Leningrádi naplók tükrében (3)

ALESZ ADAMOVICS, DANYIIL GRANYIN
Fejezetek a blokád könyvéből (II)


AKI MÁR NEM GYERMEK

Aki Jura Rjabinkinnak ugyanezekre a napokra vonatkozó feljegyzéseit olvassa, mintha más világba kerülne. Különben ez valóban másféle világ volt - az ifjúság világa. A tragikus események nem olthatták ki a fiatalság túláradó életszeretetét, hitét, vidámságát. Kártya, játék, csatározás, gúnyolódás, ábrándozás, félelem — minden egybeforrott, háborgott, ide-oda vetette ezeket a gyerekeket, akik csak most serdültek ifjúvá.
De már meg lehet különböztetni bizonyos jellemvonásokat, a sors, mint valamikor mondták, már az ajtón kopogtat. Ó, milyen egyszerűen és könnyen begyógyulnak ebben a korban a sebek, milyen nyomtalanul szertefoszlik a nemrég érzett félelem a tengerésziskolához szükséges orvosi vizsgálat miatt. És Jura ebben az időben állandóan igényesen, szigorúan tovább figyelte önmagát, ítéletet mondott saját magáról. Talán éppen ez a vonás, éppen ez a tulajdonság hozza közel egymáshoz G. A. Knyazevet és Jura Rjabinkint.
Jura régi értelmiségi családból származott, mindenesetre anyja, Antonyina Mihajlovna részéről. Az ő apja — Jura nagyapja — a forradalom előtt elvégezte a tüzériskolát, tiszt lett, 1917 után a Vörös Hadseregben szolgált, az északnyugati tüzérségi bázis helyettes parancsnoka volt. Anyja gimnáziumot végzett, jól tudott franciául, németül, lengyelül, gazdag házikönyvtáruk volt. Minderről később szereztünk tudomást. A családi levéltár maradványai között épségben megtaláltuk a nagyapa és a dédapa — ő is katona volt — fényképeit, a nagyapa pompás rajzait. . .

„1941. október 3. Ez rendkívül izgalmas nap volt számomra. Reggel 8-tól este 7-ig az iskolában voltam — huszonegyeztem. 10 kopejkát veszítettem. De ez még semmi! Megebédeltem — malacsültet ettem lencsével, meg kocsonyát. Visszamentem a tanáriba — s megint leültem huszonegyezni. Én, Brony, Finkelstejn, Lopatyin és még valamilyen fiú, a másik csoportból. Eleinte rendesen játszottunk - és a pénzemnél maradtam. De aztán rám került a sor, én adtam a bankot. Egy rubelt tettem a bankba. Előttem mindenki ennyit tett. Adom a bankot. És, szinte bosszantásomra, mindenki passzol. Szerencsém van, a bank egyre növekszik... 2 rubel, 4 rubel... 8 rubel... 16 rubel!... Kopogok. A második osztás folyik. 32 rubel!!! A játékosokat elfogja a szenvedély, mindenki mohón bámul a lapjaira... 64 rubel!!! A fiúk közösen játszanak, és megint passzolnak. Nekik kilencesük van — nekem ászom!!! A bankban pedig 128 rubel!!! Hihetetlen játékszenvedély fog el... És lám... A fiúk megint passzolnak. Brony is, letakarja a lapjait. Én felütöm a kártyámat - dáma... Brony óvatosan felfedi a lapját - dáma!!! Beseprem a bankot - 254 rubelt!!!
Nem tudom, mi történt velem, úgy ültem ott, mint akit főbe kólintottak. Micsoda nyereség! Megint játszani kezdtem... Játszom... - és megint néhányszor egymás után felrobbantom a bankot - összesen körülbelül 400 rubelem van (készpénzben 73). Roppant szomorúság vett erőt rajtam... Mit kezdjek ezzel a pénzzel? Fogtam magam, és visszaadtam a fiúknak. Lopatyin azonban akkorra már elment. Brony valamit dünnyögött válaszul. Így most körülbelül 40 rubel van a kezemben, Brony 130-cal, Finkelstejn 100-zal, Lopatyin és még valamilyen fiú 40-40-nel tartozik. Persze, egyiküktől sem fogadom el a pénzt... Milyen izgalom! Amikor először a bank (. . .)-ig növekedett, én egyszerűen ezt akartam mondani: »Fiúk, nem kártyázom tovább, ti se játsszatok...« És amikor nyertem, furcsa mód nem örömet éreztem, hanem valami tehetetlen csodálkozást, valahogy kővé meredtem, és azután sokáig minden percben idegesen felnevettem. Bizony, igaz a közmondás: »A gazdagság nem mindig hoz szerencsét.« Most is így van. A pénzt otthon eldugtam egy régi bonbonos dobozban, a polcos állványon. De hát mi történik velem? Csak nem őrülök meg?
Október 4. Még mindig nem tudok magamhoz térni a nyereségtől. Tulajdonképpen nem magától a nyereségtől, hanem a nyereség tudatától. A fiúktól természetesen nem kértem el a pénzt.
Anya 5-én szombati önkéntes munkára megy, Irát is magával viszi. Mindezt 5-én reggel írom. Most elmesélem, hogy mi történt ma éjjel. Ezen az éjszakán körülbelül nyolc légiriadó volt. Néha olyan erősen fütyült a bomba, hogy arra gondoltam, az iskolába csap be. Pontosan éjjel egy órakor felváltottam Finkelstejnt a figyelőhelyen. Éppen riadómentes idő volt. Az első félóra nyugodtan telt el. Aztán hirtelen fütyülés hasított belé a csöndbe, majd még egy... Felvillanás, robaj — felvillanás, robaj. Leugrottam az asztalról, amelyen ültem, és a figyelőhelyről félénken néztem ki az ablakon. Vagy tíz gyújtóbomba füstölt az iskolaudvaron és a szomszéd házakon. Azonnal három helyre telefonáltam: a harmadik őrhelyen (...) De aztán kiderült, hogy kissé tévedtem — az egyik bomba az iskola fala mellett, ahol a harmadik őrhely van, az udvarba esett. Persze valamennyit gyorsan eloltották. A németek még néhány robbanó-bombát dobtak le, és csak ezután hasított belé a levegőbe a sziréna panaszos vijjogása. Az én őrhelyemen nyugodt volt a helyzet. De ettől kezdve különleges légiriadók voltak. A légvédelmi ágyúk hallgattak. És csak távoli repülőgépzúgás hallatszott, hol erősödött, hol gyengült, néha pedig öblösen visszhangzó fütyülés - azután sivítás és a robbanás döreje. Ez az éjszaka roppantul felizgatott. Egész éjjel nem aludtam. Bizony, hát ilyen éjszakák köszöntöttek Leningrádra. Dávid azt mondta, ő is azt hallotta valahol, hogy Kulik elfoglalta Pszkovot és Sztaraja Russzát.. .
Október 5. és 6. Ez a két nap az állandó légiriadók miatti izgalom közepette telt el. Ma, jobban mondva most - október 6-a, este 9 óra van. Légiriadó. Én meg Anfisza Nyikolajevna (a hozzájuk beköltöztetett I. felesége - A. A., D. G.) a lakásban vagyunk. Anya Irával lement. Levelet kaptunk Tyinától. Október 2-án kutyabaja sem volt. Azt írja, hogy bombáznak náluk. Persze csak célozgat rá. Aggódik miattunk. Az iskolában megkezdődött a tanítás a 10. osztályosok számára. Megkértem Nyina Nyikolajevnát, adjon nekem valamilyen matematikai feladatot. Adott is. Nyikityint már felvették a tengerésziskolába, és be is iratkozott.
Október 8. Orvosi vizsgálaton voltam. Kiderült, helyesen tettem. A szemem miatt nem feleltem meg. A bal szemem 20 százalékos, a jobb 40 százalékos. Anya ragaszkodik hozzá, hogy azonnal kezeltessem. Bizonyára szemüveget kell viselnem. Vologyka Nyikityin utánam ment orvosi vizsgálatra. Őt biztosan felveszik. A legfontosabb azonban az, hogy a sebésznél, a fülorvosnál megfeleltem. A frontokon a helyzet az én számomra ködös. Ma Vologyka Smajlovval álmodtam. Hej, merre lehet most?
Mindezt ma, X. 9-én írom. Ha tegnap írtam volna, akkor 2-3 oldalt is teleírok vele, de ma nem lehet. Ma ügyeletes leszek.
Október 9. A mai ügyelet alatt nagyon vidám volt a hangulat. Ebédig még csak hagyján, de ebéd után igencsak belemelegedtünk... Azzal kezdődött, hogy Nyina Nyikolajevna megtiltotta, hogy pénzbe játsszunk. Így hát kiszámolósdit kezdtünk játszani. Alka lett a szamár. Azt a büntetést szabták rá, hogy az utcán menjen oda az első járókelőhöz, és mondja a szemébe: »szamár vagyok«. Lett is kacagás! Aztán zálogosdit játszottunk. Lopatyin négykézláb mászott fel egy emeletet a csigalépcsőn, Finkelstejn Bronyt cipelte a hátán, nekem pedig meg kellett fognom egy macskát és beengednem az ügyeletes tanári szobába, majd csókolóznom kellett Elával. Az elsőt teljesítettem, de a másodikat megtagadtam. Most már sajnálom, mert ezért a visszautasításért vizet öntöttek a nyakamba. Általában fergeteges vidámság volt. A vége felé megfogtunk egy kandúrt, és ráakasztottunk egy cédulát: »Vacsora vagy halál a macskára« — ezt írtuk rá, aztán elengedtük. A kandúr az ebédlőbe szaladt. Hogy mi lett vele — magam sem tudom. A vége felé orosz zeneszerzők műveiből rendezett hangversenyt hallgattunk a rádióban.
Most fél nyolc van. Légiriadót rendeltek el. Az ég majdnem felhőtlen. A hivatalos hadijelentés szerint Orjol elesett, és a németek Vjazma és még valamilyen városok irányában támadnak. Az a hír járja, hogy a németeket legalább 60 kilométerre szorították vissza Leningrádtól. A 7., 8. és 9. osztályban X. 25-én kezdődik a tanítás.
Jelenleg légiriadó van.
Október 11. és 12. Semmi különös nem történt. Anya és Ira odalent van, én pedig a lakásban.
Nálunk az iskolában a következő a vélemény: a németek elhatározták, hogy télig befejezik a háborút, és hatalmas támadást indítottak Moszkva ellen. Finkelstejn szerint Nyikityint nem vette fel a vizsgabizottság. Az ő apja egyébként olyan beosztásban van, hogy ő úgyis bejut a tengerésziskolába.
Miért, miért nem, nagyon gyakran jut az eszembe Vologyka és Misa. Hej, barátaim, barátaim! Váltig átkoztam magamat, hogy így búcsúztam el Vologykától. Ha vissza lehetne hozni az időt! A régi szép időt!
Igor (Anfisza Nyikolajevna testvére - A. A., D. G.) azt ígérte, hogy szerez nekünk egy 1. kategóriájú élelmiszerjegyet. Nem tudom, sikerül-e ez a dolog.
Bárcsak mielőbb elkezdődne a tanítás! Unatkozom.
Ma huszonegyest játszottam az iskolában. Finkelstejn 121 rubellel adósom maradt (tőle úgysem fogadok el pénzt). A fiúk azt mondják, hogy átkozott szerencsém van a kártyában. Akinek a kártyában szerencséje van - annak a szerelemben nincs. Valóban így lesz? Inkább fordítva volna.
Amikor felrobbantom a bankot vagy én adom a bankot, és szerencsém van, és nagy összeget csikarok ki társaimtól, arcomon folyton valami kaján mosoly jelenik meg; állandóan harcolok ellene, hébe-hóba mégis átsuhan az arcomon. Ez csúnya jellemvonás.
Október 13. A nap nyugodtan telt el. Az éjszaka viszont mozgalmas volt. Este nagyon érdekes dolgot hallottam anyától. Találkozott ...-val, aki most kórházban dolgozik. Nekem is állást ajánlanak ott. A teendőm az volna, hogy a betegeket kísérjem az egyik kórházból a másikba. A szállításukért egyedül én vagyok felelős. Ha elveszítek valakit, bíróság elé állítanak. Éjszaka kell ide-oda járnom, többnyire autóval. Havi 20 rubel fizetést adnak, és munkás-élelmiszerjegyet. Talán ebédet is. Egy nap munka, egy nap pihenés. Elfogadom. A szükség...
Találkoztam Vologyka Nyikityinnel. Beiratkozott a tengerésziskolába. 15-én kezdődik a tanítás.
Az éjszaka, »kezdeti« véleményem szerint, eléggé békés volt. Kis felhők az égen, némi köd — ugyan milyen repülőgép indul ilyenkor bombázásra? De... 5 perccel 7 előtt már légiriadót rendeltek el.
A 2. és az 1. őrhelyen jómagam, Dávid, Borisz vagyunk ügyeletesek... és még két nő. Én meg Dávid a lépcsőn ülünk. Ó, ezek a végtelenül hosszú, nyugtalan éjszakák: örökre az emlékezetembe vésődnek. Félhomály, előttem a vödörben a viharlámpa, a lépcső, oldalt az ablak... a légvédelmi ágyúk dörgése messzire elhallatszik, fülem feszülten les minden hangot, szívem riadtan dobog a bomba hangos süvítése közepette, és a német repülőgép vijjogása hallatán éberen figyelek. És minden éjszaka így megy.. . Szeretnék aludni, enni, mindenről megfeledkezni, de megint fütyül valami a közelben, én ösztönösen a falhoz simulok, behúzom a fejemet... és a fütyülés elhalkul. Azután fellobbanó fény világítja meg az ablakot, a lépcső megremeg, és csak ekkor hallatszik a robbanás távoli moraja.
Ezen az éjszakán többé-kevésbé nyugodt volt a helyzet, és Dáviddal felmentem a háztetőre. Éppen csak körülnéztünk, az eget fényszórók pásztázták, egészen váratlanul bomba dühös sziszegése hallatszott, egyre hangosabban. Egyetlen szempillantás alatt leugrottunk a padlásra, és nem is éreztük, hogy esés közben megütöttük magunkat. Miután úgy döntöttünk, hogy a padláson maradni veszélyes, lementünk a lépcsőházba; ugyanekkor kurta fütyülés hallatszott, és utána több robbanás a fejünk fölött. Nappali világosság támadt. Dávid nálam hamarább jött rá, mi történt, felkapta a lapátot, és rohant a bombát oltani. Én utána. Őrült kapkodás kezdődött. Sűrű, maró füstben dolgoztunk, amely a torkunkba tolult, csípett, arcunkon verejték folyt, mi pedig egyre csak a bombákkal vesződtünk. Átszaladtam az 1. őrhelyre. Egy nő ijedten kiáltozott: »Bomba! Oltsátok!« Marokszámra kapta fel a homokot és az égő termitdarabkákra szórta. Én megragadtam a lapátot, és fél perc alatt homokkal temettem be az égő kupacot. Az élénk fényt mélységes sötétség váltotta fel. Nagy nehezen kivergődtem a padlásról, kézen fogva vezettem azt a nőt, majd a 2. őrhelyre futottam. Ott már az összes bombát eloltották. Kinéztem a háztetőre - vagy tízen járkáltak ott. Egy kis friss levegőt akartak szívni, hogy felocsúdjanak, magukhoz térjenek. A légiriadót hamarosan lefújták. Azután semmi újabb nem történt. Még egy légiriadó következett, de ez már ártalmatlan volt számunkra. Ezután én meg Finkelstejn lefeküdtünk, és reggelig aludtunk. A rádió ébresztett fel, amely rossz hírt közölt: Vjazma elesett. A németek támadása folytatódik.
Később tudtam meg, hogy 23 bomba hullott az iskolánkra. (Én kettőt oltottam el, és egy harmadik eloltásában segítettem.)
Október 14. Ma csúf jelenet volt idehaza. Ira hisztériázni kezdett, hogy bezzeg én ettem a tröszt étkezdéjében, de ő még egy tányér levest sem kapott az étkezdéjükben. Anya kérte, hogy nyugodjon meg. Nekem pedig eközben elmondta, hogy Irának az étkezdében borscsot adtak meg zöldbabot szalonnával, de ő kijelentette, hogy utálja, és hozzá sem nyúlt. Megette a megmaradt fél tábla csokoládét, és mást semmit. Nem akar enni, és rám haragszik! »Én éhezem!« — mondja. Ugyan ki akadályozza abban, hogy megebédeljen? Nekem anya már arról beszél, hozzá kell szokni ahhoz a gondolathoz, hogy ha valaki napközben egy tányér levest kap — akkor is legyen elégedett. De ha én nem tudok hozzászokni ehhez a gondolathoz?. .. Én még a felét, a negyedét sem eszem annak, amire szükségem van, hogy jóllakjak... Hej, a háború, a háború...
Október 15. és 16. Semmi különös nem történt. Ma Dávid meg én nem mentünk iskolába, hanem a színházban a Veszélyes fordulót néztük meg. Rendkívül jó darab. Nagyszerű a keret, általában kitűnő színdarab, de sajnos valamilyen óriási bohózathoz hasonlít. Annyira tetszett ez a darab, hogy Az eszményi férjjel egy sorba állítottam.
Ma este az éjszakai légiriadó alatt eloltottam egy bombát az udvaron, megmentettem a tűzifát és a házat is.
A frontokon pocsék a helyzet. A legutóbbi adatok szerint Mariupol elesett, kialakult a kalinyini irány, és jelenleg még a nyugati frontot is áttörték!!! Amikor most a jövőbe nézek, hát égnek áll a hajam: mérget alkalmazhatnak, itt a tél, a német elnyomás; ez végképp lehetetlen. Vagy: front, halál, bomba, halál - vagy nyomorék leszek... de valahogyan átvészelem.
Október 17. Szörnyű bűnt követtem el: elveszítettem a lakáskulcsot. Anya jól megmossa majd a fejemet este, amikor hazajön. A szemészeten voltam, az orvos reggel 9-től l-ig rendel, mindennap, péntek kivételével; pénteken a rendelés délután 2-kor kezdődik. Fényképésznél voltam, igazolványképet csináltattam.
Tegnap csúf jelenet játszódott le lakóink között. I., amikor hazajött, azzal gyanúsította a feleségét, hogy cigarettázott (akinek tuberkulózisa van, annak a dohányzás — lassú, de biztos halál). Harsányan szitkozódni kezdett, cseppet sem feszélyezte magát amiatt, hogy mások is hallják. Az asszony mintha ellentmondott volna, ő pedig hadarva kiabálta: »Nem, nem, nem! Hazudsz! Hazudsz! Hazudsz!« Azután, amikor légiriadót fújtak, a férfi le akart menni az óvóhelyre, és őt is maga után húzta. De az asszonynak nem volt kedve lemenni. Akkor a férje kitépte a kezéből a retikült, amelyben a szoba kulcsa volt, és elindult. Az asszony utolérte, belecsimpaszkodott a retikülbe, rövid ideig dulakodtak egymással. És mindez a szemünk láttára történt! Később is előfordultak még hasonló jelenetek. Csak itt nem írtam minderről. Neki a második felesége ez az asszony, az elsőtől elvált. De nem irigylem ennek a nőnek az életét, bár jóllakhat. Én az egész szűkös élelmiszeradagomat feláldoznám, csak ne sértegessenek így.
A nyugati frontot áttörték, a német rohamalakulatok Moszkva felé nyomulnak, gyűrűbe fogják erőinket. A német légierő mindennap bombázza Leningrádot. Éjszaka. Moszkvával, Harkovval stb. is bizonyára ugyanez történik. Az Uralban mindenütt elsötétítés van, olyan hírek járnak, hogy Ufát bombázták.
Október 20. Délelőtt unatkoztam, ide-oda mászkáltam, kvaszt kerestem, végül átfáztam, és hazamentem. Itthon jéghideg volt. Felöltőben maradtam. A tröszt étkezdéjében ebédeltem, káposztalevest meg céklát kaptam. Megettem. Ott üldögéltem egy kicsit, aztán elmentem anyához. A könyvtárból kivettem Voltaire-t és Dumas-tól a Montsoreau úrnőjét, és a befejezését, a Negyvenötöt. Az ottani étkezdében is megebédeltem. Zabkásalevest ettem. Aztán hazamentem. Amint hazaértem - riadó. Voltaire-t olvasgattam. Igaz is, ezelőtt benézett Igor. Azt mondta, este elhozza a jegyet, de hát én már nem hiszek ebben. Az üzletekben a hónap 3. dekádjára még nem adnak semmit. Este rendkívül érdekes dolog történt. Mint már előbb írtam, a könyvraktárból elhoztam egy Dumas-kötetet. És ekkor belép a szobába Anfisza Nyikolajevna, mint a ház teljhatalmú úrnője, és kijelenti: »Nyina Mihajlovna, elvittem magától ezt a Zolát, most visszahozom«. Odamegy az asztalkához, felveszi Dumas-t és így szól: »Nyina Mihajlovna, elviszem magától ezt a Dumas-t, nincs olvasnivalóm«. Én dühbe gurultam. Vitatkozni kezdtem (mosolygó arccal! — mennyire meg kell alázkodni), hogy ezt a könyvet magam akarom olvasni, de anya rámkiáltott, hogy én Voltaire-t is olvashatom. Semmit sem tehettem, Anfisza Nyikolajevna fogta a könyvet és elment. Én most már többé-kevésbé jól értem ennek az Anfisza Nyikolajevnának á politikáját. Először, látni kívánja, hogy mi enyhén szólva — szolgálatkész segítőtársaivá válunk, és hozzá akar szoktatni ehhez. Másodszor, bár látja, hogy szükségünk van kenyérre, cukorra stb., miközben ő maga bőségesen táplálkozik, semmit sem kíván »adni« nekünk — nos, tegyük fel, nagyon-nagyon önző, de különben lehet, hogy igaza van. Mióta anya egy pohárnyi drazsét kért tőle, s megígérte, hogy visszaadja, de nem adta vissza —  ő határozottan eltökélte magában, hogy egyetlen falatot sem ad nekünk. És most szégyen fog el, amikor látom, hogy anya közönséges vizet iszik, A. N. pedig mellette áll és a színházról mesél, miközben anya ezt mondja: »A végromlás szélére jutottunk. De valahogy csak átvészeljük«.
Talán a büszkeség beszél belőlem, de én kénytelen-kelletlen haraggal nézem ezt. És ami még rosszabb, néha magam is így teszek. Ez az Anfisza Nyikolajevna egy kövérkés, jóllakott cicához hasonlít, amely leheveredett a díványra, és mintha ezt mondaná: »Nosza, csiklandozzatok«. Az égvilágon mindenről beszámol a férjének (persze saját maga kivételével), az pedig (az asszony viseli a nadrágot) úgy tesz, ahogyan ő akarja, bár maga észre sem veszi. Most még egy érdekes eset történt: Igor 1. kategóriájú jegyet ígért nekünk, és azt mondta nekem, hogy ma este elhozza; Anfisza Nyikolajevna pedig bejött anya szobájába, és nyíltan a szemébe mondta: »Igor nem adhat magának élelmiszerjegyet, minthogy (...) elvették tőle«. Nem szokta meg, hogy a szívességet szívességgel viszonozza, de másoktól szívességet fogad el, és cserébe semmi mást nem ad, csak néhány hízelgő szót. Anya — egyszerűen nem értem őt — egy nagy fej káposztát adott neki, és (...) aki valóban jó barátunk, egy kis káposztát adott..."

A HATÁR

Jura Rjabinkin és hozzátartozói, bár még maguk sem ismerik fel, közelednek a határhoz, amelynél a blokád, az éhség sok embert egyre közelebb hoz és szorít. Egyesek helytálltak, nem lépték át ezt a határt. Mások nem tudtak, nem voltak képesek helytállni. De még azok is, akik ellenálltak az elviselhetetlen 

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)




megpróbáltatásoknak, és nem lépték át a határt — azok sem maradtak a régiek. A kívülállók mindenesetre észrevették ezt, még ha az illető maga nem is ismerte fel. A körülmények elképzelhetetlenül megváltoztak. Sok dolog, fogalom, cselekedet mércéje más lett. Ha egy tanárnő, akinek a férje éhen halt, izgatott örömmel ezt mondja a kollégáinak: „Tudják, milyen szerencse: a hullaház néhány lépésre van!" — ez azt jelenti, hogy valami felborult a világon (K. V. Polzikova-Rubec naplójából). És bár Kszenyija Vlagyimirovna Polzikova-Rubec nyilvánvaló rosszallással jegyzi fel ezt az esetet (azaz nem fogadja el ezt az új mércét), meg kell érteni, hogy az az asszony sem mondott volna ilyesmit és így a blokád előtt vagy után. Nem a szeretet, nem a bánat változott meg, hanem az ember lehetőségei változtak meg. És már az is jó, hogy emberi módon el lehet temetni, a hullaházba lehet szállítani valakit.
Jura Rjabinkinnak mindent először kell felfedeznie: a jót is, a rosszat is, önmagában és másokban. Beleköt Anfisza Nyikolajevnába csupán azért, mert az bőségesebben táplálkozik, olykor azonban sikerül rendreutasítania önmagát, és akkor jót és emberit is lát benne. G. A. Knyazev ismeri az életet. Ő sejti, sőt előre látja azt a határt, amelyen túl az ember már nem önmaga, mindenesetre nem teljesen szabadon határozza meg a viselkedését, a cselekedeteit. Knyazev hisz az emberben, a saját belső erejében, szereti az életet, mindenesetre azonban észrevett még egy hurkot a mennyezeten. Sőt (hiszen akkor nem lett volna könyvmoly-értelmiségi!) az enciklopédiában is utánanézett, hogyan szokott ez lenni. „Tanulmányozta a kérdést", fontolóra vette, s megnyugodott: nem, ő nem engedi meg magának, hogy túllépje ezt a határt. Akkor már inkább azonnal, éppen így! Talán akadnak olyanok, akik nem jutnak el eddig a határig, akik szilárdan hisznek abban, hogy az éhség, még ha agyukat fel is emésztette, akaraterejüktől és emberi arculatuktól nem fosztja meg őket. Knyazev számára a gondolkodás azonban annyit jelent, hogy önmaga marad. Ő nem esik pánikba. Ez pedig azok között a körülmények között igen sokat ért. Ismerünk olyan eseteket, amikor a csata előtt egyesek golyót röpítettek a fejükbe. A holnapi haláltól való félelmükben már ma véget vetettek életüknek. Vagy azért, mert féltek a halálfélelemtől?...
A vakrémület az éhség, az éhségtéboly és a gyötrelmes haldoklás miatt - gyakran még a halál előtt elpusztított egyeseket. A tiszta elméjű és szívű, erős emberek is pánikba estek. Ők azonban hamarabb észbe kaptak. Faina Alekszandrovna Pruszova ezt írta naplójában:
„Egy öregasszony tanácsára megfőztem a tapétákat... De olyan undorító volt, hogy azonnal kidobtam, csak a vizet piszkítottam be vele. Szíjat is főztem (ezt a házmester tanácsolta) — szintén csak zavaros, piszkos víz lett. Azonnal kiöntöttem... S ekkor valamennyien megfogadtuk egymásnak — nem hisztériázunk, nem eszünk mindenféle vacakot, lesz, ami lesz!"
Amit Knyazev megsejt, előre lát és amire nyugodtan, önérzetesen felkészül (mindvégig harcolni, ha pedig elfogy az ereje, — akkor önként távozik az életből), az váratlanul és érthetetlenül zúdult rá a tizenhat éves Jura Rjabinkinra.
Igen, Knyazev még messze, sok embernél messzebb van a határtól. Az, ami benne van, amit élete során összegyűjtött, könyvekből merített, önmagából kifejlesztett - az sok mindenre futja és a jövőben is futja még. Az a bizonyos, többször is támadott intelligencia, amely más körülmények között gyengeségnek, sőt csökevénynek látszott, éppen a blokád viszonyai között bizonyította be szükségességét, erejét és pótolhatatlanságát.
„Értelmiségi tempó!" - kiált fel Georgij Alekszejevics, vitába szállva másokkal, de önmagával is, hiszen volt idő, amikor ő maga is lehetségesnek tartotta, hogy valamiképp igazuk van azoknak, akik az „értelmiségi" szót szitkozódásként használták. „Igen, igen, ami voltunk, az is maradunk... Bennünk még van szégyen, van lelkiismeret. Ezek az öreg, nevetséges értelmiségiek teremtették meg a nagy orosz humanista kultúrát és a Nagy Október előfeltételeit... Én minden erőmet megfeszítettem azért, hogy az emberekhez fűződő kapcsolataimban továbbra is előzékeny, engedékeny maradjak, hogy könnyebb legyen. Kenyerem nincs, de egyelőre még van szavam, bizakodó, kedves szavam. Ez a kenyeret nem pótolja ugyan... De milyen utálatos dolog, amikor mások, akiknek nincs kenyerük, kővel dobálóznak..."
„1941. X. 26. A százhuszonhetedik nap. . . Amikor a lakásomba igyekezve felfelé mentem a lépcsőn, A., aki megelőzött, így szólt hozzám: »Nos, maga nagy optimista, mi a véleménye Moszkváról: győzünk vagy feladjuk?« Én körülbelül így válaszoltam: »A helyzet, úgy látszik, nagyon komoly. A döntő csata Moszkva környékén folyik, oda vonták össze az ellenfél erőit és a mi erőinket... De bármi történjék is, szilárd meggyőződésem, hogy Németország nem győz le bennünket. A mi oldalunkon vannak az emberi erőforrások és a hitleri Németország ellen harcoló Egyesült Államok és Anglia kimeríthetetlen anyagi tartaléka, élethalálharc folyik, kompromisszumos béke nem lehetséges. És Németországot végül is legyőzzük. . . Ez ad ösztönzést a bizakodó hangulatomnak és az optimizmusomnak.«
A. elmosolyodott és semmit sem felelt.
Ez a helyzet az én kis körömben. . . De mi történik Moszkvában? Összeszorul a szívem, amikor eszembe jutnak azok a megpróbáltatások, amelyek a moszkvaiak osztályrészéül jutottak.. . Döntő csata folyik, és a moszkvaiak ennek közvetlen részvevői. A puszta gondolatra is rémület fog el... Hát valóban a legkegyetlenebb megpróbáltatás fenyegeti hazámat?!
A jövőre jobb nem gondolni... Nekünk nincs jövőnk... De a hazának van jövője!
... Talán azért, mert igazgató vagyok és szigorú, és nem szoktam a háborúról és az átélt nehézségekről csevegni, néhány nap óta már senkivel sem beszélgettem a tapasztalt eseményekről. Munkatársaim magukba zárkóztak. Egyetlen szót sem ejtenek az eseményekről...
Nagy erőfeszítéssel, de mégis elértem azt, hogy munkatársaim újra megszervezzék a munkájukat. Most valamennyien egyetlen helyiségben ülünk — az olvasóteremben, ahová kis kályhát állítottunk be. Mindenféle kacattal fűtjük, többek között papírhulladékkal. Viszonylag meleg van, körülbelül 8 fok! Dolgozni lehet!
1941. X. 29. A százharmincadik nap... Este két riadó volt.
Az élelmiszerhelyzet egyre súlyosabbá válik. Ma az ebéd igen szűkös volt. Erről azonban unalmas írni. Egyelőre csak hiány van, de még nem éhség, el lehet viselni. Kell.
1941. X. 31. A százharminckettedik nap. . . Amúgy is félelem fogja el az embereket, az újságok pedig agitálnak, ijesztgetnek, Hitler kijelentéseit idézik: »Mostantól fogva 20 millió embert kell megsemmisíteni — ez lesz a német politika egyik fő feladata, a hosszú távú feladatok egyike. Mindenekelőtt ki kell szorítanunk és ki kell irtanunk a szláv népeket... A természetes ösztön azt parancsolja minden élőlénynek, hogy ellenségét ne csak szétverje, hanem meg is semmisítse. A múltban elismerték a győzteseknek azt a korlátlan jogát, hogy törzseket és egész népeket irthatnak ki. .. Előttünk az a feladat merül fel, hogy egy idegen lakosság számát kisebbítsük, valamint az a kötelesség, hogy elősegítsük a német lakosság létszámának növekedését. Ki kell dolgozni az idegen népesség csökkentésének technikáját...« És az újság néhány hasábon hírmagyarázatokat közölt erről. Létezett-e a világon sötétebb korszak, mióta a civilizáció megjelent? Talán nem. Kegyetlenség volt, de a vadság miatt. Most pedig a rafinált kegyetlenség az észtől, a természetellenes módon rombolásra felhasznált technikától ered.
1941. XI. 1. A szárhamincharmadik nap. Hazafelé jövet az út végét tüzérségi tűzben kellett megtennem. Mögöttem Kracskovszkij akadémikus ment a feleségével a rakparton - nyugodtan, a szokásos tempóban. M. F. örömmel, megkönnyebbülten fogadott: »No lám, megjöttél, én pedig már izgulni kezdtem«. Itthon a lövéseket nem lehetett hallani, csak a ház remegett meg olykor, szokás szerint.
Este két légiriadó volt. A süvítő sziréna nyomasztó muzsikája most is a fülemben cseng.
Este a légiriadó közben és a szünetek alatt XIX. század eleji Otyecsesztvennije Zapiszkit olvastam. Állandóan a Tudományos Akadémia története hatodik fejezetének a kiegészítésén dolgozom.
Nehezen birkóztam meg a bensőmet feszítő aggodalommal — a jövő teljes kilátástalansága miatt. Azonfelül nagyon nyugtalanít a levéltár védelme. Ma végigjártam az egész irattárat, számos utasítást adtam. A munkatársak ereje lassanként fogy. Sz., aki különben is mogorva természetű, beteges ingerlékenységgel fogad mindent. Meg is kérdeztem, hogy egészséges-e. A. O. mereven, üveges szemmel bámul. S. magába mélyedten hallgat. L. újra bejár dolgozni, de úgy néz mindenre, mint akinek »van magához való esze«. Hogy mit gondol, azt magába rejti, hogyan éli át az eseményeket - ez sohasem derül ki. És hirtelen az unalom, a magányosság érzése fogott el ebben a szobában, ahol mindenki titkol valamit.
1941. XI. 7. A háború százharminckilencedik napja. A rádió egész nap beszédeket, zenét közvetít.
Még egy közvetítést hallgattam Moszkvából, azt a beszédet, amelyet Sztálin mondott ma a Vörös téri díszszemlén. Kiderült, hogy a hagyományt most sem szegték meg, s reggel 9 órakor elkezdődött a díszszemle.
Sztálin sokáig hallgatott, és most egyszerre két beszédet is tartott. Fordulat érződik a katonai helyzetben. A németek minden erejüket, minden tartalékukat bevetik, mi azonban többé nem vonulunk vissza. Nincs hová! Vagy meghalunk, vagy megvédjük Moszkvát és Leningrádot. Harmadik megoldás nincs.
... Szörnyű hír bukkant fel az újságokban. Knut Hamsun, a kiváló norvég író arra a következtetésre jutott, hogy Norvégia nem tud független maradni - és a quislingisták oldalára állt, vagyis a nemzetiszocialistákkal való teljes együttműködés híve lett.
... A Leningradszkaja Pravda vezércikkében ez áll: »Sok mindent feláldoztunk... De a legnagyobbat - Moszkvát - sohasem áldozzuk fel«.
... A háború még sok áldozatot és időt követel majd. Sztálin azt mondja, nem kell eltúlozni az ellenség erejét és a győzelmet akadályozó nehézségeket, mint ezt egyes megrémült kis értelmiségiek teszik.
Előttünk a háború, de csak az ellenfél teljes kimerüléséig folytatott háború. Semmi más, csak háború.
Lőnek!"

G. A. Knyazev blokádnaplója óriási szellemi munka eredménye. Ez a munka gyógyít, jókora adag erőt és reményt ad. Ezzel a munkával szüntelenül erősíti és szélesíti ugyanazt az előteret, amely elodázza az éhség, a fázás, a kétségbeesés elhatalmasodását.
Naplója egyúttal egy történész műve. Kissé irodalmi tevékenység is, bár a legszerényebb, legbátortalanabb remények fűződnek hozzá. Mint igazi tudós, Knyazev írói munkásságát kissé szégyellte, mint valami titkolt gyengeséget. Egy kicsit félt attól a védtelenségtől, ahogyan az író — a tudóstól eltérően — a közönség szeme elé áll, az emberek elé tárja a titkok titkát. Knyazev önfeledt buzgalommal csiszolgatja versbe foglalt formuláit (gondolatainak és élményeinek e lakonikus képleteit), szívesen dolgozza fel önmaga számára másoknak olyan sorait, amelyek kedvére vannak, sőt a mások műveit is („... mintha magam írtam volna!"), s eközben másoknál a „saját" mondanivalóját keresi, és mindezt (a verseket és a naplókat) egyaránt eleve arra szánja, hogy „irattárba" kerüljön. Ennél szem előtt kell tartani azt, hogy ő, a levéltáros, hogyan vélekedik az irattárról: egyáltalán nem temető, hanem — éppen ellenkezőleg — az a hely, ahol azok az írók, tudósok élnek, akiket ő a legjobban tisztel - az ő kezük nyomai, soraik, kézirataik...
„Annak idején már feljegyeztem egy kis költeményt, amely mintegy gyújtópontban tükrözi vissza élményeimet, hangulatomat. Most itt van ez a vers, végleges megfogalmazásban. Az, aminek több oldalra van szüksége, néhány sorban, kevés szóval is kifejezhető:

E napokban
csönd legyen! csönd, barátom!
A szó hiába.
A könnyeinkért,
szeretteinkért
eljő a bosszú nemsokára.
Szívünk dalolva szól -
s géppuska felel rá valahol...! /Lothár László fordítása/

Nagy aggodalommal figyelem az eseményeket, mohón keresem a szálakat, hogy beléjük kapaszkodva, megértsem, felfogjam alakulásukat. Mindent két síkon élek át - állampolgári és egyéni síkon. Ezért olyan sok az ellentmondás, gyakori az összhang hiánya, a nehézség a jelenlegi események és a közeljövő, a jövendő értelmezésében... Az utak és az útkereszteződések összegabalyodtak. Ezért nagyon fáradt vagyok. Temérdek újságot olvastam; ez az átélt események ábrázolása az egyik síkon; és sok mindent hallottam: ez a másik sík. S amikor nekifogtam naplójegyzeteim írásának, zavarba estem: vajon mit jegyezzek fel? Az »első síkú« gondolataimat fejezzem be, tehát a hőst játsszam; vagy a »második síkú« gondolatok kifejezésével foglalkozzam, tehát siránkozzam...
1941. XI. 12. A száznegyvennegyedik nap. Most már nemcsak bekopogott, hanem csontlábaival be is jött az éhség.
Leningrád élelmezési helyzete rossz. A rádióban és az újságokban közölték ezt. »A bolsevikok nem titkolják el az igazságot a nép elől«. Amíg át nem törik a blokádot, addig a helyzet nem javul. Holnaptól kezdve nemcsak a lakosság, hanem a katonák kenyéradagját is csökkentik. Az a megoldás, amelyet a kishitűek vetnek fel, hogy a várost fel kell adni — nem lehetséges. Leningrádnak mindenáron védekeznie kell. Megadásról szó sem lehet! Minden terhet, megpróbáltatást, amely osztályrészünkül jut, közötte az éhséget is, el kell viselnünk...
M. F.-fel együtt nyugodtan fogadtam életünk új szakaszát. Vagy »elviseljük«, vagy meghalunk. A jövőre azonban jobb nem gondolni. Ha eljön ez a jövő - akkor majd le kell küzdeni.
A németek kiéheztetéssel akarják bevenni városunkat. Vajon kibírja-e ezt a nagy megpróbáltatást a körülbelül négymillió leningrádi? Ma repülésre alkalmas az idő, és napközben öt légiriadó volt. A legutóbbi hosszú esti légitámadáskor megint éreztük, hogy a ház inog. Tehát valahol a közelben bomba csapott be. És nyilván nem csak egy. Reggel ágyútűz volt. Tehát: éhség, bombázás, fejünk fölött süvítve szálló tüzérségi lövedékek.
M. F. ezt mondja: »Mindent elviselünk, csak űzzék el a németeket«.
1941. XI. 16. A száznegyvennyolcadik nap... Reggel próbáltunk megmosakodni és tiszta fehérneműt felvenni. De nem tudtunk: az egymás után következő légiriadók óvatosságra késztettek. Hozzáfogtunk, hogy elrakjuk a szobákban mindazokat a tárgyakat, amelyek leeshetnek - a spanyolfalat, a képeket, a vázákat, a tükröt stb. Lakásunk mindinkább fészerhez kezdett hasonlítani.
3 óra után, szinte menetrendszerűen, elkezdődött az ágyútűz. Az ablakokat ráadásul még rongyokkal is betakartuk, hogy a robbanáskor keletkező légnyomás esetén az üvegcserepek ne repüljenek szét túl messzire. Dolgozószobámban a lámpát levettem az asztalról és a sarokba állítottam; a kandalló párkányán álló órát a közfal tövébe tettem. Majdnem a szoba közepén homokos láda áll, a kandalló előtt pedig vízzel teli tartály és vödör.
Szomszédainknál, a fagy ellenére, nyitva vannak az ablakok, a padlón tégla, agyag és cement hever; az egész padló csupa piszok, mindent mészporréteg borít. Már harmadik napja géppuska-lőréseket készítenek a mesteremberek a rakpartra nyíló ablakokban. Szomszédaink a konyhában rendezkedtek be — ennek az ablakai az udvarra nyílnak.
Nyilván nekünk is hamarosan ki kell költöznünk a lakásunkból. Semmit sem sajnálok, csak a könyveket, meg ezeket a jegyzeteket meg az összeszedett anyagokat és gyűjteményeket. De talán már előbb elpusztítanak bennünket, vagy elégünk.
A fogságba esett német katonák nyilatkozatában ez áll (Leningradszkaja Pravda 1941. XI. 16): »Jaj nekünk, németeknek, ha Hitler veresége rajtunk kívül, a mi részvételünk, aktív közreműködésünk nélkül következik be. Akkor senki sem ad hitelt a mi fogadkozásainknak, hogy mi, németek nem vagyunk felelősek a hitleri gonosztettekért.
Az olyan nép, amelynek nevében gaztetteket követnek el, amely hallgat és vonakodás nélkül háborút visel, az ilyen nép sem együttérzésre, sem segítségre nem számíthat«..."
E naplójegyzetek szerzője már megismerte, átélte mindazt, ami azokban a napokban és hónapokban a leningrádiakra zúdult. Bombák, ágyúgolyók, és már az éhség is közeledett. Knyazevet azonban az a kérdés is változatlanul emészti: milyen magatartást kell tanúsítani azzal a néppel szemben, amelynek a nevében egész Európát, a fél világot kínozzák?...

VALAKI MINDIG FELJEGYZI AZ ESEMÉNYEKET

Megint G. A. Knyazev naplója következik:
„1941. XI. 17. A háború száznegyvenkilencedik napja. Tovább vezessem-e a naplómat? Ezek a jegyzetek tanulságosan egyhangúak: az ellenséges repülőgépekről történő bombázás okozta rombolásokat regisztrálják. Mint kortárs, nem tudom áttekinteni az eseményeket. Körömet az újságokból vett hírek egybefoglalása révén próbálom bővíteni, de szükséges-e ezt tennem? Hiszen én ezekben a naplójegyzetekben nem a történész, a tudósító stb. szerepét vállalom.
... Meg aztán - írjak-e önmagamról, a saját élményeimről? Hiszen az ember kissé kérkedhet is: no lám, micsoda hős vagyok, aki állhatatosan és bátran viseli el mindezt a sok megpróbáltatást. Én valóban állhatatosan viselem el, de dialektikusán, nagy ellentmondásokkal...
Félelmetes látvány a Levéltári Központ Lavalles-házának felső része — akár a betört koponya. Ez a szépséges ház halottá változott."

Már említettük, hogy ebben a részben rendszerint az azokból a napokból származó, eredeti feljegyzéseket használjuk fel. Elsősorban a naplókat, sok embertől azonban nem napló maradt, hanem csak összefüggéstelen feljegyzések, vázlatok, jelenetek leírásai — dátum nélkül, rendszertelenül. Eredetiségük révén ezek is fontosak.
Íme néhány kis jelenet 194–1942-ből, Olga Nyikolajevna Rodstejn feljegyzéseiből: „A Néva fölött derűs, kék, világos minden. Egy csapat sirály ringatózik a vízen. A 12-es villamos a Palota-hídon döcög. A kocsikban szorosan egymáshoz préselve állnak az utasok. Vastag kendős, vattakabátos polgártársnők - a hiánycikknek számító élelmiszerek beszerzői, zsákokkal, demizsonokkal, batyukkal. Kerek »szamovár«-arcok és szúrós kis szemek — akár két parázs a lapos tálcán.
—  Mennyi sok madár verődött össze! Biztosan halat fognak!
Az egymáshoz szorult batyuzók a villamoskocsi ablakaiból gyönyörködnek a büszke szabad térség és a fény képében, amely a híd alól tárul elébük. A sirályok ringatóznak a hullámokon - olyan fehérek, mintha porcelánból volnának.
-  Nyilván itteni vadkacsák - magyarázza az egyik háziasszony. - Össze kéne fogni mindet, jó lenne levesnek!
Miért is ne? A sirályok hadd legyenek kacsák, ha ez az asszony éhes csukának látszik.
...Rastrelli szobrokkal díszítette a Téli Palota tetejét (mellesleg szólva: furcsa társaság). A villamosból a közönség figyelmesen nézi őket.
... Éhezünk. A telefonban valaki nyomatékosan azt magyarázza, hogy az étkezde vezetőjének nincs igaza, amikor egy 100 grammos szelvényt vág le a húsjegyről, mivel a fasírt 50 százaléka, a húson kívül, fehér cipóból van. Elhatározták, hogy a fasírtot elküldik vegyi vizsgálatra."
És mellette — egy feljegyzés saját maga részére: „Heine nem azt írja: »verset költeni«, hanem így mondja: »ein Gedicht erleben«. . ." [Verset átélni]

Olga Nyikolajevnának egész dossziéra való ilyen feljegyzése van. Jelenetrajzok, ellesett beszélgetések, és ugyanott egy beszámoló az anyja haláláról, arról, hogy alkudoznia kellett a házmesternével, aki kenyérért hajlandó volt felöltöztetni a halottat — nyomasztó, szörnyű naplójegyzet... A leningrádiak családi levéltáraiban, a városi archívumokban sok, még meg nem vizsgált feljegyzés, napló, levél van, amely a blokáddal függ össze.

Térjünk azonban vissza G. A. Knyazev naplójához.
„1941. XI. 29. A háború százhatvannegyedik napja... Amikor Napalkova polgártársnőre gondolunk, kénytelen-kelletlen undor fog el. Kiderül, hogy ő még az előző napon is agitált valamilyen fáradt »értelmiségi siránkozót«, azt mondta, hogy minden leningrádinak résen kell lennie és készen kell állnia az ellenség visszaverésére. »Hát nincs elegendő bátorságunk ahhoz, hogy egy benzines palackot vágjunk hozzá az ellenséges harckocsikhoz? — mondta patetikusan. — Nekünk szilárdan helyt kell állnunk Leningrádban, nem szabad ilyenkor elhagynunk... Ez a kötelességünk!« Néhány órával azelőtt, hogy repülőgépen eltávozott, egyetlen szóval sem árulta el, hogy el akarja hagyni Leningrádot, kollégáit, párttagtársait.
Ez az eset annál szomorúbb, mert Napalkova az után került az Akadémiára, lett pártszervezetünk tagja, hogy ott annyi kudarc történt - és legalábbis úgy látszott, hogy az állhatatos, megbízható párttagot megillető, szilárd pozíciót vívta ki (sőt tiszteletet is).
... Így rendezik el a sorsukat azok, akik szóban önfeláldozásra, nagy tettre, hősiességre agitálnak. .. Napalkova, mint felelős párttag, néhány nappal ezelőtt még arra agitált, hogy beszéljek az értelmiségi gyűlésen és ejtsek néhány szót arról, hogy a szovjet értelmiségi köteles mindent feláldozni a hazáért...
Az emberiség normális élete 1914. június 28-án véget ért. Ettől a naptól kell számítani annak az időszaknak a kezdetét, amelyben most élünk. Nekünk, szovjet embereknek, van egy szent dátumunk - 1917. október 25. [1917. november 7. az új időszámítás szerint], amelyet valamennyien úgy éltünk át, mint az újjászületett emberiség új időszámításának elejét. így volt ez 1941. június 22. előtt. Ezzel a nappal kezdődött a mi szörnyű tragédiánk.
1941. XII. 3. A háború százhatvanötödik napja. Egész este nincs villany. Mécses mellett nehéz írni.
Ma a hivatalban rosszul ment a munka. Sok izgalom volt a feltételezett evakuáció miatt. Reggel hivatalos értesítést kaptunk erről. El akar távozni a városból Orbeli három gyermekével (9, 12 és 15 évesek), Urmancsejeva szintén három gyermekével (1, 3 és 5 évesek), Travina habozik. A többiek visszautasították. Körülbelül 150 - 200 kilométert kell gyalogolni. Azt ígérik, hogy a poggyászt és a gyerekeket autón szállítják. Az éhségtől való páni félelem arra ösztönzi
 az embereket, hogy nagy kockázatot vállaljanak. Orbeli ezt mondja: »Itt mindenképpen éhen halunk, ha elmegyünk, van némi esélyünk arra, hogy megmeneküljünk.« Mind a három kislányát elhozta a hivatalba. Néztem őket, és a sokat szenvedett leningrádiak küszöbön álló nagy kivonulására gondoltam. Kétségbeesett kísérlet."

Éppen ezen a napon hal éhen a Karpovka egyik házában lévő műtermében Pavel Nyikolajevics Filonov festőművész. Erről Jevdokija Nyikolajevna Glebova, a festő nővére beszélt nekünk.
„Keresztben feküdt az ágyon, egyik kezén kétujjas fehér kesztyű, a másik csupasz. Nővérem meg én az orvost vártuk. Fivérünk eszméletlen volt. Csendesen halt meg. A halála után benézett Toscsakov író. Pavel Nyikolajevics olyan sovány volt, hogy Toscsakov könnyedén (akkor!) a karjára emelte, s letette az asztalra, hogy levetkőztessük. Kilenc napot töltöttünk a bátyánk mellett, nem temettük el, amíg a Képzőművészek Szövetsége segített koporsót készíteni, míg a temetőben megállapodtunk a sírásókkal..."
Jevdokija Nyikolajevna Glebováról még beszélni fogunk — az ő sorsa megdöbbentő, most azonban meg kell jegyeznünk, hogy 1941. decemberének legelején az éhhalál még nem volt annyira gyakori. Filonov azért halt meg ilyen korán, mert addig is éhezett, és meggyőződésből semmilyen segítséget nem fogadott el - sem pénzt, sem ennivalót.

G. A. Knyazev naplója szerint pedig már -
„1941. XII. 5. A háború százhatvanhetedik napja... Ma van az Alkotmány Napja. A villamosok kis vörös zászlókkal közlekednek, a házakra azonban valamiért nem függesztették ki a zászlókat.
Az öregasszonyt és a finn háborúban megsebesült és megőrült fiát, Válja rokonait — ezt a kislányt akartuk felnevelni - holtan találták meg a lakásukon, az ajtót be kellett törni.
1941. XII. 8. A háború százhetvenedik napja... Este van. Mécses mellett semmit sem lehet csinálni. Gyertyát égetek. Aztán - lesz, ami lesz. A kulturális javak élvezete megszűnt, vagy akadozva megszűnőben van.
M. F. ezt mondja: »Ha így megy tovább, akkor januárban vagy februárban éhen kell halnunk.« Nyugodtan beszél, és hozzáteszi: »De mivel éhen halni nagyon kínos, valamilyen más módon kell meghalni. Te megölsz engem, aztán végzel magaddal...« És ezt M. F. mondja, az én életvidám feleségem és társam..."
G. A. Knyazev nemzedéke, valamennyi régi pityeri emlegette az 1919 - 1920-as éveket. Ezek az összehasonlítások különböző okból kínálkoztak, arra az ínséges petrográdi időre emlékeztettek a „burzsujkák" is - a szoba közepén felállított, kis vaskályhák -, ezt a szót éppen akkor találták ki, s most is használták, bár társadalmi mondanivalóját már elvesztette. A „fejadag", a „mécses" szó is újjáéledt, megint felbukkant az „olajpogácsa" ...

A SZFINXEKET JÉG BORÍTJA

Folytatjuk Knyazev naplóját:
„. . .Az újságok fejcímeikben mindennap idézeteket közöltek Sztálin beszédéből. Ma, a december 1-i számban, amely a nyolcadik napon érkezett meg, ezt olvastam: »megrémült kis értelmiségiek«... így van ez vagy nincs?
Lám, itt van ez az aljas Napalkova, egyáltalán nem »kis értelmiségi«, aki mindenkit megszégyenített kishitűsége, értelmiségi tempója, gyávasága miatt, amikor pedig valóban nehéz és rossz lett a helyzet, otthagyott csapot-papot és repülőgépen eltávozott Leningrádból.
A bombázás és a hideg ellenére, olyan jól és szinte mámorosán dolgoztam októberben és novemberben, de bezzeg decemberben minden dugába dőlt. A munkatársak is ellankadtak. A hideg kikergetett a hivatalszobából, és mindenki a tűzhely mellett ül abban a szobában, ahonnan a W. C. nyílik... Sivár kép. Csak azt meg kell hagyni, hogy a munkatársak ügyeletesi kötelességüket teljesítik, és hetente egy éjszakát átfázva és üres hassal szolgálatban töltenek. Ez a ránk bízott tudományos értékek őrzésével kapcsolatos munka a legfontosabb és valóban szükséges munka.
1941. XII. 12. és 13. A háború százhetvennegyedik és százhetvenötödik napja.. . Büszke szfinxeim ma szánalmas, csupasz kutyakölyköknek látszottak, amelyeket kivetettek a kegyetlen fagyba. Mintha mindenki megfeledkezett volna róluk...
Tegnap, miután hazaértem, nem maradhattam házunk oszlopcsarnoka alatt: a Néván túl lövedékek robbantak; ma valahol távolabb dörögtek, pontosan ugyanakkor. Járkáltam egy keveset az oszlopok között. Itt valamiért kevesebb a gyalogjáró. Sokan keresik az evakuációs állomást, és idegeskednek, mert nem találják, mások azt kérdezik, hol van a társadalombiztosítási központ. Ezek rokkantak. Némelyek az öregségtől vagy a gyengeségtől alig vonszolják magukat. Ezek az emberroncsok nyomasztó látványt nyújtanak. A hóval eltorlaszolt rakparton mégis utat vágtak a járművek számára. De csak ritkán halad arra teherautó, néha meg személykocsi is - nyilván különleges rendeltetésű vagy betegszállító.
Miközben az utcán járok vagy az oszlopoknál állok, okvetlenül olyan képet látok, amely mostanában egészen mindennapos: szánkón húznak egy most vásárolt, üres koporsót, amelyet sebtében tákoltak össze és festetlen, vagy már halott is van benne, és ketten-hárman húzzák a halottas szánkót.
Házunk oszlopaitól egészen tisztán látszik a Miklós-híd. Az ottani vezetékek részben leszakadtak, a villamosok nem közlekednek a hídon. Csak gyalogosok haladnak mindkét irányban, véget nem érő, fekete láncban. Az én magányos szfinxeim is láthatóak a hóbuckák között, és előttük egy teherautó áll, az elülső kerekei hiányoznak. Már harmadik hete áll ott. Lövedék zúzta szét, vagy elromlott a motorja - nem tudom. De nyilván senki sem ér rá elvinni. És ez a szétvert masina az évezredek őrei, az ősi egyiptomi Thébából való szfinxek előtt áll.
Bezárom magam mögött a főkaput. A külső üvegeket furnérlemezzel borították, a belsőket a lövések okozta rázkódás törte szét. A lépcsőházban sötét van... Amikor valaki a lépcsőn megy, odakiáltunk a másiknak, hogy utat engedjen.
Itthon az előszobában lakunk. Második hete nincs villany.
A hivatalban nehéz dolgom van néhány gyengülő kollégával. Az irattárakban jéghideg van, a hivatalszobákban szintén. A villany minduntalan elalszik, és ilyenkor a munkatársak félhomályban üldögélnek. Az utcára nyíló ajtót nem lehet bezárni, nem hallani a kopogtatást, villany nélkül pedig a csengő nem működik. Az Állattani Főiskolával szomszédos, egyik kiszögellő toronyban dolgozunk, ahol viszonylag meleg volt, de most itt is nagyon hideg lett. Ma alaposan átfáztam, mégis öt órát ültem: az akadémiai tanszékek vezetőinek történetén dolgoztam.
Szándékosan foglalkoztam ilyen tüzetesen mindennapos életünk részleteivel. Erről most aligha ír valaki. Hiszen a fronton zajló életet, a hősök életét eléggé megvilágítják majd mások. Tőlünk egyvalamit követelnek - életben maradni, elviselni, kivárni a fordulatot, a győzelmet...
És már örvendetes hírek érkeznek Moszkva környékéről, arról, hogy újabb csapást mértek az ellenségre. Hitler maga jelentette ki, hogy Moszkva bevételét tavaszra halasztja. A mi telünk nem tetszik a németeknek. Hej, ha valamennyien megfagytak volna Moszkva, Leningrád előtt, Ukrajnában, ha az óriási hótorlaszok miatt összekötő vonalaik megszakadtak volna! Akkor elpusztulnának ezek az átkozott rablók, akik betörtek a földünkre, s mindennap tűzzel árasztják el a leningrádi utcákat, tereket, lakóházakat. Talán már el is kezdődött a német hadseregek szétzúzása? Ha a technikai felszerelésük elromlana a hóborította térségeken! Akkor pedig a rablók nem kerülik el a büntetést. ..
Befejezem feljegyzéseimet. Ijedten nézek pislogó mécseseimre, az üzemanyag-készlet kifogyóban van. Vajon nemsokára nekem is sötétben, »tapogatózva« kell töltenem az estét, az éjszakát és a reggelt?
1941. XII. 17. és 18. A háború százhetvenkilencedik és száznyolcvanadik napja. A fronton csapataink sorra mérik a csapásokat a német megszállókra. Megtisztították az Északi-vasútvonalnak azokat a szakaszait, amelyeket a németek elfoglaltak (Tyihvintől Volhovig). Az Október-vasútvonalat jelenleg tisztítják. Csak a murmanszki vonalat sikerült szilárdan birtokba venniük a finn - német csapatoknak, amelyek benn vannak Petrozavodszkban. Murmanszkban rengeteg élelmiszer halmozódott fel Leningrád számára. Ezek a hírek szájról szájra járnak; az elgyengült, fáradt emberek összeszedik maradék erejüket.
Sokan pedig már fel sem tudnak kelni. Tegnap a mi akadémiai házunk előtt, az oszlopoknál, amelyeket olyan gyakran említek, meghalt egy ember. Szavcsenko, a házunk gondnoka látta, hogy egy nő karon fogva vezetett át az utcán egy férfit. Az alig-alig botorkált, leroskadt a sínek mellett; az asszony felemelte, ő tett még néhány lépést, de a járdáig nem jutott el. Egy hóbucka mellett összerogyott. Az arra haladó járókelők, amikor megtudták, mi történt, azt tanácsolták az asszonynak: ne árulja el, hogy a felesége, tegyen úgy, mintha idegen volna. Akkor a rendőrség köteles lesz átvenni a holttestet és megfelelően intézkedni. Így is történt. A rendőr, aki odajött, megállított egy arra haladó szánt, és a holttestet felrakták rá, hogy a hullaházba szállítsák. Hogy mi történt ezzel az asszonnyal, aki elveszítette a férjét és még el sem temethette, nem tudom.
Szavcsenko is olyan bánatos szemmel néz:
-  El kell pusztulni, nem bírjuk ki! 
-  Nem kell - nyugtattam meg. - Átvészeljük, csak ne veszítsük el az akaraterőnket. - Még sokáig magyaráztam neki, hogy ki kell tartanunk, nem szabad megengednünk, hogy erőt vegyen rajtunk a félelem. Úgy látszik, ez hatott.
Kiderült, hogy házunkban senki sem teljesít ügyeletes szolgálatot. Amikor szóba hoztam a gyújtóbombák tél idején történő oltásáról szóló utasítást, amely a Pravdában jelent meg, Szavcsenko csak szomorúan elmosolyodott.
-  De ki fogja ezt elvégezni? Senkinek sincs ereje hozzá; az egyik házmester, Alekszandr, felpuffadtan az ágyat nyomja, a másik, Sztarikov pedig teljesen legyengült...
Tehát a véletlen kényében-kedvében bízva élünk.
A hivatalban szintén nehéz dolog az őrszolgálat. Ott sincs senki, aki végrehajthatná az utasítást.
Az irattárakban, a dermesztőén hideg munkaszobákban sötét van... Szomorúan gondolom: miért ülünk mi itt, miért nem dolgozunk a szerszámgép mellett, nem csináljuk azt, ami most a front számára szükséges? Jómagam jelenleg Az Akadémia tanszékei vezetőinek története, fennállása óta témáról szóló összeállításának a vége felé tartok. Mindez persze várhatna.
Sok ember vagy önként hagyta ott a munkahelyét, vagy elbocsátották őket a különböző üzemekből, és ezért a családból valaki mindig sort tud fogni... Sok embert tehát egyáltalán nem használnak fel a védelem számára. Vajon ezek tavasszal sem foglalkoznak majd konyhakertészkedéssel, halászattal stb.? A Néva itt van az orrunk előtt, néhány kilométerre pedig a halban gazdag Ladoga-tó, és nekünk még békeidőben sem volt halunk! Hiszen fél Oroszországot el lehetne látni hallal a mi vidékünkön levő sok ezer tóból!... De nem! Ezért most, amikor a felhozatal akadozik, a leningrádiak felpuffadnak az éhségtől és meghalnak.
Ma este Filimonov esett be az ajtónkon: asztalos és ezermester, de sehol sem tudott megmelegedni a mi akadémiai intézményeinknél. Általában a gazdasági vezető állását töltötte be. Jócskán ivott. Nemrég, amikor a mankómat javította, nem pénzt, hanem élelmiszert kért, még nevetett. Most pedig ijesztő volt, arca szőrös, szinte megfeketedett. Kezében égő gyertyát tartott, és azzal együtt térdre borult.
— Mentsenek meg, elpusztulok, elveszítettem az élelmiszerjegyeimet, adjanak kenyeret!
A feleségem zavarba jött. Adjuk oda a saját fejadagunkat, vagyis 125 grammot?... De hiszen ez nem mentené meg! Mivel és hogyan segíthettünk rajta? Elővettem és odaadtam neki 30 rubelt, ezért 100 gramm kenyeret lehet venni a piacon. Filimonov elfogadta a pénzt, s azt bizonygatta, hogy keserű, nehéz, szörnyű dolog kérnie.
Ez a váratlan látogatás egy időre alaposan kizökkentett bennünket a kerékvágásból. Azután megnyugodtam. Ilyen szükség esetén én bizony senkitől sem kérnék. Hiszen mindenki ugyanilyen helyzetben van. Ha pedig el kell pusztulni, akkor nekem lesz annyi akaraterőm, hogy véget vessek az életemnek.
A gyertya csonkig ég - karácsonyfagyertya, M. F. készleteiből. Harmadéve vettünk egy tucatot karácsonyra. Milyen jó szolgálatot tesz most! Nemsokára itt a karácsony. 2000 év óta talán a legsötétebb és a legszörnyűbb. A napokban fontosabb dolog történik, évente visszatérő esemény bolygónk életében: a Föld, amely a Naptól a legnagyobb távolságra került, most újra közeledik hozzá. Az élet-Nap születésének nagy ünnepe!"

Hogyan segíthetett még Knyazev Filimonon? Mit lehetett tenni egy olyan emberrel, aki elveszítette az élelmiszerjegyeit? Márpedig a legyengült emberek olykor elveszítették a jegyeiket. Elhagyták, vagy ellopták tőlük.
Az efféle esetek olyan erkölcsi problémákat vetettek fel a rokonok, a hozzátartozók számára, amelyek kilátástalanságuk miatt elviselhetetlenek voltak.

AZ ÉHSÉG NEM TRÉFADOLOG,
A LELKIISMERET NEM GYEREKJÁTÉK

Az éhezés már Jura Rjabinkin számára is végképp, amúgy igazában elkezdődött. Vissza kell térnünk az októberi napokhoz, és újra végig kell mennünk ezeken a hónapokon, napról napra — de már nem egy férfival, hanem egy fiúval, aki kevésbé védett a rászakadt megpróbáltatásokkal szemben.

„Október 21. Reggel 8-tól este 6-ig ügyeletes voltam az iskolában. Ma mégis sikerült az éhségemet csillapítanom. Jobban mondva, elfojtottam (vagyis vízbe fojtotta - A. A., D. G.). Ma az iskolában az algebra órán írtam az első naplójegyzetet a füzetembe. Este megint kellemetlen beszélgetés volt az evésről. Az éhség nem tréfadolog..,
Anya kiváltotta a jegyére járó egyheti drazsé-fejadagot — 150 grammot —, és odaadta Anfisza Nyikolajevnának (tartozott neki). Az csak megköszönte, s a legnagyobb nyugalommal elvette. Most nekünk csupán 6 — 8 drazsénk maradt a dekád mind a tíz napjára! Holnapra már elfogy, ez holtbiztos.
A frontokon pocsék a helyzet. Ráadásul még a taganrogi irány is kialakult. Lehet, hogy 1942-ig nem verjük szét a német rohamcsapatokat, és nem állítjuk helyre Leningrád összeköttetését a Szovjetunió többi részével.
Ha csak tudnám, hogy az élelmiszer- és a kenyérfejadagjainkat többé nem csökkentik! Ha tudnám! De hát csökkentik. És éppen Októbernek, a történelem legnagyobb proletárforradalmának évfordulója, október 25-e (XI. 7-e) előtt!
Kiderül, hogy az iskola olvasótermében sok sakk-könyv van, közöttük a Modern megnyitás is.
Október 22. Egész délelőtt sorban ácsorogtam sörért. Nagy üggyel-bajjal szereztem két üveggel. Aztán három, kására érvényes szelvényt. Este ügyeletes voltam az iskolában. Légiriadó nem volt. A németek elfoglalták Taganrogot. A németek támadása folytatódik. ..
Belemerültem Dumas regényébe. Lebilincselő olvasmány.
Anya a két üveg sört elcserélte 400 gramm kenyérre. Engem megint sort állni küldenek sörért.
Október 23. Még két üveg sört szereztem. Moziban voltam. A Szent Jorgen ünnepét láttam. A Montsoreau úrnőjét olvastam...
Itthon fázunk és éhezünk. Minden együtt.
Október 24. Egész nap, reggel 10-től este 6-ig, sorban álltam sörért. Még arra sem volt időm, hogy a rendőrségen ácsorogjak a személyi igazolványomért. És sört mégsem szereztem. Este megjött anya, elhasznált még egy fej káposztát. Úgy-ahogy csillapítottam az éhségemet. A hadijelentésekben semmi különös nincs. Anya azt mondta, hogy az össz-szövetségi központi bizottságot Kujbisevbe evakuálták. Képzelem, milyen lehet a helyzet Moszkvában.
Teából személyenként 12,5 grammot adnak egy hónapra, tojást egyáltalán nem adnak. Halat sem. Ma Anfisza Nyikolajevna érdekesen viselkedett. Három, sárgarépa-püréből készült lángost adott nekünk, amelyet a tröszt étkezdéjében szerzett, meg 10 drazsét. Így akadt valami harapnivaló a fél bögre teához. Levelet írtam Tyinának. Arra kértem, küldjön csomagot: kétszersültet vagy krumplis lepényt. Fontolóra kell vennem, hogy beálljak valahová dolgozni. A tanulást egy időre kénytelen leszek elfelejteni.
Irával furcsa dolog történik: nappal és este kék csík van a szeme alatt, a gyors járástól szúrást érez a bal oldalában, és nem tud folyékony ételt (levest) enni. Anya orvoshoz akarja vinni.
Mi lesz? Milyen meglepetést szereznek nekünk a németek?... Mindenesetre azzal fenyegetőznek, hogy háromnapos szakadatlan légiriadó alatt felperzselik Leningrádot (ezek a rémhírek Csisztovéktól erednek, akik, mivel a külvárosban dolgoznak, elolvassák a ledobált német röpdéculákat).
Mindenütt sorok állnak: sörért, kvaszért, szódavízért. Borsért, sóért (különösen sóért), mustárért.
A németek vagy teljesen a moszkvai frontra összpontosították légitámadásaikat, vagy Október évfordulóján készülnek bombázni. Boldog ünnepünket gyásznappá akarják változtatni.
Csak ma tudtam meg, hogy a házunk padlására és udvarába hullott gyújtóbombák oltásáért a (...) tröszttől elismerést kaptam. De már nem is emlékszem, hogy mikor történt.
Október 25. Csak a lábam fagyott le a sorállásban. Semmi mást nem értem el.
Hej, mennyire szeretnék aludni, aludni, meg enni, enni, enni.. . Mi más kell még? Ha pedig az ember jóllakott és egészséges - akkor még valami másra is kedve támad, és így megy ez vég nélkül. Egy hónappal ezelőtt vajas kenyeret akartam kolbásszal, vagy inkább erről ábrándoztam, most meg már csak a kenyérről. . .
Tyina egymás után két pénzes utalványt küldött: 200 rubelt és 210 rubelt. Valószínűleg még egy kockát kapott a parolijára: első osztályú katonaorvos lett. Lehet, hogy így is van.
Ma szám szerint a második ügyeletes szolgálatról hiányzom az iskolában, és 27-én (ha megérem), még egyről hiányoznom kell.
De ki sejthette volna, hogy az események így alakulnak? Ha a jövőbe néztem, hát valósággal égnek állt a hajam: fázás, éhség, ágyútűz, bombázás, kimerítő éjszakák, nappalok, egész napok, azután baktériumok, s aki a bevetésük első napján megmenekül, az éhen pusztul, mert az üzletekben minden élelmiszer tönkremegy.. . Messzebbre nem is nézek, Leningrádban maradni ezentúl - biztos pusztulás.
Anya azt mondja, most nem alkalmas az idő a naplóírásra. De én továbbra is írom. (Megjegyezzük, ez fontos, hogy az anya tud a napló létezéséről! - A. A., D. G.) Ha nekem nem lesz módom elolvasni, akkor elolvassa más, és megtudja, miféle ember volt Rjabinkin Jura, és majd nevet rajta. Valamiért eszembe jutott Gorkij egyik mondata a Klim Szamginból: »De talán nem is volt fiú?...« Élt egy ember - és nincs többé. A találós kérdés is így szól: mi a legrövidebb a világon? És a válasz: az emberi élet. Valamikor talán filozófiával foglalkoztam volna. Most azonban ehhez két dolog kell: 1. evés, és 2. alvás. Éppen ezzel magyarázható az egész idealizmus: létezéséhez materialista alap szükséges.
Október 26... Pénz van bőven - és mégis éhezünk.
Október 29... Most már alig vonszolom magam a gyengeségtől, a lépcsőn felmászni pedig óriási munka számomra. Anya azt mondja, hogy puffadni kezd az arcom. Mindez a hiányos táplálkozástól van. Anfisza Nyikolajevna ma este érdekes megjegyzést tett: »Manapság mindenki önző - senki sem gondol a holnapra, és ezért annyit eszik, amennyit csak tud.« Igaza van.
Ma újabb levelet írtam Tyinának. Arra kértem, küldjön csomagban krumplis lepényt, olajpogácsát stb. Vajon ez lehetetlen kívánság? Hozzá kell szoknom az éhséghez, de nem tudok. De hát mitévő legyek?
Nem tudom, hogyan tanulhatok. A minap algebrával akartam foglalkozni, de nem a képletek jártak a fejemben, hanem veknik.
Most újra el kellene olvasnom Jack Londonnak Aki az életet szereti című elbeszélését. Nagyszerű írás, a mai hangulatomhoz pedig a lehető legalkalmasabb. Azt mondják, a novemberi élelmiszerjegyekre mindenből változatlan mennyiséget adnak. Még a kenyéradagot sem növelték. Anya azt mondta, hogy még ha vissza is verik a németeket, a fejadagok a korábbiak maradnak...
Mostanában keveset törődöm önmagámmal. Ruhástul alszom, reggel kissé meglocsolom az arcomat vízzel, szappannal nem mosok kezet, nem öltözöm át. Lakásunkban hideg van és sötét, az éjszakákat gyertyafény mellett töltjük.
De a legkellemetlenebb, legeslegrosszabb számomra a következő: én itt éhezem, fázom, tele vagyok bolhával, a mellettem lévő szobában pedig egészen más élet folyik - ott mindig van kenyér, kása, hús, bonbon, meleg van, észt petróleumlámpa világít fényesen... Irigységet érzek, amikor Anfisza Nyikolajevnára gondolok, de leküzdeni nem tudom.
Nincs kihez mennem. A barátaimhoz menjek? Nincsenek barátaim. Vovka Kazanyban van, Miska dolgozik. Az olyan (. . .) lelkűk mélyéig önzőkhöz pedig minek menjek? ... De megint felébred bennem az irigység, sőt a harag, a keserű sértődöttség.
Október 31., november 1. 31-én összehasonlíthatatlanul jobban éreztem magam, mint azelőtt. Natalja néni mustáros lepénnyel kínált meg, sőt még Anfisza Nyikolajevna is adott nekünk 150 gramm kását (6 szelvényt, ebből három nekem jutott ebédre).
Éjszaka légiriadó volt. A légvédelmi ágyúk tüzeltek, a németek azonban bombáztak. Mindkét nap szüntelenül lövik az ágyúk a várost. I. azt mondta, hogy a németek a La Manche-csatorna mellől vonták össze Leningrád elé a messzehordó tüzérségüket. Ma, 1-én kellemetlen galiba történt: csak kettőkor engedtek be a tröszt étkezdéjébe. Kettőkor pedig az étkezdében már elfogyott a krumplipüré, és kénytelen voltam két tányér lencselevessel beérni. Vettem három üvegcse pertussint. Ez rum és valeriáncseppek meg gyomorrontás elleni szer keveréke. Rendkívül édes és tápláló. Két üvegcsével már megittam: egy maradt.
November 3., 4., 5. E három nap alatt tanítás volt az iskolában. A követelményeket csökkentették, a korábbi tanárok közül csak néhány maradt. A többi a 213-as iskolából jött át. Az iskola mellett étkezde nyílt. Jegy nélkül személyenként egy tányér levest adnak, minden egyebet pedig jegyre.
Tegnap éjjel a város fölött, a központban, három repülőgépet lőttek le. És előttünk van még az ünnep. Milyen ünnepet szereznek nekünk a németek? Kétségtelenül bevetik a mérgező anyagokat... 6-ától vagy 7-étől kezdve, négy napra, az összes fertőtlenítő állomást mozgósították a városban. Vajon mi lesz?
Mára el kellett olvasni Gogoltól a Holt lelkeket, de gyertyafényben lehetetlen olvasni. Az ember gépiesen ír. Sok újságot nem tudok. Azt mondják: a 24. évforduló mindent eldönt...
Mi az ember és az emberélet? Az élet fabatkát sem ér - ezt tartja a szólásmondás. Hány ember élt előttünk, és hánynak kellett meghalnia... De jó meghalni, ha valaki érzi és tudja, hogy elérte mindazt, amiről fiatalkorában, gyermekfejjel ábrándozott, hogy tudományos vagy irodalmi munkáinak követői maradtak, de hát milyen nehéz... Miben reménykedik most Hitler? Abban, hogy megteremti a maga birodalmát, amelynek a puszta tervét is elátkozza majd a jövő emberisége? És holmi maréknyi kalandor miatt millió és millió ember pusztul el! Ember!. .. Ember!!!
Már késő van. A tüzérségi tűz egy időre elcsendesedett. A gyertya csonkig ég. Éhség, hideg, sötétség, piszok, tetvek, és ez a kilátás: bíborvörös jövő, amelyre sötét fátyol borul."

A város télre készült. Jevgenyij Csurov hidrográfus folytatta munkáját:
„A korai jég a Szvir folyón és a Néva felső szakaszán, Csornája Szatománál, arra a feltevésre adott alapot, hogy az 1941/42-es tél kemény lesz.
Rendelkezésemre álltak a szerzetesek anyagai... a szerzetesek évről évre feljegyezték a Fehér-tenger és a Ladoga-tó vízszintjének ingadozásait, körülbelül az 1300-as évektől kezdve pedig az egyik szerzetes feljegyezte az időjárás változásait: mikor állt be a jég? milyen volt a jég? át lehetett-e törni a jeget? ki alatt szakadt be, amikor a zarándokok Valaam felé tartottak? a zarándokok Schlüsselburgból vagy Csornája Szatoma felől jöttek?... Mindez támpontot nyújtott arra, hogy közvetett módon rekonstruálni lehessen a jéghelyzetet.
Ezzel az általános értékeléssel saját kezdeményezésemre foglalkoztam. És pontos elképzelésem alakult ki: igen, a tél kemény lehet, az idén a tó szintén teljesen befagy, és még a Ladoga-tó északi részén is csapatokat lehet átvinni, annál inkább, mivel az a feladat, hogy át kell törni a blokád gyűrűjét, a bekerítést, minden tiszt, parancsnok számára nyilvánvalóvá lett, mi - hidrográfusok - pedig még világosabban tudtuk, hogy minden ismeretünket erre a célra kell felhasználni. A valaami szerzetesek adatait, azután az északnyugati gőzhajózási társaságnak ugyanezekre a szakaszokra vonatkozó adatait sikerült egybevetni, és megállapítani a jégképződés változásainak jellegét."

A Ladoga jege, az 1941/42-es tél nem siet, bár azok, akik „Az élet útjá"-nak megépítését mérlegelik és előkészítik, szeretnék sürgetni, nógatni az időt. A szövetségesek sem sietnek a második frontjukkal.
Jura semmit sem tud a Ladogán át vezető, jövőbeli jégútról, ezért nem is gondol, nem is ír róla. A szövetségesekről viszont feljegyzi azt, amit hallott, amit tud.
„November 5., 7. Hogy a frontokon milyen a helyzet, ezt nem tudom. Azt mondják, Sztálin beszédet tartott, és ebben megmagyarázta visszavonulásunk okait, éles hangon szólt az Egyesült Államokról és Angliáról, amikor kijelentette, hogy segítségük jelenleg kevéssé hatékony, és mi ténylegesen egyedül harcolunk Németország ellen. Kissé részletesebben tanulmányoznom kellene ezt a beszédet.
Az iskolában tovább folyik a tanítás, de valahogy nincs ínyemre. Bundában ülünk a padban, sok gyerek egyáltalán meg sem tanulja a leckét. Az irodalomórán a gyerekek a Holt lelkek alakjairól a tankönyv alapján mesélnek. Néhányan egyáltalán nem is olvasták a Holt lelkeket.
Rizskásánk már nem maradt. Tehát három napig teljesen koplalni fogok. Alig húzom majd a lábamat, ha megérem. Megint a vízre tértem át. Felpuffadok, hát aztán... Anya megbetegedett. És komolyan, ha már maga is elismeri, hogy beteg. Náthás, köhög és hány, rekedt, láza van, a feje fáj.. .
Biztosan én is megbetegedtem. Szintén lázas vagyok, fáj a fejem, náthás vagyok. Mindez valószínűleg amiatt van, hogy amikor ügyeletes voltam az iskolában, télikabát és sapka nélkül kellett átmennem a három udvaron. Éjfélkor, dermesztő hidegben...
A tanulás most sehogy sem megy. A fejemben nem jár más, mint az evés meg a bombázás, a belövések. Tegnap felemeltem a szemétkosarat, kivittem az udvarba, és visszafelé alig tudtam felmászni az első emeletre... Most légiriadó van. A légvédelmi ágyúk teljes erővel tüzelnek. Néhány bomba is hullott. Az idő: öt perc múlva 5 óra. Anya 6 után jön haza.
November 9., 10. Mindennap, amikor elalszom, kenyérrel, vajjal, piroggal, krumplival álmodom. És elalvás előtt még arra gondolok, hogy 12 óra múlva vége az éjszakának, és akkor megeszem egy darab kenyeret... Anya azt ismételgeti, hogy ő meg Ira naponta két pohár forró, cukros teát iszik és fél tányér levest eszik. Nem többet. És még este is egy tányér levest. Mégis nekem (...). Ira például este még az újabb levesadagról is lemond. És mindketten azt ismételgetik nekem, hogy én úgy táplálkozom, mint egy munkás, és ezt azzal indokolják, hogy két tányér levest eszem az étkezdében, meg valamivel több kenyeret is, mint ők. Mostanában a természetem is teljesen megváltozott. Bágyadt, gyenge lettem, írás közben reszket a kezem, amikor pedig megyek, a térdemben olyan gyengeség van, hogy úgy érzem - még egy lépést teszek, és leroskadok."

Éppen ezekben a napokban jelenti a Leningrádi Városi Tanács kereskedelmi osztályának vezetője A. A. Kuznyecovnak, a városi pártbizottság titkárának, hogy a legszigorúbb fejadagok mellett is lisztből csak nyolc napra, kásából pedig kilenc napra elegendő készlet maradt.
November 8-án este jött a hír, hogy az ellenség Tyihvinnél elvágta azt a vasútvonalat, amelyen Leningrád számára élelmiszert szállítottak a Ladoga-tóhoz. És akkor, november 9-én, Moszkvában az Állami Honvédelmi Bizottság az akkori viszonyokhoz képest rendkívüli határozatot hozott: a leningrádiak számára történő élelmiszerszállítás céljára pótlólag még 24 szállító repülőgépet és 10 nehézbombázót jelöltek ki.

AZ EMBERI KORLÁTOK

Jura gondolatai lassanként összébb szűkülnek, az evésre, a melegre, a fiziológiai szükségletekre összpontosulnak. Más éhező emberek is tapasztalták ezt magukon - és ez is határvonal. Van még néhány határ, valamelyiken túl pedig a pszichikum súlyos meghasonlása következhet be. Egyeseknek mindvégig sikerül embernek maradniuk, megőrizniük önmagukban a kötelesség, a becsület, a hála, a könyörület érzését, minden körülmény ellenére helytállni. Egyeseknek sikerül, másoknak nem.
A blokád gyűrűjébe zárt emberek különbözőképpen éltek, és különbözőképpen éheztek is. És meghalni sem egyformán haltak meg. Egyesek úgy haltak meg, mint emberek, és rájuk mindmáig sajnálkozva és együttérzéssel emlékeznek az akkori kisfiúk és kislányok. De olyanok is voltak, akikre másként gondolnak: az egyikre megvetéssel, a másikra rémülettel. De mindenkor fájdalommal. Talán éppen ez az utolsó ítélet, amelyet az emberi emlékezet ül a földön.
Igen, olyanok is voltak (és egy sokmilliós, éhező városban ez is elkerülhetetlen), akik átlépték azt a végső határt, amely mögött az állati önzés, a kegyetlenség, az éhségtéboly kezdődik.
Persze könnyebb, kényelmesebb volna minderre nem emlékezni. De akkor nem értjük meg azoknak az értékét és emberi nagyságát, akik.- és ez volt a többség - ellenálltak, nem lépték át a végső határt. És akkor nem látjuk, nem értjük meg, hogy az ember milyen nehéz, önmagával vívott harcban győzi le az elviselhetetlen éhséget, a hideget, a halált, a reménytelenséget.

O. F. Bergholz a következő részletet írta ki M. M. Krakovnak, a 10. számú gyár (Volodarszkij kerület) főmérnökének naplójából:
„A Lenin-malom környékén a következő jelenetet figyeltem meg.
Az előttem haladó férfi egy három-négy éves kislányt vezetett kézen fogva. A kislány hirtelen elesett. Sírva fakadt, és zokogása közepette hallani lehetett:
- Apuka, apuka, enni akarok! Adj valamit! Apuka!
A férfi zavartan nézett rá, néhány összefüggéstelen vigasztaló szót dünnyögött. Megpróbálta karjára emelni a kislányt. Erőfeszítése azonban hiábavaló volt. Jómaga is legyengült. Az arcába néztem. Püffedt, szinte átlátszó volt.
Megállt mellettünk egy asszony. Kis csomagot szorított a melléhez. Ő is megpróbált a kislány lelkére beszélni. Amikor nem ért el eredményt, az egyik arra haladó járókelő csak úgy odaszólt: »Kenyeret adj neki - és akkor elmúlik.«
Az asszony elgondolkozott. Talán egy percig tartott. Azután határozott mozdulattal kibontotta a csomagot, a kis darab kenyérből letört egy keveset, és odaadta a kislánynak. Ezután pedig mindjárt elment.
Néhány perc múlva utolértem. Amikor hátrafordultam, könnyet pillantottam meg a szemében. Ez nem a gyermek iránt érzett szánalom könnye volt - hanem az önmaga miatt érzett szánalomé. Talán éhes gyermeket hagyott otthon... Sőt alighanem biztosan. ..!

G. A. Knyazev, Jura Rjabinkin, Ligyija Ohapkina, Faina Pruszova és az az öregasszony, akinek a naplója Jaroszlavlban került elő, mind különbözőképpen küzdötte le a legkegyetlenebb körülményeket, őrizte, sőt erősítette meg önmagában a legkülönbet, az emberit...
Közös vonásuk valószínűleg a következő lehetett: mindegyiknek nemcsak önmagában, hanem még valamilyen más, számára érdekes dologban is volt támaszpontja vagy ilyet keresett (és talált). A többség számára a legfontosabb ügy a fasisztákkal vívott harc, Leningrád védelme volt, elsősorban ez éltette az embereket. Mindenkinek megvolt a maga közvetlen teendője, kötelessége, felelőssége. Faina Pruszovának a kórházi sebesültekkel és saját gyermekeivel szemben; Jura Rjabinkinnak anyjával és kishúgával szemben; Ligyija Georgijevnának saját kisgyermekeivel szemben; Georgij Alekszejevics Knyazevnak Lomonoszovval, Mengyelejevvel szemben, akik neki „adták át" őrzésre a kézirataikat...
Az ember talán kétségbeesett, elcsüggedt volna, ha csupán önmagáról kellene gondoskodnia.

Faina Pruszova erről például ezt jegyezte fel:
„Hazafelé megyek a munkából, és a szívem elszorul, gondolom, mi lesz, ha történetesen?... Megérkezem, ők még húzzák magukat — élnek, én pedig gyorsan vizet melegítek, talpra állítom őket, megmosom az arcukat. Lemegyek a Névára a kis kannával, langyos vizet iszunk, egy kis kenyérhéjat eszünk hozzá. És vég nélkül hazudok nekik, hogy a németeket bekerítették, hiszen elhiszik. Teszek még valamit a kályhába - könyvet vagy rongyot... Nágyenyka ezt mondja: » Anyukám, ha én meghalok, akkor nagyon csendesen fogok meghalni, hogy meg ne ijesszelek.«  Én meg feljajdulok: »Te csak élj, Hófehérkém4« A kislány egész teste olyan hideg, akár a jégcsap...
Itthon vigyázok a tisztaságra. Úgy gondolom, ez tartja bennünk a lelket. Minden ételt tányéron adok oda. Vizet melegítek.
Igaz is! Az emberek macskát, kutyát esznek, jobban mondva, már megették őket.
Csak örülök annak, hogy Borja és Nágyenyka nem veszíti el emberi külsejét."

Az első részben már idéztünk Alekszej Vasziljevics Beljakov naplójából. Azt lehetne gondolni, az embernek csupán az jár az eszében, hogy mit evett, miből mennyit adtak az üzletben, mit raknak a tányérjára az étkezdében... De nem, nem ez az egy dolog érdekli és élteti őt, ez az ember sem csak kenyérrel él. Ha azt nézzük, hogy „csak kenyérből" mennyi jutott neki, talán már meg is halt volna...
„Január 13. Megvettem Tinyanov műveit 8 rubelért és Kiszeljov Mértanát 20 rubelért.
Január 16. Tegnap a Malcev-piacon 3 rubelért vettem egy Szologub-kötetet.
1942. II. 2. Megvettem a Zelinszkij professzor szerkesztésében megjelent Hellén kultúrát (40 rubel) és a Szöveggyűjteményt a nyugati színház történetéről a XIX-XX. század fordulóján (15 rubel)."
Neki pedig már disztrófiája van. Az arca felpuffadt, víz nélkül, világosság nélkül él. Minek kellenek neki a könyvek, miért keres, vásárol ez az ember könyveket, amikor emiatt a kenyeret kell elvonnia a szájától? Ráadásul ezek a könyvek eléggé alkalmiak, ha szükség is lesz rájuk, akkor sem a közeljövőben.
De éppen most, a pusztulás küszöbén, egy tartalmasabb élet jelenik meg a lelki szeme előtt, mint az, amilyenben (naplójából ítélve) azelőtt volt része.
„Könyvtáram kitűnő könyvekkel gyarapszik. Lesz-e módom használni vagy nem? Mennyire szeretném ésszerűen berendezni az életemet, felhasználni a maradék erőmet. (Talán még pótolni lehet az elveszített erőt, vagy már befellegzett?)"
Hát itt keres ő támaszpontot, hogy megálljon a lábán, ne csússzon alá a szakadékba - a fizikai disztrófiából az erkölcsibe.
Amikor naplójában eltávozott lányához szól, és figyelmezteti, hogy többé talán nem találkoznak — mintegy búcsúzóul —, arra kéri, váltsa ki az Orosz irodalomtörténet köteteit. Ő maga is boldogan végigolvasná, de nyilván nem lesz módja rá. . .
No és annak az öregasszonynak, aki evakuációban, Jaroszlavlban halt meg, a blokád napjaiban egyszerű, ősi támaszpontja volt: a hit. Ennek az asszonynak a nevét nem ismerjük, csak elhozták nekünk Jaroszlavlban talált naplóját - egy jókora üzleti könyvet. Ez az asszony hívő volt. Istenen kívül hitt a jó, megértő emberekben: hitt abban, hogy a legnehezebb percben segítenek, segítségére sietnek. És - a napló alapján ítélve -  úgy történt, hogy neki, ennek a jószívű embernek, mindig jószívű emberek kerültek az útjába. A jószívűek között volt az Isten is, akinek ő időnként megsúgta, hogyan rendelkezzék ezután az ő sorsával: „Úgy gondolom, hogy ha ennyi szörnyűség közepette megőrzött, akkor az én életem még nyilván szükséges valami és valaki számára."
Mellette pedig egy éhségtől tébolyult fiatal asszony él - szörnyű figyelmeztetés a szakadékra. Ez az ember nem bírta ki a rászakadt megpróbáltatásokat, összetört, összeomlott, őrülten csillogó szemmel kapja ki a kenyeret a saját gyermeke kezéből. De mégsem, valami történik a tudat homályában, valami belső erőfeszítés révén világosság gyúl. És hirtelen felocsúdik az ember, és az öregasszony ezt jegyzi fel:

„III. 18. Ó, micsoda öröm ért ma! Éjszaka Natasa hirtelen felkölt, és örvendezve mondja: »Kedves M. J., hiszen én teljesen egészséges vagyok, mindent értek, micsoda boldogság!« Örömömben még sírtam is. Hál' istennek, magához tért. Kiderült, semmire sem emlékszik: sem arra, hogy elvette gyermekétől és tőlem a kenyeret, sem arra, amit mi beszéltünk, meg hogy ki járt nála látogatóban. Istenem, milyen rendkívüliek néha ezek a lelki zavarok! Örömében nem tudott aludni, és állandóan beszélt, teljesen normálisan, mint a régi Natasa. .."

Aki valaha is látta ezt a várost a blokád idején, az sohasem felejti el utcáinak képét, a levegőjét, amelyet ágyúgolyók süvítése töltött be, furcsa keverékét a háborúnak - amely mintha nem a közelben, a külvárosokban folyt vqlna, hanem a város belsejében -  és a mindennapi életnek: a város mindennapi életének, a sorokkal, a „zsibvásárral", a gyári munkával együtt...
Valamennyi híres pétervári építészeti komplexum a helyén van, ugyanolyan szépek a hidak, a rakpartok, a paloták is, csak az a különbség, hogy - mint egy leningrádi pontosan megállapította - ezek most nincsenek felemelő hatással a lélekre, hanem valószerűtlenségükkel terhére vannak: „kiderült, hogy nemcsak bele tudnak törődni a halálos pusztulásba, hanem annak tartozékává is válnak, a híres földdel és a kiégett házak skatulyáival együtt".
A blokád nem tűnik el más eseményekkel együtt a múlt csendes öbleiben, ahová csupán alkalmilag pillantanak be. A blokád sajátossága az, hogy mintegy kissé távolabb marad, mégis a közelben van, mint olyasmi, amit mindig szem előtt kell tartani.
Holttestek hevertek az utcákon, a lakásokban, a blokád-tájkép részévé váltak. A halál tömegszerűsége, mindennapossága az emberi élet múlandóságának, jelentéktelenségének érzését idézte elő, szertefoszlatta minden tárgy, minden kívánság értelmét. Az ember a maga tökéletlenségében feltárult, fizikailag megalázkodott, erkölcsileg sebezhetőnek mutatkozott. Hány ember nem állta ki a megpróbáltatásokat, veszítette el önmagát!
Az összes napló közül, amelyet láttunk, Jura Rjabinkin naplója fejezte ki legerősebben a blokád gyűrűjében élő embernek azt a szükségletét, hogy ne csak másokat, hanem önmagát is élethűen, sőt szigorúan értékelje. Ez a napló támasszá, lehetőséggé vált számára arra, hogy mintegy kívülről lássa magát, önkritikusan elemezze saját cselekedeteit: azzal, hogy írni kezdte, szinte meggyónt, és szemrehányással, rosszalló szavakkal illette önmagát. A napló szinte a lelkiismeretévé vált, amely az ő - bár elidegenült - szavaival szólt hozzá, Jurához. Becsületes, gondolkodó természete aggódva figyelte önmagát.
Emlékezzünk arra, mennyire ide-oda kapkodott, amikor kártyán pénzt nyert. Semmire sem becsülte a háztetőkön tanúsított hősiességet és a gyújtóbombák ügyes oltásáért kapott elismerést. Ahogyan, beteg és gyenge létére, végtelen sokáig és reménytelenül ácsorog a sorban, hogy megszerezze az egész család fejadagját. Azután pedig ezeket a pótanyagból készült, nyomorúságos „süteményeket" és „bonbonokat" még haza is kell vinni, hazavinni és meg nem enni. Milyen bonyolult, milyen elképzelhetetlenül nehéz dolog: kézben tartani azt, amit az ember megehetne, és nem megenni — ezt csupán azok tudják, akik igazán éheztek.
Naplója lassanként egy — nem tudjuk, mihez hasonlítható — gyötrelmes harc tanújává válik, amelyet önmagával, az anyjával szemben érzett szégyenérzettel vív. Tanúvá és beszámolóvá. A napló Jura szövetsége lesz az ösztönnel, a bensejét felemésztő éhséggel való egyenlőtlen viadalban.

„November 9. és 10. . . .És mégis határozottan kijelenthetem, hogy ha nem volnának mellettem jóllakott emberek, mindehhez hozzá tudnék szokni. De amikor a konyhában ülök, és magam előtt látom a tűzhelyen a lábast, benne az ebéd, a vacsora és a reggeli maradékával, amelyet Anfisza Nyikolajevna hagy maga után, akkor nem bírom tovább. . . És a kenyér, a palacsinta, a kása szaga csiklandozza az orrlyukaimat, mintha ezt mondaná: »No látod! No látod! Te meg csak éhezz, neked nem lehet. . .« Hozzászoktam a belövéshez, hozzászoktam a bombázáshoz, de ehhez nem tudok hozzászokni — nem tudok!
A frontokon nem változott a helyzet. Csapataink csak a kalinyini irányban nyomultak előre néhány kilométernyit. Leningrád előtti állásait az ellenség sehol sem akarja feladni.
És most megint a fülembe hasít Anfisza Nyikolajevna vidám nevetése... Anya tegnap Anfisza Nyikolajevnától kért kölcsön egy darabka cukrot, ma Katyinszkijéktől akar kölcsönkérni. De ma a dekád utolsó napja van. Holnap saját cukrunk, kenyerünk lesz... kenyerünk is!! Majd reggel...
Erre a tíznapos időszakra nem váltottunk ki 400 gramm kását, 615 gramm vajat, 100 gramm lisztet..., ezek az élelmiszerek sehol sem kaphatók. Ahol mégis ilyet osztanak, ott óriási sorok keletkeznek, száz meg száz ember áll az utcán, a fagyban, és az ilyesmiből 80—100 ember számára elegendőt hoznak. Az emberek pedig állnak, fagyoskodnak, és üres kézzel távoznak. Reggel 4-kor kelnek, este 9-ig állnak az üzletek előtt, és semmit sem szereznek. Fáj, de ezen semmivel sem lehet segíteni. Most légiriadó van. Már vagy két órája tart. A szükség, az éhség arra készteti az embereket, hogy az üzletekbe menjenek, ki a fagyba, beálljanak a hosszú sorba, a tolakodó tömegbe... Ha heteket töltesz el így, akkor azután már semmiféle kívánságod sem marad. Csak fásult, hideg közöny mindennel szemben, ami történik. Koplalsz, nem tudod kialudni magadat, fázol, és ráadásul még tanulj is. Én nem tudok. És az este... mit tartogat számomra? Megjön anya meg Ira, éhesen, átfázva, fáradtan... Alig vonszolják a lábukat. Ennivaló nincs itthon, nincs tűzifa... És szidás, rábeszélés következik, hogy bezzeg az alattunk levő lakók szereztek kását és húst, de én nem tudtam, pedig az üzletekben volt hús, én meg nem szereztem. S anya széttárja a karját, naiv arcot vág, és úgy beszél, mintha jajgatna: »Hát én is el vagyok foglalva, dolgozom. Én semmit sem tudok szerezni«. És megint nekem kell sorba állnom, és semmi eredmény. Megértem, hogy csak én szerezhetek ennivalót, adhatom vissza az életnek mindhármunkat. De nincs elég erőm, energiám ehhez. Ó, ha nemezcsizmám volna! De nincs.. . És minden sorban állás sietteti a mellhártyagyulladást, a betegséget... Döntöttem: inkább a vízkór. Annyit iszom, amennyi belémfér. Az arcom már puffadt. Még egy hét, tíz nap, egy hónap, és ha újévre nem pusztulok el a bombázástól - akkor felpuffadok.
Isten veletek, gyermekes ábrándok! Sohasem térhettek vissza hozzám. Bárcsak az egész múlt a föld alá süllyedne, hogy ne tudjam, micsoda a kenyér, a kolbász! Hogy ne kábítsanak a múlt boldogság gondolatai! A boldogság!! Csak ilyennek lehetett nevezni a korábbi életemet. . . Nyugodt voltam a jövőm miatt! Milyen érzés ez! Ezt már soha többé nem tapasztalhatom.
Mennyire szeretném, ha Tyina odahaza, a schlüsselburgi szobájában kezébe venné ezt a naplót és elolvasná, miközben teát iszik és szendvicset eszik hozzá! Azt, amit mi Leningrádban élünk át, neki még sohasem kellett átélnie.
Ma este a légiriadó után elmentem a Szennáján levő üzletbe. Valóságos közelharcban, óriási tolongás közepette - olyan tolongás volt, hogy felnőtt emberek kiabáltak, jajgattak, zokogtak -, hihetetlen fizikai erőfeszítés árán sikerült soron kívül befurakodnom, utat törnöm az üzletbe, és 190 gramm tea vajat és 500 gramm szójával kevert lóhúskolbászt vásárolnom. Amikor hazaértem, erős fájdalmat éreztem a mellemben, pontosan olyat, amilyent két évvel ezelőtt. Hát valóban száraz mellhártyagyulladásom van. Micsoda kín! Holnap okvetlenül elmegyek a tüdőbeteg-gondozóba. Végeredményben nem akarok most meghalni mellhártyagyulladásban. Mit tehetek? Tehetetlen vagyok... A  mellhártyagyulladás ellen csak két hatékony szer van: 1. a kitűnő, zsiradékban gazdag táplálkozás, és 2. a száraz, tiszta, meleg levegő. És mind a két szer hiányzik. . .
Anya meg Ira »megreggelizett« és munkába indul. Én a tüdőbeteg-gondozóba megyek. Különben, előtte megreggelizem, »kényelmesen és otthonosan«. Olvasok egy keveset...
Ma 4 liter sört szereztem jegyre, odaadtam Anfisza Nyikolajevnának. Adott belőle fél litert, hogy igyam meg. ízlett. Ha ez a hajdani időkben volna, akkor valóban szenvedélyes alkoholistává válnék."
Jura jó gazdasági érzékkel — grammokban — kiszámítja, mennyi árura be nem váltott, kása- és burgonyaliszt-szelvénye maradt, emlékszik arra, hogy odahaza 50 gramm csokoládé van tartalékban... Ha valahol be lehetne váltani a jegyeket!
„Igaz is, a legfontosabbat elfelejtettem elmondani. Anyának megdagadt a lába és olyan kemény lett, mint a kő. Hát így vagyunk!
A tüdőbeteg-gondozóba holnap kellene elmennem, ugyanabba, ahová Anfisza Nyikolajevna is jár. Ez a Malcev-piacnál van, ahová mindennap ágyútűz zúdul.
...Hitler parancsa, amelyet idéz a Leningradszkaja Pravda, így hangzik: Tekintettel a bekövetkező események fontosságára, különösen a télre, a hadsereg rossz anyagi ellátására, megparancsolom, hogy a legrövidebb idő alatt, mindenáron le kell számolni Moszkvával, a bolsevikok fővárosával.
...Reggel 5-re okvetlenül sorba kell állni (...). Valamennyiünk idegei megviseltek. Anyától már régóta nem hallok nyugodt szót. Bármi kerül is szóba beszélgetés közben - szitkozódás, kiabálás, vagy hisztériázás következik, valami efféle. Az oka. . . Sok oka van: az éhség, meg az örökös félelem a belövéstől és a bombázástól. Családunkban állandó a viszály, a heves veszekedés. Anya eloszt valamit, Ira és én pedig fokozott figyelemmel nézzük - hogy pontosan-e... Az ember valahogy furcsán érzi magát, amikor ilyesmiről ír."
Jura persze az anyját okolja, ugyan ki mást okolhat egy gyermek, de nyomban észbe kap, mentegeti őt, arra kényszeríti magát, hogy megértse anyja ingerültségének az okait. Nagy dolog arra kényszeríteni magunkat, hogy megértsünk egy másik embert. Különösen az olyan helyzetben, amelyet — azt lehetne gondolni — az éhség fanatikus önzése jellemez. Az is gyötri Jurát, hogy anyját mindinkább másnak látja - keménynek, rosszindulatúnak. És az, hogy maga is mohón és bizalmatlanul figyeli, hogyan osztja fel anyja a kenyeret. Erkölcsi követelményei azonban nem csökkennek. Az egyik barátjával például fogott egy elbitangolt macskát és megették, és most amiatt kínlódik, hogy ő már nem a régi, hogy valamit örökre elveszített.

Eközben a Ladogán fokozott erővel folyik a jégfelderítés. November 17-én végül rá lehet lépni a jégre. A tó, bár nem teljesen, jégpáncélba öltözött, befagyott. Szerencse, hogy ilyen korán. A felderítők óvatosan haladnak az első vékony jégrétegen, amely egyelőre még meghajlik a lábuk súlya alatt. Vállukon mentőöv, kezükben pózna. Szerencsésen eljutnak Kobonáig. Másnap reggel, november 18-án, újra kimennek a jégre, s kijelölik a Nagy Földre vezető út nyomvonalát. A hajózás megszűnt, és az időjárás a repülésre sem alkalmas, így a repülőgépek nem tudják a városba szállítani azt a kis mennyiségű élelmiszert, amit a légierő vállalt. A felderítők és az útépítők 19-én a jégút előkészítésén dolgoznak, meg kell tisztítani a hótól, a jégtorlaszoktól, be kell fedni a repedéseket. Itt örülnek a fagynak, amelyet a leningrádiak elátkoznak - ha még keményebb volna, akkor hamarább megvastagodna a jég. 20-ára helyenként már eléri a 18 centimétert, és háromszáz-egynéhány lovas szán leereszkedik a tó jegére és elindul a Nagy Földre, lisztért.

„November 24. Milyen kínos lassúsággal telik az idő! Mennyire egyhangú! Az evakuációhoz fűzött minden remény a jövő titka. A frontokon és Leningrád környékén megint a németeké a kezdeményezés. Bizonyára még közelebb nyomultak, ha ágyúik lövedékei a mi utcánkban, a mi házunk előtt robbannak.
Ma fél hét óta sorban állok. Az éhes emberek végtelen hosszú füzérei, láncai... örökre emlékezetembe vésődnek! Semmit sem szereztem, egyik boltban sem volt vaj, kása vagy hús. Én pedig 4 hosszú órán át álltam sorban az üzletekben... És megint sorba kell állnom.
Anya azt mondja, hogy - először - az Északi Vasútvonalat már megtisztították (Turanoszova szerint), most pedig az újjáépítése folyik (mert felszedték). Másodszor - sok jel arra vall, hogy valamennyi állami hivatalt stb. evakuálják Leningrádból. Ami az evakuációt illeti, erről anya valami érthetetlen dolgot mormol, de teljesen nyilvánvaló, hogy ez a dolog nem sikerül.
November 25. Szemorvosnál jártam. Szemüveget írt fel nekem, és közölte, hogy az egyik szemem látóképessége 0, a másiké pedig 30 százalékos. Úgy vélem, el kell mennem a fizető poliklinikára.
A déli fronton valamilyen alakulatok támadásba mentek át, és 60 kilométerrel hátrább kergették a németeket, szétzúzták a (...) lövészhadtestet...
Ufa környékén a kenyér 2 rubel 50 kopejkába kerül, van, amennyi csak tetszik, és jegy nélkül, ott pedig ezt drágának tartják. Nem rossz, ugye? Hiszen ez valóságos paradicsom. ..
November 26. Ma reggel óta heves ágyútűz zúdul a városra, különösen a Szennája tér és a mi lakónegyedünk környékére.
Stakelberg anyja ma sült bolondnak nevezett, amiért nem lopok I.-tól. - Én bezzeg szemrebbenés nélkül megtenném - mondta.
Növényolaj helyett lekvárt adnak. Sorok. Hej, ha kókuszzsírt tudnék szerezni valahol! Bárhol...
Anya kérvényt írt: helyet szeretnénk kapni valamelyik repülőgépen, hogy elhagyhassuk Leningrádot. Érzem, ez a dolog meghiúsul, bár van valami titkos remény a szabadulásra, rám mégis nyomasztó hatással vannak a különféle rossz gondolatok.
Anya azt követelte, hogy adjam vissza Ira kenyérjegyét. Meg akarnak fosztani a keksztől. Nos, hát... Mihelyt Ira legalább egyszer kap kekszet, kapva kap rajta, úgyhogy én abból többé semmit sem látok... Megint rút, ocsmány jelenetek következnek az osztás miatt, Irának kevesebbet, Irának többet... Nos, tegyük fel, holnap még kapok kekszet, holnapután azonban véget ér az én amúgy is kevéssé vonzó életem. Miféle élet ez, ha még a kekszet is elveszik tőlem. . . Most pedig mászkáljak az üzletbe, szerezzek krumplilisztet meg kókuszolajat vagy lekvárt, ők meg mindennap panaszkodni fognak, hogy fáradtak stb.
(...) A helyzet cseppet sem változott. Moszkva ellen folytatódik a támadás. Tula elesett... Tyihvin környékén elkeseredett harcok folynak. Olyan hírek keringenek makacsul, hogy mihelyt a hadsereg áttör, azonnal evakuálják Leningrádból és Moszkva környékére dobják át, Leningrádot pedig feladják, és lakói gyalogszerrel vonulhatnak majd vissza a hadsereggel együtt. (...) hangulat! Micsoda gondolatok!"

Ilyen hírek keserítették meg a blokád gyűrűjében élők amúgy is keserű életét.
Ezalatt a hadsereg és a Balti Flotta mindent elkövetett, hogy felszerelje, híradó szolgálattal, szállító, javító kapacitással lássa el a Ladogán át vezető jégutat. Külön alakulatokat vontak össze a tóhoz: légvédelmi tüzérséget, vadászrepülő erőket, útépítő ezredeket, hídépítő zászlóaljakat, egészségügyi szolgálatokat. 1941. november 22-én kipróbálták a jég-útvonalat. Később „Az élet útjá"-nak nevezik el. Az első hetekben még csupán szánkaravánok vonultak óvatosan a gyenge jégen. Azután elindultak az első autók, de hamar üzemképtelenné váltak... Meg aztán az árukat a tóhoz szállítani is nehéz volt: november 8-án a németek elfoglalták Tyihvint, és elvágták a Vologdán, Cserepovecen, Tyihvinen és Volhovon keresztül vezető, utolsó vasutat. Csak decemberben, amikor a volhovi front csapatai felszabadították Tyihvint, lehetett a vasútvonalat helyreállítani és közvetlenül a Ladoga-tó keleti partjáig kiépíteni. Most egyenesen a jégútig lehetett szállítani az árukat.
Eddig a parányi ladogai flotta (néhány vontatógőzös, motoros hajó és uszály) erejét meghaladó feladatot oldott meg: élelmiszert, lövedéket, lőszert, üzemanyagot, kenőolajat szállított Leningrádba, embereket evakuált onnan. Az ősz viharos volt, a szállítást gyakran felfüggesztették, október utolsó harmadában pedig olyan hullámzás kerekedett, hogy a hajózás teljesen megszűnt. 1941. november 20-ig csak egyes hajók tudtak áttörni Leningrádba. A repülőgépes élelmiszer-szállítás szintén félbeszakadt: az Állami Honvédelmi Bizottság elnökének utasítására, valamennyi repülőgépet harci feladatokra használták fel — folyt a csata Moszkváért. A. I. Mikojan visszaemlékezéseiben ír erről. Ezek az emlékiratok, amelyek a Vojenno-isztoricseszkij Zsurnalban jelentek meg, beszámolnak arról, hogyan szervezték meg Leningrád élelmiszer-ellátását az ország belsejéből, szállították az élelmiszert „Az élet útjá"-hoz. A. I. Mikojan ebben megemlíti Leningrád súlyos élelmiszerhelyzetének egyik okát:
„A háború legelején, amikor a német fasiszta csapatok megindították a támadást, sok élelmiszer-szállító szerelvény, amelyet a még a háború előtt jóváhagyott mozgósítási terv szerint irányítottak nyugatra, nem érkezhetett meg rendeltetési helyére, mert egyes címzettek az ellenség által elfoglalt területen voltak, mások pedig a megszállás veszélyébe kerültek. Én utasítást adtam, hogy ezeket a szerelvényeket irányítsák át Leningrádba, tekintettel arra, hogy ott nagy raktárkapacitások voltak.
Mivel úgy véltem, hogy a leningrádiak csakis örülnek majd ennek a döntésnek, előzetesen nem egyeztettem velük ezt a kérdést. J. V. Sztálin sem tudott erről mindaddig, amíg A. A. Zsdanov nem telefonált neki Leningrádból. Ő kijelentette, hogy az összes leningrádi raktár tele van élelmiszerrel, és kérte, hogy terven felül ne küldjenek nekik több élelmiszert.
Sztálin, miután beszámolt nekem erről a telefonbeszélgetésről, megkérdezte, miért küldök ilyen sok élelmiszert Leningrádba.
Én megmagyaráztam, mi idézte elő ezt, s hozzátettem, hogy a háborús idő viszonyai között az élelmiszer- és elsősorban a lisztkészlet Leningrádban sohasem lesz felesleges, annál kevésbé, mivel ezt a várost mindig máshonnan (főként a Volga-vidéki járásokból) odaszállított gabonával látták el, ezek a szállítási lehetőségek pedig nehezebbé is válhatnak. Ami pedig a raktárakat illeti, egy olyan nagy városban, amilyen Leningrád, mindig található megoldás. Akkor egyikünk sem feltételezte azt, hogy Leningrád blokád gyűrűjébe kerül. Sztálin ezért arra utasított, hogy a megállapított mennyiségnél több élelmiszert beleegyezésük nélkül ne küldjék a leningrádiaknak".*

Jura Rjabinkin naplója:
„November 28. Voltam a tüdőbeteg-gondozóban. Röntgenre és vizsgálatokra küldtek. Hogy mi lesz ezután — nem tudom.
Ma térden állva fogok könyörögni anyának, hogy adja nekem Ira kenyérjegyét. Alázatosan esdeklek majd, de ha most is visszautasít?... Akkor már jártányi erőm sem marad, nem lesz mitől. Ma a nappali légiriadó megint körülbelül három óráig tart. Az üzletek zárva vannak, és én hol szerezzek burgonyalisztet és lekvárt? Ha vége a légiriadónak, elindulok keresgélni. Ami az evakuációt illeti, elveszítettem a reményt. Mindez csupán szóbeszéd... Az iskolai tanulást abbahagyom — sehogy sem megy a fejembe a tanulás. Mindegyik nap olyan bámulatosán hasonlít az előzőhöz, az egyhangúságával, a gondolataival, az éhséggel, a bombázással, az ágyútűzzel. Fakó, szürke égbolt, fehér, zavaros, alacsonyan járó felhők, odakint hó, szívemet pedig ugyanilyen csúf, szürke gondolatok nyomják. Ezek a gondolatok az evés, a meleg, a kényelem körül forognak... Itthon nemhogy egyetlen darab kenyér nincs (kenyérből most naponta személyenként 125 grammot adnak), hanem még egy morzsányi sem akad, semmi sincs, amit meg lehetne enni. És hideg van, a kezem elgémberedik, a lábam lefagy...
Ma, amikor anya hazajön, elveszi tőlem Ira kenyérjegyét — rendben van, feláldozom Ira kedvéért, hadd kerüljön ki legalább ő élve ebből az egész pokoli (...), én pedig majd csak valahogy... Csupán kiszabaduljak innen... Milyen önző vagyok! Érzéketlenné váltam, és. .. Mi lett belőlem?! Vajon hasonlítok ahhoz, aki három hónappal ezelőtt voltam?. . . Tegnapelőtt kanalaztam Anfisza Nyikolajevna lábasából, titokban vajat és káposztát csentem el a tíznapos időszakra eldugott készletből, mohón néztem, hogyan oszt el anya egy darabka bonbont köztem és Ira között, veszekedést csapok minden falat, minden morzsányi ennivaló miatt.. . Mi lett belőlem? Érzem, ahhoz, hogy olyan legyek, mint azelőtt, az a remény, biztos tudat szükséges, hogy én meg a családom holnap vagy holnapután az evakuálás során eltávozhatunk innen, ez elegendő volna nekem, de ebből nem lesz semmi. Evakuáció nem lesz, és a lelkem mélyén mégis valami titkos remény él. Ha ez nem volna, akkor lopnék, rabolnék, magam sem tudom, mire vetemednék. Csak egyvalamire nem vetemednék - áruló nem lennék. Ezt határozottan tudom. De minden egyébre. . . Nem tudok tovább írni - a kezem elgémberedett".

IRA ÉLELMISZERJEGYE

Jura Rjabinkin naplóját egyfolytában olvasni: nyomasztó. Hiányzik belőle a levegő. A tér túlságosan zárt, ő maga is érzi ezt. A blokád nemcsak a várost vágta el az országtól, sok családot is körülzárt, s megszakadtak a szokásos kapcsolatok - a munkahellyel, a barátokkal, a világgal. Jurán látni lehet, hogy ő többé már nem érzékelte a háború általános alakulását, a harc hevességét, amely egyre fokozódott. E napló oldalain hasztalanul keresnénk akár csak a gyenge visszatükrözését annak a mélységes fordulatnak, amely azután ment végbe valamennyi fronton, hogy 1941. decemberben Moszkva előtt szétzúzták a németeket.
1941/42 e téli hónapjaiban egyikünk a leningrádi fronton harcolt, és emlékszik arra az óriási erkölcsi hatásra, amelyet ez az első győzelmünk keltett.
Puskin előtt voltunk állásban. Önálló tüzér-géppuskás zászlóaljunk a vasútvonal mögött, a csupasz, hólepte lapályon foglalt el egy szakaszt. Ez a szakasz a zászlóalj számára túlságosan nagy volt. Erősítés jóformán nem érkezett. A szakaszokban néha öt-hét katona maradt. Nem volt elegendő ember az őrtálláshoz, a harcbiztosító osztagokat nem sikerült felváltani. Márpedig mindennap el kellett takarítani a havat az összekötő járatokból meg a lövészárkokból. És meg kellett tisztítani a tüzelési övezetet. Valahol tűzifát kellett szerezni, a földkunyhókba cipelni, befűteni a kályhákba, a fegyvereket tisztogatni, mivel ráadásul még tüzeltünk, őrt álltunk is, és a sebesülteket a vasúti töltés mögé cipeltük... Mindezen kívül, hajnalban a senki földjére kúsztunk, hogy a hó alól káposztát szerezzünk, mert éhesek voltunk. Mindennap kórházba küldtünk valakit - vagy fagyási sebekkel, vagy ödémával.
Most már érthetetlen, hogyan tudtuk akkor tartani a védelmet, felderítésre járni, sőt még egy magaslatot is megpróbáltunk visszahódítani. Lényegében mi is nagyon korlátozott térségen belül éltünk — a szakasz földkunyhója, a harcbiztosítás, balra egy kilőtt, üszkös, hóborította, másfél tonnás teherautó, jobbra a távolban a Pulkovói hegy, közelebb pedig: bozót. Elöl meg, egyenesen előttünk - a puskini vasútállomás, távcsövön keresztül pedig a palota is látszik. Ez a mi egész tájunk, a frontunk, a harcterünk. Keveset tudtunk arról, hogy a szomszédos szakaszokon mi történt. Viszont egészen közel voltak hozzánk a németek, őket aztán tanulmányoztuk, őket ismertük és láttuk, a lövészárkaink helyenként olyan közel kerültek egymáshoz, hogy hallani lehetett a beszélgetést, a termoszok csörömpölését.
Előttünk a németek voltak, mögöttünk pedig Leningrád látszott. A tiszta levegőben világosan kirajzolódott a város körvonala, valamennyi csúcsos tornyával, kupolájával, kéményével együtt. Éjszaka tüzek bíborvörös visszfényei kaptak belé a városba. Nappal ágyúgolyók szálltak fölöttünk lágy zizegéssel. Az ég tiszta volt, mi azonban hallottuk láthatatlan mozgásukat, és azután némi késéssel hallatszottak el hozzánk a robbanások tompa jajdulásai. A németek menetrendszerűen lőtték a várost, és a bombázók is menetrendszerűen repültek a város felé. Fölöttünk tértek vissza. Tehetetlen dühünkben valamikor puskából tüzeltünk, páncéltörő fegyverekből lőttünk, nehézpuskákból pufogtattunk rájuk, abban a reményben, hogy eltalálunk valamilyen védtelen, sebezhető pontot. Most már okosabbak lettünk, meg a töltényeinket is fontosabb dologra tartogattuk. Csupán figyelemmel kísértük, amint a város fölött dörögni kezdtek a légvédelmi ágyúk. Lassan fekete füstoszlopok emelkedtek fel, eltorzítva a város tiszta profilját. Igyekeztünk kitalálni, hogy melyik kerületét bombázták.
Semmit sem tehettünk, az egyetlen lehetséges dolog az volt, hogy nem néztünk hátra, Leningrádra. És a városba sem igyekeztünk. Bár nem is nagyon engedtek oda. Én például azon a télen csak egyszer jártam ott. Mégis állandóan éreztük hátunk mögött ennek a városnak a jelenlétét, a szabálytalan, alig hallható lélegzését.
Attól a naptól fogva, amikor értesültünk arról, hogy Moszkva előtt szétzúzták a németeket, minden megváltozott nálunk. Még rosszul harcoltunk, itt, a leningrádi fronton, decemberben-januárban meghiúsult a támadásunk, valamennyi próbálkozásunk kevés eredménnyel járt, még nem tudtunk támadó harcot folytatni. Viszont arról biztosan meggyőződtünk, hogy a németek nem tudják elfoglalni Leningrádot. Nem azért, mert nincs elég erejük, hanem azért, mert mi nem engedjük. Ez a furcsa és látszólag semmin sem alapuló bizonyosság a decemberi napokban, a gyengeségünk, az éhség és az emberhiány napjaiban fogott el bennünket. Talán valahogy azzal is összefüggött, hogy december utolsó harmadában egy leningrádi munkásnő-küldöttség látogatott el hozzánk, hogy ajándékokat adjon át. Talán feletteseink döntöttek úgy, hogy harci szellemünk segíthet a leningrádiaknak, vagy talán a parancsnokság akart fellelkesíteni bennünket — nem tudom. A küldöttség három nőből állt. Mind a hárman kendőkbe, sálakba voltak bugyolálva, derekukat szíj, zsinór fűzte át. Amikor a földkunyhóban végül levetették felsőruhájukat, akkor kiderült, hogy vékonyka, sőt úgyszólván csontos lányok. A földkunyhóban forróság volt a kályhától, mi bementünk és zoknit, dohányzacskót, kétujjas kesztyűt vettünk át tőlük. Ruhájuk kissé lötyögött a lesoványodott vállukon, túlságosan bő volt. Este állítottak be hozzánk, amikor már besötétedett. Egy óra múlva a törzsőrmester elhozta a kásánkat. Egy csajka kása sózott marhahússal meg egy darab cukor — ez volt az ebédünk, egyúttal vacsoránk is, amelyből, aki tehette, reggelire is hagyott magának, még kenyerünk és kétszersültünk is akadt. Azon az estén a kását megosztottuk a vendégeinkkel, vagyis valójában nekik adtuk, úgyhogy mindegyik lánynak majdnem két adag jutott. Azután Vologya gitározott nekik, ők pedig arról meséltek nekünk, hogyan készül a gyárban a fehérnemű, és azután lefeküdtek aludni. Valójában már mindjárt azután bóbiskolni kezdtek, ahogy jóllaktak. Kifáradtak az úttól, főként pedig az evéstől és a melegtől bágyadtak el. A mi priccseinken aludtak. A szomszéd szakaszokból átjött néhány katona és benézett. Úgy éreztük, évek teltek el azóta, hogy utoljára ilyen civil ruhás nőket láttunk. De milyen nők voltak ezek: soványak, elcsigázottak, no és kissé meg is csúnyultak! A földkunyhó ajtajában tolongó katonák olyan érzéssel nézték az alvó lányokat, amelyben semmi férfivágy nem volt, hanem csupán szánalom. Ez a három nő olyan volt számunkra, mint Leningrád...
Hajnalban ébresztették fel őket, hogy még sötétben távozhassanak. Ők tovább akartak aludni, azt bizonygatták, hogy ezekben a hónapokban még sohasem aludtak ilyen nyugodtan, mint nálunk az első vonalban.
A hadnaggyal együtt elkísértem őket a parancsnoki harcálláspontig. A tüzek bíborvörös-aranyszínű foltjai alapján tájékozódtunk útközben. Az alacsonyan szálló felhőkkel borított égen magányos fényszóró keresgélt tapogatózva. A hadnagy jövő télre a Központi Kultúrparkban levő jégpályára invitálta a lányokat.
- A maguk kesztyűjéről ismerhetnek fel - tréfálkozott.
Én is nevettem velük együtt, s hirtelen megértettem: a németek nem nyomulhatnak be a városba, most pedig csupán arról van szó, mikor tudjuk visszavetni őket.

Jura Rjabinkin sehonnan sem tudott ilyen érzést meríteni. Éppen az okozta az ő kínszenvedését, amely azon a télen sok leningrádit sújtott, a romba dőlt életük közepette.
Jura könyörög, hogy adják neki Ira élelmiszerjegyét. Csupáncsak cseréljék ki az ő jegyére, hogy 150 gramm ragacsos kenyér helyett 100 gramm száraz, úgynevezett kekszet kaphasson (néha ilyet adtak a gyermekeknek).
Mindamellett világosan kirajzolódik gyötrelmeinek kardiogrammja: fél, hogy elveszíti az élelmiszerjegyet, megérti, hogy nincs joga erre a jegyre, de odaadni nem akarja, térden állva fog kérni - önérzetessége ellenére! -, könyörög majd, hogy adják neki ezt az élelmiszerjegyet, néhány sorral később azonban észhez tért, a lelkére beszélt önmagának és, észhez térve, hirtelen észrevette önmagát, és megrémült (mi lett belőlem!), és bánkódik, egyre bánkódik: kiderül, mégsem tudta türtőztetni magát, és titokban elcseni a másét - kanalazott a fazékból, vajat, káposztát csent el -, bevallja, felsorolja valamennyi tettét, amely jelentéktelen ugyan, de őt megrémíti, emészti önmagát, fél önmagától, fél attól, hogy az összes erkölcsi gát leomlik benne - tolvaj, rabló lesz -, fellobbant lelkiismerete feneketlen szakadékot sejt, szomorúság és rettegés közepette hányódik, amiatt, hogy nem lesz elég ereje ahhoz, hogy türtőztesse magát, megálljon a lejtőn.. .
Másnap pedig mégis elkéri Ira jegyét. És talán könyörög, követel, talán szégyelli a megaláztatást, mert a jelenet viharos volt: az anya számára nem könnyű választani két gyermeke között. Mindez elolvasható a naplóban, és talán nincs is szükség arra, hogy magyarázatot fűzzünk hozzá, beavatkozzunk, valamit sugalmazzunk az olvasónak, ez azonban olyan rész, ahol nincs elég erőnk ahhoz, hogy hallgassunk.

„November 29. Tegnap két újság volt. Az első: levél jött Tyinától, útban Szibéria felé írta, Buj városból, ahol a polgárháború alatt a nagyapám tífuszban meghalt. Azt írja, hogy állapota kielégítő (tehát jó), és messzire, nagyon messzire utazik. Október végén írta a levelet. A második újság: anya elhatározta, ha törik, ha szakad, elhagyjuk Leningrádot. Még ha gyalog kell is menni. Ez azonban csak szóbeli döntés. Nekem megint iskolába kell járnom, minthogy a fiatalok közül csak a tanulóknak szabad evakuálniuk. Nekem egyúttal 100 rubel tandíjat is kell fizetnem.
Leningrád helyzetét én, személy szerint, rendkívül súlyosnak tartom. Élelmiszerhiány, a város valamennyi kerületére zúduló, szakadatlan ágyútűz, és még sok más... Általában azonban úgy vélem, hogy az evakuálás ügye többé-kevésbé tisztázódni kezd, bár ehhez még egy-másfél hónap szükséges.
Válogatom, egyre válogatom, hogy mit vigyek magammal. Szilárdan elhatároztam, hogy - amennyiben lehetséges lesz - elviszem az aktatáskámat, amelyben mindenféle »kacatom« van: két sakk-könyv, néhány angol szépirodalmi könyv, A diplomácia története, pár történelmi térkép, a legszebb levelezőlapok a gyűjteményemből, két-három 9. osztályos tankönyv (például A darwinizmus alapjai, az irodalom-, a történelem- és földrajzkönyv, sőt, esetleg az utóbbi nem is kell).
Milyen jó elmerengeni ilyen gyönyörűséges ábrándok közepette, amilyen az evakuáció! A hideg azonban visszatérít a valósághoz.
Meglep Anfisza Nyikolajevna viselkedése. Tegnap például egy tányér búzakását és egy kistányér kétszersültet adott nekünk, és semmit sem kért érte. Gyakran hozott kakaót a tröszt étkezdéjéből, de most ez eltűnt. Ma lekvárt szereztem neki, ő pedig ezért 50 grammot adott belőle. Egyszóval, komolyan érzem a segítségét. Ha még fél évig együtt laknánk, akkor talán egészen összebarátkoznánk. Késő van. Este. Burgonyalisztből készült kocsonyát ettünk, lekvárral, amelyet ma szereztem, és kétszersültet - ezt Anfisza Nyikolajevna adta — szintén lekvárral.
Holnap Ira 250 gramm kekszet kap a jegyére. Milyen sokat! Nos, hadd egye meg. Ám legyen.
Ma anya azt mondta, beadta a kérvényt, amelyben engedélyt kért arra, hogy repülőgépen eltávozhassunk. Hogy mi lesz az eredmény - ezt nem lehet tudni. Én a legjobbat remélem. . .
Anfisza Nyikolajevna szobájában viharos jelenet játszódott le. I. szitkozódott a felesegével amiatt, hogy az asszony a kenyeret vodkára cseréli el, saját maga számára stb.
Tehát ma november 29-e van. Még egy hét - és jártányi erőm sem lesz.
November 30. Anya nyilvánvalóan evakuációs hangulatban van. Tegnap sokat beszélt az evakuációról Anfisza Nyikolajevnával. Az odaadta - illetve megígérte, hogy odaadja - a Zlatouszt mellett élő szüleinek a címét. Bár ez sem gabonatermő vidék, de ott valószínűleg még nincs olyan éhség, mint itt. Minden attól függ azonban, milyen határozatot vezetnek rá anya kérvényére. Legkésőbb egy hét múlva választ kell kapnia.
Anfisza Nyikolajevna mindennap vagy nyolc darab kétszersültet ad nekünk, ma egy darab lóhúst és egy üveg növényolajat adott. Mindezért köszönet illeti.
Pontosan déli 12 óra 00 perckor a németek megint támadást indítottak. Megint a levegőből bombáznak és egyidejűleg ütegekből is lövik a várost.
Apránként pénzt teszek félre. Most 30 rubelem van, ebből legálisan 10 az enyém.
Tehát alig néhány nap van hátra addig, amikor eldől a sorsunk. Ha repülőgép nem szállhat fel, akkor gyalog megyünk. Mintegy száz kilométert kell mennünk, de valahogy csak megtesszük.
Anya most arról ábrándozik, hogy szakítunk a zajos városi élettel, és valamelyik járási faluba költözünk, ahol tízosztályos iskola van számomra, gazdaságunk, saját házunk lesz, én mezőgazdasági képzést kapok, s ott éli le az életét csendben és kényelemben, mint Tyina. Anya elfáradt az élettől. Az olyan élet vonzza például, mint amilyen Tyináé volt Schlüsselburgban: békés, nyugodt élet, mindenféle baj és viharos élmény nélkül... Különben ugyanerről ábrándozott, emlékszem, Szesztroreckben és a Vszevolozsszkaján. A természetben való élet, de ez azt követeli... Jól van, most nincs idő erre. Odakint légvédelmi ágyúk tüzelnek, bombák robbannak...
Ma anya többek között azt mondta, hogy az az éhínség, amelyet most élünk át, rosszabb annál, amilyen 1918-ban volt... 1918-ban — anya szavai szerint — roppantul elterjedt az úgynevezett »batyuzás«. Az emberek távoli falvakba utaztak, ott kenyeret, lisztet, olajat szereztek, azután visszatértek Petrográdba és batyukból árulták mindezt, természetesen hajmeresztő áron. De akinek pénze volt akkor, az jóllakott, most pedig lehetnek valakinek milliói, de ha elveszítette az egyhavi élelmiszer- és kenyérjegyeit, akkor elkerülhetetlenül éhen hal, hacsak nem kiemelkedően vállalkozó szellemű ember.
A frontokon jobb a helyzet... A német csapatok rendezetlenül vonulnak vissza Taganrog felé. Mi üldözzük őket.
Tehát megkezdődik Németország szétzúzása. Moszkva, Rosztov és Leningrád előtt egyaránt. Bárcsak minél hamarább megdőglene ez a fasiszta disznó, hogy az ördög vinné el! De amikor megdöglik, akkor olyan bűzös füst csap majd ki belőle, hogy senki sem marad élve.
Holnap iskolába kell mennem. Okvetlenül. Ha evakuálásra kerül a sor, engem csak abban az esetben engednek el a városból, ha tanuló leszek. Ezért szükséges, hogy iskolába járjak.
De ennék most egy kis kenyeret... Kenyeret... Kenyeret...
December 1. Új hónap köszöntött be. Új dekád kezdődött. Reggel írom ezt. Ma reggel 8-kor az iskolában voltam. Azt mondták, hogy mától fogva az iskolákban a tanítás 10-kor kezdődik, a tanulókat pedig 20 perccel 10 előtt engedik be. Hazaindultam. Betértem a tröszt étkezdéjébe. Ott forró teát adtak, csokoládébonbonnal. A bonbonért 10 gramm cukrászkészítmény-szelvényt vágnak le. Hazajöttem. Fél tíz óta légiriadó van.
Most annyira vigyázok az energiámra, hogy még az az elhatározásom is fontosnak látszik, hogy a folyosón átmenjek-e az étkezdébe. Egész testemben gyengeséget érzek. A lábam nehéz, a térdem gyenge, nehezemre esik felkelni a székről, egész testemet gyengeség fogta el. És körülbelül este 6-7 óráig valószínűleg semmit sem ehetek. Itthon anya a vajat eldugta, keresgéltem, de nem találtam meg, a nyers lóhúst pedig nem tudom enni. Ha a légiriadó még két óráig tart, nem megyek az iskolába. Mi értelme van? Pedig különben kellene. A tankönyveknek csak egy részét viszem majd magammal.
A németek tehát most reggel 10 órakor, jobban mondva, fél tízkor fogják a támadásaikat kezdeni. Nekem pedig pontosan ugyanekkor kell az iskolába indulnom. Mitévő legyek?
Mégis össze akarom foglalni mindazt, amire november megtanított, és amiben november 30-a október 30-ától különbözik. Mindenekelőtt, novemberben elkezdődött a tanítás, és ez teljesen szertefoszlatta az ismeretek megszerzésére irányuló törekvésemet, mégpedig a körülmények miatt, amelyek között folyt. És már úgy látszott, végeztem az iskolával. Áttértem a sorállással összefüggő, mindennapos kínszenvedésre. Idealista nézeteimet azonnal materialista nézetek váltották fel. Az élet legfőbb követelménye egy hónap alatt ugyanaz maradt: az evés.
Meg kell hagyni, október 30-án az élelmiszerhelyzet rosszabb volt, mint november 30-án. Ugyanakkor azonban az evéssel szembeni követelmény nyilván változatlan maradt. »Ami csak ehető akad - mindent bekebelezünk« - ez a jelszó, amelyben hamarosan a »nem« tagadószót is hozzáfűzhetjük majd az »ehető«-höz. A remények változatlanok maradtak, igaz ugyan, anyagi alapjuk most kissé megerősödött. Míg október 30-án az evakuáció elvont dolognak látszott számomra, most ez csak egy hét kérdése... Tehát, a múlt hónap alatt azt lehetett mondani, hogy ez a hónap, a szenvedések és a könnyek, a családi veszekedések és az éhezés hónapja, kimerítette annak az erőnek a felét, amely azelőtt volt bennem. Az egész hónap alatt egyszer sem laktam jól. Egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne lett volna bombázás és tüzérségi tűz, egyetlen olyan nap sem volt, amelyet az éhségen kívül ne keserített volna el a félelem a saját életem meg anya és Ira élete miatt.
Novemberben két kedvező jelenség volt. Megváltoztak a kapcsolataink Anflsza Nyikolajevnával, aki, mivel a napokban kitelepülni szándékozik, a jelenlegi helyzethez képest elég sok élelmiszert ad nekünk ingyen és nem cserébe. A másik: Tyina evakuálása Szibériába, a bokszitogorszki kiürítési állomásával együtt. Utolsó levelében, amelyet a napokban kaptunk meg, az állt, hogy vonaton utazik Buj városon keresztül, amely a jaroszlavli területen van.
Minden reményem mintegy borotvaélen táncol, s kissé ingatag. Milyen válasz érkezik anya kérvényére? Mindenesetre fel kell készülni a gyalogos evakuálásra. Kósza hírek járnak az ilyen evakuálásról, amely jelenleg spontánul és szervezetlenül folyik. Arról beszélnek, hogy az út mentén étkezőállomások vannak, a gyerekeket teherautón szállítják stb. Mi mindent kitalálnak az emberek! Tegnapelőtt olyan szóbeszéd kapott lábra a sorban, hogy a 11. gyermekjegy-szelvényre 250 gramm kekszet adnak. Tegnap, amíg a péküzletben álltam, több ember ilyen kérdésekkel ostromolta az eladókat: - Adnak-e kekszet a 11. szelvényre? - és persze tagadó választ kaptak."

Szeptembertől kezdve, amikor csökkent a városba szállított élelmiszer mennyisége, kevert lisztből kellett kenyeret sütni. Zab-, árpalisztet, korpát, olajpogácsát adtak hozzá. De ezek a termények is fogyóban voltak. A tudósok olyan pótanyagokat kerestek, amelyeket hozzá lehet adni a liszthez, s így növelhető a kenyér súlytöbblete. A súlytöbblet, azaz a kenyér súlyának az a gyarapodása, amely a sütés után megy végbe. A V. I. Sarkovnak, az Erdésztechnikai Akadémia professzorának irányításával működő tudóscsoport a cellulóz alkalmazását javasolta - ugyanazét, amelyet mint nyersanyagot, papírgyártásra használtak. Berendezést konstruáltak ennek a cellulóznak élelmiszerkeverékanyaggá való átalakítására, és november végétől mint töltőanyagot hozzáadták a kenyérhez.

A GYERMEKEKET MEG KELL MENTENI

Ezekben a napokban Ligyija Ohapkinának nehezebb volt a sora, mint G. A. Knyazevé, sőt még a Jura Rjabinkinénál is nehezebb. Ő nem önmagáért harcolt. Fiát és lányát, ezt a tehetetlen két kisgyermeket, meg kellett védeni az éhségtől és a fagytól. De mivel? Hogyan? Mit tehetett decemberben, januárban, amikor már semmi sem maradt, egyetlen morzsa sem, amikor mindent felszedtek, minden zugot megvizsgáltak, minden rest végigkutattak, kikapartak, mindent felettek, megrágtak. Az anyai szeretet, önfeláldozás - olyan érzés, amely - azt lehetne gondolni - már a bibliai példabeszédekből, a különböző népek meséiből, legendáiból jól ismert. Itt nehéz bármivel is lenyűgözni a képzeletet. Annál inkább, mert elbeszélésünk hősnője, Ligyija Ohapkina, semmivel sem vált ki különösebben, és elsősorban azért szemeltük ki, mert ő mindent lelkiismeretesen, élethűen feljegyzett, csak ebben különbözik más asszonyoktól, akik nem kisebb szeretettel és erővel küzdöttek gyermekeik életéért. Ligyija Ohapkina feljegyzései — az a rés, amelyen keresztül bepillanthatunk az anyai szeretet és önfeláldozás titkos világába. 
Ez a szeretet a megmentő megoldás kétségbeesett keresésére ösztönözte.
„A lakásban éhes patkányok futkostak és cincogtak. A tapétát rágták, ezt azelőtt ugyanis lisztből készült enyvvel, vagyis híg tésztával ragasztották a falra. A szobában csak két keskeny vaságy állt, az egyiken Tolik aludt, a másikon pedig én és a kislányom. Meg egy konyhaasztal is volt, a háziasszony megengedte, hogy behozzam a konyhából. Hiszen a mi egész berendezésünk ottmaradt Volkovaja Gyerevnyában. A lakásban egy Róza nevű, 17 éves lány élt és a nagynénje. Ennek az öregasszonynak a férje professzor volt, aki az evakuáció során a főiskolával együtt, ahol dolgozott, kitelepült a városból, ő azonban nem távozott el, mert félt otthagyni a holmiját. Szobájuk gazdagon volt berendezve: szőnyegek, pianinó és szép bútorok. Azután, 1942 januárban, éhen halt. Hányszor jött át hozzám és panaszkodott Rózára, hogy az alig ad neki kenyeret. A kenyérért Róza járt, ő félt kimenni az utcára. Én sajnáltam, de hát mit tehettem? A saját gondom is éppen elég volt. A férjemtől már régóta nem kaptam levelet, és nem tudtam, hol van, mi történt vele. Meg aztán ő nem is ismerte ezt a címünket a Vaszilij-szigeten. Úgy véltem, soha többé nem találkozunk. De erre valahogy különösebb, sajgó fájdalom nélkül gondoltam, mivelhogy azt hittem, úgyis hamarosan éhen halunk.
... Gondolatban azt akartam, hogy a halál engem és a gyermekeimet egyszerre érjen utol, mivel attól féltem, ha például engem az utcán eltalál egy golyó és meghalok, akkor a gyermekeim keservesen sírnak és hívogatnak majd: — Anya, anya! — azután pedig éhen halnak a hideg szobában. Nyinocskám állandóan sírt, sokáig, keservesen sírt, sehogy sem tudott elaludni. Ez a jajveszékelésszerű sírás szinte megőrjített. Ilyenkor, hogy elaludjon, hagytam, hogy a véremet szívja... A mellemben régóta nem volt tej, meg aztán már mellem sem volt egyáltalán, szinte eltűnt. Ezért tűvel átszúrtam a karomat, kissé a könyököm fölött, és a kislányomat odafektettem a karomra. Ő csendesen szívta és elaludt. De az én szememre sokáig nem jött álom, számolni kezdtem, belezavarodtam. Eszembe jutott, amikor a Háború és békét olvastam, Pierre Bezuhov ott is ezerig számolt, hogy elaludjon. Én meg belezavarodtam, folyton arra gondoltam, hol szerezhetnék ennivalót. Állandóan úgy rémlett, hogy nagy kenyereket látok, vagy krumplit szedek a mezőn. Egész zsákra valót gyűjtök össze, de elvinni nem tudom. Egyszer a zsibvásárban sikerült kéz alatt asztalosenyvet vásárolnom. Akkoriban ebből kocsonyát főztek. Hát én is főztem és megettem. Toliknak is adtam. Nyinocskának nem mertem. De az enyvtől szorulást kaptunk, és többé nem főztem. Máskor sikerült disznóbőrt vennem. Ez ízletesebb volt, de sokáig kellett főzni, hogy megpuhuljon, én meg sajnáltam a petróleumot.
... A lakásban szörnyű hideg volt, a falakon dér. Amikor meg kellett fordítanom Nyinocskát, hogy meg ne fázzon, a takaró alá bújtam és száraz pelenkát csúsztattam alá, a másikat pedig ledobtam a padlóra, és az hamarosan megfagyott, ahogyan odakint az utcán megfagy a kimosott fehérnemű. Hőmérőm nem volt, de a szobában a hőmérséklet biztosan fagypont alatt volt. Már annyira lefogytam, hogy a lábamon egyáltalán nem volt hús. A mellem, akár egy férfié, csak a mellbimbó, más semmi. Arcomból kiállt a járomcsont, a szemem beesett. A gyerekek is nagyon soványak voltak, s nekem elszorult a szívem, amikor láttam a vézna lábacskájukat és kezecskéjüket, meg a szinte átlátszó arcukat, a nagy szemüket. Tűzifa egyáltalán nem volt. Nem lehetett vizet melegíteni vagy főzni. Róza azt mondta, az ő pincéjükben van egy kevés szén, de fél lemenni, mivel a halottakat oda rakják le. Én azt mondtam - nem tesz semmit, mégis le kell menni. Fogtuk a vödröt és elindultunk. Valóban hevert ott néhány holttest. Gyorsan teleraktuk a vödröt, és sietve kimentünk. Villanyvilágítás híján mécseseket gyújtottunk. Egy kis üvegben vattából készített kanóc, gépolajba áztatva — cseréltem valamiért. Rosszul világított, a szobában sötét volt. A falakon nagy árnyékok imbolyogtak, a korom vékony fonálként szállt fölfelé. Víz sem folyt a vízvezetékből, és ezért el kellett menni a Névához. Gyermekszánkóval, vödörrel és lábassal jártam oda. Sok vízre volt szükség, mivel a főzésen kívül még pelenkát is kellett mosni...
Én teljesen közömbös lettem a légiriadóval szemben, ez ritkán fordult elő, az utcákat azonban gyakrabban lőtték. Egyszer, ilyen belövés idején, kimentem kenyérért, mert ilyenkor rövidebb volt a sor, és történetesen erős ágyútűzbe kerültem. Az egyik ház kapujáig akartam futni, de éppen egy hosszú kerítés mellett kellett elmennem. Az ágyúgolyók egészen közel süvítettek el és robbantak. A túlsó oldalról valaki rám kiáltott: - Buta liba! Hasalj le, de hamar, hasalj le!
Hasra vágódtam, és a falhoz lapultam. Azután hátranéztem, felálltam, majd megint arccal lebuktam a hóba. Néhány másodpercig feküdtem, a szívem erősen dobogott. Kúszni kezdtem. Úgy mozogtam, akár a katonák a legelső vonalban.
... Az 1941/42-es tél nagyon hideg volt. A fagy elérte a 30-40 fokot. Állandóan azon tűnődtem, hol szerezhetnék tűzifát. Amikor eljöttem Volkovaja Gyerevnyából, a szekrényt megtöltöttem aprított fával, és a fa alá dugtam a gramofont. El akartam menni oda, de hát akkor nem volt közlekedés, vagyis a villamos nem járt, és gyalog kellett volna megjárni az utat. Folyton halogattam, de egyszer aztán rászántam magam. Megetettem a gyermekeimet, rájuk zártam az ajtót, és reggel elindultam. El tudják képzelni ezt az utat a Vaszilij-szigetről Volkovaja Gyerevnyáig? A Néva jegén egy kitaposott ösvényen keltem át, kiértem a Lityejnij proszpektre, és állandóan a házakat néztem. Az ablakok ki voltak törve, olyan sötétek, mint megannyi szemgödör. Más házaknak egy ágyúgolyó elvitte a sarkát, vagy egy részét. A másik részükben pedig laktak. A járókelők lassan mentek, alig húzták a lábukat. Mindenki be volt bugyolálva, arcuk sovány, szürke, néhány férfi is a sapkája fölé kendőt kötött.
... Igen, a város sebesült volt, mint a csatát megjárt ember. De élt, nehezen élt, és nem halt meg, az embereknek volt valamilyen reménye, és a kitartás nem hagyta el őket. Hiszen valamikor bizonyára véget ér ez a lidércnyomás, ez a szörnyűség. Amikor a Nyevszkijre értem, az izgalomtól elszorult a szívem: a sugárút majdnem néptelen, és teljesen eltorlaszolta a hó. Sok ház félig romba dőlt. Az ablakokat furnérlemezekkel szegezték be. A villamosok és a trolibuszok álltak, szintén hó borította őket. A Gosztyinij dvor áruház kiégett. Az Anyicskov-hídról eltűntek a lovak szobrai.
... A Ligovka és a Razjezzsaja sarkán azelőtt egy négyemeletes ház állott. A ház égett, de valahogy furcsa lánggal. Az emeleteken az ablak- és ajtókeretek és a padlók égtek, a tűz lassanként kibújt az ablakokon, szinte nyaldosta a kereteket, az ablakpárkányokat, kényelmesen haladt tovább. Szél nem fújt, s a tűz kékes lánggal, ráérősen kúszott tova a házon. A járókelők azt mondták, hogy ez a ház kis vaskályháktól kapott lángra, és már harmadik napja ég. A ház előtt sok különféle, kidobált bútor hevert, ágyak, törött szekrények, ládák stb. Ebből a Unalomból már senki sem vett el semmit, és senki sem őrizte.
... Amikor végre hazaértem, észrevettem, hogy a házunk legfelső emelete majdnem leszakadt. A teteje még akkor leégett, amikor ott laktam. A földszinten még volt néhány család, azelőtt én is ott laktam. Mellettem Marija Nyikolajevna lakott, a felnőtt lányával. Mind a ketten nagyon soványak voltak, mégis jobban néztek ki, mint azok, akik a belvárosban éltek. Megkérdeztem:
- Hogy vannak? Tehát nem költöztek el innen? - Hová menjünk? - felelte. - Itt most jobb. Látja, a vasúton túl szedtem egy kevés krumplit. Tűzifa is akad bőven. A félig leégett faházakból le lehet törni néhány deszkát, gerendát. A bombázás pedig majdnem megszűnt.
-  Nekem meg egyáltalán nincs tűzifám - mondtam.
-  Akkor hát költözzön ide - felelte.
-  De hogyan költözzem ide? Hiszen semmilyen közlekedési eszköz sincs, most is gyalog jöttem.
S ahogy ez eszembe jutott, elbúcsúztam tőle és bementem a volt szobámba. Az ablakokat - két ablak volt - valaki bedeszkázta. Réseiken keresztül behatolt a hó. Mindent hó borított - az asztalt, az ágyat, a díványt és a padlót. A holmim láttán összeszorult a szívem, és megrohantak a békés élet fájó emlékei. Fogtam a gramofont, ezt később kenyérre akartam elcserélni, felvettem a padlóról néhány játékot, Toliknak, az egészet összekötöttem, rátettem a szánkóra, és egy kevés fát is raktam rá. Meg leszedtem a ráfagyott zsírt a konyhaasztal oldaláról, azelőtt oda akasztottuk a serpenyőt, a zsír akkor folyt le - és nyomban megettem. Erre a kis zsírdarabkára sokszor visszaemlékeztem éjszaka, amikor nagyon éhes voltam, és szerettem volna aludni egy keveset. Hogyan értem vissza, nem emlékszem. Teljesen kimerültem, útközben kiváltottam a jegyre járó kenyeret, és majdnem az egészet megettem. Már nem néztem semerre, csak húztam a szánkót, mint az elcsigázott ló, csak az járt az eszemben, hogy várnak a gyermekeim. Már egészen besötétedett, amikor hazaértem.
...Állandóan a férjem nemezcsizmájában jártam, és két télikabátot hordtam: a magamét és fölötte még a férjemét is. De egyesek a télikabát fölé még valamilyen öregasszonyos nagykendőt, sőt vattapaplant is a vállukra vetettek.
Valahányszor elmentem hazulról, a kislányom mindig sírt. Hogy ne sírjon, egy kis rozs-kétszersültet adtam neki, és ő sokáig szopogatta. Most is adtam. De amikor már bezártam az ajtót, hallottam, hogy sír. Tolik ugyanis elvette tőle a kétszersültet, minthogy neki nem adtam, mert nem volt több. Visszamentem és megvertem Tolikot, most először történt. A kisfiú hangosan sírt, és őt is nagyon megsajnáltam. Azt mondtam, hogy ha elveszel valamit Nyinocskától, akkor kidoblak az utcára. Ő ezt felelte:
-  Nem kell, anyuka, többé nem teszem.
Én megcsókoltam, bebugyoláltam a takaróba, és elmentem. Ezen a napon »váltották be árura« az élelmiszerjegyeinket, és én 200 gramm kölest kaptam a jegyemre. A gyermek-élelmiszerjegyeket leadtam a gyermek-étkezdébe - ott vettek nyilvántartásba -, és ez nagyon sokat segített rajtunk. Ott kaptam ételt a két kicsinek. Reggel - a reggelit. Igaz, eléggé híg kását, persze nyomorúságos adagokat. Ebédre pedig valamiféle levest és második fogásnak is valamit: krumplipürét vagy megint kását. A kisfiam mindig csak ült és az ébresztőórát nézte. Megmagyaráztam neki: amikor a nagymutató a 12-esen, a kicsi pedig a 10-esen lesz, akkor fogunk reggelizni, amikor pedig a nagymutató megint a 12-esen lesz, a kicsi meg a 3-ason - akkor ebédelünk. És Tolik folyton az órát nézte. Azt a kölest, amelyet a saját jegyemre kaptam, körülbelül két egyenlő részre osztottam, és kétszer híg kását főztem vacsorára. Egyszer hazaérek - kenyérért mentem -, látom, Tolik a padlón ül és gyufaszállal kotorász valamit. Mit csinálsz? - kérdem. Azt feleli, hogy a kölesszemeket kotorja ki a padló réseiből. Amikor főztem, elszórtam néhány szemet, sötét volt, most ő kiszedte, és a piszokkal együtt megette.
Én ezt gondoltam: Istenem, milyen éhes, de mitévő legyek, mit adjak neki enni? Annyira sovány volt, hogy már csak ritkán kelt fel az ágyból, és mindig ezt mondta nekem:
-  Anya! Én egy egész vödör kását és egy egész zsák krumplit megennék. Igyekeztem elterelni a gyerek figyelmét. Meséket próbáltam mondani, de ő nemigen hallgatta, és minduntalan félbeszakított:
-  Tudod anya, én egy ekkora, egy ilyen nagy kenyeret megennék - és a kerek lavórra mutatott.
Én ezt mondtam:
-  Dehogy ennéd meg, nem férne el a hasikódban. Ő azonban ellentmondott:
-  De megenném, anya, megenném. Nem aludnék, hanem folyton csak ennék. Úgy nézett ki, mint egy kis csóka, csak a szája volt meg a nagy barna szeme, és az is olyan szomorú. A lábacskája pedig olyan vékony, csak a térdkalácsa domborodott ki világosan. Haja megnőtt, állandóan  kócos volt. Egyszer 200 gramm borsót adtak a jegyemre. Elhatároztam, hogy híg levest főzök belőle. Megfőztem a kályhában és takarót borítottam rá, hogy egy kicsit párolódjon és puhábbra főjön. Közben átmentem a lakótársnőnkhöz. Az már haldoklott... Ott voltam egy kicsit, aztán elmentem. Ahogy belépek, látom, hogy a lábas fedele le van véve.
-  Te már belenyúltál - mondtam Toliknak.
-  Csak egy kiskanállal, anya, csak egyszer kóstoltam meg - felelte.
-  No jól van, együnk - mondtam.
Belemerítettem a kanalat, és észrevettem benne azt a rongyot, amellyel a kisfiú keze volt bekötve. A rühössége majdnem elmúlt, és a sebes bőr már levált, én azonban mégis bekötöttem a kezét, hogy ne fertőzzön meg se engem, se Nyinocskát, és most ő beleejtette ezt a rongyot. Mit tegyek? Tolik mindjárt elpityeredett:
-  Véletlen volt, anyuka, magától esett le.
Mit tegyek? Sajnáltam kiönteni a levest. Így hát megettük..."

Ebben a rongyban naturalizmus, közönségesség van, az ilyesmit elviselhetetlen olvasni, és nemegyszer már majdnem nekifogtunk, hogy kitöröljük, ahogyan mellőztünk néhány, embertelenségében szörnyű részletet, olyan hajmeresztő mozzanatot és epizódot, amelyet kitalálni sem lehet, és az ember tudni sem akar róluk, mert csak rémületet és szomorúságot kelt, semmi mást. De ez a rongy a maga undorítósága ellenére sem merült feledésbe. Mintegy az emberi szenvedés szintjét jelölte. Nem, nem a bukás szintjét. Ezek az emberek nem tették túl magukat az erkölcsi fogalmakon, hanem csak az utálkozáson, s ez úgy vésődött emlékezetükbe, mint valami jel (lám, hová jutottunk), és szégyenkezés nélkül, önmaguknak szemrehányást nem téve, emlékeztek a rongyra. Annyira éhesek voltunk, hogy ezt a rongyot sem utáltuk! Az ember gyakran őrzi önmagában, az emlékezetében, a szenvedésnek, a kínnak, az érzései határának hasonló jelét, egy ilyen „rongyot" - ez vagy segít, vagy valamilyen kiindulópontul szolgál...

1942 január elejétől kezdve a moszkvai városi pártbizottság és a moszkvai városi tanács végrehajtó bizottsága autóbusz- és teherautóoszlopot szervezett a Ladogán átvezető jégúthoz. Ezekhez a járművekhez tapasztalt sofőröket és javítómunkásokat kellett kiválogatni. 40 autóbuszt jelöltek ki a leningrádiak elszállítására, és 200 teherautót. A. N. Koszigin, az Állami Honvédelmi Bizottság megbízottja megállapodott arról, hogy valamennyi autó rakományként sűrített tejet, élelmiszerkoncentrátumokat, vajat, cukrot, zsiradékot szállítson. Arról is gondoskodott, hogy tartalék alkatrészekkel lássák el a gépkocsikat, mozgó javítóosztagokat rendeljenek melléjük. Moszkva megadta, amit tudott, ez azonban kevés volt. A. N. Koszigin a jaroszlavli és a gorkiji területi pártbizottsággal is kapcsolatot teremtett. Azt kérte, hogy küldjenek teherautókat Leningrádba, javítómunkásokkal és sofőrökkel együtt. A gépkocsikat vasúton kellett a Ladoga-tóhoz szállítani, ezt is meg kellett tárgyalni az akkori közlekedésügyi népbiztossal.
„Moszkvából, Jaroszlavlból, Gorkijból tehergépkocsik tartottak a város felé, autóoszlopokat, javító szolgálatokat kellett létesíteni, át kellett venni az élelmiszert, megszervezni az evakuálást — mesélte A. Sz. Boldirjov. — Még további 250 tehergépkocsi is útban volt, fiatal, egészséges sofőrök érkeztek a Nagy Földről, minden autóhoz kettő. Az autóbuszokat Zsiharjovban, a tó keleti partján hagyták. . ."
Az evakuálás egyetlen útvonala: a Finn pályaudvartól vasúton, azután a Ladoga-tó jegén keresztül gépkocsin.
A keletre evakuált üzemeknek berendezésekre, hiánycikknek számító anyagokra volt szükségük. Leningrád tétlenségre kényszerült iparának óriási potenciálja volt. A. N. Kosziginnak mindennap jelentették azt, hogy a megbénult leningrádi üzemekben mit találtak: wolframot, molibdént, nikkelt, krómot, egyedi szerszámgépeket... Leltárt készítettek arról, hogy mit lehet a leningrádi ipar károsodása nélkül elszállítani.
Az embereket szállítsák el vagy a berendezést? A kérdés így nem vetődött fel, ezt a két feladatot egyidejűleg kellett megoldani, s nem lehetett választani közülük és előnyben sem részesíthették valamelyiket...

„Kiutaztunk azokba az üzemekbe - emlékszik vissza A. Sz. Boldirjov -, amelyeket sürgős evakuálásra jelöltek ki, és azokba is, ahol még folyt a honvédelem céljára szükséges termékek gyártása - a »honvédelmi üzemekbe«. Az elvtársak egy része, a városi tanács végrehajtó bizottságának dolgozóival együtt, az autóbusz-üzemegységekhez, a gépkocsitelepekhez látogatott el, hogy feltárják, hol vannak járművek, vezetők, megállapítsák, hogyan lehet felhasználni ezeket a lakosság tömeges evakuálására.
A. N. Kosziginnal együtt én a Kirov-gyárba, majd az Elektroszilához, azután a Finn pályaudvarra látogattam el.
Felmentünk az egyik műhely padlására, ahol figyelőhelyet rendeztek be. Innen tábori látcsövön keresztül látni lehetett a német erődítéseket és magukat a németeket is. Csend volt náluk. A mieink sem tüzeltek. A gyár területén azonban óvatosan kellett mozogni. A gyárudvart a mesterlövészek tűz alatt tartották. Bementünk a profilaktóriumba. Itt disztrófiás munkások feküdtek. Ez volt az egyetlen meleg hely. A betegek bőségesebb fejadagot kaptak. A beszélgetés az evakuálás körül forgott. A szerelőműhely egy idős brigádvezetője ezt mondta:
- Inkább a gyerekeket, a nőket szállítsák el. Mi itt, mint láthatják, a fronton vagyunk. Nekünk egyvalami kell: hogy minél hamarabb talpra állítsanak bennünket, hogy harcolhassunk.
Az üzemekbe ellátogatók beszámolóiból szomorú kép rajzolódott ki: a gépkocsiszállítás nem készült fel az emberek tömeges evakuálására. A vasútnál nem álltak készenlétben mozdonyok. Nem volt szén, víz. A mozdonyvezetők meg a többi vasutas, aki életben maradt, mind kimerült volt, sokan nem tudtak dolgozni."

Január 21-én Alekszej Nyikolajevics Koszigin jelentette a front Katonai Tanácsának a tömeges evakuálásra vonatkozó elképzeléseit. Este telefonált Sztálinnak Moszkvába, közölte, hogy a Katonai Tanács egyetért azzal a javaslattal, amely szerint a következő három hónapban fél millió embert evakuálnak. A következő napon az Állami Honvédelmi Bizottság határozatot hozott arról, hogy Leningrádból 500 000 embert kell evakuálni.

A. Sz. Boldirjov így emlékszik erre:
„A. G. Karpovval együtt megkezdtük az első autóbuszoszlop előkészítését. Nekünk is vele kellett tartanunk, a tó túlsó oldalára. Azt terveztük, hogy próbautat teszünk: az evakuáltakat Leningrádból mindjárt Boriszova Griváig szállítjuk. Ez az embereknek is kényelmes lett volna - az átszállást, átrakodást illetően. De meggyőződtünk róla, hogy tervünk irreális - túlságosan rossz az út, az autóbuszok elhasználtak, az emberek pedig olyan állapotban vannak, hogy nem bírják ki.
Maradt a vasút. A Katonai Tanács engedélyezte, hogy feljavított élelmezést kapjanak a mozdonyvezetők, a vonatszemélyzet, a váltókezelők, a javítómunkások. Rendkívül rövid idő alatt kellett megjavítani a gőzmozdonyokat és a vasúti kocsikat.
Azonnal megkezdték a fűtőanyag szállítását a Finn pályaudvarra - szenet, fát a mozdonyokhoz és a vagonok átfűtéséhez szükséges kis kályhák számára. Meg kellett szervezni a mozdonyok üzemanyag-utánpótlását. A vízvezeték nem működött. Elhatároztuk, hogy a tűzoltásra szánt tartályokat használjuk fel. Ezekbe a Névából vettek vizet, s onnan szállították a mozdonyokhoz. Mindezt nem hetek, hanem napok alatt teremtettük elő, szerveztük meg, rendeztük be, minden óra számított. Szó szerint egyetlen éjszaka alatt dolgoztuk ki az evakuálásra várók pályaudvarra szállításának ütemtervét, a beszállás rendjét. Kialakítottuk az útközben történő ellátás, az orvosi segítség rendszerét. A közlekedésügyi népbiztossal megállapodtunk arról, hogy négy mozdonyvezető, kocsirendező- és javítómunkás-brigádot repülőgépen sürgősen Leningrádba szállítanak."

Moszkvában működött az Evakuálási Tanács. Ez azt a megbízást kapta, hogy foglalkozzon az evakuáltaknak a városokban, többek között Vologdában való elhelyezésével...

Ligyija Ohapkina:
„Nem sokkal azután, hogy elhoztam a gramofont, a péküzletben hirdetést függesztettem ki: gramofont adok el kenyérért. Másnap beállított egy katona és egy egész kenyeret hozott. Kértem, hogy legalább még egy keveset adjon. Ezt mondta:
—  Szívesen adnék, de sajnos több nincs.
Még néhány lemezt is adtam neki, amim volt. Hamarosan újabb hirdetést függesztettem ki: kézi hajtású varrógépet adok el. Ezt még akkor hoztam magammal, amikor szeptemberben átköltöztettek bennünket. Hamarosan beállított egy asszony, és nem is egy egész kenyeret, hanem alig több mint felet kínált. Nagyon sajnáltam a varrógépet, de mitévő lehettem volna, odaadtam. Ez a nő nem látszott nagyon kimerültnek. Megkérdeztem, hol dolgozik. Ezt felelte:
-  Mi köze hozzá?
Hát ilyen sokra becsülték a kenyeret. Ruháért pedig nem cseréltek kenyeret. Ruhára senkinek nem volt szüksége. Nekem meg már nem volt mit elcserélnem.
1941 decemberének végén találkoztam egy fiatal asszonnyal; amikor kenyérért álltunk sorban, kihívott a sorból és megkért, hogy váltsam ki a kenyerét, mivel ő hátrább állt, én meg közelebb. Neki is három élelmiszerjegye volt - két gyermek- és egy családtagjegye, mint nekem. Ezt együtt kellett kimérni, mert két külön adagot egy kézbe nem adtak. Én beleegyeztem, kiváltottam, és a kenyeret kettéosztottuk. Azután beszélgetni kezdtünk. Ő is a Vaszilij-szigeten, a 14. sorban lakott, az ő férje is a fronton volt. Elmondta, hogy még van tűzifája (nekem már nem volt), és felajánlotta, hogy költözzem hozzá. Én beleegyeztem, és még aznap átcipeltem hozzá a gyerekeket és a szükséges holmit. Nagyon türelmetlen természetű volt, és valahányszor kenyeret kapott, azonnal megette. Én pedig három részre osztottam, hogy reggel, napközben és este együk meg. Az étkezdébe együtt jártunk az ebédért, kenyérért pedig felváltva; egyik nap ő, másik nap én. Egyszer estefelé, hirtelen felugrok és látom: a kenyerem eltűnt. Én a kenyeremet egy kis aktatáskába tettem és magasan a dívány fölé akasztottam, amelyen mind a hárman aludtunk. Tolik nem érhette el. És azért akasztottam oda, mert a patkányok bárhol megtalálhatták és megehették. Megkérdeztem: miért vetted el a kenyeremet? Ő tagadta.
Nemsokára meghalt a kislánya. Január 27-én, erre a dátumra mindmáig emlékszem.
Zsenya — így hívták a barátnőmet — elment kenyérért, én pedig ott maradtam a gyerekekkel, és a vaskályhán, amelyet kenyérért cseréltünk, vizet forraltam. Vagy két óra múlva Zsenya megjön és azt mondja, hogy az én jegyeimet elveszítette. Én még bele is sápadok az izgalomba, és azt mondom: hát akkor most hogyan fogjuk a kenyeret elosztani? Ő meg azt feleli, hogy sehogyan. Bocsáss meg - mondja -, de miattad nem szándékozom meghalni. Nekem maradt ugyan egy gyermek-élelmiszerjegyem, mert a kenyeret mi előre kiváltottuk, és én január 31-ére legalább az egyik jegyet meghagytam. Mondom:
-  Legalább egy jegyet adj nekem! Hiszen ez nem becsületes dolog, hogy ti ketten három jegyből, mi meg hárman egy jegyből éljünk.
Ő visszautasította. Akkor azt mondtam, hogy elköltözöm tőle. Mire ő:
-  Hát akkor menj!
És én újra átcipeltem a gyerekeket és a holmimat a hideg kis szobámba, amely olyan keskeny volt, mint a koporsó. A lakásban nem volt senki. Amint én elköltöztem, Róza is elment valahová. A szobánkban elviselhetetlen hideg volt. A falakon dér, az ablakpárkányon hó. Istenem, gondoltam, hogy lehet ilyen hidegben élni, azonfelül öt napig jóformán kenyér nélkül. Bementem a volt professzorné szobájába, elvettem két széket, összetörtem és befűtöttem a kályhába. Azután a pincébe szaladtam, és még egy kis szenet kapartam össze. Elszaladtam az étkezdébe ebédért. Éjszaka nem tudtam elaludni. Majdnem megőrültem a töprengéstől és a bánattól. Öt napig kenyér nélkül! Felkeltem, térdre borultam és imádkozni kezdtem, könnyes szemmel imádkoztam. Ikon nem volt, és egyetlen imát sem tudtam. A gyermekeim nem voltak megkeresztelve, meg én magam sem hittem az Istenben. Légiriadó közben néha gondolatban ugyan ezt suttogtam: »Úristen, ments meg, ne engedd, hogy elpusztuljak!« Ez alkalommal azonban más kéréssel, más szavakkal fordultam az Istenhez. Ezt suttogtam:
-  Úristen, te látod, mennyit szenvedek, milyen éhes vagyok és milyen éhesek az én kis gyermekeim. Nincs több erőm. Úristen, kérlek, küldd el nekünk a halált, csak hogy mind egyszerre haljunk meg. Nem tudok tovább élni. Látod, hogyan kínlódom. Úristen, szánd meg az én ártatlan gyermekeimet - és ehhez hasonló szavakat mondtam.
... A következő napon valaki kopogott a bejárati ajtón. Kiszaladtam és megkérdeztem, ki az. Egy férfihang az iránt érdeklődött, hogy itt lakik-e Ligyija Georgijevna Ohapkina. Beengedtem, katona volt, a frontról, a férjemtől jött. Egy kis csomagot és egy levelet adott át. Vászja ezt írta: »Kedves Lida.. .« - csak ennyit olvastam el, máris sírva fakadtam, és ezt mondtam: ha látná, mi lett az ő Lidájából! A férjem aztán azt írta, hogy egy kiló búzadarát, egy kiló rizst és két csomag kekszet küld. Nem tudni, miért, fennhangon olvastam a levelet. A »rizs« szó után Tolik panaszosan csipogta:
-  Anya, főzz kását, csak jó sűrű legyen!
Szó szerint ezt mondta. A katona - hadnagy volt - hirtelen hangosan fújni kezdte az orrát és a könnyét törölgette.
-  Szörnyű, amikor gyerekek így éheznek — mondta. — Kimentjük magukat, csak még egy kis ideig legyenek türelemmel. Elmondom a férjének, mit láttam maguknál. Ők, vagyis a fasiszták, mindenért megfizetnek. A maguk minden könnyéért, azért, hogy így éheznek, mindenért.
Csak egyszer főztem jó sűrű kását, ahogyan Tolja kérte, aztán megint takarékoskodni kezdtem. De bármeddig húztam is, hamarosan megettük az egészet. Meg tűzifa sem volt, és fagyoskodtunk. Itthon felöltőben és nemezcsizmában voltam. A gyerekek szintén télikabátban.
Egyszer eljött Róza és elmondta, hogy a kerületi tanács vébénél tűzifa-utalványokat adnak. Elsősorban a gyermekeseknek. Én azonnal elmentem, és utalványt kaptam egy köbméter fára. Másnap elkértük a házmestertől a szánkót, és Rózával elhoztuk a fát.
Nagy nehezen, hasábonként, becipeltük a fát a konyhába. Méteres hosszú darabok voltak. Mindjárt befűtöttünk a kályhába, amit a folyosó felől lehetett fűteni, és éppen a mi szobánkba és a Rózáéba nyúlt be. Ő még néhány könyvet is adott nekem a professzor könyvtárából, gyújtósnak. Most először volt nálunk ilyen meleg. Nagyon elfáradtam és álmos voltam. A füstcsövet kissé korán zártam le, a szobában pedig kinyitottam a szellőzőnyílást. És mindnyájan szörnyű széngázmérgezést kaptunk. Arra ébredtem fel, hogy a kislányom sír. A fejem zúgott. Tántorogva feltápászkodtam, és leroskadtam. Esés közben azonban valahogyan kinyitottam az ajtót. A folyosóról beáradt a hűvös levegő. Eszméletlenül feküdtem, hány percig, erre nem emlékszem. Aztán mintha meglökött volna valaki. Mi van a gyermekeimmel? Támolyogva felkaptam a kislányomat, alig lélegzett. Kivittem a konyhába, azután fogtam Tolikot, és a maradék erőmet megfeszítve, átcipeltem. Majdnem meghaltunk a széngázmérgezéstől. Tolja sokáig eszméletlen volt. Aztán megint éheztünk, már 1942 februárjának vége felé jártunk. A csomagot régen megettük. Tolik nemegyszer ajánlotta nekem:
— Anya — mondta —, csináljunk megint széngázmérgezést, és haljunk meg. Eleinte egy kicsikét fáj majd a fejünk, de aztán elalszunk.
Elviselhetetlenül fáj ilyesmit hallani egy gyerektől. Már hányadszor ajánlja nekem, hogy öljük meg vagy széngázmérgezéssel pusztítsuk el őt."

Ligyija Ohapkina tovább harcolt gyermekei életéért. Még gondolni sem mert arra, hogy joga van választani, melyik gyermekét mentse meg, kit áldozzon fel, pedig ilyen esetek már előfordultak; ő elvetette az efféle kérdést, bár azzal tisztában volt, hogy ő elpusztulhat, és akkor mindkét gyermeke meghal, hogy kettőt nem tud megmenteni, megvédeni. Mindezt megértette, s mégis tovább harcolt. Az anyai érzés erősebb volt a logikánál.

J. Sz. Ljapin, a fizikai és matematikai tudományok doktora olyan emberekről számolt be, akik elveszítették az élelmiszerjegyeiket, és mindenki szeme láttára haltak meg. De a Rádióbizottságnál is történt egy hasonló eset az elveszített jegyekkel - ezt Georgij Pantyelejmonovics Makogonyenko mesélte el. Olga Bergholz egy-két napig csak nézte a családjának önkéntelen gyilkosát — az élelmiszerjegyeit elvesztő rádiós kollégát —, aztán nem bírta tovább, és odaadta a maga jegyét, jóllehet már ő is disztrófiában szenvedett. Vagyis egy ember fogta magát, és egy másik, kevéssé ismert, sőt számára kevéssé érdekes emberért feláldozta a maga életét. Olga Fjodorovna, aki ismerte a kegyetlen valóságot, semmiképp sem számíthatott arra, ami azután történt: más kollégák ugyanis a segítségére siettek, hogy kitartson a hónap végéig. És segítettek is rajta...

Ez is a blokád igazsága. Semmit nem érvénytelenít, de mindennek más — fennkölten tragikus - hangzást ad. Az ember nagyon sok mindenre képes, de milyen keserű, hogy az élet újra meg újra elképzelhetetlen áldozatokat követel tőle.

(Folytatjuk)