Csisztopoli tél
(részletek)
 |
| Paszternak-emlékbélyeg 1990-ből |
Paszternak verseibe néhány évvel korábban, még középiskolás koromban szerettem bele. B. L.-től (Borisz Leonyidovics Paszternak) első könyvem az Ogonyok sorozat kis fehér kötete volt a költő portréjával a címlapján, amelyben rábukkantam a Szakítás című ciklusra, és ifjúi hévvel minden iránt, ami drámai, kezdtem dünnyögni sorait még azelőtt, hogy eldönthettem volna, tetszenek-e vagy sem. Majakovszkij, akiért már régóta lelkesedtem, és akinek egyetlen fellépését sem mulasztottam el, említette Hogyan készítsünk verset című tanulmányában a Marburg egyik szakaszát, és zseniálisnak nevezte, ami már elég volt ahhoz, hogy a Marburgot hamarosan kívülről fújjam. Nem a megértés előzte meg a szeretetet, hanem éppen fordítva. Nemsokára minden, ami megjelent a költőtől, bekerült ifjúkorom érzelmi tárházába. Minden nyári zápor tőle vett idézetnek látszott, minden ködös hajnal, minden reggeli harmattal áztatott kert, a városlakó körüli természet, amelyet a költészet varázsa megfosztott a mindennapos megszokás unalmától, és visszaadta neki a csoda ragyogását és izgalmát. Világossá vált, hogy egy orgonabokor semmivel se rosszabb holmi szakadékszéli romantikus tölgynél vagy a jeszenyini nyírfácskánál. A neoromantikus Paszternak nem vitt messzire, a távoli hegyek vagy tengerek egzotikumába. Remekül beérte a Gogol körút kis padjával, a Kljazmára épült fürdővel, a Nyeszkucsnij kerttel. Költészetté változtatott mindent, ami körülvett, ami ismerős volt gyermekkoromtól kezdve — a várost, úttestjeit, a napraforgó héját, egy narancsgerezd ízét, az esőtől zizegő éjszakai kertet, a keringő áradását, a régi filozófusok és történészek köteteivel megrakott könyvespolcokat.
Egy ponton nagyszerűen egyesült Fet fülemüléjének rögtön halhatatlan és majdnem értelmetlen csattogása, Heine iróniája, Tyutcsev filozófiai mélysége és az impresszionisták fűszeres zenéje. Az igazán költői mindig közelebb áll a „nem költői"-hez, mint a népszerű románcok lejáratott költőiségéhez, amelyek aprópénzre váltják a puskini és lermontovi aranytallérokat. „A csöppek kézelőgombnyi súlya", „üres az est, mint a mese, amelyet egy csillag folytatástalan hagyott", „Szélben ringó orgonagally — ázott veréb-csipasz — ". Azok a nemzedékek, amelyek korán megszerették Paszternakot, kezdettől magasra tették az ízlés mércéjét, és ez egész életre szólóan kötelezővé vált. Az ifjúság világa bonyolult, és az egyszerűséghez való vonzódás, hacsak nem képmutatás, idegen tőle. Mind az én személyes tapasztalatom, mind a kortársaim tapasztalata szerint Paszternak költészete sohasem állt szemben Majakovszkij költészetével, ellenkezőleg, kiegészítette, elmélyítette, kitágította. Élő kortársai közül Majakovszkij csak Hlebnyikovot és Paszternakot nevezte zseniálisnak. Mellesleg, kettőjüket akkor még nem volt szokás nyíltan szembeállítani egymással, és senki se erőszakolta ránk a választásnak ezt a hamis dilemmáját.
A későbbiek során Paszternakot mindig más- és másféleképpen olvastam újra. Most csak a költővel való első ismerkedésemről beszélek, arról, hogyan lépett be valaha az életembe, és hány ilyen találkozásunk volt később. Könyvei mindig azokon az oldalakon és soroknál nyíltak ki, amelyekre éppen az adott pillanatban szükség volt, és a mindig ismerős, de újra- és újraolvasott versek valahogy a lelki zűrzavar titkosírásának kulcsává lettek, segítettek kiverekedni belőle.
1932 nyarán jelent meg a Második születés (Vtoroje rozsgyenyije). Erről a nyárról még ma is csak a szakadatlanul hulló záporokra emlékszem, a kis kötetre, borítóján a stilizált zongoratetővel, azokra a helyekre, ahol, és azokra az emberekre, akikkel olvastam. Nem kellett igyekeznem, hogy a kötet verseit megjegyezzem. Alighogy elolvastam őket, maguktól megragadtak a fejemben. Pontosan ez az, ami megérdemli a vers elnevezést: valami, amit lehetetlen ugyanilyen röviden és meghökkentően pontosan prózában elmondani. Akárcsak a Nővérem — esőibe lám a tavasznak és a Sorompók felett (Poverh barjerov) versszakai, ezek is azonnal a lelki élmény kifejezésévé, az érzelmek megfejtett gyorsírásává, sok, még nem tapasztalt, de előttünk álló rejtély sejtésévé lettek...
Csisztopol, 1941. november 15.
Ma a kerületi pártbizottság előtti téren megállított B. L. Néhányszor találkoztam már vele, és üdvözöltem. Visszaköszönt, de, mint kiderült, elfelejtette, hol és hogyan ismerkedtünk meg...
— Elnézést, borzasztóan ismerős az arca...
— Igen, találkoztunk már, Borisz Leonyidovics.
— No, de hol?
Emlékeztetem az ebédre Mejerholdnál.
— Igen, igen, tudom már! — kiált fel. — Hát persze! Igen, igen. Pontosan emlékszem...
Fekete bundát és fekete perzsakucsmát visel. Hajában már akad néhány ősz szál. Korához képest, azt hiszem, fiatalos. Végigkísérem a Volodarszkij utcán. A legvégén lakik, a parkkal szemben. Csodálatos, fagyos, orosz téli nap van. Az összes irodalmár, aki ide került, kórusban szidja Csisztopolt, B. L. azonban azt mondja, hogy jól érzi itt magát. Hív, hogy ugorjak be hozzá, de én sietek haza, megbeszéljük hát, hogy a jövő héten találkozunk. Vidámnak látszik, egy csöppet sem elkeseredettnek...
December 10.
Bemegyek az étkezdébe. Hideg van, B. L. mégis kabát nélkül üldögél, a szomszédos székre rakta. Miután észrevett, az asztalához hív, és elnézést kér, hogy evés közben is dolgozni fog. Tányérjában kihűlt, üres scsi, attól jobbra négy kis papírlapocska. B. L. hol eszik, hol bele-belenéz ezekbe a lapokba, javít valamit...
December 18.
Megint B. L.-lel ebédelek az Irodalmi Alap étkezdéjében. A németek Jasznaja Poljana-i garázdálkodásairól mesélek neki (reggel hallottam a rádióban). Szörnyülködik, nem érti, alig akarja elhinni.
December 25.
Napközben az étkezdében találkoztam B. L.-lel. Hív, hogy üljek az asztalához. Sovány scsit eszünk, amelyhez kétszáz gramm feketekenyér jár. Második fogás nincs. Ebéd után sétálni hív: ma melegebb az idő. A kerítés mentén a Kámához, utána jobbra, az öbölhöz megyünk.
Sok mindenről beszélgetünk. Megint az ő Hamletjéről. Levert a sikertelen színre vitel miatt. Ezt a munkáját talán kissé túlbecsüli a többi művéhez, még az eredetiekhez képest is...
... B. L. további elképzeléseimről faggat. Nagyon megtetszett neki az az ötletem, hogy hősi drámát írok Petőfiről. Nemrég fordította néhány versét, és elolvasta az életrajzát. Érdekesen beszél Petőfi költészetének „cigányos, zabolátlan szelleméről". Azt tanácsolja, hogy a darabhoz olvassam el Liszt Ferenc tanulmányát a cigány motívumokról a magyar zenében, és hogy ismerjem meg Nikolaus Lenaut (bevallottam, hogy alig ismerem). Ha valahogy meg tudnám szerezni Lenau kötetét németül, szívesen fordítana nekem csak úgy, kapásból... Még sok másról is beszélgetünk...
— A zseni nem más, mint a kor hétköznapi, egyszerű embereinek legritkább és legkiválóbb képviselője, ennek a fajtának halhatatlan megtestesítője. A zseni közelebb áll ehhez a hétköznapi emberhez, rokonságban áll vele, mint a különböző rendkívüli emberekhez, akik az irodalomközeli bohémvilágot alkotják. A zseni a minőségileg homogén emberiség mennyiségi véglete. A zseni és a hétköznapi ember közötti távolság csak látszólagos, azaz nem létezik. De ebbe a látszólagos és nem létező távolságba betolakszik egy csomó „érdekes" ember, akik kitalálták a hosszú hajat, a hegedűt és a bársonyzekét. Éppen ők képviselik (ha feltételezzük, hogy történelmileg léteznek) a középszerűséget. Ha valakivel szembeállítható is a zseni, akkor sem a tömeggel, hanem ezzel a körrel, amely hívatlan kíséretét alkotja. Nincs olyan hétköznapi ember, akiben ne lenne meg a zsenialitás csírája...
— Bizonyára meglepődik, ha azt hallja tőlem, hogy jobban szeretem Gyemjan Bednijt a szovjet költők többségénél. Ő nemcsak a forradalom drámai szakaszainak, a frontok és a hadikommunizmus korának történelmi alakja, hanem számomra egyben a mi nemzeti mozgalmunk Hans Sachsa is. Maradéktalanul feloldódik a saját elismerésének természetességében, amit nem lehet elmondani, például, Majakovszkijról, akinél ez az elismerés megkövetelte erejének egy részét. Az ilyen Gyemjan Bednij-féle jelenségekre nem az esztétikai technika, hanem a történelem szemszögéből kell nézni. Számomra tökéletesen lényegtelenek az egész egyes alkotó elemei, ha az előbbi eredeti és igaz, ha nem furakodnak a szerző és a kifejezés közé az epigonizmus, az áleredetiség, a rossz ízlés, azaz, ahogy én értelmezem, a középszerű ízlés közbenső láncszemei. Számomra teljesen közömbös, hogy mi a mozgatórugója annak a szenvedélynek, amely az életben való jelentős részvétel forrása, csak meglegyen ez a részvétel...
— Majakovszkij mondását idézve, amely alapvetően helytálló, de amelyet rosszul értelmeznek, azt akarom mondani, hogy nincs szükségünk néhány Majakovszkijra vagy néhány Gyemjan Bednijre. A költő, lényegét tekintve, egyedi jelenség, és csak ebben az egyedi eredetiségében értékes. Aszejev, aki igazi költő, feláldozta a tehetségét a Majakovszkij iránti odaadásának. De ez az áldozat, mint talán mindig minden áldozat, hamis... Puskin éretté válásához egyaránt szükség volt Gyelvigre, Tumanszkijra, Kozlovra, Bogdanovicsra, nekünk azonban bőven elegendő Puskin és Baratinszkij. A költő kollektív jelenség, mert mértéktelenül megnőtt individualitásával sok költőt helyettesít, és csak egy ilyen költő megjelenéséig van szükség sok költőre...
— Gyakran döbbenek meg azon a könnyedségen, amellyel a jó és rossz verseket különböztetik meg egymástól, mintha valamilyen gépalkatrész sablonja szerint készülnének. Az, amit általában rossz versnek tartanak, valójában nem is vers. Gyakran visszatérő gondolatom, hogy jó és rossz vers nincs, csak jó és rossz költő, vagyis, hogy egy-egy sor csak egy alkotóan termelékeny vagy üresjáratban forgó gondolatrendszerben létezik. Ugyanaz a sor jó vagy rossz is lehet, attól függően, hogy milyen költői rendszerhez tartozik...
— Témakört és anyagot változtatva a költőnek bátornak kell lennie, késznek kell lennie arra, hogy egy ideig akár rosszul írjon, vagyis nem általában, csak korábbi nézőpontja szerint rosszul, így írtam a Második születés című kötetem után. Tudatosan törekedtem erre, különben nem tudtam volna legyőzni az ismeretlen teret, amelyet publicisztika és általános fogalmak töltöttek ki...
— A tehetség első jele a bátorság. Nem a pódiumon vagy a szerkesztőségben, hanem a fehér papírlap előtt...
— Mennyivel rosszabb a rossz ízlés a nyílt ízléstelenségnél...
— A költészetben mostanában a pontosság, az erő és a belső visszafogottság vonz, ami minden még ki nem hűlt, gőzölgőén személyeset, mindent, ami nem kiagyaltan reális és egyedi, elrejt a kifejezés mindenki számára ismerős közösségébe. Olyan stílusról ábrándozom, amelyet észrevehetetlennek neveznék, egyszerűségről, az anyai dúdoláshoz közel álló meghittségről...
December 31.
Megint hosszú séta B. L.-lel. Kicsit megfázott: lumbágója van. Rá jellemző hosszú, el-elfulladó monológ. Ma a rádió nagyszerű híreket közölt: deszantunk elfoglalta Kercset és Feodosziját. Eleinte erről beszélgetünk, azután a háborúról általában. B. L. elmeséli, hogy elutazása előtt a háború hónapjaiban Peregyelkinóban és Moszkvában, meg eleinte itt is remek hangulata volt, mert az események beállították a közös sorba, olyan lett, mint „mindenki más" — a Lavrusinszkij közben őrködött a tetőn, és légvédelmi ágyúk mellett aludt a nyaralóban...
— Az embernek egyaránt szüksége van értelemre és zűrzavarra, nyugalomra és izgalomra. Ha csak az értelmet és nyugalmat hagyjuk meg neki, unottan bágyadni, aludni fog. A költő szélsőséges ember. Értelmet keres a zűrzavarban és izgalmat a nyugalomban, az értelemben zűrzavart és az izgalomban nyugalmat. Ugyanúgy jellemző mindenkire az az igény, hogy minden jelenségben az ellenkező végletét keresi, mint ahogy csírájában majdnem mindenkiben megvan a költészet tehetsége...
Január 24.
Napközben elmegyek B. L.-hez. Az utóbbi napokban errefelé szokatlan fagyok köszöntöttek be. 21-én és 22-én Csisztopolban mínusz ötvenhárom fok volt, az öbölben pedig mínusz ötvennyolc. B. L. az asztalnál ül, vállára vetett kabátban — hideg van nála. Szabadkozom, hogy munkájában zavarom, de azt mondja, hogy csak ült és olvasgatott, és örül, hogy meglátogattam...
— Nem olvas véletlenül franciául? Ja, persze, már kérdeztem. Meg akartam osztani önnel azt a gyönyörűséget, amelyet Hugo Shakespeare-ről szóló könyvének olvasása szerez nekem. Apránként olvasom. Annyi gondolatot ébreszt, hogy egyszerűen lehetetlen nagyobb adagokban olvasni. A gondolatok kincsestára, mégpedig nemcsak Shakespeare-ről, hanem a művészetről általában. Ezt olvasva az ember kölyöknek érzi magát... Nem tudom megállni, hogy meg ne mutassak egy-két dolgot belőle...
(Azonnal nekiáll olvasni, és rögtön fordítja is a szöveget.)
„Az az egyszerűség a művészetben, amikor minden egyes dolog annyi teret kap, amennyire szüksége van, se többet, se kevesebbet. Az egyszerűség igazságosság. Ez a valódi ízlés törvénye. Minden egyes dolgot a maga helyére kell állítani, és a saját szavával kell kifejezni. Azzal az egyetlen feltétellel, hogy meglesz egy bizonyos rejtett egyensúly, és megmarad valami titokzatos arány, akár a stílus, akár a kompozíció legeslegnagyobb bonyolultsága is lehet egyszerű..."
B. L. abbahagyja az olvasást, és ünnepélyesen pillant rám, mintegy felajánlva, hogy megosztja velem a lelkesedését. Mondani akarok valamit, de félbeszakít:
— Nem, várjon csak, ez még nem minden! Ezt hallgassa... „A költészet egyszerűsége egy ágas-bogas tölgyfához hasonlít. Vajon a tölgyfa valami bizánci vagy túlfinomult dolog benyomását kelti önben? Számtalan ellentéte, a gigantikus törzs és az aprócska levelek, a kemény kéreg és a bársonyos moha, a fény, amelyet magába szív és az árnyék, amelyet vet, hősöket koszorúzó ágai és disznókat tápláló termése — mindez valóban a mesterkéltség, erőltetettség, és rossz ízlés jele volna? Nem túlságosan éles elméjű a tölgy? Lehet talán, hogy nevetségesen kényeskedik? Gőgös és fontoskodó? Vagy a dekadens iskolához tartozik? Tényleg csak a káposztatorzsát szabad egyszerűnek nevezni... ?"
... A fordításairól beszélgetünk. Kapcsolata velük annak a mintapéldája, hogyan kell egy írónak viszonyulnia kényszerűen nélkülözhetetlen, de nem alapvető munkájához: ha már belefogott, arra késztette magát, hogy őszintén lelkesedjék érte.
Január 28.
A soron következő „irodalmi szerda" a Pedagógusházban. Aszejev részleteket olvas még befejezetlen új poémájából és új lírai verseiből... Paszternak nagyon hosszú előadást tart a művészetről, amelyet lejegyezni, még vázlatosan is, szinte lehetetlen. Ragyogó, egymással logikailag alig-alig összefüggő gondolatok tűzijátéka. Mindez remekül hangzik a szájából, valami fiatalos gyújtó hatással és kedves jószívűséggel mondja. ... Aszejev felolvasása közben mosolyog, elragadtatottan bólogat, halkan, de érthetően mondja: „Nagyon jó!", „Gyönyörű!", és általában elragadóan finom, művészien vendégszerető módon viselkedik. Élvezettel nézem. Ő maga ezerszer gyönyörűbb Aszejev verseinél. Szép és könnyed. Ez aztán költő, a szó eredeti értelmében. Beszéde és egy-egy válasza mélységes, bonyolult tartalom, hiszen alig több, mint egy erőteljes és kifinomult elme gondolkodási folyamatának sztenogramja.
— A költő számára a legfontosabb adottság a képzelet. Éppen gazdag, féktelen, heves képzelete különböztette meg Majakovszkijt és Jeszenyint a szóval remekül bánó nem költők tömegétől. Éppen a képzelőerő adja meg a költőnek a szabadságot és azt a körültekintés nélküli merészséget, amelyek nélkül nincs győzelem a költészetben...
— Senki sem ajándékozhat meg a szabadsággal, ha csírájában hiányzik belőlem. Nincs hamisabb dolog a világon, mint a látszólagos szabadság, ha a belső szabadság hiányzik. Egy chicagói lakos, aki a napi újság vagy rádió közleményein kérődzik, lényegében kevésbé szabad, mint magánzárkájában a filozófus...
— Az önismeret nem olyan feladat, amelyre kész a válasz. Vállalni kell a kockázatot. A lelki kockázat ugyanúgy hivatásbeli kötelessége a költőnek, pontosabban ugyanúgy tevékenységi területe, mint a felhőkarcolón dolgozónak a magasság, utásznak az akna, búvárnak a mélység...
— A művészetben az embernek csak annyira kell önmagának lennie, amennyire nem tud más lenni. Ezzel nem kell külön törődni, ugyanúgy, mint ahogy azzal sem, hogy az embernek nőjön a körme. Nem jó példa, de azért próbáljon megérteni engem. Önmagukként születnek, azután elveszítik önmagukat, és egész életükben gyötrődve térnek vissza ahhoz, amik valamikor már voltak. Erőn felüli feladatokat kell kiszabnunk önmagunknak, elsősorban azért, mert erőnket úgysem ismerjük soha, másodsorban pedig azért, mert a megoldhatatlannak tűnő feladatok teljesítéséhez az erő is megszületik...
Február 2.
... Csodálatosan tud dolgozni, és munka közben nem úgy látszik, mintha valami kemény, de szükséges kötelességet teljesítene: úgy dolgozik, ahogy mások pihennek. Azért dolgozik, mert kell, de egyben azért is, mert gyönyörűséget okoz neki. Talán ez az utóbbi a fontosabb. A „kell" követelése csak a munka kiválasztására vonatkozik.
Most a Rómeó és Júliát fordítja, és a pihenés óráiban meg séta közben vég nélkül képes beszélni Shakespeare-ről. Számára minden érdekes benne. Nevetségesnek tartja a Globe színház színészének szerzőségére vonatkozó kétségeket. Ezzel kapcsolatban a művész-zseni fejlődésének csodájáról beszél, arról a sajátosságról, amelyet Goethe „anticipálásnak" nevezett, vagyis a művész képességéről, hogy olyasmit is tud, ami személyes tapasztalatában még nem fordult elő. Darabjainak lomposságában és önismétlésében látja a bizonyítékot Shakespeare szerzőségének eredetiségére. „Az utánzatokat mindig gondosabban készítik, mint az eredeti műveket." Shakespeare nyilvánvaló improvizációs képességéről beszél, amely a darabok esetleges és gyakran kölcsön vett kompozícióját alárendeli költői szárnyalásának. „Alaposan elmerülve Shakespeare szövegében, két remekművén mentem végig, és állítom, hogy ezek nem összeállított, hanem egyetlen ember által megírt alkotások, akinek még a lélegzetét is majdnem hallani..." Érdekes megfigyelés: B. L. azt állítja, hogy Shakespeare könnyebben improvizált verseket, mint ahogy prózát írt. A Shakespeare korabeli általános műveltség sajátos összetételéről beszél. Mostanában a mitológia ismerete a legmagasabb fokú humán műveltség jele, akkor viszont a tudás legelső lépcsőfoka volt, akárcsak a latin. „Akkoriban a srácok ugyanúgy röptében ismerték meg a latint és a mitológiát, mint ahogy a mai kamaszok megismerik az autómotor szerkezetét." „Shakespeare mindig sebtében írt, és aligha olvasta újra a darabjait, ha már lekerültek a repertoárról. Megfeledkezett arról, amit írt, és kevésbé ismerte önmagát, mint ismeri őt bármelyik mai, disszertációjára készülő aspiráns."
Február 10.
Séta B. L.-lel. A beszélgetés Shakespeare-fordításaival kezdődik. Azután még sok másról van szó. Egyet-mást megjegyeztem és fölírok...
(...)
— Soha nem fogom elfelejteni július 23-át, Moszkva bombázásának éjszakáját, a nyári hajnal rózsaszínű fényeit. Egész éjjel a tetőn voltam, másnap pedig az Izvesztyijában az egyik kollégám karcolatát olvastam róla, aki egész éjszaka a pincében üldögélt. („Nahát, ez egyszerűen szélhámosság!" — mondom.) Nem, nem... Nem csirkefogó, jót akar, nem őt szidom, hanem hogy szükség van ilyen karcolatra...
— Csisztopolban már azért is jó az élet, mert itt közelebb vagyunk a természetes környezethez, mint Moszkvában: megfélemlít bennünket a fagy, örömet szerez az olvadás — helyreáll az ember és a természet valódi kapcsolata. Nekem, személy szerint, még a komfort, mindenféle csapok és konnektorok hiánya sem rémlik veszteségnek, és azt hiszem, hogy ezt majdhogynem a költészet nevében mondhatom...
— A művészet megmentése az álművészet támadásától, amely mindenféle értetlenségnél vagy a művészet igényének hiányánál is borzasztóbb, nem a fokozott szorgalomtól remélhető. A művészet elképzelhetetlen kockázat és lelki önfeláldozás, a képzelet szabadsága és bátorsága nélkül. Az igazi művészet mindig meglepő. A váratlan dolgokat nem lehet előre látni...
— Észrevette, hogy mennyire hasonlít egymásra Lev Tolsztoj és Lenin nyelve? Amikor Olaszország megtámadta Abesszíniát, az Izvesztyija részleteket közölt Tolsztoj naplójából, abból az időből, amikor Olaszország a kilencvenes években először támadta meg Abesszíniát. A részleteket olvasva a szó szoros értelmében megrendített a hasonlóság. Lehet, hogy könnyen lelkesedem, de nekem drága ez a hasonlóság, ez a meglepően közös hangütés, amely oly egyszerűen számol le az imperializmus polgári civilizációjának tetszetős és általánosan elismert formaságaival...
— Ahhoz, hogy a rossz létezni tudjon, jónak kell tettetnie magát. Már ez a tettetés is erkölcstelenség. Mondhatjuk, hogy a rossznak mindig kisebbrendűségi komplexusa van: nem mer nyíltan mutatkozni. A Nietzsche-féle értelmiségiek a rossz legfőbb bajának éppen ezt a kisebbrendűséget tekintették, azt a hajlamát, hogy rejti szörnyeteg mivoltát. Úgy vélték, hogy ha a rossz saját képében jelenik meg a világban, erkölcsössé válik. Pedig ez lehetetlen: a fasizmus megalapozta valamilyen, a német nép hasznáról szóló magyarázattal még legeslegsötétebb bűnét, a fajelméletet is...
— Egyszer, a húszas évek elején, amikor szétszórtan, önmagámmal elégedetlenül, leverten, és mindenféle figyelemre méltatlanul jelentem meg a soron következő költői bajvívótéren, kimentem a Műegyetem pódiumára, ahol dübörgő taps fogadott. Abban a pillanatban megéreztem, hogy egy hamisan csillogó és ezért ellenszenvesen olcsó második élet megszületésének lehetősége áll előttem. És akkor örökre megundorodtam a színpadi, sőt majdnem mutatványosi romlottságnak ettől az útjától. Saját feladatomat a költői könyv megújításában láttam, amelynek lapjai fülsiketítő hallgatásuk erejével beszélnek. Jobban szerettem a költők olvasókörútjainál azokat az utazásokat, amelyeket Puskin, Lermontov és Tyutcsev saját könyveiben tett, és lelkem minden erejét az ilyen utazások nehézségeinek szenteltem, amelyek örökre rabul ejtettek és oly kevéssé emlékeztetnek a pódiumutazások könnyelműségére...
Február 20.
Ma reggel, szokás szerint, munkához láttam. Egyszer csak kopogtatnak az ablakon. Fölnézek — B. L. Szaladok ki. Nem akar bejönni, inkább sétálni hív. Visszamegyek felöltözni, ő közben jégcsapokat töröget a tetőről, úgy vár rám.
— Lám-lám, már őszülök, de a jégcsapok ugyanolyanok, mint gyerekkoromban — mondja. — Emlékszem, például...
Állandó sétautunkon megyünk a templom mellett a Kámához, azután pedig jobbra, az öböl irányába. Anyától hírt kaptam róla, hogy Moszkvában már kifüggesztették a darabom bemutatójáról szóló plakátokat, és elmondom B. L.-nek. Jókedvűen gratulál hozzá. Kellemes, majdnem tavaszias idő, és érdekes, hosszú beszélgetés, amelynek csak egy kis részét jegyzem le. ..
Panaszkodik, hogy az utóbbi napokban sehogy se megy neki a munka. Lám, ma is, munka helyett eljött sétálni... „És önt is megzavartam a munkájában..."
— Tudom, hogy nem azokon az akadályokon múlik, amelyekre folyton ráfogom, hanem saját magamon. Akadályt mindig annyit találhat az ember, amennyit csak akar, amikor nem fűlik a foga a munkához. Velem ez elég ritkán fordul elő, és nem szeretem kényszeríteni magam. Túllép az ember a kényszer valamilyen fokán, és a munka elveszítheti gyönyörűségét, amely nélkül valami nincs rendjén, még akkor se, ha mindent úgy csinál az ember, ahogy eltervezte...
(...)
Február 23.
Abban a szobában, amelyet B. L. a feleségével bérelt, a kályhák képtelen elhelyezése miatt mindig hideg volt. Mesélte, hogy írás közben gyakran elgémberednek az ujjai. A közös konyhán keresztül kellett bemenni hozzájuk, ott pedig három petróleumfőző zúgott. B. L. néha kitárta a konyhára nyíló ajtót, hogy kiegyenlítődjék a hőmérséklet. A petróleumfőzők zajához gyakran még egy gramofon hangja is társult. Nagy volt a lemezválaszték: Utyoszov, divatos tangók, a Pjatnyickij-kórus. Mindez behallatszott a szobába, ahol B. L. dolgozott... Egyszer, amikor már órák óta nyekergett a konyhában a gramofon, B. L. nem bírta tovább, felpattant, kiment, és kusza, túl terjengős mondatokban kérte, hogy hagyják már dolgozni. A történtekről én csak magának B. L.-nek az elbeszéléséből szereztem tudomást, de a gramofont nyilvánvalóan leállították, miután valami olyasfélét mormoghattak az orruk alatt, hogy „Miket képzel..." Paszternak azonban aznap már nem tudott dolgozni. Föl-alá járkált a szobában, és önmagát szidta az önuralom és türelem hiánya, a túlfinomultság és elkényeztetettség, a megbocsáthatatlan beképzeltség miatt, hogy a munkáját, amely talán senkinek se kell, többre becsüli ezeknek az embereknek pihenés iránti igényénél, akik egyáltalán nem tehetnek arról, hogy nem tanították meg őket a jó zene szeretetére és így tovább és így tovább. Aznap este a Vörös Hadsereg Napjának tiszteletére rendezett városi ünnepi gyűlésen, ahol az evakuált írók a műveikből olvastak föl, amikor rákerült a sor, B. L. kiment a színpadra, váratlanul megtagadta a fölolvasást, és bejelentette, hogy azok után, ami délelőtt történt, nincs joga föllépni, hogy erkölcsi kötelességének érzi (akkoriban az a szó, hogy erkölcsi, éppen feledésben volt, nem pedig divatban, mint most) azonnal bocsánatot kérni azoktól az emberektől, akik... A város vezetősége az egészből semmit sem értett, de elégedetlen volt, és a homlokát ráncolta. Az írók nevetgéltek, a zsúfolásig megtelt terem pedig értetlenkedett. Emlékszem Fegyin zavart arckifejezésére. Paszternak belezavarodott, mondat közben abbahagyta a beszédét, és kétségbeesetten, hogy megint túlbonyolított mindent, otthagyta a gyűlést. Utolértem, és sokáig barangoltunk a hóbuckák között. Éreztem, hogy fölösleges kommentálni a történteket, és a hadseregünk hihetetlen új sikereiről akkoriban terjengő hírekről kezdtem beszélni, Brjanszk, Harkov, Poltava, Kijev és Odessza visszafoglalásáról...
Február 26.
Ma a Pedagógusház előadótermében B. L. Rómeó és Júlia fordítását olvassa fel. A jegyek négy és öt rubelbe kerülnek. A Vörös Hadsereg katonáinak szánt ajándékokra gyűjtenek. Estefelé üzemzavar van a városi erőműben, és nincs áram. B. L. két kis petróleumlámpa fényénél olvas fel.
A terem majdnem egészen megtelt. Itt az egész írókolónia és sok helybeli értelmiségi, pedig aznap este a szomszédos kultúrház színháztermében tartják a Szakadék bemutatóját. Mindössze félórás késéssel kezdődik meg a műsor.
B. L. fekete öltönyt és tarka kötött nyakkendőt visel. Lábán fehér halinacsizma. Hosszasan bontogat egy gyűrött, régi újságokból készült ügyetlen tekercset, és előszedi onnét a kéziratot. Szokása szerint, mielőtt belefog az olvasásba, hosszú lére eresztett bevezető megjegyzéseket tesz, egyikről a másikra ugrál, belezavarodik, és végül félbehagyja. Nem jól, de kedvesen, hangosan és érthetően olvas. Egyáltalán nem színész, és amikor a karakterfigurák, például a dajka beszédét kezdi eljátszani, nagyon naivra sikeredik. A legjobban Rómeó és Lorenzo szövegét olvassa. Drámaian hangzott Mercutio halálának jelenete. Maga a fordítás nagyon jó, alighanem jobb, mint a Hamlett. A rímes részek mintaszerűen vannak lefordítva.
Nem a teljes fordítást olvassa fel, hanem kihagy egyes részeket a másodrendű fontosságú jelenetekből. Az elején figyelmeztet, hogy szépség tekintetében a darab csúcspontjának az ötödik felvonást tartja, de ahhoz, hogy eljussunk odáig, „önöknek türelemmel kell lenniük". Az ötödik felvonást teljes egészében felolvassa. A kihagyott részeket a saját szavaival mondja el, és persze — jellemző módon — ez a kommentárokkal és kitérőkkel tűzdelt elbeszélés annyira felduzzad, hogy észreveszi és nevetve azt mondja: „Na, talán egyszerűbb lesz, ha felolvasom..."
És valahogy mindig akad körülötte valami nevetséges. Nem volt az asztalon vizeskancsó és pohár, de B. L. egyszer csak inni kért. A színfalak mögül előreadtak egy vízzel telt fémbögrét. Inni kezdett, de a teremben észrevették, hogy rozsdás a bögre, és csöpög. Valaki odakiáltott neki. B. L. szomorúan lenézett az öltönyére, és azt mondta: „Hát persze, összevizeztem magam..." A teremben nevetni kezdtek. B. L. bűntudatosan elmosolyodott, és zsebkendőjével törülgetni kezdte zakója ujját...
Március 3.
Kenyérért állok sorban egykori Irodalmi Alap-i étkezdénkben, ahol már rég nem kapni ebédet, mert nincs miből készíteni, és amelyet valami áruelosztó hellyé változtattak. A sor elég hosszú, főleg írófeleségek és háztartási alkalmazottak alkotják, (néhol vannak még). Belép Paszternak. Mindjárt kötekedve rákiáltanak, hogy csukja be az ajtót. Zavartan elnézést kér. Intek neki, amikor észreveszem, hogy szerényen a sor legvégére állt. Rám mosolyog, de nem érti, hogy magam elé akarom engedni. Igyekszem elvenni tőle a jegyeit, ő azonban magyarázkodásba fog, és a sor morogni kezd. „Mit csinál? Nem kell! Mi szükség rá?" — mondja még mindig mosolyogva B. L. Hamarosan sorra kerülnék már, de kilépek a sorból, és odaállok mögé. Görbén néznek ránk, mi azonban Apollón Grigorjevről beszélgetünk. Szerintem B. L. fel se fogta, miért álltam mellé, pusztán arra gondolt, hogy egyszerűen csak kedvem támadt beszélgetni egyet. De mégiscsak akad az emberekben lelkiismeret. Amikor rám került volna a sor, odahívtak, és velem együtt B. L.-t is, mégpedig hirtelen olyan egyszerűen és szívélyesen, hogy nem utasíthatta vissza. Mindenki mosolyog, és valahogy elégedett. Ő pedig kenyérrel a szatyrában továbbra is ékesszólóan elmélkedik Apollón Grigorjevről és a „Moszkvityanyin" nevű folyóirat első periódusáról.
Március 5.
... B. L. ma arról beszélt, hogy „a jellegtelenség mindig bonyolultabb a jellegzetesnél", de ezt a régi gondolatát (amelyet már a Menlevélben — Ohrannaja gramota — megfogalmazott), egy kicsit másképp fejtette ki, mint azelőtt. Elmondom neki Mejerhold meghatározását: „Az egyszerűség nem az alap, hanem a csúcs", amitől el van ragadtatva.
— A legbonyolultabb a káosz. A művészet a káosz legyőzése, mint ahogy a kereszténység a történelem előtti végtelen időtömbök legyőzése. A történelem előtti káosz nem ismeri az emlékezetjelenségét : az emlékezet történelem és művészet. Emlékezeten kívüli múlt nem létezik: az emlékezettől kapjuk. A történelem és a művészet egyetlen anya, az emlékezet gyermekei. A művészet — egyszerűsítés, de felemelő, nem pedig lecsökkentő értelemben: ez a káoszból kikristályosodott valóság, a káosz pedig természete szerint antivalóság. Van, de nem létezik, azaz csak a művészeten és a történelmen, a személyiségen keresztül létezik, a káosz személytelensége ellenére...
Elszánom magam a közbeszólásra: „Herzen azt mondta: »Az, amiről nem mersz beszélni, csak félig létezik.«"
— Ó, igen, igen... így van. Úgy rémlik, hogy ez ellentmond Tyutcsev híres aforizmájának("A kimondott gondolat hazugság."), de lényegét tekintve, ez is, az is csak az érem egy-egy oldala...
Március 7.
Majd ötórás beszélgetés B. L.-lel nála otthon, ami után az örömtől részegen jövök el...
Negyed egy körül mentem el hozzá, frissen borotváltan. A szobájában mosakszik, és kiszól, hogy várjak egy percig a konyhában. Ott van kinn, a petróleumfőzőnél a kövérkés háziasszony is a gyerekekkel. A falon A szerelem dala című film plakátja. Az ajtó mögül vidám vízcsobogás és B. L. hangos prüszkölése hallatszik. Végre kinyílik az ajtó, és B. L. behív a szobába. Nadrág és gyűrött, összefröcskölt fehér alsóing van rajta. Beszélgetés közben folytatja az öltözködést, fölveszi és begombolja a gallérját, a nadrágtartót, a zakót. A zakó jobb oldalán a legalsó gomb egyetlen szálon lóg, és én egész idő alatt akaratlanul is azt bámulom. A padló csupa víz. B. L. behoz egy söprűt, és feltörli a padlót. Engem már leültetett egy székre, ő maga azonban még járkál egy darabig, és csak vagy húsz perc múlva ül le az ágyra.
Amíg kimegy, újra megnézem a szobát. Közepes nagyságú, és elég csúnyán van kimeszelve. A fal közepén díszes sáv fut végig fekete és piros madarakból. A szobában két összetolt ágy (ráismerek a mi internátusi „Irodalmi Alap-bútorunkra": ugyanilyen van nálam is), B. L. munkaasztala és néhány szék. A sarokban kis szekrényféle. Nagyon barátságtalan, de elég világos szoba. Az asztalon nagyalakú, vaskos kézirat: a Rómeó és Júlia. Régi kiadású, kétkötetes, angol nyelvű Shakespeare. Angol szótár. Francia szótár. Victor Hugo Shakespeare-ről szóló könyve franciául, telerakva keskeny papírcsíkokkal. A könyv alatt vaskos füzet, teli idézetekkel (B. L. kézírása) — próza, valószínűleg Hugo. Az asztalon tintatartó, egy csomó ceruza, borotvapenge, egy köteg régi levél és nyugta...
B. L. hajában már akadnak ősz szálak, de nincs túl sok belőlük. Szeme sárgásbarna, erős arcizmai vannak és üde bőre. Elöl hiányzik az egyik felső foga. B. L. eleven és mozgékony.
Nagyon nehéz följegyezni ezt a beszélgetést. Mennyivel könnyebb dolgom volt Mejerholddal! B. L. mindig bőbeszédű, kusza, kaotikus, bár mindaz, amit mond, belsőleg logikus, csak formájában impresszionista módon paradox. Ha valamilyen szót keresgél, artikulátlan hangot ad, és ez a furcsa kötőszó végigkíséri minden monológját...
— Sokat adnék érte, ha a Tizenkilencen vagy a Cement írója lehetnék. Igen, igen, ne nézzen rám ilyen csodálkozva... Értse meg, hogy mit akarok mondani! Nagy irodalom csak nagy olvasóval való együttműködésben létezhet...
— Amikor azt mondom „mi", ez mindig azt jelenti: azok, akik a folytonosságból és a hagyományból indulnak ki...
— Hat éve már, hogy fordítok. Végül is ideje írnom valamit...
— Az, hogy ön kedvel engem, ötven százalékban valószínűleg a Hamlet-fordításomnak köszönhető. El lennék keseredve, ha nem értene velem egyet. Minden mást már régóta túlságosan bonyolultnak, erőltetettnek, túlcicomázottnak tartok... (Mégis tiltakozni próbálok.) Nem, nem, ne mondja, egészen meg vagyok győződve erről. Ne kényszerítsen, hogy rosszat gondoljak önről, ne mondja, hogy szereti a „korai Paszternak"-ot... Mi? Hogy szereti? Annál rosszabb önre nézve. Akkor önnek aligha tetszik majd az, amire most készülök. Elmarad tőlem, mint ahogy én, mint olvasó, a húszas években elmaradtam Majakovszkijtól. Az irodalomtörténet tanúsítja, hogy minden költőnek van néhány olvasónemzedéke, akik megértik az egyik alkotói periódusát, de nem értik meg a másikat. Gondoljon csak Puskinra, Tolsztojra, Gorkijra. A művészben kell lennie annyi bátorságnak, hogy ellenálljon rajongói ízlésének, hogy fellázadjon ösztöneik ellen, amelyek önismétlésre kényszerítenek. A művész számára nincs annál nagyobb bátorság, mint egy reggel koldusként, mindentől szabadon ébredni. Ebben az értelemben a művész számára fontosabb, hogy elveszítsen, mint hogy megtaláljon valamit. Az olvasó mindig maradibb a költőnél. Bizony, bizony, ön is! Remélem, hogy nem bántottam meg?
— Korábbi, az ízlés fejlődése által már meghaladott művészi vonzalmaink továbbélnek bennünk, nem akarnak elpusztulni. Már régóta jobban szeretem Puskint Lermontovnál, Csehovot Dosztojevszkijnél, sőt Tolsztojnál is, de amint tollal a kezemben egyedül maradok, a művészi benyomás visszaadásának törvénye, amely egyenlő a lelkesedés erejének négyzetével, feltámasztja a toll alatt alakjaik kísértetét, technikai fogásaikat, ritmusukat, színeiket...
— A tiszta műfajra való törekvés csak az úgynevezett epigonokra jellemző. A felfedezők és az újat teremtők barbár módon összekeverik a különböző stílusbeli és kompozíciós elemeket, és nem az ízlés törvényei, hanem az ízlés ösztönös megérzése alapján győznek. És később az ő törvénytelen győzelmeik válnak az utánzók új tömegeinek mintájává...
— Hinnünk kell a látszólagos alkotói semmittevésben, át kell adnunk magunkat neki nógatás és önmagunknak tett szemrehányások nélkül. Az ilyen semmittevésre való igényünk legtöbbször az a fel nem ismert szükségszerűség, hogy a tudatalattiban legyőzzünk egy nehéz akadályt, amit nem tudtunk rohammal bevenni az alkotás óráiban. Milyen gyakran vettem ösztönösen és meghökkentően könnyedén az ilyen akadályokat, csak éppen abba kellett hagynom az erőlködést, és átadnom magam a semmittevésnek, mint egy váratlan álomnak...
Március 11.
A Pedagógusházban a soron következő „irodalmi szerdát" áz írókról és kritikusokról szóló vitának szentelték. Vinokur, Leonov, Gyerman, Paszternak, Fegyin, Nuszinov, Galkin szólal fel. Paszternak háromszor kér szót, de még kaotikusabban beszél, mint általában...
Valaki behozta a Pravda 8-i számát, amelyben megjelent Anna Ahmatova Bátorság című verse, most ez az újság jár kézről kézre. B. L. ragyog a boldogságtól. Néhány nappal ezelőtt egy kis hír jelent meg a Pravdában arról, hogy a Vörös Hadsereg Központi Színháza bemutatja a Réges-réget. Mindenki újra gratulál. B. L. meghív magához szombatra.
Március 14.
Beszélgetés B. L.-lel, a Réges-régről, amelyet most olvasott el.
— A háttér hiteles és élénk színei. Telt, pontos és lágy. Szórakoztató naivitás a cselekményvezetésben. Az ön legjobb tulajdonsága a képzelet elbűvölő hitelessége. A darab a szó legteljesebb értelmében elegáns. Sehol sem sérti az ízlést, kivéve Kutuzov egyetlen kifejezését: „A madámok.. ."
— A verselésben akadnak hibák a soron belüli szórendben. De elég ritkán fordulnak elő, és különben is ez igazán apróság. Jók a IV. Henrikről szóló dalocskák. Gyönyörű „Szvetlána bölcsődala", annyira kifejezőén zenei, hogy szinte hallani a dallamát. Nyafogás nélkül naiv. A Réges-rég huszárdalában benne van a későbbi korszak cigány bonyolultsága. Gyenyisz Davidov helyett valahol egyszer csak Apuhtyint hallani. Különben, nem is tudom, hogy hiba-e ez. Ön itt is ugyanúgy mentes az aprólékoskodó stilizálástól, mint máshol. Az egerek és a baba alkotják a komédiát. Nekem tetszik. Nagyon jó a francia lány és a spanyol. Az akkori háborúk lovagi jellemének hiteles színei... Hát azért nem tettek szemrehányást önnek, hogy nem elég vadállatok a franciák?... Nem? No, majd tesznek...
... Felszította a vágyamat, hogy színdarabot írjak. Ezért is köszönet. Lehet, hogy meg is fogom írni. Én azonban a háború fonákjáról szóló prózai és úgyszólván hétköznapi darabról ábrándozom...
— Bármennyire tetszett is az ön darabja, mégis az az érzésem, hogy a szerző képességei alatt áll. Amikor fölvették az Írószövetségbe, akkor az ön kétségtelen tehetségéről, fiatalságáról, frisseségéről, valahogy fiatalos erejéről beszéltem, és arról, amit romantizmusnak lehetne nevezni, ha ez a szó nem lenne annyira elcsépelve. De az ön legfőbb aktív tulajdonsága: képzeletének az olvasót megejtő hiszékenysége. Bátran és óvatoskodás nélkül vezeti az elbeszélést, egy pillanatig sem tart attól, hogy valaki esetleg nem hisz önnek...
— Nehéz önnek verses drámát írnia, mert borzalmas állapotban találta a mi orosz versünket. Most pontos rímekre, nem asszonáncokra van szükség...
— Egy drámában a verset csak arra kell használni, hogy a cselekményt még természetesebbé tegyük...
(...)
...Csikorgó hideg van, és bár még nincs késő, a csisztopoli utcák majdnem üresek. Az ablakokban haloványan világítanak a gyönge kis lámpák. Addig a házig, ahol lakom, két hosszú-hosszú utcát, a Volodarszkij és az azt keresztező Lev Tolsztoj utcát kell megtennem. Úgy teszem meg ezt az utat, mintha röpülnék, észre se veszem a fagyot, sem a befagyott kátyúkat a lábam alatt, amelyeken még nappal se könnyű átjutni. Emlékezetemben újra és újra felidézem mindazt, amit B. L. mondott.
Valóban megtörtént ez? A saját darabomról beszélgettem Paszternakkal? Ezt még a legmerészebb álmaimban sem reméltem! Még színpadon se láttam, de máris megkaptam érte a legmagasabb kitüntetést, az ő elismerését. Még ha ennek nagy részét jóindulatának és baráti elnézésének számlájára kell is írni, még ami marad, az is bőven elegendő ahhoz, hogy végtelenül boldognak erezzem magam.
Március 17.
Nem láttam tegnap B. L.-t a moziban, és azt gondoltam, hogy bizonyára beteg még. Holnap Szverdlovszkba repülök, zsebemben a Vörös Hadsereg színházának meghívása, elhatározom, hogy elugrom hozzá elköszönni. Valóban ágyban találom. Egyedül van otthon, megörül nekem. Szívélyesen búcsúzkodunk el egymástól. Ma kellett volna felolvasnia a Rómeó és Júliát a Városi Színház épületében, de betegsége miatt elhalasztotta a felolvasást. Megkér, hogy menjek oda, függesszek ki egy hirdetményt arról, hogy a felolvasás elmarad, és odaadja a szöveget.
Tőle egyenest a színházba megyek. Az ajtókon az előző hirdetmény. Leszedem, és elteszem emlékbe. Ő maga írta piros és kék ceruzával a nagy betűket, elég mulatságosán néz ki. De különben is, ez Paszternak-kézirat... „Az a néhány személy, akit érdekel a Rómeó és Júlia rövidítés nélküli teljes szövege az én fordításomban, meghallgathatja kedden, március 17-én este hét órakor a Városi Színház épületében (a Lev Tolsztoj utcai kultúrházban). A színház társulatának olvasom fel a fordítást, akik voltak szívesek megnyitni a kapukat minden érdeklődő előtt. Akadályoztatás esetén kérem forduljanak Rzsanov színész elvtárshoz. B. Paszternak."
LORSCHY KATALIN fordítása. A Paszternak-versrészleteket LOTHÁR LÁSZLÓ fordította.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/5. 149-160. oldalak)
Néhány szó Paszternakról:
Sz. Moszkva, 1890. febr. 10., +Peregyelkino, 1960. máj. 30.
Művészcsaládból származik, apja festőművész, anyja zongoraművésznő, akikhez bejáratosak a kor neves művészei, L. Tolsztoj, M. Gorkij, R. M. Rilke.
Hat évig maga is zongoristának és zeneszerzőnek készül, majd európai körutazása után filozófiát tanul Moszkvában és Marburgban, így a német filozófia és költészet jelentős hatást gyakorol rá. Csatlakozik a mérsékeltebb futurista írók csoportosulásához, a Centrifuga csoporthoz, majd a 20-as években közel kerül a Majakovszkij-vezette LEF köréhez. Neveltetése, kulturális háttere folytán a szélsőséges futurizmus távol áll tőle.
A forradalmat ugyan lelkesen fogadja, de nem politikai módon fogja fel, hanem az érzéki lény lázadásaként, a természet felszabadulásaként. Kezdeti lírájára pátosz és optimizmus jellemző. Érzékien univerzális szemlélete a lírát elégtelennek érzi, érdeklődése a történelmi tematika felé fordul, ami összekapcsolódik a gyermekkor témájával (lsd. Kilencszázöt /Gyevjatyszot pjatij god, 1927 és Schmidt hadnagy/Lejtyenant Smidt, 1926 című poémák). A 30-as évek elejétől alkotói válságon esik át, megváltozik világképe, líra- és epika-felfogása is: lírájában hagyományosabb modellt követve visszatér a klasszicizmushoz, de egyre inkább a tartalomra helyezi a hangsúlyt. Szintézisnek és életműve csúcspontjának szánja tíz éven át írt, az orosz történelmet 1903-tól 1929-ig átfogó nagyregényét,a Zsivago doktort. Miután a szovjet kiadók nem fogadják el, a kéziratot külföldre küldi, a regényt végül Milánóban jelenik meg 1957-ben. Emiatt Paszternakot komoly támadások érik és 1958-ban arra kényszerül, hogy a munkásságáért neki ítélt irodalmi Nobel-díjat nyílt levélben visszautasítsa. Az írószövetségből kizárják, politikai kampány folyik ellene. Utolsó éveit a nyilvánosságtól visszavonulva tölti.
Kiváló műfordító, többek közt Petőfi verseinek orosz tolmácsolója.
Költészete az orosz irodalom nagyjai közé emeli, de világhírét a Zsivago doktornak köszönheti, amelyben szintén szerepelnek értékes versek, s amelyből film is készül (1965). Műfordítóként is jelentős, többek között Petőfit, Shakespeare-t, Verlaine-t, Keatst is fordít.
Főbb művei:
Verseskötetei:
Iker a felhőben (Bliznyec v tucsah), 1914; Sorompók fölött (Poverh barjerov), 1917; Nővérem, az élet (Szesztra moja – zsizny), 1922;
Második születés (Vtoroje rozsgyenyija) 1932; Szocsinyenyija (’Művei’), Michigan University Press, 1961; Hajnali vonatokon (Na rannih pojezdah), 1943; Földi térség (Zemnoj prosztor), 1945.
Próza:
Luvers gyerekkora (Gyetsztvo Ljuversz), 1922, m. 1971 (regény); Légi utak (Vozdusnije putyi), 1924 (elbeszéléskötet); Elbeszélés (Poveszty), 1929; Szpektorszkij, 1931 (verses regény); Zsivago doktor (Doktor Zsivago), 1957 (m. Árkádia, 1988, Pór Judit fordítása) (nagyregény)
Önéletrajzi művek:
Menlevél (Ohrannaja Gramota), 1931; Önéletrajz, (Avtobiografija), 1956
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése