A paraszt
Paraszt vagyok, titkolni nem kell,
Az egész világ tudja jól,
És nevet, gúnyol minden ember,
Mert paraszt vagyok, buta pór.
Olvasni, írni sem tanultam,
Nyelvem meg-megbotlik, ha szól,
Hát csak szántó-vető sorom van —
Mert paraszt vagyok, buta pór.
Robot az ára kenyeremnek,
S ki mint akar: gyaláz, tipor;
És csak ritkán van nálam ünnep —
Mert paraszt vagyok, buta pór.
Sírnak a gyerekeim éhen,
Az asszony rongyos és komor,
Pár garas sincs, emészt a szégyen —
Mert paraszt vagyok, buta pór.
Veríték csorog a szemembe;
Hátamat görnyeszti a kor,
Igás barom, csak húzok egyre —
Mert paraszt vagyok, buta pór.
Magam kúrálgatom magam, ha
Rám tör bármi nyavalya, kór.
Doktor, bizony, nem tesz javamra
Mert paraszt vagyok, buta pór.
Lelkem pőrén kell kilehelnem
Az erdő mélyén valahol;
,Világ, eb-sorsot érdemeltem —
Mert paraszt vagyok, buta pór.
De nem felejtem — úgy segéljen! —,
Bármeddig élek, én botor,
Testvérek, érzem egyre, mélyen:
Hogy ember vagyok, bárha pór.
S megfelelek én, bárki kérdhet.
Porom is büszkén válaszol:
„Megvethettek — örökkön élek,
Mert pór vagyok, csak ennyi, pór!"
1905
Ki jön ott?
De hát ki jön ott, de hát ki jön ott,
Mi ez a tömeg, mely így kavarog?
— Belorusz nép.
Véres kezükben, ványadt vállukon,
Mit hoznak rongyba burkolt lábukon?
— Nyomorukat.
Nyomorúságukat hova viszik,
Hogy látva látná, kinek cipelik?
— A világnak.
De hát milliónyian sincsenek!
Ki serkentette őket, keljenek?
— A bú, a baj.
Mondjátok hát, mi volna vágyatok,
Örök-elnyomott süketek-vakok?
— Emberi lét.
1905-1907
Szénakaszálás
Kimentünk a rétre, széna-fű szépsége
Tündökölt, mint vidám, harsány tarka ábra,
Nem csillant még rajta a kasza hűs éle,
Éji ég hajnalba: rét villant virágba.
Kimentünk, örökre eggyéforrott lelkek,
Odahagyva a síri sötétet,
Látni vágyván a fényt, művét az Embernek...
Kimentünk, csodáltuk e gyönyörűséget.
Színnel lángol, nevet az egész kaszáló,
Harangvirág, pipacs, szarkaláb, kutyatej —
Kéklő-pirosló a zöld rét, és sárgálló.
Virágról virágra pillangóhad szökell.
Kövek közt a patak mormolgat, sustorog,
Futtán a fény csillog, száll és bukdos a hab,
Valamit a nádas bizalmasan kotyog,
S megpillantja magát a víz tükrén a nap.
Virágokat szedünk, fonjuk a koszorút —
Világos korona, szépsége valódi;
Illik az archoz, mely elűz bármi borút,
Ily koszorú alól haj mint tud omolni...!
Ölelkezünk, úszunk boldogan a fűben,
Térdig a virágban gázol mohón lábunk,
Arcunk, keblünk lángol tiszta tűzben,
Szemünk lobog — árnyat hol találunk?
Ereinkben a vér egyre vadabbul jár,
Bokánkat a fű mind lágyabban simítja —
Szív a szívre már oly olíhatatlanul vár,
Részeg, önfeledt vágy elménket izzítja.
Megcsuklik a lábunk, talán elzuhanunk —
Ajak forrón olvad össze tűz-ajakkal;
Keblünk zihál, forrón egymáshoz tapadunk,
Fűvel és virággal szállunk, kavargunk az égi nappal!
1913
Örökség
Idők elejitől fogva
Enyém már ez az örökség;
Nem érzem, hogy lenne fogyta:
Anyám szeretete, ugy ég.
Tavaszi megolvadt havak
Álmokat erről mesélnek,
Erdők zugnak, sudarasak,
Villámvert rögök regélnek.
Gólya is róla kelepel,
Lápon ébreszt, hirét keltve;
Falvakat, ha moha lep el:
Az ő kuporgóit rejtve.
Erről bégetnek a birkák
A legelőn bánatosan,
Temetők egére irják
Sírjáró varjak komoran.
S engem mintha nappal-éjten
Csak egy gondolat gyötörne:
Hogy ez a kincs, örökrészem,
Nem megy-e majd veszendőbe.
És így érzem: olthatatlan
Láng lobog a lelkem mélyén,
Járjak bár komor vadonban,
Ott világol éjek éjén.
Vele szárnyal a gondolat,
Vele a dal, feltörőben...
Neve mindennél igazabb:
Szülőföldem! Szülőföldem!
1918
Melegebb vidékre!
Hej, szabad madarak! Fel, ti sólyomnak!
Melegebb vidékre! Nap vígabb útjára!
Nézzünk a szemébe, mint szór sugarakat,
Halljuk, hogy zeng a fény vad sasszárnyalásra!
Hej, szabad madarak, bátrak utódai!
Égbe! Hol mennydörög és a hajnal hasad...
Kit a messzeség hív, szárnyát jól tárja ki!
Szelek ezüstöznek boldogsághoz utat.
Hej, szabad madarak! Született-dalosak!
Fel, zászlaja alá Szabadságnak, Szépnek!
Dicsőségre! Vesszen, ami itt korhatag —
És csak a tüzes dalt csodálják a népek!
1919
Aleszja
Kakukk harsán, víg hangja
Zöld erdőkön száll át.
Dédelgette jó anyja
Aleszját, a lányát.
Fenyveserdő sötétlett
Reggel, estelente;
Hársbölcsőnél az ének,
Szólt a tente-tente.,
— Aludj, kedves virágom,
Szunnyadozz, te drága!
Madár alszik az ágon,
Csicsíjja babája.
Békén szunnyadj, ringatlak,
Becézzen az álom,
Úgyis eljő majd egy nap,
S felnősz majd, leányom.
Magad szövöd gyolcsodat.
Simítod a vásznat,
Boldogságos sorsodat
Várod, tavasz árad.
Kakukk harsan, száll hangja
Zöld erdőn, a bátor.
Nem sejtette jó anyja,
Mi lesz Aleszjából.
Ahogy felcseperedett
Anyja szép leánya,
A napig emelkedett,
Erős madár, szállva.
Gyors repülőn szállt oda
Aleszja leányzó;
Tárult lent kedves hona,
Sok hű színben játszó.
Felszáll jó hazájából,
Egeket hasítva,
S ejtőernyővel bátor
Sólyomként hull vissza.
Újra nap-magasba száll,
Egyre magasabbra,
Szárnyával a gépmadár
A felhőt riasztja.
Lesi a kisablakból
Anyóka-mamája:
Nem jön-e a magasból
Nap-járó leánya?
Kakukk harsant, szállt hangja
Zöld erdőn, a bátor.
Nem sejthette jó anyja,
Mi lesz Aleszjából.
1935 június
TANDORI DEZSŐ fordításai
Sz. Vjazinyka, 1882- mh. Moszkva, 1942. Lenin díjas szovjet-belorusz költő. Eredeti nevén: Ivan Damіnіkavіch Lutsevіch. Elszegényedett dzsentricsaládból származott. Egyetemi tanulmányait Péterváron és Moszkvában folytatta. Újságíró lesz, Vilniuszban telepedik meg, majd Pétervárra költözik. A forradalmi események után költészetét az optimizmus jellemzi, de konfliktusba kerül a hatalommal, nacionalizmussal vádolják, vizsgálat indul ellene. Aktívan részt vesz a világháborúban, 1941-ben Sztálin-díjat kap. Dramaturgiai tevékenysége is jelentős. Gyanús körülmények között hunyt el, váratlan lépcsőházi "balesetben".
Ne csüggedj!
Ne csüggedj, hogy ősz kopogtat,
Fogy a világ, fogy a fény,
Árnyak nőnek, súlyosodnak,
A nap roskadt, gyönge vén.
Ne bánkódj, ha majd a földet
Fagyok gúzsa fonja át:
Átvirrasztja szülőfölded
A dermedt, nagy éjszakát!
Lesz még idő, elhidd, testvér —
Tavasz toppant, hó szalad,
Hazád egén nap nevetgél,
Hazád földjén rügy fakad.
Ne csüggedj, hogy éj-bilincsben,
Fénysugár nélkül, vakon
Tengünk, száz görnyesztő nincsen,
Torz szegénység súlya nyom.
Ne bánkódj, hogy nap-anyácskánk
Csúf fellegek rejtik el,
S az éj-eget láng hátán láng
Sebes tűzvész dúlja fel —
Sose csüggedj, testvér, testvér,
Szegénységünk, sok bajunk
Füstbe hull még, meglásd, felkel
A mi vágyott hajnalunk.
1907
NYILASY BALÁZS fordítása
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)
Szállnak a darvak
Ökörnyál leng lomhán
völgykatlan fölött —
Az erdő lombját
megülte a csönd.
Fehér szálak lengnek
őszi vetés fölött —
Az ősz nem üzenget:
már meg is jött.
Az ég borong, borong,
a táj rideg, puszta.
A szivet vaksi gond
lefelé húzza.
A nyár, a nyár hol van?
Ki mondja meg?
Elárvahodva
borzongnak a vizek.
Némaság, béna vágy
nyűgöz mezőt, halmot —
Csönd! Puszta téren át
krúgatnak — hallod?
Dallam, szomorú, szép,
így ér le hozzád;
fülelnek falvak és
zord erdők, rónák.
Szabályos ék-alak,
egy raj, egy szándék -
a szürke ég alatt
gazdag ajándék.
Délnek vonul az ék,
felhőket vág szét;
hívja a messzeség —
valamit látsz még?
Látod a szép nyarat
velük suhogni —
Valami cserbe hagy,
de nem tudod, mi.
Így ért a búcsuzás
a hű baráttól.
Most ez a krúgatás
búsabb mint máskor.
Töprengek s még szemem
az útra réved —
Elnyelt a végtelen,
te drága lélek!
1909
KÉPES GÉZA fordítása
Légy kemény!
Ne hajladozz, én barátom,
Senyvedő füvekkel,
Ragadd meg a sorsot bátran
Két erős kezeddel.
Mondják: alázat nem ártott
Még senki fejének.
Tudd meg, tatár rabigából
Száll föl ez az ének.
Ne kérj hát, és ne is remélj
Soha segedelmet:
Gonosz sorsod törd szét, ne félj,
Utadat keresd meg.
Lennének, kik segítenek
Utadat föllelni,
De csak hányódsz, s később neked
Kell náluk zörgetni.
Ne hízelegj erőseknek,
Tisztességet nem nyersz:
Rideg erejük se ment meg,
Hiszen arcod sem lesz.
Alig hogy csak ügyeskedel...
Döbbent nép gúnyol ki.
Jobb szabadon pusztulni el,
Mint tűrni, hajolni.
1912
KONCZEK JÓZSEF fordítása
Echo
Van az úgy, kaszaél cseng-bong a réten,
Van az úgy, kicsi lány dalol,
Van az úgy, fut a szél messzi vidékre.
Vagy éji viharrá vadul.
Van az úgy, mennydörög az égben odafenn,
Van 'az úgy, ár zúg a völgybe —
Felel is mindennek e széles tereken
Minden e tárt terű völgyben.
De te is, majd épp igy, ha bánatról hallasz,
Azonnal add válaszodat!
De te is, ugyanígy, ha álságba botlasz,
Azonnal hallasd hangodat!
De te is, ha látod, boldog remény röppen,
És száll, száll, mint a madarak,
Akkor húrjaid kacagjanak fel, s közben
Zengjék boldog dallamukat!
1921
APÁTI MIKLÓS fordítása
A mi utunk
Bárhová nézünk,
még látható
a zord évszak nyoma.
ím, az öreg juhar is:
fejét lehajtva
áll ott feketén,
roskadozva.
Megégett
ágait elhajítva
növeszti lassan új hajtásait.
Olyan mint régen?
Másként nyájas és szelíd,
szavának más a dallama.
Romok, sírok:
még pőrén itt, kitakarva.
De fúj a könnyű röptű szél,
minden volt, minden lehet-még
tavasznapoknak
lélegzetével ideszárnyazva.
Pernye, üszők:
romlás képei,
ne gyötörjetek tovább!
El innen, hadd tündököljön
színeivel a megújult világ,
a kert, amely újra virággal teli.
Új martokra, szerencsés napok
partjaira, vergődve kijutottunk,
a nap a sugarát megint nekünk ontja.
Vér hol füstölgött,
csobog és szikrázik újra
eleven vizeknek sodra.
A győztes nép, a győzelmes haza
a nem-halált lassanként szokja,
bontja hatalmas szárnyait.
Mennyit legyűrt — gondolja,
S tavasz-magára
tavasz-fényesül tekint.
Emlékezve
fényútjainkra
a szív megtántorul.
Érzünk téged
tavasz-hazánk,
jobban, mint bármikor.
1946
HÉRA ZOLTÁN fordítása
Sz. Akincsica, 1882- mh. Minszk, 1956. Szovjet-belorusz költő, a belorusz költészet egyik megalapítója. Eredeti nevén Konstantin Mickiewicz. 1921-től Minszkben élt. Számos verskötete mellett jelentős prózaírói és kritikusi munkássága is.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 8. sz., 117-128. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése