A bajkiáltó madár
(Részletek)
AZ ESKÜVŐ
Még mindig a tavaszi gondolatok foglalkoztatták. „Furcsán állnak a dolgaim. Annyira összefonódott minden, hogy néhány sorban leírni is, elmondani is képtelenség. És ez az egész — tavaszias, ragacsos, illatozó, mint az orgonaágak egy májusi zápor után." (Alekszandr Gippiusznak, 1903. április 30. - [Blok egykori évfolyamtársa, dilettáns költő - ford.])
Akkor már végérvényesen eldöntötték az esküvő kérdését. Anna Mengyelejeva [Blok anyósa - ford.] még mindig kételkedett, s rávette a férjét, Dmitrij Ivanovicsot, hogy halasszák el az időpontot. Ljuba, [Blok menyasszonya - ford. ] a lánya összeveszett vele.
Húsvét másnapján Ljuba ezt írta Bloknak: „Kedvesem, szerelmem, nem is tudom, hogyan mondjam el. A papa, a papa beleegyezik, hogy nyáron legyen az esküvőnk! Csak azért halasztotta el, hogy megbizonyosodjék, tartós lesz-e »mindez«, »nem veszünk-e össze«. S bár még nem egészen biztos efelől, de ha egyszer annyira akarjuk az esküvőt, ő hozzájárul."
Blok így válaszolt: „Édesapád, mint mindig, egészen rendkívüli, sajátos módon, kiszámíthatatlanul és zseniálisan döntött."
A következő nap összeült a családi tanács. Alekszandra Andrejevna [Blok anyja - ford.] felkereste Mengyelejevéket. Ljuba kurta kis levelét elhozta fiának: „Mindent megbeszéltek és mindennel egyetértenek."
Beköszöntöttek a fehér éjszakák. Blok majdnem mindennap ott járt a Zabalkanszkaja Palatában. Valami nyugtalanította Mengyelejevet, fel-alá járkált a hatalmas szobákban. Az utóbbi időben valahogy hirtelen megöregedett és elerőtlenedett, rosszul is látott.
Itt az ideje, hogy beszéljünk Mengyelejevnek és vejének a kapcsolatáról. Dmitrij Ivanovics szerette és értette a költészetet, fiatal korában ő is próbálkozott versfaragással. Különösen nagyra becsülte Tyutcsevet, és legjobban Silentium című versét szerette. Blok líráját persze nehezebben értette, pontosabban szólva, egyáltalán nem is értette, azonban mégis valahogy érezte tehetségének az erejét: „Azonnal látszik, hogy tehetséges, de érthetetlen, hogy mit akar mondani."
Ivan Mengyelejev [fizikus és filozófus, Blik sógora - ford.] határozottan kijelentette, hogy apja „gyöngédséggel" viseltetett Blok iránt, mivel megértette a tehetségét, és gyakran védelmébe vette a „pozitivista" beállítottságú szaktekintélyek rövidlátó támadásaival szemben: „Ezt nem lehet ilyen sekélyesen megítélni. A tudatnak vannak olyan mélyebb tartományai, amelyek figyelmet és óvatosságot követelnek. Másképp semmit sem fogunk fel!"
Pedig épp elég rövidlátó és rosszindulatú támadásnak volt kitéve Blok abban a körben, amely Mengyelejevet körülvette. Csak egy esetet említenék: valaki, akinek nagy tekintélye volt a Palatában, állítólag mindenkinek, aki Mengyelejevet ismerte, nagy hangon és felháborodással panaszkodott, mennyire „fáj" neki, hogy egy ilyen kiváló ember leánya egy dekadenshez megy feleségül, „s legalább ha Zs. Blok (gyáros) vagy Zs. Blok fia lenne, de ez egyszerűen egy eszelős bolond".
Ez az eszelős bolond viszont meghajolt a nagy tudós géniusza előtt, az „akarat" és az „alkotóerő" megtestesülését látta benne. Mengyelejev egyénisége mély benyomást tett Blokra. „Egy diák (a nevét elfelejtettem) teljesen belehabarodott Dmitrij Ivanovicsba — jegyezte fel 1902 júliusában. — Megértem őt. Lehet, hogy velem is megesett volna, ha már korábban bele nem bolondulok a lányába. A sors különös szeszélye. Kant bizonyos mértékben megmenekült az üldözésektől, mivel olyan szobatudós-féle volt. Mengyelejev nem kerülte el őket..." S 1903 májusában ezt írta menyasszonyának: „Hát ilyen a Te édesapád: már rég ismer mindent, ami csak létezik a világon. Mindent kifürkészett. Semmi sem kerüli el a figyelmét. Tudása a lehető legtökéletesebb. Ez a zsenialitásából következik; egyszerű embereknél ilyesmi nem fordul elő... Semmi olyan, ami különálló vagy összefüggéstelen lenne, nincs benne, minden elválaszthatatlan egymástól."
Nem lehet azt állítani, hogy a jegyesség egészen simán tellett volna. Súrlódások keletkeztek Ljuba és Blok édesanyja között, egyelőre még a leendő családi viharok gyenge előszelei. Alekszandra Andrejevna idegeskedése és örökös féltékenykedése volt az ok. „Nagyon beteg és rettenetesen ideges — vigasztalta Blok Ljubát. — Uramisten, milyen nehéz és fárasztó mindez Légy elnéző és könyörületes." Blok még addig is kész volt elmenni, hogy külön éljenek anyuskájától, amennyiben Ljuba nem enged. De engedett.
Május huszonötödikén eljegyezték egymást az egyetemi templomban. És nyomban el is váltak másfél hónapra. Bloknak ismét el kellett kísérnie édesanyját a számára oly emlékezetes Bad Nauheimba. [németországi fürdőhely - ford.] Ljuba görcsösen átölelte a pályaudvaron.
Ott senyvedett Nauheimban, bebarangolta az ismerős helyeket, Bizet-t és Wagnert hallgatott, Dosztojevszkijt és Hoffmannt olvasott, megpróbálta végigolvasni Vlagyimir Szolovjov [orosz vallásfilozófus, költő - ford.] A jó igazolása (Opravdanyije dobra) című munkáját is, de nem sikerült; verseket írt...
Hegynek hegedű zokog.
Parkba álmos este hossza,
este hossza — Szüzi Orca,
lány arcára gondolok...
(Hegynek hegedű zokog. Veress Miklós fordítása)
Egyszer Kszenyija Szadovszkaja [Blok első nagy szerelme, a fürdőn ismerkedtek meg - ford.] suhant el előtte:
Ott a mezőn jár, sir valaki...
Ő az! Ő az! Biztos, hogy ő!..
.
Tizennyolc év után így emlékezik erre: „A mindennapos levélírás kötelezettsége menyasszonyommal szemben, az érzések felkorbácsolása — szükségtelen, erőltetett." Ezek a hosszú, bőbeszédű levelek, amelyek gúnyolták az öntelt németek kispolgári szokásait és „halhatatlan banalitásukat", szatirikus képet rajzolnak a fürdőhely életéről, és a régi vár költői leírását adják, meg persze mindenekelőtt szerelmi fogadkozások és lángoló eskütételek.
„Esztelen szenvedélyes gondolatok gyötörnek" - jegyzi fel magának Blok. És leveleiben különösen forró hangú vallomásokat tesz Ljubov Mengyelejevának: „Tudod, hogy szerelmes vagyok? A lelkem mélyéig szerelmes vagyok, egész lényemet áthatja a szerelem. Értem, tudom, mi a szerelem, tudom, hogy »esztelen«, de nekem nem kell az ész, eldobom, sárba hajítom, lábbal tiprom. Van, ami fölötte áll, van ami több nála. Te egymagad többet adsz nekem, s mindez megszenteli a múltunkat... Az utóbbi öt évnek ezzel az igazságával élek és fogok mindig is élni, amely teljesen betöltötte, elárasztotta életemet... Tudod-e, hogy nincs szükségem a »kifinomultságra«, a rafinált, dekadens, misztikus vallomásokra, a »férfias« bölcselkedésre. Nekem vágtatás kell, amely magával ragadja a lelket, hogy kezemben érezzem nyirkos kezed, éjszaka, erdő, mező, vörös és ezüst holdsugár, az, amiről lányok és fiúk »álmodoznak« megfoghatatlanul, az kell nekem ébren. Mámor és önfeledtség mindenképpen, legyen az opera, legyen a legegyszerűbb zene, itáliai szerelmespárok vad romantikus ábrándozásai, a »könnyek - jönnek«, »álom — találom«, »a szerelem — megint velem«-szerű románcok, vagy bármi más."
Újra meg újra visszatér az ész meg a szív témájára, saját művészetével veti egybe. Egész koncepciót dolgoz ki, mely szerint a műalkotás az életerő megtestesülése. A költészet a konkrét, érzékelhető, élettapasztalatból él, nem pedig elméletekből és absztrakciókból.
„Bármilyen mélyen merül is bele a költő egy elvont fogalomba, a legeslegmélyén költő marad, tehát szerelmes és botor lélek. Mikor égetően fontossá válik számára valami, a szívét tárja ki, nem pedig az értelmét, és kezébe kardot fog, nem pedig tollat, s minden versespapirost és gondolatot széthányva az ablakhoz rohan, életét a szeretetre teszi fel, nem pedig az eszmére. A művészet abban gyökerezik, aki lelkesít, ő maga pedig már mindenre lelkesítőleg hat, még az elméletre is, de ha úgy kívánja és úgy akarja, akkor az elméletek lehullanak, és egyedül ez az élő és rugalmas gyökér marad meg."
Itt előre belátni Blok egész pályáját. Az elméletek már „ócska pelyvaként" leperegtek a költészet virágzó világfájáról.
Az 1903-as esztendő derekán, a nősülés előtt úgy érezte, hogy egy hirtelen fordulat küszöbén áll, hogy dala „már másként dalol".
E sok-sok boldog pillanat betölti végül,
Dagasztja lelkemet és dalra kél velem.
Ezekből a dalokból egy épület épül,
S a többi dalt majd egyszer elénekelem.
(Tizenöt éves volt)
Utolsó levelei Bad Nauheimből „egy egész életre szóló találkozásról" vallanak: „Nem tudom, nehezebb a találkozás — ha egy egész életre szóló együttlét válik belőle, vagy ha egy egész életre szóló elszakadás..."
Ó, ha tudta volna!
Július hatodikán találkoztak Boblovóban [Moszkva környéki Mengyelejev-birtok - ford.]. Azonnal megkezdődtek az esküvői előkészületek, nyakukba szakadtak a gondok: meghívókat rendelni a nyomdában a rokonok és az ismerősök számára, megtudni, milyen papírokra van szükség az egyházi esküvőhöz, a házasulandók kihirdetése, a csokor, a templom, az énekkar, a kocsik...
Blokot nyugtalan gondolatok töltötték el és bizonytalan előérzete volt. „Különös és félelmetes" — jegyzi fel elutazásának küszöbén Bad Nauheimban. A következő feljegyzések homályosak, de sokatmondóak: „Mindig kell hogy legyen, ami tilalmas, még a házasságban is"; „Ha Ljuba végül is megérti, miről van szó, semmi baj nem lesz, de úgy érzem, hogy Ljubocska nem fog megérteni"; „Ljuba megérti. Csak sértegetem őt. Többet is megért, mint én"; „Először olyannak tűnt, mint egy angyal, mint az almavirág. Nincs hozzá fogható. Mégsem tudok egyet s mást elképzelni, bár világos, hogy azonkívül, ami jó, semmi sem történhet..."
Hát nem keltenek ezek a feljegyzések kissé különös benyomást a vég nélküli esküdözések és az aggódó várakozás után? Nyugtalanság és valamiféle bizonytalanság érezhető ki belőlük. Blok olyan állhatatosan bizonygatta, hogy minden jó lesz, hogy az embernek akaratlanul is az a benyomása támad, mintha mindenekelőtt saját magát akarta volna meggyőzni.
Különben maga az esküvő pompásan sikerült. Blok elégedett volt. „Életem nagy eseménye ideális körülmények között játszódott le" — közölte Alekszandr Gippiusszal.
Az ünnepség előtt egy nappal megérkezett Sahmatovóba [Beketovék földbirtoka - ford.] Szergej Szolovjov [költő, kritikus, Blok másodunokatestvére - ford.], akit a menyasszony násznagyának kértek fel. Blok Andrej Belijt is hívta, de ő nem tudott eljönni, mert nem sokkal előtte halt meg az apja. Szerjozsát Blok hozta magával Boblovóba. Ljuba a tornácon fogadta őket.
Kapuzárnak zörren a titka,
halovány kezével kinyitja,
arany hajfonatát igazítja —
lelkének fénye de ritka!
Hajában hold meg a csillag...
„Királyfim, te végre maradj ma. . ."
(Tölgyből... Veress Miklós fordítása)
A szertelen természetű Szerjozsát azonnal lenyűgözte a menyasszony: „Nála szebbet nem láttam és nem is fogok látni... Eszményi nő..." Boblovóból visszafelé, a Sahmatovóba vezető úton, késő éjszaka elragadó ostobaságokat fecsegett, a legszélsőségesebb szolovjovi szellemben győzködte Blokot, hogy menyasszonya „egyetemes jelentőségű".
Augusztus tizenhetedike esős nap volt, csak estefelé derült ki. Sahmatovóban is, Boblovóban is reggeltől fogva minden készen állt. Délre volt kitűzve az egyházi esküvő. A menyasszonyi csokor, amelyet Moszkvában rendeltek, nem érkezett meg időben. Blok és édesanyja egész nyaláb őszirózsát szedtek a kertben, és Szergej Szolovjov ünnepélyes keretek közt Boblovóba vitte a virágokat egy trojkán, amelyet Klinben bérelt. Pompás trojka volt — jól megtermett, egyforma almásderes paripák, a járom telis-teli aggatva színes szalagokkal, csilingelő csengettyűk, kikent-kifent fiatal kocsis.
Blok kétsoros, hosszú kabátban, karddal az oldalán, minden figyelmét összpontosítva, szigorú arccal várakozott a tarakanovói templomban.
Ez egy régi, Katalin-korabeli templom volt, amely Mihály arkangyal nevét viselte, a néhai gazdag, tönkrement birtok utolsó maradványa. Fehér falaival egymagában állt a kaszálatlan rét közepén, a virágba borult tó meredek partján. Mellette egy harangtorony és néhány elfelejtett sír — félredőlt kereszttel. A templomban sötétség honolt, az ablakok berácsozva, régi ikonok, elmosódottak, halvány körvonalúak, az oltárfalon alig kivehető, faragott angyalfigurák. Ritkán miséztek itt. Erre az alkalomra Rogacsov faluban verbuváltak jó énekeseket.
Tölgyfaágakkal díszített hintókon, tarantászokon, bricskákon érkeztek a vendégek. Végül begördült a menyasszonyos trojka. A menyasszony apja karján lépett a templomba, hosszú uszályú hófehér batisztruhát viselt, fején narancsvirággal díszített fátyol. Elöl haladt egy fiú az ikonnal. Dmitrij Mengyelejev frakkban volt, és ebből az alkalomból feltűzte kitüntetéseit, amelyek rendszerint egy kis skatulyában hevertek szögek és csavarok közt. Erős felindulásában gyorsan keresztet vetett, megáldotta a lányát remegő kezével; a szertartás alatt sírva fakadt.
Ájtatosan, sietség nélkül folyt az istentisztelet. „Áldjon meg benneteket az Úr erővel és dicsőséggel..." A felkent pap „nem szent ember, csak pópa" volt — Blok kifejezésével élve, nyers, kissé durva öregember, aki nem fért össze Beketovékkal. „Méltóztassék keresztet vetni!" — rikácsolt rá a vőlegényre.
Amikor kijöttek a templomból, a parasztok, akik a közeli falvakból gyűltek össze, kenyeret, sót és rózsaszínű szalagos fehér ludakat hoztak a fiataloknak. Ezek a ludak sokáig eléldegéltek Sahmatovóban, az egész kúria területén szabadon sétafikálhattak.
A lakodalmi menet Boblovóba vonult. A ház bejáratánál Ljuba öreg dajkája komlóval hintette meg a fiatalokat. A nagy szalonban „u"-alakba rendezték az asztalokat. Pezsgőt szolgáltak fel. Az udvaron a kiöltözködött menyecskék lakodalmi köszöntőt énekeltek. A fiatalok nem maradtak ott a lakoma végéig, a pétervári vonathoz hajtattak ki ugyanazon a pompás trojkán.
Ez az esküvő már egy távoli, elhaló dallam kései visszhangja volt. A kilencszázas években ez az egész „ősi rend, illedelmes, nagyapáink korabeli szokás" meglehetősen idejétmúltan hatott. Csupán mutatós díszlet volt az egész, nem több. Igen kevés idő telt el, talán két esztendő, amikor a régi nemesi fészkek turgenyevi poézisének szellemében kigondolt idillikus élet ideges, dekadens értelmiségi drámává fajult a békés Sahmatovóban.
A Gránátosok laktanyájában minden készen állt az újdonsült házasok fogadására. Kublickij ezredes [Blok mostohaapja - ford.] tágas lakásában, amelynek igen magas mennyezete és óriási ablakai voltak (ahogy régen építkeztek), két félreeső szobát jelöltek ki a számukra. Az egyik, a nagyobbik, a Kis-Névára nézett, Blok hosszúkás és keskeny dolgozószobája pedig az oszlopokkal díszített napos tornácra, amely a tiszti épülettömb egész udvari homlokzatát körbejárta. Az alsó ablaküveget viaszospapírral ragasztották be, amelyen egy színes nyomású lovag és hölgy képe volt, középkori színes ablaktáblákhoz hasonló. A dolgozószobába Beketovék régi bútorát állították. A díványon valamikor Scsedrin és Dosztojevszkij is ült. Az íróasztal — a nagyanyjáé (élete végéig szolgálta Blokot). A szoba tiszta fehér volt, a tisztaság és szigorúság érzését sugározta. Csend és lakályosság. A falon — Mona Lisa, Nyesztyerov Istenanyája és Isadora Duncan arcképe [balettáncosnő, Jeszenyin későbbi felesége - ford.]. A könyvespolcon egy fantasztikus, hosszú csőrű madár.
Kiegyensúlyozottan és tevékenyen folyt az életük. Bloknak ott volt az egyetem, feleségének a tanfolyamok. Színházi előadások, Olenyina D'Alheim [orosz mezzoszoprán - ford.] énekesnő koncertjei, amelyek Blokot „valahogy szörnyen megrázták belülről". Andrej Belijjel való levelezése. Ehhez járultak az ügyesbajos irodalmi teendők — egyik szerkesztőségből a másikba járkálni, a versek és recenziók megküldése a folyóiratoknak és az almanachoknak. Voltak kellemes dolgok, de bosszantóak is előfordultak. Brjuszov meghívta Blokot Uz akkor indult Veszi (Mérleg)[az orosz szimbolisták orgánuma - ford.] című folyóirathoz, Percov értesítette, hogy a Novij Putyban (Új Út) [ pétervári szimbolisták lapja - ford.] nem akarják közölni verseit: „Makacs és széles körű ellenzékük van."
Sokat írt ebben az időben. „Ugyanazt és újra ugyanazt, ami a múltban, jelenben és jövőben kedves, egyetlen, örök." De ez csak számára tűnt úgy, hogy „ugyanazt és ugyanazt". Hiszen lírai tájképe meglepően megváltozott. Most Brjuszov „kínozta". Legutóbbi (és valószínűleg a legjobb) kötetétől, az Urbi et Orbitól (Városnak és Világnak) „magánkívül" volt, „görcsösen összeszorult a torka", mint amikor Puskint olvasott. „Rendkívüli kinyilatkoztatások, csaknem teljes megvilágosodások sorát" találta ebben a könyvben, és verseket kezdett írni, amelyeket „brjuszovosoknak" hívott.
Vitathatatlanul Brjuszov kötetének hatása alatt, amelyet a műfajok sokfélesége és a város erős kontúrokkal megrajzolt képe és konfliktusai jellemeztek. Blok így okoskodott: „Lehetségesnek tűnik előttem a vers egy olyan újjászületése, hogy az összes régi műfajok — a népköltészettől az udvari költészetig, a munkadaltól a szerenádig — új életre kelnek." És ez „egyrészt" olyan lesz, „mint a teológia helyére lépő reformáció, másrészt, mint a sóhajtozó kimerültség".
S rögtön saját magára vonatkoztatta ezt a gondolatot: „Mit akarunk mi, akik az életet kívánjuk? Én, személy szerint azt akarom, hogy miután leszálltam az asztrológia tornyából, kibújjak a rózsabokorból és leereszkedjem egy árokba, az okvetlenül holdfényben fürdő, világoskék fűbe... Nehéz lesz az én »viaszarcommal«, de ennek ellenére megpróbálom." (Szergej Szolovjovnak, 1903. december 20.)
1903 végén megírta azokat a számára is új verseket, mint a Gyár, (amelyben először jelennek meg nála a „zsákoktól összeroppant hátú", kisemmizett és becsapott emberek), a Ráncos arcú jósnő jóslatából (Mnye gadalka sz morscsinyisztim likom), a Sír a gyerek és a Lapokból (íz gazét), mely utóbbi tárgyát a városi események újságbeli krónikájából meríti.
Szergej Szolovjov, aki novemberben meglátogatta Blokot, változást vett észre rajta: „Másként nézett ki, mint amilyennek augusztusi találkozásunk után vártam volna. Amikor Sahmatovóban elbúcsúztam tőle, komolyan tanácsoltam neki, hogy foglalkozzék A teokrácia története (Isztorija tyeokratyii) olvasásával. De ehelyett Balmont Legyünk, miként a Nap (Bugyem kak szolnce) és a Csak szerelem (Tolko ljubov) című köteteit találtam az asztalán. Új verseiben már nyoma sem volt annak, hogy „vége a mindentudó gőgnek", az „angyali szárnyaknak" és a „liliomerdőknek". Ehelyett az alábbi sorok láttak napvilágot:
Nézi igen s elkacagja magát
egy faunhomlokú bent a ligetben.
(Sír a gyerek. Veress Miklós fordítása)
Így - miután lényegében megváltozott, de még maga sem volt tisztában azzal, mi az, ami megváltozott benne - Blok a feleségével Moszkvába utazott.
MOSZKVA. 1904. JANUÁR
 |
| A jóképű Blok |
Vlagyimir Markonyet beszédes és gáláns, kövér úr volt, nyugdíjas történelemtanár, aki minden idejét a Nemesek Klubjában töltötte, ő az udvari szárnyépületben lakott. Vízözön előtti irodalmi ízlése volt, de Blok valamiképp rabul ejtette. Naponta benézett hozzá, elüldögélt nála, és aztán hosszú évek múlva így emlékezett vissza: „Itt van Szása Blok - aki egyszer költő, az költő! Elég néhány napot együtt lenni vele, máris kiderül, hogy költő... Volt olyan, kimegyünk az utcára, és mindent észrevesz: milyen színű az ég, s milyen a hajnalhasadás, s milyen árnyalatúak a felhők, semmi sem kerüli el a figyelmét... Még olvasni se kell őt, rögtön látni - költő..."
Blok már az első nap találkozott Andrej Belijjel. Mindketten sokáig vártak erre a találkozásra, s mind a ketten meglehetősen bátortalanok voltak.
Belij egész életére emlékezetébe véste, mikor egy fagyosan szikrázó napon megjelent nála a „pompás, gyönyörű pár" — a csinosan öltözött, aranyhajú, igen szigorú, éles arcvonású fiatal hölgy prémsapkában és iszonyú nagy muffal, és a kifogástalan, tartózkodó, nagyon előkelő fiatalember, akinek mind a ruhája, mind modora a „legfinomabb volt".
A levelek, a versek alapján elképzelte, megteremtette a maga számára saját Blokjának angyali arculatát: „Sötéten és örömtelen bolygók a kolostorban egyre.. ." [Sötéten és örömtelen, 1902 - Lator László ford.], „S én is fehér vagyok, fehér, s bús szívem rakva gyötrelemmel ...", „Oly kimerült s oly bölcs vagyok most".
Csak a fű suhog elfeledett sírokon.
Feledés napokon... Feledés szavakon...
Körülérve a csönd betemet...
Csupa régi halál, csupa hűlt televény —
Te se vagy? Tebelőled kihunyhat a fény?
A szived sose lesz kikelet?
Csak a síri magány, ami most ideint,
ahol hittelek érteni, látni megint,
s kidaloltam a drága reményt...
Viaszarcomat akkor egy távoli lét
simogatta, idézve kezed melegét:
kisarjadtál a sír füveként...
(Csak a fű suhog... Veress Miklós fordítása)
Belij és barátai el voltak ragadtatva ettől a megbékélten imádkozó költeménytől, amely világosan utalt a Szolovjov házaspár tragikus halálára. (Nem véletlenül ajánlotta e verset Szergej Szolovjóvnak). Blok költészetének a leglényegét látták ezekben a strófákban, úgy vélték, költői géniuszának képe bennük nyerte el legteljesebb kifejezését. Valóban nagyszerű sorok ezek, de korántsem a teljes Blok tükröződik itt, hanem csupán az, amit a Szolovjovék köréhez tartozók értékeltek és szerettek.
Belij alacsony és törékeny embernek, nyúlt arcú szerzetesnövendéknek képzelte el ezeknek a verseknek a szerzőjét, hátrafésült gyér hajjal. És egy délceg, széles vállú, katonás testtartású, göndör hajú, makkegészséges férfi állt előtte, akinek viharedzett, szélcserzett, napbarnította arca nem pirult el, és az orosz népmesék jó vitézére emlékeztetett. Hol van az a „viaszarc?"
„Nem, ő nem az a Blok volt, aki bennem élt, a bensőséges levelek »Blokja«, az imádott versek »Blokja«... Mondom: váratlanul ért Blok valóságos alakja, egy kis csalódást keltett bennem... Nagyon különböző vérmérsékletünk, stílusunk és életritmusunk volt, és ezt már az első találkozásnál éreztük" — írta később Belij.
Helyesen ítélte meg. Valóban nehéz elképzelni két ennyire eltérő embert. Egyik maga a megtestesült fegyelem („... Blok és az izgágaság két összeférhetetlen dolog volt"), aki „roppant udvariassága" mellett is úgy tudott hallgatni, mint egy darab kő, ha valamivel nem értett egyet. A másik — robbanékony és ide-oda futkosó, örökké túlfeszített, izgága, bőbeszédű ember, aki állandóan vibrált, aki egy pillanatra sem tudta levetkőzni ideges gesztikulálását, hogy mozdulatlanul üljön, arra képtelen volt. Ha Blok elvétve került közelebbi kapcsolatba az emberekkel, akkor Belij minden különösebb bemutatkozás nélkül az első jöttmenttel szóba állt. Ezért aztán hozzájuk is különbözőképpen viszonyult környezetük. Zinaida Gippiusz helyesen tapintott rá, hogy Belijt nehéz volt másképp szólítani, mint Borjának, Blokot viszont eszébe sem jutott volna Szásának nevezni.
Első pillantásra Blokot is váratlanul érintette a Belijjel való személyes találkozás. Ezt írta anyjának: „Bugajev [Belij családi neve - ford.] egyáltalán nem olyan." De akkor egyikőjük sem vonta le megérzéseiből a kellő következtetéseket.
Fergeteges forgásban röpült el a két hét. Belij és Szergej Szolovjov szó szerint „kézbe vették" Blokékat, és annak rendje-módja szerint mindenhova elcipelték őket. Elvitték a vendégeket a Veréb-hegyre [Lenin-hegy - ford.], ahonnan hirtelen elébük tárult az egész város a Novogyevicsij kolostorral az élén. Aranysárga, fehér és cinóbervörös színekben pompázott Moszkva. Aztán bejárták a várost és a város környékét, látogatások, gyászszertartások valamennyi Szolovjov sírjánál, ebédek Tyesztovnál [moszkvai restaurátor művész - ford.] és a Szlavjanszkij Bazárban; elzarándokoltak, hogy fejet hajtsanak Antonyij püspök előtt, aki a Donszkij kolostor nyugalmas falai közt éldegélt; a Művész Színház; „Körmenet az Iverszkajai Istenanyával... " [Iverszkaja - moszkvai templom - ford.] És nap mint nap a véget nem érő, késő éjszakába nyúló beszélgetések...
Magától értetődik, hogy a misztikus témájú beszélgetéseken kívül sok fesztelen, zajos, fiatalos, vidám mulatság is volt.
Szergej Szolovjov minden vallási túlbuzgósága és erős dogmatikussága mellett is, nevezetes nagybátyja kettős arculatát örökölve, vad, féktelen tréfákat űzött, s csak úgy sziporkáztak humoros bökversei. Borzasán, ziláltán, örökké kigombolt szőrmebundájában, kurta kis kabátjában, ami „Vologya bácsitól maradt rá", kifogyhatatlan volt a tréfákból, mint egy kupeclagzi korhely násznagya.
„Bloknak és Ljubov Dmitrijevnának nagy sikere volt Moszkvában — emlékezik vissza Szergej Szolovjov. — Ljubov Dmitrijevna hallgatagsága, szerénysége, egyszerűsége és eleganciája mindenkit megbabonázott... Belij rózsát hozott neki, én liliomot. Összesúgtak a hölgyek is: »Ez a Blok — valami tündéri«."
Két hét alatt Blokék megismerkedtek a Parnasszus összes dekadens szimbolistájával Moszkvában.
Ez egészen különös világ volt. Sajátos életmódot, életstílust, erkölcsöt és esztétikát alakított ki magának, sűrített, különösen tömör, képszerű zsargont használt; olyan világ, amely a legkülönfélébb embereket fogta össze — a tényleg tehetségeseket és a teljesen tehetségteleneket, az igazán mély gondolkodásúakat és a mesterkélt, sikertelen szerencselovagokat. Mindegyikük jellegzetes volt a maga módján.
Az intelligencia nyolcvanas-kilencvenes évekbeni csöndes, megrekedt életmódja után ebben a körben az lett a divat, hogy „megváltoztassák az életet". A korai dekadens írók és nyomukban a szimbolisták, akik oly buzgón mitologizálták a valóságot, és arra törekedtek, hogy „a nyers életet" „gyönyörűséges legendává" változtassák, nemcsak a művészetben vélték indokoltnak ezt az átalakulást, de megpróbálták meghonosítani a mindennapi élet szférájában is. A szimbolistákról szóló memoárirodalom bővelkedik olyan történetekben, amelyek a „démonizmus", a „mágia" és a „Dionüszosz-kultusz" mindenféle házi jellegű megnyilvánulásáról szólnak, s ha napjainkban vad és néha komikus benyomást is keltenek, a maguk idején komolyan vették őket ebben a közegben.
A szimbolizmus követői számára sok kötelezettséggel járt. Valóban „nem csupán művészet" volt, mint ezt gyakran hangoztatták is, hanem a menekülés eszköze egy elképzelt világba a kellemetlen és ijesztő valóság elől, hogy a maguk módján „alkothassák meg az életüket", sőt a művész társadalmi magatartásának normája is lett. Épp itt kezdődött el az a meggondolatlan játszadozás az élettel, ami igen sokba került még a legtehetségesebb szimbolistáknak is.
Az éles szemű és rossznyelvű Vlagyiszlav Hodaszevics, aki a szimbolisták fiatalabb nemzedékéhez tartozott és kifinomult, elmés karcolatokat rajzolt e világ szereplőiről, Nekropolisz (Nyekropol, 1939) című emlékezésében ezt írja: „Igen, itt különleges életet éltek... Itt megkísérelték a művészetet valósággá, a valóságot pedig művészetté változtatni. Mivel az élet eseményeit ezek az emberek homályosan, bizonytalan körvonalakban érzékelték, sohasem úgy élték át, mint csupán és egyszerűen az élet jelenségeit, hanem rögtön belső világuk és művészetük részévé vált minden. Megfordítva: ha valaki bármit is leírt, az reális, életteli eseménnyé lett mindnyájuk számára... Tébolyult feszültségben, felfokozott hangulatban, lázban éltek. Egyszerre több szinten. Végül egészen belegabalyodtak a személyes és szépirodalmi szerelmek és gyűlöletek közös hálójába... Mindenkitől, aki belépett a titkos társaságba (s a szimbolisták köre bizonyos mértékig titkos társaságnak számított), állandó, szüntelen izzást, mozgást követeltek valaminek a nevében... Engedélyezték, hogy mindenki annak a megszállottja legyen, ami neki tetszik: csak a teljes megszállottságot követelték meg."
1904 januárjában Blok egészen közeli érintkezésbe került ezzel a különös világgal.
Pezsgő élet folyt itt. A hét minden napja be volt osztva. Vasárnaponként Andrej Belijnél voltak, kedden Balmontnál, szerdán Brjuszov apjának régi kereskedőházában a Cvetnij bulváron, csütörtökön a Szkorpion Kiadóban, amely a nemrég épített szupermodern Metropol-palotában kapott helyet, egy kis zsákutcában, ahol a kínai városnegyed falmaradványai húzódnak, péntekenként a Grifben, a szimbolisták másik kiadójában, amelyet Szergej Szokolov (írói nevén Krecsetov) alapított.
Abban az időben Andrej Belij és Szergej Szokolov körül elég népes fiatal kör alakult ki, akik Argonautáknak nevezték magukat Belij Aranygyapjú (Zolotoje runo) című költeménye alapján, amely mintegy a kiáltványukká vált:
Ó, Argó, ó, Argó,
repülsz a magasban, aranylik a szárnyad —
te győzöl...
Többségük nem vett részt közvetlenül az irodalmi mozgalomban, de - Blok szavaival élve - mindnyájan „megérlelték azt a légkört, amely a szimbolizmust megalapozta", „par excellence szimbolisták" voltak. Belij Elliszt nevezte a kör lelkének, „előmozdító-agitátorának, propagandistájának", önmagát pedig az „ideológusának".
Ellisz az akkori Moszkva irodalmának egyik legszínesebb figurája. Belij emlékirataiban később remekül festi le őt. Végzettsége szerint jogász, majd szociológiával és közgazdaságtudománnyal kezdett foglalkozni (magát marxistának tartotta), aztán démonikusan titokzatos, megszállott misztikussá vált, a legreakciósabb irányzat kritikusaként tűnt fel, áttért a katolikus vallásra, és mint a jezsuita rend szerzetese halt meg (ismeretlenül).
Igazi fanatikus és hisztérikus volt, zilált külsejű dandy, kopott, valaha piperkőc rövid kabátjában és gyűrött keménykalapjában, halottsápadt, zöldesfehér arcú, foszforeszkálóan fénylő szemű, a vámpírok vérvörös ajkát és Mefisztó-szakállat viselő ember. Költőnek nulla, kritikusnak középszerű, de rendelkezett a színész-imitátor kiváló tehetségével, paródiái és karikatúrái a moszkvai intelligencia elit köreiben szájról szájra jártak. Ellisz egy kis Savonarola szerepét játszotta a moszkvai szalonokban, saját eszméinek terjesztésében párját ritkítóan szemtelen volt, s mások véleményével szemben türelmetlen, „pimaszul beleütötte az orrát barátai magánéletébe", despotikus módon bánt velük és szerette egymásra uszítani őket. Ő maga egyébként teljesen önzetlen volt, nyomorban élt, és állandóan botrányos históriákba keveredett, amiből nem minden nehézség nélkül húzták ki a barátai.
Belij az egész szimbolista Moszkvát összegyűjtötte „Blok-nézésre". A megboldogult Bugajev professzor kopottas szalonjában és szűkös ebédlőjében gyűltek össze az idősebb és a fiatalabb nemzedék képviselői.
Megjelent a gőgös, de azzal együtt nyíltszívű, naiv Balmont is, aki akkor még az új költészet elismert vezéregyénisége volt. Ljubov Dmitrijevna nem kerülte el a figyelmét, és már a következő nap kirobbant belőle a vers:
Ültem szemben, mozdulatlan,
Te — tiszta fehérben.
Pillantásodat kutattam
Mohón, ámde féltem...
(Ültem szemben. . .)
A barnaképű és kiálló pofacsontú Brjuszov, akivel Blok már Pétervárott, a Novij Puty szerkesztőségében megismerkedett, vijjogó torokhangon olvasta fel A fehér paripa és a Jöjj a jól ismert úton (Prihogyi putyom znakomim) című verseket, melyek még fontosabbnak látszottak Blok számára, mint az Urbi et Orbi! A fehér paripa feszült ritmusa, kötetlen trocheusai hamarosan Blok városi verseiben is visszhangra találtak (Utolsó nap).
Vörösesgöndör fejét felcsapva csengő verssorokat préselt ki magából Balmont, lágyan dalolva szavalt Belij. Blok is felolvasott — kimért, tompa hangon, moduláció nélkül. Belij, amikor először hallotta szavalni, rátapintott a lényegre: „mint a kőszobor, súlyos léptekkel és kimérten haladt a sorok közt".
Amikor eloszlottak az előkelő vendégek, az „argonauták" szűk körében még egy halom verset felolvasott, a többi között a Gyárat és a Lapokbólt. „Fekete kabátos barátaim először álmélkodnak, majd felugrálnak a székükről... Azt kiabálják, hogy én vagyok a legjobb költő Oroszországban" — jelentette anyjának.
A látogatások és találkozások tarka forgatagában sok-sok ember elvonul előttük: Jurgis Baltrusaitis, a költő, aki olyan „komor, mint egy szikla", Kurszinszkij, egyike az első dekadenseknek; Szergej Poljakov, a Szkorpion tulajdonosa, matematikus és több nyelven beszélő, szabadgondolkodású kereskedő, s végül a tejfelesszájú költőcskék, akiket „grifftojásoknak" csúfoltak.
Maga a nagy „Griff' — Szokolov (Krecsetov) nem valami kedvező benyomást keltett: felületes ember, rossz költő, olcsó szájhős, jóllakott és önelégült ügyvéd, aki megjátszottá a démont. Viszont a felesége, Nyina Petrovszkaja, aki földig érő fekete bársonyruhát viselt, magára vonta a figyelmet.
Ő is az orosz szimbolizmus egyik érdekes színfoltja. Gyenge elbeszélésecskéket írt, de nem ez a lényeg. Egész egyénisége, egész viselkedése mintegy megtestesítette a szimbolizmust. Mélységesen nyomorult, lelkileg teljesen rendezetlen, állandóan az összeomlás szélén álló nő, akinek megvolt az a valóban ritka képessége, hogy megnehezítse a maga és a mások életét. Egyidejűleg rettentő kusza, romantikus szálak fűzték Andrej Belijhez és Valerij Brjuszovhoz (utóbbi a Stephanos című versgyűjtemény egész szerelmi líráját hozzá írta, s ugyancsak ő A tüzes angyal című regény [Brjuszov középkori német környezetben játszódó regénye] pokolbéli Renátája).
Blok érzett némi szimpátiát e borús és boldogtalan lélek iránt, a későbbiekben találkozott vele Pétervárott, sőt Nyina Petrovszkaja Sahmatovóban is felkereste.
Gazdag benyomásokkal teli moszkvai életéről elutazása küszöbén ezt írta anyjának Blok: „Csak a mi pétervári lakásunkra gondolok örömmel. Merezskovszkijékra nagyon is nem vagyok kíváncsi. A pétervári »misztikus« diákokra sem. Mindez mellékes... A részeges Balmonttól teljesen elhidegedtem. Brjuszov egyénisége se nagyon vonz. Szentségre, csöndes fehérségre vágyom. Könyveket akarok Pétervárott, az emberektől nem sokat várok... De Moszkvából annyi szép emléket viszek magammal, hogy abból sokáig élhetek... Sohasem feledhetem, hogy van Moszkva, és benne sok jó és tisztaság." (Anyjának, 1904. január 14—15.)
De közelebbről megnézve kiderül, hogy a legjobb moszkvaiak (azaz a szolovjovisták) tisztaságába és rendíthetetlenségébe vetett hite is illúziónak bizonyult. A lelkes és kölcsönös fogadkozások ellenére érett a konfliktus s csak még élesebbé vált, mivel érlelődését nem vették észre idejében. Itt ismét megmutatkozott a Blok és féktelen barátai közt fennálló „ritka nagy különbség" (nemcsak viselkedésükben, hanem lelki alkatukban is).
Andrej Belij és Szergej Szoloyjov nagy erőfeszítéssel a saját költő piedesztáljára emelték az „argonauták" körében Blokot, „akit a sors akarata hívott, hogy hírnök legyen, aki a vallás forradalmának evilági diadalmenetét hivatott világgá kürtölni, hogy valóra váltsa a »konkrét szolovjovi ügyet«".
Különösen Szergej Szolovjov buzgólkodott, akit az „eljövendő teokrácia" eszméje foglalkoztatott. Az ő értelmezésében ez az eszme annyira nevetséges lázálommá lett, hogy tényleg nehéz volt eldönteni, hol végződik a „fennkölt eszme" és hol kezdődik a paródia. Majdhogynem arra készült, hogy kinyilatkoztassa a szolovjovi egyház „első ökonomikus zsinatját", ahol saját maga lett volna „Péter apostol" mint „főpap"; „Pál apostol" Andrej Belij lett volna „cári" rangban; „János apostol" pedig Alekszandr Blok, a „próféta" szerepkörében.
A szolovjovi „argonauták" igyekeztek bevonni Blokot saját „hipertrófiáikba" (ahogyan később Belij fogalmazott), és mindezt nagy csinnadrattával és dírrel-dúrral csinálták, ami a velejéig gyűlöletes volt Blok számára. Mi több, tapintatlanul beleártották magukat személyes életébe, szóbeszéd tárgyává tették körükben. Zinaida Gippiuszhoz hasonlóan feltették a fonák kérdést: „Ki méltó arra, hogy Blok arája legyen? Ha egy Beatrice, egy Beatricét nem vesznek feleségül; ha egy egyszerű lány, akkor az »egyszerű lánnyal« kötött házasság — a közös út elárulása."
Ez az egész ostobaság („gyerekes misztika", ahogy később Blok nevezi) a lángra lobbantott képzelet játéka maradt volna és még említést sem érdemelne, ha szerencsétlenségükre nem nyomta volna rá a pecsétjét eleven emberek reális viszonyaira és sorsára.
Még Blok házasságát is mint valami „szent misztériumot" élték át szenvedélyes rajongói. Szerjozsa Szolovjov teljes izgalomban tért vissza Sahmatovóból. „Ebben is megnyilvánult a szolovjovi jelleg" - mondja Belij, hozzátéve, hogy Szerjozsa e „korszakalkotó házasság" után „egy új teokratikus periódus, egy világváltozás eljövetelét" várta. Ez hihetetlennek tűnik, de Szolovjov valóban meggyőzte önmagát és másokat is, hogy ezzel a házassággal „minden nehézségnek és sötétségnek vége szakad". így ír Bloknak: „Amikor megesküdtél, döbbenetes tisztán láttam azt a »mustármagot«, amely kihajtó ágaival beborítja majd az egész világot." Néhány költeményében - ehhez hasonló hangnemben - megénekelte Blok házasságát, ezeket ugyan, nem publikálta, de bizonyos elismerésben részesültek moszkvai körökben:
Ujjongj, ujjongj, Ézsaiás!
Émánuelnak papja, áldás!
Imé, a Szűz, a Szent Megváltás
Napja elérkezett! Áldás!...
(Ujjongj, ujjongj, Ézsaiás!)
Eljött az Örökkévalóság.
A rút kígyó elkárhozott.
Láttam, hogy szárnyra kélt a jóság:
Galamb és sas találkozott.
(Kinyílt az Örökkévalóság könyve)
„Szerjozsa ujjong — gomblyukában esküvői virágainkkal" — írja anyjának Moszkvából Blok.
Az ehhez hasonló hiábavalóságok túllépték a mérték és tapintat határát. Nemhiába jegyezte meg ironikusan Brjuszov, hogy Blokék házassága „a kelleténél nagyobb csinnadrattával járt" Moszkvában.
Blokot ingerelte a gyakran teljesen idegen emberek tolakodó beavatkozása magánéletébe, szorongást keltett benne. Udvariasan, de állhatatosán kitért az illetéktelen bizalmaskodások elől, amelyeket egyes „argonauták" megengedtek maguknak.
A megszállott és kullancsként rátapadó Ellisz visszataszítólag hatott rá, be is vallotta Belijnek: „Tudod, Borja, ki nem állhatom Lev Lvovicsot!"
Később Belij is elismerte, hogy elég sok repipapagáj tartozott hozzájuk, hogy a „lelki misztérium" lépten-nyomon komédiásdiba [utalás Blok Komédiásdi c. darabjára - ford.] csapott át, amitől Blok „elsötétült és kővé dermedt" lassacskán.
Barátai csaknem erőszakkal cipelték hol Antonyij püspökhöz, hol az ifjú vallásfilozófusokhoz és az anarchisztikus szélsőségesekhez, és neki egyáltalán nem hiányzott, sőt kellemetlen volt mindez: „Valahogy terhes nekem ezekkel az emberekkel együtt lenni... Nem, nem tetszik... Nem az igazi!"
Andrej Belij, miután elkésve belátta, hogy akkoriban tapintatlanul viselkedett Blokkal, helyénvalónak vélte, hogy „barátságukkal" kapcsolatban felidézze azokat a nehezen elviselhető formákat, amelyek annak idején a Bakunyin—Sztankevics-féle körben kialakultak: „Szergej Szolovjov és én, mi ketten voltunk azok a »Michelek«, akik a hegeli filozófia összes szabálya szerint sokoldalas levelekben analizáltuk Sztankevics Bakunyin egyik húgához fűződő intim kapcsolatát... És lehet, hogy igaza volt Alekszandr Alekszandrovicsnak, amikor később bemutatta magánéletének ezeket a személyiség felettit megtestesítő, hívatlan teoretikusait, a Komédiásai ostoba szellemidézőinek képében."
Túl kései megvilágosodás! Akkor, 1904 januárjában sem Belij, sem Szergej Szolovjov nem vette észre, hogy Moszkvába egyáltalán nem egy „vallásforradalmár" érkezett herold képében, hanem csak egy huszonhárom éves, igaz, misztikus beállítottságú költő, de olyan ember, akinek mindenről megvan a saját véleménye, beleértve a szemérmetlen, misztikus pletykákat, és hogy minden „elmélet" ellenére meglátta a legegyszerűbbet — az emberit, a mindennaposat —, és szeretettel jegyezte meg annak minden apró kis jellegzetességét: „De van még Moszkvában tavaszra készülődő nyárfa, tarka kutya, rózsaszínű harangláb, vizeshordó, pihe hó, ízletes kolbászt árusító üzlet."
Félreértés — meg nem értés — történt, s épp ezért Blok és Szolovjovék kapcsolatában létrejött az első, kezdetben még alig észlelhető repedés.
Nem vitás, Blok maga is vétkes volt ebben a félreértésben, mivel nem szánta rá magát vagy nem tartotta szükségesnek, hogy világosan megmondja, mi nem tetszik neki, és csak belülről ellenkezve a ráerőszakolt szereppel, látszólag szó nélkül elfogadta az egészet. Még amikor verses formában fordult Belijhez, az is félreértésre adott okot.
Elválaszthatatlanul — mi
Ketten hordjuk Esküdet,
Így fogunk a sírba hullni,
Hová ezüst út vezet...
S akkor — szem nem látta lángnak
Zúgó gömbje széthasad —
Csillogó kardok cikáznak,
Nyílik és vakít a Nap.
(Igen. Tudtam. . .)
S Moszkvából visszatérve megírta az Őrködünk toronyszobában (Sztorozsim u vhoda tyerem) című versét Belij Nas Argo!-ját választva mottóul, amely olyan volt, mint az „argonauták"-hoz szóló felhívás:
Tiszta órán hangot hallunk,
Múlt vihara dúl.
Kart a karba fonva szállunk,
Vár a kék azúr.
Belij így is értette, mint felszólítást a „konkrét testvériségre". És végig kellett élnie a Blok és közte lévő „barátság-gyűlölködés" minden bonyolult és nehéz tapasztalatát, hogy végül elismerje: „Kihunyt a hajnal: ez befejezett tény; hajnal egyáltalán nem is volt; akkor, 1902 peripétiáiban kihunyt; 1903 csak a visszaemlékezések éve volt."
Aznap, amikor a Blok házaspár visszatért Pétervárra, megkezdődött az orosz—japán háború.
VILÁGHY JÓZSEF fordítása
Sz. 1908, Valdaj. Orosz irodalomtörténész. A leningrádi képzőművészeti főiskola végzettje. A háború idején haditudósító. 1927-től jelennek meg munkái. Nagy érdemei vannak az orosz és szovjet költészet népszerűsítésében, kritikai érvényesítésében. Meghatározóak a Blok életéről és munkásságáról szóló munkái. A bajkiáltó madár Blok 1899-ben írott versének címét kölcsönözve a nagy szovjet-orosz költő regényes életrajza, de megtalálható benne legjobb verseinek alaposan dokumentált keletkezéstörténete is.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/7. sz., 143-155. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése