Irina Raksa novelláiból

Eurázsia

Vaszilij Suksinnak

A Puskin téren, a csöpögő hólétől vizes falak egyikén a férfi megpillantotta végre a címtáblát: „Gépírás, N. V. Kornyejeva, 3. emelet, 8. lakás, bejárat az udvarról."
Bement az alacsony boltív alatt a gyermeklármától hangos, latyakos belső udvarra.
Megállt a kapuban, alaposan szemügyre vette a bejárati ajtókat, és a hokizó gyerekekhez fordult, akik lihegve kergették a korongot:
-  A nyolcas lakás - melyik ajtó?
-  Az első főbejárat — felelte meg sem fordulva az egyik, és ütőjével a vízbe csapott. Gyorsan ment fölfelé a nagy, süket lépcsőház enyhén emelkedő, egykor fehér lépcsőin.
Az emeletek közti pihenőkön a magas ablakok porosak voltak, macskaszag érződött. Ezek a régi házak nem tetszettek neki. Nem ilyennek képzelte a moszkvai házakat, különösen a város szívében. Ment, egyik kezéből a másikba vette a kis bőröndöt, és félt, hogy már ki tudja hányadszor, megint meghallja a küszöbről: „Nem, nem, fiatalember. Nekem megvannak a magam üzletfelei, és sok a munkám. Most nem gépelek idegeneknek. Menjen a Tverszkoj bulvárra. Talán ott..." A Tverszkoj bulváron pedig a biztosítóláncot ki sem akasztva mondták: „Nem, hová gondol, kedves barátom - »ma«! Annyi a munkám... Siet? Nos, manapság mindenki siet. Ilyen időket élünk!"

A földszinten döngve csapódott be az ajtó. Valaki fölfelé jött a lépcsőn.
A nyolcas számú ajtó félfáján több különböző színű csengőgomb tarkállott. Sarovajának egyszer, Holbergéknek kétszer, Szkorinéknak háromszor kellett csöngetni. Volt egy különálló gomb is - „Csak Miszkinnek". Úgy látszik, itt nem lakik semmiféle Kornyejeva. A biztonság kedvéért a férfi úgy döntött, hogy még egyszer átfutja a névjegyzéket, de egy hang megszólította:
-  Kit keres?
Lentről egy svájcisapkás, fekete kabátos asszony jött fölfelé, kezében élelmiszerrel teli szatyor.
-  Kornyejevát keresem.
Az asszony megállt a lépcsőn, észrevette a férfi bozontos fülessapkáját, kabátját, prémmel bélelt cipőjét:
—  Bocsásson meg, ön kicsoda?
—  Sulgin — mondta egyszerűen a férfi. — Gépelés miatt...
—  Vagy úgy... — Az asszony nyomban minden érdeklődés nélkül az ajtóhoz ment. —  Mindig le akarom venni azt a táblát. De hát csavarok tartják. — Sietősen kotorászni kezdett a retiküljében. - Tudja, már nem lakik itt.
A férfi elkeseredett:
—  Nem árulná el, hol próbálkozzak még?...
—  Nem tudom, nem tudom. — Megtalálta végre a kulcsokat, és nagy csörgéssel nekilátott, hogy kinyissa a biztonsági zárat.
A férfi felvette a kis bőröndöt, nem volt értelme tovább várni.
—  Tudja — szólalt meg újra az asszony. Ideges volt, sehogy sem tudta kinyitni a zárat. -  Tudja, meghalt. Januárban halt meg.
A férfi nem tudta, mit mondjon erre, ácsorgótt egy darabig, és aztán csak elindult a lépcső felé. Váratlanul az asszony hátranézett:
—  Maga ismerte? Gépelt magának?
—  Á, nem — vonta meg a vállát. — Egyszerűen azt tanácsolták, hogy ő meg tudja csinálni.
—  Óh - az asszony keserűen felsóhajtott. - Mindent meg tudott csinálni, mindent. Jaj, ez az átkozott kulcs...
A férfi kényelmetlenül érezte magát.
—  Adja csak, talán én... — ajánlotta.
Az asszony átnyújtotta a karikán a kulcsokat:
—  Tessék, ez a sárgás, én minden alkalommal vesződöm vele.
A férfi megvizsgálta a kulcsot, és majdnem erőfeszítés nélkül kiegyenesítette a szárát.
—  Kész, megvan.
—  Kész? Lehetetlen. — De a zár kattant, és az ajtó kinyílt. —  Köszönöm.
—  Semmiség — dörmögte, és szaporán megindult lefelé.
Lépkedett az elkoptatott lépcsőfokokon, és nem tudta, hova is menjen most. Hiszen kell, hogy legyen Moszkvában valamiféle leíró iroda. Hisz nem rohangászhat az ember álló nap keresgélve, amikor tömérdek dolga van Moszkvában, és mindössze egyetlen napja. Még nem ért le a második emeletre, amikor fölötte megszólalt egy hang, visszhangzott a lépcsőház:
—  Figyeljen csak, fiatalember - az asszony áthajolt a korláton -, azt tanácsolom, menjen a Tverszkoj bulvárra.
—  Már jártam ott. - Felpillantott. - Mindent bejártam. - De azért jólesett neki ez a figyelmesség.
—  És most hová tart? 
Elmosolyodott.
—  Nem is tudom. Próba, szerencse.
—  Mondja, sok?
—  Micsoda? - a férfi nem értette.
—  Hát a szöveg. A gépelnivaló.
—  Miért lenne sok? Egy füzetecske.
— Jöjjön föl - rendelkezett a nő, és eltűnt.
Úgy látszik, szerencséje van! Felrohant a harmadikra, és bement a nyitott ajtón.
A sötét folyosón hagyma, por és régi lábbeli szaga érződött.
—  Fáradjon be - hallotta messziről a nő lágy hangját. - Tegnap kiégett a villanykörtém.
Valami kemény tárgyba üktözött.
—  Jöjjön ide - hívta a nő a sötétből. - Ide, ide, a hang után. Tüstént kinyitom az ajtót.
Bentről homályos fény szűrődött ki, és a férfi egyenesen arra tartott.
Káprázni kezdett a szeme, mert a magas szoba tele volt aggatva mindenféle csecsebecsékkel — aranykeretes képek, tarka tányérok, apró üvegtárgyak és vázák a zongorán, a pohárszéken, az asztalon.
„Minek az embernek ennyi haszontalan holmi?" — gondolta. De a sok dolog között felfedezett egy térképet az asztal fölött. A két földteke, akár két kék szem, komolyan nézett a szobára.
—  Foglaljon helyet egy percre! — A nő eltűnt valahol a szekrény mögött. — Bizonyára melege van ebben a prémes sapkában!
A férfi hallgatott.
—  Igaz, én nem vagyok gépíró — mondta a lány a szekrény mögül —, de azért mutassa meg a kéziratát! — Mikor megjelent, alig ismert rá. Még egészen fiatal, valószínűleg vele egykorú lány állt előtte, fehér blúzban, sötét konttyal, kicsit hasonlított az első iskolai tanítónénijéhez. - Miért a földön? - kérdezte a lány, látva, hogyan turkál a bőröndben. - Tessék, itt egy szék.
A férfi közelebb akart lépni, de félt, hogy nekimegy valaminek.
— Á, nem, nem érdemes. — És átnyújtotta a füzetet.
A lány odament, könnyedén mozgott a bútorok között.
—  Ha tudtam volna, hogy ez ilyen nehéz dolog Moszkvában, legépeltettem volna nálam, az irodában.
—  Ez a „nálam" hol van? - a lány kinyitotta a füzetet.
—  Aktasban, az Altaj hegységben. Hallott róla? A nő nem akarta megbántani.
—  Úgy rémlik... a rádióban.
—  Igen, igen. A múlt hónapban beszéltek rólunk a rádióban. Felajánlást tettünk.
—  A kézírása elég olvasható.
—  Én is mondom, hogy olvasható. Mások bezzeg azt hajtogatják: nem és nem.
—  Nem műszaki szöveg.
—  Nem műszaki. - A férfi aggodalmasan fürkészte a nő arckifejezését. - Tulajdonképpen. .. ezek versek — és elvörösödött.
De a lány nem nevetett, sőt el sem mosolyodott, lesimította a haját, és elkapva a férfi nyugtalan pillantását, komolyan mondta:
—  Nagyszerű. Hagyja itt. Holnap nézzen be érte. Három példányban kéri?
—  Hogyhogy holnap? - a férfi nem értette. - Nekem ma kell.
— Hová gondol, kedves barátom! - A nő azon nyomban ahhoz a másikhoz hasonlított, a Tverszoj bulvárról. - Hisz ez irreális - sorra kirakta a szatyorból a kenyeret, a sajtot, egy üveg tejet. — Ez körülbelül negyven oldal, és én nem vagyok gépírónő. Én egyszerűen csak...
—  Adja ide. - A férfi gyorsan előrelépett. - Adja csak ide - és elvette a füzetet az asztalról. - Azt gondoltam, maga komolyan... - Kinyitotta a bőröndöt.
—  Semmi értelme a heveskedésnek. - A lány félretolta a szatyrot. - Hiszen egy nap alatt senki sem fogja magának...
—  Nem tesz semmit, boldogulok. - Lihegve begyömöszölte a füzetet a bőröndbe.
—  De hát reménytelen a helyzete.
A férfi látta, hogy a nő magas sarkú cipőbe bújtatott lába közeledik feléje, és megáll mellette.
—  No várjon. - Kinyújtotta a kezét. - Megpróbálom. Holnap nincs órám. Nem ígérem, hogy gyorsan elkészülök, este úgy kilenc tájt telefonáljon.
A férfi fellélegzett, guggolásból, alulról fölfelé ránézett erre a tiszta, takaros lányra.
—  Tessék, a telefonszámom. - Egy lap fölé hajolt a zongoránál. - Csak az édesanyám miatt. Ő vállalta volna. Ő mindig mindenkit kihúzott a bajból.
Követte a lányt a folyosón. Most világosabb volt itt. A mennyezet alatt villanykörte pislákolt. A fogasok közti kis falnál, befelé fordulva valaki telefonált. A lány kinyitotta az ajtót, és kiengedte a férfit a lépcsőházba:
-  Ha telefonál, Zsenyát kérje - és huncutul mosolygott. - Nincs melege ebben a sapkában?
-  Ne veszítse el a füzetet - figyelmeztette a férfi.
A lány elnevette magát, és becsapta az ajtót. De a nevetése elkísérte Vászját végig az emeleteken. „De meg van akadva ezzel a sapkával. Olyan, mint általában egy sapka, rendes, mormotaprém. Milyen nehezen szereztem Barnaulban!" Még büszke is volt a sapkájára.

Vászja Sulgin a telefon felé tartott a széles tavaszi utcán, Jurij Dolgorukij szobra mellett. Valahol az Altajban még hó van, de itt az aszfalt már majdnem száraz, és tócsák csillognak a fák tövében, a rácsok alatt. Hányszor álmodozott arról, hogy elmegy Moszkvába — amióta Aktasban dolgozik, de már korábban is, Tomszkban, ahol tanult, de még régebben, gyermekkorában, Szvetovkában, a kis altaji faluban. Olvasott róla, ismerte, látta. Mennyi mindent hallott a városról! De hogy ő maga, a tulajdon két szemével lássa, itt sétálgasson!... A téren az emlékműnél hemzsegtek a kékesszürke, kövér galambok. Minden tartózkodás nélkül Moszkva alapítójának a vállára telepedtek. Az altaji galambok félénkek, és többnyire fehérek. Ha letelepszik egy ilyen galamb a friss szántásra — gyönyörködhet az ember kedvére.

A Moszkvai Városi Tanács körül házóriások emelkedtek. Örömmel fedezte fel őket. Ezek aztán igazi házak. Ezek már kedvére valók voltak. Érdekes lenne megtudni, kik laknak itt? Ott függönyök lógnak, nyitva a szellőzőablak. Minden bizonnyal kiváló emberek. Miniszterek vagy talán a helyetteseik, vagy mondjuk írók. És Vászja vidáman elképzelte - fölugrik hozzájuk, megismerkedik velük, egy tea mellett meghányják-vetik ügyes-bajos dolgaikat, a világ folyását. Érdeklődve hallgatják majd őt, a vidéki mérnököt. Ahogy náluk Aktasban — betérhet az ember bármelyik házba, csak örülnek neki. De ettől a képtelen gondolattól nagyon rossz kedve lett. Itt Moszkvában egyelőre még minden idegen, rideg, közömbös volt a számára. Szerette Moszkvát, de a város nem szerette őt. És ez nagyon bántotta. Moszkva nem is tudta, hogy létezik egy Vászja Sulgin nevű ember az Altaj hegységből, hogy az ő utcáin jár-kel, és megvannak a maga igényei a fővárossal szemben. Pedig igényei már voltak. A szerkesztőségben nem fogadták el a verseket. Bele sem olvastak, azt mondták: csakis gépelve. A Majakovszkij Múzeum zárva volt. És ami a leglényegesebb, a minisztériumban nem kapta meg a nagyteljesítményű új fúrógépeket.

Alig tudta kikönyörögni magának ezt a kiküldetést. Maga Laskov, a főmérnök nem utazott el, őt küldte, a fiatal szakembert, bízott a sikerben, annál is inkább, mert a bánya terven felüli felajánlást is tett az értekezleten. És tessék, mi lett belőle!... Vászja lótott-futott, győzködött, bizonykodott. Minden dolgozószobában letette a papírokat az asztalra, aztán hirtelen haragjában fölmarkolta őket: „Adják vissza!" Egyre följebb ment a lifttel. A tizenötödik emeleten, amint kilépett a soron következő szobából a folyosóra, mogorván megállt, és hirtelen megpillantotta az ablakot. A széles, fénylő ablakon át fjedig a könnyű, kék ködbe burkolózó hatalmas, békés, messzeségbe vesző Moszkvát. Ámulatba ejtette ez a nagyszerű látvány, egy csapásra elfelejtett minden kellemetlenséget, egészen közel ment az üveghez, tenyerét rátapasztotta, sokáig állt így, nézett lefelé. A madarak is bizonyára így repülnek a város felett, csapatosan vagy magányosan, és látják föntről a füstölgő kéményeket, a behavazott tereket, az embereket... Aztán megint a nyakába vette az osztályokat, megpróbálta „kiverekedni" a fúrógépeket. De már nem vitázott, hanem mindegyre kitekingetett a csillogó ablakokon, és arra gondolt: „Hogyan tudnak ezek az emberek dolgozni itt, koncentrálni, mikor kinn ilyen szépség hever?" Végül a főigazgatóságon azt mondták: „Rendben van, a harmadik negyedévben megkapják!" Persze nem jó, hogy a harmadikban, de ez már mégis valami. Már csak Laskovnak kellett telefonálnia Aktasba, megtudakolni, hogyan tovább.

Itt nem lehetett nagyokat lépni, ahogy ő szokott. Egyre-másra beleütközött valakinek a hátába vagy a szembejövőkbe. Elnézte ezt az áradatot, és nem győzött csodálkozni: mennyi ember sétafikál dologtalanul! És ez csak egyetlen utca. Mi lehet az egész városban? És még hányan ténferegnek üzletről üzletre? Nos, tegyük fel, leszámítjuk a kiküldetésben lévőket — ők a munkájukat végzik. Külön vehetjük a nyugdíjasokat — megérdemelt pihenésüket élvezik. Az a kutyás hölgyike viszont igazán tudna dolgozni. Akár náluk is, a bányában. Ülne a portásfülkében és teát főzne, az is hasznos dolog. De a többiek mit csinálnak itt? Tempósan sétálgatnak, pedig hétfő van. Talán mind szabadságon vannak? Tessék, ott az a nő vagy az a fickó — meg ez és amaz is ott. Mindegyiket vissza kellene zavarni - de egyszerre - a munkahelyére. Hasznos lenne!
A Központi Távíróhivatalt azonnal felismerte, még messziről. Olyan sötét, magas homlokzatú épület, és a kék földgömb, akár a küklopsz szeme. Vászja Sulgin elégedetten ment a gyalogátjáróhoz.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)

Bankettről a háborúba

VLAGYIMIR TYENDRJAKOV
Az a nap,amelyik kiszorította az életet

1

A szerző ifjúkori önarcképe

A vonat az elmúlt napokban megállás nélkül robogott. Most viszont csak mászik a síneken, kerekei minden illesztésen nagyot kattannak, nyomasztóan hosszú időn át. Végül fékcsikorgás, az ütközők csörömpölése - állj! A zsúfolt tehervagonnal egy harsogó basszus tudatja:
— Megérkeztünk!
Megérkeztünk, nem akárhová, hanem a frontra.
A frontra vezető út alighanem valamennyiünk esetében elég kanyargós volt.
Én a háború kezdete előtt másfél órával fejeztem be az iskolát. Éjjel kettőkor mi, akik megszűntünk tizedik osztályosok lenni, hazafelé indultunk a bankettről, és három-harminckor, mint tudjuk, a német csapatok megkapták a parancsot, hogy lépjék át a határt. A „Zs órában", ahogy a haditerv nevezte.
Déli tizenkettőkor már mindenki tudta. Félórára volt szükségük az osztálytársaimnak, hogy összeverődjenek az iskola kapuja előtt, félóra hosszat gyűléseztünk, majd újabb félóra múltán ünnepélyesen hazafias képpel beállítottunk a kiegészítő parancsnokságra: „Követeljük, hogy azonnal küldjenek ki bennünket a frontra!" A katonai biztos bántóan könnyedén nyugtázta dicséretes hazafiasságunkat: „Kiküldünk, nem maradtok itthon sokáig!"
Társaim nem is maradtak, valamennyiüket egykettőre iskolára küldték, kit gyalogságira, kit a páncélosokhoz, sőt volt akit repülőiskolára. Nálam az orvosok valami fránya bajt találtak. Asztigmatizmust. A jobb szememmel gyöngén látok. A katonai biztos megszánt: „Megpróbállak benyomni a hadtáphoz." Engem ez a „megpróbállak" a lelkem mélyéig fölháborított: „Hogy kapcákat számolgassak? Még mit nem! Elmegyek sorkatonának!"
És két teljes hónapig vártam.
Már az első hó is lehullott, amikor távoli falvakból jött legények csapatával, gyalogosan, föltarisznyázva, elindítottak az állomásra. A tizennyolcadik születésnapomat a továbbító-állomáson töltöttem. És azt hittem, csak egy karnyújtásnyira vagyok a fronttól. 
De... „Akinek középiskolai végzettsége van, egy lépés előre!" És a hadosztály alparancsnoki iskolájára vezényeltek.          
A Vjatka szédítően magas partján büszke, ódon székesegyház emelkedik. Benne majdnem a kupolájáig - háromemeletes deszkapriccsek. A falak között láthatatlanul ott lebeg a nagy Szuvorov szelleme, aki annak idején ezt az óvatlan kijelentést tette: "Ha  nehéz a kiképzés, könnyű az ütközet!" Ezért mindennap alaki gyakorlatozás folyik, időnként testet-lelket kimerítő, százkilométeres vagy még hosszabb gyalogmenetekkel és a katonai ismeretek nem túlságosan fárasztó oktatásával.
Tanulni ugyanott tanulunk, ahol alszunk: a priccseken. A szakaszparancsnok-helyettes rekedt hangon olvassa az Őrszolgálati Szabályzatot, közben-közben szigorúan körbesandít, nem szunyókál-e valaki. 
- Tvenkov növendék! Mit mondtam?
Még álomittasan vigyázzba vágom magam, kezem a nadrág varrásán, csak éppen térdmagasságban: a felső szinten nem lehet szabályszerűen kiegyenesedni. - Soron kívüli őrszolgálat!
Az iskolán nem osztályoznak, a tudást soron kívüli őrszolgálatokkal ösztönzik. Az éjszakai őrség többnyire azoknak jut, akik nem tanulták meg az Őrszolgálati Szabályzatot.
Tekintettel a háborús időkre, az alparancsnoki kiképzés időtartamát lerövidítették. Két hónap múlva rátűzzük tábori hajtókánkra a szakaszvezetői háromszöget, és - irány az egység! Végre a frontra? Nem, az még odébb van. Az egységnek egyelőre csak a száma van meg, maga az egység nem létezik. Vologdán túlra visznek bennünket. Megosztozunk az ólomnehéz, fekete kétszersültön, leves helyett valamilyen zavaros lét kanalazunk, csontig fagyunk az éjszakai órákban, alig vonszoljuk magunkat, és arról ábrándozunk, bárcsak mielőbb kijutnánk a frontra! Az éjszaka közepén ismét riadó: indulás az állomásra, vár a szerelvény. Végre! Sötét éjszaka haladunk át Moszkván, az óriási városban sehol egy fénypontocska. Hosszú utazásra készültünk föl, ehelyett igen hamar leszállítanak: még Tula előtt. A front itt volt, de tavaly messzire ment. Csak a lerombolt Jasznaja Poljana-i kúria maradt itt; a bejárat előtt kilőtt német terepjáró, golyók lyuggatta benzines hordók, nár itt a tavasz: az utakon térdig érő sár, a levegőben önfeledten daloló fülemülék. Azoknak az utódai, amelyeket Lev Nyikolajevics Tolsztoj hallgatott, miközben Hadzsi Murat halálának jelenetét írta. Mi oda se figyelünk a fülemülékre: nyirkos hideg van, tudni, miért kerülgetjük az emlékhelyet, dagasztjuk a sarat, szalmakazlakban alszunk a mezőn.
Újabb állomás, újabb szerelvény; most már nincs csalás, se ámítás, délnek tartunk, ott most nagy csaták folynak. Hol fognak bevetni, Harkovnál vagy Rosztovnál?
Melegen süt a tavaszi napocska, fürgén kattognak a kerekek. A kitérőknél más szerelvényeket érünk utol, a katonák kirajzanak a vagonokból, előkerül egy elnyűtt balalajka. Hej

Szép kisasszony, szép kisasszony, jöjjön el velem!...

Dobognak a szurkosvaszon csizmák a sínek közti salakon.
De még messze voltunk Harkovtól, pláne Rosztovtól, amikor a Szovjet Tájékoztatási Iroda közleményei egyre csüggedtebbekké váltak: a német áttörte a frontot. A vagonok kerekei lassabban kattogtak, valamilyen kis állomáson vakvágányra toltak - jó időre ott  ragadtunk. Nyár lett, mire újra elindultunk.
- Megérkeztünk!
Csörömpölve csúsznak félre az ajtók, lökdösődve, káromkodva, hahotázva ugrálnak le a katonák. Fölharsan a szakaszparancsnok-helyettesek érces hangja:
- Első tüzérszakasz! Kirakodni!
- Második tüzérszakasz...
- Parancsnoki szakasz, sorakozó! Gyorsan!
Homályosan kéklő, beláthatatlan, sík világ. Nehézkesen fújtat a mozdony; mögötte poros, rőtvörös vagonok, leponyvázott ágyúkkal megrakott pőrekocsik sora. Sínek, sínek elöl, hátul, jobbra és balra pedig a pusztaság, semmi nyoma semmilyen építménynek, se egy bódé, se járt út, csak a ködlepte, kora hajnali sztyepp meg az ég hamuszürke boltozata. A párás messzeség titokzatos, a kitárulkozó világ semmi érdeklődést nem mutat irántunk. Legalább valami mozgás, legalább egy kis szellő fújdogálna. Az embernek borsódzik a háta ettől a nyugalomtól, hiszen háború van!
De földobog a lovak patája a pallókon, sürögnek a hajtok, kiáltoznak a tüzérek:
- Hó-rukk!
Az ágyúk leponyvázott lángrejtője ide-oda ring, miközben méltóságteljesen legördülnek.
Mégiscsak megérkeztünk. A háború valahol itt van a közelben.

2

Mind, ki bölcs, az tudván tudja, 
Háttal jön az ágyú torka...

Akárcsak egy cári hintót, hat ló húz párosával befogva egy hosszú csövű, hetvenhat milliméteres ágyút. Tizenhat ilyen ágyú van, négy üteg, nyolc tüzérszakasz — tekintélyesen fest a tüzérhadosztály menetoszlopa. Mogorván ülnek a lovakon a hajtók, a lövegkezelők — mint a verebek — szorosan gubbasztanak az ágyútalpakon és lőszeres ládákon, a parancsnoki szakaszok - a felderítők és a híradósok - gyalog vonulnak.
Tovább, tovább!
Az út mintha együtt hullámoznék a sztyepp domborzatával: fölkapaszkodik a hullámtarajra, lesüllyed, megint előtűnik, és minél messzebb, annál keskenyebb, valószerűtlenebb, amíg csak föl nem oldódik a kékes homályban. A hajtók el-elszundítanak, a lovak maguktól mennek, nem kell nógatni őket, az ágyúcsövek méltóságteljesen bólogatnak: tovább, tovább!
Én pedig hátra-hátrapillantok, és elcsodálkozom a hátam mögött kéklő ég derűs nyugalmán. Még nem piroslik, még nem döfik át a nap sugarai, nem izzik az ég pereme, de nemsokára, igen, nemsokára elkezdődik... Észreveszem, hogy mások is hátrapillantgatnak. Arra, ami volt...
Mindenki mögött ott az otthona, anyja, apja, fivérei, nővérei, vagy a felesége, vagy a lányka, akivel a kertajtóban csókolózott. Én még nem csókolóztam lánnyal az ajtóban, nem volt időm rá. De otthonom volt. Az ide végtelenül messzi kis faluban, Podoszinovecben. Ablakai a rétre néznek, az ódon templomocskára, melynek rácsos harangtornya van, meg a túlparti haragoszöld erdőre. Az otthon ura és törvényhozója az anyám, mindig ő kommandírozta apánkat, engem, az öcsémet. Most csak az öcsém van a fennhatósága alatt. Apám komisszár volt a polgárháborúban; a mostaniban azonnal, már a második napon behívták. És már nyolc hónapja nem kaptunk tőle levelet... Üres a ház, anyánk nem érzi benne jól magát, panaszkodik az öcsémre, hogy nem fogad szót. Van még egy eleven lélek a házban: egy rőt szőrű kandúr, nagy gazember és csavargó, el-elkapdossa a szomszédok csirkéit, megdézsmálja a kamrákat...
Hátrapillantgatunk a múltunkra, de már a vonat sincs ott, amelyik idehozott, gyorsan elment, üres a sztyepp. Oda a múlt. Topább, tovább! Az Arcvonalba! Már találkoztunk olyanokkal, akik a közelében jártak, mohón kérdezgettük őket, de ez a Vonal, amely most a Fekete-tengertől a Jeges-tengerig szeli keresztül az országot, így is a titkok titka maradt. Senki sem volt képes mesélni Róla. Nemsokára mi is meglátjuk. Ott van, ahol az ég találkozik a sztyeppel, és bármilyen tágas a sztyepp, egy-két óra alatt átvágunk rajta. Húzzák az ágyúkat a lovak, mi pedig gyalog megyünk.
Rövid lábfejét keményen a leülepedett porba vágva lépked a szakaszparancsnokhelyettesünk, Zicsko, kövérkés hátából nyak nélkül nő ki borotvált tarkója. Időnként egy félfordulatot tesz, körülhordozza rajtunk éber bagolyszemét.
- Fölzárkózni!
Csak úgy, a rend kedvéért, hiszen senki se maradt le. A szűk vagonban eltöltött hosszú idő után jólesik megmozgatni tagjainkat a friss hajnali levegőn.
Szaska Gluharjov, a nyurga felderítő imbolygó járással, lomhán rakosgatja a lábait. Róla lehetne megfesteni az örömkatona portréját: a parancsnoki derékszíj szorosan övezi karcsú derekát, zubbonyán egy ránc sincs, széles vállán hanyagul billeg a karabély, csípőjén kard, lábán nem szurkosvászon csizma, mint a miénken, hanem puha szárú, tehénbőr. Az arca is tiszteletet parancsoló: egyharmadát szögletes álla teszi ki, közepén gondosan kiborotvált gödröcskével. Még Zicsko is óvakodik attól, hogy kommandírozza, Pugacsov őrnagy, az osztályparancsnok pedig kezet fog vele, ha találkoznak.
Szaska mellett, mint mindig, Csulikov baktat, aki szintén felderítő, de egészen más fából faragták. A menetelés még csak most kezdődött, de máris odavan, csizmanadrágjának feneke a térdéig csúszott, széles szárú csizmája reménytelenül küszködik a lelógó karddal, rohamsisakja alatt megfeszül hegyes orra. A lépten-nyomon megbotló Csulikov moszkvai diák, és senki se tudja nála jobban kiszámítani a lövések röppályáját: minden táblázat nélkül, egy szempillantás alatt megmondja, és sohasem téved. Szaska egyszerre gyámkodik és mulat Csulikovon.
- Csulik, volt már nőd?
- Menj a fenébe!
- Nem, komolyan kérdem, hánnyal volt már dolgod?
- Nem számoltam.
- Olyan sokkal? Nem bírod fejben tartani?
- Hagyj békén, te csődör!
- Békén hagylak, Csulik. Ha egyszer nem bírod fejben tartani! Hol vagyok én tőled? 
Közvetlen szomszédom Jefím Mihejev, a kábeldobos. Csontos orra fölött sűrű búzaszőke szemöldök, amely majdnem eltakarja a szemét. Hallgatag, megfontolt paraszt, gyakran kisegít apró dolgokban. Ha leszakad egy gomb a zubbonyomról, ha elvész a csillag a sapkámról, ha tiszta vászoncsík kell a gallérom alá, mindez előkerül dagadt zsákjából. Beosztásom szerint én vagyok a főnöke, de ő fiának nevez, én meg őt tatának. Sohasem kell neki parancsolnom, de még kérnem se. A tata előbb rájön mint én, hogy mit kell tenni, és lelkiismeretesen el is végzi.
Most Nyinkin ragad rá - ő is az én emberem -, és veretes nyelű zsebkést tart csontos orra alá.
- Szép munka, mi? Nézz ide. 
Jefim hallgat, nem néz oda.
- Maga a nyél megér egy tízest. Mestermunka. 
Jefim hallgat.
- Én meg csak öt pakli dohányt kérek tőled. Fogd, mielőtt meggondolom magam.
Jefim mosolyfélét erőltet arcára. Nyinkin kis termetű, izgó-mozgó, napbarnított arcú gyerek, hajlott orrának nyerge fölött összeér sűrű szemöldöke. „Engem egy cigány csinált." Valószínűleg így igaz. Most gyanúsan olajfoltos zubbony, térdén ügyetlenül megfoltozott, viseltes csizmanadrág van rajta, csizma helyett pedig csámpás bakancs és lábszártekercs. Pedig a bevonuláskor mindenkit vadonatúj mundérral láttak el. És abban sem kételkedem, hogy Nyinkin zsákjából hiányzik a váltás fehérnemű. Útközben mindent elcserélt kisüstire meg „zabára".
A sztyepp megmozdult, megrázkódott, öreges ráncok, rőt csíkok lepték el. Mindenki megbámulta, még a lovakon ülő hajtók is. És a rézvörös arcokon örömteli mosoly. A nap előbukkant a látóhatár mögül. Még az út fölkavart pora is kivirult.
De mindez a hátunk mögött játszódott le; ott, ahova tartottunk - tovább, tovább! -, makacsul kitartott a komor kékség, a még mindig nem oszló éjszaka. A nap följebb emelkedik, megszokottan elindul az égen, és majd ott fog lenyugodni. De mi megelőzzük, sokkal hamarabb ott leszünk. Félelmetes gondolat kísért: lesz köztünk, aki nem éri meg a napnyugtát. Csatázni megyünk, csaták pedig nincsenek áldozatok nélkül.
Magabiztosan csapkodja az úthoz kurta lábait Zicsko szakaszparancsnok-helyettes. Régi elszámolnivalóm van vele, még a hadosztály-iskoláról: ott is ő volt a közvetlen feljebbvalóm, és örökké hajszolt.
A deli Szaska Gluharjov könnyedén lépked, a minduntalan a kardjába botló Csulikov alig bír lépést tartani vele.
Nyinkin tovább nyaggatja Jefim tatát:
- Három pakli dohány. Fogd és vidd! 
Velük egy sorban megyek.
Valamelyikünk... De furcsamód senkit se tölt el félelemmel az ismeretlen jövő. Megyünk a csatába.

3

Derűs jókedv a közelünkben.
Hátul erőlködve érlelődik a nap, az úton árnyékok mozognak, a sztyepp mosolygóan piroslik a domborulatokon, míg a mélyedéseket, mint a tavakat, lassan ritkuló sötétség tölti ki. S a levegőben szellő lebben, simogatja a sztyeppét, amelyen szürke gidákként ugrabugrálnak az ördögszekér tüskés, kusza gömbjei. Csupa öröm a világ, szép az élet.
A tüzérek nem bírják ki, leugrálnak üléseikről; kellemesebb gyalogolni, mint az ágyútalpakon rázatni magukat. Egyszerre élénkséget keltenek a menetoszlopban, észreveszik a kardjával elkeseredetten küszködő Csulikovot.
- Hé, felderítő, add el a heringedet!
Bevált humorforrás, de korántsem ártatlan a felderítők szemszögéből. Régi hagyomány szerint a lóvontatású tüzérséghez beosztott felderítőknek lovassági kard dukál. Kardot kaptak, de lovuk nincs. A kardok régiek, hüvelyük kopott, életlenek, mint a bot, és olyan nehezek, mint a páncéltörő puska csöve. Van-e képtelenebb annál, mint a lovas ló nélkül? A ló az ágyúk vontatására kell, amelyek kezelőszemélyzetének viszont nincs kardja.
Annak bajtársa, aki kiáltott, részvevő hangon kérdezi:
- Minek neked, Vaszja, a hering?
- Hogy a legyeket hajtsam vele.
A tüzérek fölnyerítenek, a felderítők hallgatnak.
- Elő a kardot, zsandár, mindjárt torkukra forr a röhögés!
- Jaj, meneküljünk! De akkor ki fogja az ágyúkat elsütni?
- Majd a heringgel döfik le a német tankokat.
- Csak el ne tompuljon az éle!
- Megélesítik. Zicsko segge olyan, akár a köszörűkő.
Zicsko kidüllesztett mellel, megvetően fölszegett állal masíroz: a maga szakaszában isten és császár, de a fékezhetetlen tüzérek fölött nincs hatalma. Csulikovot azonban annyira zavarba hozza ez a pimaszság, hogy megint belebotlik a szerencsétlen heringbe és... 
- Jaj, istenem! Nehogy megvágd magad!
- Hahaha!
Mindenkiből kitör a röhögés.
Nevetünk mi, híradósok, nevet Szaska, zavartan mosolyog a póruljárt Csulikov. Sajnálják:
~ Vigyázz, katona, éles nyelvű a drágám, még megvág!
Egyedül Zicsko komor és méltóságteljes, tapossa az utat, oda se bagóz a vígságra. Egy magas tenor félig bolondozva, félig komolyan rázendít:

Katona-bajtársam, hol van a te párod, 
Ugyan hol a párod?

Néhánv jókedvű hang máris bekapcsolódik:

Éles kard a párom, kincsem, virágszálom, 
A kardom a párom.

S a nóta, mint a tűz, tovaterjed az oszlopban. Már azok is énekelnek, akik messze mennek, és nem vettek részt az ugratásban:

Hívatlan vendégnek nincs helye minálunk,
 Az útjába állunk...

Komótosan, magabiztosan lépegetnek a szíjak gúzsában a lovak, himbálóznak az ágyúcsövek. A sztyepp egyre pirosodik, ifjodik, az ég szélesre tárul, miközben fölcsap a szilaj, jókedvű nóta:

A mi ágyúnk tüzet okád, tudja a tüzér a dolgát. 
A mi ágyúnk tüzet okád...

Én, a botfülű is önfeledten énekelek. Léptem könnyű, tüdőm kitágul, fejem föltartom, az életöröm szinte szétfeszít. Elöl a háború, egyesekre közülünk halál vár, a halál elébe megyünk, de - oda se neki! Tudjuk, van, ami erősebb a halálnál is.
Az első komoly felfedezésem e nap hajnalán.

4

Az út megélénkült. Az imént még csak mi mentünk rajta, zavartalanul tapostuk - tovább, tovább! -, és észre se vettük, hogy milyen szűk lett egyszerre. Minduntalan fölhangzik az oszlopon végighullámzó vezényszó:
- Jobbra húzódj!... Jobbra húzódj!...
Tankok, ijesztően magas KV-k előznek meg, fölverik a port, benzingőzt, nyomasztó meleget fújnak ránk, reng a föld alattuk, oly nehezek ezek a mozgó erődök. Csörömpölve, dübörögve tűnnek el a távolban, előbb ott lesznek, mint mi. Menjetek csak, segítsetek a hazának, majd mi is segítünk. „A mi ágyúnk tüzet okád..."
- Jobbra húzódj!
S megrakott teherautók egymás után. Adj utat a gépi erőnek, lovasság! A hajtók szorgosan csapkodnak az ostorral:
- Fordulj már, te dög! Kitaposom a beled!
- Jobbra húzódj!
Újabb autók szorítanak le a padkára. Mindegyiken valami furcsa, leponyvázott szerkezet, olyanok, mint az egymásba tolt tűzoltólétra. Lehet, hogy azok is, ahol lőnek, ott tűz is lehet. Csak valahogy túl sok a tűzoltóautó... Az oszlopon tiszteletteljes suttogás hullámzik végig:
- Katyusák!... Katyusák!.
Ezek tehát olyan tűzoltók, akik nem oltanak, hanem gyújtanak. Moszkva előtt alaposan odapörköltek a németnek. Titokzatos fegyver, a hátországban lélegzetelállító mesék keringenek róla.
A Katyusák is előbb ott lesznek a helyszínen. Vigyázz, fritz!
A nap már magasan áll, a zubbonyon át is süti a hátam, a por kaparja a torkom, derekamon ott a kulacs, de tűrjünk csak. Messze még az Arcvonal.
Néhány lépés után azonban kiderül, hogy itt van a közelben. Mindjárt a sisakunk fölött.
Az égen nyomasztó motorbőgés hangzik föl, majd fojtott sortűz. Az oszlop megtorpan, a katonák egymásnak ütköznek, és mind fölfelé néz.
- Az anyád...! A Messer kergeti az Antoskát!
Kis repülőgép függ oldalt a sztyepp fölött: dupla szárnyával egy polcra hasonlít. Kerekeit szétterpeszti. Kétségbeesetten zümmög, de ez nem sokat segít rajta, alig halad, szinte mászik a levegőben. S majdnem a nappal egy magasságban, éles kanyart leírva, megfordul egy másik, sötét repülőgép. Egy pillanatra megmutatja magát a napnak, mintha dicsekednék - nem is sötét, hanem színezüst -, és ellöki magát a magasból, egyenesen rá a lassú, zümmögő ellenfelére...
A lovak egykedvűen húzzák az ágyúkat, az emberek megbűvölten bámulnak fölfelé, tarkójukra billen a sisak.
A lassú Antoska, úgy látszik, teljesen megőrült: szárnyára dőlve megfordul, és elébe megy a másiknak!
Az úton káromkodás helyett szaggatott sóhajok:
- Hová mész?! 
- Mindjárt vége...
A ferdén lecsapó gyilkos pókhálószerű, homályos szálat ereszt ki magából. Nyomában baljós géppuskaropogás...
- Jajj!! - Olyan a sóhaj, akár egy hegyomlás.
Mellé. A gyilkos bőgve száguld el a sztyepp végébe, s ott, dühös nyögések kíséretében, erőlködve megfordul. Az Antoska szapora zümmögéssel próbál egérutat nyerni. De ezzel a kínos mászással?... A gyilkosnak szűk a tágas ég, az erőlködéstől bőgve kezd ismét zuhanni. Az Antoska makacsul igyekszik, egészen lent, a sztyepp fölött, és... egyszer csak szinte egy helyben megfordul, és sikerül elosonnia a nyomjelző golyók pókhálószála alatt. A földön félénk jókedv:
- Ügyes, a mindenit!
- Mérges a macska, kacag az egér!
- Megint lecsap a dög!
- Bár a földbe csapódna!
- Az ám!
De a földdel a megszorított Antoska csókolózik össze: látni, amint végigbukfencezik a sztyeppén. A Messer diadalittas bőgéssel ereszkedik áldozata fölé, s nem emelkedik föl, átlósan átvág a sztyeppén, és megáll az út fölött. A motorberregésbe hosszú, mérges sorozat vegyül.
- Aprítja a fát a disznó!
Az utolsó üteg lovai rendíthetetlenül húzzák az ágyúkat, ütemesen himbálóznak a hosszú, leponyvázott csövek. Senki nem mozdul, mindenki figyel, fülel. A repülőgép eltávolodott, elöl elcsendesedett a harci zaj.
- Iderondított és elsöpört.
- De miért hallgattak a mieink? Mélyrepülésben jött, közvetlen közelből lőhettek volna...
- Puskával? A páncélozott hasára?
- Az Antoska nem ég. Nem látni füstöt.
- Tán még a pilóta is él.
- Nézzetek oda, nem onnan jönnek?
A sztyeppén terepfoltos dzsip bukdácsolt az út felé, hol eltűnt, hol előbukkant a dombok között.
- Igencsak nyomja a pedált.
- Menti a sebesültet.
- Ha sebesült, inkább óvatosan vinnék.
- Majd meglátjuk. Úgy néz ki, erre jönnek.
- Gyerünk, fiúk, érjük utol az ágyúkat.
Egészen keveset mentünk, amikor elöl föltűnt a dzsip, és erőszakos dudálással, nagy port verve, megelőzött az útpadkán egy másfél tonnás, üres teherautót. A hátsó ülésen, két élénkzöld zubbony közé beszorítva, bőrruhás alak. Homlokán fehér pólya, a pólya fölött a szélben lobogó hajzuhatag.
- Egy lány! Fiúk, a pilóta lány!
- A fritz egy fehércseléddel verekedett!
- Ügyesen megtáncoltatta a kedves!
- Ha egyforma gépen találkoznak, vajon melyik lett volna fölül, s melyik alul?
- Jól megszalasztotta a páncélozott hasút azzal a kis gyufásdobozzal!
- Az a fő, hogy él a lelkem! Úgy ül, mint a cövek.
- A nők szívósak, mint a macska.
Sokáig nem bírtak megnyugodni. A tüzérek, híradósok, felderítők élénken beszélgetve igyekeztek az eltávolodott ágyúk után, és máris gyártották a legendákat:
- Ne gondoljatok rosszat az Antoskáról, olyan, mint a farkas, éjszaka vadászik. Fölszáll vele egy ilyen Dunyaska, amikor jó sötét van, kikapcsolja a motort, ott lebeg a német lövészárkok fölött, és lámpákat akaszt föléjük...
- Lámpákat? Hova?
- A fákra, a levegőbe! Pici ejtőernyőkön függnek. Miközben leereszkednek, úgy világítanak, hogy még egy tűt is meg lehet találni. Úgy vakítanak, hogy nem látni, ami fölöttük van. Ott repül Dunyaska, és kifigyeli az ellenség tüzelőállásait. Ott vannak a sisakok, a mellvéden a géppuska, mindent lát. És bumm! - közéjük vág egy páncéltörő gránátot a fehér kacsójával. Csak a helyük látszik.
- Te aztán jól ugatsz. Kutya helyett neked kéne a házat őrizni.
- Ha majd csúszkálsz a hasadon egy kicsit az arcvonalban, még különb dolgokat is el fogsz hinni.
- Hé, valami füstöl ott elöl!
Messze előttünk, az úton lustán kúszott az ég felé egy csúf, fekete füstcsík.
- A páncélozott hasú mégis kieresztette a kakast - jegyezte meg bánatosan az, aki Dunyaska fehér kacsóiról regélt az imént.
Senki se válaszolt, csak jól kiléptünk.

5

Egy KV égett, egyike azoknak, amelyek alatt rengett a föld, amikor elmentek mellettünk. Most nem látszott hatalmas, mozgó erődnek - kormos-feketére égett vashegy domborodott az út közepén, réseiből piszkos füst szivárgott, amelynek zsíros gomolyagában a szürkésvörös nap fürdött. Az égett gumi fojtó bűzt árasztott.
A katonák toporogva, közönyösen bámulták; már hallották, hogy a legénység megmenekült, maga az égő tank pedig szemmel láthatólag nem keltett részvétet.
- Ágyúból lőtt rá a Messer, vagy puskagolyótól gyulladt meg?
- Ezek a böhöm nagy KV-k bádogból vannak, még egy gyufaszáltól is meggyulladnak.
- Nagy fej, kis ész.
- Az új tankokat, azokat dicsérik.
- Az ám, de hol vannak?
A parázsló tanktól nem messze egy döglött ló - vörös és sovány —, a padkán fölborult szekér, a poros, szúrós fűben szanaszét géppuska-hevederes dobozok, halványlila alsónemű. Bizonyára voltak halottak is, sebesültek is, de már elvitték őket. Csúnya munkát végzett a páncélozott hasú disznó.
Az ágyúk mellett hirtelen megjelent fényes szőrű lován Pugacsov őrnagy, a tüzérosztály parancsnoka. Rohamsisakja félrebillent, géppisztolya a nyakában. Bronzbarna arc, széles váll, öblös hang.
- Jobbra letérni az útról! Ütegenként széthúzódni a sztyeppén! Térköz háromszáz méter!
Nemcsak mi kanyarodunk le, hanem az autók, fogatok is, minél messzebb a veszélyes országúttól.
A rozsdavörös sztyepp szédítő ürömillatot áraszt. A csizmám talpán keresztül is érzem, milyen keményre sült a föld. Régen lekaptam fejemről az átizzott rohamsisakot, sapkám csurom verejték, homlokomat odatartanám egy kis szélnek, de a levegő áll, csak rétegesen hullámzik a hőségben, imbolyog a messzi látóhatár. Vállamba bevág az egyszerre nehézzé vált karabély szíja.
Az égő tank és a katonák fitymáló megjegyzései váratlanul megmérgezték a hangulatomat. Mindig szentül hittem az erőnkben, ujjongva néztem a moziban, milyen egyszerre masíroznak a katonáink: az egyik láb előrelép, és vele együtt sok ezer láb, lendül egy kéz, és ugyanúgy sok ezer másik. És én, a Moszkvától távol, egy jelentéktelen falucskában lakó emberke, szívvel-lélekkel ott voltam a közös menetben. Ezer meg ezer ilyen falu, sok millió hozzám hasonló gyerek, az egész szovjet nép - egy emberként. Az én hadseregem masíroz, az én tankjaim dübörögnek. S a legerősebb, a legfélelmetesebb köztük a KV; benne gyönyörködtem, benne bíztam legjobban. Boldog voltam, amikor megláttam őket az úton: mennek a frontra, előbb ott lesznek, mint mi, biztonságosan fedeznek, mellettem lesz ez az óriási erő! S egy félóra se telt belé, az egyik kidőlt a sorból, elégett, el se jutott a frontig. Idősebb bajtársaim egy csöppet sincsenek meglepve, a félelmetes KV egy gyufaszáltól is lángra lobban... A németek mélyen bent vannak az országban. Erősek vagyunk, ebben hiszek, ebben nem kételkedhetem, de akkor mekkora erő nehezedik ránk? Gyötrő gondolat: a KV, a reménységem, régi bálványom becsapott. A bálványoktól nem lehet gyötrelem nélkül megválni. 
- Légiveszély!
A gyötrő gondolatok egyszerre kirepültek a fejemből.
Egyes hajtók kiáltozni, kurjongatni kezdtek, csapkodták a lovakat, minden ok nélkül oldalt fordították őket. Mások a ló hátáról lehuppantak a földre, zavartan leguggoltak, és fölnéztek az égre. A tüzérek szétspricceltek a sztyeppén, és lekapták vállukról a karabélyt. Én is lekaptam a magamét, lelapultam a forró, ürömillatú földre, s mohón lestem az eget. Csak Pugacsov őrnagy maradt fönn nyergében, és mozdulatlanul állt lovával a sztyeppén.
A repülőgép egyenesen felénk tartott: egyenetlenül berregő magányos pont. Nem szállt se lejjebb, se följebb, és a szemünk láttára nőtt, miközben furcsán átalakult, másodpercről másodpercre fantasztikusabbá vált. Nem egy volt, inkább két összenőtt gép. Két törzs egyetlen pár széles szárnyon! Álmomban se láttam ilyet!
Mindenki készenlétben tartotta a karabélyát - ezt a szánalmas fegyvert légitámadással szemben. De senki sem lőtt, csak megbűvölten nézett fölfelé. S a repülőgép is egyenletesen, közönyösen, ugyanabban a hangnemben berregve, ugyanabban a magasságban úszott a légben.
A furcsa szerkezet elhúzta fölöttünk kettős farkát, és úgy látszott, csöppet se törődik se velünk, se az ágyúinkkal, csak leereszkedően hagyja, hogy megbámuljuk. És mi, megfeledkezve a veszélyről, megbűvölten bámultuk is a nyílt mezőről a soha nem látott csodát.
Csak akkor csattant el néhány értelmetlen lövés, amikor már eltávolodott, és tőlem nem messze valaki kacskaringósan, de nyilvánvaló megkönnyebbüléssel káromkodott egyet.
Fölugráltunk és izgatott szóváltásba kezdtünk.
- Ez meg mi, testvérek?
- Fura egy tákolmány!
- Minek nekik ez a szörnyeteg?
De a katonatömegben mindig akad tájékozott ember, és ő aztán nem tartja titokban, amit tud. Egy perc múlva azt hallani:
- Azt mondják, valami Fókavolf.
- Kéttörzsű. Tüzér-repülőgép.
- De mire jó?
- Bámészkodni.
- Bámészkodjék kedvére. Csak le ne köpjön.
- Ej, te tahó! Lenézett, és máris viszi a hírt, hogy ágyúkkal jövünk a sztyeppén. Aztán jönnek a kányák, és nem engednek.
- Jó lenne mielőbb elpucolni.
- Odasüss! Hát ezek meg mik?
A leperzselt fűre fehér szirmok szálltak le lassan, lágyan. A kék ég tele volt lomhán keringő szirmokkal.
- Röpcédulák!
- Levél a kedvestől! 
- Még képes és szerelmet vall.
Fürgén fölkapdostuk és kíváncsian kezdtük olvasni.
A vékony cigarettapapíron, a horogkereszten ülő, kiterjesztett szárnyú sas képe alatt a következő elmosódott szöveg:

„Gyorsan mentsd az életed!
A zsidók és kommunisták a pusztulásba visznek. SZF - Szuronyt a földbe!
Ez a röpcédula védelmet nyújt, ha megadod magad."

A golyóknál előbb érkezett hozzám az ellenség hangja. Nemcsak fölháborított, hanem elképesztett ez a nyilvánvaló ostobaság. Milyen sértő gőggel ajánlja: „Gyorsan mentsd az életed!", és arra számít, hogy azonnal szót fogadok, szuronyom a földbe döföm. Apámtól nyolc hónapja nem jött levél. Megölték. Ők! SZF - szuronyt a földbe. Most mindjárt. És ez a keresetlen durvaság: „a zsidók és kommunisták", ez tetsszen nekem? Meg ez az együgyű hazugság: itt a „menlevél", használd föl. Milyen ostoba az ellenségem! Megvető lenézés ébredt bennem. Akit pedig megvet az ember, attól nem félhet.
Ki tudja, milyen megfoghatatlan jelek táplálják ösztöneinket? Vajon nem ennek az első német röpcédulának a hatására változott-e a győzelembe vetett gyerekes vakhitem meggyőződéssé?
Nyinkin odaoldalgott Jefim tatához.
- Nem vagy te még a németnél is kuporibb? Ő adott nekem cigarettapapírt, te meg sajnálod tőlem a dohányt?
S Jefim a dohányzacskójáért nyúlt.
- Markolj bele te is.
Menetoszlopba rendeződtünk, és megint elindultunk a szteppen, a szédítő ürömillatban, a kegyetlenül tűző napsütésben. A távolban dörgött, s nemcsak én sandítottam akaratlanul az ég peremére: nem bukkan-e elő egy felhőcske, nem hoz-e egy kis esőt? Az ég tiszta, a messzeség áttetszőén párás. De dörög... Tovább, tovább! A háborút halljuk.

6

Találkoztunk az első sebesültekkel. Egy átizzott teherautón, amelynek fölhajtották a motorházfedelét, ketten kuporogtak a fülke sovány árnyékában. Az egyik bekötött karját babusgatta, a másikon géz sapka, a géz fölött a mocskos sapka olyan, akár egy kakastaréj. Mind a kettőnek úgy világított barna arcában a szeme fehérje, mint a régi ikonokon, és úgy hasonlítottak egymásra, mint két testvér. Szorosan körülálltuk őket.
- Ti már befejeztétek, fiúk.
- Majd találkozunk újra, ha visszajövünk. Egykettőre összefoltoznak bennünket.
- Megjavítják a fejed, vagy újat adnak?
- A fejemnek semmi baja, csak fülem nincs.
- Leharapta a disznó németje?
- Repesz borotválta le.
- Ne búsulj, majd odavarrnak helyette egy malacfület!

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)

A tilos küszöbén innen és túl

VASZILIJ SUKSIN
Az udvarló

Kosztya Zsigunov a területi központba utazott kiküldetésbe, és ott meglátogatta a földijét, Szaska Kovaljovot.
Szaska építkezésen dolgozott, és munkásszállóban lakott, egy kétágyas szobában... A vendéget Szaska lármás örömmel fogadta.
Hármasban üldögéltek, szó esett erről, arról, meg hogy milyenek a kereseti lehetőségek.
—  Mennyi jön ki átlagban? — kérdezte Kosztya.
—  Százötven a legtöbb... Többet nem engednek keresni.
—  Ejha, barátaim!.. . Csak nem keveslitek? Én technikumot végeztem, garázsmester vagyok, mégse kapok ennyit.
—  Jól összehasonlítottad! — mondták kurtán az építők. — A város — az város.
—  Az enyémek hogy vannak otthon? — érdeklődött Szaska.
—  Régen nem láttam őket... A lánytestvéredet, igaz, láttam kétszer. Gondolom, minden rendben. Szabadságra hazajössz?
—  Nem tudom. No megyünk és hajtunk egy kicsit?
—  Hogy érted?
—  Hogy érteném... Van itt egy nőm, szólok neki, és hoz még valakit. Minek vesztegetnénk el hiába egy ilyen estét. Gyerünk.
Kosztya öt éve nősült, és még soha nem csalta meg a feleségét, sőt még csak nem is gondolt ilyesmire. Igaz, hogy megfelelő alkalma sem volt rá.
—  Hm...
—  Mi? Megyünk?
—  Nem, semmi. Menjünk.
Elindultak. Az épület — ez is munkásszálló — ott volt a közelben, szintén kétágyas szobákkal. „Ez aztán a jó élet! — gondolta Kosztya. — Nem is kell messzire menni."
Szaska szobatársa ment a maga külön útján Szaska és Kosztya pedig bekopogott a műbőrrel bevont ajtón.
—  Beborítják az ajtókat — aztán szétverheted a perced, ezekkel a vasfogantyúkkal — jegyezte meg bosszúsan Szaska. — De ha beborították az ajtót, akkor csináljanak csengőt! Ez a véleményem. De nem, a csengő pénzbe kerül  —  hadd verjék csak szét az ujjaikat az emberek.
—  Az udvarlók. Akik idejárnak...
—  Mi?
—  Nem az emberek, az udvarlók.
—  Nem csak udvarlók járnak hozzájuk. — Szaska újra bekopogott. Az ajtó mögött némaság honolt.
—  Lehet, hogy nincs idehaza?
—  Itthon van. Pucéran mászkálnak. — Szaska ismét megzörgette a vasfogantyút. És elfintorodott.
—  Ki az? — kérdezte egy vékony hang bentről.
—  Mi vagyunk! — felelte Szaska, gúnyosan utánozva a vékonyka hangot.
—  Mindjárt.
—  Mondom neked, hogy pucéran mászkálnak.
—  De miért pucéran?
—  Hát, ahogy hazajönnek a munkából... Átöltöznek, mosdanak.
—  Szintén az építkezésen dolgoznak?
—  Nem.
—  Lehet, hogy rosszkor jöttünk?
—  Minden rendben — nyugtatta meg Szaska. És bekiáltott: — Meddig várjunk még?
Az ajtó túloldalán csattant a retesz, az udvarlók beléptek. És Kosztyának hirtelen hevesen kezdett dobogni a szíve, amikor átlépte az ő számára tilos küszöböt.
—  Ninon? — ámult Szaska. — Megérkeztél?
Ninon — magas, fekete szemöldökű, dús keblű lány. Ez hozta lázba Kosztyát.
Két lány lakott egy szobában. — Nyina és Valja. Kosztya rögtön megértette: ha egyszer Szaska számára újság Nyina megérkezése, akkor ez azt jelenti, hogy az ő... nője bizonyára Valja lesz. Valja is kedves lány, no persze Ninon... Kosztya lopva nézegette a fekete szemöldökűt, és nem hitte, hogy csak úgy egyszerűen — minden ok nélkül, ingyen — a sors csak úgy neki ajándékozza ezt a szépséget. De úgy látszik, mégis így lesz: Szaska a barátjára kacsintott, és szemével Nyinára mutatott.
Szaskának közben szaporán pergett a nyelve, nagyon értette a dolgát.
—  No, hogy pihentél, Nyina?
—  Jól, Szása. Nagyon jól. — A lány kissé erősebben hangsúlyozta az „o" betűket, a szavak kikerekedve gurultak ki az ajkán — olyan könnyedén, mint apró kerekek. — Fürödtem a folyóban... Ó, de jó volt!
—  Ugyan mi lehetett ott olyan jó? Biztosan unatkoztál?
—  Istenkém, hát mi kell nekem? Moziba jártam, vagy háromszor táncolni is elmentem — de nem vagyok oda érte... Inkább a kertben dolgoztam. Erdei gyümölcsöket szedtem.
Kosztya hallgatta a lányt... És így hallgatta, hallgatta volna a végtelenségig — érdeklődéssel. „Miféle könnyűségről lehet itt szó, a fenébe is! — gondolta. — Az ilyen lányt feleségül kell venni."
Valja élénkebb, élesebb nyelvű volt, egy kicsit szószátyárabb.
—  Nálunk meg. .. Ismerted Zinkát, tudod, Hromovát?! Azt az őszes seprűnyelet. ..
—  Nem.
—  Feleségül ment Valérka Szemjonovhoz. A brigádvezetőhöz...
—  De hát az nős!
—  Otthagyta a feleségét. Megáhította!... Pedig olyan, mint a gyalult deszka, az égvilágon semmije sincs, és lám — tessék.                                      
—  Gyerekei voltak? Mármint Valérkának?
—  Nem, nem voltak. Most aztán mindenütt azt locsogja: azért is hagytam ott az asszonyt, mert nem tudott szülni. No! Majd meglátjuk, hogy ez a piszkafa hányat fog neki szülni! Szégyen — de megtalálta a magyarázatot.
„De hát hogy lehetséges az, hogy úgy járnak ide, mint — a cafkákhoz, és kész? — ütközött meg egyre jobban Kosztya. — Úgy látszik, lódított ez a Szaska, hencegett. Nem olyan féléknek látszanak... Rendes lányok, és a vélekedésük is normális — asszonyi vélekedés." Szaska siettette az eseményeket.
—  No, hát akkor — tudjátok mit? — igyunk! — javasolta. Szegény fejem. — Elvégre is a barátom látogatott el hozzám...
Kosztya ámulatára a lányok simán elfogadták a javaslatot.
—  Valjuha, mi ketten — az üzletbe megyünk, Nyina meg Kosztyával gondoskodik a krumpliról. Nyomás! Ég a lelkem!
És Nyina egyedül maradt Kosztyával.
„Most aztán mit kell tennem? — töprengett zavartan Kosztya. — Mondjak talán viccet?" Emlékezetébe idézte azokat a vicceket, amelyeket mostanában hallott, de egyiket se találta megfelelőnek.
Nyina az ajtó mellett leterített egy újságpapírt, és hozzáfogott a krumplipucoláshoz.
—  Maga talán kiküldetésbe jött? — kérdezte.
—  Aha. Kellett... 
Elhallgattak.
„Nahát, elég lehetetlen alak vagyok! — gyötrődött magában Kosztya. — Mintha lenyeltem volna a nyelvem." — Sokáig hallgattak.
—  Lám csak, a Zinka! — mondta hirtelen Nyina. — Kellett ez neki... férjhez ment. — Megcsóválta a fejét. És fölnevetett.
„Aj-aj! — szörnyülködött Kosztya. — Itt vagyunk ketten és. .. magában beszél. Szép, mondhatom. Tuskónak tart, biztos."
—  Nemrég történt nálunk egy eset — szólalt meg. — Az asszonyok málnáért mentek a szigetre... Szedik-szedegetik. A sziget túloldaláról meg a víz ott nyáron igencsak leapad. Szóval, így lábalt át rajta a medve. ..
—  Medve?
—  Medve. Szóval, átkelt és ő is — irány a málnás, nagyon kedvelik. Van nálunk egy csuda mulatságos asszony!... Egyszer csak egy dúsan megrakott málnabokorra bukkant, és nekiesett két kézzel s csak szedte-szedte. Aztán hallja, a túloldalról valaki odamegy a bokorhoz... A málnabokor meg jókora — nem látja, ki az. Erre ő, már mint az asszony így szól: „Te vagy az, Nyura?" Gondolta, a társnője van a bokor másik oldalán. A medve meg felmordult!... — Kosztya felnevetett. Nyina figyelt. — Ahogy a medve fölmordult, az asszony elhajította a vödröt és futásnak eredt. Futás közben meg kétségbeesetten óbégatott: „Misenyka, nékem apró gyermekeim vannak!" — Kosztya megint elnevette magát, sokáig nevetett, ahogy elképzelte a bokrok közt szaladó megrémült asszonyt.
—  Hát a medve, mit csinált, utánament?
—  A medve? Nem, dehogy, az meg a másik oldalon kezdett futni — a folyó felé. Az asszony meg csak a gyerekeit hajtogatta...
—  Persze, hogy kiabált. — Nyina nem nevetett. — Nem tréfadolog a medve! — Azzal tovább pucolta a krumplit. — Nem, nálunk medvék nincsenek. Nálunk — kígyók vannak.
—  Viperák?
—  Aha. Méghozzá jókorák. Bizony, amikor az ember erdei gyümölcsöt szed, azt gondolja magában: „Jaj, mindjárt megcsíp, jaj, megcsíp".
—  El kell szaporítani a sündisznókat. Valahol, azt hiszem Bulgáriában, az egyik helyen töméntelen sok kígyó volt. A hely maga különben gyönyörű, üdülőket lehetett volna építeni. Erre aztán mit csináltak: összeszedtek egy csomó sündisznót, elszaporították őket és kész.
—  Hogyan, a sündisznók megeszik a kígyókat?
—  De még mennyire! A sündisznók meg a disznók — falják minden teketóriázás nélkül. No, meg a vaddisznók, azok is megeszik. A barátom, aki a Kaukázusban szolgál, az egyik levelében beszámolt egy esetről. A vaddisznókkal kapcsolatos. Szóval, az egyik kolhoz kint tartotta a kondát valahol... jó messze a falutól. A konda ott legelészett magában, aztán este visszatért az akolba. Egyik alkalommal aztán a konda nem tért haza. Kiderült, hogy valahol vaddisznókkal találkoztak, s azok magukkal csalták őket. Három napig hírük-hamvuk sem volt... Keresték őket, de hiába. Messzire elcsatangolhattak. Aztán mégis hazatértek, de nem mindnyájan. Az ezerből talán csak ötszáz jött vissza...
—  A többi meg ottmaradt?
—  Igen. Ottmaradt a vaddisznókkal. De azoknak, amelyek visszatértek, olyan nagy szaporulatuk lett, hogy a kolhoz csak örült a dolognak.
Nyina fölnevetett.
—  Lám csak, jól mondják, minden kár haszonnal jár. 
— Igen. Még azt is mondják: az ürömben is lehet öröm. A sógorom is ezzel a mondással halt meg.
—  Hogyhogy?
—  Valahogy igen fejfájós volt... Gyakran panaszkodott rá, persze az orvoshoz elmenni, tudja, sose volt érkezése, gondolta, majd csak elmúlik... Egyszer aztán, addig húzta-halasztotta a dolgot, hogy eszméletét vesztette. Bevitték a kórházba. A húgom később a következőket mesélte : „Tudod — azt mondja — meglátogattam, ő meg így szólt hozzám: »Látod csak — azt mondja — az ürömben is lehet öröm. Most legalább meggyógyulok.«" Örült neki, hogy kórházba került. Vidáman feküdt odabent... Aztán meghalt. Novoszibirszken túl laktak, jó messze van. De mindegy: csak el kellett menni érte. Falunkbeli volt, Szaska ismerte. Hazai földben akartuk eltemetni. Elutaztam. November elején járt az idő, épp hogy csak beállt a folyó. Úszóhídunk volt, télire szétszedték. Az utak szinte járhatatlanok. Oda motorcsónakon tettem meg az utat, de visszafelé — négy nap múlva: már befagyott a folyó. A gyalogosok úgy jártak rajta, hogy deszkát dobtak maguk elé — s nem szakadtak be. No, de hogy legyen a koporsóval? A húgomat meg a gyerekeket átvezettem a deszkákon, aztán visszamentem, fogadtam egy fuvarost és elindultunk fölfelé a folyó mentén — följebb, úgy mondták, vastagabb a jég. A fuvarossal kiválasztottunk egy helyet — úgy látszott, elég biztonságos, átkelhetünk. Ráhajtottuk a lovat a jégre, mi meg a szántól, jobbról-balról helyezkedtünk el. Ropogott, hajlott a jég, mi meg futva biztattuk a lovat. Szegény pára, az is szaporán szedte a lábát, ő is szeretett volna ép bőrrel átjutni a túlsó partra. Hogy értünk át, magam sem tudom. Derék ember volt a sógor. Sajnáltam. Mindössze harminchárom éves volt. Két kisgyerek maradt utána...
Ez a szomorú történet, Kosztya ezt maga is megértette, nagyon rosszkor jött. Elhallgatott. Rövid időre még Nyináról is megfeledkezett, meg arról, hogy miért jött ide — Dmitrijre, a sógorára emlékezett... Az unokaöccseire gondolt... Elszégyellte magát. Rágyújtott.
Ekkor érkezett meg Szaska Valjával. Igen jókedvűen. Szaska megállás nélkül bolondozott.
—  Vitatkozunk? — kiáltotta. — Rajta, vitatkozzunk!
—  Mit akartok? — kérdezte Nyina.
—  Valja nem hiszi, hogy meg tudok inni egy üveg bort anélkül, hogy kézbe venném.
—  Aki vitatkozik, annak...
—  Ezt már ismerjük! Csak nincs kedvem inni, különben megmutatnám.
—  De hogyan?
—  Ott a teafőző, igaz? Beleönteném a bort az üvegből, aztán a teafőző kiöntőcsövét a számba kapnám és...
—  Ó-ó!
—  Bizony, pontosan „ó-ó"! No, mi van veletek?
—  Még csak a krumplit pucoltam meg.
—  Ejnye, barátaim! Hát mit csináltatok eddig, nem tudom? Nem tudom. Ninon, mit műveltetek itt?
„Fecsegő — gondolta dühösen Kosztya. — Be nem áll a szája..."
—  Ez a krumpli soká lesz kész — mondta Valja. Az ördögbe vele! Inkább harapjunk valami mást...
—  Remek ötlet! — lelkesedett Szaska. — Igyunk és gyerünk táncolni. Nyina megállt a krumplistállal a kezében.
—  No, mi legyen?
—  Mi a véleményed, Kosztya?
—  Nekem aztán tökmindegy!... Tőlem elmaradhat a krumpli. Elhatározták tehát, hogy nem bajlódnak tovább a krumplival. Asztalhoz ültek.
Két pohár bor után Kosztya kedve is kivirult. — Hol lehet itt táncolni nálatok? Messzire kell menni ?
—  A parkban.
—  Elmegyünk, Nyina?
—  Valahogy nincs hozzá kedvem. Nem nagyon csábít. Persze elmehetünk, de nem fogok táncolni.
—  Miért?
—  Nem tudok úgy táncolni, mint ők. Szégyellem.
—  Ostobaság! — hárította el Kosztya. — Én tudok úgy táncolni, mint ők. 
Úgy határoztak, hogy gyalog mennek a parkig.
Valja Szaskával elől ment, Nyina Kosztyával mögöttük.
Kosztya úgy érezte, hogy a bensejéből lassacskán elszivárog a vidámság. Megint feszélyezettséget és szégyent érzett, s akárhogy is próbálta ösztökélni magát, és igyekezett gondtalannak látszani — sehogy sem sikerült. Karon fogta Nyinát, s úgy mentek szótlanul. Bezzeg előttük Szaskának be nem állt a szája, darált mint a géppuska. Valja időnként hangosan nevetett. Kosztya irigyelte a földijét és tudta, hogy most pontosan erre van szükség — összehordani hetet-havat, hogy elálljon szemük-szájuk. Ez az, ami kell. Kosztya azonban tartott tőle, hogyha beszélni kezd, megint rossz helyen lyukad ki. Hiszen az imént is a koporsónál kötött ki!...
—  Mesélj valamit — kérte Nyinát.
—  Mit meséljek?
—  Hát... valami vidámat. Mert különben velem megöl az unalom.
—  Én meg pont ezt szeretem: csak sétálni és nézni az embereket. Találgatni a sorsukat...
—  Tán varázsló vagy? — Kosztya erőltetetten fölnevetett, és ismét fájón belehasított, milyen ostoba a heherészése.
—  Nem vagyok varázsló — felelte komolyan Nyina —, csak megyek és találgatok: ennek biztosan valamilyen bánata van, emez meg alig várja, hogy beessen az ágyba, munkából jön. A másikat meg ha nézed, látod, nem kell neki semmi az ég adta világon: beállít valahová...
„Ezt biztosan rólam mondja."
—  Tudod mit? — mondta hirtelen Nyina, és megállt. — Gyerünk le a folyóhoz. Ott olyan jó.
—  És ők?
—  Mi van velük?
—  Nem lesz baj, ha itthagyjuk őket?...
—  Nem hát. — Nyina a lovagjára pillantott, és az úgy látta, mintha a lány ajkán gunyoros mosoly suhant volna át.
„No, rajta, Kosztya — gondolta komolyan —, ne legyél már egészen fafejű: a leányzó maga mondja, mit kell tenned. Nem vagy tán egészen birka?"
—  Van ott egy kedvenc padom. Csak ül az ember és gondolkozik... Olyan jó. Néha sötétedésig elüldögélek.
—  Egyedül? — Kosztya majdnem ugrott egyet — annyira mókásnak igyekezett mutatkozni.
—  Egyedül.
—  És mire gondolsz?
—  Nem tudom.
—  Hát ez jó. De hogy lehetséges ez? Csak ülsz, gondolkozol, de hogy miről — azt nem tudod. 
—  Nem tudom. Ülök — és mintha gondolkoznék, de ha megkérded miről — nem tudom. Lehet, hogy emlékezem... Talpraesett kislány voltam, az iskolában sokat csintalankodtam...
—  És most?
—  Most más vagyok.
—  Ideje férjhez menned — kottyantotta közbe Kosztya.
—  Már voltam — mondta egyszerűen Nyina.
—  Voltál? Hol, itt?
—  Itt. Másfél évig férjes asszony voltam.
—  És most?
—  Most nem. Most, látod, újra táncolni járok.
—  És miért?
—  Elváltunk.
—  Hogy-hogy?
—  Mi?
—  Miért váltatok el?
—  Ne beszéljünk erről — kérte Nyina. — Tán nem fordul elő az ilyesmi?
Nem lehet mondani, hogy a hangjában szomorúság vagy bánat érződött volna, de ez a végtelenül nyugodt hang nagy fáradtságról árulkodott. Mintha egy ember agyonkiabálta volna magát a folyó túlsó partján, sokáig hívogatva a révészt, aztán csöndesen, fájdalom nélkül így szólna magában: „Nem hallják."
Egy ideig szótlanul mentek.
A folyóparton jártak. Nyina a vizet nézte, Kosztya meg oldalról őt figyelte. És addig-addig nézte, hogy egészen elfeledkezett a félszegségéről és a lány karját erősen az oldalához szorította. Nyina feléje fordult...
—  Miért váltatok el? - szakadt ki a kérdés Kosztyából. Nem akart erről többet beszélni. Elkeseredett dühében majdnem felordított. Egyáltalán nem volt érdekes számára, hogy megtudja, miért vált el Nyina a férjétől. És tulajdonképpen valami jót, kedveset akart mondani neki, s erre... Eh!
Nyina keserűen fölnevetett... És semmit sem felelt.
Közben odaértek ahhoz a kis padhoz, ahol Nyina szeretett üldögélni. Leültek.
A túlsó parton, a házak mögött lehanyatlott a napkorong. Az ég borús, felhős volt, a folyó fekete ... Ott pedig, ahol a nap lebukott, felrózsállott a gyönge alkonypír. Az oszlopokon, mindkét parton kigyúltak a fények, és a folyón keresztben, vékony fénycsíkok vibráltak át... A folyó hűvösséget lehelt... Kosztya levette a zakóját és Nyina vállára terítette. Amikor a zakót a vállára borította, egyúttal magához is akarta ölelni... Nyina nyugodtan elhúzódott és csöndesen így szólt:
—  Hagyd ezt.
Elégedetten bújt bele kényelmesebben a zakóba és tovább bámulta a vizet. Kosztya rágyújtott. Sokáig hallgattak.
—  Nem lenne jobb hazamenned? — kérdezte Kosztya.
—  Mindegy — felelte Nyina rövid hallgatás után. Megint hallgatott, majd így folytatta: — Valahogy elfáradtam.
—  Haza kell menni — mondta újra Kosztya.
—  Otthon jó — helyeselt Nyina.
—  Hány éves vagy?                                                        . •
—  Huszonhárom.
Kosztya nem tudta, miről lehetne még beszélni. Elhallgattak. De most valahogy nem gyötörte, hogy hallgat.
„Mindenféleképpen meg kéne tán szorongatnom?" — gondolta ingerülten. A folyón túl kihunyt a halovány alkonypír. Azon az oldalon az égen csupán egy apró, fénylő folt látszott. A víz szurokfekete lett, olajosán csillogó, a folyó közepén hangtalanul iramlott tova, itt pedig a parton álmosan fodrozódva sóhaj tozva nyaldosta a vastag gránitot.
—  Sétáljunk lassan haza — mondta Nyina. És fölállt. — Nem fázol zakó nélkül?
—  Nem.
—  Akkor magamon tartom. Én fázom.
—  Meghűltél?
—  Nem, csak reszketek, ki tudja mitől. 
Lassan ballagtak a munkásszállóig.
Kosztya maga is most talán gondolt valamit, vagy valamire emlékezett. Valahogy olyan szomorú volt az egész. 
—  Megérkeztünk — mondta Nyina.
—  Szaskát most már nem várom meg.
—  Nem jönnek vissza egyhamar.
—  Mondd meg neki, hogy szállodába mentem. Holnap meg — haza.
—  Jó utat.
Kosztya megfogta a lány erős kezét. Egy darabig a markában tartotta. Nyina elmosolyodott, elhúzta a kezét és megismételte:
—  Jó utat. — Azzal befelé indult. És úgy ment be a kapun, hogy vissza se nézett. Kosztya találomra nekivágott a mellékutcáknak —, később majd valamelyik nagyobb utcán megkérdezi, hogy juthat el a szállodához. Nyinára gondolt... A lelkében valami sajnálatféle ébredt iránta — vagy csak szánni próbálta? — nagyon szerette volna, ha az életében történik valami örömteli.
„Lám milyenek is vagyunk valamennyien" — gondolta önmagáról is. De nem gondolta végig. Fülelni kezdett: valamelyik udvarban, vagy valahol az egyik mellékutcában fiatal leányhangok zengték elnyújtva:

... Csak hulla-tom a könnye-ket: 
Olyan vagyok, hogy teutá-nad 
Én bármily messze elmegyek. 
Olyan va-gyok...

—  Elmégy, elmégy — mondta hangosan Kosztya. És megrázta magát, mintha a mai este zűrzavarosságától és szégyenétől akart volna szabadulni — aztán visszaemlékezett, hogy mit mesélt a medvéről meg a koporsóról... — Eh!

ÁRVAY JÁNOS fordítása

Viktor Asztafjev novellái

Hulló levél

Viktor Asztafjev

Az erdőben jártam, amelynek kanyargós útjait és ösvényeit úgy összetaposták, letiporták, megtépázták, mintha nem is szekérrel, hanem ekével mentek volna keresztül rajta, mint amikor éjszakának idején betörők hatolnak be egy idegen házba, és mindent felforgatnak benne fenekestül. Ennek ellenére az erdő még élt, igyekezett füvet növeszteni, moha flastromokat ragasztani magára, porrá bomlasztani a rőt fahordalékot, erdei bogyókkal behinteni és gombák kalapja alá rejteni sebeit és zúzódásait, bár az efféle öngyógyítás napról napra nehezebben megy még az oly csodálatos és hatalmas erejű természetnek is, mint a szibériai.

Ritkán szólalt meg egy-egy madár, néha-néha felhangzott az egymást szólongató gombaszedők hangja, és céltalanul körözött a magasban egy sólyom; két részeg fickó a motort bőgetve, dübörögve robogott el mellettem egy motorkerékpáron, majd a meredek lejtőn egy nagy pocsolyába csúsztak bele, kissé összetörték ugyan magukat, a motor is megsérült, de azért harsányan hahotáztak, ki tudja, minek örültek.

Vasárnap dél felé járt az idő. Az erdőben, itt is, ott is, kis tábortüzek füstölögtek, mellettük a városból érkezett dolgozók szunyókáltak, akinek kedve szottyant rá, az már leitta magát, aki csak azért jött, hogy kezét-lábát megmozgassa, az fát vágott, fűrészelt, ágakat tördelt és tüzet rakott — aztán kifáradva, elálmosodva, felmelegedve megpihent a tűző napkorong alatt, amely reggel még olyan felhőóriások mögé rejtőzött, hogy úgy tűnt, egy hónap vagy egy év múlva se tud onnan előbújni. De a nap hamarosan szinte játékos könnyedén áttört a felhőfoszlányok között, átbújt a lyukon, elűzte a feíhőket, és az égbolton nem maradt más, mint az önmagával elégedett, önelégülten vidám égitest.

Elöl, az úthoz közel egy kisebb, roggyant térdű, feketés-szürke nyírfa állt; tetőtől talpig napfényben fürdött, bágyadt levelei finoman remegtek a melegtől és a könnyű frissítő fuvallattól, amely ott született a lombjai közt, s bizonyára a lomb lélegzete volt.

Megálltam, tenyeremet a nyírfa törzsének göcsörtjeire tettem, és éreztem, keserű csermelyként szivárog belém a szomorúság. Csak a hervadó fa illatozhat így, és nem a fülemmel, nem a szememmel, hanem valamilyen, a bennem még meglevő természeti érzékemmel fogtam fel a szinte alig hallható mozgást, vettem észre a szikraként villogó, a léghullámokon ide-oda lebbenő kis nyírfalevelet.

Lassan, kedvetlenül, mégis ünnepélyesen hullott lefelé, meg-megakadva a gallyakon, a fa szélverte kérgén, a letördelt ágcsonkokon, testvérien hozzá simulva az útjába eső levelekhez.
Úgy rémlett, furcsa remegés járja át a tajgát, amelyhez hozzátartozott ez az első lehulló levél.
és a halódó, remegő nyírfa koronája a többi élő fa hangján ezt susogta: „Isten veled!... Isten veled!... Hamarosan mi is... Hamarosan mi is... hamarosan... hamarosan..."

Ahogy a levél körözve egyre lejjebb ereszkedett, egyre lassult: mintha megijesztette volna, hogy találkoznia kell a hatalmas, már majdnem hideg földdel: a földet érés pillanata egyre késett, elhúzódott, mintha a földet érés kiszabott időpontja eltávolodott volna, de a föld síri homálya, amelyben a levélnek meg kell pihennie, ki kell hunynia, el kell enyésznie és földdé válnia, ellenállhatatlanul vonta volna maga felé a sárgán ragyogó levelet.

Fölemeltem a tenyerem. Mintha megérezte volna melegét, a levél táncos libegésbe kezdett fölöttem, és mint egy szép tarka pillangó, óvatosan leereszkedett a tenyeremre.
A csipkés szélű, rövid szárú, borzas kis levél szinte súlytalanul, mégis hűsítve a tenyeremet fölfrissítette a levegőt, leheletfinom, szinte alig érezhető kesernyés illatával sugározva szét az ereiben rejtőző utolsó csöpp életet. A rugalmasságából talán egy fél percre futotta, nem tovább. A meleg tenyértől megfonnyadt levél közepe besüppedt, erei és hajszálerecskéi megduzzadtak, apró papírdarabként tapadt a tenyeremhez, hervadt lett és védtelen.

Sokáig fürkésztem a nyírfát, és alig rezdülő, szinte csak véletlenül felbukkanó, vékony szálként vettem észre azt a csíknak sem mondható, nem is erősen hervadt sávot — a zöld lomb könnyű fagy csípte vékonyka sugarát — amelyet csupán megérintett a fa koronájától lefelé induló, korán érkezett dermesztő hideg. Ott fönt a magasban, a nyírfa lombjainak zöld családjában élt ez a tízkopejkás nagyságú levélke is. A legkisebb volt, a leggyöngébb mind között, nem bírta tartani a saját súlyát, nem volt elég ereje az egész nyárra, neki kellett elsőként közölnie az erdővel a szomorú hírt az ősz közeledtéről, elsőként elindulnia a maga egyetlen, végtelen útjára...

Hogy ébredt föl tavasszal és foglalta el helyét az eleven erdőben? Tavasszal nem fagyott meg és nyáron a júliusi hőségben nem száradt el. Mennyi erőt áldozott e nyírfa, hogy sok levele közül az egyik kibújhasson a néma, szorosra zárt kis rügyből, és vidáman zizeghessen együtt a többiekkel, hogy a világ parányi része lehessen; a világé, amelyben oly nehezen szilárdul meg mindaz, ami hasznos és jó, de a rossz, a mohó, a gonosz meg szinte magamagától jelenik meg, mindig és mindent szétlökdösve, csak él, egyre erősödik, egyre orcátlanabb.

Ezren és ezren voltak — korcsok, satnyák, elmebetegek, fennhéjázó kalandorok, és ezek valamennyien, kezdve az inkvizíció Torquemadajától, aki bunkóval törte össze az oktalanok koponyáját, hogy beléjük verje a legigazságosabb isten hitét, kezdve a konkvisztádoroktól és a misszionáriusoktól, az Isten szolgáitól és az emberi lélek „tisztaságáról" és „szabadságáról" gondoskodó mindenféle jótevőktől a nyavalyatörős Führeríg és a nagyvezérig makacsul megpróbálták gyökerestül kiirtani az emberi „eltévelyedéseket". A kozmikus időnek csupán egy pillanata választotta el őket egymástól, de ezek az Isten helyett már magukat akarták „beleverni" az oktalanok fejébe, és nem bunkóval, hanem a legmodernebb fegyverekkel, de ugyanazzal az ósdi, és minden időkben megfelelő morállal: tipord el a gyöngét, igázd le és rabold ki felebarátodat.

Megismétlődtek a „jótevő-atyák", megismétlődött az új erkölcsprédikációk gondolata és szelleme, amelyekből szintén a régi kaszárnyák és mutatványosbódék undorító bűze áradt, a levél viszont levél maradt, soha semmiben nem ismétlődött meg. A földnek, a tajgának, a nyírfának és önmagának ajándékozva az örök megújulás örömét, kivirulásával és elmúlásával folytatódott a természetben. Hervadása nem halál, nem távozás a nemlétbe, csupán a végtelen élet egyik pillanata. E parányi kis levél testének, melegének, nedveinek csöppnyi része ott maradt a gyantás rü-gyecske csukott szemhéja alatt a következő tavaszig, a természet újjáéledéséig.

Hull a levél. Kicsike, sápadt nyírfalevél. Beköszönt még egy szomorú ősz, ismét föllobbantva az öntisztulás szükségességét. Eltelik egy hét, kettő, és ez a sok-sok csapásnak kitett, összevagdalt, megcsonkított, út menti nyírfa félrehúzódik az egész erdőtől, a világtól, az emberektől. Továbbra is itt áll majd, ugyanígy, mindenki szeme láttára, de mégis idegen lesz és magába merült; és az erdő a hegyekben tündöklő — ragyogó díszbe dermed, minden erejét, minden nagyságát, minden Gsöndes titkát kitárja, és a hervadásnak ez a szomorú gyönyörűsége megérinti megkérgesedett szívünket, megpendít benne valami ősit és változatlant. A távozó nyár fájdalma észrevétlenül tovaröppenő napjainkra emlékeztet, mintegy lehűti a lelket, meglassítja a vér folyását, körülöttünk mindennek más, jóval mélyebb értelmet ad, és szeretnénk megállni, egyedül maradni önmagunkkal.

De ez a félénk kívánság is teljesíthetetlen. Nincs időnk, hogy megálljunk. Nyargalunk, rohanunk, tépünk, vágunk, markolunk, üres szavakat mondunk, sok, nagyon sok önvigasztaló szót. Valóban az a helyzet: minél rosszabbul mennek a dolgok az egyházközségben, annál több a munkája a harangozónak...

Meg kellene hallgatni, meggondolni, megérteni e sápadt kis levél tiszta bánatát, amely az ősz előhírnöke, egy újabb őszé, az élet egy újabb fordulatáé, amelyet megteszünk mi is földünkkel együtt, ezekkel a hegyekkel és erdőkkel együtt; és valamikor a mi életünk is majd így fejeződik be: lehullunk, de nem lassan, nem ünnepélyesen, hanem hétköznapján, bántó egyszerűséggel. És felötlik majd egy és ugyanazon kínzó gondolat: „Amíg az a kis levél lehullott, amíg a földre ért és rajta elpihent, vajon hány ember született és halt meg a földön? Mennyi volt az öröm és a szerelem, mennyi bánat és baj történt? Mennyi könny és vér ömlött ki? Hány hőstettet és árulást követtek el? Hogy lehetne mindezt megérteni? Hogy lehetne újra egyesíteni az élet értelmének egyszerűségét a lét szörnyű valóságával?"

Elcsöndesedett a föld, elcsöndesedtek az erdők és a hegyek, felragyogott a végtelenség, hogy e csöpp levél tükörképe ott maradjon benne örökre, hogy képmása belevésődjön a világmindenség végtelenségébe, hogy maga a föld, levél alakot öltve, könnyedén és ünnepélyesen keringjen, röpüljön a csillagok és bolygók között, és ott a még ismeretlen messzeségekben folytatódjék a számunkra titokzatos világok villámgyors suhanásában.

Kinyitottam a tenyerem. A kis levél még élt, gyöngén lélegzett ereinek egybefont hálójával, de a fényt már nem szívta magába, a meleg nem hatolt a belsejébe. A levélke minden erejét sápadt, haloványsárga színére pazarolta, s lehullásának rövid és végtelen pillanatára, amíg a fa tövéhez került.

Ajkamhoz szorítom a puha, szél fújta kis levelet. Szomorú vagyok, nagyon szomorú, szeretnék elrepülni vagy elutazni valahová, s odakiáltani valamit búcsúzóul az elröppenő magányos levélke, életem újabb esztendeje után. Mintha érezném, tapinthatóan érezném szárnyamat, szeretném megsuhogtatni, s a föld fölé emelkedni. De szárnyam elsorvadt, letört és elpusztult. Nincs hová repülnöm. Nem marad más, mint az érthetetlen, gyötrő emberi bánat és a borzadás, ha hirtelen életünk titkára gondolunk. Rettegünk e titoktól, mégis makacsul megfejtésére törekszünk, és repülni akarunk, mindenáron elrepülni valahová. Talán oda, ahonnan valaha eleven kis levélként hullottunk erre a kicsi zöld bolygóra?
Ki mondja meg nekünk? Ki vigasztal és nyugtat meg bennünket, töprengőket és aggódókat, akik a világ szélviharaiban együtt zúgunk az egész emberi rengeteggel, és a megjelölt órában, annak parancsára, akit sorsnak neveznek, magányosan a földre hullunk?


Trezor élete

Trezor, az álmos képű, tarka kan kutya hosszan elnyúlva hevert keresztben a tornáclépcső előtt. Azért okvetlenül keresztben, hogyha bárki is jön, belebotoljék, s a nyomában ő is besurranhasson a házba. Odabent nyomban az asztal alá húzódott, és kényelmesen elterpeszkedett; ha az asztalnál ülők közül valaki rátette a lábát, vagy rálépett valamelyik kinyújtott tappancsára, felpattant, miközben koponyáját döngve az asztal lapjába ütötte, és vadul felugatott: „Vau-vau, elvtársak, micsoda viselkedés ez! Én is itt vagyok!"

Trezor egy kimustrált, zománcos lábasból evett. A háziállatoknak — a három macskának meg a kutyának — ez volt a közös edénye. A kutya orrát a lábasba dugva kiválogatta magának a puhább és ízletesebb falatokat. Amíg evett, a macskák a szájukat nyaldosva, türelmesen ültek körülötte, nem merték háborítani az uraság lakomáját. Ha a macskák közül valamelyik véletlenül odadugta az orrát a lábashoz, Trezor felmordult, méghozzá olyan dühösen, hogy azok nyomban szanaszét szaladtak.

—  No, te elkárhozott lélek! Olyan vagy, akár egy tigris! — kiabált rá a gazdasszonya.
Trezor kérdőn nézett rá, próbálta megérteni, hogy a tigris vajon jót, vagy rosszat jelent?

Amikor fölébredt, úgy kora délután, kelletlenül kíkecmergett az asztal alól, amikor gazdasszonya készülődni kezdett a boltba; a borjúnevelőben dolgozott, meg bolti eladó is volt. Trezor megállt a bolt bejárata előtt, s mély hangú ugatása — mintha harangot kongattak volna — szinte figyelmeztetően harsant végig a környéken: „Szaporán! Siessetek! Nyitva a bolt! Nyitva! Nyitva!", és a vásárlók lába mellett ő is besurrant a bolthelyiségbe. Mikor vásárló nem akadt, fejével kinyitotta az ajtót, aztán odabent várakozóan megállt a pult előtt.
—  Mit kezdjek veled? — kérdezte a gazdasszonya. — Megszolgáltad, nesze, itt van! — Azzal egy kockacukrot, darabka mézeskalácsot vagy egy összenyomott bonbont dobott neki.

A jó falat elfogyasztása után Trezor vagy nyomban elszundított a meleg kályha előtt, vagy újra kiballagott az utcára, kínyújtózott, és száját kitátva édes nyüszítéssel hatalmasat ásított, majd elindult egy kis marakodásra testvéréhez, Muhtarhoz.

Muhtar színre és formára is kiköpött Trezor volt, de a természetét tekintve tökéletesen elütött tőle. Amíg Trezort megrögzött ingyenélőnek, ravasznak és lustának ismerték, a testvére épp ellenkezőleg, munkaszerető, főleg a vadászatokon, fegyelmezett és vad kutya hírében állt, s épp ezért láncon tartották. Mi tagadás, keserves volt az ilyen élet, ez a sors a szabad, fürge, karcsú testű, gyors lábú állat számára. Ráadásul még a testvére is idejön, morog, tappancsával a havat marja, néha egészen a földig lekapar, az egész oszlopot lespricceli, egy hasábfát szilánkokra marcangol, bemutatva: mit és hogyan tenne Muhtarral, már hogyha akarná.

Muhtar ezekre a gúnyolódásokra tébolyult hörgéssel válaszolt és majdnem megfulladt, úgy tépte a láncát, szemét vér öntötte el, a szája habzott s az is előfordult, hogy elszakította a láncát vagy a nyakörvét. Ekkor aztán a két kan kutya fehértarka gombolyaggá gabalyodva, a hóbuckákat félresöpörve úgy viharzott végig valamelyik eldugott kis mellékutcán, hogy csak úgy csörömpöltek a feldöntött vedrek, dűltek a ládák, hullottak szerteszét a fahasábok. Olyan vadul estek neki egymásnak, hogy lehetetlenség volt szétválasztani őket.

Miután a két testvér alaposan helybenhagyta egymást, félrevonult, lehevert, a sebeit nyalogatta, megpihent, aztán újult erővel csattant fel a: „R-r-r, rrr-rá, rrr..."

Ezek a marakodások leginkább télen robbantak ki, bizonyára unalomból. Egy-egy kiadós, a végkimerülésig tartó verekedés után a két kan kutya jó ideig megnyugodott, s ha összeakadt is valahol, félrefordította a fejét, s az oszlopok tövét megspriccelve, csak messziről acsarkodott figyelmeztetően a másikra: „Na, várj csak, bitang! Még találkozunk!"
Trezor nyáron egyáltalán nem verekedett. Teljesen elfoglalták az élelmezési gondok, azoknak a finom falatoknak a megszerzése, amelyeket a városból érkező gyerekektől és lágyszívű asszonyoktól tanult meg kicsikarni. Olyankor, amikor Muhtar a gazdája csónakja mögött a folyóban úszkált, a parton csapázott vad után szimatolva, vagy ásva, netán vigyázta, és milyen szigorúan vigyázta a halászok parton hagyott szerény holmijait, Trezor a legszélső házikótól indulva végigjárta az egész falucskát. Letelepedett egy kapu vagy egy nyitott ablak előtt, és várta, mikor dobnak neki egy darab cukrot vagy valamilyen más nyalánkságot. Ha sokáig semmit sem adtak, Trezor néhány vakkantással felhívta magára a figyelmet, és végül is megkapta, amit akart. Miután a cukrot komótosan elropogtatta, megnyalogatta a száját, majd jókora tappancsát odanyújtotta jótevőjének, vagy leheveredett a ház kapuja elé, és egy ideig „őrizte" vendéglátóit, azok udvarát, gazdaságát.

Munkája mennyiségét a vendéglátás határozta meg. Ha kis darab cukrot kapott, rövid ideig hevert a kapu előtt, vagy nyomban a következő házhoz futott; napjában kétszer így járta végig a falut s gyűjtötte be az adományokat, miközben egyáltalán figyelemre sem méltatta azokat a házakat és udvarokat, ahol semmit se adtak neki, vagy valamikor elkergették, hiába bánták meg később, s próbálták visszaédesgetni, Trezor hűvösen kitért a meghívás elől.

Az ősz közeledtével Trezor elunta magát: a városiak sorra elutaztak a falucskából, és ő mindegyik családot elkísérte az autóbuszmegállóig. Fejét, farkát lógatva lassan bóklászott az útig, nagyot szusszanva letelepedett az árnyékba, s mintha így morfondírozott volna magában: „Nincs mit tenni. A szabadság az szabadság. De el ne felejtsétek emberek, hogy egy hűséges és megbízható társatok marad itt."

Amint az autóbusz a folyócskán átívelő híd túloldalára ért és eltávolodott, majd eltűnt egy kis fenyves erdő mögött, Trezor nyomban hegyezni kezdte a fülét, farka felkunkorodott, s hangos csaholással szaporázott vissza a falucskába, mintha azt mondta volna: „Elkergettem, kitessékeltem ezeket a nyaralókat is! Már nagyon ideszoktak, az az igazság. Pedig csak baj van velük..."

Ősszel, az októberi ünnepek előtt Trezornak kész gyönyörűség az egész falucska! Közeleg az állatvágások ideje: bőséges lakoma a kutyák, macskák, madarak számára. Ahogy körülnézel, látod : valamelyik udvar mellett a nyárfákon meg a madármeggy-bokrokon csapatostul ülnek a varjak, a szarkák meg a csókák; a kerítésen mozdulatlanul kuporognak a macskák, mint a tartócövekek hegyére borogatott tejesköcsögök. A földön meg fejét két tappancsára ejtve ott fekszik Trezor. Valamennyien feszülten és némán várakoznak, tehát bizonyos, hogy ebben a házban, ezen az udvaron levágtak egy bárányt, borjút, vagy növendék bikát.

A háziak megnyúzzák az állatot, a húsát a színbe viszik, hogy hűljön, majd amikor távoznak, hogy krumplit süssenek friss pecsenyével, az egész állatsereglet mozgásba lendül: az udvar fölött varjak kavarognak egymástól ragadva el a megszerzett zsákmányt; a szarkák is cserregve szaporán sürgölődnek egy-egy véres bőrdarabkával, vagy inas húscafattal a csőrükben, izzó szemű macskák surrannak dühösen ide-oda, s vadul prüszkölnek, fújnak egymásra. Trezor is kint fekszik egy kis tisztáson, két lába közt valami jó falatot szorongatva. Neki aztán okvetlenül levágnak egy jókora csontot, róla senki sem feledkezik meg. Olykor megesik, hogy elszunyókál a csont mellett, aztán egy kis pihenő után, újra két tappancsa közé fogja, és lassan, jóízűen, hozzáértőén harapdálva falatozni kezd.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)