MAKSZIM
GORKIJ:
Lev
Tolsztoj
(Részlet
a Lev Tolsztoj című tanulmányból)
Meghalt
Lev Tolsztoj.
Megkaptam
a táviratot, s benne a legköznapibb szavakkal ott áll:
– Elhalálozott.
Ez
szíven ütött, haragomban, bánatomban felüvöltöttem, és most,
félőrült állapotomban, magam elé képzelem őt, amilyennek
ismertem, láttam, gyötrelmesen vágyom beszélni vele. Elképzelem
a koporsóban, úgy fekszik ott, mint egy sima kő a patak fenekén,
és ősz szakállában bizonyára ott bujkál csendesen az a
mindenkinek idegen, kis csalóka mosoly. És a keze, végre nyugodtan
összetéve pihen, elvégezte nehéz feladatát.
Felidézem
éles szemét – mindennek a velejébe látott –, ujjainak
mozgását, amelyek mindig mintha mintáztak volna valamit a
levegőből, szavait, tréfáit, kedves parasztkifejezéseit,
valahogyan bizonytalan hangját. S látom, ez az ember mennyit
felölelt az életből, milyen emberfelettien bölcs és félelmes.
Úgy
láttam őt egyszer, ahogy talán senki sem látta: a tengerparton
gyalog igyekeztem hozzá Gaszprába, és Juszupov birtoka tövében,
közvetlenül a víz szélén, a kövek között megpillantottam
szögletes ... alakját, gyűrődött, szürke, rossz ruhában,
formát vesztett kalapban. Ül, arcát a tenyerébe támasztja. Ujjai
között ezüstös szakállszálak repdesnek, a messzeségbe néz, a
tenger végtelenjébe, s a zöld fényű hullámocskák szelíden a
lábához törleszkednek, hízelkednek, mintha önmagukról
mesélnének valamit az öreg látnoknak. Változékony nap volt, a
köveken felhőárnyékok siklottak, s az öregember a kövekkel
együtt hol felfénylett, hol elsötétedett. A hatalmas, repedezett
köveket illatos moszatok lepték be, előző nap erősen hullámzott.
Ő maga is megelevenedett régi-régi kőnek látszott, aki minden
kezdetet és végcélt ismer, s arra gondol: mi végük lesz a földi
köveknek, füveknek, a tenger vizének s az embernek, és az egész
világnak, a kőtől a napig. A tenger pedig lelkének része, és
körös-körül minden őáltala, őbelőle lett. Az öregember
tűnődő mozdulatlanságában látnoki varázshatalom érződött,
mely sötétségbe mélyült el alatta, csúcsával pedig kutatóan a
föld feletti kék térségbe magasodott, mintha ő – koncentrált
akarata – szólítaná s lökné el a hullámokat, futtatná a
felhőket és árnyékokat, amelyek szinte mozgatják a köveket és
keltegetik álmukból. S ekkor pillanatnyi őrületemben, úgy
éreztem – lehetséges! mindjárt feláll, int, s a tenger
megalvad, megüvegesedik, a kövek pedig megmozdulnak, felkiáltanak,
és körös-körül megelevenedik minden, felzúg, beszélni kezd,
más-más hangon, magáról, róla, neki. Szóval ki nem fejezhető,
mit éreztem akkor, elragadtatás és aggodalom fogta el a lelkemet,
majd mindez ebbe az egy boldog gondolatba olvadt:
„Nem
vagyok én árva itt e földön, amíg ez az ember is itt él."
Óvatosan,
nehogy lábam alatt egy kavics is megcsikorduljon, visszatértem, nem
akartam gondolataiban zavarni. És most, most árvának érzem magam,
írok és sírok, soha életemben nem sírtam ilyen kétségbeesetten,
ilyen keservesen, vigasztalanul. Nem tudom: szerettem-e, de hát mit
számít az, hogy szeretet volt ez vagy gyűlölet? Mindig hatalmas
és fantasztikus érzéseket s háborgást ébresztett lelkemben; még
a kínos, ellenséges érzés is, ha ő keltette, olyan formát
öltött, amely nem nyomasztott, hanem mintegy ingerelte a lelket, s
tágította, érzékenyebbé, befogadóbbá tette. Jó volt ő,
amikor cipőtalpával csoszogva, mintha a talajt egyengetné
parancsolóan, hirtelen megjelent valahonnan, egy sarokból vagy az
ajtóból, odasietett az emberhez, szapora, könnyű léptekkel, mint
aki sokat jár a földön, és hüvelykujjait az övébe dugva,
megállt egy pillanatra, fürgén körülnézett, éles
pillantásával, amely nyomban mindent észrevett, és mindennek az
értelmét felszippantotta.
– Jó
napot!
Én
mindig így fordítottam át ezt a szót: Jó napot, nekem ez
élvezet, maga meg nem sok értelmét látja, de mégis – jó
napot!
Kilép
hozzánk. Kis termetű. De egyszerre mindenki eltörpül mellette.
Parasztszakálla,
durva, de nem mindennapi keze, egyszerű öltözéke, és ez az egész
látszólagos, kényelmes demokratizmusa sokakat megtévesztett,
nemegyszer tanúja voltam, amint az orosz emberek, akik megszokták,
hogy a „ruhája szerint" fogadják az embert – ősi jobbágy
szokás! – elkezdték ontani azt a kenetes nyíltszívűséget,
amelyet pontosabban bizalmaskodásnak neveznek:
„Jaj
kedves atyánkfia, te! Hát ilyen vagy! Végre megértem a kegyet,
hogy szemtől szembe lássam szülőföldem legnagyobb fiát. Örökkön
egészségben élj, és fogadd hódolatomat!"
Ez
a moszkvai-orosz, őszinte és bensőséges hang, az orosz
„szabadgondolkodó" pedig így beszélt:
„Lev
Nyikolajevics! Bár nem értek egyet az ön vallásbölcseleti
nézeteivel, de az ön személyében mélységesen tisztelem a nagy
művészt..."
És
a parasztszakáll alól, a gyűrött, demokratikus zubbonyból
előbukkan az agg orosz úr, a kiváló arisztokrata, mire a
nyíltszívű, művelt, és egyéb emberek orra azonnal elkékül a
tűrhetetlen hidegtől. Jó volt látni ezt a telivér lényt, jó
volt megfigyelni mozdulatainak nemes finomságát, beszédének
büszke fegyelmezettségét, lesújtó szavának elegáns
szabatosságát. Csak annyi úriasság volt benne, amennyi a
szolgáknak kellett. És ha felkeltették Tolsztojban az urat, akkor
könnyen, fesztelenül megjelent, és úgy lehengerelte őket, hogy
csak hápogtak és eltörpültek.
Egyszer
éppen egy ilyen „nyíltszívű" moszkvai orosszal tértem
vissza Jasznaja Poljanából Moszkvába; sokáig nem bírt
lélegzethez jutni, csak szánalmasan mosolygott, és zavartan
ismételgette :
– N-na,
jól beleizzadtam. Phű, de szigorú...
És
mellékesen nyilvánvaló sajnálkozással felkiáltott:
– Pedig
azt hittem, hogy csakugyan anarchista. Mind azt hajtogatják:
anarchista, anarchista, és én elhittem...
Gazdag
gyáros volt az illető, nagy hasú, hájas, vörös arcú, miért
kívánta, hogy Tolsztoj anarchista legyen? Az orosz lélek
„mélységes titkainak" egyike.
Ha
Lev Nyikolajevics tetszeni akart, azt sokkal könnyebben elérte,
mint akármelyik okos, szép asszony. Különböző emberek ülnek
nála: Nyikolaj Mihajlovics nagyherceg, Ilja, a szociáldemokrata
mázoló Jaltából, Pacuk, stundista, holmi muzsikus, egy német,
Kleinmichel grófnő jószágigazgatója, Bulgakov, a költő, és
mindannyian egyformán szerelmes pillantással néznek rá. Lao-ce
tanát fejtegeti nekik, s úgy érzem, mintha valami rendkívüli
zenekar-ember volna, aki egyszerre több hangszeren játszik:
réztrombitán, dobon, harmonikán és fuvolán. Úgy néztem rá,
mint mindenki más. És most még egyszer szeretném megnézni – de
már soha többé nem látom.
Újságírók
jöttek, azt állítják, távirat érkezett Rómába, amely „Lev
Tolsztoj halálhírét cáfolja". Fontoskodtak, fecsegtek,
bőbeszédűen fejezték ki részvétüket Oroszországnak. Az orosz
lapok semmi kételyt nem hagynak.
Nem
lehetett hazudni neki, még szánalomból sem, súlyos betegen sem
keltett szánalmat. Ilyen embereket szánni, mint ő, ízetlenség.
Az ilyeneket kímélni kell, dédelgetni, nem pedig holmi lélektelen,
elcsépelt szavak porát szórni rájuk.
Kérdezgette:
– Nem
tetszem magának?
Ezt
kellett válaszolni: „Nem, nem tetszik."
– Nem
szeret engem? – „Nem, ma nem szeretem."
Kérdéseiben
könyörtelen volt, a válaszokban tartózkodó, ahogyan egy bölcshöz
illik.
Csodálatos
szépen beszélt a múltról, s a legszebben Turgenyevről. Fetről
kedélyes mosolygással, és mindig valami mulatságosat mondott;
Nyekraszovról hidegen, szkeptikusan nyilatkozott, ám valamennyi
íróról úgy, mintha a gyermekei volnának, és ő, az apjuk,
minden hibájukat ismeri, és – nesze nektek! – a rosszat
hangsúlyozza a jó rovására. S valahányszor rosszat mondott
valakiről, úgy éreztem, alamizsnával enyhíti hallgatói
szegénységét; rosszul esett ítéleteit hallgatnom, elmés kis
mosolya előtt akaratlanul is lesütöttem a szemem, és semmi sem
maradt meg az emlékezetemben.
Egy
ízben dühösen bizonygatta, hogy G. I. Uszpenszkij tulai tájnyelven
írt, és teljesen tehetségtelen. Ugyancsak ő pedig a jelenlétemben
A. P. Csehovnak ezt mondta:
– Ez
aztán az író! Őszinteségének erejével Dosztojevszkijre
emlékeztet, csakhogy Dosztojevszkij zugpolitikát folytatott és
felvágott, ő pedig egyszerűbb és őszintébb. Ha Istenben hinne,
valami szektáns válnék belőle.
– Hogyan
mondhatta hát, hogy tulai író és tehetségtelen?
Szemét
bozontos szemöldöke alá rejtette, és aztán így válaszolt:
– Rosszul
írt. Miféle nyelvezete van? Több benne az írásjel, mint a szó.
A tehetség szeretet. Aki szeret, az tehetséges is. Nézze a
szerelmeseket, mind tehetségesek!
Dosztojevszkijről
csak ímmel-ámmal, kényszeredetten beszélt, valamit kerülgetett,
valamit legyűrt magában.
— Konfuciusz
tanaival kellett volna megismerkednie, vagy a buddhistákéval, az
megnyugtatta volna. Ez a legfőbb, amit mindenkinek kivétel nélkül
ismernie kell. Heves vérű ember volt, ha megharagszik, kopasz feje
búbján dudorok ugrálnak, és a fülét mozgatja. Sok mindent
megérzett, de hibásan gondolkodott. Fourier híveitől tanult
gondolkodni, Butasevicstől és másoktól. Aztán egész életében
gyűlölte őket. Volt valami zsidós a gondolkodásmódjában.
Bizalmatlan volt, hiú, nehézkes és szerencsétlen. Különös,
hogy annyian olvassák, nem értem, miért! Nehéz és haszontalan
olvasmány, mert mindezek a Félkegyelműek, Kamaszok,
Raszkolnyikovok, és mindez nem így volt, egyszerűbb és érthetőbb
minden. De például Leszkovot kár, hogy nem olvassák, vérbeli
író, maga olvasta?
– Igen.
Nagyon szeretem, különösen a nyelvét.
– A
nyelvet csodálatosan ismerte, szinte a bűvésze volt. Különös,
hogy maga szereti, pedig maga valahogy nem orosz, nem oroszok a
gondolatai, nem haragszik, hogy így beszélek? Öregember vagyok, és
talán a mostani irodalmat már nem tudom megérteni, de folyton úgy
érzem, hogy ez az irodalom nem orosz. Sajátságos verseket kezdtek
írni, nem tudom, miért versek ezek, és kinek szólnak. Puskintól,
Tyutcsevtől, Sensintől kell versírást tanulni. Maga például –
Csehovhoz fordult –, maga orosz! Igen, nagyon, nagyon orosz.
És
nyájasan mosolyogva átölelte Anton Pavlovics vállát, az pedig
zavartan, mély hangon a nyaralójára meg a tatárokra terelte a
szót. Csehovot szerette, és valahányszor ránézett, mintha
megsimogatta volna Anton Pavlovics arcát a tekintetével, amely
szinte gyengéd volt abban a pillanatban. Anton Pavlovics egy szép
nap Alekszandra Lvovnával a parkban sétált, s Tolsztoj, aki akkor
még gyengélkedett, karosszékében ülve a verandán, valahogy
egészen utánanyújtózott, és halkan mondta:
– Hej,
micsoda nagyszerű, kedves ember! Szerény, mint egy kisasszony! Úgy
is lépked, mint egy kisasszony. Egyszerűen csodálatos!
Egy
este, szürkületkor, összehunyorított szemmel, szemöldökét
rángatva olvasta a Szergij atya egyik jelenetének változatát,
amely arról szól, hogy a nő elindul a remetét megkísérteni;
amikor végére ért, kissé felemelte fejét, és szemét behunyva,
tisztán, érthetően mondta:
– Jól
megírtad, öreg, jól!
Bámulatos
egyszerűen hangzott ez a szájából, olyan őszintén lelkesült a
szépségen, hogy soha életemben el nem felejtem azt az
elragadtatást, amit akkor éreztem, elragadtatásomat nem tudtam,
képtelen voltam kifejezni, de elfojtása is óriási erőfeszítésembe
került. Még a szívverésem is elállt, majd hirtelen minden
megújult és éltetően friss lett körülöttem.
Látni
kellett, hogyan beszél, hogy megértsük beszédének sajátos és
kifejezhetetlen szépségét, olykor szabálytalannak tetszett, sűrűn
ismétlődtek egyes szavak, és teli volt falusias egyszerűséggel.
Szavainak ereje nem a hangsúlyban rejlett, nem is az arcjátékában,
hanem a szem csillogásában és fényében, soha ilyen beszédes két
szemet nem láttam. Ezer szeme volt ebben a kettőben.
Szuler,
Csehov, Szergej Lvovics és még valaki, a parkban ülve a nőkről
beszélgettek; sokáig szótlanul hallgatta őket, majd hirtelen
megjegyezte:
– Én
majd akkor mondom meg az asszonyokról az igazságot, ha fél lábbal
a sírban leszek, aztán gyorsan be a koporsóba, s magamra csukom a
fedelét, most fogjanak meg! – és a tekintete olyan kihívó,
baljós fénnyel villant, hogy egy pillanatra mindenki elhallgatott.
Úgy
gondolom, Vaszka Buszlajev merész és tudásra szomjazó kópésága
élt benne, és Avvakum esperes makacs szellemének egy része,
valahol felül vagy oldalt pedig a csaadajevi szkepticizmus bújt
meg. Művészlelkét az avvakumi alapelv marcangolta, az prédikált;
Shakespeare-t és Dantét a novgorodi csínytevő döngette, a
csaadajevi rész pedig mosolygott a lélek eme mulatságain, sőt
alkalomadtán a kínjain is.
A
tudományt és az államiságot pedig elképesztette ez az ősorosz
ember, aki emberibbé akarta tenni az életet, és sok-sok sikertelen
erőlködés után eljutott a passzív anarchizmusig.
Ez
bámulatos! De Olaf Gulbransson, a Simplizissimus karikaturistája,
titokzatos intuícióval felismerte Tolsztojban a buszlajevi vonást,
nézze meg jól a rajzát, mennyire hasonlít hajszálpontosan az
igazi Lev Tolsztojhoz, s hogy ebben a csukott, rejtett szemű arcban
mennyi merész értelem van, amely „sem tüsszentésben, sem
álomban, sem kuvikolásban", semmiféle babonában nem hisz.
Előttem
áll ez az öreg varázsló, aki mindenkinek idegenül, magányosan
járta be a gondolkodás valamennyi pusztaságát, keresve a mindent
átfogó igazságot, és nem találta meg a maga számára; nézem,
és bár nagy a veszteség szomorúsága, fájdalmamat és gyászomat
enyhíti a büszkeség, hogy láttam ezt az embert.
Különös
volt Lev Nyikolajevicsot a „tolsztojánusok" között látni;
ott áll egy pompás harangtorony, a harangja szüntelenül
cseng-bong, egész világ hallja, s körülötte óvatos kis
kutyuskák futkosnak, vonítással kísérik a harang szavát, s
gyanakodva sandítanak egymásra: melyikük vonított jobban. Nekem
mindig úgy rémlett, hogy ezek az emberek mind a Jasznaja Poljana-i
házat, mind Panyina grófnő kastélyát teljesen átitatták a
képmutatás, gyávaság, kicsinyes kufárkodás és örökséglesés
szellemével. A „tolsztojánusok"-ban van valami közös vonás
azokkal a zarándokokkal, akik Oroszország eldugott zugaiban
bolyongva kutyacsontokat hordoznak magukkal, és ereklyeszilánknak
hazudják azokat, és akik „egyiptomi sötétséggel" meg az
istenanya „könnyeivel" kereskednek. Emlékszem, Jasznaja
Poljanában egy ilyen apostol lemondott a tojásevésről, nehogy a
tyúkokat megbántsa, a tulai állomáson pedig jóízűen
fogyasztotta a húst, és azt mondogatta:
– Túloz
a kis öreg!
Csaknem
valamennyien szeretnek sóhajtozni, csókolózni, mindnek izzadt,
lagymatag a keze és hamis a szeme. Ugyanakkor gyakorlatias emberek,
nagyon is ügyesen rendezik el földi ügyeiket.
Lev
Nyikolajevics természetesen jól látta a „tolsztojánusok"
igazi célját, megértette ezt Szulerzsickij is, akit gyengéden
szeretett, és akiről mindig ifjú hévvel és elragadtatással
beszélt. Egyszer Jasznajában valaki ékesszólóan magyarázta,
milyen jó élni, és milyen tiszta lett a lelke Tolsztoj tanításának
elfogadása után; Lev Nyikolajevics odahajolt hozzám, és halkan
mondta:
– Egyre
hazudik a selma, de azért, hogy örömet szerezzen nekem...
Sokan
igyekeztek örömet szerezni neki, de nem vettem észre, hogy ügyesen
és jól csinálták volna. Ő szinte sohasem beszélt velem a
szokásos témáiról, a teljes megbocsátásról, a felebaráti
szeretetről, az Evangéliumról és a buddhizmusról, nyilván
rögtön felismerte, hogy mindez „nem nekem való". Én
mélységesen értékeltem ezt.
Ha
akarta, akkor valahogy különösen szépen tapintatos, finom és
szelíd tudott lenni, beszéde elbűvölően egyszerű és kellemes
volt, olykor pedig alig bírtam hallgatni. Mindig visszatetsző volt
nekem, ahogyan a nőkről vélekedett, e tekintetben túlságosan
„népies" lett, és valami mesterkéltség csengett a
szavaiban, valami nem őszinte, s ugyanakkor nagyon is személyes
hang. Mintha megbántották volna egyszer, és sem megbocsátani, sem
felejteni nem tudná. Megismerkedésünk estéjén bevitt a
dolgozószobájába – ez Hamovnyikiben volt – leültetett magával
szemben, s a Varenyka Oleszováról, meg a Huszonhat férfi – egy
lányról kezdett beszélni. Engem levert ez a hang, sőt
elképesztett, olyan nyíltan, élesen beszélt, és bizonygatta,
hogy egészséges leányra nem jellemző a szemérem.
– Ha
egy leány elmúlt tizenöt éves és egészséges, kívánja, hogy
ölelgessék, fogdossák. Értelme még fél attól, amit nem ismer,
nem ért, ezt nevezik szeméremnek, szűziességnek. De a teste már
tudja, hogy az érthetetlen elkerülhetetlen, törvényszerű, és az
értelem ellenére beteljesülést követel. A maga leírása szerint
ez a Varenyka Oleszova egészséges, de csenevészként érez, itt
valami sántít.
Majd
a Huszonhat férfi – egy leány hősnőjére tért át, „illetlen"
szavakat ejtve, egyiket a másik után, és olyan egyszerűséggel,
amely cinizmusnak tetszett, sőt kissé bántott is. Később
megértettem, hogy az „útszéli" szavakat csak azért
használta, mert pontosabbnak és találóbbnak vélte őket, de
akkor kínos volt a beszédét hallgatnom. Nem ellenkeztem vele,
egyszerre figyelmessé, nyájassá vált, s arról kérdezgetett,
hogyan éltem, tanultam, mit olvastam.
– Azt
beszélik, maga nagyon olvasott ember, igaz? Mondja, Korolenko
muzsikus?
– Úgy
hiszem, nem az. Nem tudom.
– Nem
tudja? Tetszenek magának az elbeszélései?
– Igen,
nagyon.
– A
kontraszt miatt. Ő lírikus, magában pedig nincs ilyesmi. Olvasta
Weltmant?
– Igen.
— Jó
író, ugye? Élénk, szabatos, túlzásoktól mentes. Olykor jobb
Gogolnál. Ismerte Balzacot. Gogol pedig Marlinszkijt utánozta.
Amikor
megjegyeztem, hogy Gogol valószínűleg Hoffmann, Sterne, és talán
Dickens befolyásának engedett, rám nézett, és azt kérdezte:
– Ezt
olvasta valahol? Nem? Ez nem igaz. Gogol aligha ismerte Dickenst. De
maga valóban sokat olvasott, nézze, ez ártalmas! Kolcov ezzel
tette tönkre magát.
Búcsúzáskor
megölelt, megcsókolt, és azt mondta:
– Maga
igazi muzsik! Nehéz lesz magának az írók között, de semmitől
se féljen, beszéljen csak mindig úgy, ahogy érez, ha nyersen
hangzik is, sebaj! Az okos emberek megértik.
Ez
az első találkozás kettős érzést váltott ki belőlem: örültem
is, és büszke voltam, hogy Tolsztojt láttam, de a velem folytatott
beszélgetése némiképp vizsgára emlékeztetett, és mintha nem a
Kozákok, a Holsztomer, a Háború és béke szerzőjét láttam
volna, hanem egy urat, aki hozzám leereszkedve, szükségesnek
vélte, hogy valami „népi stílusban" beszéljen velem,
útszéli nyelven, és ez megdöntötte a róla alkotott
elképzelésemet, azt az elképzelést, amelybe beleéltem magam, és
amelyet úgy dédelgettem.
Másodszor
Jasznajában láttam. Borús, őszi nap volt, szitált az eső, és ő
nehéz posztókabátot és valódi vízhatlan, magas szárú
bőrcsizmát húzva sétálni vitt a nyírfaligetbe. Fiatalosan ugrál
át a pocsolyákon, árkokon, fejére rázza az ágakról az
esőcseppeket, és remekül meséli, hogyan magyarázta neki Sensin
Schopenhauert ebben a ligetben. S gyengéd, szerető kézzel
simogatja meg a nedves, sima nyírfatörzseket.
– A
minap olvastam valahol e sorokat:
Nincs
gomba már, de gombaillat
Árad
a mélyből nyirkosan...
– nagyon
jó, nagyon igaz!
Hirtelen
egy nyúl hemperedett a lábunk elé. Lev Nyikolajevics felszökkent,
egészen tűzbe jött, arcát élénk pír öntötte el, és mekkorát
kurjantott, az öreg vadász! Azután leírhatatlan kis mosollyal
nézett rám, és bölcs, emberi nevetésre fakadt. Csodálatosan
nagyszerű volt ebben a pillanatban!
Egy
másik alkalommal ugyanott, a parkban, egy kányát figyelt; a kánya
a baromfiudvar felett lebegett, körözött és megállt a levegőben,
alig mozgatta a szárnyát, és habozott: lecsapjon-e, vagy korai
még. Lev Nyikolajevics egész testében kiegyenesedett, eltakarta
szemét, és remegve suttogta:
– A
tyúkjainkra pályázik a gaz. Most, most... most rögtön... ó,
félek! Ott a kocsis, nem? Ide kell hívni...
És
odahívta. Kiáltásától a kánya megijedt, feljebb szállt, és
elkanyarodott, eltűnt. Lev Nyikolajevics felsóhajtott, és
nyilvánvaló rosszallással korholta önmagát:
– Nem
kellett volna kiáltani, úgyis elrepült volna.
Egy
ízben Tifliszről beszéltem neki, és V. V. Flerovszkij-Bervi nevét
említettem.
– Ismerte?
– kérdezte élénken Lev Nyikolajevics. – Beszéljen róla,
milyen? Belefogtam az elmondásába, hogy Flerovszkij hosszú
szakállú, nagy szemű, magas, sovány ember, hosszú vitorlavászon
khitónt öltve, s egy kis tüszőt kötve az övére (vörös borban
főtt rizs volt benne), hatalmas lenvászon napernyővel
felfegyverkezve, miként járta velem együtt a Kaukázuson túli
vidék hegyi ösvényeit, s hogy egyszer egy bivaly jött szembe
velünk a szűk ösvényen, mi pedig óvatosan megretiráltunk
előtte, nyitott ernyővel hadonászva a rosszindulatú állat felé,
hátráltunk, és egyre az a veszély fenyegetett, hogy a szakadékba
zuhanunk. Hirtelen könnyeket pillantottam meg Lev Nyikolajevics
szemében, és zavartan elhallgattam.
– Ne
törődjön vele, beszéljen csak, beszéljen! Örömömben
könnyezek, hogy egy derék emberről hallok! Milyen érdekes!
Ilyennek is képzeltem őt, rendkívülinek. A radikális írók
között ő a legokosabb, a legérettebb, az Ábécé-jében igen jól
megírja, hogy az egész civilizációnk barbár, a kultúra pedig
békés nemzedékek ügye, a gyengéké, nem az erőseké, s a létért
való küzdelem hazug kitalálás, amellyel a gonoszságot akarják
igazolni. Maga persze nem ért egyet ezzel? Bezzeg Daudet, ő is ezt
vallja, emlékszik Paul Astier alakjára?
– Hogyan
érthetnék egyet Flerovszkij elméletével, akár csak a
normannoknak Európa történelmében játszott szerepét illetően
is?
– A
normannok, az más!
Ha
nem akart válaszolni, mindig ezt mondta: „Az más." Mindig
úgy éreztem – s nem hiszem, hogy tévednék –, hogy Lev
Nyikolajevics nemigen szeretett irodalomról beszélni, de élénken
érdeklődött az írók személye iránt. „Ismeri? Milyen? Hol
született?" Ezeket a kérdéseket gyakran hallottam tőle. S
következtetései csaknem mindig valami új oldaláról mutatták be
az illetőt.
V.
G. Korolenkóra vonatkozóan eltűnődve mondta:
– Nem
nagy-orosz, ezért igazabban, jobban kell látnia az életünket,
mint ahogyan mi magunk látjuk.
Csehovról,
akit gyengéden, szívből szeretett:
– Az
orvostudomány zavarja őt, ha nem volna orvos, még jobban írna.
A
fiatalok valamelyikéről:
– Angolnak
tetteti magát, ez legkevésbé egy moszkvainak sikerül.
Nekem
nem egy alkalommal mondta:
– Maga
füllent. Ezek a maga Kuvaldái mind csak kiagyalt alakok.
Megjegyeztem, hogy Kuvalda élő ember.
– Beszélje
el, hol látta.
Nagyon
mulattatta az a jelenet, amely Kolontajev kazani békebíró
szobájában játszódott le, itt láttam először azt az embert,
akit Kuvalda néven örökítettem meg.
– Kékvér!
– mondta nevetve, s a könnyeit törülgette. – Igen, igen,
kékvér! De milyen kedves, milyen mulatságos! Maga pedig elbeszélni
jobban tud, mint írni. Nem, maga romantikus, nagyotmondó, ismerje
csak be!
Azt
feleltem, hogy bizonyára minden író tódít egy keveset, amikor
olyannak írják le az embereket, amilyennek az életben szeretnék
látni; azt is mondtam, hogy szeretem az aktív embereket, akik
minden úton-módon, még erőszakkal is ellen akarnak állni az élet
gonoszságának.
– Az
erőszak pedig a legfőbb rossz! – kiáltotta, belém karolva. –
Hogyan kerül ki ebből az ellentmondásból, maga füllentő? Itt
van ez a maga műve, az Útitársam, ez nem kiagyalt, ez jó, mert
nem költött. De ha maga gondolkodik, csupa lovag születik az
agyában, csupa Amadis meg Siegfried...
Megjegyeztem,
hogy amíg még emberhez hasonló és elkerülhetetlen „útitársak"
szűk körében fogunk élni, mindent ingatag talajra, ellenséges
környezetben építünk. Elmosolyodott és könyökével könnyedén
oldalba bökött.
– Ebből
igen-igen veszélyes következtetéseket lehet levonni? Maga gyanús
szocialista. Romantikus, a romantikusoknak pedig monarchistának kell
lenniük, azok is voltak mindig.
– Hát
Hugó?
– Hugó,
az más. Nem szeretem őt, szószátyár.
Gyakran
megkérdezte, mit olvasok, és mindig megrótt érte, hogy –
véleménye szerint – rosszul választom meg a könyveket.
— Gibbon
rosszabb Kosztomarovnál, Mommsent kell olvasni, nagyon unalmas, de
komoly. Amikor megtudta, hogy a Zenganno fivérek volt az első
könyv, amelyet olvastam, még fel is háborodott.
– No
látja, ostoba regény. Ez is csak rontotta magát. A franciáknak
három írójuk van: Stendhal, Balzac, Flaubert, no és Maupassant,
de Csehov jobb nála. A Goncourt-ok maguk is bohócok, csak
megjátszották a komolyat. Könyvekből tanulmányozták az életet,
amelyeket hozzájuk hasonló hazudozók írtak, s azt hitték, hogy
ez komoly dolog, pedig senkinek sem kell.
– Semmiféle
degenerálódás nincs – mondogatta –, ezt csak az az olasz
Lombroso találta ki, a zsidó Nordau papagájként ismételgeti.
Olaszország a sarlatánok, kalandorok hazája, ott csak Aretinók,
Casanovák, Cagliostrók és hasonlóak születnek.
– Hát
Garibaldi?
– Az
politika, az más!
Egy
sereg tényre, amelyeket Oroszország kereskedőcsaládjainak a
történetéből soroltam fel, ezt felelte:
– Ez
nem igaz, ezt csak a bölcs könyvekben írják...
Elmondtam
neki egy ismerős kereskedőcsalád három nemzedékének történetét,
történetükben az elkorcsosodás törvénye különösen
kegyetlenül érvényesült; akkor izgatottan megráncigálta a
kabátom ujját és bizonykodott:
– Látja,
ez igaz! Ezt tudom, Tulában is van két ilyen család. És ezt meg
kell írni. Röviden, nagy regényt írni róla, érti? Okvetlenül!
Szeme
mohón csillogott.
– De
hiszen lovagok lesznek, Lev Nyikolajevics!
– Hagyja!
Ez nagyon komoly. Az, aki szerzetesnek megy, hogy az egész családért
imádkozzék, csodálatos! Ez az igazi: ti bűnöztök, én pedig
elmegyek, és leimádkozom a bűneiteket. S a másik, az unatkozó,
az a haszonleső építész, ez is igaz! És hogy iszik, és
vadállat, kicsapongó, mindenkit szeret, és egyszerre gyilkol, jaj,
ez kitűnő! Ezt meg kell írni, s a tolvajok meg koldusok között
nem szabad hősöket keresni, szükségtelen! A hősök hazugság,
kitalálás, csak emberek vannak, emberek, és semmi más.
Igen
gyakran rámutatott az elbeszéléseimben elkövetett túlzásokra,
egy alkalommal azonban, a Holt lelkek második részéről szólva,
szelíd mosollyal mondta:
– Mi
valamennyien borzasztóan füllentősek vagyunk. Én is, az ember
olykor ír, és hirtelen megsajnál valakit, fogja, és ad neki egy
szebb vonást, a másiktól meg elvesz, nehogy a többiek túlságosan
feketének tűnjenek fel mellette.
És
nyomban a hajthatatlan bíró szigorú hangján így folytatta.
– Hát
ezért mondom én, hogy a művészet hazugság, csalás, önkény, és
árt az embereknek. Nem arról írunk, ami van, amilyen az igazi
élet, hanem amit mi gondolunk az életről, mi magunk. Kinek hasznos
tudnia, hogy látom ezt a tornyot vagy a tengert, vagy a tatárt,
miért érdekes ez, mire jó?
Olykor
szeszélyesnek tetszettek a gondolatai és érzései, sőt mintegy
szándékosan nyakatekertnek, de gyakrabban éppen a gondolatok
szigorú nyíltságával lepte meg az embereket, mint a kegyetlen
Istennel rettenthetetlenül perlekedő Jób.
Így
beszélt:
– Megyek
egyszer május végén a kijevi országúton; a föld Paradicsom,
minden ujjong, az ég felhőtlen, madarak dalolnak, méhek
döngicsélnek, a nap olyan simogató, és körös-körül minden
ünnepi, emberies, pompás. Könnyekig elérzékenyültem, és én is
méhnek éreztem magamat, amelynek a föld legeslegszebb virágai
adattak, és közel éreztem az Istent a lelkemhez. Hirtelen látom:
az út szélén, a bokrok alatt, egy zarándokpár hever, egymáson
forgolódnak, szürkék, piszkosak, öregecskék mind a ketten,
féregként hancúroznak és dünnyögnek, artikulátlan hangokat
hallatnak, s a nap könyörtelenül megvilágítja csupasz, kék
lábukat, petyhüdt testüket. Szíven ütött ez a kép. Úristen,
te, a szépség alkotója, hogy nem szégyelled magad? Nagyon rossz
érzésem támadt...
– Igen,
látja, ilyenek történnek. A természet, a bogumilok az ördög
művének tartották, kegyetlenül és túlságosan csúfolkodva
kínozza az embert: erejét elveszi, de a vágyat meghagyja. Minden
élő embernél így van ez. Csak az embernek adatott, hogy az ilyen
kínnak minden szégyenét és borzalmát végigszenvedje, a testében
adatott neki. Úgy hordozzuk magunkban, mint elkerülhetetlen
büntetést, de milyen bűnért?
– Amikor
ezt elbeszélte, szeme furcsán elváltozott, hol gyermekien panaszos
lett, hol szárazon, mogorván fénylett. Ajka meg-megvonaglott, a
bajusza felborzolódott. Amikor befejezte, zubbonya zsebéből kendőt
húzott elő, és erősen megtörölte arcát, noha száraz volt.
Majd parasztosan erős kezének kampós ujjaival kisimította
szakállát, és halkan ismételte:
– Igen,
de milyen bűnért?
Egy
ízben Djulberből Aj-Todor felé mentem vele az alsó úton.
Könnyedén lépegetett, mint egy ifjú, és valamivel idegesebben
beszélt, mint máskor:
– A
test a lélek engedelmes kutyája legyen, ahová a lélek küldi, oda
fusson, mi meg hogyan élünk? A test ide-oda futkos, garázdálkodik,
s a lélek tehetetlenül és szánalmasan követi.
Erősen
megdörzsölte mellét a szíve táján, felvonta szemöldökét, és
folytatta visszaemlékezését:
– Moszkvában,
a Szuharev-bástya körül, egy elhagyatott mellékutcában láttam
ősszel egy részeg asszonyt, a járda szélén feküdt. Piszkos
patak folyt ki az udvarról, egyenest az asszony tarkója és háta
alá, ott fekszik ebben a hideg lében, dünnyög, fészkelődik,
egész testével a latyakban, és hiába próbál felállni. Arca
megvonaglott, összehunyorította szemét, s fejét rázva, halkan
ajánlotta:
– Üljünk
le itt... A legszörnyűbb, legundorítóbb látvány a részeg nő.
Segíteni akartam neki, és nem bírtam, undorodtam tőle, az egész
nő olyan nyálkás, vizenyős volt, ha hozzáér az ember, egy
hónapig le nem mossa a kezéről, szörnyű! A kerékvetőn meg egy
szürke szemű, szöszke kisfiú ült, arcán könnyek peregnek
végig, szipog, és reménytelenül, fáradtan nyafogja:
– Anyu-u...
na, anyu-u. Kelj már fe-el...
Az
asszony karját mozgatja, röffent, kissé felemeli fejét, és újra,
toccs, bele a latyakba. Elhallgatott, majd körülnézve,
nyugtalanul, szinte suttogva folytatta: – Bizony, bizony,
borzalmas! Maga sok részeg nőt látott? Sokat, ó, istenem! Ne
írjon erről, ne!
– Miért?
Szemembe
nézett, és mosolyogva megismételte:
– Miért?
Majd
elgondolkozva, lassan mondta:
– Nem
tudom. Én csak úgy... szégyen ilyen rondaságokról írni. De hát
miért ne írna? Igen, mindent meg kell írni, mindenről...
Könnyek
csillantak a szemében. Letörölte, és egyre mosolyogva
zsebkendőjét nézte, és újra könnyek peregtek a ráncokon.
– Sírok
— mondta. – Öregember vagyok, szívembe markol, ha valami
borzalmas dolog jut eszembe.
Könnyedén
oldalba bökött:
– Maga
is, ha életét leélte, s minden marad, ahogy volt, maga is sírni
fog akkor, még inkább, mint én, „patakzóbban", mondják az
asszonyok... De mindent meg kell írni, mindenről, különben a
szöszke kisfiú megharagszik, a szemére veti, nem igaz, nem a
teljes igazság, mondja majd. Ő megköveteli az igazságot!
Hirtelen
megrázkódott, és jóságos hangon javasolta: – No, mondjon el
valamit, maga jó elbeszélő. Valamit a gyerekkoráról, magáról.
Hihetetlen, hogy maga is volt kicsi valamikor, olyan különös
ember. Mintha felnőttnek született volna. Gondolataiban sok a
gyerekesség, éretlenség, pedig elég sokat tud az életről, nem
is kell többet. No, beszéljen...
És
kényelmesen elnyúlt a fenyőfa alatt, a meztelen gyökereken,
figyelte a szürke tűlevelek között szaladgáló nyüzsgő kis
hangyákat.
Az
északi ember számára, szokatlanul változatos délszaki
környezetben, az öntelten buja, elbizakodottan zabolátlan növények
között, ő, Lev Tolsztoj – már a neve is belső erejére vall! –
ez a kis termetű ember, aki valamiféle nagyon erős, mélyen földi
gyökerekből kötődött, olyan csupa bütyök az egész, itt,
mondom, a Krím hivalkodó flórájának közepette egyidejűleg
helyén is volt, meg nem is. Olyan volt, mint valami ősrégi ember,
s mintegy az egész környék ura, ura és teremtője, aki évszázados
távollét után megtér a maga teremtette birodalmába. Sok mindent
elfelejtett, sok minden új a számára, minden olyan, amilyennek
lennie kell, de mégsem teljesen olyan, és nyomban ki kell deríteni,
mi nem olyan, és miért nem.
Sietős,
fürge lépésekkel jár-kel az utakon és ösvényeken, a vérbeli
földkutató járásával, s éles szemével, amely elől egyetlenegy
kő, egyetlenegy gondolat sem marad rejtve, néz, méreget, tapogat,
összehasonlít. És féktelen gondolatok eleven magvait hinti szét
maga körül. Azt mondja Szulernek:
– Te
Ljovuska, semmit sem olvasol, ez nem helyes, mert elbizakodottság,
Gorkij pedig sokat olvas, és ez sem helyes, ez azért van, mert nem
bízik magában. Én sokat írok, s ez nem helyes, mert öreges
hiúságból fakad, abból a vágyból, hogy mindenki úgy
gondolkozzék, ahogy én. Persze a magam számára jól gondolkodom,
de Gorkij azt hiszi, hogy neki ez nem jó, te pedig semmit sem
gondolsz, csak: értetlenül pislogsz, azt nézed, mibe
kapaszkodhatnál. S olyasmibe kapaszkodol, ami nem neked való, ez
már nemegyszer megtörtént veled. Belekapaszkodol, rátámaszkodsz,
de amikor elmozdul, te nem tartod vissza. Csehovnak van egy kitűnő
elbeszélése: Aranyos! ...te szinte hasonlítasz ahhoz a lányhoz.
– Mennyiben?
– kérdezte nevetve Szuler.
– Szeretni
szeretsz, de választani nem tudsz, és elaprózod magad.
– Mind
ilyenek?
– Mind?
– ismételte Lev Nyikolajevics. – Nem, nem mindenki.
S
váratlanul szinte rám csapott a kérdésével:
– Maga
miért nem hisz Istenben?
– Nincs
hitem, Lev Nyikolajevics.
– Ez
nem igaz. Maga természettől fogva istenhivő, és nem tud Isten
nélkül meglenni. Ezt majd hamarosan megérzi. De nyakasságból nem
hisz, bántódottságból: nem úgy van a világ megteremtve, ahogy
maga szeretné. Szégyenlősségből is lehet nem hinni: így vannak
a fiatalemberek: imádják a nőt, de nem akarják kimutatni, félnek,
hogy nem érti meg, no és merszük sincs hozzá. A hithez, akárcsak
a szerelemhez, bátorság kell, mersz. Azt kell mondani magunknak:
hiszek, és minden jóra fordul, minden olyanná válik, amilyennek
akarja az ember, megmagyarázza önmagát és magához vonz. Látja,
maga sok mindent szeret, a hit pedig fokozott szeretet, még jobban
kell szeretnie, akkor ez a szeretet hitté válik. Ha egy nőt szeret
az ember, az a legkülönb a világon, s okvetlenül mindenki a
legkülönbet szereti, már ez is hit. Hitetlen ember képtelen
szeretni. Az olyan ma ebbe szeret, egy év múlva amabba. Az ilyen
embernek lelke: csavargó, meddő életet él, ez rossz. Maga hívőnek
született, és ne akarjon más lenni. Azt mondja, szépség? Hát mi
a szépség? A legfőbb és legtökéletesebb: Isten.
Azelőtt
jóformán még sohasem beszélt velem erről a témáról, és a
kérdés váratlansága, fontossága valahogy lehengerelt, és
meghátrálásra késztetett. Ő a díványon ült, maga alá húzta
lábát, diadalmasan belemosolygott a szakállába, megfenyegetett,
és azt mondta:
– Ezt
hallgatással nem intézi el, nem ám!
Én
pedig, aki nem hiszek Istenben, miért, miért nem, nagyon óvatosan,
kissé félénken nézek rá, csak nézek, és azt gondolom magamban:
„Ez az ember Istenhez hasonló!"
BRODSZKY
ERZSÉBET fordítása
Forrás:
Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 50-59. l.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése