AZ ISMERETLEN / KOГДA HA ФPOHTE
Mikor a fronton végtelen utak
egy-egy elcsöndesült faluhoz értek,
ó, hogyan hívott-vonzott a titok:
a faluszéli fények mit ígérnek?
Szántalp se sikkant, ág se reszketett.
Mint gázlón, léptem a tömör sötétben.
Egy kapu megnyikordul, és lehet,
kígyófonatú lány szökken elébem.
Ismeretlen! Mi van elöl? Mi vár?
Lidércként hívogatnak pisla lángok.
Matatok vakon. Megzörren a zár.
Belépek… S fénytől elvakulva, állok.
KATONA-EMLÉK / OПОЗДAЛ
A vonatokban van valami kétségbeesettség …
Egyedül álltam a jéghártyás peronon,
Baskíria szívében, elveszetten.
Ha van álombéli, ha van vigasztalan,
ez: lámpa szélhimbálta fényköre
éjszaka, egy kis állomáson.
Feltételes megálló.
Néha vonatok húztak el előttem.
Csörömpölés maradt utánuk
és szén-korom.
Valahányszor egy vonat elhaladt,
fejemhez szorítottam tábori sapkám,
minthogyha tisztelegnék.
A vágány mellett csupasz, görbe fa.
Vigyázzba állva nézett utánuk …
Vártam: hátha, véletlenül,
mégis megáll valamelyik vonat.
Messze erdők tömbjei feketélltek.
Fölemeltem az arcom:
fölöttem megszámlálhatatlan
csillag-ármádiák.
Csillag-századok. Csillag-ezredek. Csillag-divíziók!
Egy órája késtem le a szerelvényt:
forróvízért szaladtam.
Haditörvényszék várt...
Csak álltam -
bakancsom körül megolvadt a hó,
bádog teáskanna kezemben,
a vízen már jégkéreg kocogott…
Messze, az erdő tömbjei fölött
megláttam egy parányi csillagot.
Egyedül ácsorgott, külön,
a csillag-hadseregtől elmaradva …
Azt a csillagot néztem. Az meg engem.
JÖVENDÖLÉS / ГAДAЛA MHE ЦЫГAHKA
Cigányleány jövendöl,
nézi a tenyerem.
Egész utcasor rendül -
hamudomb kőhegyen.
Ágyú lövi a tankot,
harc dörög ott, kemény.
Megmaradunk-e, hallod,
cigánylány, te meg én?
FÉNY / CBET
Naplót nem írtam. Untatott a tény:
sok apró részletét gyűlöltem, megvetettem.
Kápráztató, fehér pásztájú fény
zúdult szemembe, s vakított szünetlen.
És most, hogy unszolnak barátaim,
a messzeségben emléket keresnék,
de nem bukkan föl múltam tájain
egy apróság, egy villanásnyi emlék,
egy semmiség! Még ennyi sem maradt.
Nem emlékszem, csak arra, hogy zuhogva
dőlt rám az a fehér fényáradat,
s metszette a szemem, mint a borotva.
ÁDÁM / AДAM
Lomha tekintetével átölelte
a teremtést a legelső napon,
lombos fügefa tövében hevert le
és elaludt. Még bágyadt volt nagyon.
Feje fölött nyugalmas ég világolt.
Álma háborítatlan volt, szelíd.
Látott holtakkal teli hosszú árkot,
látta Auschwitz sötét kéményeit.
Ivadékait látta!
De csak fénylett
mosolya, mint az édenkerti ég.
Aludt édesdeden: semmit sem értett.
A jót s a rosszat nem ismerte még.
(Az Antik kórus c. ciklusból. Illusztráció: O. Dubay – Irodalmi Szemle)
Folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése