Irina Raksa novelláiból

Eurázsia

Vaszilij Suksinnak

A Puskin téren, a csöpögő hólétől vizes falak egyikén a férfi megpillantotta végre a címtáblát: „Gépírás, N. V. Kornyejeva, 3. emelet, 8. lakás, bejárat az udvarról."
Bement az alacsony boltív alatt a gyermeklármától hangos, latyakos belső udvarra.
Megállt a kapuban, alaposan szemügyre vette a bejárati ajtókat, és a hokizó gyerekekhez fordult, akik lihegve kergették a korongot:
-  A nyolcas lakás - melyik ajtó?
-  Az első főbejárat — felelte meg sem fordulva az egyik, és ütőjével a vízbe csapott. Gyorsan ment fölfelé a nagy, süket lépcsőház enyhén emelkedő, egykor fehér lépcsőin.
Az emeletek közti pihenőkön a magas ablakok porosak voltak, macskaszag érződött. Ezek a régi házak nem tetszettek neki. Nem ilyennek képzelte a moszkvai házakat, különösen a város szívében. Ment, egyik kezéből a másikba vette a kis bőröndöt, és félt, hogy már ki tudja hányadszor, megint meghallja a küszöbről: „Nem, nem, fiatalember. Nekem megvannak a magam üzletfelei, és sok a munkám. Most nem gépelek idegeneknek. Menjen a Tverszkoj bulvárra. Talán ott..." A Tverszkoj bulváron pedig a biztosítóláncot ki sem akasztva mondták: „Nem, hová gondol, kedves barátom - »ma«! Annyi a munkám... Siet? Nos, manapság mindenki siet. Ilyen időket élünk!"

A földszinten döngve csapódott be az ajtó. Valaki fölfelé jött a lépcsőn.
A nyolcas számú ajtó félfáján több különböző színű csengőgomb tarkállott. Sarovajának egyszer, Holbergéknek kétszer, Szkorinéknak háromszor kellett csöngetni. Volt egy különálló gomb is - „Csak Miszkinnek". Úgy látszik, itt nem lakik semmiféle Kornyejeva. A biztonság kedvéért a férfi úgy döntött, hogy még egyszer átfutja a névjegyzéket, de egy hang megszólította:
-  Kit keres?
Lentről egy svájcisapkás, fekete kabátos asszony jött fölfelé, kezében élelmiszerrel teli szatyor.
-  Kornyejevát keresem.
Az asszony megállt a lépcsőn, észrevette a férfi bozontos fülessapkáját, kabátját, prémmel bélelt cipőjét:
—  Bocsásson meg, ön kicsoda?
—  Sulgin — mondta egyszerűen a férfi. — Gépelés miatt...
—  Vagy úgy... — Az asszony nyomban minden érdeklődés nélkül az ajtóhoz ment. —  Mindig le akarom venni azt a táblát. De hát csavarok tartják. — Sietősen kotorászni kezdett a retiküljében. - Tudja, már nem lakik itt.
A férfi elkeseredett:
—  Nem árulná el, hol próbálkozzak még?...
—  Nem tudom, nem tudom. — Megtalálta végre a kulcsokat, és nagy csörgéssel nekilátott, hogy kinyissa a biztonsági zárat.
A férfi felvette a kis bőröndöt, nem volt értelme tovább várni.
—  Tudja — szólalt meg újra az asszony. Ideges volt, sehogy sem tudta kinyitni a zárat. -  Tudja, meghalt. Januárban halt meg.
A férfi nem tudta, mit mondjon erre, ácsorgótt egy darabig, és aztán csak elindult a lépcső felé. Váratlanul az asszony hátranézett:
—  Maga ismerte? Gépelt magának?
—  Á, nem — vonta meg a vállát. — Egyszerűen azt tanácsolták, hogy ő meg tudja csinálni.
—  Óh - az asszony keserűen felsóhajtott. - Mindent meg tudott csinálni, mindent. Jaj, ez az átkozott kulcs...
A férfi kényelmetlenül érezte magát.
—  Adja csak, talán én... — ajánlotta.
Az asszony átnyújtotta a karikán a kulcsokat:
—  Tessék, ez a sárgás, én minden alkalommal vesződöm vele.
A férfi megvizsgálta a kulcsot, és majdnem erőfeszítés nélkül kiegyenesítette a szárát.
—  Kész, megvan.
—  Kész? Lehetetlen. — De a zár kattant, és az ajtó kinyílt. —  Köszönöm.
—  Semmiség — dörmögte, és szaporán megindult lefelé.
Lépkedett az elkoptatott lépcsőfokokon, és nem tudta, hova is menjen most. Hiszen kell, hogy legyen Moszkvában valamiféle leíró iroda. Hisz nem rohangászhat az ember álló nap keresgélve, amikor tömérdek dolga van Moszkvában, és mindössze egyetlen napja. Még nem ért le a második emeletre, amikor fölötte megszólalt egy hang, visszhangzott a lépcsőház:
—  Figyeljen csak, fiatalember - az asszony áthajolt a korláton -, azt tanácsolom, menjen a Tverszkoj bulvárra.
—  Már jártam ott. - Felpillantott. - Mindent bejártam. - De azért jólesett neki ez a figyelmesség.
—  És most hová tart? 
Elmosolyodott.
—  Nem is tudom. Próba, szerencse.
—  Mondja, sok?
—  Micsoda? - a férfi nem értette.
—  Hát a szöveg. A gépelnivaló.
—  Miért lenne sok? Egy füzetecske.
— Jöjjön föl - rendelkezett a nő, és eltűnt.
Úgy látszik, szerencséje van! Felrohant a harmadikra, és bement a nyitott ajtón.
A sötét folyosón hagyma, por és régi lábbeli szaga érződött.
—  Fáradjon be - hallotta messziről a nő lágy hangját. - Tegnap kiégett a villanykörtém.
Valami kemény tárgyba üktözött.
—  Jöjjön ide - hívta a nő a sötétből. - Ide, ide, a hang után. Tüstént kinyitom az ajtót.
Bentről homályos fény szűrődött ki, és a férfi egyenesen arra tartott.
Káprázni kezdett a szeme, mert a magas szoba tele volt aggatva mindenféle csecsebecsékkel — aranykeretes képek, tarka tányérok, apró üvegtárgyak és vázák a zongorán, a pohárszéken, az asztalon.
„Minek az embernek ennyi haszontalan holmi?" — gondolta. De a sok dolog között felfedezett egy térképet az asztal fölött. A két földteke, akár két kék szem, komolyan nézett a szobára.
—  Foglaljon helyet egy percre! — A nő eltűnt valahol a szekrény mögött. — Bizonyára melege van ebben a prémes sapkában!
A férfi hallgatott.
—  Igaz, én nem vagyok gépíró — mondta a lány a szekrény mögül —, de azért mutassa meg a kéziratát! — Mikor megjelent, alig ismert rá. Még egészen fiatal, valószínűleg vele egykorú lány állt előtte, fehér blúzban, sötét konttyal, kicsit hasonlított az első iskolai tanítónénijéhez. - Miért a földön? - kérdezte a lány, látva, hogyan turkál a bőröndben. - Tessék, itt egy szék.
A férfi közelebb akart lépni, de félt, hogy nekimegy valaminek.
— Á, nem, nem érdemes. — És átnyújtotta a füzetet.
A lány odament, könnyedén mozgott a bútorok között.
—  Ha tudtam volna, hogy ez ilyen nehéz dolog Moszkvában, legépeltettem volna nálam, az irodában.
—  Ez a „nálam" hol van? - a lány kinyitotta a füzetet.
—  Aktasban, az Altaj hegységben. Hallott róla? A nő nem akarta megbántani.
—  Úgy rémlik... a rádióban.
—  Igen, igen. A múlt hónapban beszéltek rólunk a rádióban. Felajánlást tettünk.
—  A kézírása elég olvasható.
—  Én is mondom, hogy olvasható. Mások bezzeg azt hajtogatják: nem és nem.
—  Nem műszaki szöveg.
—  Nem műszaki. - A férfi aggodalmasan fürkészte a nő arckifejezését. - Tulajdonképpen. .. ezek versek — és elvörösödött.
De a lány nem nevetett, sőt el sem mosolyodott, lesimította a haját, és elkapva a férfi nyugtalan pillantását, komolyan mondta:
—  Nagyszerű. Hagyja itt. Holnap nézzen be érte. Három példányban kéri?
—  Hogyhogy holnap? - a férfi nem értette. - Nekem ma kell.
— Hová gondol, kedves barátom! - A nő azon nyomban ahhoz a másikhoz hasonlított, a Tverszoj bulvárról. - Hisz ez irreális - sorra kirakta a szatyorból a kenyeret, a sajtot, egy üveg tejet. — Ez körülbelül negyven oldal, és én nem vagyok gépírónő. Én egyszerűen csak...
—  Adja ide. - A férfi gyorsan előrelépett. - Adja csak ide - és elvette a füzetet az asztalról. - Azt gondoltam, maga komolyan... - Kinyitotta a bőröndöt.
—  Semmi értelme a heveskedésnek. - A lány félretolta a szatyrot. - Hiszen egy nap alatt senki sem fogja magának...
—  Nem tesz semmit, boldogulok. - Lihegve begyömöszölte a füzetet a bőröndbe.
—  De hát reménytelen a helyzete.
A férfi látta, hogy a nő magas sarkú cipőbe bújtatott lába közeledik feléje, és megáll mellette.
—  No várjon. - Kinyújtotta a kezét. - Megpróbálom. Holnap nincs órám. Nem ígérem, hogy gyorsan elkészülök, este úgy kilenc tájt telefonáljon.
A férfi fellélegzett, guggolásból, alulról fölfelé ránézett erre a tiszta, takaros lányra.
—  Tessék, a telefonszámom. - Egy lap fölé hajolt a zongoránál. - Csak az édesanyám miatt. Ő vállalta volna. Ő mindig mindenkit kihúzott a bajból.
Követte a lányt a folyosón. Most világosabb volt itt. A mennyezet alatt villanykörte pislákolt. A fogasok közti kis falnál, befelé fordulva valaki telefonált. A lány kinyitotta az ajtót, és kiengedte a férfit a lépcsőházba:
-  Ha telefonál, Zsenyát kérje - és huncutul mosolygott. - Nincs melege ebben a sapkában?
-  Ne veszítse el a füzetet - figyelmeztette a férfi.
A lány elnevette magát, és becsapta az ajtót. De a nevetése elkísérte Vászját végig az emeleteken. „De meg van akadva ezzel a sapkával. Olyan, mint általában egy sapka, rendes, mormotaprém. Milyen nehezen szereztem Barnaulban!" Még büszke is volt a sapkájára.

Vászja Sulgin a telefon felé tartott a széles tavaszi utcán, Jurij Dolgorukij szobra mellett. Valahol az Altajban még hó van, de itt az aszfalt már majdnem száraz, és tócsák csillognak a fák tövében, a rácsok alatt. Hányszor álmodozott arról, hogy elmegy Moszkvába — amióta Aktasban dolgozik, de már korábban is, Tomszkban, ahol tanult, de még régebben, gyermekkorában, Szvetovkában, a kis altaji faluban. Olvasott róla, ismerte, látta. Mennyi mindent hallott a városról! De hogy ő maga, a tulajdon két szemével lássa, itt sétálgasson!... A téren az emlékműnél hemzsegtek a kékesszürke, kövér galambok. Minden tartózkodás nélkül Moszkva alapítójának a vállára telepedtek. Az altaji galambok félénkek, és többnyire fehérek. Ha letelepszik egy ilyen galamb a friss szántásra — gyönyörködhet az ember kedvére.

A Moszkvai Városi Tanács körül házóriások emelkedtek. Örömmel fedezte fel őket. Ezek aztán igazi házak. Ezek már kedvére valók voltak. Érdekes lenne megtudni, kik laknak itt? Ott függönyök lógnak, nyitva a szellőzőablak. Minden bizonnyal kiváló emberek. Miniszterek vagy talán a helyetteseik, vagy mondjuk írók. És Vászja vidáman elképzelte - fölugrik hozzájuk, megismerkedik velük, egy tea mellett meghányják-vetik ügyes-bajos dolgaikat, a világ folyását. Érdeklődve hallgatják majd őt, a vidéki mérnököt. Ahogy náluk Aktasban — betérhet az ember bármelyik házba, csak örülnek neki. De ettől a képtelen gondolattól nagyon rossz kedve lett. Itt Moszkvában egyelőre még minden idegen, rideg, közömbös volt a számára. Szerette Moszkvát, de a város nem szerette őt. És ez nagyon bántotta. Moszkva nem is tudta, hogy létezik egy Vászja Sulgin nevű ember az Altaj hegységből, hogy az ő utcáin jár-kel, és megvannak a maga igényei a fővárossal szemben. Pedig igényei már voltak. A szerkesztőségben nem fogadták el a verseket. Bele sem olvastak, azt mondták: csakis gépelve. A Majakovszkij Múzeum zárva volt. És ami a leglényegesebb, a minisztériumban nem kapta meg a nagyteljesítményű új fúrógépeket.

Alig tudta kikönyörögni magának ezt a kiküldetést. Maga Laskov, a főmérnök nem utazott el, őt küldte, a fiatal szakembert, bízott a sikerben, annál is inkább, mert a bánya terven felüli felajánlást is tett az értekezleten. És tessék, mi lett belőle!... Vászja lótott-futott, győzködött, bizonykodott. Minden dolgozószobában letette a papírokat az asztalra, aztán hirtelen haragjában fölmarkolta őket: „Adják vissza!" Egyre följebb ment a lifttel. A tizenötödik emeleten, amint kilépett a soron következő szobából a folyosóra, mogorván megállt, és hirtelen megpillantotta az ablakot. A széles, fénylő ablakon át fjedig a könnyű, kék ködbe burkolózó hatalmas, békés, messzeségbe vesző Moszkvát. Ámulatba ejtette ez a nagyszerű látvány, egy csapásra elfelejtett minden kellemetlenséget, egészen közel ment az üveghez, tenyerét rátapasztotta, sokáig állt így, nézett lefelé. A madarak is bizonyára így repülnek a város felett, csapatosan vagy magányosan, és látják föntről a füstölgő kéményeket, a behavazott tereket, az embereket... Aztán megint a nyakába vette az osztályokat, megpróbálta „kiverekedni" a fúrógépeket. De már nem vitázott, hanem mindegyre kitekingetett a csillogó ablakokon, és arra gondolt: „Hogyan tudnak ezek az emberek dolgozni itt, koncentrálni, mikor kinn ilyen szépség hever?" Végül a főigazgatóságon azt mondták: „Rendben van, a harmadik negyedévben megkapják!" Persze nem jó, hogy a harmadikban, de ez már mégis valami. Már csak Laskovnak kellett telefonálnia Aktasba, megtudakolni, hogyan tovább.

Itt nem lehetett nagyokat lépni, ahogy ő szokott. Egyre-másra beleütközött valakinek a hátába vagy a szembejövőkbe. Elnézte ezt az áradatot, és nem győzött csodálkozni: mennyi ember sétafikál dologtalanul! És ez csak egyetlen utca. Mi lehet az egész városban? És még hányan ténferegnek üzletről üzletre? Nos, tegyük fel, leszámítjuk a kiküldetésben lévőket — ők a munkájukat végzik. Külön vehetjük a nyugdíjasokat — megérdemelt pihenésüket élvezik. Az a kutyás hölgyike viszont igazán tudna dolgozni. Akár náluk is, a bányában. Ülne a portásfülkében és teát főzne, az is hasznos dolog. De a többiek mit csinálnak itt? Tempósan sétálgatnak, pedig hétfő van. Talán mind szabadságon vannak? Tessék, ott az a nő vagy az a fickó — meg ez és amaz is ott. Mindegyiket vissza kellene zavarni - de egyszerre - a munkahelyére. Hasznos lenne!
A Központi Távíróhivatalt azonnal felismerte, még messziről. Olyan sötét, magas homlokzatú épület, és a kék földgömb, akár a küklopsz szeme. Vászja Sulgin elégedetten ment a gyalogátjáróhoz.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)

Derült égből - örökölt ház

ANATOLIJ KIM
Nap mint nap a Dása dombja mentén

1

Borisz Messzerer: Hamupipőke (díszlet)

Élt valaha egy úri hölgy, a mi környékünkre való, elszegényedett nemesi család sarja, akit az emberek maguk közt csak Dásának hívtak. Fivéreitől külön élt, abban a dombon álló, hosszú fa-épületben, amely az örökségből jutott rá. A ház homlokzatán erkély húzódott végig, a tetőt fazsindely fedte. Telt az idő, a zsindely elvékonyodott, szélei fölkunkorodtak, az erkély leszakadt, a vénlány Dása pedig végül is különös módját választotta az öngyilkoságnak. Az udvarház közelében találtak rá, amint térden állva, nyakát egy fiatal nyírfa villájába szorította. Úgy rémlik néha, mintha én magam is jelen lettem volna ott, a nyíresben, azon a rózsafényű nyári estén, amikor még el sem ült a hazahajtott csorda nyomában a por... és a parasztok közt állva látom az aprócska, szegényesen, szinte falusi módra öltözött, görcsbe merevült alakot. Két férfi széthúzta a kétágú nyírfa hajlékony villáját, s könnyedén fölemelték a földről Dása fonnyadt kis testét. Ugyane pillanatban meglebbent házának egyik nyitott ablakszárnya — ragyogó fényfolt villant fel, és kialudt örökre.

Azóta a halmot Dása dombjának nevezték, s a háború utánra ott alakult ki a falu temetője. Nap mint nap a Dása dombja mentén megyek az erdőbe — hol bogyókat szedni, mostanában meg gombáért is. Kora reggel, ahogy a félútra érek a domboldalon, letérek az útról, a barna léckerítés egyik résén bemászom a temetőbe, és odamegyek a legszélső sírhoz. Mögöttem sötét nyom marad a fűben — a harmat, a föld e hűvös verejtéke, dúsan borítja a gyepet. Csillognak a fűkalászok galambszürke bugái és a pókok kerek hálói, amelyeket dúsan borítanak az ékszerként fénylő páracseppek. Oh, be keserű is ilyen friss hajnalon odalépni a sírhoz, megérinteni a hideg vaskerítést, és elálldogálni a vörös gránitból faragott, lapos sírkőt nézve...

Néhány perc után visszaindulok, átvergődöm a rácson, és a kerítés mentén a vízmosásnak veszem utamat. Mély és meredek is egyszerre a vízmosás, hajlatai járhatatlanok, alján madármeggy, törpeéger és csalán sűrű bozótja tenyészik, örök félhomályra és nedvességre kárhoztatva. Halott patak homokos, fehér medre sejlik a rég kidőlt erdő korhadó tönkjei és tuskói között. Keresztültörök a növényzet nedves, nyirkos, zöld barlangján, amely az ösvényt is benövi, s rámtör a vágy, hogy valahová félrehúzódjam, behunyjam a szemem, s mindenről lemondva örökre némává, mozdulatlanná váljak, mintha csak egy lennék a halott rönkök közül. Eluralkodik bennem a bánat, s úgy érzem, hogy egész földi boldogságom csak azzal teljesülhetett volna ki, aki most ott nyugszik a vörös kő alatt, aki árnyékká: árnyak árnyává lett.

Közvetlenül a vízmosás mögött sűrű erdő kezdődik, amelyet homályba borítanak a buján tenyésző növények; egymáshoz szoruló alacsony nyírfák, csemete fenyők és szívós aljnövényzet nőtte be. A talaj fölött, sással keveredve, áfonyabokrok nyújtóznak. Az ösvény mentén halvány kékeszöld és sárgás galambgombák tenyésznek, a sás közt jókora, porhanyós rókagombák bújnak meg. A vízmosás peremén cikcakkosan ásott, régi lövészárkok húzódnak, a letaposott mellvédeken is gomba nő. A nyugat felé néző erődítmények negyvenegyes védelmi lövészárkok. Az ösvény elvezet mellettük, majd oldalt, az erdő mélyébe kanyarodik, de még ott is kénytelen szeszélyes hajlatokkal kerülgetni az elhagyott lövészárkokat, a régvolt fedezékek hosszúkás hasadékait, a kerek gránáttölcséreket.

Mi, gyerekek, a háború után töltényeket, fel nem használt lövedékeket, csaknem ép fegyvereket találtunk ezekben a lövészárkokban és fedezékekben. Veszélyes játékokat űztünk az ittfeledett háborús eszközökkel. Egy Retek gúnynévre hallgató, falunkbéli apátlan fiú jobb kézfejét leszakította a robbanás...

Le-lehajoltam, s a leszedett gombákat egy zacskóba raktam. Eszembe jutott: annak idején az volt a szokásunk, hogy mindenkinak adtunk valami bántó gúnynevet. Hogy miért éppen bántót? Nem tudom. Engem például Dülledtszeműnek kereszteltek el, őt pedig, akit meglátogattam a temetőben, szívemet szorító csúfnévvel illettek: Göthös.

Valóban köhögött — az akkoriban leküzdhetetlen „mellbetegség" szörnyű köhögése rázta. És ez a kislány már azáltal halálra ítéltetett, hogy közvetlenül a háború előtt született, és a kenyér nélküli, ínséges időkben lett beteg. De ezt követően még hosszú évekig élt, nem földi jók táplálták, hanem a tiszta levegő, a legszentebb szeretet és a haldokló lányka álmai, amelyek rejtve maradtak a világ elől... Utolsó óráján csendes volt a ház. A falon óra ketyegett, amelynek fenyőtoboz formájú ingájára nehezékül üres orvosságos üveget erősítettek. Az utcán, ebben a számára megközelíthetetlen világban, autók dudáltak és dübörögtek. Én pedig valahol messze éltem...

Most a zabföldek mögötti dombon fekvő, öreg, messzire elnyúló fenyvest járom, ahová szinte észrevétlenül jutottam el a vízmosás menti erdőből. A fenyves tágas és világos; sűrű, smaragdszín pázsit teríti a hatalmas fenyők alját. Lehajolok, és a fű közül tömör, síkos tinórugombákat kotrok elő, amelyek kemények és édesek, és világossárga kalapjuk alján „zsírcseppek" fénylenek. Ezen a csodás reggelen lehető legnagyszerűbb dologgal foglalkozom — gombát szedek —, és mégis, akaratlan, feltartóztathatatlan nyögés tör elő keblemből. Felegyenesedve, kezemben a tömzsi, síkos gombával, hosszasan sóhajtozom, fölfelé nézek, minél feljebb, minél távolabb, bele a kék levegőégbe... Elképzelem a szürke szemű, sápadt lányka utolsó sóhaját, s igyekszem fellelni, mi a közös abban a búcsúsóhajban s a magam mostani lélegzetében, amelynek párája ott kúszik a nedves, hideg fű felett. A halhatatlanság jegyeit kutatom körös-körül — nem a magamét, az övét... Azt kutatom a környező égbolt rózsás reggeli ragyogásában, az árboctörzsű fenyők susogó, zöld sűrűjében és az egyenes, pikkelyes törzsek villogásában, amelyek zengő rézhúrokként feszülnek a magasba... De nem jön válasz sehonnan. És akkor végképp úrrá lesz rajtam a nyugalom és a bánat, és ismét arra vágyom, hogy olyan élettelenné, mozdulatlanná válva rejtőzhessem egy félreeső zugban, akár egy korhadt farönk.

Figyelmemet az eleven világnak már csak apró részletei, egyes pontjai kötik le — a lélek messze jár, a bánat tájain, amelyeket megismerve soha többé nem válhat olyanná, mint a többi gondtalan teremtmény... Mint a tinórugomba, amely csak ma dugta ki gombakalap helyett még színtelen, nedves, síkos és csúcsos sipkát viselő fejét a földből. Vagy a málnavörös, áttetszően világos peremű galambgombák, amelyek oly gyönyörűek itt, a fenyvesben. Eléggé sok gombát gyűjtöttem már a zacskóba, és a galambgombák meg a fiatal tinórugombák között három nagy, közönséges tinóru is van. Az ösvény közepén találtam őket, ahogy a sűrűből a megművelt földekre értem. Az egyik tömzsi, csorba szélű — tönkjének harmada kibújt már a földből — szinte engem nézett. Döbbenetes, hogy ezen a reggelen milyen nyugodt, és mily távol van bánatomtól az erdő gondtalan aprónépe: a gombák, a csízek, a mókusok, a szitakötők és a pillangók.
Már vagy húsz éve nem gombásztam — azóta, hogy elhagytam szülőhelyemet. Merre nem sodródtam a világban! Most egy idegen végakarat hozott ide. Járom az ismerős vidéket: mintha visszatérnék abba a soha el nem múló időbe, amikor tizenkét-tizenhárom éves voltam, és Dülledtszeműnek csúfoltak. Pedig gyerekkoroméban egyáltalán nem voltam csúnya. Az akkorról fennmaradt fényképeken egész tisztességesen fest kerekképű, nagyszemű ábrázatom. Jóval később, egyetemista koromban, az ökölvívó ringben verték szét az orrom, de kisfiúnak még igazán szép voltam. A falunkbeli kislányok irigységből találták ki a sértő csúfnevet: rájuk sem hederítettem, számomra csak egy kislány létezett. Az özvegy Konnova egyetlen lánya. Az özvegy hatvankét esztendős korában meghalt, és rámhagyta a házát.

Ennek köszönhetem, hogy újból itt vagyok, ahol már egyetlen rokonom sem maradt. Alá kellett írnom az okmányt, és át kellett vennem a jog szerinti örökséget... Hogy is történhetett mindez? Tudtam, hogy a leányka már évek óta halott. Én a magam életét éltem, lassacskán megfeledkeztem beteg barátnőmről, akiért gyermekkoromban titkon oly sok keserű könnyet hullattam. Csak elvétve gondoltam rá, elérzékenyülten és bánatosan... Hanem egy ízben, amikor a széles váltó kubai Martinez kergetett a ringben, és láttam, hogy félelmetes balegyenesével készül pontot tenni a küzdelem végére, ködbe borult agyam, ki tudja, miért, a sovány kislány alakját rajzolta elém, és gondolatban hozzá fohászkodtam, hogy segítsen, nehogy kiüssenek... Azt írták rólam, hogy keményen és pontosan ülő boxoló vagyok, a „ring matematikusának" neveztek, pontosan éreztem a kellő távolságot, világos fejjel öklöztem, soha nem voltam babonás, de ezúttal bizony imádkoztam — aligha lehet ezt másként nevezni... Mialatt a kubai öklöző fokozatosan eszméletlenre vert, én ahhoz fohászkodtam, akinek alakja elhomályosuló szemem előtt lebegett. És végig álltam ezt a nehéz menetet, nem csuklottam össze a gong előtt, és a mérkőzés után azonnal megfeledkeztem az imáról, és arról, akit szólongattam: ments meg, segíts...

Amikor otthagytam a ringet, sportújságíró lettem, és folytatódott a megszokott élet... Élet? Állandó utazások, a füst és láng nélküli, hamar ellobbanó nagy szenvedélyek, a bajnokok félelmetes erőfeszítései, hogy véghezvigyék azt, amire csak ők, a megszállottak képesek — vajon élet-e a hiúságoknak ez a valószínűtlen nyüzsgése és harca? De hiszen engem egész idő alatt szerettek! Hiszen engem szerettek egész idő alatt! Hát hol voltam én akkor?

Ő egészen biztosan mondta egyszer: „Mama, ha meghalok, és ha majd te is meghalsz, legyen a házunk a Dülledt szeműé" — vagy valami effélét. Az anyja pedig bizonyára így válaszolt: „Jól van, kislányom, legyen akaratod szerint..." Vagy talán az özvegy Konnovának jutott eszébe, magára maradván, a gyermekek szerelme, amely ott lebegett árva kisírt szeme előtt; recehártyájára égett az elmosódó kép: nyár, lekaszált rét, a szénában egy kurtára nyírt hajú kisfiú meg egy kislány ül. És a magányos özvegy úgy döntött, hogy halott lányának szeretett embere a legközelebbi rokon...

Soha nem tudom már meg, hogyan történt a valóságban — csak a nehézkes írással telerótt, hivatalos papírok kerültek hozzám, amelyeket a helyi falusi tanácsra bíztak. Az írásban az állt, hogy „az elajándékozott lakóház senkinek el nem adatott, sem elzálogosítva, sem elperelve, sem letiltva (megterhelve) nincsen", és hogy a polgári törvénykönyv... számú cikkelyének tartalma „az ajándékozónak megmagyaráztatott". De nekem senki semmit nem magyarázott meg, és már harmadik hete élek az idegen házban, ami most az enyémnek minősül, ám én ebben csöppet sem vagyok bizonyos.
A gazdasszony régi edényeit használom, meg a fejszéjét, a tűzifáját, a faágyon alszom, a kelmedarabkákból varrt takaró alatt. Mindez a szomszédasszony, Milenyina jóvoltából, aki ugyancsak magányos özvegy, és aki teljesítette halott barátnője végakaratát: az örökös saját kezébe adta át a ház kulcsát... Már rég haza kellene utaznom, Moszkvában vár a feleségem és a gyerekek, várnak a lapnál, de én képtelen vagyok elutazni. Itt tart valami hatalmas erő, elmerülök a bánatban és a nyugalomban, mintha eddigi életemnek minden baja, gondja, kötelezettsége megszűnt volna számomra. És felemel, s mozdulatlan hullámsörényén sodor tova a különös, moccanatlan pillanattá dermedt idő.

Reggelente, amikor felébredek, először nem értem, hol vagyok, mi van körülöttem, hosszan nézem a repedt gerendát: valósággal vándorlók sötét repedései mentén, ahol csótányok húzódnak meg, és minden alkalommal eljutok a faragott gerenda oldalsó nyílásából lógó nagy vasgyűrűhöz. Elnézem a gyűrűt, amely elvékonyult ott, ahol a nyíláshoz súrlódott, és elképzelem, hogyan ringatózott a rajta függő bölcső... És újból őrá gondolok, aki egész életén át látta ezt a repedezett gerendát, ezt a barnás famennyezetet — az első naptól az utolsóig.

Gyakran játszottunk kettesben a Dása dombján, azokban az időkben, amikor zöldellő tetején még nem volt temető — csak puha fű nőtt, lilán tarkállott a virágzó lóhere, és az özvegy Konnova füvet kaszált. Az ablakból jól látni a dombot, ha az ember az ágy szélére ül, és félrevonja a függönyt; de én csak fekszem, lehunyt szemmel, mozdulatlanul — és látom, hogyan térek haza nyári alkonyatkor a megszokott úton, a vízmosás mentén. Az a ház már rég nincs meg, lebontották, udvarunk helyén most egy pékség van, de én csak megyek, szembe a bíborszín, lehanyatló napkoronggal, gyermekkorom hűvös, harmatos ösvényén. És újból elfog a rendkívüli, riadt izgalom, amelyet akkor éreztem, amikor a lány először megcsókolt. Nem tudom, hogy jutottunk ilyen merészségig játékaink során, csak arra emlékszem, hogy előbb nyakig a szénaboglyában üldögéltünk, s a lány sötét hajába száraz fűszálak tapadtak. Kigombolta az ingem, meleg ajka erős, nedves csókkal tapadt a nyakamra. Én szokatlan riadalommal ellöktem magamtól, ő elesett, arcát a szénába rejtve, rezzenéstelenül feküdt — bizonyára pofonra számított megtorlásul. De én már elmentem, a kanyargós ösvényen elfutottam a Dása dombjáról...

Két évvel később történt. A hatodik osztály végeztével a kislány betegsége miatt már nem járt iskolába, én meg egyre ritkábban látogattam meg. Egy nagyobb katonai egységet vezényeltek hozzánk, a település szomszédságában hamarosan felépült a katonai tábor, saját klubbal és bolttal. Az iskolába sok katona-gyerek került, s az osztályok létszáma megduplázódott. Megváltozott az iskola légköre is: befellegzett a falunkbéli nagyerős-túlkoros legények bandavezérségének, akik lélekmelegítőt hordtak, és sapkájukat ellenzővel hátrafelé húzták a fejükbe — az utolsó atamánt, egy bizonyos Foga-között-félrubeles-t kegyetlenül elverte a hetedikes Bokal, egy alezredes fia, aki másodosztályú boxoló volt. Ennek a Bokalnak és elegáns, szoknyavadász öccsének, Gariknak égisze alatt kezdődött iskolánkban a box korszaka, aminek eredményeként hirtelen fordulatot vett az én életem is, s így váltam azzá, ami ma is vagyok.

Nagy nehezen elszakadok a gerenda látványától, és kényszeredetten fölkelek a régi faágyról. Reggelit készítek a villanyfőzőn, egészen egyszerűt: tojást, szalonnás krumplit, tejeskávét. Evés után kimegyek a magas tornácra, s az erősödő reggeli fénytől hunyorogva, hosszan bámulom a Dása dombját. Valami vonz, valami különös türelmetlenség kerget feléje... És amikor már az ismerős vaskerítésnél állok, s rátámasztom a kezem, mintha mindentudóvá lennék: bensőmet szokatlan világosság szállja meg, a bánat valószínűtlenül éleslátóvá tesz. Úgy érzem a harmaton a hajnali levegő érintését, mintha engem érne. Úgy tetszik, ismerem az égen még egyre halványuló hold és a mozdulatlan temetői fű ezer szállal kötődő rokonságának titkát. De azt is megértem, milyen hiú reményeket táplál a dús fű s a virágok — hiábavaló ujjongásuk és diadaluk azok hamvai felett, akik gyökereik alatt nyugosznak. És, mintegy segítségért kiáltva, szól hozzám a füvek és gyökerek sűrű szövevénye közül azoknak kara, akik valaha büszkék és alázatosak, gazdagok és szegények, jók és gonoszak voltak. Rongyos szegények csapatának képzelem őket, akik egy korty levegőt, egy darabka kék eget, az isteni létezés egyetlen pillanatát koldulják tőlem. És képtelen vagyok a rongyos tömegben fölfedezni az ívelt szemöldökű, világosszürke szemű, sápadt lánykát, akivel itt, a magas dombon ismerkedtünk tovább azzal a csodával, amelynek az első csók után jutottunk birtokába. Annak ellenére, hogy betegsége napról napra magasabb gátat vont közénk. Láttam, hogy közel már a válás, és szinte menekvést kerestem forró ajka kínzó csókjaiban, vagy legalább azt a lehetőséget, hogy én is beteg legyek, megosztva sorsát, eggyé olvadjak vele. Egy ízben alaposan összeverve, fölrepedt ajakkal érkeztem az edzésről a találkozóra, s ő óvatosan két keze közé fogta arcomat, és megcsókolta a sebet. Először heves, tűrhetetlen, egész valómat megrázó érzelmi hullám öntött el, majd mindkettőnket nyugodt, boldog elszántság fogott el, Akárcsak két esztendeje, végigdőltünk az illatos szénaboglyán. És ekkor valamitől megriadt a kedvesem, félrehengerült, kezével eltakarta halvány keblét, feltérdelt és körültekintett. Egy pillanat — és megtört a kísértés, újból elfogott bennünket a szégyen és a félelem, és tisztaságunk véletlen megmentője, egy fehérfoltos, fekete tehén lármásán rázta rézkolompját a domb túloldalán.

Nem tudom, hogyan kerültem a vízmosás aljára, mióta ülök a kiszáradt patak fehér medrében, és pergetem egyik tenyeremből a másikba a homokot. Siratom a beteljesületlen szerelmet: hagyjatok itt ülnöm a sötét hasadékban, a nyirkos madármeggy bokrok közt, ahol senki sem lát! Nem engesztelhetem már meg vétkeimért azt, aki valaha mellettem ült a Dása dombján, és keserves mosollyal félrefordulva, fojtottan kendőjébe köhögött. Kegyetlen, háború utáni gyermekkorunkban éppen ezt a gúnynevet kapta a lányka: Göthös... Amikor megtudta, hogy elutazom a településről, nem sírt — keservesen köhögött. Aztán szavamat vette, hogy írok neki... Mindössze két levelet írtam, aztán többé nem válaszoltam... Az új helyen, egy szibériai nagyvárosban továbbra is boxoltam, hamarosan ifjúsági bajnok lettem. Aztán, amikor befejeztem az iskolát, Moszkvába utaztam, és fölvettek az egyetemre... Nem tudom, mint ahogyan más sem tudja, hogy mivé válik a szerető emberi lélek, és honnan csendül meg csöndes, halhatatlan hangja. De tudom, mint ahogyan tudom a hideget és a hőséget, a barátságot és az ellenségeskedést, a küzdelemben elérhető győzelmet és a vereséget, hogy a szerelem él. És fennkölt létéhez semmi köze sincs annak a maroknyi pornak, amit a föld magába fogad. Ahogyan álom-meleg arcunk érzi a reggeli levegő hűvösét, úgy érzem a pillanatot, amikor ez eleven szerelem megérint. És csakis azért megyek nap mint nap a Dása dombjára, hogy ezt az érintést érezzem... A ködös mélyből, a kora reggeli, tejszínű párából ídesejlenek a házak bádogtetői. A két magasabban fekvő ponton templom áll, az egyik működik (ezért is szikráznak a kupolák arányló cseppjei az ég hamuszín hátterén), a másik gépkocsi-települ szolgál — a hatalmas, sisakformájú kupola megfakult, kilátszik a gerendázat. Jobbról fenyves koronázza a dús, zöld dombokat, félkörben karolja át a települést — a fenyvesbe megyek, miután elálldogáltam a sírnál, és a bánattal együtt valami végtelen nyugalom önti el a szívemet.

2.

Már csaknem egy hónapja élek itt. Mintha mindenki megfeledkezett volna rólam — az otthoniak, s a munkahelyemen is —, senki nem zavarja magányomat. A felhőtlen kék ég alatt ragyogva tombol a július. Az erdők és mezők harsogó zöldje lángolva terül el az égbolt lábánál. A múlt héten háromnapos eső volt, a föld magába itta a nedvességet, és még több zöldet növelt, még ragyogóbbra színezte a virágokat, és a fenyvesben meg a nyírfás apró tisztásain ehető gombák tömegét nevelte az erdei föld.

Reggelente gombászni megyek, kezemben kék dróttal átfont fülű vesszőkosár. A vesszőkosár az öreg szomszédasszonyé, Milenyináé, akitől a tejet vásárolom. Megegyeztünk, hogy a tejért nem pénzzel, hanem gombával fizetek. Az alkut egy esős napon kötöttük, az alábbi módon.

(A folytatáshoz a További megjegyzések-re kell kattintani)

Mennyit bír el egy sün

ANATOLIJ KIM
A gyöngédség láncszeme

Afanaszij Oszipov (Kalmukföld): A tűzhely háziasszonya

Dédanyám élete utolsó húsz esztendejében mást sem hordott, csak a fehér gyászruhát. Eszerint rég készen állt a halál fogadására, s békével várta eljövetelét. Nem emlékszem, hogy megszólalt volna az öregasszony, némán töltötte napjait a legbelső szobában, hosszú rézpipáját szívogatva.

Egyetlen nyáron vendégeskedett nálunk, aztán elvitték valahová. Emlékszem tarkóján csomóba kötött, ritkás, ősz hajára, bánatos, sötét szemöldökére, amely magasan ívelt a nyugodt szempár fölött és ruhája hótiszta ragyogására -  fehér kabátka és szoknya, fehér kelméből varrt lábbeli.

Arra is emlékszem még, hogy azon a nyáron lett egy apró sündisznóm. Nem tudni, honnan pottyant a tornácunk elé. Néhány sáv puha pihe sötétlett a hátán, hogy idővel éles tű legyen belőlük. A sünkölyök még vak volt, madárfiók-módjára csipogott. Vatta közé raktam. s langyos tejjel kezdtem táplálni, cseppenként adagolva egy kávéskanálból. Nap mint nap a sünkölyökkel foglalkoztam, órákon át üldögéltem a fészkét rejtő kartondoboz fölött. A dobozból a tej és a kölyökállat édeskés illata szállongott.

A kis sün hamarosan megnőtt, és futkározni kezdett. Pihéi tüskékké váltak, sok volt belőlük és szúrták az ujjamat. Éjjelente figyeltem, hogy szuszog, tüsszög a dobozban. s arról ábrándoztam, hogy ha nagyra nő, idomított kutyaként fut majd mindenfelé utánam.

A. felnőttek naphosszat dolgoztak, mi ketten a dédanyámmal zavartalanul élhettük a magunk végeérhetetlen álomvilágát. A házban csend honolt, dédanyám a belső szobában időnként halkan, szárazan köhintett, mintha valaki tapsolt volna, vagy gyufát sercintene, hogy meggyújtsa kialudt pipáját. Az öregasszony olyan idős volt már, hogy oda se figyeltem rá.  Akkoriban hallottam egy történetet róla a felnőttektől, s ez a történet olyan félelmetes volt, hogy igyekeztem minél távolabb kerülni dédanyámtól.

Férjének és fiának ugyanazon évben esett haláláról volt szó. A család akkoriban települt át Koreából a Távol-Keletre. Az öregasszony harmincnégy esztendős fia, az én nagyapám, hétgyermekes családapa, váratlanul megbetegedett és meghalt. Néhány hónap múltán a bánat ágynak döntötte dédapámat, s végzett vele. Aztán az egyik gyerek is meghalt. Akkor elhívták a látó embert, aki kivetette: azért halnak sorra a családban, mert a ház fölött láthatatlan, bőszült lélek lebeg. Még sokakat elveszejt, mert igen haragos, haragszik pedig azért, mert valamely rosszul eltemetett rokon lelke.
Az öregasszonynak ekkor eszébe ötlött, hogy a férjének volt egy fivére, jókedvű, nőtlen parasztember. Egy alkalommal a szomszéd faluban mulatozott, éjnek évadján indult hazafelé, s hogy lerövidítse az utat, átvágott toronyiránt az erdőn. A vadcsapáson haladtában belebotlott egy mordály elsütőzsinórjába, amit egy vadász tett ki csapdaképpen. Lövés dördült, s a golyó szétroncsolta a paraszt oldalát. Reggel megérkezett a vadász, meglátta a halálba merevült testet, megrémült, elvonszolta az ösvényről, s valahol eltemette. A félelemtől és lelkiismeretfurdalástól gyötört vadász később búcsút vett a családjától, és elbujdosott. Messzi kínai tájról írt aztán egy levelet, amelyben beismerte bűnét, s arra kérte a halott férfi rokonságát, ne álljanak bosszút ártatlan családján. Ilyesmit nem is tett senki, de az elhunyt sírjának helye ismeretlen maradt, rokonainak nagy szomorúságára.

A rokonság hamarosan áttelepült Oroszországba, s a jókedvű parasztember végső földi menedékére nem derült fény. Tizenöt esztendeig várt türelemmel az elfeledett fivér és rokon lelke, míg végül felbőszült. Szinte láttam, hogy repül kígyózva az erdők fölött, lángoló szikrázó szemmel. Féltem ettől a lélektől, s úgy gondoltam: miért kellett megölnie édesbátyját, unokaöccsét, s még egy kicsi lányt is? Jobban tette volna, ha elrepül Kínába, megkeresi azt a vadászt, s rákényszeríti, hogy új helyre temesse, ha már nem akar csöndesen nyugodni erdei sírjában.

A szomszédos szobában üldögélő dédanyám elmagyarázhatta volna, miért bánt velük ez a lélek ilyen kegyetlenül, csakhogy én nem elegyedtem szóba vele. Annyival rosszabbnak tartottam az életnél a halált, hogy tudni sem akartam a régmúlt idők szomorú dolgairól.

A családfő s a legidősebb fiú halálát követő nehéz napokban az öregasszony — aki fia házában élt — lett a nagy család feje. Menye a sok gyerekkel, akik közül a legidősebb tizennégy esztendős volt, küszködött a bánattal, alig lézengett, s örökké csak sírt. Az akkor már hatvanéves anyósnak magára kellett vállalnia a család megmentését. Nem szólt senkinek, csak elindult hazulról, a koreai határ irányába. Ez a húszas években történt, amikor szigorú határzárat léptettek életbe. Az öregasszony éjnek évadján úgy úszta át a határfolyót, hogy vizes szoknyájából levegővel töltött tömlőt formált, abba kapaszkodott. A folyó közepén a tömlőből elszállt a levegő, s az öregasszony csaknem a vízbe fúlt. Kiúszott, s a túlparton meghallotta a japán katonák hangját. Ha meglátják: fejét veszik.

Gyalog elvergődött a hegyi faluba, s megkereste a vadász házát. Az már régóta megtért idegenből és a földet művelte. Az öregasszony kérdőre vonta: ő, aki elveszejtett egy ártatlan embert, csak nem kívánja, hogy egy egész család elpusztuljon ? Nem, felelte a vadász. És imádkoztak. Aztán a vadász elment, hogy fölkutassa a jeltelen sírt, kereste egy hétig, és megtalálta. Kiásta a csontokat, tiszta gyolcsba csavarta, s máshová vitte. Egy szép, alacsony dombot választott. Néhány fiatal fenyő nőtt rajta. Ott, az aranyfényű fatörzsek között temették újból a földbe a jókedvű parasztember csontjait.

Az öregasszony azután hazatért, s most, harminc év múltán, itt ült a mi falusi házunk legbelső szobájában, valahol Kazahsztánban, ahová a harmincas években költözött a család. Egyik unokája lett az én anyám. Valamennyi szép szál nagybátyám és kövér nagynéném mélyen meghajolt ez előtt a mindig ünnepélyes és egyenes tartású, száraz kis öregasszony előtt. Eljártak hozzánk vendégségbe az ősz-öreg kolhozparaszt-asszonyok, cigarettáztak, pipázgattak, virágdíszes japán kártyával kártyáztak, de a mi öregasszonyunk soha nem kapcsolódott be a beszélgetésbe, soha kártyát nem vett a kezébe. Magányosan üldögélt, kissé bánatosan, mint aki úgy véli, hogy neki, miután végrehajtotta élete legnagyobb hőstettét, nincs már tennivalója az emberek között. És az emberek, akik talán még nem hajtottak végre ilyen hőstettet, maguk is tisztelettel és bűntudattal tekintettek reá. Nekem legalábbis így tűnt.

Mekkora volt a meglepetésem, amikor egy ízben vattázott, fehér kelméből varrt lábbelijében hangtalanul előjött szobájából, és felém közeledett. A padlón ültem, előregörnyedve szalmaszállal a sündisznót terelgettem. Dédanyám ritkás, sötét szemöldöke változatlanul gyászos ívben magasodott könnyező szeme fölé; egyetlen szót sem szólt, de figyelmesen követte a sün futkározását. Könnyedén mellém kuporodott, s apró, áttetsző kezét térdén pihentette. Én meg buzgón böködtem a sünt a szalmaszállal.

Attól a naptól gyakorta szórakoztunk együtt a sünkölyökkel. Már bátran bejártam dédanyámhoz, leraktam az állatkát a padlóra, s jómagam összekúsztam nyomában az egész szobát. A kis sün szépen kifejlődött. Papírfogatot kötöttem utána, amire mind több és több terhet raktam. Mikor aztán a teher már meghaladta erejét, a süni mérgesen összegömbölyödött, nem óhajtott dolgozni. Dédanyám, öreg parasztasszony lévén, szerette volna fölmérni az állatka vonóerejét. Pipájának hosszú szárával hol egy fakockát lökött le a fogatról, hol meg egy semmi kis dobozkát. Hatéves voltam, s egy csöppet sem furcsállottam, hogy a halált már régóta s félelem nélkül váró, hófehér öregasszony együtt játszik velem. Létünk legfőbb titka volt ez, de én akkor még nem értettem.

Nem tudom, mikor vitték el tőlünk dédanyámat, nem emlékszem, hová tűnt a kis sün. Talán elmenekült az anyjához, aki a ház alatt éldegélt. Abban az évben lettem iskolás, és annyi új gond, öröm és játék akadt... Aztán pedig — hosszas csönd és feledés... Harminc év telt el azóta.

Szahalinon jártam, hivatalos úton, s ott álltam a vízesésnél, a nedves köveken. A sziget déli részén van ez a szép, nagy vízesés. Fényképezőgép volt a kezemben, éppen fotózni készültem. A vízesés sugara széles, áttetsző lepelként hullott alá a sziklákról, s odalent a kövekre zuhanva hófehér, tiszta habként forrott és zuhogott. Hétszínű, légies szivárvány ívelt fel a vízesésből, felső sarka valahová az ég felé tört.

Nézem a szivárványt, a sűrű, fehér habot, s finom vízpermet porlik szét arcomon. Lassan kezdem felfogni a szemem elé táruló látvány tökéletes szépségét, és akaratlanul is leteszem a fényképezőgépet. Ez a látomás megismételhetetlen...
Fénykép helyett a hétszín szivárvány emlékét hoztam magammal abból a kiküldetésből, meg a nedves szikláét, amelyre szomjas méhek és darazsak tapadtak — és a vízesés lábánál zuhogó párahab valószínűtlen fehérségéét.

És most, hogy megpróbálom valamihez hasonlítani azt a fehérséget, amely úgy lenyűgözött a szahalini vízesésnél, előbb a tiszta égen úszó fehér felhőket idézem magam elé, aztán a februári hósapkát egy falusi kunyhó tetején, a kipattant gyapot-tokokat Kirgizia földjein, fehér gladioluszokat — és óhatatlanul felidézem dédanyám gyászruháját. Aztán eszembe jut az öregasszony különös, meseszerű életútja, a kis sün, amelyet gondoztam, majd elvesztettem, és még sok minden, és úgy érzem, mindenre emlékszem. S akkor kényszerítő erővel tör rám a vágy, hogy eltűnődjem azon, miben is rejlik halhatatlanságom e világon. Az előttem való s az utánam jövő életekben. Ezeket kell egybefűznöm a gyöngédség nemesveretű láncszemével.

BALOG JUDIT fordítása

Az ázsiai népeknél a fehér a gyász szine (A ford.)

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 2. sz., 101-103. oldalak)

Vezeklés helyett

ANATOLIJ KIM
Mioko csipkebokra

1

Maj Miturics rajza

Ri Gicsent tizenhét esztendős korában megházasították. Akkor történt ez, amikor a városi középiskola utolsó osztályába járt.

Ezt megelőzően elvégezte a koreai nyolcosztályos iskolát, ahol is kiderült, hogy kiváló érzéke van a matematikához, és a tanárok állhatatosan biztatták szüleit, hogy taníttassák tovább a fiút. Beiratták az orosz iskolába.

Az apjának nem sokkal később családostul együtt át kellett költöznie a szomszédos településre, ahol új bányát nyitottak, a fiút pedig otthagyták az apa régi barátjánál, Coi asztalosnál.

A nagycsaládos asztalos hét gyermeke közül egy lány volt a legidősebb,  akit mindenki a japán Mioko néven szólított, bár volt másik, koreai neve is. Sovány, félénk, párás tekintetű, apró termetű kislány volt, furcsán hallgatag és szégyenlős. Soha nem felelt, ha kérdezték  -  csak zavartan, lehajtott fejjel mosolygott. És felérhetetlen volt józan ésszel, amikor kiderült, hogy áldott állapotba került a vendégfiútól.

Az asztalost nagyon elkeserítette az eset. Éjjel-nappal csak sóhajtozott, bántotta a szégyen, jónéhányszor lerészegedett, olyan kilátástalannak találta a helyzetet. Mi lesz most a tudományok iránt oly fogékony fiúval? -  ez a kérdés kínozta az öreg Coit.  Nem óvta a bajtól barátja tehetséges gyermekét, nem felelt meg a belévetett bizalomnak.

Amikor fény derült mindenre, s a szerencsétlen Mioko szégyenét már semmiféle ruha nem rejthette, az asztalos elutazott a barátjához. Fejét lehorgasztva beszámolt neki a dolgok állásáról. Tucatszor is összeverte volna azt a szégyentelen lányt, akin elöl úgy megrövidült a szoknya, de a felesége nem hagyta, attól való félelmében, nehogy az a szótlan teremtés ijedtében összeessen és elvetéljen. Még azt is hozzátette, hogy ha a barátja nem bocsát meg, hát nem tehet mást, mint hogy fejest veti magát az elhagyott bányába.

Csakhogy, legnagyobb csodálatára, az öreg Ri nem haragudott -  igaz. először kissé összevonta a szemöldökét, de ez volt az egész. Még el is mosolyolyodott, amikor a szégyentől görnyedező asztalos bevégezte bűnbánó szavait. Az öreg bányász széntgől fekete kezét barátja kezére téve fölkacagott, és vodkáért kiáltott a feleségének. "Drága barátom, Coi - mondta -, vajon nem maga az ég irányította-e az én semirekellő fiam tekintetét arra a lányra ? Vajon nem én voltam-e, aki úgy szerettem volna mindig olyan rokonságba kerülni veletek, hogy közös unokáink legyenek? És te, Mioko apja, ellene vagy-e?" - "Dehogy ellenzem  - felelte kissé megvigasztalódva az asztalos  - , de mi legyen a fiú tanulmányaival , városszerte elismert tudásával?"  -  "Semmi  -  válaszolt jókedvűen Ri.  -  Úgy látszik,  másfajta tudományra támadt kedve ennek a taknyosnak, hát most aztán tanulhat kedvére - otthont teremteni, gyermeket nevelni. Az ember úgyis megtanul annyit, hogy leélje az életét - mondta a bányász  -,   nem kell hát valami különös tudomány miatt aggódni. Férfimód dolgozni, férfimód keresni, aztán etetni a gyerekeket, akiket a feleséged szül - vajon nem ez-é a legfőbb tudornány, Coi barátom?" kiabálta a kissé már ittas bányáz és szívélyesen rázta a barátja kezét.

De Coi, az éles elméjű, érzékeny asztalos nem hitt a barátjának, mert tudta, hogy az milyen büszke a fiára, és hogy szeret álmodozni. "Ez a nagyszerű ember képes inkább dalolni és vigadni, semhogy mások szeme láttára sírva fakadjon - gondolta megsemmisülve az asztalos. - Jaj nekem . .."

Sürgősen megtartották az esküvöt, és azon a napon, amikor Gicsen osztálytársai megkapták az érettségi bizonyítványt, a fiú már a bányában dolgozott. Bányaácsnak állt, és amikor Mioko  túl volt a szülésen, a bányaigazgatóságtól kaptak egy szobát a barakképületben.

Az aprócska Miokónak nagy, négykilós fia született. Hangtalanul szült, komolyan és megadóan  viselte  átváltozásának  -  csodás  átváltozásának  -  vérét  és fájdalmát, amelynek során ő, a végtelen világ felett szárnyaló, magányos kócsag, röptében hirtelen két külön teremtménnyé hullott szét.  A bábák  és  az  ápolónők  csodálkoztak, hogy ez az aprócska koreai asszony  nem sikoltozik  a  nehéz  szülés  közben  -  olyannyira megzavarta őket Mioko hallgatása, hogy  észre
sem vették a szülés kezdetét.

Mindez nyáron  történt, amikor Szahalin, ez a hosszú, zöId  sziget forróságban és párában úszik, amikor a piacokon bőséggel van minden  -  és mi ünnepeltük M Miokót. Ri Gicsen feltűrt ujjú, fehér ingben, gondterhelten és komoIyan járkált fel s alá a fajárdán, a kórház közelében.

Aztán  eltelt egy év,  annak  a tudománynak  minden  gondjával  és bajával együtt, amelyről  az öreg bányász beszélt barátjának, az asztalosnak. A kicsi sokat betegeskedett, Mioko éjszakákon át nem aludt, nappal meg, amikor a fia nyugodtan szendergett, órák hosszat ült mellette mozdulatlanuI, csodálta a gyerek szépségét és tökéletességét.

Gicsen beiratkozott az esti iskolába, s egy év alatt elvégezte. Széles vállú, erős, igencsak hallgatag legény lett - mint akit egyszer s mindenkorra komorrá tett volna valamely borús gondolat. Vodkát nem ivott, nem járt mulatni, ezért aztán nem is nagyon kedvelték : túlságosan gögösnek tartották. Állandóan a könyveit bújta, a fiával jóformán nem is törődött, de annak nem is volt szüksége rá, mert az anyja mindig ott volt körülötte.

Eltelt még két esztendő. A bányában szerencsétlenség történt, Gicsen apja a szén  alatt lelte halálát. Az öreg bányász vidám szelleme mindörökre eltávozott az ismerős tájról, mindenkit odahagyva tovarepült, ki tudja, hová. Gicsen legidősebb, családos nővére magához akarta venni az árván maradt anyát, de az inkább a fiához kívánkozott. Férfiember-fia közelében akart élni, bár a fiú semmiben sem hasonlított az apjára.

Gicsen továbbra is szorgosan görnyedt a könyvek fölé,  bár már rég elvégezte az iskolát. Munkából hazatérve estéit a sarokban álló alacsony asztalkánál töltötte, ceruzával a kezében, és számításokat oldott meg. Egy kora nyáréjszakán, amikor már nyitott ablak mellett lehetett aludni, az idős asszony a következö beszélgetést hallotta a sötétben. Így szólt a menye:
- Te csak utazz el tanulni. én elboldogulok magam is Joskával.
A fia válaszolt:
- Elhallgass. Ki keresi meg a kenyérrevalót Joska és a mama számára'?
A menye:
-  Majd én. Munkát vállalok a prémesállat-tenyésztő szovhozban. Joska jól elmrad itthon a  mamával. Te csak utazz el...
- Elhallgass! - vágott közbe a fia. - Aludni akarok.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Kaland a tengerparton

ANATOLIJ KIM
 Magas fű

Kim egy regénye észt nyelven

Egyszer, egy régi szép napon Sura barátnője, egy apró termetű koreai kislány barna bőrű kezével a szellőtől ringó fűre mutatott, és igy szólt: láthatatlanná vált holtak futkároznak ott. Sura akkor kinevette barátnőjét, és kioktatta, hogy semmi más az, csak a szél, a hideg és a meleg légáramlatok keveredése. Mégis, a halk szavú kislány kijelentése óta Sura kissé nyugtalan lett, mintha a dűnéken túl kékellő, fénylő, nyugodt tengerbe hatalmas kő hullott volna az égből, s most nyomában hangtalan, sötét, körkörös hullámverés keletkezne.

Sok év telt el azóta, Sura elvégezte az iskolát, elutazott a kontinensre, főiskolás lett, és most szünidejét töltötte itthon. A tenger nem is volt olyan kék, mint amilyennek a nagyvárosban festette az emlékezet, de a házuk előtti, idő-őszítette fapadot ugyanúgy átmelegítette a nap, és a hálószoba ablakából ugyanazokra a dűnékre lehetett látni - fehér homok és kékes színű fű. A feszes, sima égbolt ugyanúgy lejtett a látóhatár felé; minél közelebb a horizonthoz, annál meredekebben.

Július volt, a legszebb hónap Szahalinon, és Sura naponta kijárt a partra, szatyrában egy pléd, könyv, meg napszemüveg. Reggelenként úgy lépett ki a kertkapun, hogy be sem gombolta kurta köntösét - tetszettek neki ezek a rövid, libegő szárnyak, amelyeket a parti szél lobogtatott. Az ösvény szúrós csipkebokrok közt vezetett, s a virágok és a szorosan összezárult bimbók súlyától meghajló, rugalmas ágak időnként apró karcolásokat ejtettek a lány térdén. A partra érve Sura lerúgta szandálját, s kezében tartva ment tovább a nedves homokon, a felcsapó, majd sisteregve
visszahúzódó víz partján.

Ha az ernber átvág a reggel még néptelen, hosszú városi strandon  -  ott, távolabb érintetlen, ősi táj kezdődik : a lapos, terjedelmes dűnéket tiszta fű borítja, a partszegély homokja nagy szemű, világosszürke, s a homokban víztől simára csiszolt uszadékfák, amelyek szárazra vetve fejezték be itt hosszú tengeri bolyongásukat. Zátony is van, amely apálykor tükörsima, s amelynek szikrázó peremén túl a Csendes-óceán hullámai tornyosulnak egymásra.

Sura kiválasztott valahol a dűnék között egy rejtett mélyedést, és leterítette a plédet. A homokot sodró szél száraz sistergéssel lebegtette a nyitott könyv lapjait, amelyekről Sura egy álló nap alatt sem olvasott fél oldalnál többet, mert a hőség forró hullámai szétzilálták gondolatait, s ilyenkor nehezen tudta követni a fekete betűsorokba rejtett idegen eszmefuttatásokat. A lányra néha váratlanul rátört az álom, es védtelenül elnyúlva elaludt  - és ilyenkor, mintha valaki gondoskodón, aggódva hajolt volna fölé, és azt sugallta : ébredj, ébredj hát ! - és mintha az álom kimeritő forróságából ő maga is válaszolt volna : mindjárt, csak még egy kicsikét . . .  mindjárt. Amikor felébredt, nedvesen párállott a teste, fölkelt és a tengerhez kóválygott, vonszolta magát a forró homokban, bizonytalanul kerülgette az uszadékfákat, amelyeket pedig oly egyszerű lett volna átugrani. A térdig érő, kavargó vízben keresztülgázolt a zátonyon, léptei nyomán riadtan rebbentek szét a kékesen csillámló fényfoltok, majd amikor közvetlenül a zátony mögött végre
elérte a hirtelen mélyülő vizet és kivárta, hogy egy üvegesen csillogó magas hullámmal kerüljön szembe, akkor arccal a vizbe vetette magát. A magas termetű, széles vállú, súlyos léptű lány, aki a tengerparton nőtt fel, ugyanolyan könnyedén Úszott, mint ahogyan a földön Iépkedett, és csak akkor fordult vissza, ha fázott, és a zavaros-zöld tengermély felett félelemként tört rá a magány.

Egyik nap a másik után lobbant el, s ezek a derűs napok, a homok egyhangú fehérsége, a tenger csillogása, és a vakító napfény az égbolton egyetlen szikrázó valósággá olvadtak össze, annak az álombéli örömnek megvalósu]ása volt ez, amely a hatalmas város sűrűjében ringatta, ahol élt. Gondtalan örömmel fecsérelte a szünidö napjait, nem számolta múlásukat, mindig csak a másnapi, rózsás hajnalt várta: még az ágyból az ablak felé nyújtózott, félrevonta a függönyt, s azt nézte, nem kendőzik-e felhők az eget, nem közeleg-e eső. De minden szép volt, és a lány elégedetten élvezte megvalósult boldogságát, amely a legősibb és a legegyszerűbb volt e földön - nyugodtan aludni a szabad ég alatt.

Egy ízben, déltájt, forró, homokos szárazköd áradásában aludt el, és arra ébredt, mintha hideg vízzel öntötték volna végig. Föltápászkodott, felnézett, és a feje fölött meglátta a nap apró. hunyorgó foltját, amely kísérteties fehéres csomók között vergődött. Körös-körül minden  - a tenger, a part, a sziklák - eltűntek a váratlanul előkúszó, zavaros ködszitálásban. A köd ibolyaszin mélyén rázkódott és harsogott a tenger.

Elsötétült a nap, elveszett az idő mélyén, semmivé szűkült, s a lány szívét bánat szorította össze. Milyen váratlanul zajlott le minden, milyen gyorsan és reménytelenül tűnt tova a ineleg. A köd hirtelen beborította az egész tengeröblöt, a Sirály-foktól a világítótoronyig, összegyűlt, gomolygott a magas sziklafalak között. Csak néhány lépésnyi távolságig lehetett sejteni a homokos partszegélyt, és a fehér homályban sejtelmesen meredeztek a mozdulatlan uszadékfák.  Sura
gyorsan összehajtotta a plédet, magára kapta a ruháját, a szatyrát már nienet közben csomagolta össze, és a tengerparton elindult a város felé.

Sura előtt egy kékes, bizonytalan emberi sziluett tűnt fel a ködben: amikor a mennydörögve zuhogó hullámverés sisteregve és felcsapódva elhalt a parton, léptek hallatszottak -  egyenetlen csoszogás. Az ember közvetlenül a hullámverés szélénél haladt, a vízfodrok szegélye föl-fölcsapott rá. Két lépésnyi közelségből Sura fölismerte volt tanárát, Jurij Lvovicsot. A férfi nadrágszára úgy-ahogy feltűrve, lábán nedves zokni, nagy, fekete cipöjét kézben vitte.

- Jurij Lvovics - szólította meg Sura, bár még nem volt biztos benne, valóban Ö-e az.

A férfi megállt, szabad kezével olyan mozdulatot tett, mintha a ködfüggönyt akarná félrevonni, amelytől nem látott.
- Á-á! Silova - mondta végül, miután alaposan szemügyre vette Surát.
- Így igaz, Jurij Lvovics, én vagyok. . .  - kezdte pergő nyelvvel a lány, majd rögtön el is hallgatott, észrevéve, hogy a tanár láthatóan ittas.

Jurij Lvovics közelebb lépett, igyekezett szilárdan megállni, de egy felfutó hullám kimosta a lába alól a homokot, s a férfi megtántorodott.
-  Mit keresel itt, Silova? - húzta össze szigorúan a szemét a tanár, aztán, rövid szünet után legyintett, és elmosolyodott.  - Látogatóba érkeztél? Tanulsz valahol?
- Tanulok, Jurij Lvovics, a Testnevelési Főiskolán - felelte zavartan Sura.
-  Vi-lágos . . .  Nekem meg fiam született, tudod-e? Olyan kis főkötős . . .  - közölte a tanár, és ujjával kört vont a feje búbja köré, és ebben a pillanatban vízcseppek zápora zúdult rájuk, lábuk körül habos víz örvénylett.

Sura ingénél fogva elkapta a megtántorodó tanárt, nehogy a férfi hanyatt a tengerbe zuhanjon.
-  De hiszen maga csuromvíz, Jurij Lvovics, jobban tenné, ha hazamenne - próbálta rábeszélni, miközben igyekezett távolabb húzni a víztől.
-  Hát aztán, mi van abban? -  lendült neki kihívó vidámsággal a tanár, és elrángatta a karját.  - Azok ott lakomáznak, én meg sétálni akarok. . .  a Sirály-fokig. . .  És különben is, felhúzom a cipőm.

Maga elé hajította a cipőjét, és megpróbált belebújni, de még a homokot sem söpörte le a lábáról. Amint felhúzta a cipőt, nekilátott~~y izmos lábikráin legyűrje a nadrágszárat,  Sura pedig ajkát beharapva támogatta a tanárt - nehogy arcra essen. Bánatosan ismerte fel a tanári nadrágot, annak az új, pörkölt cédrusmag-színű öltönynek a nadrágját, amelyben a fővárosi főiskola ifjú végzőse először jelent meg az iskolájukban. Olyan élesre vasalt volt akkor ez a nadrág, hogy akár ceruzát lehetett volna hegyezni rajta. Csöndes, szép ember volt a tanár;  Sura egy iskolai bálon táncolt vele, és tenyerében még ma is érezte az öltöny anyagának szúrós érdességét . . .

S most itt áll előtte, italtól kótyagos feje körül kavarog a köd, amelyben valahol a messzeségben ott hunyorog a sápadt napkorong. A tanár egy dúsidomú, nagyhangú nőt vett feleségül, az  alsó tagozatosok tanítónőjét: fürdéskor visszhangzott a part visongásától, mindig vadul kalimpált a vízben, és már volt egy nagy lánya első férjétől, a városi közüzemi vállalat főnökétől.

 - Menjen haza, Jurij Lvovics - kérleli Sura a tanárt, az meg elmélyülten kotorászni kezd a  nadrágzsebében. Két ujjával nyúlkál a rövidujjú, nyári ing mellzsebébe. Szép, barnára sült kezén feszülnek az izmok.
- Nem értem ~ mondja a férfi.  -  Drága Silova . . .  szeretnélek megkínálni cukorkával . . . Mondd csak, bekerültél a főiskolára?
-  Bekerültem, Jurij Lvovics - feleli panaszos hangon Sura; legszívesebben a fejére húzná jókora strandszatyrát, és körül se nézve elfutna, végig a parton.
- Nincs... A homokban lehet, valahol a homokban - dünnyögi elgondolkodva Jurij Lvovics, és lassan elballag a ködben. A cipőjében tocsog a víz.
Már elmerül a zavaros ködben, amikor visszakiált:
- Silova-a! Látogass eI hozzánk!
- Persze, rohanok - feleli halkan, dühösen Sura.

Nézi a férfi mély lábnyomait a nedves homokban; hullám csap fel, és könnyű, csipkézett szegélye elmossa a nyomokat, csak vízzel telt, alig látható sekély gödröcskék maradnak a helyükön. És Sura távoli zenét hall - az idők távolából idesuhanó zene tisztábban, szomorúbban cseng . . .

Egyszer, újév éjszakáján a felsősök az iskolában virrasztottak, és Jurij Lvovics, akit megbíztak, hogy felügyeljen rájuk, reggelig játszott a lehangolt iskolai pianínón. Elmélyülten játszott, arcán feszült bánat ült, mintha észre sem vette volna a jelenlévőket. Fekete hajfürtje barna homlokára hullott, keze szép mozdulattal torpant meg a pianínó fáig kopott billentyűin . .  .  Mit játszott? És hol tanult meg ilyen jól, szépen zongorázni? Talán muzsikusnak készült, csak valamely okból nem sikerült a dolog, s így lett fizikatanár. Titok volt ez, valami bús titok, amit Sura mindmáig nem fejthetett meg.

És a lány életének sima tükrére mintha újból kő hullott volna az égből, és nyomán sötét. koncentrikus körök keletkeztek  - majd egyszer, évek múltán visszatér ide, s ezek a körök már sehol sem lesznek. De egyre fájóbban tapasztalja majd maga körül az emberi sorsok keserves beteljesületlenségét. És ez a beteljesületlenség bizonyára ott rejtezik abban a magban, amely körül forog, fejlődésének végtelen pályáján röpülve a világ.

Sura elmélyülten álldogál, meredek lejtésű csípője meg-megböki a vállán lógó szatyrot  -  a szatyor hosszú szíján himbálózva lendül tova, s visszaútján neki-nekiütközik csípejének. Szandálból kikandikáló lábujjaihoz sebesen és hangtalanul törleszkedik az óceán fodros pereme, sistereg és buborékokat vet a nedves homok.

-  Hát mi vagyok én, a felesége, vagy mi !  - mondja mérges-hangosan. Legszivesebben a tanár után eredne, hogy fölkutassa és hazavigye . . .  de mégsem teszi. Folytatja félbeszakított útját hazafelé, először lassan, majd gyorsan, végül ruganyos sportolóléptekkel.

A pataknál Sura csaknem belebotlott egy déli itatás után pihenő tehéncsordába.  Az állatok jól érezték magukat a váratlanul földrehullott felhők hűvös mélyén : a tehenek egy része a homokban hevert, mások a tengerbe ömlő patak sekély vizében álldogáltak, elmélyülten kérődztek és legyeztek fülükkel. A légymarta fülek körül borzas pamacsokban kavargott a megbolygatott köd. Egy szarvatlan bikaborjú felugrott Sura láttán, majd felbőgött, és eszelős vágtában vágott neki a tejfehér homálynak, sovány háta ívbe görbült, farka botként meredt az égnek. Sura a pásztorral is találkozott; az alacsony, tömzsi férfi ülepén zsákmódra lÓgott a bő szárú nadrág, a pásztor hátán hosszú, fekete ostorszíj tekerőzött a földre, s a férfi tempósan, élvezettel cigarettázott a ködben.

Sura elhatározta, hogy csak kellemes dolgokra gondol : ,,Nemsokára megkapom a gerelyvetésben a sport mestere címet, télen meg részt vehetek az országos sí-edzőtáborozáson . . . '' A lány gyors léptekkel átvágott a tehéncsordán, mindig is tartott kissé ajószágoktól, s hamarosan azokhoz a lapos dűnékhez ért, amelyekre szobája ablakából rálátott.

Itt már ritkásabb volt a köd, följebb szállt  -  a földre huppant felhő lassan visszatért az égre. A strand szegélyén kezdtek homályosan feltünedezni a doboz formájú, part menti házak, körvonalaik bizonytalanok voltak a ködben, akárha homályos üveg mögé rejteztek volna.  A homokot nyaldosó szüntelen hullámverés csipkés szegélyétől valamivel beljebb tábortíiz lángja sárgállott, átfázott kisfiúk kuporogtak körülötte.

Sura már csaknem hazaért, amikor néhány hideg csepp érte arcát és fedetlen vállát  -  a csöndes, lilás köd nyomában észrevétlenül előlopakodott az eső.

Először csak óvatosan, apró permettel kóstolgatta a földet, aztán nekiveselkedett, s vagy négy napon át öntözte szakadatlan a két zöld hegyvonulat közti keskeny folyóvölgybe szorult, fából meg salakbetonból épült városkát. A csenevész patakocska esőben mindig sárgás-zavaros és sebes folyású lett, és félelmetesen örvénylett. A víz egészen a magas, agyagos part pereméig ér, hidakat sodor el, és ha a dagály ilyenkor elzárja a folyó torkolatát, még árvíz is előfordulhat. A szinte évenként megáradó víz; tűz a halfeldolgozóban; egy nem túlságosan híres filmszínész
 vendégszerepIése  -  míndez nagy eseménynek számított egy ilyen kicsiny szahalini városka életben. A lakosság szórakozását mindössze egy étterem, egy mozi, az Epítők klubja és egy szabadtéri tánchelyiség szolgálta, semmi más  -  de ott volt a tenger, a strand, a hegyek, amelyeknek lejtőit sűrű erdŐ borította, meg dúsan terjeszkedő bambusz, gombák és erdei bogyók, ott voltak a valószínűtlenül óriásira nőtt hold bronzos fényében fürdő különös éjszakák, és a hosszú fajárdák, amelyeken oly élvezettel lépkednek az ifjabbak. Meg ott volt még a magas fű  -  a világ legmagasabb füve, amely hajlékonyan feküdt a végigsöprő szél alá, s újra meg Újra az égre nyújtogatta keskeny karját. 
Nagy, lágy hullámok futottak végig ezen a füvön ; a légen át jutottak el a végtelen óceánról a zöld, folyami árterületekre...

Amikor Sura az ablakpárkányon ülve egy bögre tejet kortyolgatott, az üveget már sűrű cseppekben csapkodta az eső. A kövér vízcseppek, amelyek számtalan kilométert tettek meg a légen át, most az ablakhoz tapadva leselkedtek be a házba. S milyen jóízű volt ez a kenyér a tejjel !

Anyja megkérte Surát, hogy hozzon mosóport a boltból, és a lány sustorgó, vékony esőköpenyében kilépett az esőbe. A szedett-vedett botokból tákolt alacsony kerítés fölött  -  a botok közé szakadozott halászhálót húztak ki, hogy a csirkék ne tudjanak kibújni köztük  -  Sura egy magas, karcsú derekú női alakot pillantott meg a szomszéd kertben. A nő vattázott lélekmelegitőt borított a fejére, rövid szoknyájából kivillant gömbölyű, fehér térde. A szépséges Zsanna futkosott a kacsák után, az az egykori aprócska, csöndes koreai kislány, aki valaha Sura barátnője volt. Zsanna pénztáros volt a prémesállat-tenyésztő szovhozban, s szépségének híre eljutott két városba, és tucatnyi part menti településre.

Sura csak a nedves szénsalaktól feketéllő mellékutcába érve döbbent rá, hogy nem hozott ernyőt, s most vizes lesz, és arcába tapad a haja. Az eső még jobban rákezdte, és kitartóan kopogott a bádogtetőkön. Surának nem akarózott visszafordulni; hirtelen gyerekkori emlék rémlett fel előtte, és mosolyogva pillantott a szomszédos udvar felé, ahol Zsanna meztélláb topogott a tócsákban, úgy hajtotta maga előtt a megzavarodva zsivalygó kacsákat.

Sura a kerítéshez lépett, ahol hatalmas lapulevelek nőttek - egy-egy levél alatt felnőtt ember is menedéket talált volna az eső elől. Sura kiválasztott egy ép levelet, amelyet még nem rágtak meg a hernyók, és nagy nehezen kettétörte a növény vaskos, nedvtől illatozó szárát.

Ott ballagott az ismerős, kedves, salakkal felszórt úton, zöld lapulevelet tartott a feje fölé, és nem érte az eső, és a közelben zúgott a tenger.

BALOG JUDIT fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 2. sz., 92-96. oldalak)

Krumplis lángos az asztalon

AFRIKAN BALBUROV
Sérelem

Édes fájdalom szorította össze Ajur szívét, ahogy elolvasta a táviratot, amelyet éppen most hozott a postás. A fájdalom hatására behunyta szemét és olyan nagyot sóhajtott, mintha kifulladt volna valami nehéz dolog emelésétől.

A táviratban a nővére értesítette, hogy éjszaka elindult hozzá repülőn az apjuk. Ajur behunyt szeme előtt azonnal feltűnt a régi, kedves Zergetuj, gyermekkorának kis faluja. Maga előtt látta Zergetuj utcáján siető, mit siető: szaladó apját. Dehogyis utcáján, hiszen akkoriban még nem volt utca a burját falvakban. Keskeny kis gyalogutat tapostak a fűbe egyik háztól a másikig. Különbözőek voltak ezek a kis utak; ahol a szomszédok ritkán jártak egymáshoz, alig látszottak; rokonok és barátok házai közt lévőket viszont kérgesre, fényesre taposták. Az apja lassan nem is tudott járni, hanem előredőlve, erősen a lába alá nézve — mintha attól félt volna, hogy letér az útról —, csak ügetett. Hát igen, az apja örökké sietett; Ajur csak úgy emlékszik rá, hogy örökké foglalatoskodott. Ezért lehetett olyan ingerült — látszott rajta, szinte már fáj neki —, ha valaki átjött hozzájuk; közben persze minden erejével igyekezett titkolni, hogy a szomszéd csak a terhére van — isten ments, hogy rájöjjön; hiszen a burjátok közt időtlen időktől, nemzedékről nemzedékre szállva él a hagyomány: vendégként fogadd, bárki is lépje át házad küszöbét; ha megsérted a vendéget, oda a jó híred; és inkább a nyakad szegd, mint a jó híred veszítsd el. És azt is mondják náluk, hogy a mennyegzőn még a tolvaj is vendég. Ajur, akinek lelkében makacsul el akarta ültetni az apja ezeket a bölcs tanításokat, derülve nézte, hogy a vendég kérdéseire válaszolgatva, hogyan hunyja be apja alig észrevehetően remegő szemhéját. A kérdések semmitmondó kérdések voltak, amilyeneket csak azért tesznek fel, mert így szokás; hogy vannak a gyerekek? Hogy mennek a dolgok? Hogy van a nyáj? Hogy teleltek ki? és így tovább, és így tovább. Az apja azért hunyja le a szemhéját, hogy ne vegyék észre tekintetében a fájó türelmetlenséget, amely lassan ingerültségbe csap át; mosolyog, hogy ne vegyék észre a düh alig visszafojtható rohamát; már jó ideje tudja, semmi dolga a vendégnek, hanem csak úgy bejött, mert unatkozott és locsoghatnékja támadt. Szívesen elküldené a csudába, fenéken billentené, de a szokás az szokás: ha különös ok nélkül is jött a vendég, el kell vele ücsörögni, beszélgetni, meg kell neki adni a tiszteletet, nem szabad éreztetni vele, rosszkor jött, és nincs idő vele beszélgetni. Ahogy elment a szomszéd, fölpattant az apja a helyéről, és átkot szórt, hogy ennyi időt elvesztegetett miatta. De még ekkor sem a vendéget szidta — hiszen azt sem szemtől szembe, sem a háta mögött nem lehetszidni. Ajur ilyenkor majdnem megszakadt a nevetéstől; ezért gyakran megmosta az apja a fejét; hiszen a nevetés felbőszíti a ház védőszellemét.

Hát ilyen ember volt Ajur apja. Közben persze mindenki tudta róla a kis faluban, hogy tisztességes, jó ember, és csak azért nem szereti, ha hozzá járnak, mert igy alakult az élete, túl nagy a családja, és túl kevés az ideje, hogy elvégezzen mindent, amit csak megkíván ennek a sok gyereknek az ellátása.

Hét gyerekről kellett gondoskodnia. Ajur anyja akkor halt meg, amikor a legkisebb gyerek éppen csak elérte az asztalt, hogy aztán lábujjhegyre ágaskodva megnézze, mi is van rajta; bizony egy finomabb falatot sem talált ott soha. Apja nem nősült meg újra, pedig megpróbálták rábeszélni. Azt mondta, inkább elviseli a nyomorúságot, mintsem boldogtalanná tegye a gyerekeit; hiszen gonosz mostoha is kerülhet nekik. Egymaga mosott, főzött, még varrni is ő varrt. Egymaga csinált mindent. Ajur kiskorában rettenetesen szerette a krumplival töltött lángost; ezt is sütött neki az apja, amint finom búzaliszt került a házhoz. Ormótlan lángosok voltak, látszott, férfi keze alól kerültek ki, de Ajur a világon mindennél jobban szerette őket, és behunyt szemmel, elragadtatással ropogtatta fogai alatt a keményre sült részeket. Apja csak akkor szabadult meg a háztartás gondjaitól, amikor annyira fölcseperedtek a lányai, hogy rájuk lehetett bízni a házimunkát. Apja egész életében a kolhozban dolgozott. A falubeliek tudták, fáradhatatlan ember, akinek mindenre könnyen rááll a keze. Ajur egyszer látta, hogyan gyönyörködött az éppen befejezett munkában. Amint a lányok levették a válláról a háztartás gondját, átment a méneshez. A ló volt a szenvedélye. Hogy értett hozzájuk, hogy szerette őket! Ajur azt hitte, beszélget, mit beszélget: társalog velük. Nagy munka van a ménessel, éjt, nappalt rá kell áldoznia az embernek, hétszámra nem mehet haza. 

A gyerekek lassanként hozzászoktak, hogy ritka vendég otthon az apjuk. Hazarobog a tajgából, körülnéz a házban, a ház környékén, néhány kurta mondatot vált a nagyobbakkal, megszuszogja a kicsik fejét, és már rohan is vissza. Tábortüzek füstjének szaga érződött rajta, a tajga lehelete lengte körül, az egész csapzott, sánta ember valami jóságos állatra, sőt nem is állatra, hanem egy vízbe merült, békanyálas fatörzsre emlékeztetett.

Ajur lelkébe belehasított a megbánás — micsoda tiszteletlen hasonlat is, amely most, igaz akaratlanul, de mégis az eszébe jutott. Hogy is juthatott az eszébe? Ajur, a filozófus, önkéntelenül is kereste a dolgok okát. Hát igen, az emberek, akár akarják, akár nem, lassan eltávolodnak a szüleiktől. Úgy látszik, ez óhatatlanul megtörténik mindenkivel. Kivétel nélkül mindenkivel. Senki sem veszi észre, mikortól emelkedik, az évek múlásával mint válik magasabbá, áthatolhatatlanabbá az elidegenedésnek ez a hűvös, tapinthatatlan fala; és íme, édesapja érkezéséről tudósító távirattal a kezében, az eláradó emlékek hatására, fatörzshöz hasonlítja az apját a fiú. Fúj, micsoda förtelem!... Ajur felnyögött, még a fejét is megrázta.

Hát igen, nehéz élete volt az apjának. Felnevelte mind a hét gyerekét. Egymaga. Hármójukat felsőfokú képesítéshez juttatotta. Leginkább ő, Ajur igazolta az apja várakozását: már kandidátus, hamarosan doktorál, főiskolán tanít. Rá különösen büszke lehet az apja, hiszen amúgy is mindig a kedvence volt, bár el nem árulta volna az öreg, hogy valamelyik gyermekét jobban kedveli a többinél. Taníttatta volna mindegyikőjüket, de nem sikerült. A gyerekeknek nem sikerült. Különböző okok miatt. Ajur soha nem fogja elfelejteni, hogy mennyit törte magát szegény apja. Jól keresett a ménesnél, mégis minden ősszel, ahogy lehullott a hó, derék kutyáival fölment a hegyekbe, mókusra, cobolyra vadászni. Egyszer Ajurt is elvitte magával. Rettenetesen nehéz munka volt ez. Csak az tudja, hogy milyen nehéz a coboly pompás prémjét megszerezni, aki már maga is vadászott rá. Azok az éjszakák a tábortűznél a Bajkál-vidék,rettenetes fagyában; a fáradtság, amely mázsás súlyként nehezedik a vadász vállára, úgy, hogy néha már menni sem tud az ember, hanem csak vonszolja maga után a lábát. Most nyugdíjas az apja. Az egyik lányánál lakik. Vajon miért jön?

Nagy nehezen elszakította az emlékezés fonalát, mégegyszer rövidlátó szemei elé emelte a táviratot, ajkait mozgatva elolvasta, nem tudni miért, meglobogtatta, aztán letette az asztalra.

Odakint már magasan járt a nap; látta az ablakból, a város, a hatalmas szibériai város járdáit már elözönlötte az örökké rohanó emberek tömege. „Mindenki siet, mindenki. Akár az apám... De vajon hová?" Közelebb lépett az ablakhoz és figyelmesen kezdte nézni az utcát, amelyet szinte hömpölygő nyájként árasztottak el az autók ezen a már jó ideje tartó munkás hétköznapon. Elmosolyodott: a csudát, bármit is mondasz, nem lehet kitörölni az ember emlékezetéből azt, amibe beleszületett, amit gyermekfővel megélt. Hozzá például most ezzel a távirattal köszöntött be a gyermekkora, és ő, aki már régóta városi ember, a tanárképző főiskola tanára — a csontjai is már régen összeforrtak ezzel az utcával, ezekkel a hatalmas, rideg kőből rakott házakkal —, egyből gyermekkora kis falujának fogalmait kezdi használni: „hömpölygő nyájként" ... Mivel érkezik vajon az apja? Hirtelen megremegett, és ijedten fordult a rádió lakkozott tetején álló óra felé. De megnyugodott; a Zergetuj felőli járat délben érkezik. Az öreg biztosan elámul, ha meglátja, hogyan él a fia. Drága bútor, káprázatos szőnyegek, tálalószekrény, kristály és porcelánkészlettel, óra a drága rádión, egy másik óra, amely kellemes hangon üti el az időt — ezt munkatársaitól kapta negyvenedik születésnapjára. Ajur sohasem akart valamit megszerezni, különösebben ezek a holmik sem érdekelték; a felesége, az anyósa vásárolgatta őket össze. De jó, hogy éppen nyaralnak! Nem is tudja, mit szólnának az apjához, aki még sohasem lépte át Zergetuj határát. Hiszen bárhogyan is nézzük, csak olyan falusias, mondhatni földhözragadt az öreg; csak az ő Zergetuja jelentette számára eddig a kerek egész világot. Még a feje fölött sütő nap is sajátságos, zergetuji, a csillagok is, a patakról, a rétekről már nem is beszélve, a tajgáról meg aztán végképp nem.

Bizonytalanul mosolyogva — a távirat olvastán ült ki arcára ez a mosoly —, ment ki a fürdőszobába, hogy, mint minden áldott reggel, lezuhanyozzon. Ahogy átengedte magát a testét verdeső, hűsítő vízsugár örömének, arra gondolt, majd alaposan meg kell fürdetni az apját az út után. Bizony, nem ismeri az öreg az efféle kényelmet, még a W. C-t sem tudja használni, hiszen Zergetujban élte le egész életét. Egész életét abban a kis faluban! Heves sajnálat lett rajta úrrá, görcsösen összeszorította az állkapcsát és lenyelte a nyálát. Aztán az jutott eszébe, mit is ad az öregnek enni. Sem a felesége, sem az anyósa nincs idehaza, a hűtőszekrény meg üres, hiszen ő menzán étkezik. "Vendéglőbe kell vinnem; majd a Tajgába; megmutatom, milyen is a vendéglői ebéd. Emlékezzék csak egész életében a civilizációnak egyik áldására az én szegény apám, győződjék csak meg róla, mit ért el, hogyan is él az ő édes gyermeke, lássa csak a saját szemével, Ajur, a kedvence több, mint jól él. Hát igen, sajnos, az efféle öregek az élet anyagi vonatkozásain kívül mást nemigen látnak. Velük aztán nem érteted meg a filozófiai kategóriákat, nem értik meg intellektusodat, hétpecsétes titok marad az számukra. Nos, ez a nemzedéki tragédia: ezek az öregek iszonyatos munka árán útjukra bocsátják a gyermekeiket, tudáshoz juttatják őket, mindent megadnak nekik, ami csak kell az élethez, de ő maguk még csak nem is sejtik, mit csinálnak fiaik, lányaik, mi izgatja őket..."

Egészen megnyugodott, ahogy kikötött a gondolatnál, hogy a Tajgában ebédelnek; eltűnt az előbbi, az apjával való, közelgő találkozás miatt érzett bizonytalansága; olyannyira, hogy halkan még egy kis dalocskára is rázendített. Valami kellemetlen érzés lett rajta úrrá, ahogy kijött a fürdőszobából. Volt valaki a lakásban. Eddig a zuhany sustorgása elnyomott minden zajt; igaz hallani most sem hallott semmit, de nagyon is jól érezte, hogy rajta kívül van még valaki a lakásban. Rögtön arra gondolt, nem zárta kulcsra az ajtót a postás után. Nyugtalan lett, de aztán elhessegette magától a gondolatot, hogy betörtek volna a lakásba. Biztos valamelyik barátja. Soha jobbkor! Hadd lássák csak, milyen az apja, hogyan viselkedik ő az öreggel szemben! Végérvényesen elhatároztatott a dolog: olyan ebédet ad, hogy még ez a betoppant barátja is megemlegeti meg egész életében...

Az apja ült a rekamién. Ajur úgy meglepődött, hogy megtántorodott.
—  Nahát! Te vagy az! — kiáltotta és megölelte.
—  Várj csak, törülközz meg, hiszen vizes vagy! — mondta az öreg, és gyengéden eltolta magától a fiát.

A rekamié mellett, a szőnyegen ott volt az apja útiládája. Ajur azonnal ráismert a régi jó ládára, amelyet az apja maga csinált; rézcsíkok díszítették; a sarkain még veret is volt; ötvösremek a lakatja. „De jó, hogy mégsem jött a barátom" — gondolta Ajur, a láda láttán. Felvette, kivitte a konyhába, és ott letakarta egy újsággal. Hát igen, nagyon összement az öreg. Még kisebb lett, valahogy kiaszott; csupa ránc az arca; egészen megőszült. Új öltöny van rajta, de a nadrágját persze begyűrte a csizmaszárba. Ajur a csizmára is ráismert. Egész életében ládában őrizte az öreg, csak különleges alkalmakkor vette elő. Egész életében egy pár csizma!...

—  Majd együtt elmegyünk egy vendéglőbe, reggelizni — mondta Ajur. — Szibéria legjobb vendéglője. Nagyon jól tetted, hogy eljöttél. Éldegélsz nálam egy darabig, meglátod az unokádat, most táborozik a kislány. Öt nap múlva megjön a feleségem, együtt járunk majd színházba, cirkuszba...

Az öreg egy szóval sem válaszolt. Alaposan megnézte a lakást, óvakodva, mondhatni lopakodva bejárta a szobákat. Sokáig álldogált a vitrines szekrény előtt, amelyben a kristálykészlet volt; csendesen, előregörnyedt testtel, hátán összefont kézzel állt ott. Öregemberek szokása szerint szinte minden tárgyat megfogott, óvatosan, nagy figyelemmel megtapogatta őket, mintha nem akarná elhinni, hogy éppen az van a kezében, ami benne van, és éppen az ő kezében. A hálószobában, Ajur vetetlen ágyánál nem kerülte el a figyelmét, milyen elképesztően vastag takarója van a fiának. Pehelypaplan volt az. A matrac is vastag és puha. Az öreg sokáig gyűrögette kezében a takarót, aztán hosszasan, fürkészve összehúzott szemmel nézte a fiát. Az ajánlatot, hogy fürödjék meg, határozottan visszautasította.

—  Úgy látszik, elfelejtetted, hogy odahaza, Zergetujban van fürdő — mondta, ahogy Ajur, gyengéden, de mégiscsak a kabátujjánál fogva próbálta meg a fürdőszoba felé irányítani. — Csak nem képzeled, hogy piszkosan jövök hozzád. Fürödtem, mielőtt elindultam volna.

Ajur szeme előtt elsötétült a világ: istenem, hát hogy is értelmezi az öreg az ő lehető legártatlanabb ajánlatát.
Csak aztán válaszolt a fia kérdéseire, ahogy már alaposan megnézte a lakást. Kiderült, hogy neki, az alapító tagok egyikének, üdülőbeutalót adott a kolhoz. Elhatározta, útközben meglátogatja a fiát, akit immáron tizedik éve nem látott. Igen, tíz éve. Sok ez. Nincs ez rendjén. Tudja, sokat dolgozik a fiú, tudós lett belőle. De azért egy-két napra hazajöhetett volna. Ha mégoly sok gyereke is van, csak mindegyiket szeretné látni az apjuk. Négy óra múlva indul a repülője.

Az öreg elfogadta az ajánlatot, hogy vendéglőben reggelizzenek. Igen, szó nélkül, egyetlen fejbiccentéssel hagyta helyben, még csak arra sem nézett, ahol a fia állt. Erősen összeszorította az ajkait, felhúzta a szemöldökét.
„Úgy látszik, nem nagyon tetszik neki, itt nálam. Mit lehet tenni, talán vénségére ilyenné válik mindenki. Ez törvényszerű. Még az ilyen jó természettel megáldott emberek is, mint az öregem, mogorvák, kiállhatatlanok lesznek, lassanként elvesztik maradék jóságukat, a gyerekeik iránti természetes gyengédséget. De szomorú is ez!"

Azon kapta magát, a gondolat, amely mintegy csak önmagától támadt a tudatában, és szinte egészen elnyomva suhant át rajta, majd azonnal ki is hunyt, mégiscsak valami öntudatlan, akaratlan sérelem magvát hintette el a lelkében.
„De jó is, hogy nincs idehaza a feleségem meg az anyósom!" — gondolta magában.

Ahogy telefonon taxit rendelt, jó hangosan mondta, hogy két óra múlva jöjjön a kocsi. Néhány perc múlva újból fölhívta a taxit, és immáron határozott, kemény hangon azt mondta, csak azért ismétli meg a kérést, hogy el ne felejtkezzenek róla, hiszen az édesapját indítja el az üdülőbe. Titokban figyelte az apját, és végképp meggyőződött, az öreg nem érzi jól nála magát. Apja, aki nem vette észre, hogy figyelik, az egész beszélgetés alatt fintorgott amúgy is fáradt, gyűrt arcával és csóválta a fejét, mintha valami nehéz dolgot akart volna lerázni, levetni magáról. De ugyan mit?
Amikor elindultak az étterembe, az öreg nem akart buszra szállni, ahogy a fia szerette volna, hanem megkérte, gyalog menjenek. Ajur nem lévén szokva a gyalogláshoz, nagy sóhajtással egyezett bele; nem a harmadik szomszédban van az a vendéglő!...

Ajur apja szinte sohasem volt ilyen nagy városban. Illetve határozottan állíthatjuk, hogy soha nem volt, ha nem számítjuk a háborús időket. És azt nem lehet számítani. Ezerkilencszáznegyvenegy iszonytató telén vitték el katonának. Az ő Bajkálontúli Hadosztályukat szállító katonavonatok megállás nélkül mentek át a nagy városokon, és akkor is éjszaka. Volt, ahol nappal mentek át, de a katonák csak eltakarítatlan hóval borított, mondhatni, teljesen kihalt városokat láttak a vagonok tenyérnyi ablakából. Éjszakára teljesen sötétbe merültek a városok. Várost a fronton sem látott, hanem csak füstös, üszőkkel teli romokat. Amikor meg elérkezett a győzelem ideje, és a katonavonatok visszafelé mentek, vitték haza a katonákat, Ajur apja megint csak nem városokat látott, hanem integető, kiabáló, síró emberek tömegét. Emberek lepték el az állomások peronját.

Az öreg ment végig a városon, amelyben a fia él, fürkészve pillantott föl a hatalmas házakra, amelyek úgy néztek ki, mintha egyetlen sziklatömbből faragták volna ki őket; mosolyogni való volt, ahogy megremegett, zavarba jött a gyalogátkelőhelyeken, ahogy végignézett az autók hatalmas nyájain, amelyeknek bármelyik tagja kész lett volna rátörni a gyalogosokra, eltaposni őket, és az is mosolyogni való volt, ahogy ilyenkor megszaporázta a lépteit. A járókelők megnézték őket; Ajurnak kellemetlen volt arra gondolni, hogy nevetséges az apja a városi emberek szemében. Kényszerítette magát, hogy ne figyeljen azoknak a mosolyára, akik figyelik őket, de érezte, az egésztől egyre ingerültebb lesz. Az eszével nagyon is jól tudta, az egész életét a maga Zergetujában leélt öregember oly természetes idegenkedése miatt szégyenkezni nevetséges, rút, sőt becstelen dolog. De nem tudott úrrá lenni az érzésein. Csak az vigasztalta, hogy filozófián csiszolódott elméje megtalálta a történtek teoretikus magyarázatát: úgy látszik, a mai világban effajta a kapcsolat az idősebb és a fiatal nemzedék között. Az ő apjához hasonló öregek munkája árán fölnevelt, kitaníttatott fiatalabb emberek akarva, akaratlan inkább kritikával, mint hálával és tisztelettel illetik a szüleiket. Törvényszerű ez? Bizonyára, igen...

Az öreg elkerekült szemmel, a nagy város életét figyelve ment az utcán, eszébe sem jutott, hogy nem úgy néz ki, ahogy illenék, hogy megnézik, hogy valaki miatt szégyenkeznie kellene. Lassanként öröm támadt a lelkében, és, mint az ég borultságát a napsütés, kiszorította azt az érzést, amely a repülőtéren kerítette hatalmába, amikor rájött, hogy nem várja senki. Magas, világos házak voltak itt, megvilágította őket a nap; játékosan, kibírhatatlanul éleseket villantva, egymásra kacsintottak ablakaikkal, ízléses függönyök voltak az ablakokon; mindegyik mögött egy élet tárult a nap felé, és bizonyos volt, ez az élet ugyanolyan tiszta és világos, mint a vidám, kristályosán fénylő üvegükkel hetykén összekacsintó ablakok. Mindaz, ami a városi embernek megszokott dolog, mindaz, amit észre sem vesz, amire oda sem figyel, csodálkozásra késztette, mondhatni ámulatba ejtette az öreget. Például, mi érdekes van abban, hogy időről időre munkálkodó utcaseprő gép megy el az ember mellett? Az öregnek ellenben nagyon megtetszett, megjegyezte magának, hogy milyen nagyra becsülik a tisztaságot, és ez bizony figyelemre méltó, azt jelenti, jól élnek itt, van idejük, módjuk gondoskodni városukról. Vagy itt jön egy másmilyen gép: szivárványos csillogással vízsugarak záporoznak róla az utcán lévő fák koronájára. Ilyen autó kellene a kolhoznak a zöldségeskertek locsolására! Sorban menő gyerekek vágnak át az úton. Fehér ingben vannak, vörös nyakkendő rajtuk. Az arcuk vidám, sugárzó, mosoly játszik rajta; olyanok, mint megannyi virágszál. Az öregnek a boldogságtól elszorult a torka, könny futotta el a szemét. Igen, így van ez, jó, szép életet élnek ebben a városban. Rendes, takaros utcák vannak benne, szépek a házak, rendben tartott autók suhannak, az emberek is csinosak, takarosak, egészségesek, szépek, ahogy véget nem érő tömegben hömpölyögnek az utcán.

Az öreg meg akarta osztani fiával a lelkét eltöltő érzéseket, de egyből beharapta a szája szélét, ahogy feléje fordult. Ajur elcsigázva ment mellette, egészen kiverte a veríték. Most vette csak igazán észre az öreg, milyen puhány, kövér ember a fia, milyen betegesen fehér a bőr a kezén és az arcán, és közel sem megy olyan fürgén és ruganyosán, mint ő, aki pedig a nyolcadik évtizedét tapossa, hanem nehézkesen rakosgatja a lábait és fújtatva lélegzik. Nem sok hiányzott, hogy felkiáltson : „Hát mi történt veled?"... Sajnálat hasított a szívébe, és azt a látszatot keltve, hogy a főteret akarja megnézni, megállt. Hadd pihenjen a gyerek, hadd lihegje ki magát! A csudába is, mennyit jöhettek? Hát ő vajon, az öreg ember nem tesz meg ennél százszor, ezerszer nagyobb utat, ha kimegy a tajgába? Hát eljutna egyáltalán Ajur a tajgában egyik szálláshelytől a másikig? Mitől lett ilyen? Hát nem volt fiatalkorában irigylésre méltóan és szemgyönyörködtetően erős, hát nem ő volt az, aki birkózás közben csak úgy dobálta az ellenfeleit, hát nem ő volt az, akinek nehéz öklétől még a legmegátalkodottabb rendbontók is féltek? Az öreg előhúzta zsebkendőjét, kifújta az orrát.

—  Elfáradtam, fiacskám — mondta fojtott hangon. — Keress autót!
—  Jó — örvendett meg Ajur —, egy perc sem telik belé, és itt a taxi.

Ajur előre ült a vezető mellé; az öreg, fia megizzadt tarkójára pillantva, keserű szájízzel gondolta : „Ezek szerint nem vált a javára a tudomány. Mi értelme van ennek a tudománynak, ha nem segítette hozzá, hogy megőrizze magát, mire jó neki is meg másoknak is az efféle tudomány? Bizony baj van a gyerekkel, nem sikerült az élete!"

Ajur, miután erőre kapott a taxiban, egészen más emberként ment be a vendéglőbe. Úgy intett a portásnak, ahogy elvezette mellette az apját, mint saját, régi emberének. Mosolyogva figyelte az apját, aki figyelmesen körülnézett, amikor beadta sapkáját a ruhatárba, azt is figyelte, ahogy az öreg kissé megremegett, amikor egyszerre négy magához hasonló öregembert és négy Ajurt pillantott meg a tükörben. Még a lélegzetét is visszafojtotta a tükörképek láttán. Ajur azt hitte, a váratlan látványtól ütődött meg ennyire, ahogy így megsokszorozva látta meg magát és fiát. Pedig az öregnek azért akadt el a lélegzete, heves fájdalommal a lelkében, azért nem tudott észbe kapni, mert most megint egy új embert látott a fiában; fiatalnak, szépnek látta, annak ellenére, hogy egy kicsit megereszkedett, és jóságosnak és tekintélyesnek is. Képtelen volt megérteni, mi is történik: Ajur vagy ott az utcán járatta vele a bolondját, és készakarva lihegett, mint egy agyonhajszolt szarvas, vagy itt alakoskodik, és valami rendkívül tekintélyes emberek előtt titkolja valódi lényét. De akkor hol vannak ezek a tekintélyes emberek? Azért nézett az öreg fürkészve mindenki szemébe; szerette volna megtudni, hogy a fia, ez a tanult, az államtól tudósi rangot kapott ember kik előtt titkolja valódi lényét, és mosolyog, pedig rosszul érzi magát. De nem látott ilyen embereket. Felsóhajtott, még egyszer körülpillantott, majd a két tenyerével végigsimította a haját. Ezután, Ajur nem kis csodálatára, bátran, magától elindult az asztalok felé.

Nagyon sok oszlop volt a helyiségben: ezek tartották a mennyezetet. A falakat élénk mozaikok díszítették. Az egyik falon különböző nagyságú lapos fakorongokat pillantott meg az öreg. Felkeltették az érdeklődését, egészen odament eléjük. Enyhén csóválta a fejét, háta mögött ösz-szefont kézzel sokáig álldogált előttük.

—  Ez meg miért ilyen, ez a fa? — kérdezte a fiát rekedten, ahogy az asztalhoz ült. — Nyers fából fűrészelték le, még a kérgét sem hántották le. Nézd csak, hogy szétszáradtak, mintha kiáltó szájak lennének, olyan repedések húzódnak rajtuk.
Ajurnak, aki eddig nem sokat törődött a teremnek ezzel az egyszerű díszítésével, lehetetlen volt egyet nem érteni az apjával. És ekkor egészen váratlanul a fejébe villant a gondolat: íme, az évezredes, természetes szépérzék, amely a természetet szinte megistenítő rajongásból támad. Vajon melyik tanult esztéta fedné fel a szép és nem szép ilyen finom árnyalatait? És egyáltalán: melyik tudományos világnézet erezhetné magát fölényben,az egyszerű népi gyakorlattal szemben; és vajon, nem csak a véghetetlenül hatalmas és gazdag népi gya*korlat egyik apró részlete a tudomány is? Ajur, akit egészen megdöbbentett ez a gondolat, elhatározta, hogy leírja. Ahogy felszolgálták az ételt, az öreg azon kapta magát, hogy lesi, mit és hogyan csinál a fia az evőeszközzel. Sokszor hallotta már, milyen nehéz ezzel a holmival bánni, és íme most neki kell megküzdeni vele. De nagyon könnyedén föltalálta magát, hiszen a vadászokban megvan az a képesség, hogy új dolgokat könnyedén, erőlködés nélkül fogadnak be, és úgy alkalmazzák őket, mintha mást sem csináltak volna egész életükben. Ajurt meglepte, milyen magabiztos, az esetlenség érzésétől mennyire ment az apja. Az öreg megjegyezte magának, milyen ételeket szolgálnak föl, minek hogy adják meg a módját, ha majd hazamegy részletesen elmesélhesse a lányának, aki azon van, hogy ünnepeljék meg az ő hetvenedik születésnapját. Némelyik fogás nagyon ízlett neki, a többi is elment. Egészen elképedt, amikor Ajur a teli asztali palack vodka mellé még két üveg bort is rendelt. Az egyik üveg közönséges vodkásüveg volt, igaz négy csillaggal a nyakán, a másik hasas üveg, hosszú nyakkal. Ajur vodkát is töltött neki meg bort is, mindkét fajtából. Nem nagyon ízlettek az öregnek ezek a borok: az egyiknek poloska íze-bűze volt — konyaknak hívták —, a másik meg savanykás, semmilyen. Minderről egy szót sem szólt a fiának, de nem is ivott többet. Minek kért a fia ennyi bort? Talán fszákos lett, és most csak az apja előtt fékezi magát. Mi mást is gondolhatna — ennyi bort két emberre... Bizony iszik Ajur, biztos mindig ennyit rendel, és most nem kapott idejében észbe. Hát ezért ilyen puhány a fia, így tette tönkre az egészségét, a szívét.

Van úgy, az embert akarata ellenére teszik olyan eset szemtanújává, amely nem tetszik és nem is tetszhet neki. Különös, agyafúrt erőszaktétel ez, amelyet így követnek el az ember fölött: nézd csak, akár akarod, akár nem! Ilyen eset történt most az öreggel is. Ajur intett a pincérnőnek. Az odajött, egy könyvecskéből kitépett egy lapot és Ajurnak adta. Ajur a papírra nézett és nyugodtan, mintha mi sem történt volna, kivett a belső zsebéből két huszonötrubelos bankót, a nadrágzsebéből előhúzta a pénztárcáját, kiszedett belőle tizenegy rubelt. És ezt az egész pénzt mosolyogva, egyetlen könnyed mozdulattal odanyújtotta a pincérnőnek, és amikor az a köténye kis zsebébe nyúlt — szemmel láthatóan az apróért —, legyintett: maradhat!...

Az öregnek elszorult a szíve, elsötétült a szeme előtt a világ attól, amit látott. Ketten elettek-ittak hatvanegy rubelt. Hiszen alig kezdték meg a borokat, a vodkából is csak egy-két kupicányit ittak. Haj istenem, nem vált a fia javára ez a nagy tudomány, egészen elment az esze, kötöznivaló bolond lett belőle, egyszerűen fogalma sincs a dolgokról. Hát mi van itt!? Hiszen neki két egész havi nyugdíja, amennyibe ez a reggeli került!... Lassan fölállt, nem mondta a pincérnőnek, hogy köszönöm, a fiának sem szólt egy szót sem, elindult a kijárat felé.

Nem maradt ott a fiánál az öreg. És Ajur sem igen tartóztatta. Iszonyatos sérelem marcangolta a szívét. Végtelen fáradtságot érzett, egyszerre teljesen közönyössé vált minden iránt. És amikor az apja, a nevezetes bőrönddel a kezében, a konyhából kilépve elindult, csak arra volt ereje, hogy ajtót nyisson neki. Szinte félálomban kísérte az autóhoz, maga sem tudta miért, de eleget tett határozott kívánságának, hogy ne kísérje ki a repülőtérre. Ahogy fölment a lakásba, úgy érezte, bármelyik pillanatban összeroskadhat. Amikor valamiért bement a konyhába, az asztalon egy ormótlan nagy krumplis lángost pillantott meg, pontosan olyant, amilyent úgy szeretett régvolt gyermekkorában, olyant, amilyent az apja sütött a házhoz került jobb lisztből.

BRATKA LÁSZLÓ fordítása

Néhány szó Afrikan Balburovról:

Sz. 1919-mh. 1980, a Burját Köztársaság népi írója, érdemes kultúrmunkás és köztársasági díjas. Az irkutszki egyetemen tanult. 1938 óta publikált. Számos kisregény- és elbeszéléskötete jelent meg, drámaírással is foglalkozik. Alma-Atában telepedett meg. Főbb művei: Megvilágosultak, Fehér hónap, Éneklő nyilak. Orosz nyelven alkotott.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 11. sz., 135-141. oldalak)