Hogy mi az élet értelme, kérded:
maga az élet.
Csillag virágzik, elnyíl és lehull.
Zeng a nap-ének:
hogy a jövendő hull a jelenre
szemtanú nélkül,
kapzsiság nélkül, megtorlás nélkül
és haszon nélkül,
s hogy a sziklán a zöld fa még kihajt,
virága szép lesz.
Híves árnyék a megfáradottnak:
gyümölcsöt élvez.
S hogy mielőtt még lehull a levél,
robban a napba,
ezernyi színben úsznak a lombok
rőtbe-aranyba,
ezüstbe már és rubintba fordul
a szín és a szél,
taposó őszi ösvények sarán
a sárgult levél,
s ahogy mindenét: adta önmagát
földnek, vizeknek,
érdek nélkül és tanúk nélkül is
az embereknek,
s hogy a hó roskad. Végül elolvad.
Abból mi haszna?
A hó csermellyé váltja át magát,
csermely patakra,
s hogy a patakból lesz széles folyó,
öntözi kerted.
Meséket zúg az öreg malomnak.
Vízesést zenget,
és hogy zúdul a nagy tömegű víz,
mint a szivárvány.
Hallani: mélységek felett hangzó
tajték-kiáltvány,
mintha a széppel együtt volna már
benne a szép-tan.
Álmodhatatlan égi és földi jó,
oly gyanútlan,
s hogy mi az élet értelme, mégse
kérdezi benne
semmi, de semmi, és csak zúgat ő,
zúgat, létezve.
Fulladásig telítve a csodákkal
Fulladásig telítve a csodákkal
hiszünk e század zsenijében.
Tegnap volt-e? Az ember barlangjában
csiholt tüzet, s rettenetében
bújt, ha mennydörgött, mélyben megbotolva
jávor-nyilát kövön hegyezte,
és suhan is vele a csillagokba
agyunk csodáit fémjelezve.
Ujjonganak a teremtő-erőben
kontinensek kirajzolódva,
akár az Ő szíve minden időben,
csak ahogy Ő, akként dobogva
barlang-sötétben, búvó rétegekben
ahogy csiholt, szikrát teremtett,
hajnal-tüzet az ősi rettenetben
ahogy az ég fölötte zengett,
vizek zúgtak és ahogy meghajolva
kileste mégis a csodákat,
és tudta már mégis, hogy mi a dolga
embernek, nyílnak és madárnak...
MEZEI ANDRÁS fordításai
Lakoma
Teríts asztalt ma éjszaka,
üljünk le hát,
te ifjú lelkifurdalás,
kelepce, tőr!
Gyengédséged virágait
középre tedd,
gyötrelmem dús gyümölcseit
tálald elénk,
hited tálcáján hozd erős,
fanyar borom,
hozd szenvedélyed újborát,
vágyam bíbor gránátjait.
Lakomázzunk ma éjszaka.
Asztalt teríts.
Ilyennek szeretlek
Én ilyennek szeretlek és ilyenkor,
mikor még versbe sem kívánlak írni,
mikor szeretsz, nem játszod a szerelmet,
örömödben feljajdulsz, nem nevetgélsz,
mikor a szertartások összetörnek,
mikor egyszer csak szárnyat kötsz szívemre,
még könnyeiddel is,
még féltéseddel is,
mikor hamis méltóságod leomlik
és úgy bolyongsz a csöndes házikóban,
gyámoltalanul, halkan, irgalommal,
engedve a szent, hatalmas Hiánynak.
Úgy szeretlek ilyennek, úgy szeretlek,
hogy még csak versbe sem kívánom írni.
RAB ZSUZSA fordításai
(A folytatáshoz mindig kattintson a További bejegyzések-re)
Özönvíz
Ha otthonról kilépek,
te segítesz nekem
tündöklő homlokúm,
naiv egyetlenem,
megóhatsz minden bajtól,
ugye hiszed,
utánam loccsíntván
egy pohárnyi
vizet.
Úgy önti kezed
a vizet, mit hozott,
hogy meg ne sértsenek
hitvány- és gonoszok,
vezessen célomig,
ha nehéz is, utam,
és térjetek meg haza
sértetlen, boldogan.
Locsol utánam ő
vizet és feledi,
e század vihara
hogy utolérheti
létemet nemcsak úgy, ha úton kóboroltam,
de itt is, remegő békéjű otthonomban.
Hát mondd, ezernyi bajjal
minek hogy így vetekszel
azzal az egy pohárral,
azzal a kortynyi vízzel.
Hányat olthatna ki
a kezed és mivégett
ezernyi tűz közül,
amelyen égve égek?
Hány balszerencse van,
hogy óvni ne feledj —
de kezedben pohár csupán egyetlenegy!
De te vizet locsolsz,
locsolsz csak, mialatt
mint bőségáradást
félem jóságodat:
hogy valamennyi csepp,
mit kezed földre önt,
ellep majd minket is,
támasztva vízözönt,
s mint hajdan őseinkre,
a gőgös Noé-bárka
fedélzetéről néznek,
néznek ránk, hahotázva...
A magasból
Szeretném, ha megértenétek:
Ott fönn
a büszke sólyom, ha kitárja szárnyát,
nem azért jár be, keringvén, eget,
hogy tyúkokat lenézzen s megzavarjon.
Nem fennhéjázni száll, vagy megalázni,
ki lentről bámul, csupán csak azért,
mert sólyom,
mert sólyomnak született.
Szeretném, ha megértenétek:
Mindaz,
mi érthetetlen a tyúkudvaron,
a sólyomnépnek egyszerű adottság.
Nem vergődik, hogy szárnyait emelje,
a mélység fölött könnyedén lebeg,
röptének örvendve és szabadon.
Szeretném, ha megértenétek:
Nem kell
azoknak, akik tyúkólban születtek,
az égbe törni hiába s vadul.
Vagy hogyha minden próba hasztalan,
nem kell ezért átkozni önmaguk,
s a világot is telekotkodálni.
Ne lőjön sólyomra, ki nem tud szállni,
leshelyről álnokul.
Ne higgyétek:
röpülni csak azért nincsen erőtök,
mert kevés volt minden szorgalmatok.
Hogy: „sziklák alatt minek is a fészek!"
Hogy: „minek is képzitek magatok."
Ki arra született, hogy tojást tojjon,
az tejet adni már sohase kezd.
Az élet végtelen: sokat lehet még
okulnotok tinéktek.
Ám szeretném,
ha időben megértenétek ezt.
VERESS MIKLÓS fordításai
Egy sort sem írtam
Egy sort sem írtam három hónapig,
de a hang, mely belőlem kitört,
betöltött minden
utcát s teret itt -
talán malomkövek csikorognak így,
ha nincs mit őrleni,
s önmaguk őrlik.
SZILÁGYI ÁKOS fordítása
Alkotás
Kora hajnalban megyek a hegyre
vándorként, kezem úti botot fog '
a hegymeredélyt megénekelve
lelkem az Örök mélységre tátong
Abban a percben: vagyok, s más senki
abban a percben magam sem élek
csak a végtelen hallgat s a semmi '
s hegyek, tanúi az öröklétnek
Mindenség vagyok a mindenségben
es fényt teremtek, mint a Teremtő
A nap feltámad hegyek tövében
s en hazatérek, lázas kerengő.
Uj énekétől szívem ittas még,
előttem minden új, ismeretlen,
és mindenkihez részegen szólnék
míg ölelkeznénk, mint társak ketten
Egy vén a kútnál lovát itatja -
„Jó reggelt" - szólok - „Arzuman bátya.
Mily jó: sas-szárnyon szállni magasba;
mily jó: embernek lenni, leszállva.
Mit nekem
Mit nekem halál,
míg asztalomon
kenyér meg bor van,
mikor szeretek
és verset írok.
Igaz kenyér az,
amelynek magva a földben meghal,
de halálával
új kenyérré lesz.
Igaz szőlőtő,
mit minden ősszel földbe temetnek,
s minden tavasszal
halálból támad,
életre éled.
Igaz szerelem
olykor nehezebb örök halálnál,
de az egyetlen,
amely a halál-börtönt legyőzi
Igazi verssor
halált tagadó
és élő percet megörökítő.
Mit nekem halál,
ha értem jő is,
mit tud elvinni ily javaimból?
WEÖRES SÁNDOR fordításai
Néhány szó Gevork Eminről:
Sz. 1919-ben született Astarakban, meghalt 1998-ban Jerevánban. Tanítócsalád leszármazottja, a jereváni műszaki egyetemen szerzett mérnöki oklevelet. Szigorú mívesség jellemző költészetére. Igen termékeny alkotó, a kortárs örmény líra meghatározó alakja. Magyarul az Európa Könyvkiadó gondozásában jelentek meg válogatott versei a Napjaink költészte sorozatban, Záporra zenét címmel (1983). Sokat tett a magyar kultúra örményországi megismertetéséért, saját vallomása szerint "még a háború éveiben fordítottam le Petőfi Sándortól A kutyák dalá-t és A farkasok dalá-t, aztán Ady, Radnóti, Váci Mihály verseit és csodálatos népdalokat és meséket."
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977 / 12. sz., 131-140. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése