Derült égből - örökölt ház

ANATOLIJ KIM
Nap mint nap a Dása dombja mentén

1

Borisz Messzerer: Hamupipőke (díszlet)

Élt valaha egy úri hölgy, a mi környékünkre való, elszegényedett nemesi család sarja, akit az emberek maguk közt csak Dásának hívtak. Fivéreitől külön élt, abban a dombon álló, hosszú fa-épületben, amely az örökségből jutott rá. A ház homlokzatán erkély húzódott végig, a tetőt fazsindely fedte. Telt az idő, a zsindely elvékonyodott, szélei fölkunkorodtak, az erkély leszakadt, a vénlány Dása pedig végül is különös módját választotta az öngyilkoságnak. Az udvarház közelében találtak rá, amint térden állva, nyakát egy fiatal nyírfa villájába szorította. Úgy rémlik néha, mintha én magam is jelen lettem volna ott, a nyíresben, azon a rózsafényű nyári estén, amikor még el sem ült a hazahajtott csorda nyomában a por... és a parasztok közt állva látom az aprócska, szegényesen, szinte falusi módra öltözött, görcsbe merevült alakot. Két férfi széthúzta a kétágú nyírfa hajlékony villáját, s könnyedén fölemelték a földről Dása fonnyadt kis testét. Ugyane pillanatban meglebbent házának egyik nyitott ablakszárnya — ragyogó fényfolt villant fel, és kialudt örökre.

Azóta a halmot Dása dombjának nevezték, s a háború utánra ott alakult ki a falu temetője. Nap mint nap a Dása dombja mentén megyek az erdőbe — hol bogyókat szedni, mostanában meg gombáért is. Kora reggel, ahogy a félútra érek a domboldalon, letérek az útról, a barna léckerítés egyik résén bemászom a temetőbe, és odamegyek a legszélső sírhoz. Mögöttem sötét nyom marad a fűben — a harmat, a föld e hűvös verejtéke, dúsan borítja a gyepet. Csillognak a fűkalászok galambszürke bugái és a pókok kerek hálói, amelyeket dúsan borítanak az ékszerként fénylő páracseppek. Oh, be keserű is ilyen friss hajnalon odalépni a sírhoz, megérinteni a hideg vaskerítést, és elálldogálni a vörös gránitból faragott, lapos sírkőt nézve...

Néhány perc után visszaindulok, átvergődöm a rácson, és a kerítés mentén a vízmosásnak veszem utamat. Mély és meredek is egyszerre a vízmosás, hajlatai járhatatlanok, alján madármeggy, törpeéger és csalán sűrű bozótja tenyészik, örök félhomályra és nedvességre kárhoztatva. Halott patak homokos, fehér medre sejlik a rég kidőlt erdő korhadó tönkjei és tuskói között. Keresztültörök a növényzet nedves, nyirkos, zöld barlangján, amely az ösvényt is benövi, s rámtör a vágy, hogy valahová félrehúzódjam, behunyjam a szemem, s mindenről lemondva örökre némává, mozdulatlanná váljak, mintha csak egy lennék a halott rönkök közül. Eluralkodik bennem a bánat, s úgy érzem, hogy egész földi boldogságom csak azzal teljesülhetett volna ki, aki most ott nyugszik a vörös kő alatt, aki árnyékká: árnyak árnyává lett.

Közvetlenül a vízmosás mögött sűrű erdő kezdődik, amelyet homályba borítanak a buján tenyésző növények; egymáshoz szoruló alacsony nyírfák, csemete fenyők és szívós aljnövényzet nőtte be. A talaj fölött, sással keveredve, áfonyabokrok nyújtóznak. Az ösvény mentén halvány kékeszöld és sárgás galambgombák tenyésznek, a sás közt jókora, porhanyós rókagombák bújnak meg. A vízmosás peremén cikcakkosan ásott, régi lövészárkok húzódnak, a letaposott mellvédeken is gomba nő. A nyugat felé néző erődítmények negyvenegyes védelmi lövészárkok. Az ösvény elvezet mellettük, majd oldalt, az erdő mélyébe kanyarodik, de még ott is kénytelen szeszélyes hajlatokkal kerülgetni az elhagyott lövészárkokat, a régvolt fedezékek hosszúkás hasadékait, a kerek gránáttölcséreket.

Mi, gyerekek, a háború után töltényeket, fel nem használt lövedékeket, csaknem ép fegyvereket találtunk ezekben a lövészárkokban és fedezékekben. Veszélyes játékokat űztünk az ittfeledett háborús eszközökkel. Egy Retek gúnynévre hallgató, falunkbéli apátlan fiú jobb kézfejét leszakította a robbanás...

Le-lehajoltam, s a leszedett gombákat egy zacskóba raktam. Eszembe jutott: annak idején az volt a szokásunk, hogy mindenkinak adtunk valami bántó gúnynevet. Hogy miért éppen bántót? Nem tudom. Engem például Dülledtszeműnek kereszteltek el, őt pedig, akit meglátogattam a temetőben, szívemet szorító csúfnévvel illettek: Göthös.

Valóban köhögött — az akkoriban leküzdhetetlen „mellbetegség" szörnyű köhögése rázta. És ez a kislány már azáltal halálra ítéltetett, hogy közvetlenül a háború előtt született, és a kenyér nélküli, ínséges időkben lett beteg. De ezt követően még hosszú évekig élt, nem földi jók táplálták, hanem a tiszta levegő, a legszentebb szeretet és a haldokló lányka álmai, amelyek rejtve maradtak a világ elől... Utolsó óráján csendes volt a ház. A falon óra ketyegett, amelynek fenyőtoboz formájú ingájára nehezékül üres orvosságos üveget erősítettek. Az utcán, ebben a számára megközelíthetetlen világban, autók dudáltak és dübörögtek. Én pedig valahol messze éltem...

Most a zabföldek mögötti dombon fekvő, öreg, messzire elnyúló fenyvest járom, ahová szinte észrevétlenül jutottam el a vízmosás menti erdőből. A fenyves tágas és világos; sűrű, smaragdszín pázsit teríti a hatalmas fenyők alját. Lehajolok, és a fű közül tömör, síkos tinórugombákat kotrok elő, amelyek kemények és édesek, és világossárga kalapjuk alján „zsírcseppek" fénylenek. Ezen a csodás reggelen lehető legnagyszerűbb dologgal foglalkozom — gombát szedek —, és mégis, akaratlan, feltartóztathatatlan nyögés tör elő keblemből. Felegyenesedve, kezemben a tömzsi, síkos gombával, hosszasan sóhajtozom, fölfelé nézek, minél feljebb, minél távolabb, bele a kék levegőégbe... Elképzelem a szürke szemű, sápadt lányka utolsó sóhaját, s igyekszem fellelni, mi a közös abban a búcsúsóhajban s a magam mostani lélegzetében, amelynek párája ott kúszik a nedves, hideg fű felett. A halhatatlanság jegyeit kutatom körös-körül — nem a magamét, az övét... Azt kutatom a környező égbolt rózsás reggeli ragyogásában, az árboctörzsű fenyők susogó, zöld sűrűjében és az egyenes, pikkelyes törzsek villogásában, amelyek zengő rézhúrokként feszülnek a magasba... De nem jön válasz sehonnan. És akkor végképp úrrá lesz rajtam a nyugalom és a bánat, és ismét arra vágyom, hogy olyan élettelenné, mozdulatlanná válva rejtőzhessem egy félreeső zugban, akár egy korhadt farönk.

Figyelmemet az eleven világnak már csak apró részletei, egyes pontjai kötik le — a lélek messze jár, a bánat tájain, amelyeket megismerve soha többé nem válhat olyanná, mint a többi gondtalan teremtmény... Mint a tinórugomba, amely csak ma dugta ki gombakalap helyett még színtelen, nedves, síkos és csúcsos sipkát viselő fejét a földből. Vagy a málnavörös, áttetszően világos peremű galambgombák, amelyek oly gyönyörűek itt, a fenyvesben. Eléggé sok gombát gyűjtöttem már a zacskóba, és a galambgombák meg a fiatal tinórugombák között három nagy, közönséges tinóru is van. Az ösvény közepén találtam őket, ahogy a sűrűből a megművelt földekre értem. Az egyik tömzsi, csorba szélű — tönkjének harmada kibújt már a földből — szinte engem nézett. Döbbenetes, hogy ezen a reggelen milyen nyugodt, és mily távol van bánatomtól az erdő gondtalan aprónépe: a gombák, a csízek, a mókusok, a szitakötők és a pillangók.
Már vagy húsz éve nem gombásztam — azóta, hogy elhagytam szülőhelyemet. Merre nem sodródtam a világban! Most egy idegen végakarat hozott ide. Járom az ismerős vidéket: mintha visszatérnék abba a soha el nem múló időbe, amikor tizenkét-tizenhárom éves voltam, és Dülledtszeműnek csúfoltak. Pedig gyerekkoroméban egyáltalán nem voltam csúnya. Az akkorról fennmaradt fényképeken egész tisztességesen fest kerekképű, nagyszemű ábrázatom. Jóval később, egyetemista koromban, az ökölvívó ringben verték szét az orrom, de kisfiúnak még igazán szép voltam. A falunkbeli kislányok irigységből találták ki a sértő csúfnevet: rájuk sem hederítettem, számomra csak egy kislány létezett. Az özvegy Konnova egyetlen lánya. Az özvegy hatvankét esztendős korában meghalt, és rámhagyta a házát.

Ennek köszönhetem, hogy újból itt vagyok, ahol már egyetlen rokonom sem maradt. Alá kellett írnom az okmányt, és át kellett vennem a jog szerinti örökséget... Hogy is történhetett mindez? Tudtam, hogy a leányka már évek óta halott. Én a magam életét éltem, lassacskán megfeledkeztem beteg barátnőmről, akiért gyermekkoromban titkon oly sok keserű könnyet hullattam. Csak elvétve gondoltam rá, elérzékenyülten és bánatosan... Hanem egy ízben, amikor a széles váltó kubai Martinez kergetett a ringben, és láttam, hogy félelmetes balegyenesével készül pontot tenni a küzdelem végére, ködbe borult agyam, ki tudja, miért, a sovány kislány alakját rajzolta elém, és gondolatban hozzá fohászkodtam, hogy segítsen, nehogy kiüssenek... Azt írták rólam, hogy keményen és pontosan ülő boxoló vagyok, a „ring matematikusának" neveztek, pontosan éreztem a kellő távolságot, világos fejjel öklöztem, soha nem voltam babonás, de ezúttal bizony imádkoztam — aligha lehet ezt másként nevezni... Mialatt a kubai öklöző fokozatosan eszméletlenre vert, én ahhoz fohászkodtam, akinek alakja elhomályosuló szemem előtt lebegett. És végig álltam ezt a nehéz menetet, nem csuklottam össze a gong előtt, és a mérkőzés után azonnal megfeledkeztem az imáról, és arról, akit szólongattam: ments meg, segíts...

Amikor otthagytam a ringet, sportújságíró lettem, és folytatódott a megszokott élet... Élet? Állandó utazások, a füst és láng nélküli, hamar ellobbanó nagy szenvedélyek, a bajnokok félelmetes erőfeszítései, hogy véghezvigyék azt, amire csak ők, a megszállottak képesek — vajon élet-e a hiúságoknak ez a valószínűtlen nyüzsgése és harca? De hiszen engem egész idő alatt szerettek! Hiszen engem szerettek egész idő alatt! Hát hol voltam én akkor?

Ő egészen biztosan mondta egyszer: „Mama, ha meghalok, és ha majd te is meghalsz, legyen a házunk a Dülledt szeműé" — vagy valami effélét. Az anyja pedig bizonyára így válaszolt: „Jól van, kislányom, legyen akaratod szerint..." Vagy talán az özvegy Konnovának jutott eszébe, magára maradván, a gyermekek szerelme, amely ott lebegett árva kisírt szeme előtt; recehártyájára égett az elmosódó kép: nyár, lekaszált rét, a szénában egy kurtára nyírt hajú kisfiú meg egy kislány ül. És a magányos özvegy úgy döntött, hogy halott lányának szeretett embere a legközelebbi rokon...

Soha nem tudom már meg, hogyan történt a valóságban — csak a nehézkes írással telerótt, hivatalos papírok kerültek hozzám, amelyeket a helyi falusi tanácsra bíztak. Az írásban az állt, hogy „az elajándékozott lakóház senkinek el nem adatott, sem elzálogosítva, sem elperelve, sem letiltva (megterhelve) nincsen", és hogy a polgári törvénykönyv... számú cikkelyének tartalma „az ajándékozónak megmagyaráztatott". De nekem senki semmit nem magyarázott meg, és már harmadik hete élek az idegen házban, ami most az enyémnek minősül, ám én ebben csöppet sem vagyok bizonyos.
A gazdasszony régi edényeit használom, meg a fejszéjét, a tűzifáját, a faágyon alszom, a kelmedarabkákból varrt takaró alatt. Mindez a szomszédasszony, Milenyina jóvoltából, aki ugyancsak magányos özvegy, és aki teljesítette halott barátnője végakaratát: az örökös saját kezébe adta át a ház kulcsát... Már rég haza kellene utaznom, Moszkvában vár a feleségem és a gyerekek, várnak a lapnál, de én képtelen vagyok elutazni. Itt tart valami hatalmas erő, elmerülök a bánatban és a nyugalomban, mintha eddigi életemnek minden baja, gondja, kötelezettsége megszűnt volna számomra. És felemel, s mozdulatlan hullámsörényén sodor tova a különös, moccanatlan pillanattá dermedt idő.

Reggelente, amikor felébredek, először nem értem, hol vagyok, mi van körülöttem, hosszan nézem a repedt gerendát: valósággal vándorlók sötét repedései mentén, ahol csótányok húzódnak meg, és minden alkalommal eljutok a faragott gerenda oldalsó nyílásából lógó nagy vasgyűrűhöz. Elnézem a gyűrűt, amely elvékonyult ott, ahol a nyíláshoz súrlódott, és elképzelem, hogyan ringatózott a rajta függő bölcső... És újból őrá gondolok, aki egész életén át látta ezt a repedezett gerendát, ezt a barnás famennyezetet — az első naptól az utolsóig.

Gyakran játszottunk kettesben a Dása dombján, azokban az időkben, amikor zöldellő tetején még nem volt temető — csak puha fű nőtt, lilán tarkállott a virágzó lóhere, és az özvegy Konnova füvet kaszált. Az ablakból jól látni a dombot, ha az ember az ágy szélére ül, és félrevonja a függönyt; de én csak fekszem, lehunyt szemmel, mozdulatlanul — és látom, hogyan térek haza nyári alkonyatkor a megszokott úton, a vízmosás mentén. Az a ház már rég nincs meg, lebontották, udvarunk helyén most egy pékség van, de én csak megyek, szembe a bíborszín, lehanyatló napkoronggal, gyermekkorom hűvös, harmatos ösvényén. És újból elfog a rendkívüli, riadt izgalom, amelyet akkor éreztem, amikor a lány először megcsókolt. Nem tudom, hogy jutottunk ilyen merészségig játékaink során, csak arra emlékszem, hogy előbb nyakig a szénaboglyában üldögéltünk, s a lány sötét hajába száraz fűszálak tapadtak. Kigombolta az ingem, meleg ajka erős, nedves csókkal tapadt a nyakamra. Én szokatlan riadalommal ellöktem magamtól, ő elesett, arcát a szénába rejtve, rezzenéstelenül feküdt — bizonyára pofonra számított megtorlásul. De én már elmentem, a kanyargós ösvényen elfutottam a Dása dombjáról...

Két évvel később történt. A hatodik osztály végeztével a kislány betegsége miatt már nem járt iskolába, én meg egyre ritkábban látogattam meg. Egy nagyobb katonai egységet vezényeltek hozzánk, a település szomszédságában hamarosan felépült a katonai tábor, saját klubbal és bolttal. Az iskolába sok katona-gyerek került, s az osztályok létszáma megduplázódott. Megváltozott az iskola légköre is: befellegzett a falunkbéli nagyerős-túlkoros legények bandavezérségének, akik lélekmelegítőt hordtak, és sapkájukat ellenzővel hátrafelé húzták a fejükbe — az utolsó atamánt, egy bizonyos Foga-között-félrubeles-t kegyetlenül elverte a hetedikes Bokal, egy alezredes fia, aki másodosztályú boxoló volt. Ennek a Bokalnak és elegáns, szoknyavadász öccsének, Gariknak égisze alatt kezdődött iskolánkban a box korszaka, aminek eredményeként hirtelen fordulatot vett az én életem is, s így váltam azzá, ami ma is vagyok.

Nagy nehezen elszakadok a gerenda látványától, és kényszeredetten fölkelek a régi faágyról. Reggelit készítek a villanyfőzőn, egészen egyszerűt: tojást, szalonnás krumplit, tejeskávét. Evés után kimegyek a magas tornácra, s az erősödő reggeli fénytől hunyorogva, hosszan bámulom a Dása dombját. Valami vonz, valami különös türelmetlenség kerget feléje... És amikor már az ismerős vaskerítésnél állok, s rátámasztom a kezem, mintha mindentudóvá lennék: bensőmet szokatlan világosság szállja meg, a bánat valószínűtlenül éleslátóvá tesz. Úgy érzem a harmaton a hajnali levegő érintését, mintha engem érne. Úgy tetszik, ismerem az égen még egyre halványuló hold és a mozdulatlan temetői fű ezer szállal kötődő rokonságának titkát. De azt is megértem, milyen hiú reményeket táplál a dús fű s a virágok — hiábavaló ujjongásuk és diadaluk azok hamvai felett, akik gyökereik alatt nyugosznak. És, mintegy segítségért kiáltva, szól hozzám a füvek és gyökerek sűrű szövevénye közül azoknak kara, akik valaha büszkék és alázatosak, gazdagok és szegények, jók és gonoszak voltak. Rongyos szegények csapatának képzelem őket, akik egy korty levegőt, egy darabka kék eget, az isteni létezés egyetlen pillanatát koldulják tőlem. És képtelen vagyok a rongyos tömegben fölfedezni az ívelt szemöldökű, világosszürke szemű, sápadt lánykát, akivel itt, a magas dombon ismerkedtünk tovább azzal a csodával, amelynek az első csók után jutottunk birtokába. Annak ellenére, hogy betegsége napról napra magasabb gátat vont közénk. Láttam, hogy közel már a válás, és szinte menekvést kerestem forró ajka kínzó csókjaiban, vagy legalább azt a lehetőséget, hogy én is beteg legyek, megosztva sorsát, eggyé olvadjak vele. Egy ízben alaposan összeverve, fölrepedt ajakkal érkeztem az edzésről a találkozóra, s ő óvatosan két keze közé fogta arcomat, és megcsókolta a sebet. Először heves, tűrhetetlen, egész valómat megrázó érzelmi hullám öntött el, majd mindkettőnket nyugodt, boldog elszántság fogott el, Akárcsak két esztendeje, végigdőltünk az illatos szénaboglyán. És ekkor valamitől megriadt a kedvesem, félrehengerült, kezével eltakarta halvány keblét, feltérdelt és körültekintett. Egy pillanat — és megtört a kísértés, újból elfogott bennünket a szégyen és a félelem, és tisztaságunk véletlen megmentője, egy fehérfoltos, fekete tehén lármásán rázta rézkolompját a domb túloldalán.

Nem tudom, hogyan kerültem a vízmosás aljára, mióta ülök a kiszáradt patak fehér medrében, és pergetem egyik tenyeremből a másikba a homokot. Siratom a beteljesületlen szerelmet: hagyjatok itt ülnöm a sötét hasadékban, a nyirkos madármeggy bokrok közt, ahol senki sem lát! Nem engesztelhetem már meg vétkeimért azt, aki valaha mellettem ült a Dása dombján, és keserves mosollyal félrefordulva, fojtottan kendőjébe köhögött. Kegyetlen, háború utáni gyermekkorunkban éppen ezt a gúnynevet kapta a lányka: Göthös... Amikor megtudta, hogy elutazom a településről, nem sírt — keservesen köhögött. Aztán szavamat vette, hogy írok neki... Mindössze két levelet írtam, aztán többé nem válaszoltam... Az új helyen, egy szibériai nagyvárosban továbbra is boxoltam, hamarosan ifjúsági bajnok lettem. Aztán, amikor befejeztem az iskolát, Moszkvába utaztam, és fölvettek az egyetemre... Nem tudom, mint ahogyan más sem tudja, hogy mivé válik a szerető emberi lélek, és honnan csendül meg csöndes, halhatatlan hangja. De tudom, mint ahogyan tudom a hideget és a hőséget, a barátságot és az ellenségeskedést, a küzdelemben elérhető győzelmet és a vereséget, hogy a szerelem él. És fennkölt létéhez semmi köze sincs annak a maroknyi pornak, amit a föld magába fogad. Ahogyan álom-meleg arcunk érzi a reggeli levegő hűvösét, úgy érzem a pillanatot, amikor ez eleven szerelem megérint. És csakis azért megyek nap mint nap a Dása dombjára, hogy ezt az érintést érezzem... A ködös mélyből, a kora reggeli, tejszínű párából ídesejlenek a házak bádogtetői. A két magasabban fekvő ponton templom áll, az egyik működik (ezért is szikráznak a kupolák arányló cseppjei az ég hamuszín hátterén), a másik gépkocsi-települ szolgál — a hatalmas, sisakformájú kupola megfakult, kilátszik a gerendázat. Jobbról fenyves koronázza a dús, zöld dombokat, félkörben karolja át a települést — a fenyvesbe megyek, miután elálldogáltam a sírnál, és a bánattal együtt valami végtelen nyugalom önti el a szívemet.

2.

Már csaknem egy hónapja élek itt. Mintha mindenki megfeledkezett volna rólam — az otthoniak, s a munkahelyemen is —, senki nem zavarja magányomat. A felhőtlen kék ég alatt ragyogva tombol a július. Az erdők és mezők harsogó zöldje lángolva terül el az égbolt lábánál. A múlt héten háromnapos eső volt, a föld magába itta a nedvességet, és még több zöldet növelt, még ragyogóbbra színezte a virágokat, és a fenyvesben meg a nyírfás apró tisztásain ehető gombák tömegét nevelte az erdei föld.

Reggelente gombászni megyek, kezemben kék dróttal átfont fülű vesszőkosár. A vesszőkosár az öreg szomszédasszonyé, Milenyináé, akitől a tejet vásárolom. Megegyeztünk, hogy a tejért nem pénzzel, hanem gombával fizetek. Az alkut egy esős napon kötöttük, az alábbi módon.

(A folytatáshoz a További megjegyzések-re kell kattintani)

Mennyit bír el egy sün

ANATOLIJ KIM
A gyöngédség láncszeme

Afanaszij Oszipov (Kalmukföld): A tűzhely háziasszonya

Dédanyám élete utolsó húsz esztendejében mást sem hordott, csak a fehér gyászruhát. Eszerint rég készen állt a halál fogadására, s békével várta eljövetelét. Nem emlékszem, hogy megszólalt volna az öregasszony, némán töltötte napjait a legbelső szobában, hosszú rézpipáját szívogatva.

Egyetlen nyáron vendégeskedett nálunk, aztán elvitték valahová. Emlékszem tarkóján csomóba kötött, ritkás, ősz hajára, bánatos, sötét szemöldökére, amely magasan ívelt a nyugodt szempár fölött és ruhája hótiszta ragyogására -  fehér kabátka és szoknya, fehér kelméből varrt lábbeli.

Arra is emlékszem még, hogy azon a nyáron lett egy apró sündisznóm. Nem tudni, honnan pottyant a tornácunk elé. Néhány sáv puha pihe sötétlett a hátán, hogy idővel éles tű legyen belőlük. A sünkölyök még vak volt, madárfiók-módjára csipogott. Vatta közé raktam. s langyos tejjel kezdtem táplálni, cseppenként adagolva egy kávéskanálból. Nap mint nap a sünkölyökkel foglalkoztam, órákon át üldögéltem a fészkét rejtő kartondoboz fölött. A dobozból a tej és a kölyökállat édeskés illata szállongott.

A kis sün hamarosan megnőtt, és futkározni kezdett. Pihéi tüskékké váltak, sok volt belőlük és szúrták az ujjamat. Éjjelente figyeltem, hogy szuszog, tüsszög a dobozban. s arról ábrándoztam, hogy ha nagyra nő, idomított kutyaként fut majd mindenfelé utánam.

A. felnőttek naphosszat dolgoztak, mi ketten a dédanyámmal zavartalanul élhettük a magunk végeérhetetlen álomvilágát. A házban csend honolt, dédanyám a belső szobában időnként halkan, szárazan köhintett, mintha valaki tapsolt volna, vagy gyufát sercintene, hogy meggyújtsa kialudt pipáját. Az öregasszony olyan idős volt már, hogy oda se figyeltem rá.  Akkoriban hallottam egy történetet róla a felnőttektől, s ez a történet olyan félelmetes volt, hogy igyekeztem minél távolabb kerülni dédanyámtól.

Férjének és fiának ugyanazon évben esett haláláról volt szó. A család akkoriban települt át Koreából a Távol-Keletre. Az öregasszony harmincnégy esztendős fia, az én nagyapám, hétgyermekes családapa, váratlanul megbetegedett és meghalt. Néhány hónap múltán a bánat ágynak döntötte dédapámat, s végzett vele. Aztán az egyik gyerek is meghalt. Akkor elhívták a látó embert, aki kivetette: azért halnak sorra a családban, mert a ház fölött láthatatlan, bőszült lélek lebeg. Még sokakat elveszejt, mert igen haragos, haragszik pedig azért, mert valamely rosszul eltemetett rokon lelke.
Az öregasszonynak ekkor eszébe ötlött, hogy a férjének volt egy fivére, jókedvű, nőtlen parasztember. Egy alkalommal a szomszéd faluban mulatozott, éjnek évadján indult hazafelé, s hogy lerövidítse az utat, átvágott toronyiránt az erdőn. A vadcsapáson haladtában belebotlott egy mordály elsütőzsinórjába, amit egy vadász tett ki csapdaképpen. Lövés dördült, s a golyó szétroncsolta a paraszt oldalát. Reggel megérkezett a vadász, meglátta a halálba merevült testet, megrémült, elvonszolta az ösvényről, s valahol eltemette. A félelemtől és lelkiismeretfurdalástól gyötört vadász később búcsút vett a családjától, és elbujdosott. Messzi kínai tájról írt aztán egy levelet, amelyben beismerte bűnét, s arra kérte a halott férfi rokonságát, ne álljanak bosszút ártatlan családján. Ilyesmit nem is tett senki, de az elhunyt sírjának helye ismeretlen maradt, rokonainak nagy szomorúságára.

A rokonság hamarosan áttelepült Oroszországba, s a jókedvű parasztember végső földi menedékére nem derült fény. Tizenöt esztendeig várt türelemmel az elfeledett fivér és rokon lelke, míg végül felbőszült. Szinte láttam, hogy repül kígyózva az erdők fölött, lángoló szikrázó szemmel. Féltem ettől a lélektől, s úgy gondoltam: miért kellett megölnie édesbátyját, unokaöccsét, s még egy kicsi lányt is? Jobban tette volna, ha elrepül Kínába, megkeresi azt a vadászt, s rákényszeríti, hogy új helyre temesse, ha már nem akar csöndesen nyugodni erdei sírjában.

A szomszédos szobában üldögélő dédanyám elmagyarázhatta volna, miért bánt velük ez a lélek ilyen kegyetlenül, csakhogy én nem elegyedtem szóba vele. Annyival rosszabbnak tartottam az életnél a halált, hogy tudni sem akartam a régmúlt idők szomorú dolgairól.

A családfő s a legidősebb fiú halálát követő nehéz napokban az öregasszony — aki fia házában élt — lett a nagy család feje. Menye a sok gyerekkel, akik közül a legidősebb tizennégy esztendős volt, küszködött a bánattal, alig lézengett, s örökké csak sírt. Az akkor már hatvanéves anyósnak magára kellett vállalnia a család megmentését. Nem szólt senkinek, csak elindult hazulról, a koreai határ irányába. Ez a húszas években történt, amikor szigorú határzárat léptettek életbe. Az öregasszony éjnek évadján úgy úszta át a határfolyót, hogy vizes szoknyájából levegővel töltött tömlőt formált, abba kapaszkodott. A folyó közepén a tömlőből elszállt a levegő, s az öregasszony csaknem a vízbe fúlt. Kiúszott, s a túlparton meghallotta a japán katonák hangját. Ha meglátják: fejét veszik.

Gyalog elvergődött a hegyi faluba, s megkereste a vadász házát. Az már régóta megtért idegenből és a földet művelte. Az öregasszony kérdőre vonta: ő, aki elveszejtett egy ártatlan embert, csak nem kívánja, hogy egy egész család elpusztuljon ? Nem, felelte a vadász. És imádkoztak. Aztán a vadász elment, hogy fölkutassa a jeltelen sírt, kereste egy hétig, és megtalálta. Kiásta a csontokat, tiszta gyolcsba csavarta, s máshová vitte. Egy szép, alacsony dombot választott. Néhány fiatal fenyő nőtt rajta. Ott, az aranyfényű fatörzsek között temették újból a földbe a jókedvű parasztember csontjait.

Az öregasszony azután hazatért, s most, harminc év múltán, itt ült a mi falusi házunk legbelső szobájában, valahol Kazahsztánban, ahová a harmincas években költözött a család. Egyik unokája lett az én anyám. Valamennyi szép szál nagybátyám és kövér nagynéném mélyen meghajolt ez előtt a mindig ünnepélyes és egyenes tartású, száraz kis öregasszony előtt. Eljártak hozzánk vendégségbe az ősz-öreg kolhozparaszt-asszonyok, cigarettáztak, pipázgattak, virágdíszes japán kártyával kártyáztak, de a mi öregasszonyunk soha nem kapcsolódott be a beszélgetésbe, soha kártyát nem vett a kezébe. Magányosan üldögélt, kissé bánatosan, mint aki úgy véli, hogy neki, miután végrehajtotta élete legnagyobb hőstettét, nincs már tennivalója az emberek között. És az emberek, akik talán még nem hajtottak végre ilyen hőstettet, maguk is tisztelettel és bűntudattal tekintettek reá. Nekem legalábbis így tűnt.

Mekkora volt a meglepetésem, amikor egy ízben vattázott, fehér kelméből varrt lábbelijében hangtalanul előjött szobájából, és felém közeledett. A padlón ültem, előregörnyedve szalmaszállal a sündisznót terelgettem. Dédanyám ritkás, sötét szemöldöke változatlanul gyászos ívben magasodott könnyező szeme fölé; egyetlen szót sem szólt, de figyelmesen követte a sün futkározását. Könnyedén mellém kuporodott, s apró, áttetsző kezét térdén pihentette. Én meg buzgón böködtem a sünt a szalmaszállal.

Attól a naptól gyakorta szórakoztunk együtt a sünkölyökkel. Már bátran bejártam dédanyámhoz, leraktam az állatkát a padlóra, s jómagam összekúsztam nyomában az egész szobát. A kis sün szépen kifejlődött. Papírfogatot kötöttem utána, amire mind több és több terhet raktam. Mikor aztán a teher már meghaladta erejét, a süni mérgesen összegömbölyödött, nem óhajtott dolgozni. Dédanyám, öreg parasztasszony lévén, szerette volna fölmérni az állatka vonóerejét. Pipájának hosszú szárával hol egy fakockát lökött le a fogatról, hol meg egy semmi kis dobozkát. Hatéves voltam, s egy csöppet sem furcsállottam, hogy a halált már régóta s félelem nélkül váró, hófehér öregasszony együtt játszik velem. Létünk legfőbb titka volt ez, de én akkor még nem értettem.

Nem tudom, mikor vitték el tőlünk dédanyámat, nem emlékszem, hová tűnt a kis sün. Talán elmenekült az anyjához, aki a ház alatt éldegélt. Abban az évben lettem iskolás, és annyi új gond, öröm és játék akadt... Aztán pedig — hosszas csönd és feledés... Harminc év telt el azóta.

Szahalinon jártam, hivatalos úton, s ott álltam a vízesésnél, a nedves köveken. A sziget déli részén van ez a szép, nagy vízesés. Fényképezőgép volt a kezemben, éppen fotózni készültem. A vízesés sugara széles, áttetsző lepelként hullott alá a sziklákról, s odalent a kövekre zuhanva hófehér, tiszta habként forrott és zuhogott. Hétszínű, légies szivárvány ívelt fel a vízesésből, felső sarka valahová az ég felé tört.

Nézem a szivárványt, a sűrű, fehér habot, s finom vízpermet porlik szét arcomon. Lassan kezdem felfogni a szemem elé táruló látvány tökéletes szépségét, és akaratlanul is leteszem a fényképezőgépet. Ez a látomás megismételhetetlen...
Fénykép helyett a hétszín szivárvány emlékét hoztam magammal abból a kiküldetésből, meg a nedves szikláét, amelyre szomjas méhek és darazsak tapadtak — és a vízesés lábánál zuhogó párahab valószínűtlen fehérségéét.

És most, hogy megpróbálom valamihez hasonlítani azt a fehérséget, amely úgy lenyűgözött a szahalini vízesésnél, előbb a tiszta égen úszó fehér felhőket idézem magam elé, aztán a februári hósapkát egy falusi kunyhó tetején, a kipattant gyapot-tokokat Kirgizia földjein, fehér gladioluszokat — és óhatatlanul felidézem dédanyám gyászruháját. Aztán eszembe jut az öregasszony különös, meseszerű életútja, a kis sün, amelyet gondoztam, majd elvesztettem, és még sok minden, és úgy érzem, mindenre emlékszem. S akkor kényszerítő erővel tör rám a vágy, hogy eltűnődjem azon, miben is rejlik halhatatlanságom e világon. Az előttem való s az utánam jövő életekben. Ezeket kell egybefűznöm a gyöngédség nemesveretű láncszemével.

BALOG JUDIT fordítása

Az ázsiai népeknél a fehér a gyász szine (A ford.)

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 2. sz., 101-103. oldalak)

Vezeklés helyett

ANATOLIJ KIM
Mioko csipkebokra

1

Maj Miturics rajza

Ri Gicsent tizenhét esztendős korában megházasították. Akkor történt ez, amikor a városi középiskola utolsó osztályába járt.

Ezt megelőzően elvégezte a koreai nyolcosztályos iskolát, ahol is kiderült, hogy kiváló érzéke van a matematikához, és a tanárok állhatatosan biztatták szüleit, hogy taníttassák tovább a fiút. Beiratták az orosz iskolába.

Az apjának nem sokkal később családostul együtt át kellett költöznie a szomszédos településre, ahol új bányát nyitottak, a fiút pedig otthagyták az apa régi barátjánál, Coi asztalosnál.

A nagycsaládos asztalos hét gyermeke közül egy lány volt a legidősebb,  akit mindenki a japán Mioko néven szólított, bár volt másik, koreai neve is. Sovány, félénk, párás tekintetű, apró termetű kislány volt, furcsán hallgatag és szégyenlős. Soha nem felelt, ha kérdezték  -  csak zavartan, lehajtott fejjel mosolygott. És felérhetetlen volt józan ésszel, amikor kiderült, hogy áldott állapotba került a vendégfiútól.

Az asztalost nagyon elkeserítette az eset. Éjjel-nappal csak sóhajtozott, bántotta a szégyen, jónéhányszor lerészegedett, olyan kilátástalannak találta a helyzetet. Mi lesz most a tudományok iránt oly fogékony fiúval? -  ez a kérdés kínozta az öreg Coit.  Nem óvta a bajtól barátja tehetséges gyermekét, nem felelt meg a belévetett bizalomnak.

Amikor fény derült mindenre, s a szerencsétlen Mioko szégyenét már semmiféle ruha nem rejthette, az asztalos elutazott a barátjához. Fejét lehorgasztva beszámolt neki a dolgok állásáról. Tucatszor is összeverte volna azt a szégyentelen lányt, akin elöl úgy megrövidült a szoknya, de a felesége nem hagyta, attól való félelmében, nehogy az a szótlan teremtés ijedtében összeessen és elvetéljen. Még azt is hozzátette, hogy ha a barátja nem bocsát meg, hát nem tehet mást, mint hogy fejest veti magát az elhagyott bányába.

Csakhogy, legnagyobb csodálatára, az öreg Ri nem haragudott -  igaz. először kissé összevonta a szemöldökét, de ez volt az egész. Még el is mosolyolyodott, amikor a szégyentől görnyedező asztalos bevégezte bűnbánó szavait. Az öreg bányász széntgől fekete kezét barátja kezére téve fölkacagott, és vodkáért kiáltott a feleségének. "Drága barátom, Coi - mondta -, vajon nem maga az ég irányította-e az én semirekellő fiam tekintetét arra a lányra ? Vajon nem én voltam-e, aki úgy szerettem volna mindig olyan rokonságba kerülni veletek, hogy közös unokáink legyenek? És te, Mioko apja, ellene vagy-e?" - "Dehogy ellenzem  - felelte kissé megvigasztalódva az asztalos  - , de mi legyen a fiú tanulmányaival , városszerte elismert tudásával?"  -  "Semmi  -  válaszolt jókedvűen Ri.  -  Úgy látszik,  másfajta tudományra támadt kedve ennek a taknyosnak, hát most aztán tanulhat kedvére - otthont teremteni, gyermeket nevelni. Az ember úgyis megtanul annyit, hogy leélje az életét - mondta a bányász  -,   nem kell hát valami különös tudomány miatt aggódni. Férfimód dolgozni, férfimód keresni, aztán etetni a gyerekeket, akiket a feleséged szül - vajon nem ez-é a legfőbb tudornány, Coi barátom?" kiabálta a kissé már ittas bányáz és szívélyesen rázta a barátja kezét.

De Coi, az éles elméjű, érzékeny asztalos nem hitt a barátjának, mert tudta, hogy az milyen büszke a fiára, és hogy szeret álmodozni. "Ez a nagyszerű ember képes inkább dalolni és vigadni, semhogy mások szeme láttára sírva fakadjon - gondolta megsemmisülve az asztalos. - Jaj nekem . .."

Sürgősen megtartották az esküvöt, és azon a napon, amikor Gicsen osztálytársai megkapták az érettségi bizonyítványt, a fiú már a bányában dolgozott. Bányaácsnak állt, és amikor Mioko  túl volt a szülésen, a bányaigazgatóságtól kaptak egy szobát a barakképületben.

Az aprócska Miokónak nagy, négykilós fia született. Hangtalanul szült, komolyan és megadóan  viselte  átváltozásának  -  csodás  átváltozásának  -  vérét  és fájdalmát, amelynek során ő, a végtelen világ felett szárnyaló, magányos kócsag, röptében hirtelen két külön teremtménnyé hullott szét.  A bábák  és  az  ápolónők  csodálkoztak, hogy ez az aprócska koreai asszony  nem sikoltozik  a  nehéz  szülés  közben  -  olyannyira megzavarta őket Mioko hallgatása, hogy  észre
sem vették a szülés kezdetét.

Mindez nyáron  történt, amikor Szahalin, ez a hosszú, zöId  sziget forróságban és párában úszik, amikor a piacokon bőséggel van minden  -  és mi ünnepeltük M Miokót. Ri Gicsen feltűrt ujjú, fehér ingben, gondterhelten és komoIyan járkált fel s alá a fajárdán, a kórház közelében.

Aztán  eltelt egy év,  annak  a tudománynak  minden  gondjával  és bajával együtt, amelyről  az öreg bányász beszélt barátjának, az asztalosnak. A kicsi sokat betegeskedett, Mioko éjszakákon át nem aludt, nappal meg, amikor a fia nyugodtan szendergett, órák hosszat ült mellette mozdulatlanuI, csodálta a gyerek szépségét és tökéletességét.

Gicsen beiratkozott az esti iskolába, s egy év alatt elvégezte. Széles vállú, erős, igencsak hallgatag legény lett - mint akit egyszer s mindenkorra komorrá tett volna valamely borús gondolat. Vodkát nem ivott, nem járt mulatni, ezért aztán nem is nagyon kedvelték : túlságosan gögösnek tartották. Állandóan a könyveit bújta, a fiával jóformán nem is törődött, de annak nem is volt szüksége rá, mert az anyja mindig ott volt körülötte.

Eltelt még két esztendő. A bányában szerencsétlenség történt, Gicsen apja a szén  alatt lelte halálát. Az öreg bányász vidám szelleme mindörökre eltávozott az ismerős tájról, mindenkit odahagyva tovarepült, ki tudja, hová. Gicsen legidősebb, családos nővére magához akarta venni az árván maradt anyát, de az inkább a fiához kívánkozott. Férfiember-fia közelében akart élni, bár a fiú semmiben sem hasonlított az apjára.

Gicsen továbbra is szorgosan görnyedt a könyvek fölé,  bár már rég elvégezte az iskolát. Munkából hazatérve estéit a sarokban álló alacsony asztalkánál töltötte, ceruzával a kezében, és számításokat oldott meg. Egy kora nyáréjszakán, amikor már nyitott ablak mellett lehetett aludni, az idős asszony a következö beszélgetést hallotta a sötétben. Így szólt a menye:
- Te csak utazz el tanulni. én elboldogulok magam is Joskával.
A fia válaszolt:
- Elhallgass. Ki keresi meg a kenyérrevalót Joska és a mama számára'?
A menye:
-  Majd én. Munkát vállalok a prémesállat-tenyésztő szovhozban. Joska jól elmrad itthon a  mamával. Te csak utazz el...
- Elhallgass! - vágott közbe a fia. - Aludni akarok.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Kaland a tengerparton

ANATOLIJ KIM
 Magas fű

Kim egy regénye észt nyelven

Egyszer, egy régi szép napon Sura barátnője, egy apró termetű koreai kislány barna bőrű kezével a szellőtől ringó fűre mutatott, és igy szólt: láthatatlanná vált holtak futkároznak ott. Sura akkor kinevette barátnőjét, és kioktatta, hogy semmi más az, csak a szél, a hideg és a meleg légáramlatok keveredése. Mégis, a halk szavú kislány kijelentése óta Sura kissé nyugtalan lett, mintha a dűnéken túl kékellő, fénylő, nyugodt tengerbe hatalmas kő hullott volna az égből, s most nyomában hangtalan, sötét, körkörös hullámverés keletkezne.

Sok év telt el azóta, Sura elvégezte az iskolát, elutazott a kontinensre, főiskolás lett, és most szünidejét töltötte itthon. A tenger nem is volt olyan kék, mint amilyennek a nagyvárosban festette az emlékezet, de a házuk előtti, idő-őszítette fapadot ugyanúgy átmelegítette a nap, és a hálószoba ablakából ugyanazokra a dűnékre lehetett látni - fehér homok és kékes színű fű. A feszes, sima égbolt ugyanúgy lejtett a látóhatár felé; minél közelebb a horizonthoz, annál meredekebben.

Július volt, a legszebb hónap Szahalinon, és Sura naponta kijárt a partra, szatyrában egy pléd, könyv, meg napszemüveg. Reggelenként úgy lépett ki a kertkapun, hogy be sem gombolta kurta köntösét - tetszettek neki ezek a rövid, libegő szárnyak, amelyeket a parti szél lobogtatott. Az ösvény szúrós csipkebokrok közt vezetett, s a virágok és a szorosan összezárult bimbók súlyától meghajló, rugalmas ágak időnként apró karcolásokat ejtettek a lány térdén. A partra érve Sura lerúgta szandálját, s kezében tartva ment tovább a nedves homokon, a felcsapó, majd sisteregve
visszahúzódó víz partján.

Ha az ernber átvág a reggel még néptelen, hosszú városi strandon  -  ott, távolabb érintetlen, ősi táj kezdődik : a lapos, terjedelmes dűnéket tiszta fű borítja, a partszegély homokja nagy szemű, világosszürke, s a homokban víztől simára csiszolt uszadékfák, amelyek szárazra vetve fejezték be itt hosszú tengeri bolyongásukat. Zátony is van, amely apálykor tükörsima, s amelynek szikrázó peremén túl a Csendes-óceán hullámai tornyosulnak egymásra.

Sura kiválasztott valahol a dűnék között egy rejtett mélyedést, és leterítette a plédet. A homokot sodró szél száraz sistergéssel lebegtette a nyitott könyv lapjait, amelyekről Sura egy álló nap alatt sem olvasott fél oldalnál többet, mert a hőség forró hullámai szétzilálták gondolatait, s ilyenkor nehezen tudta követni a fekete betűsorokba rejtett idegen eszmefuttatásokat. A lányra néha váratlanul rátört az álom, es védtelenül elnyúlva elaludt  - és ilyenkor, mintha valaki gondoskodón, aggódva hajolt volna fölé, és azt sugallta : ébredj, ébredj hát ! - és mintha az álom kimeritő forróságából ő maga is válaszolt volna : mindjárt, csak még egy kicsikét . . .  mindjárt. Amikor felébredt, nedvesen párállott a teste, fölkelt és a tengerhez kóválygott, vonszolta magát a forró homokban, bizonytalanul kerülgette az uszadékfákat, amelyeket pedig oly egyszerű lett volna átugrani. A térdig érő, kavargó vízben keresztülgázolt a zátonyon, léptei nyomán riadtan rebbentek szét a kékesen csillámló fényfoltok, majd amikor közvetlenül a zátony mögött végre
elérte a hirtelen mélyülő vizet és kivárta, hogy egy üvegesen csillogó magas hullámmal kerüljön szembe, akkor arccal a vizbe vetette magát. A magas termetű, széles vállú, súlyos léptű lány, aki a tengerparton nőtt fel, ugyanolyan könnyedén Úszott, mint ahogyan a földön Iépkedett, és csak akkor fordult vissza, ha fázott, és a zavaros-zöld tengermély felett félelemként tört rá a magány.

Egyik nap a másik után lobbant el, s ezek a derűs napok, a homok egyhangú fehérsége, a tenger csillogása, és a vakító napfény az égbolton egyetlen szikrázó valósággá olvadtak össze, annak az álombéli örömnek megvalósu]ása volt ez, amely a hatalmas város sűrűjében ringatta, ahol élt. Gondtalan örömmel fecsérelte a szünidö napjait, nem számolta múlásukat, mindig csak a másnapi, rózsás hajnalt várta: még az ágyból az ablak felé nyújtózott, félrevonta a függönyt, s azt nézte, nem kendőzik-e felhők az eget, nem közeleg-e eső. De minden szép volt, és a lány elégedetten élvezte megvalósult boldogságát, amely a legősibb és a legegyszerűbb volt e földön - nyugodtan aludni a szabad ég alatt.

Egy ízben, déltájt, forró, homokos szárazköd áradásában aludt el, és arra ébredt, mintha hideg vízzel öntötték volna végig. Föltápászkodott, felnézett, és a feje fölött meglátta a nap apró. hunyorgó foltját, amely kísérteties fehéres csomók között vergődött. Körös-körül minden  - a tenger, a part, a sziklák - eltűntek a váratlanul előkúszó, zavaros ködszitálásban. A köd ibolyaszin mélyén rázkódott és harsogott a tenger.

Elsötétült a nap, elveszett az idő mélyén, semmivé szűkült, s a lány szívét bánat szorította össze. Milyen váratlanul zajlott le minden, milyen gyorsan és reménytelenül tűnt tova a ineleg. A köd hirtelen beborította az egész tengeröblöt, a Sirály-foktól a világítótoronyig, összegyűlt, gomolygott a magas sziklafalak között. Csak néhány lépésnyi távolságig lehetett sejteni a homokos partszegélyt, és a fehér homályban sejtelmesen meredeztek a mozdulatlan uszadékfák.  Sura
gyorsan összehajtotta a plédet, magára kapta a ruháját, a szatyrát már nienet közben csomagolta össze, és a tengerparton elindult a város felé.

Sura előtt egy kékes, bizonytalan emberi sziluett tűnt fel a ködben: amikor a mennydörögve zuhogó hullámverés sisteregve és felcsapódva elhalt a parton, léptek hallatszottak -  egyenetlen csoszogás. Az ember közvetlenül a hullámverés szélénél haladt, a vízfodrok szegélye föl-fölcsapott rá. Két lépésnyi közelségből Sura fölismerte volt tanárát, Jurij Lvovicsot. A férfi nadrágszára úgy-ahogy feltűrve, lábán nedves zokni, nagy, fekete cipöjét kézben vitte.

- Jurij Lvovics - szólította meg Sura, bár még nem volt biztos benne, valóban Ö-e az.

A férfi megállt, szabad kezével olyan mozdulatot tett, mintha a ködfüggönyt akarná félrevonni, amelytől nem látott.
- Á-á! Silova - mondta végül, miután alaposan szemügyre vette Surát.
- Így igaz, Jurij Lvovics, én vagyok. . .  - kezdte pergő nyelvvel a lány, majd rögtön el is hallgatott, észrevéve, hogy a tanár láthatóan ittas.

Jurij Lvovics közelebb lépett, igyekezett szilárdan megállni, de egy felfutó hullám kimosta a lába alól a homokot, s a férfi megtántorodott.
-  Mit keresel itt, Silova? - húzta össze szigorúan a szemét a tanár, aztán, rövid szünet után legyintett, és elmosolyodott.  - Látogatóba érkeztél? Tanulsz valahol?
- Tanulok, Jurij Lvovics, a Testnevelési Főiskolán - felelte zavartan Sura.
-  Vi-lágos . . .  Nekem meg fiam született, tudod-e? Olyan kis főkötős . . .  - közölte a tanár, és ujjával kört vont a feje búbja köré, és ebben a pillanatban vízcseppek zápora zúdult rájuk, lábuk körül habos víz örvénylett.

Sura ingénél fogva elkapta a megtántorodó tanárt, nehogy a férfi hanyatt a tengerbe zuhanjon.
-  De hiszen maga csuromvíz, Jurij Lvovics, jobban tenné, ha hazamenne - próbálta rábeszélni, miközben igyekezett távolabb húzni a víztől.
-  Hát aztán, mi van abban? -  lendült neki kihívó vidámsággal a tanár, és elrángatta a karját.  - Azok ott lakomáznak, én meg sétálni akarok. . .  a Sirály-fokig. . .  És különben is, felhúzom a cipőm.

Maga elé hajította a cipőjét, és megpróbált belebújni, de még a homokot sem söpörte le a lábáról. Amint felhúzta a cipőt, nekilátott~~y izmos lábikráin legyűrje a nadrágszárat,  Sura pedig ajkát beharapva támogatta a tanárt - nehogy arcra essen. Bánatosan ismerte fel a tanári nadrágot, annak az új, pörkölt cédrusmag-színű öltönynek a nadrágját, amelyben a fővárosi főiskola ifjú végzőse először jelent meg az iskolájukban. Olyan élesre vasalt volt akkor ez a nadrág, hogy akár ceruzát lehetett volna hegyezni rajta. Csöndes, szép ember volt a tanár;  Sura egy iskolai bálon táncolt vele, és tenyerében még ma is érezte az öltöny anyagának szúrós érdességét . . .

S most itt áll előtte, italtól kótyagos feje körül kavarog a köd, amelyben valahol a messzeségben ott hunyorog a sápadt napkorong. A tanár egy dúsidomú, nagyhangú nőt vett feleségül, az  alsó tagozatosok tanítónőjét: fürdéskor visszhangzott a part visongásától, mindig vadul kalimpált a vízben, és már volt egy nagy lánya első férjétől, a városi közüzemi vállalat főnökétől.

 - Menjen haza, Jurij Lvovics - kérleli Sura a tanárt, az meg elmélyülten kotorászni kezd a  nadrágzsebében. Két ujjával nyúlkál a rövidujjú, nyári ing mellzsebébe. Szép, barnára sült kezén feszülnek az izmok.
- Nem értem ~ mondja a férfi.  -  Drága Silova . . .  szeretnélek megkínálni cukorkával . . . Mondd csak, bekerültél a főiskolára?
-  Bekerültem, Jurij Lvovics - feleli panaszos hangon Sura; legszívesebben a fejére húzná jókora strandszatyrát, és körül se nézve elfutna, végig a parton.
- Nincs... A homokban lehet, valahol a homokban - dünnyögi elgondolkodva Jurij Lvovics, és lassan elballag a ködben. A cipőjében tocsog a víz.
Már elmerül a zavaros ködben, amikor visszakiált:
- Silova-a! Látogass eI hozzánk!
- Persze, rohanok - feleli halkan, dühösen Sura.

Nézi a férfi mély lábnyomait a nedves homokban; hullám csap fel, és könnyű, csipkézett szegélye elmossa a nyomokat, csak vízzel telt, alig látható sekély gödröcskék maradnak a helyükön. És Sura távoli zenét hall - az idők távolából idesuhanó zene tisztábban, szomorúbban cseng . . .

Egyszer, újév éjszakáján a felsősök az iskolában virrasztottak, és Jurij Lvovics, akit megbíztak, hogy felügyeljen rájuk, reggelig játszott a lehangolt iskolai pianínón. Elmélyülten játszott, arcán feszült bánat ült, mintha észre sem vette volna a jelenlévőket. Fekete hajfürtje barna homlokára hullott, keze szép mozdulattal torpant meg a pianínó fáig kopott billentyűin . .  .  Mit játszott? És hol tanult meg ilyen jól, szépen zongorázni? Talán muzsikusnak készült, csak valamely okból nem sikerült a dolog, s így lett fizikatanár. Titok volt ez, valami bús titok, amit Sura mindmáig nem fejthetett meg.

És a lány életének sima tükrére mintha újból kő hullott volna az égből, és nyomán sötét. koncentrikus körök keletkeztek  - majd egyszer, évek múltán visszatér ide, s ezek a körök már sehol sem lesznek. De egyre fájóbban tapasztalja majd maga körül az emberi sorsok keserves beteljesületlenségét. És ez a beteljesületlenség bizonyára ott rejtezik abban a magban, amely körül forog, fejlődésének végtelen pályáján röpülve a világ.

Sura elmélyülten álldogál, meredek lejtésű csípője meg-megböki a vállán lógó szatyrot  -  a szatyor hosszú szíján himbálózva lendül tova, s visszaútján neki-nekiütközik csípejének. Szandálból kikandikáló lábujjaihoz sebesen és hangtalanul törleszkedik az óceán fodros pereme, sistereg és buborékokat vet a nedves homok.

-  Hát mi vagyok én, a felesége, vagy mi !  - mondja mérges-hangosan. Legszivesebben a tanár után eredne, hogy fölkutassa és hazavigye . . .  de mégsem teszi. Folytatja félbeszakított útját hazafelé, először lassan, majd gyorsan, végül ruganyos sportolóléptekkel.

A pataknál Sura csaknem belebotlott egy déli itatás után pihenő tehéncsordába.  Az állatok jól érezték magukat a váratlanul földrehullott felhők hűvös mélyén : a tehenek egy része a homokban hevert, mások a tengerbe ömlő patak sekély vizében álldogáltak, elmélyülten kérődztek és legyeztek fülükkel. A légymarta fülek körül borzas pamacsokban kavargott a megbolygatott köd. Egy szarvatlan bikaborjú felugrott Sura láttán, majd felbőgött, és eszelős vágtában vágott neki a tejfehér homálynak, sovány háta ívbe görbült, farka botként meredt az égnek. Sura a pásztorral is találkozott; az alacsony, tömzsi férfi ülepén zsákmódra lÓgott a bő szárú nadrág, a pásztor hátán hosszú, fekete ostorszíj tekerőzött a földre, s a férfi tempósan, élvezettel cigarettázott a ködben.

Sura elhatározta, hogy csak kellemes dolgokra gondol : ,,Nemsokára megkapom a gerelyvetésben a sport mestere címet, télen meg részt vehetek az országos sí-edzőtáborozáson . . . '' A lány gyors léptekkel átvágott a tehéncsordán, mindig is tartott kissé ajószágoktól, s hamarosan azokhoz a lapos dűnékhez ért, amelyekre szobája ablakából rálátott.

Itt már ritkásabb volt a köd, följebb szállt  -  a földre huppant felhő lassan visszatért az égre. A strand szegélyén kezdtek homályosan feltünedezni a doboz formájú, part menti házak, körvonalaik bizonytalanok voltak a ködben, akárha homályos üveg mögé rejteztek volna.  A homokot nyaldosó szüntelen hullámverés csipkés szegélyétől valamivel beljebb tábortíiz lángja sárgállott, átfázott kisfiúk kuporogtak körülötte.

Sura már csaknem hazaért, amikor néhány hideg csepp érte arcát és fedetlen vállát  -  a csöndes, lilás köd nyomában észrevétlenül előlopakodott az eső.

Először csak óvatosan, apró permettel kóstolgatta a földet, aztán nekiveselkedett, s vagy négy napon át öntözte szakadatlan a két zöld hegyvonulat közti keskeny folyóvölgybe szorult, fából meg salakbetonból épült városkát. A csenevész patakocska esőben mindig sárgás-zavaros és sebes folyású lett, és félelmetesen örvénylett. A víz egészen a magas, agyagos part pereméig ér, hidakat sodor el, és ha a dagály ilyenkor elzárja a folyó torkolatát, még árvíz is előfordulhat. A szinte évenként megáradó víz; tűz a halfeldolgozóban; egy nem túlságosan híres filmszínész
 vendégszerepIése  -  míndez nagy eseménynek számított egy ilyen kicsiny szahalini városka életben. A lakosság szórakozását mindössze egy étterem, egy mozi, az Epítők klubja és egy szabadtéri tánchelyiség szolgálta, semmi más  -  de ott volt a tenger, a strand, a hegyek, amelyeknek lejtőit sűrű erdŐ borította, meg dúsan terjeszkedő bambusz, gombák és erdei bogyók, ott voltak a valószínűtlenül óriásira nőtt hold bronzos fényében fürdő különös éjszakák, és a hosszú fajárdák, amelyeken oly élvezettel lépkednek az ifjabbak. Meg ott volt még a magas fű  -  a világ legmagasabb füve, amely hajlékonyan feküdt a végigsöprő szél alá, s újra meg Újra az égre nyújtogatta keskeny karját. 
Nagy, lágy hullámok futottak végig ezen a füvön ; a légen át jutottak el a végtelen óceánról a zöld, folyami árterületekre...

Amikor Sura az ablakpárkányon ülve egy bögre tejet kortyolgatott, az üveget már sűrű cseppekben csapkodta az eső. A kövér vízcseppek, amelyek számtalan kilométert tettek meg a légen át, most az ablakhoz tapadva leselkedtek be a házba. S milyen jóízű volt ez a kenyér a tejjel !

Anyja megkérte Surát, hogy hozzon mosóport a boltból, és a lány sustorgó, vékony esőköpenyében kilépett az esőbe. A szedett-vedett botokból tákolt alacsony kerítés fölött  -  a botok közé szakadozott halászhálót húztak ki, hogy a csirkék ne tudjanak kibújni köztük  -  Sura egy magas, karcsú derekú női alakot pillantott meg a szomszéd kertben. A nő vattázott lélekmelegitőt borított a fejére, rövid szoknyájából kivillant gömbölyű, fehér térde. A szépséges Zsanna futkosott a kacsák után, az az egykori aprócska, csöndes koreai kislány, aki valaha Sura barátnője volt. Zsanna pénztáros volt a prémesállat-tenyésztő szovhozban, s szépségének híre eljutott két városba, és tucatnyi part menti településre.

Sura csak a nedves szénsalaktól feketéllő mellékutcába érve döbbent rá, hogy nem hozott ernyőt, s most vizes lesz, és arcába tapad a haja. Az eső még jobban rákezdte, és kitartóan kopogott a bádogtetőkön. Surának nem akarózott visszafordulni; hirtelen gyerekkori emlék rémlett fel előtte, és mosolyogva pillantott a szomszédos udvar felé, ahol Zsanna meztélláb topogott a tócsákban, úgy hajtotta maga előtt a megzavarodva zsivalygó kacsákat.

Sura a kerítéshez lépett, ahol hatalmas lapulevelek nőttek - egy-egy levél alatt felnőtt ember is menedéket talált volna az eső elől. Sura kiválasztott egy ép levelet, amelyet még nem rágtak meg a hernyók, és nagy nehezen kettétörte a növény vaskos, nedvtől illatozó szárát.

Ott ballagott az ismerős, kedves, salakkal felszórt úton, zöld lapulevelet tartott a feje fölé, és nem érte az eső, és a közelben zúgott a tenger.

BALOG JUDIT fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 2. sz., 92-96. oldalak)

Tigris Kamcsatkában?

ANATOLIJ KIM
Akvarell

 Az ilyen technikával alkotó művészek különleges emberek. Különlegességük abban áll, hogy tökéletesen beérik azzal a kevéssel, amit a vízfestészet lehetővé tesz. Az áttetsző vízfestékkel lehetetlen teljesen visszaadni az anyagi világ tömörségét, zamatosságát, kellemes érdességét és súlyát, míg az  olajfestékkel dolgozók megközelítőleg képesek erre.   Az  akvarellista víz duzzasztotta ecsetjének hegyére emeli a környező tér s a teret betöltő tárgyak felületéről a szivárványszínű port, és a vízhártyával együtt óvatosan áthelyezi a papírlapra. És amikor a víz felszárad, a papír felületén ott marad a világ szépséges arcáról vett színes púderréteg, amely gondos elővigyázat mellett megőrizhető addig, míg magát a papírt porrá nem őrli az idő. Lám. ilyen pillangó az akvarell !                                                                  

A.jó akvarellképen látszania kell a papír-alapnak, az kell, hogy áttessék a festékrétegen, hogy egyetlen sűrűre, tömörre mázolt, úgynevezett ,,eltömődött'' folt se legyen a képen.  Az akvarellista számára a papír nem egyszerűen kétdimenziós festészeti felület. mint a lealapozott vászon, karton vagy fatábla  - nem, számára a fénylő papirlap valóságos titkos, törékeny reménység. a megfoghatatlanul tünékeny világegyetem mélysége, szélte és hossza, és tulajdonképpen mindaz,
 ami be sem szorítható az akvarellfestészet szerény keretei közé. És a művész erre a mélységre, szélességre és magasságra viszi fel könnyű vonásokkal a bő vízben oldott festéket, Úgy, hogy közben nem téveszti szem elől a térnek e három kiterjedését. Hunyorog a feszültségtöl és a lelkét megrázó izgalomtól, az alkotás pillanatában nem küzd verejtékes arccal makacs modelljével, hanem gyengéden napvilágra hozza a papírlap-téren, hiszen ez a vágyott modell már rég ott rejtezik, csak egy csöppet hangsúlyosabbá kell tenni a színek segítségével legkiemelkedőbb, legfeltűnőbb részeit, az éles hajlatokat és a csillámló széleket.

Bizonyára világos hát a célom: kedvelt hivatásomról szeretnék szólni, és persze arról, mindez hogyan kezdődött - mikor éreztem először elhivatottságot, hogy akvarellfestő legyek.

Az egész dolog természetesen még kora gyermekkoromban kezdödött. . .  Kérem, ne kezdjenek máris ásítozni, ne dobják félre feljegyzéseimet! Képzeljék csak: mindez Kamcsatkán történt, ott láttam meg először egy tigrist, amely kő alól előkúszó kígyóhoz hasonlatosan lopakodott elő egy szikla mögül. Önök most persze rögtön közlik, hogy Kamcsatkán nincsenek tigrisek. Így igaz, így igaz ! Mégis, legyenek türelemmel, hallgassanak végig, hadd fejezzem be ezt a kis etűdöt.

Bármily jelentéktelennek tartjuk is egy művész munkáját, az mégis mindig része sorsa teljének, mint ahogyan a szirom vagy a zöld levél is része a virágnak, a fűnek. Es félretéve a fontos ügyeket, ugye néha képesek vagyunk elgyönyörködni egy egyszerű kis virágban, egy aprócska fűszálban, melyben fölleljük az eleven, önálló, egyedi sorsú lényt, vagyis azt, ami velünk rokon  -  a reménység, az örömök és a naphoz zengett hálaének hordozóját.

Nincs Kamcsatkánál bámulatosabb vidék (azt akartam írni, hogy ,,gyönyörűbb'', de nem állt rá a kezem erre a banalitásra, inkább felcseréltem a jelzőt). Amikor a tengeren tizenkettes erősségű szélvihar dühöng, olyankor itt vízhab röpül az aszfaltszürke égbolt alatt, jókora habfoszlányok. A szél gyerekméretű darabokban hordja szerte ezt a habot. amely rátapad a tengerre néző ablakokra és házfalakra, s ahogy szálltában nekiütközik a távírópóznáknak, hangtalan bombaként robban szilánkokra.

Emlékszem a kutyákra is, a bozontos kamcsatkai kutyákra, ők ott a legfőbb igavonók. Télen felszerszámozva futnak a kutyaszánok előtt, nyelvük hosszan kilóg, vaskos lábuk futását a szikrázó, tömör hókéregbe mélyedő körmeik segítik. A kutyaszánok közt van teherszán s van utasszállító. A teherszállító - vaskos, de igen alacsony és hosszú talpakra szerelt közönséges szán, hanem az utasszállító, az igazán díszes sporteszköz, az ülések fonott támlája akár az apró gyerekszékeké, s a szán elején cifrán faragott ív, hogy legyen mibe kapaszkodnia a hajtónak. Ezeket az íveket néha vörös szalaggal tekerik be, hogy szebben mutassanak. Egyszer éppen az utcán korcsolyáztam, s véletlenül egy ilyen személyszán alá kerültem : emlékszem, hogyan villant el fölöttem a kutyák nedves nyelve és szemfoga, meleg kutyaszag áradt a fekete, fehér és szürke hasalji szőrökből, aztán a szántalp hosszan siklott keresztbe a lábamon. Időm sem volt megijedni, meg aztán nem is éreztem különösebb fájdalmat. Fölszedtem a sapkám a földről, és félresántikáltam - nem tudom, egyáltalán észrevette-e a hajtó ezt a jelentéktelen balesetet.

Elmondom még, hogy nyáron a kutyák a különleges, kopár foltokkal tarkitott Kutya-sziklán éltek. A szikla zöldjét szétszabdaló kopár foltok mindegyikén egy-egy földbe vert cövekhez láncolt kutya hevert. A kutyáknak jukolt, vagyis a veremben megrohadt halat hajigáltak vashoroggal a gazdáik. A Kutya-szikla lakói nagy egyetértésben, vadul megugatták az arra járókat. s ha nem volt kit ugatni, hát vonítva hívták az anyjukat, apjukat a szegény párák.

Bámulatos élet ! Miért is forog mindig csak egy irányba, miért nem lehet visszapergetni ezt a filmet? Szeretném, ha a Gejzírek-völgyébe menet újból elhaladhatnék a Kutya-szikla mellett :  kezemben útitarisznya helyett egy párnaciha, s a cihában illatos, langyos zsömlék. Azokat a zsömléket anyám csomagolta, s közben csüggedten csóválta a fejét, sűrű könnyei mellére peregtek: féltett és sajnált, amiért egyedül kellett megtennem a halkombináttól a hőforrásokig a hét kilométert, ahelyett, hogy teljes biztonságban, apámmal tenném meg az utat. Csakhogy apám egészen váratlanul kórházba került, s azon nyomban fel is vágták a hasát: gennyes vakbélgyulladása volt. Anyám meg én nem sokat konyítottunk az orvostudományhoz, és szörnyen aggódtunk apám miatt. De hát a beutalót nem hagyhattuk veszni  -  apám szabadságon volt, s hogy ne tengjünk-lengjünk otthon, anyám elhatározta, hogy üdülni küld bennünket, valami ismeretség révén szerzett két beutalót; egy felnőtt s egy gyerek számára, félárút. És akkor, micsoda csapás - apám a kórházi ágyat nyomja, enyhén megereszkedett, domború hasát felvágták. Volt miért sírnia anyámnak : a baj nem jár magában, kárba veszett a felnőtt-beutaló, nem sikerült senkinek átadni (afelől azonnal határozott anyám, hogy engem küld el magamban, mert a munkahelyén mérleget készitettek) ráadásul anyám félt a medvéktől, amelyek csapatostul halásztak a folyónál, márpedig az üdülőbe éppen a folyó mentén vitt az út)... De hát anyámba hösi lélek, s ráadásul, úgy látszik a jövőbe látás adománya szorult; sok-sok év fátyolán át a távoli jövőben bizonyára látott egy szürke, apró termetű férfit, aki türelmesen rajzszögeli az állványra a Whatman-papírt - rnert énnékem medvék sűrű csapatán kellett átverekednem magam, hogy akvarellista lehessek.

Magam mögött hagytam a Kutya-sziklát, és a magas folyóparton kanyargó ösvényen ballagtam.

Egy kicsit féltem a medvéktől, egy kicsit sajnáltam apámat, de mindezen az érzésen felülkerekedett az izgalom, amelyet a barátommal, Afonykával nemrég lezajlott beszélgetés ébresztett bennem. Mindjárt indulás után találkoztam vele, alig tizenöt lépésnyire házunktól. Elmondtam, hová megyek, s belőle máris vagy jó félórán át ömlött a szó, aminek eredményeként végül én elszórtam a zsömléket, Afonyka szeméből pedig valósággal sütött az elszántság.  Mint minden zseniális ötlet, ez is váratlanul támadt; az volt a lényege, hogy Afonyka megszökik hazulról, s eljön velem a Gejzírek völgyébe. Ott majd egy félreeső helyen kunyhót építünk, úgy élünk, akár a paradicsomban, zsömlét eszünk, amikor meg a zsömle elfogy, halászunk a folyóban, egy kicsit medvére is vadászunk, íjjal és nyíllal ; konzerves üvegek tetejéből csinálunk hegyet a nyílvesszőkre, hogy biztosan elejtsük a tányértalpúkat. Elmagyaráztam Afonykának, hogy ha sikerül a medvét ágaskodásra késztetni, s aztán eltalálni a nyíllal a legsebezhetőbb pontját - a köldökét - , hát a bozontos mackó holtan vágódik hanyatt, mellső mancsával a kiálló nyílvesszőhöz kapkodva  -  megpróbáltam mindezt eljátszani, így aztán szétszórtam a párnacihából a zsömléket.  Sokáig csúsztunk-másztunk az úton, szedegettük az elemózsiát, fújkáltuk róla a port,  s közben életre-halálra szóló szerződést kötöttünk. Afonyka most, azonnal nem jöhetett, mert meg kellett keresnie az elkódorgott kacsákat, aztán kenyérért menni, meg hazahozni az óvodából a kisöccsét  -  no de majd holnap! Holnap igyekszik már jókor reggel elbújni a pincében, s amikor anyja és apja elmennek a halfeldolgozóba, máris lélekszakadva vágtat a Hőforrásokhoz!

Majd elfeledtem; a kebelembe rejtve gondosan összegöngyölt alsónadrágot vittem magammal. No, de erről majd később szólok. Teljes útieleganciám a következő volt: kezemben a már emlitett párnaciha a zsömlékkel (mindmáig nem tudom, miért csomagolta anyám  -  tán, hogyha medvék szegődnek a nyomomba, egyesével adjam oda nekik), fejemen sapka, rövidnadrágomat a vállamon átvetett szíj tartotta, a lábamon meg hosszú, kislányoknak való harisnya. Pedig
már kilenc éves múltam, a tizedikben jártam. Ezt a harisnyát, amikor eljött az ideje, a tűzbe hajítottam !

Nem emlékszem már a Gejzírek völgyébe vezető út minden részletére.  Csak arra emlékszem, hogyan vándoroltak fölfelé a folyón, végtelen oszlopban az ívásra készülő lazacok.  A sekély vízben jól kivehető nagy, sötét halak lassan, fáradtan mozogtak, de a zúgóknál, ahol csak Úgy habzott a víz az éles, nedves kövek körül, az oszlop legyező alakban szétterült, s a halak  sebesen úsztak szembe az árral, s a kövekhez érve ki-kivetették magukat a vízből.  A nehéz, ezüstös haltestek fölrepültek a levegőbe, sok a kövekre zuhant, összezúzta magát, s a vér sötét foltokban lebegte
körül a sikertelenek vízsodorta testét. Ó, ezek a sikertelenek ! A siker olyan egyszerű dolog, a siker az, ha azt teheted, amire születtél, légy bár lazac, akvarellista vagy szánvonó  kutya.  És mindnyájan némák vagyunk, ha sikerek öveznek, és égrekiáltó lármát csapunk, ha nem mennek rendjén a dolgok.

Emlékszem még a kompra a révnél, ez már a Hőforrások közvetlen közelében volt. Valahonnan a kéklő kősziklák felől egy számomra ismeretlen út vezetett ide a folyóhoz.  Emlékszem a révészre is (mi lehet most veled, révész?), ingéből elővillanó barnára sült, meztelen testére, ahogyan a rúddal ellökte a parttól a nehézkes, vízzel átitatott katamaránját. A bozontos szemöldökű, pirospozsgás fiatal legény valami fontos, vidám dologról ábrándozott, arcán üdvözült mosoly ült, s úgy vitt át engem, semmi kis bogárkát, egyetlen utasát a túlparta, hogy rám se pillantott.

Szerencsésen megérkeztem hát a Hőforrásokhoz. Legelőször is, még mielött az idegen  társaság előtt mutatkoztam volna, lehúztam a harisnyát, s helyébe fölvettem az alsónadrágot. Persze, nem a kurta rövidnadrág tetejére, hanem annak rendje-módja szerint, s amikor a nadrágtartó szíját is rendbe raktam, kissé eredeti, de kétségkívül tisztes férfiúi öltözék feszült rajtam. A madzagot rendesen megkötöttem a bokámnál, s úgy húztam föl a cipőmet.

Anyámnak határozott elképzelései voltak a gyermekdivatról, és nyáron rövidnadrágot kellett hordanom. Már csak azért is, mert elkészítése nem volt valami bonyolult  -  csak le kellett vágni a rongyosra hordott régi nadrág szárát. Csakhogy Kamcsatka zord éghajlata még nyáron sem engedte, hogy meztelen combokkal szaladgáljunk, ezért aztán kiötlötték azokat a gyűlöletes harisnyákat, amelyeket rejtett gombolás erősített a nadrág szárához. Távol a szigorú anyai szemtől azonban a magam ízlése szerint öltözhettem, ezért hoztam hát magammal, összehajtogatva, kebelembe rejtve a bőröndből elcsent alsónadrágot. Anyám varrta, kérésem szerinti pontos másolataként apáménak - másként föl se vettem volna : vászonból valót, fehéret, bokában megkötőset.

Amikor beléptem a kis üdülőbe, kezemben a beutalóval, udvariatlan hahota harsant, s ebből azonnal rájöttem, hogy rossz társaságba kerültem. A krákogó, köhögő, koros férfiak, akik kinevettek, hitvány, érdektelen embereknek bizonyultak. Mást sem csináltak, mint hogy elreteszelve az ajtót, sorra itták ugyanabból az egy pohárból a vodkát, meg csapkodták az asztal lapján a dominókockákat. Bele is haltam volna az unalomba s a magányosságba, ha meg nem ment egy váratlan csoda, amire a gerendákból összerótt üdülő fatornácán bukkantam rá.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)