Lev Tolsztoj emlékszám (4)

MAKSZIM GORKIJ:

Lev Tolsztoj

(Részlet a Lev Tolsztoj című tanulmányból)

Meghalt Lev Tolsztoj.

Megkaptam a táviratot, s benne a legköznapibb szavakkal ott áll:

– Elhalálozott.

Ez szíven ütött, haragomban, bánatomban felüvöltöttem, és most, félőrült állapotomban, magam elé képzelem őt, amilyennek ismertem, láttam, gyötrelmesen vágyom beszélni vele. Elképzelem a koporsóban, úgy fekszik ott, mint egy sima kő a patak fenekén, és ősz szakállában bizonyára ott bujkál csendesen az a mindenkinek idegen, kis csalóka mosoly. És a keze, végre nyugodtan összetéve pihen, elvégezte nehéz feladatát.

Felidézem éles szemét – mindennek a velejébe látott –, ujjainak mozgását, amelyek mindig mintha mintáztak volna valamit a levegőből, szavait, tréfáit, kedves parasztkifejezéseit, valahogyan bizonytalan hangját. S látom, ez az ember mennyit felölelt az életből, milyen emberfelettien bölcs és félelmes.

Úgy láttam őt egyszer, ahogy talán senki sem látta: a tengerparton gyalog igyekeztem hozzá Gaszprába, és Juszupov birtoka tövében, közvetlenül a víz szélén, a kövek között megpillantottam szögletes ... alakját, gyűrődött, szürke, rossz ruhában, formát vesztett kalapban. Ül, arcát a tenyerébe támasztja. Ujjai között ezüstös szakállszálak repdesnek, a messzeségbe néz, a tenger végtelenjébe, s a zöld fényű hullámocskák szelíden a lábához törleszkednek, hízelkednek, mintha önmagukról mesélnének valamit az öreg látnoknak. Változékony nap volt, a köveken felhőárnyékok siklottak, s az öregember a kövekkel együtt hol felfénylett, hol elsötétedett. A hatalmas, repedezett köveket illatos moszatok lepték be, előző nap erősen hullámzott. Ő maga is megelevenedett régi-régi kőnek látszott, aki minden kezdetet és végcélt ismer, s arra gondol: mi végük lesz a földi köveknek, füveknek, a tenger vizének s az embernek, és az egész világnak, a kőtől a napig. A tenger pedig lelkének része, és körös-körül minden őáltala, őbelőle lett. Az öregember tűnődő mozdulatlanságában látnoki varázshatalom érződött, mely sötétségbe mélyült el alatta, csúcsával pedig kutatóan a föld feletti kék térségbe magasodott, mintha ő – koncentrált akarata – szólítaná s lökné el a hullámokat, futtatná a felhőket és árnyékokat, amelyek szinte mozgatják a köveket és keltegetik álmukból. S ekkor pillanatnyi őrületemben, úgy éreztem – lehetséges! mindjárt feláll, int, s a tenger megalvad, megüvegesedik, a kövek pedig megmozdulnak, felkiáltanak, és körös-körül megelevenedik minden, felzúg, beszélni kezd, más-más hangon, magáról, róla, neki. Szóval ki nem fejezhető, mit éreztem akkor, elragadtatás és aggodalom fogta el a lelkemet, majd mindez ebbe az egy boldog gondolatba olvadt:

„Nem vagyok én árva itt e földön, amíg ez az ember is itt él."

Óvatosan, nehogy lábam alatt egy kavics is megcsikorduljon, visszatértem, nem akartam gondolataiban zavarni. És most, most árvának érzem magam, írok és sírok, soha életemben nem sírtam ilyen kétségbeesetten, ilyen keservesen, vigasztalanul. Nem tudom: szerettem-e, de hát mit számít az, hogy szeretet volt ez vagy gyűlölet? Mindig hatalmas és fantasztikus érzéseket s háborgást ébresztett lelkemben; még a kínos, ellenséges érzés is, ha ő keltette, olyan formát öltött, amely nem nyomasztott, hanem mintegy ingerelte a lelket, s tágította, érzékenyebbé, befogadóbbá tette. Jó volt ő, amikor cipőtalpával csoszogva, mintha a talajt egyengetné parancsolóan, hirtelen megjelent valahonnan, egy sarokból vagy az ajtóból, odasietett az emberhez, szapora, könnyű léptekkel, mint aki sokat jár a földön, és hüvelykujjait az övébe dugva, megállt egy pillanatra, fürgén körülnézett, éles pillantásával, amely nyomban mindent észrevett, és mindennek az értelmét felszippantotta.

– Jó napot!

Én mindig így fordítottam át ezt a szót: Jó napot, nekem ez élvezet, maga meg nem sok értelmét látja, de mégis – jó napot!

Kilép hozzánk. Kis termetű. De egyszerre mindenki eltörpül mellette.

Parasztszakálla, durva, de nem mindennapi keze, egyszerű öltözéke, és ez az egész látszólagos, kényelmes demokratizmusa sokakat megtévesztett, nemegyszer tanúja voltam, amint az orosz emberek, akik megszokták, hogy a „ruhája szerint" fogadják az embert – ősi jobbágy szokás! – elkezdték ontani azt a kenetes nyíltszívűséget, amelyet pontosabban bizalmaskodásnak neveznek:

„Jaj kedves atyánkfia, te! Hát ilyen vagy! Végre megértem a kegyet, hogy szemtől szembe lássam szülőföldem legnagyobb fiát. Örökkön egészségben élj, és fogadd hódolatomat!"

Ez a moszkvai-orosz, őszinte és bensőséges hang, az orosz „szabadgondolkodó" pedig így beszélt:

„Lev Nyikolajevics! Bár nem értek egyet az ön vallásbölcseleti nézeteivel, de az ön személyében mélységesen tisztelem a nagy művészt..."

És a parasztszakáll alól, a gyűrött, demokratikus zubbonyból előbukkan az agg orosz úr, a kiváló arisztokrata, mire a nyíltszívű, művelt, és egyéb emberek orra azonnal elkékül a tűrhetetlen hidegtől. Jó volt látni ezt a telivér lényt, jó volt megfigyelni mozdulatainak nemes finomságát, beszédének büszke fegyelmezettségét, lesújtó szavának elegáns szabatosságát. Csak annyi úriasság volt benne, amennyi a szolgáknak kellett. És ha felkeltették Tolsztojban az urat, akkor könnyen, fesztelenül megjelent, és úgy lehengerelte őket, hogy csak hápogtak és eltörpültek.

Egyszer éppen egy ilyen „nyíltszívű" moszkvai orosszal tértem vissza Jasznaja Poljanából Moszkvába; sokáig nem bírt lélegzethez jutni, csak szánalmasan mosolygott, és zavartan ismételgette :

– N-na, jól beleizzadtam. Phű, de szigorú...

És mellékesen nyilvánvaló sajnálkozással felkiáltott:

– Pedig azt hittem, hogy csakugyan anarchista. Mind azt hajtogatják: anarchista, anarchista, és én elhittem...

Gazdag gyáros volt az illető, nagy hasú, hájas, vörös arcú, miért kívánta, hogy Tolsztoj anarchista legyen? Az orosz lélek „mélységes titkainak" egyike.

Ha Lev Nyikolajevics tetszeni akart, azt sokkal könnyebben elérte, mint akármelyik okos, szép asszony. Különböző emberek ülnek nála: Nyikolaj Mihajlovics nagyherceg, Ilja, a szociáldemokrata mázoló Jaltából, Pacuk, stundista, holmi muzsikus, egy német, Kleinmichel grófnő jószágigazgatója, Bulgakov, a költő, és mindannyian egyformán szerelmes pillantással néznek rá. Lao-ce tanát fejtegeti nekik, s úgy érzem, mintha valami rendkívüli zenekar-ember volna, aki egyszerre több hangszeren játszik: réztrombitán, dobon, harmonikán és fuvolán. Úgy néztem rá, mint mindenki más. És most még egyszer szeretném megnézni – de már soha többé nem látom.

Újságírók jöttek, azt állítják, távirat érkezett Rómába, amely „Lev Tolsztoj halálhírét cáfolja". Fontoskodtak, fecsegtek, bőbeszédűen fejezték ki részvétüket Oroszországnak. Az orosz lapok semmi kételyt nem hagynak.

Nem lehetett hazudni neki, még szánalomból sem, súlyos betegen sem keltett szánalmat. Ilyen embereket szánni, mint ő, ízetlenség. Az ilyeneket kímélni kell, dédelgetni, nem pedig holmi lélektelen, elcsépelt szavak porát szórni rájuk.

Kérdezgette:

– Nem tetszem magának?

Ezt kellett válaszolni: „Nem, nem tetszik."

– Nem szeret engem? – „Nem, ma nem szeretem."

Kérdéseiben könyörtelen volt, a válaszokban tartózkodó, ahogyan egy bölcshöz illik.

Csodálatos szépen beszélt a múltról, s a legszebben Turgenyevről. Fetről kedélyes mosolygással, és mindig valami mulatságosat mondott; Nyekraszovról hidegen, szkeptikusan nyilatkozott, ám valamennyi íróról úgy, mintha a gyermekei volnának, és ő, az apjuk, minden hibájukat ismeri, és – nesze nektek! – a rosszat hangsúlyozza a jó rovására. S valahányszor rosszat mondott valakiről, úgy éreztem, alamizsnával enyhíti hallgatói szegénységét; rosszul esett ítéleteit hallgatnom, elmés kis mosolya előtt akaratlanul is lesütöttem a szemem, és semmi sem maradt meg az emlékezetemben.

Egy ízben dühösen bizonygatta, hogy G. I. Uszpenszkij tulai tájnyelven írt, és teljesen tehetségtelen. Ugyancsak ő pedig a jelenlétemben A. P. Csehovnak ezt mondta:

– Ez aztán az író! Őszinteségének erejével Dosztojevszkijre emlékeztet, csakhogy Dosztojevszkij zugpolitikát folytatott és felvágott, ő pedig egyszerűbb és őszintébb. Ha Istenben hinne, valami szektáns válnék belőle.

– Hogyan mondhatta hát, hogy tulai író és tehetségtelen?

Szemét bozontos szemöldöke alá rejtette, és aztán így válaszolt:

– Rosszul írt. Miféle nyelvezete van? Több benne az írásjel, mint a szó. A tehetség szeretet. Aki szeret, az tehetséges is. Nézze a szerelmeseket, mind tehetségesek!

Dosztojevszkijről csak ímmel-ámmal, kényszeredetten beszélt, valamit kerülgetett, valamit legyűrt magában.

— Konfuciusz tanaival kellett volna megismerkednie, vagy a buddhistákéval, az megnyugtatta volna. Ez a legfőbb, amit mindenkinek kivétel nélkül ismernie kell. Heves vérű ember volt, ha megharagszik, kopasz feje búbján dudorok ugrálnak, és a fülét mozgatja. Sok mindent megérzett, de hibásan gondolkodott. Fourier híveitől tanult gondolkodni, Butasevicstől és másoktól. Aztán egész életében gyűlölte őket. Volt valami zsidós a gondolkodásmódjában. Bizalmatlan volt, hiú, nehézkes és szerencsétlen. Különös, hogy annyian olvassák, nem értem, miért! Nehéz és haszontalan olvasmány, mert mindezek a Félkegyelműek, Kamaszok, Raszkolnyikovok, és mindez nem így volt, egyszerűbb és érthetőbb minden. De például Leszkovot kár, hogy nem olvassák, vérbeli író, maga olvasta?

– Igen. Nagyon szeretem, különösen a nyelvét.

– A nyelvet csodálatosan ismerte, szinte a bűvésze volt. Különös, hogy maga szereti, pedig maga valahogy nem orosz, nem oroszok a gondolatai, nem haragszik, hogy így beszélek? Öregember vagyok, és talán a mostani irodalmat már nem tudom megérteni, de folyton úgy érzem, hogy ez az irodalom nem orosz. Sajátságos verseket kezdtek írni, nem tudom, miért versek ezek, és kinek szólnak. Puskintól, Tyutcsevtől, Sensintől kell versírást tanulni. Maga például – Csehovhoz fordult –, maga orosz! Igen, nagyon, nagyon orosz.

És nyájasan mosolyogva átölelte Anton Pavlovics vállát, az pedig zavartan, mély hangon a nyaralójára meg a tatárokra terelte a szót. Csehovot szerette, és valahányszor ránézett, mintha megsimogatta volna Anton Pavlovics arcát a tekintetével, amely szinte gyengéd volt abban a pillanatban. Anton Pavlovics egy szép nap Alekszandra Lvovnával a parkban sétált, s Tolsztoj, aki akkor még gyengélkedett, karosszékében ülve a verandán, valahogy egészen utánanyújtózott, és halkan mondta:

– Hej, micsoda nagyszerű, kedves ember! Szerény, mint egy kisasszony! Úgy is lépked, mint egy kisasszony. Egyszerűen csodálatos!

Egy este, szürkületkor, összehunyorított szemmel, szemöldökét rángatva olvasta a Szergij atya egyik jelenetének változatát, amely arról szól, hogy a nő elindul a remetét megkísérteni; amikor végére ért, kissé felemelte fejét, és szemét behunyva, tisztán, érthetően mondta:

– Jól megírtad, öreg, jól!

Bámulatos egyszerűen hangzott ez a szájából, olyan őszintén lelkesült a szépségen, hogy soha életemben el nem felejtem azt az elragadtatást, amit akkor éreztem, elragadtatásomat nem tudtam, képtelen voltam kifejezni, de elfojtása is óriási erőfeszítésembe került. Még a szívverésem is elállt, majd hirtelen minden megújult és éltetően friss lett körülöttem.

Látni kellett, hogyan beszél, hogy megértsük beszédének sajátos és kifejezhetetlen szépségét, olykor szabálytalannak tetszett, sűrűn ismétlődtek egyes szavak, és teli volt falusias egyszerűséggel. Szavainak ereje nem a hangsúlyban rejlett, nem is az arcjátékában, hanem a szem csillogásában és fényében, soha ilyen beszédes két szemet nem láttam. Ezer szeme volt ebben a kettőben.

Szuler, Csehov, Szergej Lvovics és még valaki, a parkban ülve a nőkről beszélgettek; sokáig szótlanul hallgatta őket, majd hirtelen megjegyezte:

– Én majd akkor mondom meg az asszonyokról az igazságot, ha fél lábbal a sírban leszek, aztán gyorsan be a koporsóba, s magamra csukom a fedelét, most fogjanak meg! – és a tekintete olyan kihívó, baljós fénnyel villant, hogy egy pillanatra mindenki elhallgatott.

Úgy gondolom, Vaszka Buszlajev merész és tudásra szomjazó kópésága élt benne, és Avvakum esperes makacs szellemének egy része, valahol felül vagy oldalt pedig a csaadajevi szkepticizmus bújt meg. Művészlelkét az avvakumi alapelv marcangolta, az prédikált; Shakespeare-t és Dantét a novgorodi csínytevő döngette, a csaadajevi rész pedig mosolygott a lélek eme mulatságain, sőt alkalomadtán a kínjain is.

A tudományt és az államiságot pedig elképesztette ez az ősorosz ember, aki emberibbé akarta tenni az életet, és sok-sok sikertelen erőlködés után eljutott a passzív anarchizmusig.

Ez bámulatos! De Olaf Gulbransson, a Simplizissimus karikaturistája, titokzatos intuícióval felismerte Tolsztojban a buszlajevi vonást, nézze meg jól a rajzát, mennyire hasonlít hajszálpontosan az igazi Lev Tolsztojhoz, s hogy ebben a csukott, rejtett szemű arcban mennyi merész értelem van, amely „sem tüsszentésben, sem álomban, sem kuvikolásban", semmiféle babonában nem hisz.

Előttem áll ez az öreg varázsló, aki mindenkinek idegenül, magányosan járta be a gondolkodás valamennyi pusztaságát, keresve a mindent átfogó igazságot, és nem találta meg a maga számára; nézem, és bár nagy a veszteség szomorúsága, fájdalmamat és gyászomat enyhíti a büszkeség, hogy láttam ezt az embert.

Különös volt Lev Nyikolajevicsot a „tolsztojánusok" között látni; ott áll egy pompás harangtorony, a harangja szüntelenül cseng-bong, egész világ hallja, s körülötte óvatos kis kutyuskák futkosnak, vonítással kísérik a harang szavát, s gyanakodva sandítanak egymásra: melyikük vonított jobban. Nekem mindig úgy rémlett, hogy ezek az emberek mind a Jasznaja Poljana-i házat, mind Panyina grófnő kastélyát teljesen átitatták a képmutatás, gyávaság, kicsinyes kufárkodás és örökséglesés szellemével. A „tolsztojánusok"-ban van valami közös vonás azokkal a zarándokokkal, akik Oroszország eldugott zugaiban bolyongva kutyacsontokat hordoznak magukkal, és ereklyeszilánknak hazudják azokat, és akik „egyiptomi sötétséggel" meg az istenanya „könnyeivel" kereskednek. Emlékszem, Jasznaja Poljanában egy ilyen apostol lemondott a tojásevésről, nehogy a tyúkokat megbántsa, a tulai állomáson pedig jóízűen fogyasztotta a húst, és azt mondogatta:

– Túloz a kis öreg!

Csaknem valamennyien szeretnek sóhajtozni, csókolózni, mindnek izzadt, lagymatag a keze és hamis a szeme. Ugyanakkor gyakorlatias emberek, nagyon is ügyesen rendezik el földi ügyeiket.

Lev Nyikolajevics természetesen jól látta a „tolsztojánusok" igazi célját, megértette ezt Szulerzsickij is, akit gyengéden szeretett, és akiről mindig ifjú hévvel és elragadtatással beszélt. Egyszer Jasznajában valaki ékesszólóan magyarázta, milyen jó élni, és milyen tiszta lett a lelke Tolsztoj tanításának elfogadása után; Lev Nyikolajevics odahajolt hozzám, és halkan mondta:

– Egyre hazudik a selma, de azért, hogy örömet szerezzen nekem...

Sokan igyekeztek örömet szerezni neki, de nem vettem észre, hogy ügyesen és jól csinálták volna. Ő szinte sohasem beszélt velem a szokásos témáiról, a teljes megbocsátásról, a felebaráti szeretetről, az Evangéliumról és a buddhizmusról, nyilván rögtön felismerte, hogy mindez „nem nekem való". Én mélységesen értékeltem ezt.

Ha akarta, akkor valahogy különösen szépen tapintatos, finom és szelíd tudott lenni, beszéde elbűvölően egyszerű és kellemes volt, olykor pedig alig bírtam hallgatni. Mindig visszatetsző volt nekem, ahogyan a nőkről vélekedett, e tekintetben túlságosan „népies" lett, és valami mesterkéltség csengett a szavaiban, valami nem őszinte, s ugyanakkor nagyon is személyes hang. Mintha megbántották volna egyszer, és sem megbocsátani, sem felejteni nem tudná. Megismerkedésünk estéjén bevitt a dolgozószobájába – ez Hamovnyikiben volt – leültetett magával szemben, s a Varenyka Oleszováról, meg a Huszonhat férfi – egy lányról kezdett beszélni. Engem levert ez a hang, sőt elképesztett, olyan nyíltan, élesen beszélt, és bizonygatta, hogy egészséges leányra nem jellemző a szemérem.

– Ha egy leány elmúlt tizenöt éves és egészséges, kívánja, hogy ölelgessék, fogdossák. Értelme még fél attól, amit nem ismer, nem ért, ezt nevezik szeméremnek, szűziességnek. De a teste már tudja, hogy az érthetetlen elkerülhetetlen, törvényszerű, és az értelem ellenére beteljesülést követel. A maga leírása szerint ez a Varenyka Oleszova egészséges, de csenevészként érez, itt valami sántít.

Majd a Huszonhat férfi – egy leány hősnőjére tért át, „illetlen" szavakat ejtve, egyiket a másik után, és olyan egyszerűséggel, amely cinizmusnak tetszett, sőt kissé bántott is. Később megértettem, hogy az „útszéli" szavakat csak azért használta, mert pontosabbnak és találóbbnak vélte őket, de akkor kínos volt a beszédét hallgatnom. Nem ellenkeztem vele, egyszerre figyelmessé, nyájassá vált, s arról kérdezgetett, hogyan éltem, tanultam, mit olvastam.

– Azt beszélik, maga nagyon olvasott ember, igaz? Mondja, Korolenko muzsikus?

– Úgy hiszem, nem az. Nem tudom.

– Nem tudja? Tetszenek magának az elbeszélései?

– Igen, nagyon.

– A kontraszt miatt. Ő lírikus, magában pedig nincs ilyesmi. Olvasta Weltmant?

– Igen.

— Jó író, ugye? Élénk, szabatos, túlzásoktól mentes. Olykor jobb Gogolnál. Ismerte Balzacot. Gogol pedig Marlinszkijt utánozta.

Amikor megjegyeztem, hogy Gogol valószínűleg Hoffmann, Sterne, és talán Dickens befolyásának engedett, rám nézett, és azt kérdezte:

– Ezt olvasta valahol? Nem? Ez nem igaz. Gogol aligha ismerte Dickenst. De maga valóban sokat olvasott, nézze, ez ártalmas! Kolcov ezzel tette tönkre magát.

Búcsúzáskor megölelt, megcsókolt, és azt mondta:

– Maga igazi muzsik! Nehéz lesz magának az írók között, de semmitől se féljen, beszéljen csak mindig úgy, ahogy érez, ha nyersen hangzik is, sebaj! Az okos emberek megértik.

Ez az első találkozás kettős érzést váltott ki belőlem: örültem is, és büszke voltam, hogy Tolsztojt láttam, de a velem folytatott beszélgetése némiképp vizsgára emlékeztetett, és mintha nem a Kozákok, a Holsztomer, a Háború és béke szerzőjét láttam volna, hanem egy urat, aki hozzám leereszkedve, szükségesnek vélte, hogy valami „népi stílusban" beszéljen velem, útszéli nyelven, és ez megdöntötte a róla alkotott elképzelésemet, azt az elképzelést, amelybe beleéltem magam, és amelyet úgy dédelgettem.

Másodszor Jasznajában láttam. Borús, őszi nap volt, szitált az eső, és ő nehéz posztókabátot és valódi vízhatlan, magas szárú bőrcsizmát húzva sétálni vitt a nyírfaligetbe. Fiatalosan ugrál át a pocsolyákon, árkokon, fejére rázza az ágakról az esőcseppeket, és remekül meséli, hogyan magyarázta neki Sensin Schopenhauert ebben a ligetben. S gyengéd, szerető kézzel simogatja meg a nedves, sima nyírfatörzseket.

– A minap olvastam valahol e sorokat:

Nincs gomba már, de gombaillat

Árad a mélyből nyirkosan...

– nagyon jó, nagyon igaz!

Hirtelen egy nyúl hemperedett a lábunk elé. Lev Nyikolajevics felszökkent, egészen tűzbe jött, arcát élénk pír öntötte el, és mekkorát kurjantott, az öreg vadász! Azután leírhatatlan kis mosollyal nézett rám, és bölcs, emberi nevetésre fakadt. Csodálatosan nagyszerű volt ebben a pillanatban!

Egy másik alkalommal ugyanott, a parkban, egy kányát figyelt; a kánya a baromfiudvar felett lebegett, körözött és megállt a levegőben, alig mozgatta a szárnyát, és habozott: lecsapjon-e, vagy korai még. Lev Nyikolajevics egész testében kiegyenesedett, eltakarta szemét, és remegve suttogta:

– A tyúkjainkra pályázik a gaz. Most, most... most rögtön... ó, félek! Ott a kocsis, nem? Ide kell hívni...

És odahívta. Kiáltásától a kánya megijedt, feljebb szállt, és elkanyarodott, eltűnt. Lev Nyikolajevics felsóhajtott, és nyilvánvaló rosszallással korholta önmagát:

– Nem kellett volna kiáltani, úgyis elrepült volna.

Egy ízben Tifliszről beszéltem neki, és V. V. Flerovszkij-Bervi nevét említettem.

– Ismerte? – kérdezte élénken Lev Nyikolajevics. – Beszéljen róla, milyen? Belefogtam az elmondásába, hogy Flerovszkij hosszú szakállú, nagy szemű, magas, sovány ember, hosszú vitorlavászon khitónt öltve, s egy kis tüszőt kötve az övére (vörös borban főtt rizs volt benne), hatalmas lenvászon napernyővel felfegyverkezve, miként járta velem együtt a Kaukázuson túli vidék hegyi ösvényeit, s hogy egyszer egy bivaly jött szembe velünk a szűk ösvényen, mi pedig óvatosan megretiráltunk előtte, nyitott ernyővel hadonászva a rosszindulatú állat felé, hátráltunk, és egyre az a veszély fenyegetett, hogy a szakadékba zuhanunk. Hirtelen könnyeket pillantottam meg Lev Nyikolajevics szemében, és zavartan elhallgattam.

– Ne törődjön vele, beszéljen csak, beszéljen! Örömömben könnyezek, hogy egy derék emberről hallok! Milyen érdekes! Ilyennek is képzeltem őt, rendkívülinek. A radikális írók között ő a legokosabb, a legérettebb, az Ábécé-jében igen jól megírja, hogy az egész civilizációnk barbár, a kultúra pedig békés nemzedékek ügye, a gyengéké, nem az erőseké, s a létért való küzdelem hazug kitalálás, amellyel a gonoszságot akarják igazolni. Maga persze nem ért egyet ezzel? Bezzeg Daudet, ő is ezt vallja, emlékszik Paul Astier alakjára?

– Hogyan érthetnék egyet Flerovszkij elméletével, akár csak a normannoknak Európa történelmében játszott szerepét illetően is?

– A normannok, az más!

Ha nem akart válaszolni, mindig ezt mondta: „Az más." Mindig úgy éreztem – s nem hiszem, hogy tévednék –, hogy Lev Nyikolajevics nemigen szeretett irodalomról beszélni, de élénken érdeklődött az írók személye iránt. „Ismeri? Milyen? Hol született?" Ezeket a kérdéseket gyakran hallottam tőle. S következtetései csaknem mindig valami új oldaláról mutatták be az illetőt.

V. G. Korolenkóra vonatkozóan eltűnődve mondta:

– Nem nagy-orosz, ezért igazabban, jobban kell látnia az életünket, mint ahogyan mi magunk látjuk.

Csehovról, akit gyengéden, szívből szeretett:

– Az orvostudomány zavarja őt, ha nem volna orvos, még jobban írna.

A fiatalok valamelyikéről:

– Angolnak tetteti magát, ez legkevésbé egy moszkvainak sikerül.

Nekem nem egy alkalommal mondta:

– Maga füllent. Ezek a maga Kuvaldái mind csak kiagyalt alakok. Megjegyeztem, hogy Kuvalda élő ember.

– Beszélje el, hol látta.

Nagyon mulattatta az a jelenet, amely Kolontajev kazani békebíró szobájában játszódott le, itt láttam először azt az embert, akit Kuvalda néven örökítettem meg.

– Kékvér! – mondta nevetve, s a könnyeit törülgette. – Igen, igen, kékvér! De milyen kedves, milyen mulatságos! Maga pedig elbeszélni jobban tud, mint írni. Nem, maga romantikus, nagyotmondó, ismerje csak be!

Azt feleltem, hogy bizonyára minden író tódít egy keveset, amikor olyannak írják le az embereket, amilyennek az életben szeretnék látni; azt is mondtam, hogy szeretem az aktív embereket, akik minden úton-módon, még erőszakkal is ellen akarnak állni az élet gonoszságának.

– Az erőszak pedig a legfőbb rossz! – kiáltotta, belém karolva. – Hogyan kerül ki ebből az ellentmondásból, maga füllentő? Itt van ez a maga műve, az Útitársam, ez nem kiagyalt, ez jó, mert nem költött. De ha maga gondolkodik, csupa lovag születik az agyában, csupa Amadis meg Siegfried...

Megjegyeztem, hogy amíg még emberhez hasonló és elkerülhetetlen „útitársak" szűk körében fogunk élni, mindent ingatag talajra, ellenséges környezetben építünk. Elmosolyodott és könyökével könnyedén oldalba bökött.

– Ebből igen-igen veszélyes következtetéseket lehet levonni? Maga gyanús szocialista. Romantikus, a romantikusoknak pedig monarchistának kell lenniük, azok is voltak mindig.

– Hát Hugó?

– Hugó, az más. Nem szeretem őt, szószátyár.

Gyakran megkérdezte, mit olvasok, és mindig megrótt érte, hogy – véleménye szerint – rosszul választom meg a könyveket.

— Gibbon rosszabb Kosztomarovnál, Mommsent kell olvasni, nagyon unalmas, de komoly. Amikor megtudta, hogy a Zenganno fivérek volt az első könyv, amelyet olvastam, még fel is háborodott.

– No látja, ostoba regény. Ez is csak rontotta magát. A franciáknak három írójuk van: Stendhal, Balzac, Flaubert, no és Maupassant, de Csehov jobb nála. A Goncourt-ok maguk is bohócok, csak megjátszották a komolyat. Könyvekből tanulmányozták az életet, amelyeket hozzájuk hasonló hazudozók írtak, s azt hitték, hogy ez komoly dolog, pedig senkinek sem kell.

– Semmiféle degenerálódás nincs – mondogatta –, ezt csak az az olasz Lombroso találta ki, a zsidó Nordau papagájként ismételgeti. Olaszország a sarlatánok, kalandorok hazája, ott csak Aretinók, Casanovák, Cagliostrók és hasonlóak születnek.

– Hát Garibaldi?

– Az politika, az más!

Egy sereg tényre, amelyeket Oroszország kereskedőcsaládjainak a történetéből soroltam fel, ezt felelte:

– Ez nem igaz, ezt csak a bölcs könyvekben írják...

Elmondtam neki egy ismerős kereskedőcsalád három nemzedékének történetét, történetükben az elkorcsosodás törvénye különösen kegyetlenül érvényesült; akkor izgatottan megráncigálta a kabátom ujját és bizonykodott:

– Látja, ez igaz! Ezt tudom, Tulában is van két ilyen család. És ezt meg kell írni. Röviden, nagy regényt írni róla, érti? Okvetlenül!

Szeme mohón csillogott.

– De hiszen lovagok lesznek, Lev Nyikolajevics!

– Hagyja! Ez nagyon komoly. Az, aki szerzetesnek megy, hogy az egész családért imádkozzék, csodálatos! Ez az igazi: ti bűnöztök, én pedig elmegyek, és leimádkozom a bűneiteket. S a másik, az unatkozó, az a haszonleső építész, ez is igaz! És hogy iszik, és vadállat, kicsapongó, mindenkit szeret, és egyszerre gyilkol, jaj, ez kitűnő! Ezt meg kell írni, s a tolvajok meg koldusok között nem szabad hősöket keresni, szükségtelen! A hősök hazugság, kitalálás, csak emberek vannak, emberek, és semmi más.

Igen gyakran rámutatott az elbeszéléseimben elkövetett túlzásokra, egy alkalommal azonban, a Holt lelkek második részéről szólva, szelíd mosollyal mondta:

– Mi valamennyien borzasztóan füllentősek vagyunk. Én is, az ember olykor ír, és hirtelen megsajnál valakit, fogja, és ad neki egy szebb vonást, a másiktól meg elvesz, nehogy a többiek túlságosan feketének tűnjenek fel mellette.

És nyomban a hajthatatlan bíró szigorú hangján így folytatta.

– Hát ezért mondom én, hogy a művészet hazugság, csalás, önkény, és árt az embereknek. Nem arról írunk, ami van, amilyen az igazi élet, hanem amit mi gondolunk az életről, mi magunk. Kinek hasznos tudnia, hogy látom ezt a tornyot vagy a tengert, vagy a tatárt, miért érdekes ez, mire jó?

Olykor szeszélyesnek tetszettek a gondolatai és érzései, sőt mintegy szándékosan nyakatekertnek, de gyakrabban éppen a gondolatok szigorú nyíltságával lepte meg az embereket, mint a kegyetlen Istennel rettenthetetlenül perlekedő Jób.

Így beszélt:

– Megyek egyszer május végén a kijevi országúton; a föld Paradicsom, minden ujjong, az ég felhőtlen, madarak dalolnak, méhek döngicsélnek, a nap olyan simogató, és körös-körül minden ünnepi, emberies, pompás. Könnyekig elérzékenyültem, és én is méhnek éreztem magamat, amelynek a föld legeslegszebb virágai adattak, és közel éreztem az Istent a lelkemhez. Hirtelen látom: az út szélén, a bokrok alatt, egy zarándokpár hever, egymáson forgolódnak, szürkék, piszkosak, öregecskék mind a ketten, féregként hancúroznak és dünnyögnek, artikulátlan hangokat hallatnak, s a nap könyörtelenül megvilágítja csupasz, kék lábukat, petyhüdt testüket. Szíven ütött ez a kép. Úristen, te, a szépség alkotója, hogy nem szégyelled magad? Nagyon rossz érzésem támadt...

– Igen, látja, ilyenek történnek. A természet, a bogumilok az ördög művének tartották, kegyetlenül és túlságosan csúfolkodva kínozza az embert: erejét elveszi, de a vágyat meghagyja. Minden élő embernél így van ez. Csak az embernek adatott, hogy az ilyen kínnak minden szégyenét és borzalmát végigszenvedje, a testében adatott neki. Úgy hordozzuk magunkban, mint elkerülhetetlen büntetést, de milyen bűnért?

– Amikor ezt elbeszélte, szeme furcsán elváltozott, hol gyermekien panaszos lett, hol szárazon, mogorván fénylett. Ajka meg-megvonaglott, a bajusza felborzolódott. Amikor befejezte, zubbonya zsebéből kendőt húzott elő, és erősen megtörölte arcát, noha száraz volt. Majd parasztosan erős kezének kampós ujjaival kisimította szakállát, és halkan ismételte:

– Igen, de milyen bűnért?

Egy ízben Djulberből Aj-Todor felé mentem vele az alsó úton. Könnyedén lépegetett, mint egy ifjú, és valamivel idegesebben beszélt, mint máskor:

– A test a lélek engedelmes kutyája legyen, ahová a lélek küldi, oda fusson, mi meg hogyan élünk? A test ide-oda futkos, garázdálkodik, s a lélek tehetetlenül és szánalmasan követi.

Erősen megdörzsölte mellét a szíve táján, felvonta szemöldökét, és folytatta visszaemlékezését:

– Moszkvában, a Szuharev-bástya körül, egy elhagyatott mellékutcában láttam ősszel egy részeg asszonyt, a járda szélén feküdt. Piszkos patak folyt ki az udvarról, egyenest az asszony tarkója és háta alá, ott fekszik ebben a hideg lében, dünnyög, fészkelődik, egész testével a latyakban, és hiába próbál felállni. Arca megvonaglott, összehunyorította szemét, s fejét rázva, halkan ajánlotta:

– Üljünk le itt... A legszörnyűbb, legundorítóbb látvány a részeg nő. Segíteni akartam neki, és nem bírtam, undorodtam tőle, az egész nő olyan nyálkás, vizenyős volt, ha hozzáér az ember, egy hónapig le nem mossa a kezéről, szörnyű! A kerékvetőn meg egy szürke szemű, szöszke kisfiú ült, arcán könnyek peregnek végig, szipog, és reménytelenül, fáradtan nyafogja:

– Anyu-u... na, anyu-u. Kelj már fe-el...

Az asszony karját mozgatja, röffent, kissé felemeli fejét, és újra, toccs, bele a latyakba. Elhallgatott, majd körülnézve, nyugtalanul, szinte suttogva folytatta: – Bizony, bizony, borzalmas! Maga sok részeg nőt látott? Sokat, ó, istenem! Ne írjon erről, ne!

– Miért?

Szemembe nézett, és mosolyogva megismételte:

– Miért?

Majd elgondolkozva, lassan mondta:

– Nem tudom. Én csak úgy... szégyen ilyen rondaságokról írni. De hát miért ne írna? Igen, mindent meg kell írni, mindenről...

Könnyek csillantak a szemében. Letörölte, és egyre mosolyogva zsebkendőjét nézte, és újra könnyek peregtek a ráncokon.

– Sírok — mondta. – Öregember vagyok, szívembe markol, ha valami borzalmas dolog jut eszembe.

Könnyedén oldalba bökött:

– Maga is, ha életét leélte, s minden marad, ahogy volt, maga is sírni fog akkor, még inkább, mint én, „patakzóbban", mondják az asszonyok... De mindent meg kell írni, mindenről, különben a szöszke kisfiú megharagszik, a szemére veti, nem igaz, nem a teljes igazság, mondja majd. Ő megköveteli az igazságot!

Hirtelen megrázkódott, és jóságos hangon javasolta: – No, mondjon el valamit, maga jó elbeszélő. Valamit a gyerekkoráról, magáról. Hihetetlen, hogy maga is volt kicsi valamikor, olyan különös ember. Mintha felnőttnek született volna. Gondolataiban sok a gyerekesség, éretlenség, pedig elég sokat tud az életről, nem is kell többet. No, beszéljen...

És kényelmesen elnyúlt a fenyőfa alatt, a meztelen gyökereken, figyelte a szürke tűlevelek között szaladgáló nyüzsgő kis hangyákat.

Az északi ember számára, szokatlanul változatos délszaki környezetben, az öntelten buja, elbizakodottan zabolátlan növények között, ő, Lev Tolsztoj – már a neve is belső erejére vall! – ez a kis termetű ember, aki valamiféle nagyon erős, mélyen földi gyökerekből kötődött, olyan csupa bütyök az egész, itt, mondom, a Krím hivalkodó flórájának közepette egyidejűleg helyén is volt, meg nem is. Olyan volt, mint valami ősrégi ember, s mintegy az egész környék ura, ura és teremtője, aki évszázados távollét után megtér a maga teremtette birodalmába. Sok mindent elfelejtett, sok minden új a számára, minden olyan, amilyennek lennie kell, de mégsem teljesen olyan, és nyomban ki kell deríteni, mi nem olyan, és miért nem.

Sietős, fürge lépésekkel jár-kel az utakon és ösvényeken, a vérbeli földkutató járásával, s éles szemével, amely elől egyetlenegy kő, egyetlenegy gondolat sem marad rejtve, néz, méreget, tapogat, összehasonlít. És féktelen gondolatok eleven magvait hinti szét maga körül. Azt mondja Szulernek:

– Te Ljovuska, semmit sem olvasol, ez nem helyes, mert elbizakodottság, Gorkij pedig sokat olvas, és ez sem helyes, ez azért van, mert nem bízik magában. Én sokat írok, s ez nem helyes, mert öreges hiúságból fakad, abból a vágyból, hogy mindenki úgy gondolkozzék, ahogy én. Persze a magam számára jól gondolkodom, de Gorkij azt hiszi, hogy neki ez nem jó, te pedig semmit sem gondolsz, csak: értetlenül pislogsz, azt nézed, mibe kapaszkodhatnál. S olyasmibe kapaszkodol, ami nem neked való, ez már nemegyszer megtörtént veled. Belekapaszkodol, rátámaszkodsz, de amikor elmozdul, te nem tartod vissza. Csehovnak van egy kitűnő elbeszélése: Aranyos! ...te szinte hasonlítasz ahhoz a lányhoz.

– Mennyiben? – kérdezte nevetve Szuler.

– Szeretni szeretsz, de választani nem tudsz, és elaprózod magad.

– Mind ilyenek?

– Mind? – ismételte Lev Nyikolajevics. – Nem, nem mindenki.

S váratlanul szinte rám csapott a kérdésével:

– Maga miért nem hisz Istenben?

– Nincs hitem, Lev Nyikolajevics.

– Ez nem igaz. Maga természettől fogva istenhivő, és nem tud Isten nélkül meglenni. Ezt majd hamarosan megérzi. De nyakasságból nem hisz, bántódottságból: nem úgy van a világ megteremtve, ahogy maga szeretné. Szégyenlősségből is lehet nem hinni: így vannak a fiatalemberek: imádják a nőt, de nem akarják kimutatni, félnek, hogy nem érti meg, no és merszük sincs hozzá. A hithez, akárcsak a szerelemhez, bátorság kell, mersz. Azt kell mondani magunknak: hiszek, és minden jóra fordul, minden olyanná válik, amilyennek akarja az ember, megmagyarázza önmagát és magához vonz. Látja, maga sok mindent szeret, a hit pedig fokozott szeretet, még jobban kell szeretnie, akkor ez a szeretet hitté válik. Ha egy nőt szeret az ember, az a legkülönb a világon, s okvetlenül mindenki a legkülönbet szereti, már ez is hit. Hitetlen ember képtelen szeretni. Az olyan ma ebbe szeret, egy év múlva amabba. Az ilyen embernek lelke: csavargó, meddő életet él, ez rossz. Maga hívőnek született, és ne akarjon más lenni. Azt mondja, szépség? Hát mi a szépség? A legfőbb és legtökéletesebb: Isten.

Azelőtt jóformán még sohasem beszélt velem erről a témáról, és a kérdés váratlansága, fontossága valahogy lehengerelt, és meghátrálásra késztetett. Ő a díványon ült, maga alá húzta lábát, diadalmasan belemosolygott a szakállába, megfenyegetett, és azt mondta:

– Ezt hallgatással nem intézi el, nem ám!

Én pedig, aki nem hiszek Istenben, miért, miért nem, nagyon óvatosan, kissé félénken nézek rá, csak nézek, és azt gondolom magamban: „Ez az ember Istenhez hasonló!"

BRODSZKY ERZSÉBET fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 50-59. l.

Lev Tolsztoj emlékszám (1)

ALEKSZANDR GOLDENVEJZER
Tolsztoj hétköznapjai

(Részlet a szerző Tolsztoj közelében c. könyvéből)

Tolsztoj rendszerint nyolc óra körül kelt fel, – kilenckor pedig már kávézás előtti sétára indult, amely alatt szeretett egyedül lenni. Ez volt magányos imádkozásának és küszöbön álló munkáján való töprengésének ideje. Amikor sétájából hazatért, majdnem mindig látogatók várták. Ezt olykor nagyon nehezen viselte el. Szokás szerint a reggeli (árpa-)kávéját egy kis kávéskannában, és két-három darab száraz kenyerét magával vitte a dolgozószobájába, ahonnan néha még egyszer kijött egy rövid időre, ha számára kedves vendég érkezett. Általában úgy két óra hosszat dolgozott a szobájában, ezután megreggelizett, majd sétára indult, többnyire lóháton. Tolsztoj keveset evett. Reggelire majdnem mindig egy lágy tojást fogyasztott, amelyet egy kis pohárkába öntött ki, és fehér kenyeret morzsolt hozzá. Ezen kívül egy kis zabkását evett. Séta után egy fél- vagy egy órát lefeküdt pihenni, ilyenkor rendszerint aludt. Az ebédhez, ha egészséges volt, élénk, könnyed járással jött, s közben hosszú szakállát simítgatta. Valamivel többet ebédelt: levest, második fogást (rizskotlettet, burgonyát vagy főzeléket) és édességet. Nagyon szerette a paradicsomot, amelyet nyersen, karikára vágva és olívaolajjal leöntve evett. Bort ritkán ivott, de néha, amikor rosszul érezte magát, lehajtott egy kis pohár madeirát vagy portóit. Előfordult, ha egy gyümölcs, például az eper, vagy valami más, például a kefir különösebben ízlett neki, nem vigyázott magára eléggé, és elrontotta a gyomrát. A tejet nem szerette. A halat sem, nem is ette, saját bevallása szerint akkor sem. amikor még nem volt vegetáriánus.
Tolsztoj régebben sokat dohányzott; egyszer azt mondta, hogy amilyen könnyen leszokott a húsevésről, olyan nehezen hagyta abba a dohányzást. Nem is sikerült neki egy csapásra. Néhányszor felhagyott a dohányzással, majd újra kezdte, amíg aztán végérvényesen abba nem hagyta.
Nagyon egyszerűen és szerényen öltözött: sötét nadrágot és szürke vagy fehér, nyáron vászonból készült, keskeny övvel átfogott, kívülhordós inget viselt, az öv mögé pedig gyakran bedugta egyik vagy mindkét kezét (ez volt közismert testtartása). Általában jó minőségű, finom bőrcsizmát vagy félcipőt hordott. Új cipőt sohasem láttam rajta: mindig csak ócskát, elnyűttet, gyakran fokozottat. Nyáron és ősszel sima szabású, kétsoros kabátot viselt; a fejére kerek sapkát vagy puha, könnyű, elég ócska, de valamikor bizonyára sok pénzbe került, szürke filckalapot tett. Nyári hőségben széles karimájú, összehajtható, meglehetősen eredeti fazonú, zöld béléses, fehér kalap volt rajta (nem emlékszem, ki ajándékozta neki), vagy egy szemellenzős, fehér vászonsapka. Télen nemezcsizmát és bundát hordott. Erős fagyok idején fejére csuklyái tett, amelyet valahogy asszonymódra kötött át, és még a szakállát is elrejtette benne.
Egyszer Moszkvában - Talyjana Lvovna esküvőjének1) másnapján, amikor a rokonok és barátok kikísérték a breszti pályaudvarra az ifjú párt (a fiatalasszony férjével külföldre utazott), láttam Tolsztojt egy pompás galléros, finom szőrmebundában; bizonyára régebben viselhette, amikor még „földesúri módon" öltözött. Aznap hideg volt, és Tolsztoj nem érezte egészen jól magát. Első pillanatban meg sem ismertem, annyira különös volt ilyen öltözetben látnom.
Tolsztoj, amikor gyengélkedett, rendszerint a saját szobájában üldögélt, könyvvel a kezében, meleg köntösben, és kis, kerek, fekete selyemsapkával a fején; ilyenkor néha szokatlanul hangosan ásított (leginkább alkonyat felé), s az ásítás, különösen nyáron, a nyitott ablakok mellett, az egész házban hallatszott, és biztosan jelezte rosszullétét. Ha a szobákban hideg volt, barna gyapjú, zekeszerű kötött kabátot vett fel, amelyet, úgy rémlik, az egyik Sztahovics nővér kötött. Tolsztoj, ha gyengélkedett, különösen amikor a pulzusa „rendetlenkedett", gyakran jellegzetes, száraz, rövid, szívbajos köhécselést hallatott. Szokatlanul őszintén, mindenkit magával ragadóan, gyerekesen tudott nevetni, néha még a könnye is kicsordult; de elég ritkán nevetett. Könnyen fakadt sírásra, nem annyira bánatában, hanem amikor olyasmit mesélt el, hallott vagy olvasott, ami megindította. Gyakran sírt zenehallgatás közben.
Tolsztoj különös módon tartotta a tollat: egyetlen ujját sem tette előre, hanem marokra fogta, és kör alakú mozdulatokkal vezette a tollat a papíron, szinte fel sem emelte róla. és nem vastagította sehol a vonalakat. Kéziratait nehéz olvasni, csak a hozzászokott szem tudja kivenni az egyes sorokat. Először mindig leírt egy csomó sort, sokat áthúzott és kijavított, azután az előző sorok közé újabbat rótt, különféle lábjegyzeteket és beszúrásokat készített az üres helyekre a teleírt oldalon keresztben is, és különálló, kis papírdarabkákra is irkált, – sok szót nem irt le végig, hanem gyakran egy szó helyett egyetlen betűt irt csupán. Kézirata első pillantásra olyan fekete festék benyomását kelti, amelyet régen a cenzúra használt egyes részek olvashatatlanná tételérc. Előfordult, hogy Tolsztoj maga sem tudta elolvasni azt, amit leírt. De azért néhány hozzá közelálló rokon vagy barát, néha nagyító segítségéhez folyamodva, végül is majdnem mindig eligazodott a kéziratán.
Tolsztoj meghatóan szerette a gyerekeket, és nagyon jól tudott velük bánni. A gyerekek szívesen jöttek el hozzá, s örömmel hallgatták elbeszéléseit.
Az állatokat, különösen a lovakat és a kutyákat Tolsztoj nagyon szerette, de a kutyaugatást nem bírta elviselni: amikor a közelben ugatott egy kutya, kifejezetten szenvedett tőle. Azt sem szerette, amikor a jelenlétében fütyörésztek, ez is – mint valami illetlenség – mindig felizgatta és kellemetlenül érintette.
Tolsztoj nagyon szerette a virágokat. Sétáiról mindig nagy csokor mezei virággal tért haza. A kerti virágok közül a legjobban a szagosbükkönyt és a tátikát kedvelte.
Apróságokban zsugori volt: sajnálta a papírt – gyakran fecnikre irt; nem szeretett veszteni a kártyán, holott Jasznajában mindig nagyon kis alapon játszottak, és a játék néhány kopejkás különbséggel végződött. Ezen kívül új holmikat is sajnált felvenni.

Goldenvejzer

Tolsztoj gyakran rajongott olyasmiért, amiről hallott vagy olvasott például a tormáért, a kumiszért, a kefirért, a fekete áfonya teáért stb. Ezek a szenvedélyei legtöbbször gyorsan elmúltak. Egyszer egyik látogatója elmesélte magáról, hogy hetente egyszer egész nap nem eszik egyáltalán. Tolsztoj ezt is kipróbálta. Élete végéig szeretett fürödni nyáron, ha egészséges volt . Valahogy úgy úszott, akár egy béka. Fürdéskor a parasztokhoz hasonlóan nem sokáig maradt bent s vízben, de teljes komolysággal, ráérősen fürdött, mintha csak feladatot teljesített volna. Amikor 1896 nyarán Jasznajában voltam, azt mondta: .,Ezen a nyáron fordult elő első ízben, hogy nem dolgozom a mezőn. Megöregedtem, érzem, mennyire nehezemre esne.”
Gyönyörűen olvasott fennhangon – egyszerűen, de a szépirodalmi műveknél sorra megváltoztatta a hangját a különböző szereplők szerint. Hallottam töle többek között (nem egészen végig) Puskin Pikk dámáját: Herzen Az őrült című művét (amelyet Tolsztoj nagyon nagyra értékelt, de úgy vélte, hogy a vége gyengébb a többi résznél, mivel mesterkélt és szentimentális); Az orvos, a haldokló és a holtak címűt (nem teljesen végig); néhány szemelvényt a Kolokolból, például egy katonai szemle leírását, amelyen jelen volt az osztrák császár és I. Miklós cár (ezt a leírást, amely Tolsztojt minden alkalommal fellelkesítette, többször is felolvasta a jelenlétemben,2 ezenkívül Csehov Lelkecském, Parasztok és Szakadékban című elbeszéléseit többször is.)
Tolsztoj nagyon szigorúan bírálta a paraszti élet leírásánál elkövetett pontatlanságokat és hibákat. Emlékszem, amikor Csehov Parasztok című elbeszélését olvasta, tett néhány ilyen megjegyzést. Nagyon régen történt, ezért most nem jut eszembe, mivel is voltak ezek a megjegyzések kapcsolatosak. Csehovot Tolsztoj rendkívül nagyra tartotta, sokra értékelte művészi tehetségét, éles elméjét és kifinomult orosz nyelvismeretét, de drámáit egyáltalán nem szerette.
Tolsztoj világosan és tömören tudta azoknak a szépirodalmi műveknek a tartalmát elmesélni, amelyeket elolvasott, vagy amelyek eszébe jutottak. Valódi élvezet volt ilyenkor hallgatni őt. 
Jól tudott nyelveket, majdnem folyékonyan fordított le francia, angol vagy német publicisztikai és egyéb műveket, amelyeket azonnal fennhangon olvasott oroszul.
Ritkán kellett nyilvánosság előtt beszélnie, nem is tette szívesen, és el is kerülte, ha egy mód volt rá. Azt mondta, hogy a néhány alkalom során, amikor nyilvánosan beszédet mondott, mindig kiválasztott a közönség soraiból egy feszülten figyelőt, és egész idő alatt úgy beszélt, mintha őhozzá szólna. Ez megkönnyítette számára a koncentrálást, és segítette abban, hogy leküzdje izgalmát, amely a szokatlan nyilvános szereplés miatt támadt benne.
Amikor szépirodalmi műveket irt, igyekezett az ábrázolt kor életmódjának körülményeit és sajátosságait minél elmélyültebben tanulmányozni, és e tekintetben nagyon szigorú volt önmagához. Amikor a Hadzsi-Muraton dolgozott, vagy a Fjodor Kuzmics című kisregényébe fogott (ezt a müvét különösen rajongva szerette), sok emberhez fordult felvilágosításért, többek között V. V. Sztaszovhoz, aki a pétervári Közkönyvtárból különféle anyagokat (udvari lapokat, emlékiratokat stb.) küldött a számára, és eljuttatta hozzá különféle kéziratok másolatait és részleteit is.
Egyszer Sztaszov elküldte Tolsztojnak II. Katalin egyik alkalmi kegyence levelének a másolatát, amelyben cinikusan nyílt, borzasztó részletek voltak Katalin cárnőről. Tolsztoj megmutatta nekem ezt a levelet, s egy részletet felhasznált belőle Fjodor Kuzmics című befejezetlen kisregény vázlatában.3) 
Nagyon szerette az Ezeregyéjszaka meséit. Jelenlétemben is sokszor idézte fel az egyes meséket, és elmesélte a tartalmukat. Egy vagy két évvel a halála előtt valaki elküldte neki az Ezeregyéjszaka meséinek új, teljes francia kiadását.4 ) Tolsztoj nagy örömmel újra végigolvasta, és sajnálkozott, hogy a túlságosan erotikus részletek bősége miatt családja egyetlen nőtagjának sem adhatja a könyvet a kezébe.
Rendkívül sok, teljesen különböző tartalmú könyvet olvasott: filozófiai, közgazdasági, tudományos, szépirodalmi műveket, folyóiratokat, s mindezt több nyelven. A világ minden tájáról kapott időszaki kiadványokat, mégpedig hatalmas mennyiségben. Nem futotta az idejéből, hogy mindent elolvasson, így sok, őt kevésbé érdeklő dolgot csak átnézett, de még e futólagos áttekintés során is döbbenetesen jól megragadta a könyv lényegét, és szerencsés kézzel talált rá a különösen jellegzetes részekre.
A művészetek közül kevésbé volt fogékony a festészet iránt. A tisztán festői szépség mintha egyáltalán nem érdekelte, és teljesen közömbösen hagyta volna. A festészetet főképp annak témája felől vagy pszichológiai oldaláról közelítette meg.
A művészetek közül alighanem a zene ragadta magával a leginkább. Bár természeténél fogva muzikális volt, és fiatal korában egy ideig lelkesen zongorázott, mégsem lett valódi zenész, a zenét csak amatőrként élvezte. Mindamellett kimagasló zenei érzékkel rendelkezett. Mind a zeneművek, mind pedig a zenei előadásmód terén csak a legjobb teljesítmény nyerte el elismerését. Néha nem tetszett neki, vagy közömbösen hagyta az, amit én gyönyörűnek tartottam (például Wagner zenéjét), de ami tetszett neki, az valóban mindig nagyszerű volt.
A zeneszerzők közül, mint ismeretes, Chopint szerette a legjobban. Közel állt hozzá Chopin rokoni szláv lelke, de bizonyára magában Chopin egyéniségében is talált valamit, amit különösen kedvelt. Chopin minden művét szerette, balladáit, a szonátákat (a b-moll szonátát; a h-moll szonátát nem tudom, hallotta-e valaha is), a scherzókat, nocturne-öket, prelüdöket, mazurkákat – egyszóval – valamennyit... Emlékszem, egyszer egész sor, vagy tíz-tizenkét mazurkát játszottam, és Tolsztoj alig talált szavakat dicséretükre. Az összes prelüdöt eljátszottam neki. Tolsztoj Chopint hallgatva teljes művészi élvezetet érzett, azt, hogy tökéletes művet hall, amelyben nincs semmi felesleges, semmi ki nem mondott rész.
Beethoven IX. szimfóniáját sohasem hallotta zenekari előadásban. Élete vége felé Tanyejevvel együtt újra eljátszottuk Jasznajában, ez alkalommal két zongorára való átírásban, és a szimfónia ismét erősen hatott rá.5) Érdekes, hogyan viszonyult Tolsztoj Beethovenhez. Amikor Beethovenről beszélt vagy írt, haragudott rá, elítélte művészi útjait, és Beethovent a zeneművészet hanyatlása kezdetének és okának tartotta. Egyszer azt mondta: „A zenei dekadencia a Kilencedik szimfóniával kezdődött."
Mindamellett Beethoven zenéjének hallgatása közben majdnem mindig elragadtatást és gyönyörűséget érzett. Több alkalommal, amikor Beethoven egyik szonátáját játszottam, így szólt hozzám a végén: „Ön ma kibékített Beethovennel."
De nemsokára, amikor újra Beethoven került szóba, Tolsztoj ismét visszatért szokott álláspontjához.
Egy időben gyakran játszottuk Jasznajában a feleségemmel négykezesben Haydn szimfóniáit, amelyeket Tolsztoj, mint Haydn zenéjét általában, nagyon szeretett.
Valószínűnek tartotta a Haydn szláv eredetéről szóló feltételezést, mivel Haydn vidám, népies jellegű témáiban több szláv, mint német elem hallható. Sok szimfóniát eljátszottunk. Emlékszem a G-dúr, a B-dúr, a fisz-moll (Búcsú) és a C-dúr szimfóniára stb.
Klasszikus nyitányokat is játszottunk (Tolsztoj nagyon szerette Weber nyitányait), és más nyitányokat is a Jasznaja Poljanában található kottákból. Tolsztoj mindig örült ezeknek a daraboknak.
A határozott, kifejezett ritmusú, világos dallamú, vidám, vagy szenvedélyes lelkesedéssel teli muzsikát szerette. A szentimentális színezetű vagy fájdalmasan bánatos zene kevéssé indította meg. A téma bonyolult exponálásában nem mindig tudott eligazodni (különösen nem első alkalommal), és ezért nem mindig különböztette meg a valóban zűrzavaros, homályos és szándékosan túlbonyolított részeket a gazdag, bár bonyolult, de lényegében világos és logikus tartalommal teli momentumoktól.
Zenehallgatás közben, ha az előadott mű és az előadó elnyerte tetszését, nagyon erősen magával ragadta a zene. Néha nem állta meg, hogy egy zenemű előadásának hallgatása közben helyeslően ne sóhajtson, sőt gyakran fel is kiáltott: „Á-á!" Nagyon gyakran pedig elsírta magát. Amikor szeretett Chopinjé-nek zenedarabjait hallgatta, így kiáltott fel:
„Ime, így kell zenét szerezni! – vagy: – Das ist Musik!”
Nem túlságosan sokszor nyílt alkalmam arra, hogy megfigyeljem Tolsztojt zenehallgatás közben, mivel legnagyobb részt én magam játszottam.
A zongorajáték hallgatásához rendszerint egy ósdi, alacsony, széles, olcsó anyaggal kárpitozott, divatjamúlt, nagyapjáról rámaradt karosszékbe ült, egészen a zongora végéhez.
Tolsztojt mindig is mélységesen érdekelte a kérdés, vajon mi is valójában a zene,. miben rejlik belső lényegének filozófiai alapja. A Kreutzer szonátában így kiált fel: „Általában szörnyű dolog a muzsika. Mi is ez? Nem értem. Mi a zene? Mit csinál? Mért csinálja, amit csinál?"6) A zene hatalmas erejét Tolsztoj több alkalommal hangsúlyozta.
A zene lényegét valóban nehéz megmagyarázni. Vajon mi az oka annak, hogy egyes vagy egyszerre hangzó több, időben egymást követő és bizonyos felépítésbe tömörülő, különböző magasságú és erősségű hang olyan óriási, az ember (és részben az állat) lelkét magával ragadó hatásra képes? Miért van az. hogy egyik esetben ezek a hangkombinációk zagyva hanghalmazt jelentenek, máskor pedig – Beethoven szimfóniáját hozzák létre? Ezt a rejtvényt eddig még nem sikerült megfejteni, de talán nem is lehet.
A zeneművészetnek maga a lényege is változó. Minden zenemű időben játszódik le, s ezt az időbeli rendjét nem lehet pontosan rögzíteni. Mindenfajta zenei kottázás többé-kevésbé tökéletlen megközelítés. Általában a leírt zeneműnek maga a létezése is csak potenciális – hiszen csak egy fekete nyomdafestékkel összekent papírlap. A zeneszerző és a hallgató között feltétlenül léteznie kell egy harmadik személynek, az előadónak is, aki nélkül nincs zene, a zenemű pedig – csak fikció marad. Az előadónak minden alkalommal ismét, és mindig másképpen, művészi módon kell újra megalkotnia a zeneszerző elgondolását. Minden zenei előadás mindig egyszeri, és soha se lehet a zeneszerző koncepciójával teljesen azonos.
Nem állítom, hogy mindaz, amit itt elmondtam, pontosan kifejezi Tolsztoj gondolatait a zenéről. De minderről gyakran volt alkalmam beszélgetni vele, és ezek a kérdések nagyon érdekelték.
A zene filozófiai magyarázatának  különböző kisérletei közül Schopenhauer bátor és eredeti, zenével kapcsolatos nézetét tartotta a legjelentősebbnek, bár úgy vélte, hogy Schopenhauer nem magyarázza meg valójában a zene lényegét.7)
Tolsztoj összevetette a zenét és az álmot. Álmunkban a látott események gyakran nem egyeznek meg az érzéseinkkel; átélt érzelmeink gyakran nem felelnek meg indítékainknak. Ez onnét származik, hogy álmunkban úgyszólván különböző állapotokba kerülünk: a szerelem, a gyűlölet, az öröm, a meghatottság stb. állapotába, amelyek teljesen függetlenek a bennünk létrejövő képektől, de amelyeket akaratlanul is bekapcsolunk az okok és okozatok láncolatába. Tolsztoj véleménye szerint a zenét ugyanigy nem külső képek teremtik meg, és nem is idézi azokat elő bennünk (ezek a képek mindenképpen – kisérő elemek, amelyek nem határozzák meg a zene lényegét); a zenét a szerelem, az öröm, a bánat, a szenvedély stb. „állapotai" hozzák létre, és előidézi bennünk ezeket az „állapotokat”.
Tolsztoj (akár a család tagjainak többsége) természeténél fogva nagyon muzikális volt. Fiatal korában sokszor szenvedélyesen magával ragadta a zene, gyakran órákig zongorázott, sőt minden bizonnyal néha muzsikusi karrierről is álmodozott. Egy időben a zeneelméletet is tanulmányozta. Az ötvenes években így irt egyik levelében: „Nagyon tökéletlen formában, de megéreztem a művész boldogságát."
Ott voltam, amikor kiváló művészek jártak vendégségben nála: Saljapin (Moszkvában, Hamovnyikiben), M. A. Olenyina d'Alheim8) Jasznajában kereste fel. A művésznő színpadias, kissé affektált modorossága alig hatott Tolsztojra.  Muszorgszkij A hadvezér című dalát és Gyermekszoba-ciklusát teljesen hamisnak érezte, olyannak, amit „szégyen meghallgatni". De az a néhány orosz népdal, amelyet a művésznő (zenekíséret nélkül) ragyogóan elénekelt, Tolsztojt valóban föllelkesítette.
Néhányszor Wanda Landowska 9 is ellátogatott Jasznajába, és magával hozta a csembalóját. Nagyon sokat zongorázott, és a saját hangszerén is játszolt, s mindezzel Tolsztojnak nagy örömet szerzett. A régi zeneszerzők és a művésznő játéka egészen a könnyekig elragadtatlák. Landowska egyszer Chopin műveit játszotta, de Chopin-tolmácsolása Tolsztojnak sokkal kevésbé tetszett.
Igen közeli kapcsolatban állt a Tolsztoj családdal Sz. 1. Tanyejev, aki gyakran vendégeskedett náluk, és két nyarat (1895 – 96) Jasznaja Poljanában töltött. Tanyejev művei egyáltalán nem tetszettek Tolsztojnak pedig Tanyejevct. mint zongoristát igazán nagyra értékelte, és nagy élvezettel hallgatta a játékát. Tanyejev a jelenlétemben a nagyobb művek közül Beethoven Asz-dúr szonátáját (op. 26. a gyászindulóval), a d-moll szonátát (op. 31). ugyancsak Beethoven negyedik, G-dúr zongoraversenyét és Schumann Davidsbündlerjét játszotta.
A nagy zeneszerzők közül Rimszkij-Korszakov10) járt egyszer Hamovnyikiben, amikor ott voltam. Rimszkij-Korszakov ellenségesen viszonyult Tolsztojnak a művészetről vallott nézeteihez, de óvakodott ezt kifejezésre juttatni. Így amennyire emlékszem, különösebben érdekes beszélgetés helyett csak a szokásos társasági csevegés folyt az esti teázásnál.
A francia Régi Hangszer Együttes, élén a Casadesus fivérekkel, azt hiszem 1909 őszén vagy telén jött el Sz. A. Kuszevckijjel együtt (nagybőgő)11) Jasznajába. Játékuk Tolsztojnak kevésbé tetszett, mint amennyire vártam.
Nem sokkal megismerkedésünk előtt Tolsztoj elment a híres Cseh kvartett hangversenyére, azután a „csehek" ellátogattak Hamovnyikibe. ahol szintén sokat játszottak, és Tolsztoj teljesen el volt ragadtatva a játékuktól.
Tolsztoj a legnagyobb lelkesedéssé! emlegette előttem gyakran a Rubinstein fivérek, különösen Anton játékát.12)
Nagyon szerette az orosz népdalokat, a vidámakat jobban, mint a szomorúakat. Szívesen hallgatta a balalajkát, a gitárt és a harmonikát. Nagyon szerette a régi cigány románcokat is (ez egyébként az egész Tolsztoj család szenvedélye volt).
Tolsztoj mindenféle játékot kedvelt, és minden játék iránt érdeklődött. Ismeretes, hogy fiatal korában egy ideig rajongott a hazárdjátékért (kártyázott, „kinai biliárdot" játszott). Lelkesedett a tornáért, a korcsolyáért és a kerékpárért (majdnem hetvenéves korában tanult meg kerékpározni), a krokettért, a teniszért, a gorodkiért stb.
Jasznaja Poljanában vintet is játszottak. Néha hónapokig nem is gondoltak rá, máskor pedig megjött hozza a kedvük, és esténként gyakran kártyáztak, igaz, nem túl sokáig, rendszerint egy-másfél órát az esti teázás után. Tolsztoj elég rosszul, de hazárdul játszott. A legkisebb alapon kártyáztak, úgy, hogy a játék kopejkás vagy aprópénzes különbséggel végződött (olyan eset, hogy az elszámolás elért volna egy rubelt, amikor ott voltam, egyetlenegyszer sem fordult elő). Tolsztoj gyerekesen szeretett nyerni, a veszteség viszont elkeserítette. A vintet „a kezdési jog eladásával", „bunkóval", és még „átpasszolással" is játszották (arra már nem emlékszem, mi ennek a játéknak a szabálya). A „körpasszt" is mindig lejátszották. Szofja Andrejevna nagyon rosszul vintezett, vele unalmas volt a parti. Ő azonban ezt nem vette észre, és megbántódott. ha nem hívták játszani, ezért Tolsztoj mindig vagy maga hívta, vagy érte küldött valakit.
Az egyetlen játék azonban, amely iránt késő öregségig megőrizte a szeretetét és élénk érdeklődését, a sakk volt.
Tolsztoj sohasem volt sakkozó a szó szoros értelmében. Sohasem tanúsított különösebb érdeklődést (és aligha csak azért, mert nem rendelkezett az ehhez elengedhetetlenül szükséges szabad idővel) a sakkelmélet iránt, és csak két-három megnyitást ismert, azokat is majdnem csak elnevezésükről és az első, jellegzetes lépeseikről. Ennek ellenére a sakkjáték, mint két intellektus és két tetterős egyéniség párharca, kétségtelenül magával ragadta. Gyakran hangoztatta, hogy a sakk nem fárasztja, hanem, bármilyen különös is, a legjobb szellemi pihenés a számára; ezt azzal magyarázta, hogy a sakk nyilvánvalóan egészen más agyközpontokat vesz igénybe, s nem azokat, amelyeket előző szellemi munkája kimerített.
Tolsztoj nem csupán sajátos szellemi játéknak tartotta a sakkot. A sakk, kétségkívül, rajongással töltötte el, s azért, mint önmagának szigorú és éles szemű kritikusa, nem ok nélkül jelentette ki egyszer: „Abba kell hagynom a sakkozást, mert rossz érzést vált ki az ellenfél iránt." De nem hagyta abba, hanem szívesen játszotta élete végéig.
Játékstílusa mindig támadó volt. Mindenáron támadott, és ezért kevésbé találékony, a játékban nem olyan jártas és óvatosabb ellenfeleitől is vereséget szenvedett. A katasztrófa pillanatában, amikor lenyűgöző sakk-kombinációi egy egyszerű, de számára váratlan lépéstől kártyavárként összeomlottak, leírhatatlanul kétségbeesett, a fejéhez kapott, és olyan hangosan kiabált, hogy akik nem tudták, miről van szó, megijedtek.
Amikor viszont a támadás sikerült, és a játszma győzelemmel ért véget, Tolsztoj őszintén boldog volt. Élete végéig megőrizte az igazi lángésznek azt a képességét, hogy természetes, gyermeki örömet tudott érezni...
Majdnem tizenöt évig voltam a sakkpartnere. Ez idő alatt közel hétszáz partit játszottunk. Sajnos, nem jutott eszembe, hogy egyetlenegyet is feljegyezzek. Igaz, hogy még a legjobb játszmák is aligha érdekelték volna komolyan a sakkozókat, de Tolsztoj kivételes egyéniségét feltáró újabb adalékként, minden bizonnyal nagyon érdekesek lettek volna.
A sakkozással kapcsolatban szeretném felidézni Tolsztoj Turgenyevről szóló elbeszélését. Ezt az esetet maga Turgenyev mesélte el neki egyik utolsó látogatása során. Turgenyev rajongott a sakkért, és erős gyakorlati játékos hírében állt. Egyszer egy amatőr sakkversenyen vett részt egy párizsi kávéházban. Amikor a döntő játszmát vívta egy lengyellel, aki veszélyes ellenfélnek bizonyult (a győztes játszma az első díjat jelentette Turgenyevnek), az ellenfél lépése után észrevett egy lépéslehetőséget, amelynek során egy bástyát nyerhet. Gondolni sem mert arra, hogy az erős játékos durva hibát követhetett el, rejtett csapdát kezdett keresni, nagyon sokáig töprengett, és végül, anélkül, hogy bármit is észrevett volna, bátortalanul megtette lépését. Ellenfele azonnal megadta magát.
A legkülönfélébb látogatókon kívül, akik beszélni szerettek volna Tolsztojjal, tanácsot vagy segítséget akartak kérni tőle, vagy egyszerűen csak látni kívánták volna, Jasznaját nagy tömeg, hol véletlenül arra járó, hol pedig többé-kevésbé állandó helyi koldus kereste fel. Tolsztoj mindnyájuknak adott, éspedig ha nem tévedek, egyenlően, egy tízkopekest. Végtelenül szenvedett ettől – fájdalommal ismerte fel az ilyen segítség céltalan, sőt gyakran egyenesen káros voltát, azonban azt sem állta meg, hogy ne adjon nekik. A koldusok látogatásai után kifejezett fizikai szenvedést érzett.
Volt Jasznaja környékén egy Faggyej nevű (Gyemenka faluból való) koldus, aki különösen tolakodóan és kellemetlenül viselkedett; soha semmivel sem elégedett meg. Minden kevés volt neki, és nagyon nehezen lehetett megszabadulni tőle: morgott, szitkozódott és makacsul nem akart elmenni. Tolsztoj igyekezett vele is szelíd lenni, de nem mindig sikerült türtőztetnie magát, és gyakran méregbe jött.
Sokszor fordultak hozzá ismerősök és ismeretlenek tanácsért az élet nehéz eseteiben. Tolsztoj nagyon nem szeretett ilyen kérdésekben tanácsot adni, mert nem kívánt senkire – szerinte káros – erkölcsi nyomást gyakorolni.
Eszembe jut egy humoros eset, amelyet maga Tolsztoj mondott el.
Egy fiatalember elmesélte neki szerelmi regényének történetét, amelyet ezzel a kérdéssel fejezett be: vajon megnősüljön-e? Tolsztoj így felelt:
–  Természetesen, ne!
Azután az értetlenül csodálkozó fiatalembernek még hozzátette:
–  Mert ha önnek meg kellene nősülnie, sohasem jutott volna eszébe, hogy engem megkérdezzen. Tolsztoj elég gyakran tanúsított – különösen félig tréfás beszélgetések során – bizonyos nőgyűlöletet, azaz szkeptikusan nyilatkozott a nők szellemi és erkölcsi tulajdonságairól. Ugyanakkor a nőkhöz fűződő kapcsolatában a régimódi lovagias udvariasság nyilvánult meg.
A női erkölcsi tisztaságot nagyon féltőn óvta, gyakran intézkedett például úgy, hogy egy túlságosan szabados könyv ne kerülhessen már teljesen felnőtt lányai kezébe.
Tolsztoj csodálatra méltóan türelmes volt az emberek iránt. Amikor rosszat mondtak előtte valakiről, megállította a szidalmazókat, mondván, hogy: „Bocsássatok meg neki", vagy „Istennek mindenféle emberre szüksége van.”
Amikor elszánt bűnösökkel, vagy olyanokkal került kapcsolatba, akik erkölcsileg elítélendő tettet követtek el, sohasem éreztette velük, hogy elítéli őket, vagy megvetést érez irántuk. Volt azonban olyan emberi tulajdonság, amelyet szigorúan vett: a beképzeltséget és az önhittséget. Az öntelt embereket mélyen elítélte, bármilyen egyéb pozitív tulajdonsággal rendelkeztek is. Néha türelmetlen, sőt nyers volt velük, nem tudta ellenszenvét palástolni, de ezt azután nagyon megbánta.
Bár nem volt babonás, mégis bizonyos előjelekre figyelmet fordított. Például észrevette, milyen fontos szerepet játszik a 28-as dátum az életében: 1828. augusztus 28-án született; első fia június 28-án született, és életének sok más jelentős eseménye is 28-án történt – egészen Jasznajából való távozásáig, amelyre 1910. október 28-án került sor.
Naplójában van egy feljegyzés, amely szerint egy bizonyos hangot hallott, amely megnevezett egy dátumot, nem emlékszem pontosan, talán március tizenötödikét. Tolsztoj azt hitte, hogy ezen a napon kell meghalnia – erre van néhány utalás a naplójában.13)
Jelentőséget tulajdonított az álmoknak; érdeklődött az álomképek keletkezésének és pszichológiájának kérdése iránt; több alkalommal látott szépirodalmi témákat álmában. Egyik legutolsó elbeszélésének ezt a címet adta: Álmomban láttam. 14) Egy ugyanilyen művészi álmáról tett említést Alekszandra Lvovnának Samargyinóban, de nem mesélte el a tartalmát, amely így vele együtt sírba szállt.
Néha félig tréfásan jósolt a kártyából – figyelte, vajon kijön-e a pasziánsz.
Tolsztoj a legnagyobb mértékben férfias és bátor volt. Nem tudom rémültnek elképzelni, vagy olyannak, aki fél valamitől.
Felidézek egy régi esetet, amely, ha nem tévedek, 1908—1909 telén történt.
Reggel érkeztem meg Jasznajába. Úgy mínusz öt-hat fok lehetett, kis szél fújt, de különben jó volt az idő. Tolsztoj azzal fogadott, hogy egy bizonyos hölgy (nem emlékszem, hogy külföldről vagy Oroszországból) néhány száz rubelt küldött neki azzal, hogy ezen a pénzen segítsen egy Jasznaja Poljanában vagy a környéken élő, szűkölködő paraszton.
Tolsztoj tudomást szerzett arról, mekkora a nyomor a Moszkva – Kurszk vasútvonal másik oldalán, Jasznajától vagy nyolc-tíz versztányira levő kis faluban, és azt javasolta, hogy délelőtt utazzunk el oda.
Kettesben indultunk útnak egy kis lovasszánon. Tolsztoj hajtott. Amikor Zaszeka állomás közelébe értünk, kisebb hóvihar keletkezett, amely azután egyre erősödött, olyannyira, hogy végül is eltévedtünk az úton, és csak úgy vaktában haladtunk előre. Rövid tévelygés után észrevettünk a távolban egy erdei őrházikót, és elindultunk felé, hogy megtudakoljuk az erdésztől, merre juthatunk ki az útra.
Amikor odaérkeztünk az őrházhoz, három-négy hatalmas juhászkutya ugrott ránk, és veszett ugatással vették körül a lovat és a szánunkat. Be kell vallanom, hogy alaposan megijedtem...
Tolsztoj határozott mozdulattal a kezembe nyomta a gyeplőt, rám szólt, hogy tartsam, ő maga pedig felállt, kiszállt a szánból, hangosat kiáltott, és puszta kézzel, bátran megindult a kutyák felé.
A szörnyű kutyák egy csapásra elhallgattak, szétszéledtek és utat nyitottak neki, mintha hatalma lett volna felettük. Tolsztoj nyugodtan végigment közöttük, és bement az őrházba.
Lengő, ősz szakállával ebben a pillanatban inkább mesebeli hősre, mint egy gyenge, nyolcvanéves aggastyánra hasonlított.
A hóvihar tovább erősödött, megfordultunk, és visszaindultunk Jasznajába.

 E. GÁBOR ÉVA fordítása

Jegyzetek:

1 T.L. Tolsztaja és M. Sz. Szubotyin esküvője 1899. november 14-én volt. Másnap az ifjú pár külföldre utazott.
2 Az I. Miklós cár és Ferdinánd osztrák császár jelenlétében történt katonai szemlét Herzen irta le Felséges utazók cimű cikkének II. fejezetében (A la port). A második cikk először a Kolokol 1867. július l-i, 244-245. számában jelent meg. Tolsztoj a Kolokol kiadásában olvasta ezt a cikket.
3 A II. Katalin életével és korával kapcsolatos információk Tolsztoj Fjodor Kuzmics sztarec hátrahagyott feljegyzései c. kisregényéhez voltak szükségesek.
4 Az Ezeregyéjszaka meséinek új francia kiadását Tolsztoj egyik levelezőtársától kapta meg 1907 májusában.
5 Beethoven IX. szimfóniájának két zongorára írt változatát A. B. Goldenvejzer és Sz. I. Tanyejev a Tolsztoj családnál 1897 április 1-én, majd 1906. február 11-én adta elő. A befejezés után Tolsztoj azt mondta: „Attól félek, hogy ez nem zene hanem az, ami elpusztítja a zenét." (Dusán Makoviczky: Jasznaja Poljana-i feljegyzések, február 9- l l-i bejegyzés, kézirat; Sz. A. Tolsztaja Naplója, február 11.)
6 Kreutzer szonáta. Németh László forditása
7 Tolsztoj mindig negativ módon viszonyult a filozófus zeneelméletéhez.
8 A művésznő 1903. december 25-26-án járt Jasznaján.
9 Wanda Landowska háromszor utazott Tolsztojékhoz.
10 N. A. Rimszkij-Korszakov 1898. január 3-án járt Tolsztojnál. Sz. A. Tolsztaja e dátum alatt ezt jegyezte fel a naplójában:..Megérkezett Rimszkij-Korszakov a feleségével. A művészetről beszélgettek, nagyon hevesen és hangosan. Sztaszov hallgatott. Lev Nyikolajevics kiabált. Rimszkij-Korszakov pedig tűzbe jött és hevesen védelmezte a szépet a művészeiben és a műveszel megértésének felődését." (Szofja Andrejevna Tolsztaja Naplója. 1897 - 1909. Sraver Könyvkiadó. Moszkva. 1932. 15. oldal.) Tolsztoj január 4-én irt naplójában tömören ennyit jegyzett fel: „Tegnap Sztaszov. Rimszkij-Korszakov, kávé, ostoba beszélgetés a művészetről."
11  A francia Société des instruments anciens együttes Sz. A. Kuszevickijjel együtt 1909. november 20-án látogatott Jasznaja Poljanába. Tolsztoj november 20-án ezt írta naplójába: ..Az egész nagyon mesterkélt. Még a régihez való visszatérés is rafináltan mesterkélt. Minden francia nagyon kedves, hízelgő... A zene fizikailag felzaklat."
12 A  G. és N. G Rubinstein játékát Tolsztoj gyakran hallgatta 1857-1859-ben Moszkvában, A. V. Kirejeva  házában. N. G. Rubinstein játékát utoljára 1880. október 26-én. Tulában hallolta: A. G. Rubinstein játékát pedig 1892. január 8-án Moszkvában egy hangversenyen, amelyet Rubinstein az éhezők javára rendezett.
13 Tolsztoj 1909.  március 16-án ezt írta naplójába: „Bármennyire szégyellem is bevallani, tegnap, március 15-én vártam valamit, a legvalószinűbbet – a halált. Nem jött el, de az egészségem egyre csak rossz, folyton lázas vagyok.”
14 Álmomban láttam c. elbeszélését 1906. november 13-án írta_ (végleges kidolgozásra nem került sor. Lehetséges, azért kapta e cimet, hogy az olvasó ne gyanakodjon megtörtént esetre. (Valószinűleg, családi eseménnyel kapcsolatos a téma.)

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 172-178. l.