világgá a hírt!
A hír azonnal bejárta a falut. Akit illetett, tudta, aki még nem tudhatta, annak tudták szülei. Érthetetlen, furcsa ez az egész, de idősebb édesanyám hiábavalóságot nem művel, akkor pedig ennek így kell lennie.
Kívánságának megfelelően az éjszakát egyedül töltötte. Reggel is ágyban maradt, s csak egy csésze teát ivott. Máshoz hozzá se nyúlt. Én addigra már adtam a jószágnak, almot cseréltem alattuk. A hóesés már elállt. Kinn sziporkázó, verőfényes reggel. De a nap verőfénye, tiszta ébredése, a széltében-hosszában tündöklő kékség gondtalansága a mi házunkba nem hatolhatott be. A világ halad a maga útján, mi is járjuk a miénket.
A ház belső felében még le se szedték az asztalt a reggeli tea után, amikor elkezdett ömleni a nép. Elsőnek Kara Jomagol felesége érkezett a legkisebb, karon ülő csecsemőjével és még másik négy szurokfekete gyerkőccel. Az idősebbik ikreket, Hebibullát és Hiszbullát ismerem: már iskolások. De a többi fiút: a fiatalabb ikreket és a karon ülőt még nem ismertem. Ezek már az én részvételem nélkül jöttek világra. Jomagol csimotái után, a Három Kakas utcából az öreg Kezer-gol fia, Ismirza dugta be horgas orrát az ajtón. Eszget és Hemitjen félrehúzódtak a sarokra. Megjött a „magányosan busongó" Ferize, és nekitámaszkodott a kemencének. (Már felnőtt lány és bámulatosán szép. De még senki sem vetett rá szemet. Ha mégis, tudnék róla...) Jöttek fölnőtt legények és lányok, akik karjukon hozták vagy kézen fogva vezették öccseiket és húgaikat. Akadnak házaspárok is, és már családosok is. Egyszóval: aki csak mozdulni, lábra állni vagy futni bírt, akár ha már vitézzé vagy nagylánnyá cseperedett is, mind-mind jött, csak jött.
Először megtelt a ház belső fele, majd az idősebbek, hogy helyet adjanak a kicsinyeknek, kimentek a tornácra. De végül ott is szűk lett a hely, és kiszorultak az udvarra. Csak a mi nemzetségünkből nincs senki, mert idősebb édesanyám rokonoknál nem bábáskodott. Hozzájuk más idős asszonyokat hívtak. A ház és az udvar megtelt nagy és kis emberfiakkal.
Átmentem idősebb édesanyámhoz:
—  Mind itt vannak, idősebb édesanyám!
—  Jöjjenek be hozzám!
A ház tiszta fele egy-két perc alatt zsúfolásig megtelt emberekkel. Többnyire állnak, ülőhely csak a szoptatós anyáknak, az unokáikkal érkezett nagymamáknak, na meg a legapróbbaknak jutott. Van itt mindenfélefajta ember! Vannak feketék és szőkék, örvénylő sötét szeműek és kék szeműek, mint az ég, vannak piszék és karvalyorrúak, vannak szépek és csúnyák. És mindegyikőjüknek idősebb édesanyám adta az első áldást. A háziak közül csak én jöttem át a ház tiszta felébe. Ez volt a beteg kívánsága.
A beszéd, a zaj, a pusmogás hirtelen elhalt. Még a csecsemők is elhallgattak. A gyerekek elnémulását követő csönd mindig vészjósló, sőt fenyegető. Most is valamilyen vészes előérzet ágaskodott a levegőben.
Idősebb édesanyám felemelkedett, felült. Lassan forgatta fejét, tekintete végigtapogatott mindenkit. Egyeseken hosszasan elidőzött szeme, másokon csak egy szemvillanásnyira nyugodott. Volt, akihez szólt is valamit: „Megnőttél, Zebire, amióta nem láttalak... Élénkebb lett a szemed, Szoltangele... Sabmorat ugye már nem sír annyit?... Hogy mennyire hasonlít apjára a pici Akjondoz!. .. Gyere csak, kis menyem, hadd lássam még egyszer a kisebbik gyerekedet !..." Kara Jomagol felesége az álmában cumizó szurokfekete kisfiát idősebb édesanyám felé fordította. Ezt, a még névtelen kisfiút nézte a legtovább. (Ő a falu legkisebb emberkéje, és ő az utolsó, akinek idősebb édesanyám fogadta érkezését.) Tekintete megállt Tazsetdinen is. „Jó, hogy eljöttél!" — helyeselt ez a tekintet.
Idősebbek csodálkozva, a fiatalabbak zavartan, de egyformán türelmetlenül várták, mi fog következni. Biztos nem csupán számbavételre, nemcsak azért, hogy mindegyiket megnézze magának, biztos nem ok nélkül hívta őket egybe idősebb édesanyám. Valaminek lennie kell! De nem vidám dolog lesz!...
Idősebb édesanyám fölegyenesedett:
—  Gyerekek! — mondta. — Egyenként fogadtalak benneteket ebbe a napfényes világba, de most, hogy elbúcsúzzam, egyszerre hívattalak benneteket. Köszönöm, hogy eljöttetek. Aki most még nem érti, hogy miért vagyok ezért hálás, majd megérti, ha felnő! Az idősebbek majd megmagyarázzák. Elhatároztam, hogy amíg még élek, hogy amíg még emlékezem, szembenézek veletek, és elbúcsúzunk egymástól... Valami nyugtalanít. A világ folyását azonban nem lehet irányítani.
Valaki szipogott. Az a bizonyos Ferize volt. Minden szem felé fordult. Idősebb édesanyám tőle szokatlanul nyers hangon folytatta:
—  Ha könnyekre fakadunk, gyerekeim, akkor akár máris abbahagyhatjuk! Nem azért kérettelek benneteket ide! Egyelőre még van idő! Akkor majd nem fogok senkit sem leinteni! Már nem is tudnám. Most viszont beszélgessünk kedvünkre!
Ezt mondta, és ezzel eltorlaszolt minden kis csatornát, amelyen az ember lelkéből a könnyek a szemébe ömlenek.
—  Édesanyám! Csak úgy, a túl nagy érzékenysége miatt tette! — lépett közbe Ferize védelmében Eszget.
Idősebb édesanyám egy szót sem szólt, csak bólintott. Sokáig hallgatott, és az ő szokásos lágy, meleg hangján kezdte újra:
—  Se intelmeket, se végakaratot tőlem ne várjatok, gyerekeim! Nem azért szólítottalak magamhoz benneteket! Aki bölcsőben fekszik, azt táplálja édesanyja! Aki a földet szántja, az arasson ! Mindenkinek megújítom a külön-külön rávonatkozó áldásomat, és még egyszer mondom : legyetek jók egymáshoz! És ez jót hoz majd rátok is! Ezt ne felejtsétek!
—  Köszönjük édesanyánk! Nem fogjuk elfelejteni! — szólalt meg Eszget. Hiába, ő tud hálás lenni a jó szóért.
Idősebb édesanyám beszédét persze nem értheti meg akárki. Ezt ő maga is érezte. De biztos úgy gondolta, hogy aki nem érti meg, az is megjegyzi, elhull a mag, és a maga idején majd ki is kel. Kikel és kalászt hoz, mint ahogy a rozsszemekből lesz a rozskalász és benne harminc új szem.
A kicsinyek türelme nem tart sokáig: már mocorognak, kezdenek zajongani. Idősebb édesanyám hirtelen kibújt a takaró alól, és térdre ereszkedett az előtt a bizonyos láda előtt. Jobb kezét könnyedén végigfuttatta tetején.
—  Életem folyamán sok ajándékot kaptam — mondta. — Amikor ti születtetek, drága ajándékokat adtak át nekem. Ha árban nem is mindig voltak drágák, én akkor is nagyra értékeltem. Ha tyúkot adtak, úgy fogadtam, mint libát. Ha mézet adtak, úgy fogadtam, mint aranyat. Ha vásznat adtak, mint selymet. — Hamiskásan mosolygott. — Így aztán tollasodtam, gazdagodtam. Lám csak, mennyi javat összeszedtem! — Újból végigsimította a ládát. — Amit a világtól elveszünk, azt vissza kell adnunk a világnak. Eddig nekem még csak adtak ajándékot. És sokan adtak ! Én is sokaknak fogok adni! 
Csengve hanyatlott hátra a láda fedele. De senki sem lépett előre nyakát nyújtogatva. — Ha gombot adok, fogadjátok úgy, mintha tevét adnék. Na, gyertek ide! Engedjétek az apróságokat előre!
Erre aztán senki sem számított! Idősebb édesanyám arca ragyogott, kézmozdulatai könnyedek voltak, egész lénye élénkséget és elégedettséget sugárzott. Mindjárt megteszi élete legkülönb, legszentebb, legszebb tettét. De helyéről még senki sem mozdult. Hitetlenkednek és várnak. Idősebb édesanyám odaszólt Kara Jomagol feleségének:
—  Hát akkor kezdjük, menyem, rajtad! — azzal átnyújtott neki egy nagyon szép cumit a kisfiú számára.  Hebibullának és Hiszbullának egy-egy ceruzát vett elő.   Ezzel beindult!... A nekibátorodott gyerekek már maguktól állják körül a ládát. De egyikőjük sem nyújtogatja a kezét, türelmesen, illedelmesen várják sorukat. Idősebb édesanyám adakozó keze pompásabbnál pompásabb dolgokat szed elő a ládából. Van, akinek agyagbaba jut, másnak fütyülő kerül elő, a harmadik egy orsó madzagot kap, a negyedik egy ólomkatonát, az ötödik gyűszűt, a hatodik gumilabdát, a hetedik csillogó köves hajcsatot... Az idősebbek még gazdagabb ajándékot kapnak: szagos szappant, kisujjnyi üvegcsében kölnivizet, görbe fésűt, púderdobozt, rézgyűrűt, vasból készült baskír citerát, copfba való bíborszínű szalagot, rézcsipeszt és más efféléket. Nincs tülekedés. Mindenki megkapja a maga ajándékát és visszamegy a helyére. Bár érdekes volt, mégis túl hosszúra nyúlt az egész. Idősebb édesanyám elpilledt. Mégis minden hozzálépőnek a legelsőtől a legutolsóig megveregette a hátát, megsimogatta a fejét. Se fiatalt, se idősebbet, senkit sem hagyott ki. Csak Tazsetdint felejtette el megsimogatni. Átnyújtotta neki az ajándékot, és valami szánakozásfélével az arcán, elfordult tőle.
—  Mindenkinek jutott? — kérdezte a vége felé. Senki sem válaszolt.
—  Senki se kapott túl keveset? Újra csak hallgatás volt a válasz.
—  Jól van! Akkor ez már az utolsó napra marad! — és ezzel rápattintotta a láda fedelét.
És ekkor egy, az ajtó mellett álló hat-hét év körüli fekete hajú kislányka fölsipított és sírni kezdett. Mindenki felé nyújtogatta, mutatta üres kis tenyerét: „Nekem semmit sem adtak... Nézzétek !... És nem is simogatott meg a bába néni!..." Egy nála idősebb kisfiú rögtön odadugta neki agyagnyuszikáját. Nem vette el, de abbahagyta a sírást. Idősebb édesanyám újra fölnyitotta a láda tetejét, odahívta a kislányt, megveregette a hátát és megsimogatta fejét.
Aztán mélyen belehajolt a ládába és kivett onnan egy szépen szegett, kék kendőcskét, széthajtogatta, megrázta, kettőbe hajtotta, és saját kezűleg fölkötötte fejecskéjére. „Lám neked is került" — simogatta meg még egyszer. Most aztán véglegesen lezárta a ládát.
Sem a süvölvény korúak, sem a kisgyerekek nem ujjongtak hangosan az ajándéknak, nem rohantak egymáshoz: „Na mutasd!... Hadd nézzem!. .. Hadd fogjam!..." Ilyen különös esemény még sem nálunk a faluban, sem sehol a környéken nem fordult elő, hogy valaki saját kezűleg ossza ki halottas ajándékait. Csodaszámba megy! Örüljön-e az ember, vagy keseregjen?! A látvány fenségességét, csak később, évek múlva értjük majd meg —, persze csak azok, akik megélhették.
Idősebb édesanyám sietség nélkül fölcsúszott a párnájára. Még egyszer körüljártatta szemét a szobán, rajtunk, gyerekein, kicsiken és nagyokon, tekintetével átölelt bennünket.
—  Jó, hogy találkoztunk, megnéztük egymást. Amikor elmegyek, mindenkinek itt hagyom áldásomat, értitek, mindenkinek!.. . Az idősebbek biztos eljönnek a síromhoz, és egy marék földet vetnek rám. Előre is köszönöm nekik. De egyikőtöknek megtiltom, hogy eljöjjön!
Az idősebbek nyugtalanul néztek össze maguk között. Gondolatban mindenki azt kereste, hogy ugyan ki lehet az? De ő nem várakoztatta őket sokáig.
—  Tazsetdin — mondta lehorgasztott fejjel —, úgy hallottam, hogy szabadszájúságoddal megbántod magányos édesanyádat. Igaz ez?
Válasz nem jött.
—  Hallottam, hogy kezet is emeltél édesanyádra. Igaz ez?
—  Igaz... De nem haragból, hirtelen indulatból tettem...
Idősebb édesanyám felemelte fejét:
—  Hallottátok? Mindnyájan hallottátok? Tazsetdin megütötte édesanyját! És még, hogy ezzel a kézzel vessen rögöt az én síromra. Nem, nem! Nem adom beleegyezésemet! — térdéről felemelt kezével legyintett egy kicsit. — Most pedig menjetek...
Mindannyian fölkeltek, és tülekedés nélkül, egymásnak utat adva, kezdték elhagyni a házat. Az utcáról mély sóhajtások és csendes sírás kezdett beszüremleni. Legalább a házban visszaparancsolták könnyeiket, ezért is hála illeti őket! Azt hittem, hogy elsőnek Tazsetdin fog eltűnni. Nem így történt. Ő maradt utolsónak. És amikor már senki más nem volt benn, lerakta a ládára a kezében szorongatott pici üveg kölnivizet, és csendesen kiment.
Idősebb édesanyám behunyta szemét. Talán el is szunnyadt. Mellette maradtam: hátha szüksége lesz rám.
Az alacsonyan járó téli nap sárgás sugarai takaróján nyugvó csontos ujjait pásztázták. Úgy csillogtak, mintha azokról szóródnék szét a fény. Mintha nem két kéz, hanem a napból letört két cserépdarab heverne a takarón. Amikor ráhajtottam fejemet, melegség és kedvesség érzete járt át. Amint ezek az ujjak hozzám értek, minden bajtól és bánattól megszabadultam. De kinek az ujjai tudnák őt megszabadítani a szenvedéstől, megváltani a gyötrelemtől? Állandóan ez motoszkált az agyamban. Már olyan korba értem, amikor elgondolkodik az ember.
Meddig ültem így, nem tudom. De ez alatt, mintha minden ösvényen, réten és erdőn végigmentem volna, amelyeken valaha idősebb édesanyámmal megfordultam. Végigmentem, de alaposan bejárni nem tudtam. Leborultam minden forráshoz, és ittam azoknak vizéből, amelyekből valaha vele együtt ittam. Ittam, de betelni nem tudtam. Tizenhat éves koromig az oltalma alatt nőttem föl. Egyre nagyobb leszek, de a gyermekkorból nem tudok kilábolni. Ő vándorútja utolsó szálláshelyére készül, az oltalmat nyújtó utolsó fedél alá. Tudom, hogy amikor elmegy, én sírni fogok. De tudom, hogy egész bánatomat nem tudom elsírni... Valami máris fojtogat...
—  Itt vagy, kedvesem? Jól van...
—  Gondoltam, lehet, hogy kell.
—  Nem kell... De jó, hogy itt maradtál. Ha te itt vagy, a világ sem olyan üres.
—  Az apróságok örültek ajándékaidnak — próbáltam hízelegni.
—  Nem kell, kedvesem! Nem kell vigasztalnod. Nem is lenne jó, ha örültek volna. Isten sugallta nekik, hogy ne örvendezzenek. Nem azért adtam, hogy örüljenek, hanem hogy emlékezzenek. Nem lehetett üres a kezem, amikor búcsúra nyújtom karom. Látni akartam mindegyiket. Hála legyen az Úrnak, hogy megadatott! Csak Tazsetdinnel nem voltam-e túl szigorú? Talán nem! Tanulság lesz neki is, másnak is. Igen, megleckéztetés nélkül nem javulna a világ. Vannak megbocsáthatatlan bűnök. Emlékezz: nincs szentebb az édesanyánál!
—  Tudom, idősebb édesanyám, tudom! Duplán tudom! Mindkettőtökről tudom!... 
Megint behunyta szemét:
—  Semmit sem bánok. Ha van is mit bánnom, most már késő. Csak téged sajnállak ilyen korán itthagyni. Gyöngék még a szárnyaid, nehogy valaki letörje! Te még nem nőttél ki egészen a gyermekségből. Egyébként sohasem fogsz egészen kinőni belőle. Ez a szerencséd és ez a szerencsétlenséged ... Isten oltalmazzon!... Ma én is a föld és ég között félúton állok. Nem fáradtam el, de erőm sem maradt. Egyre csak alhatnék.
Ismét elszunnyadt. Én is kimentem, végigmentem a falun. Már különféle mendemondák keltek lábra róla. „Úgy lehet, angyalok adták neki hírül a halál óráját!" — vélték egyesek. „Nem hibbant-e meg a bábaasszony?" — epéskedtek mások. Megint mások valami titkos jelet kerestek. De az senkinek sem jutott eszébe, hogy egy ember még élő emberként, emberi módon akar búcsút venni a hátramaradottaktól.
Estefelé először kishúgomat, Szeliszét és öcskösömet, Iljaszt kérette magához. Aztán Szelih volt benn nála sokáig. Szelih bátyám nagyon gyöngéd lelkű teremtés. Könnyei mindig készen vannak, hogy megeredjenek. Most is nedves szemekkel jött ki. „Mi történt, rosszabbul van?" — aggodalmaskodott fiatalabb édesanyám. „Nem, nem! Csak ő kért tőlem bocsánatot, ha lett volna valami, amivel akaratán kívül megbántott volna. Bocsáss meg, azt mondta..." Még szenvtelennek tartott menyünk, Bike se tudott ellenállni, szipogva jött ki tőle.
A ház tiszta felébe utolsónak ment be fiatalabb édesanyám. Nagyon sokáig volt benn nála. Közben a várakozó gyerekeket elnyomta az álom. Szelih bátyám a sarokban egy tuskón összekuporodva ült, és időnként mélyeket szusszantott. Engem egyre inkább hatalmába kerített valami rettegés. Nem bírtam tovább, kinyitottam az ajtót, és átmentem a ház tiszta felébe. A hétkarú gyertyatartót kioltották, de tájékozódni azért lehetett. Fiatalabb édesanyám a csupasz földön térdelt idősebb édesanyám mellett, aki kezét a térdeplő asszony fején tartotta. Suttogva beszélgettek valamiről. Fiatalabb édesanyám hangja jut el fülemig:
—  Hány éve már, hogy kölcsönbe kapott örömökből élek? Néha összerezzenek: talán még a gyerekeket is kölcsönbe kaptam! De így is igaz! Megszültem, te meg szárnyad alá gyűjtötted, gondoztad, nevelted őket. Örültem is neki, keseregtem is miatta. Örültem, hogy a gyerekek révén engem is elfogadsz. De, hogy mér' keseregtem, meg sem tudom mondani. Nem, nem ezt akartam mondani!... Összekevertem a dolgokat!. .. Ja, igen! Tudom már: nem vagyok én olyan értelmetlen, hogy ne tudnám már régóta, hogy lélekben mennyit szenvedtél, gyötrődtél miattam. Hiszen mondom: kölcsönbe, adományként kapok mindent: örömöt is, boldogságot is, reményt is. Időnként a halántékomban zakatol: kölcsön, kölcsön, kölcsön. És, ahogy megbetegedtél, még rosszabb lett. — Halkan fölzokogott. — Minglejamal nővérem! Vagy oldozzál föl bűneim alól, vagy te magad kárhoztassál el! Nem tudom visszaadni neked a kapott kölcsönt, nem áll módomban!
—  Ó, szegény gyermekem! Nincs neked sem bűnöd, sem tartozásod! Nem adtam én neked semmilyen kölcsönt! A boldogság is, a baj is, mindenkinek a sajátja. Ha emlékszel, én magam kommendáltalak téged, ép ésszel, ép értelemmel.
—  Ez igaz. Te magad kommendáltál. Csakhogy más dolog az értelem, és megint más a szív. Sokáig én magam sem gondolkodtam ezen, nem néztem körül magam körül, az áldásodra hagyatkoztam és engedelmeskedtem. És mi lett az eredmény?... Nem tudom, miből volt több: a lélek öröméből-e, a lelkiismeret gyötrelméből-e. Vagy bocsáss meg, vagy kárhoztass el! De ennyiben ne hagyd! Nem teheted!. ..
—  Nincsen semmi bűnöd! — ismételte idősebb édesanyám gyengéd hangon. — Múltbeli szenvedéseinkben a hibás nem te vagy, hanem a sors, az én sorsom!... Most viszont semmitől sem szenvedek.
—  Minglejamal nővérem! Kérlek — fogta könyörgőre fiatalabb édesanyám —, az isten szerelmére kérlek, szabadíts meg a kétségeimtől, ments meg!...
—  Legyen, ahogy te akarod! Felmentelek! Ha maradt vajamilyen bűnöd, átvállalom!. .. De én magam kommendáltalak!... Na, eredj, nehogy féljenek a gyerekek!
De fiatalabb édesanyám nem sietett fölállni, én meg nesztelenül visszahúzódtam az ajtóból.
Az éjjel kellős közepén jött meg édesapánk. Reggelre Szajranból megjött férjével az ottani nővérem. Szelihet küldték volt értük. A nemzetség többi része a közeli falvakból gyűlt össze. Idősebb édesanyám mindenkit, egyenként behívott magához, mindenkivel egyenként elbeszélgetett, és mindenkitől elbúcsúzott. Hajnalra pedig eltávozott. Amikor haldoklott, csak édesapánk volt mellette. Ő akarta így.
Ez a haláleset engem is szinte félholtra sújtott. Zokognom kellene és földre vetnem magamat. De nem jön könny a szemembe. Megdermedtem. Idősebb édesanyám a szemünk láttára játszadozott három napig a halállal. Talán azt akarta, hogy szokjunk hozzá, talán edzeni kívánt bennünket, hogy ne érjen váratlanul bennünket, hogy ne bénítson meg bennünket, hogy ne taglózzpn le bennünket halála. De tévedett, nem jól számított. Nem tudtuk elhinni, hogy ő ily könnyen, ily egyszerűen búcsút intsen a világnak. Most sem tudjuk elhinni! Hanem csak az új, virágos ruhájában, az új, érmekkel kivarrt ujjasában, fehér kendősen lefeküdt aludni. El sem fáradt, csak éppen nincs ereje.
Reggel hatalmas gombócokban indult meg a hóesés. Eszget és Hemitjen a kolhozistállóból hoztak lovakat, és lóháton jöttek él hozzánk. Most ők kiáltják szét a faluban a rettenetes, gyászos hírt. Az utca két különböző vége felé indultak, ott megálltak, visszanéztek a házunkra, és elvágtattak az Alvég irányában.
Egymás után két kiáltás hatolt hozzánkig:
—  Temetési imááára!
—  Temetési imááára!
Délután átadtuk sírjának idősebb édesanyámat. Puha, fekete hant nőtt fölé. A hó hull szakadatlanul. Lám, a fekete hantot is meghódítja ez a fehér világ! Már nyoma sincs a sírnak!... De hirtelen minden a visszájára fordult. Fekete hó kezdett záporozni, és a fekete hópelyheket magához rántja a föld. De fölfelé is szállanak. Szélvihar pörgeti őket néma tombolással. Ködbe burkolózik az egész világ. Csak idősebb édesanyám sírja emelkedik fehér dombként a fekete föld fölé. Hullanak a fekete hópelyhek, de a sírjára nem szállnak rá, nem tudnak, valamilyen erő nem engedi, elhajtja őket.
A temetőt már elhagyta a gyászoló nép. Valaki megfogta a vállamat, és megrázott. Szelih bátyám volt az.
—  Menjünk?. ..
—  Hova? Minek?
Most, hogy idősebb édesanyám örökre elhagyott bennünket, a veszteség okozta fájdalom tetejébe még egy új gyötrelem is kezdett kínozni. Amíg élt idősebb édesanyám, én úgy éreztem, hogy fiatalabb édesanyámmal együtt pontosan egyformán szeretem őket. Vagy inkább eszembe sem jutott, hogy ezen gondolkozzam: nem porcióztam ki a szeretetemet.
De, amint idősebb édesanyám itthagyta ezt a világot, fiatalabb édesanyámmal szemben, a szülőanyámmal szemben, aki szült és mellével táplált engem, ridegséget és elfordulást éreztem. Még kerülni is kezdtem. Ő szeretné megosztani keserűségemet, szeretne vigasztalni, meg akarja simogatni a fejemet, de én elhúzódom az érintése elől, kibúvom a keze alól. Valami kedvességet mond, én nem is hallom. Tépelődöm magamban: ugyan mi történhetett velem. Idősebb édesanyám mindent magával vitt volna? Mi legyen? Szeretnék bocsánatot kérni fiatalabb édesanyámtól, szívesen a lába elé vetném magamat! De nem megy!... Hiszen már tizenhat éves vagyok ! Amikor magamra maradok, sírok, nem tudom türtőztetni magamat. Nem is én sírok, hanem a gyermekségem sír, az, aki idősebb édesanyám ujjasába kapaszkodott. Sok időre van szüksége, amíg végképp kisírja magát.
De az idő megtette a magáét. Ahogy idősebb édesanyám szokta volt mondani: a tévelygő lélek megtért fészkére. Megtért és kettévált. Az egyik feléből emlék és hűség lett, a másik feléből élet és remény. Így jutott mindkét anyámnak belőle — emlék és élet. Azóta én kettéosztott lélekkel élek. Most is úgy élek.

TORMA JÓZSEF fordítása

Néhány szó Musztaj Karimról:


Sz. Kljasevo, 1919 (Eredeti nevén: Musztafa Szafics Karimov) - szovjet-baskir költő, író.  Művei 1935-től jelennek meg. Sokoldalú művész, prózát, színdarabokat is írt. Népszerűek útijegyzetei, ifjúsági művei is. Meghatározó élménye a második világháború, amelyben tűzérhíradósként harcol, csodával határos módon marad életben, súlyos sebesülése dacára. A Hosszú-hosszú gyermekkor c. elbeszéléséről állítja Oláh János, hogy a baskír nemzeti jellegzetességeket elsősorban a szemléletmód és a meseszövés hordozza. "Az oroszosnak ható realista elbeszélésmóüdon átüt ez a másfajta szemlélet, és feledteti a hatást. Pár mondat után azt érziu az ember: semmi irodalmias nincs az írásban, semmi különös, olyan természetes, mint egy pohár víz. Hosszaas mesebonyolítás nélkül képes egy-két kép fényébe vonni mindent... A születő írásbeliséget itt még elevenen járja át a szóbeli nyelvkultúra. Mintha az iriodalom születésének lennénk a tanúi."


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979 / 11. sz. 47-69. oldalak)