Baskír történet (2)

MUSZTAJ KARIM
Hosszú-hosszú gyermekkor


(Folytatás)


ISZKENDER FIA, ESZGET

Ruben Gabrieljan: Karabah táncol

Eszget abból az utcából való, amelyiket a kormányzóról neveztek el. De azért senki se gondolja, hogy a kormányzó itt is lakik! Valamikor réges-régen, lehet annak már száz éve is, épp ennek az utcának a kellős közepén trojkázott végig a kormányzó. A száguldó trojka nyomán felszálló porban megmártóztak az emberek, és büszke örömmel nevezték ki utcájukat Gubernátor utcának. Bár az is igaz, hogy az öt házból álló utcácska korábbi nevét sem felejtették el sokáig. „Kecskés telep" — ez volt a régi neve, és amikor a díszhelyekről már kisöprűzték a kormányzókat, urakat, méltóságosokat meg egyebeket, újra vissza akarták adni régi nevét. Az utca lakói, a „gubernátorok" azonban egyhangúan elutasították ezt a javaslatot. Igaz, hogy a kecskék még mindig ott kérődztek a buckákon tekeregve, de a „kormányzó" név a többi utcára még kevésbé illett: Befagyott csatorna, Három Kakas, Bagolyles, Lomos, hiszen ezekben csak úgy bűzlött az ápolatlanság, nyomorúság, poshadás.
Amikor én kisgyerek voltam, számomra a Gubernátor utca a világ végét jelentette, és nekem minden lakója egy-egy titok volt. Csak később, amikor már egy kicsit fölcsöpörödtem, kezdtem megérteni, honnan van e különös szegény népnek a rátartisága. Egyetlen támaszuk, fegyverük és védelmük a rátartiságuk volt. Valamijüknek nekik is kellett lenni, hogy védekezzenek mások bőségével, erejével, tekintélyével szemben! Szegény, esetlen, önérzetes „gubernátorok"! Bánatos vággyal emlékezem rátok — azokra is, akik még éltek, akikkel még időnként összefutok, és azokra is, akik már rég megtértetek...
A Gubernátor utcán megyek, a borjúnkat keresem a határban. Eszget a kapujukban áll, lenszőke haja szinte csillog a napsütésben. Szeme színe is a lent juttatja az ember eszébe: élénk kék. Látásból ismerem, de még sohasem játszottunk együtt. Ez mindjárt egy követ vág hozzám, vagy rám ölti nyelvét, vagy a köldökömet emlegeti! Számítok rá, és résen vagyok.
—  Hé te, gyerek, ide lépdelj! — kiáltott rám. Na nézd csak, hogy rímre áll nyelve!
—  Lépdelj ide te! Én a borjúnkat keresem! — vágtam vissza.
—  Na, ne félj, nem eszem emberhúst, hajad szála se fog meggörbülni!
Megálltam, ökölbe szorítottam jobb kezem, és eldugtam a hátam mögé. Úgy lehet: még szükség lesz rá! Lassacskán odasétált hozzám, szeme, mint két forgolódó lenvirág, végigmért, és majdnem orron törölt kinyújtott tenyerével.
—  Milyen szaga van?
Meglepetten csaptam össze a számat. Ha nem a tenyerét, hanem az öklét dugja az orrom alá, akkor minden világos. Ha a fiúk valakibe bele akarnak kötni, akkor megszagoltatják az öklüket...
—  Na mondd csak meg, milyen szaga van! — ismételte.
„Kutyaszaga!" — ezzel akartam lerázni magamról, de nyílt mosolya visszatartott.
—  Semmilyen, nincs szaga!
—  Dehogy nincs! Csak alaposan szimatolj! —  ragaszkodott hozzá.  — Szippants egy jó nagyot!
Annyira erőltette, hogy én tényleg elkezdtem szaglászni berepedezett, szutykos tenyerét, de semmilyen meghatározható szagot nem éreztem.
—  Ej, te! — hagyta annyiban végül is lekicsinylőén. — Még ezt sem ismered? Lepény, vajaslepény szaga van. Épp most ettem lepényt.
Meglepett, hogy miért kérkedik ezzel. Mi közöm hozzá, hogy evett-e lepényt, vagy sem!
—  A te dolgod, hogy mit ettél!... Az enyém meg az, hogy a borjút keressem!
—  Akarod, hogy együtt keressük? Én neked egykettőre megtalálom!
—  Jól van, ha megtalálod!...
Mire a Kis Gödörhöz értünk, már egymás kezét fogtuk. Ezalatt sikerült neki megnyerni bizalmamat.
—  Várj csak! Mitől dudorodik a zsebed?
—  Kenyér csücskétől!
—  Nem igaz! Biztos kő!
—  Nézd meg, ha nem hiszed! — jókora darab kenyeret vettem elő a zsebemből. — Ezzel csalogatom a bocit!
—  A bocit úgyis utolérjük! Gyere, inkább üljünk le, és együk meg a csücsköt!
—  Te magad hencegtél, hogy most ettél lepényt!
—  Csak lepénnyel nem lakik jól az ember! Kenyeret is kell hozzá enni!
—  Hát akkor mér' nem ettél?
—  Nem volt otthon kenyér — vágta rá Eszget.
—  Na, egyél! — adtam oda neki a csücsköt. Gondosan megfelezte, egyiket felém nyújtotta. Nem fogadtam el.
—  Vannak olyan emberek, akiket még a kenyér sem csábít! — mondta, amint letelepedett a fűre, és vézna kis lábait kinyújtva, inge alját kisimította a térdén, majd komótosan enni kezdett. A néha az inge aljára eső morzsákat ujjával felcsipegette, markába gyűjtögette, és fölszürcsentette.
Épp a fejünk fölött vonult éktelen csörgéssel egy szarkaraj. Tudom is, hogy miért csörögnek: a fehér szárnyú szarka repülni tanítja gyerekeit. Az előző héten a seregély és a fecske tanította, ma pedig a szarka tanítja. Fürgén fölkaptam egy követ, és a raj közé röpítettem.
—  Szarka, szarka, tolvaj szarka!
—  Mi lesz, ha eltalálod? — kérdezte Eszget.
—  Megérdemli! A szarka nem olyan, mint a csalogány: tojást lop.
—  A szarkának is drága a gyereke! Neki is van lelke! Mindennek van lelke: a fáknak, kőnek, minden fűszálnak. Látod, hogy próbál szárnyalni a legkisebb is? Ha elvágod az ujjad, kiserken a véred, ha letörsz egy ágat, az is vérzik, csak színtelen a vére. Ha két vasat egymáshoz versz, cseng, nem igaz? Ez a vas sírása.
Hogy mennyi mindent tud ez az Eszget? Lehet, hogy nem is igazi ember! Megborzadtam: lenszínű haj, kék szem, színtelen szempilla. A környékünkön nincs más ilyen! Olyan, mint a fekete kotló alatt kiköltött fehér kacsa. Lehet, hogy még a bölcsőben cserélte ki a gonosz lélek! Azt beszélik, hogy az ördög kisgyerekeket szokott bölcsőből lopni, és a maga ördögfiait csempészi a helyükre. De talán mégsem! Ördögfióka nem lehet ilyen okos, ilyen jólelkű!
A borjúnkat sem a Kis Árokban, sem a Nagy Árokban nem találtuk meg. Mindent körbejártunk, elvetődtünk a nyírfáshoz, lemásztunk a Mökös-forráshoz — ittunk belőle —, hogy ki mindenkinek a borjújával nem találkoztunk, de a mi Hóka bocinkat mintha a föld nyelte volna el. Elcsigázva baktattunk hazafelé, és lám csak! A sövényünk tövében a mi Hókánk fekszik! Gyorsan kitártuk kapunkat, és harsányan kurjongatva betereltük a bocit az udvarunkra.
Idősebb édesanyám, aki a nyári konyhában szöszmötölt valamit, amint meglátott, agyba-főbe kezdett dicsérni:
—  Köszönöm, gyermekem! Látom, hogy most már egészen felnőttél, és öregségemre van kire támaszkodnom.
—  Nem én, idősebb édesanyám, a boci nőtt föl már egészen!
—  Hát akkor, mindketten felnőttetek már!
—  Idősebb édesanyám, ezt a fiút itt Eszgetnek hívják, ő segített megkeresni a bocinkat.
—  Neki is köszönöm! Végül is mindnyájan nagyok vagytok már! Eredj le, fiacskám, a pincébe, hozzál fel hideg joghurtot, és igyál a vendéggel!
—  Kenyérrel igyuk?  
—  Itt van a kenyér is!
—  Na, nekem már mennem kell!  — motyogta Eszget.   — Otthon biztos főtt tojás lesz vacsorára!
Idősebb édesanyámnak több se kellett, nyomban kérlelni kezdte a kisfiút.
—  Jut hely ennek is, annak is! Elboldogulsz te még a tojással is! Csöppents mindegyik csuporba egy-egy kanál tejfölt is, hisz' vendégünk van!  — ezt az utasítást már felém irányozta.
Erre már Eszget sem kérette tovább magát.
Az eresz hűvösébe telepedve táncra perdítettük kanalainkat. A vendég körbenyalta a csupor belsejét, és váratlanul színt vallott:
—  Az imént a lepénnyel kapcsolatban csak füllentettem. Csak afféle ijesztésnek szántam, hogy elriasszam az éhséget. Ami a tojást illeti, ugyanaz a helyzet. Már második hete csak előtejen tengődünk, az is csak naponta egyszer jut. Az apánk elő se búvik a mecsetből, a bátyám bement a városba, és nyoma veszett, a lányoktól meg mit is várhatna az ember? Otthon Ibrajjal mi ketten gazdálkodunk!
Most már nyoma sem volt hangjában az előbbi öntelt magabiztosságnak. Egy kis öreg ült előttem, aki búját-baját keseregte előttem.
—  Egy csepp hájunk sem maradt már. Tegnap ki is próbáltuk: Ibrajjal kifeküdtünk a napra, süttettük magunkat sokáig, de zsír nem csöppent belőlünk.
Kiderült, hogy Eszget közvetlen, őszinte legényke. Egymás után kottyantotta ki előttem titkait.
—  Engem „Sárga Szúnyog"-nak csúfolnak a hajam színe és a nyelvem miatt. Éles nyelvem van ám! Azt szokták mondani, hogy „A haris is a maga vesztét okozza harsogásával". Én is mindig a nyelvem miatt jutok bajba! A csúfnevemet meg nem szégyellem! Mér' baj az, hogy: olyan, mint egy sárga szúnyog?
Hogy ne maradjak le mögötte:
—  Nekem is van csúfnevem! — vallottam be. — De nagyon csúfos!
—  Hi-hi-hi-hi-hi! — kacagott föl Eszget. — Neked nem is akármilyen csúfneved van! Köldök ! A világon a legfontosabb dolog a köldök. A szekérkast mivel erősítik a tengelyhez? Ékkel, vagyis köldökkel! A magzatot mi köti az anyaméhhez? Köldök! És hogy hívják a legtiszteletreméltóbb, legnemesebb embereket? A világ közepének, köldökének! Nem így van-e? Azonfelül akárhol születik gyerek, te az idősebb édesanyáddal már ott is vagy, és házról házra, lakomáról lakomára jársz. És minek köszönheted mindezt? A köldöknek!
—  Ide figyelj! Ha még egyszer kiejted a szádon, neked esek! — intettem le.
—  Na tessék! Micsoda értelmetlenkedés! Ha nekem volna ilyen csúfnevem, én biz' kérkedve grasszálnék.                       
—  Ami bántja, azzal nem dicsekszik az ember! — zártam le a vitát. Ez aztán nem is került köztünk többet szóba.
Eszget már ismeretségünk első napján elbűvölt. Amint elment, hiányzott nekem. Így aztán, ettől kezdve elválaszthatatlan barátok lettünk.
Barátom nem tartozik a szerencsés emberek közé. Minden baj utoléri. A bárányünnep előtt két csapás is érte.
Amikora házak véginél elfutottam Eszgetékhez, épp hogy csak hazahajtották a csordát. Barátom a bátyjával, Ibrajjal terelte be a jószágot. A kis bika engedelmesen ment, de a tehén akadékoskodott. Próbálkoztak jó szóval, rőzsegallyal, de hasztalan. Úgy lehet, a tehén megunta az istállóját. Ibraj magatehetetlenségében még a hátára is fölszállt, így próbálta irányítani. így se ment semmire. A tehén viszont biccentett egyet oldalra, és a póruljárt lovas az érlelődő trágyarakáson találta magát.
Ibraj kidülledt szemmel tartott Eszget felé, aki, hogy a kellemetlenséget felejtesse, másra terelte a szót:
—  Melyik az erősebb, a tehén vagy a bika?
—  A bika!! — vágta rá Ibraj velem együtt. A kisgyerek is tudja, hogy a saját fajtájában mindig a hím az erősebb.
—  Húzassunk velük kötelet!
—  Hogyhogy?
—  Össze kell kötni a farkukat! — intett fejével a két állat felé Eszget.
Ibraj nehézkes fejében soha az életben nem fogant volna meg ilyen gondolat, mégsem hagyhatta, hogy elmaradjon az öccse mögött:
—  Hebehurgya tökfej! Ki engedte meg neked, hogy a bátyád fejében született gondolatot még előtte kikottyantsd!
—  Hát csak úgy...
—  Amíg engem látsz, ne félj, öcskös! Nem akármilyen koponya ez, kincset ér! — Ez nagyon-nagyon emlékeztetett a „gubernátorok"-ra, és ezek a szavak nagyon mélyen emlékezetembe vésődtek. — Hozd ide a bikát!
Eszget odaterelte az engedelmes kis tarka bikát a tehénhez, Ibraj pedig saját kezűleg összekötötte a farkukat. Eszget megfogta a bikát szarvánál fogva, és szép lassan az istálló felé kezdte húzni. A tehén megvetette lábát, mintha mind a néggyel belenőtt volna a földbe. Ám a bika sem hagyta annyiban, nem engedte a vitézi címet, nekifeszült, és teljes elszántsággal húzott. A szegény állatok farka kinyúlt, egyre vékonyabb és vékonyabb lett. Ekkor Ibraj, hogy ne csak eltökélten, hanem szenvedéllyel is húzzanak, rőzsével végighúzott a bikán. Az a bolond tarka meg ugrott egyet, és elszántan nekilendült. Abban a pillanatban hatalmas csattanás hallatszott. Látjuk, hogy a bika farka helyén valami bolyhos foszlány meredezik, a vér kiserken, a bika baljós hangon üvölt, és végigvágtázik az udvaron. Nekirontott a ház tövében földbe süppedt sövénynek, a sövény bedőlt, szegény pára fejvesztetten átugrotta, és eltűnt a buckák mögött.
Mindhárman a bika után vetettük magunkat. Már besűrűsödött az alkonyat, mire haza vetődtünk vele. A szokatlan vágtától és fájdalomtól a bikát teljesen elhagyta ereje, fejét sem tudta felemelni, és szájából szakadatlanul csurgott a nyál.
A kapuban Iszkender bácsi fogadott bennünket. Turbánban volt, nyilván most készült az esti imára a mecsetbe, kezében a bika farka. A bikával történteket Eszget és Ibraj nővére látta, biztos ő mondott el mindent édesapjuknak. Így aztán a részleteket nem firtatta.
—  Melyik disznókutya volt az? — kérdezte a farokkal hadonászva.
—  Eszget találta ki — vágta rá Ibraj. — Nekem eszembe se jutna ilyesmi, apám!
—  Már megint te?! Apád is, anyád is tisztességes, rendes emberek! Te meg kutyaszülte eb vagy!                                         
Az örökös templomjáró egy fertelmeset káromkodott, fülön kaparintotta Eszgetet, és a vastag, véres bikafarokkal ütlegelve az istállóhoz vonszolta. És legkisebbik fiát, akiben már úgysem volt egy csepp zsír sem, az öreg esti ima helyett félholtra püfölte. Ibraj azon nyomban kereket oldott. Eszget egy árva hangot sem hallatott, a tehénistálló sötétjéből csak a bikafarok suhogása hallatszott.
Végre előbukkant Iszkender bácsi fehér turbánja.
—  Neked meg mi dolgod itt?! Takarodj haza! — förmedt rám, de maga sem maradt ott, hanem a tornácon álló lavórt egy rúgással a levegőbe pöndörítve, eltűnt az ajtó mögött.
Én meg odalopózkodtam Eszgethez. Hason kinyúlva feküdt egy nyalábnyi szalmán, és csak néha-néha szipogott. Nem tudtam, mit is mondjak neki. Némán guggoltam fejénél. Eszget óvatosan felém nyúlt, és megérintette térdemet. És ekkor valahol egészen közelből meghallottam idősebb édesanyám szólongató hangját.
—  Itt vagyok, idősebb édesanyám!
—  Hol?
—  Iszkender bácsiék tehénistállójában! — Életjelt adtam magamról, de hogy fölkeljek és kimenjek, arra már vagy nem volt erőm, vagy nem is jutott eszembe.
Ő ott állt az ajtónyílásban.
—  Te meg mit ülsz itt alkonyat után mások istállójában?
—  Eszgetet az édesapja agyonverte. A bika farka miatt. Fel sem tud kelni.
Miféle bika, miféle farka, nem is kérdezte, csak kitapogatta a nyögdécselő Eszgetet, és gyöngéden talpra segítette.
—  Menjünk be a házba, kisfiam!
—  Jaj-jaj-jaj! A hátam! — nyögött Eszget. Idősebb édesanyám áttámogatta az udvaron.
Iszkender bácsiéknál csak egy bágyadt lámpa pislákolt. A gazda kivételével a ház minden lakója nyilván a függöny mögé rejtőzött, és meg se moccant. Az öreg meg a priccsen ült, és rózsafüzért morzsolt.
—  Tedd le a rózsafüzért, Iszkender! — mondta idősebb édesanyám emelt hangon. Miután az nem figyelt rá: — Neked beszélek! — szólt rá újra.
Az öreg nem tette le a rózsafüzért, de a szemeken szaporán matató ujjai leálltak.
—  Üdvözöllek, menyem! Kerülj beljebb, méltóztass a főhelyre! — dörmögte a foga között.
—  Féled te Istent? — ujjával fölhajtogatta Eszget ingét, és megmutatta vértől lucskos, csíkos hátát. — Azt mondanám, hogy vadállat vagy, de a vadállat nem bánik így el saját gyerekével. Szívtelenebb vagy a vadaknál is! Ha nem félsz Istentől, hát szégyenkezz az emberek előtt! Legyen minden imád hiábavaló!
—  Az Úr nevét szádra hiába ne vegyed, menyem! Ne emlegesd az Istent!
—  Te pedig ne vétkezz Isten teremtménye ellen! Nem lesz nyugtod a földöntúli életben! Előtte még sohasem láttam idősebb édesanyámat ennyire haragosnak. Pont olyan volt, mint amikor a lúd védi kicsinyeit a rájuk támadó kányától. És a kisliba még csak nem is a sajátja! Vagy mégis? Hisz ő segédkezett születésénél!
—  Jól vigyázz, hogy kisujjal se nyúlj a gyerekhez! Ma sérelmet ültetsz lelkébe, és holnap gyűlöletet aratsz. Nincs nagyobb szerencsétlenség, mint az apa és fiú közti ellenségeskedés!
Iszkender bácsinak nem volt több ellenvetése. Ha valaki más tálalt volna ki ennyire, az öreg fölbőszült volna, de idősebb édesanyámmal nem mert vitába szállni. Nincs is senki a faluban, aki ellentmondana neki!
—  Hé, van valaki a függöny mögött? — kiáltott Iszkender. — Nem halljátok, hogy vendég jött? Rakjátok föl a szamovárt!
Valami zördült, valami csörrent, de válasz nem jött. Idősebb édesanyám Eszgetet fölültette a priccsre, és mi elmentünk.
—  Idősebb édesanyám! És a leszakadt bikafarok újra kinől? — kérdeztem hazafelé az úton.
—  Kinől, a farok kinől. Csak a széttört remény nem kel új életre, és a felebarátot ért sérelem nem múlik el...
Ez utóbbi szavak értelmét én akkor persze nem fogtam föl.
Eszgetet közvetlenül az ünnep előestéjén érte a másik csapás.
Az utcánkból minden fiú összebeszélt, hogy az ünnepnapon délután lemegyünk az Akmanajóra lovakat füröszteni. Mortaza, a legidősebb bátyám nekem is megengedte, hogy levigyem a szürke herélt lovunkat.
Lófürdetés az Akmanajon már magában is nagy ünnep. A tóra indulás előtt minden fiú kaparóvassal letisztogatja lovát, sörényéből kiszedegeti a bogáncsot, még be is fonja. És aki még tetszelegni is akar, az még mindenféle élénk színű szalagot is fon a ló sörényébe.
Mi azonban nem szeretjük az ilyenfajta páváskodást. Én is csak megkapartam a lovunkat, ameddig elértem a földről, föntebb meg lóhátról, aztán megfésültem, lesimítgattam, és elindultam Eszgethez.
Eszget hátáról már kezdtek leesni a varok, és arcán a véraláfutások kezdtek feketéből sárgára változni. Ha valaki kérdezősködött, röviden ennyit válaszolt: „Felöklelt a bika." Nekem is meghagyta, hogy mondjam ugyanezt. Én csak azzal nem voltam kibékülve, hogy miért pont a szerencsétlen, farok nélkül maradt bikára kell kennünk a dolgot.
Az udvar közepén kicsinosítva, felcicomázva állott a hollófekete félszemű kanca, mint egy menyasszony, aki felkészülten várja vőlegénye ölelését. Oly szép a kanca, mintha festették volna. A fülein rojtként fityeg egy-egy hímzett kendő, sörénye kék-piros szalagokkal van befonva, mellső lábain még a csüdje is fehér rongyokkal van bebugyolálva, a farka pedig... A farka pedig csak úgy csillog-villog a sok belefont kisebb-nagyobb ezüst- és rézéremtől. Éppen csak az egyik szeme hibádzik. De azzal is állandóan pislog, könnyezik, ha nem is illik. Honnan jutott ilyen szép viselet ennek a kis kancának? Nem nehéz kitalálni: az öcsköseik jól belekotortak két nővérük stafírungos ládájába. Az is lehet, hogy nem pont így volt, hanem a lányok maguk adták kölcsön. Azóta, hogy Eszget majdnem Istennek adta lelkét, mindnyájan meglágyultak vele szemben.
A puccparádéba vágott, lógó hasú, rövid nyakú kancát Ibraj és Eszget két oldalról háncskötőféken tartották, s közben helyben toporogtak.
... A Holló hirtelen Eszget felé kapott, és tőből leharapta bal fülét. És holnap lesz az ünnep!
Az az évi ünnepből nem volt semmi örömünk. Én megbetegedtem, lázban égve és vért köpködve feküdtem, barátom meg egyszer s mindenkorra félfülű lett.
... Amikor a Három Kakas utcában az öreg Kezergolnak az Ismirza nevű fia született, ugyancsak hívattak bennünket az idősebb édesanyámmal. Ez volt az én utolsó „bábaember"-ünnepem.
Az Ismirza tiszteletére rendezett lakomáról vittem azért magammal kóstolót a barátomnak. Mindkét zsebemet megtömtem mézeskaláccsal. Az egyiket otthon kifordítottam a húgomnak és öcsémnek, a másikhoz hozzá sem értem.
Este felülve a szürke herékre, elindultam a legelőre, s közben befordultam Eszgetékhez. Ő is felült a Hollóra, és velem jött. Az Árok túlsó partján béklyót vetettünk a lovak lábára, és letelepedtünk a fűre. Gyorsan belenyúltam a zsebembe, de az összecsomósodott mézeskalács odaragadt a nadrágom lenvászon zsebéhez. Csak úgy tudtuk kiszabadítani, hogy teljesen kifordítottuk a zsebemet. A kóstoló felét Eszget felém nyújtotta.
—  Ettem eleget! Még mindig itt érzem a torkomban! — meg is mutattam neki kitátott számon keresztül.
Szokása szerint sietség nélkül, megadva a módját, lassan evett.
—  Máma megint rám járt a rúd! — mondta barátom füle helyét végigsimítva.
—  Most meg miért? 
—  Egy ének miatt. Ahogy édesapánk reggel felébredt, feje búbjáig tollas volt. Éjjel kiszakadt a párnája. Én meg nem álltam meg, hogy ne mondjak rá rigmust.


Apánk párnája 
Szétpukkadt a fejére. 
Apánk is majd szétpukkad 
A párnára mérgében.


„Hogy a sátán köpje be a nyelvedet!" — üvöltött apánk, és a csizma tetejére húzható papucsát hozzám vágta. Pont a szeméremtájékomat találta el, és én kétrét görnyedtem. De én vagyok buta, hogy nem tudom tartani a számat!
Első pillantásra olyan volt a hirtelenszőke, félfülű Eszget, mint egy letört fülű szamovár. Még a lemenő nap sugarai is úgy játszottak a hajában, mintha szamovár gőze burkolná fejét.
Lenn a hegy alatt szemmel alig látható világos kékség rémlett fel.
—  Ott az a kékség — mondja Eszget —, az az égből hullik alá. A nap folyamán átizzik az égbolt, estefelé pedig az égből kék por szóródik rá.
Hogy milyen igaz! Hogy honnan van ilyen kékség?! Ha a földről szállana föl, akkor sima köd lenne! Az est végtelen és csendes. Nincs felhő az izzó égben, nincs szellő a földön. És ekkor valakinek, aki a réten át lovagolt, hosszú, bánatos dala fölhasította a csendet. Biztos, hogy lovagol! Ha gyalog menne, akkor nem tudna ily öblösen és ily vigasztalanul énekelni. Magam is úgy vagyok vele, hogy mihelyt lóra ülök, rögtön fékevesztett jó kedvem kerekedik, vagy egészen elszontyorodom.
Eszget sokáig hallgatott, és amikor megszólalt, valami rejtélyest találtam a hangjában, és ettől megint csak szorongás fogott el.
—  Én itt nem a magam életét élem, hanem egy másik kisfiúét. Két titkom van. Ha tudsz titkot tartani, mindkettőt föltárom előtted. Megesküszöl?
—  A mindennapi kenyérre esküszöm!
—  Ugye ismered a fekete hajú, fekete szemű Ferizét az utcátokból? Árva lány, magas házuk van...                                    
—  Feríze mostohája nap mint nap veri, szídja-hordja. Ő is olyan szerencsétlen, mint én. Ezt nekem a Szent Forrás mellett álló két, villámsújtotta, összenőtt fa egyike mondta el. Ezt a lányt én a világon mindenkinél jobban sajnálom. Még magamat sem sajnálom annyira. Verset is írtam róla:


Magas házban 
Elhagyott lány éldegél. 
Az elhagyott lányt 
Sajnálom én.
Éneklem ezt a dalt és sírok.


—  És neki mi haszna van a te könnyeidből?
—  Egyelőre nincs haszna, de, amikor felnövök, majd beleszeretek. És egyszer, egy tavaszi reggelen, közvetlenül a napfelkelte előtt kézen fogom, és a nap elé megyünk. A madarak szakadatlanul fognak énekelni, előttünk pedig csapdosó szárnyú lepkék fogják mutatni az utat. Örömünket látva, fejet hajtanak a virágok, elbújnak a kígyók, elrejtőznek a farkasok. Egyre feljebb fogunk menni, fölkapaszkodunk a Kizzar-hegyre, de még annál is magasabbra, még a mennybolt is alattunk marad. Azt a csúcsot olyan magas fű fedi majd, hogy csak egy kicsit kell lehúzódni, hogy ne lássunk ki. És ebben a fűben én lopva megcsókolom a bal orcáját. A bal arcán van neki egy szép kis anyajegy...
—  Pfuj! Nincs jobb dolgod?
Egyáltalán nem volt kedvemre való a csókolódzó Eszget gondolata. Ferize viselkedését pedig, aki csókolgatni hagyta magát a magas fűben, egészen illetlennek találtam.
—  A szerelmeseknek csókolódzniuk kell! Ez nem megy másként! Hiszen én nem most, hanem amikor majd nagy leszek... Ha nem volna Ferize árva, ha nem bántalmazná a mostohája, én nem is szeretnék belé. Boldog embernek egy fillér haszna se lenne belőlem. Azok közül a nyírfaikrek közül az egyik nekem ezt mondta: „A támolygónak támaszra, a társtalannak társra van szüksége!" Olyan támolygóknak, mint én és Ferize, egymás támaszainak kell lenniük. De erről senkinek se beszélj!
—  Megmondtam, hogy esküszöm! Tán az eskünek sem hiszel?
—  Hinni hiszek.
Túlságosan nem lelkesített fel Eszget titka. Elhiszem, hogy fölviszí Ferizét a legmagasabb hegyre és napsugarakba burkolja, és hogy énekesmadarat fog neki, és hogy elénekli a Szent Forrásnál tanult dalt. Alul lesz az ég, ők meg felül. Hiszen végtelen ereje van! Csakhogy azt a Ferizét én is ismerem. Mindig megigazítom a sapkámat, akárhányszor elmegyek a házuk előtt, hogy jól álljon, és igyekszem minél kevesebbet szortyogni az orrommal. Kár, hogy elmondta Eszget ezt a „titkát"! Csak az derül ki belőle, hogy én nem illek ehhez a koromfekete hajú, csillogó fekete szemű, bal arcán anyajegyes lányhoz. Mert én csak úgy élek, élek, de még sohasem szenvedtem az életben.
Akárhogyan is vallassanak, én nem árulom el a barátom titkát. A nap és a hold a tanúim... A barátom nem vette észre, hogy én már magamról gondolkodom: ő is tele volt saját vágyaival.
—  Bárcsak madarak lennénk! — mondta Eszget. — Messzire, nagyon messzire elrepülnék. Őt is rábeszélném.
—  És milyen madár szeretnél lenni? Sólyom, hattyú vagy seregély? 
Hosszasan elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna:
—  Nem, mégsem lennék madár, mert ha vihar jön, utolér, és visszahoz ide!
—  Milyen vihar?
—  Ez a vihar az én másik titkom. Esküdj még egyszer!
—  A mindennapi kenyérre esküszöm!
Szemtől szembe nézem Eszget megnyúlt arcát. Nyomasztó gondolat ül kék szemében.
—  Én nem itt, hanem egy más, nedvdús füveket és édes gyümölcsöket termő országban születtem. Egyszer erős vihar támadt, szárnyra kapott, és égbe nyúló hegyek, feneketlen szakadékok, sűrű vadonok fölött ideröpített és itt leejtett. Helyettem pedig elragadott egy másik gyereket, hogy ő megismerje, mi az öröm, én meg, hogy mi a bánat. Ha nem idegen tájakról származnék, nem búbolna úgy mindenki, mint egy idegen fészekből közéjük került fiókát. Letelik az időnk, és újra visszacserélnek bennünket. Tudom, hogy ezek együtt járnak: minden szenvedésre jut egy öröm. Abból a nyírfából fog az a vihar kerekedni, amelyik majd felkap engem, és elröpít. Mindig, amikor szél kezd lengedezni, én fölmászom a fészer tetejére, és várok. De még nem érkezett el az időm. Én még nem egészen éltem le az ide kiszabott időmet, még nem egészen ittam ki a nekem kimért vizet, nem egészen nyeltem le a nekem gyújtott tüzet.
Összeszorult a szívem:
—  Hát akkor te mégis a sátán fia vagy! Mégis a gonosz cserélt ki!...
—  Nem, nem! Neki nincsenek szőke gyerekei, mind feketék. Mondom, hogy engem egy más világból, a boldog emberek hazájából röpítettek ide. De úgyis rám találnak!...
Ezután még sokszor támadt szél, gyakran kerekedett vihar, de mindegyik elkerülte a barátomat. Eszget erről soha többé nem beszélt, és én sem hoztam szóba.
Sorsunk ellen így lázongva nőttünk föl csendeskén. Megnőttünk. Eszget elmerengő, béketűrő fiatalember lett. Amikor kicsi volt, apja megtiltotta, hogy iskolába járjon: „Még hogy a sátán tudományát fölszedje!" Később aztán már maga Eszget sem törte magát. Így aztán írni-olvasni alig tudott. De híres volt a falunkban és a szomszédos falvakban is szókimondásáról, elmésségéről és versfaragásáról. Csípős megjegyzései miatt időnként helybenhagyták, de ő nem tett lakatot a szájára: „Azt kapja az ember, amit kiérdemel!" — mondogatta.
De egyszer egy sötét vihar tört ránk, az egész országot elborította, magával ragadta legjobb vitézeinket, és messzi-messzi tájakra sodorta őket. Nem csillogó országból érkezett ez a vihar, hanem a fasizmus sötét országából támadt ránk. Eszget ekkor már értette, hogy az ő nedvdús füvet termő szülőföldje itt fekszik a lábai előtt. Tépett és szaggatott bennünket ez a vihar, és mi férfivá értünk benne, kijutott mindenkinek, kinek halál, kinek dicsőség. De a szülőföld szent fénye minden vihart fölülmúlt, s bearanyozta az élők bátorságát és a holtak sírjait.
Sokakat olyan országba sodort a tüzes vihar, ahonnan nincs visszaút. Nyoma veszett Eszgetnek is. De én ezt nem akarom elhinni. Ő nem olyan, aki nyomtalanul eltűnhet. Az ő szemének kéksége beleolvadt az ég kékjébe. Nem halhatott meg görcsbe rándulva, földön fetrengve. Inkább lehet, hogy vágtató ló nyergéből bukott le, vagy egy eget hasító repülőgépben égett el. Nagyszerű ember volt! Hiszem, hogy nagyszerű ember nem halhat meg akárhogy. Költő volt, és költő halála csúf nem lehet.
Múltak az évek, és én már azt hittem, hogy Eszget teljesen elmerült az idő örvényében. De hirtelen, mint ahogy a füllel nem hallható, szemmel nem látható szél kel, bejárta országunkat a híre. A tőlünk egyenesen a végtelenség mélységébe távozott egyik vitéz hozta hírét. Azt beszélte, hogy az egyik legtávolabbi galaktikán látott egy szőke hajú, kék szemű, félfülű fiatalembert, aki kiolthatatlan fényű fáklyát vitt a kezében. Ez az ifjú bolygóról bolygóra szökdelt, és a fáklyával gyújtogatta a kialudt csillagokat. A pislákolók bágyadtságát pedig élénkebbé tette. Ez nagyon is hihető! Hisz ő költő volt! És a költők legfőbb feladatához látott.

(Folytatjuk)

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979 / 11. sz. 47-69. oldalak)