Hogy mi az élet értelme, kérded:
maga az élet.
Csillag virágzik, elnyíl és lehull.
Zeng a nap-ének:
hogy a jövendő hull a jelenre
szemtanú nélkül,
kapzsiság nélkül, megtorlás nélkül
és haszon nélkül,
s hogy a sziklán a zöld fa még kihajt,
virága szép lesz.
Híves árnyék a megfáradottnak:
gyümölcsöt élvez.
S hogy mielőtt még lehull a levél,
robban a napba,
ezernyi színben úsznak a lombok
rőtbe-aranyba,
ezüstbe már és rubintba fordul
a szín és a szél,
taposó őszi ösvények sarán
a sárgult levél,
s ahogy mindenét: adta önmagát
földnek, vizeknek,
érdek nélkül és tanúk nélkül is
az embereknek,
s hogy a hó roskad. Végül elolvad.
Abból mi haszna?
A hó csermellyé váltja át magát,
csermely patakra,
s hogy a patakból lesz széles folyó,
öntözi kerted.
Meséket zúg az öreg malomnak.
Vízesést zenget,
és hogy zúdul a nagy tömegű víz,
mint a szivárvány.
Hallani: mélységek felett hangzó
tajték-kiáltvány,
mintha a széppel együtt volna már
benne a szép-tan.
Álmodhatatlan égi és földi jó,
oly gyanútlan,
s hogy mi az élet értelme, mégse
kérdezi benne
semmi, de semmi, és csak zúgat ő,
zúgat, létezve.
Fulladásig telítve a csodákkal
Fulladásig telítve a csodákkal
hiszünk e század zsenijében.
Tegnap volt-e? Az ember barlangjában
csiholt tüzet, s rettenetében
bújt, ha mennydörgött, mélyben megbotolva
jávor-nyilát kövön hegyezte,
és suhan is vele a csillagokba
agyunk csodáit fémjelezve.
Ujjonganak a teremtő-erőben
kontinensek kirajzolódva,
akár az Ő szíve minden időben,
csak ahogy Ő, akként dobogva
barlang-sötétben, búvó rétegekben
ahogy csiholt, szikrát teremtett,
hajnal-tüzet az ősi rettenetben
ahogy az ég fölötte zengett,
vizek zúgtak és ahogy meghajolva
kileste mégis a csodákat,
és tudta már mégis, hogy mi a dolga
embernek, nyílnak és madárnak...
MEZEI ANDRÁS fordításai
Lakoma
Teríts asztalt ma éjszaka,
üljünk le hát,
te ifjú lelkifurdalás,
kelepce, tőr!
Gyengédséged virágait
középre tedd,
gyötrelmem dús gyümölcseit
tálald elénk,
hited tálcáján hozd erős,
fanyar borom,
hozd szenvedélyed újborát,
vágyam bíbor gránátjait.
Lakomázzunk ma éjszaka.
Asztalt teríts.
Ilyennek szeretlek
Én ilyennek szeretlek és ilyenkor,
mikor még versbe sem kívánlak írni,
mikor szeretsz, nem játszod a szerelmet,
örömödben feljajdulsz, nem nevetgélsz,
mikor a szertartások összetörnek,
mikor egyszer csak szárnyat kötsz szívemre,
még könnyeiddel is,
még féltéseddel is,
mikor hamis méltóságod leomlik
és úgy bolyongsz a csöndes házikóban,
gyámoltalanul, halkan, irgalommal,
engedve a szent, hatalmas Hiánynak.
Úgy szeretlek ilyennek, úgy szeretlek,
hogy még csak versbe sem kívánom írni.
RAB ZSUZSA fordításai
(A folytatáshoz mindig kattintson a További bejegyzések-re)
