(A szerző 1977-ben közölt kisregénye a nagy orosz költő, Puskin családjának életével és a költő halálának körülményeivel foglalkozik a belső emberábrázolás finom eszközeivel. Alább néhány beszédes fejezete olvasható.)
A TÜKÖR ELŐTT
ALEKSZANDRÍNA
 |
| Puskin és felesége szobra Szent Péterváron |
Azt az esetet el kell felejtem, azt az embert — szintén. Futó kapcsolat volt csupán. Elmúlt örökre. S hiába, Alekszandrina mégiscsak Goncsarova kisasszony maradt, most már az egyedüli. Az összes nővér közül a legszerencsétlenebb. Lehet, hogy bűn most Natalja sorsához hasonlítani a sajátját, de Tása férjnél volt, szerették, gyermekei születtek. El fog múlni a bánata, s öröm köszönt majd rá.
És Catherine? Ő aztán főnyereményt csinált! Férjhez ment a pétervári szalonok kedvencéhez, a hölgyek hódolójához, ráadásul még szerelemből ment hozzá — igaz, nem a férfiéből, hanem a sajátjából, de akkor is szerelemből; báróné lett, és Franciaországban él. Ki gondolta volna, ki számított erre? A legkevésbé maga a huszonnyolc éves Koko.
Csak egyedül ő — mademoiselle Alexandrine Goncharoff — a vénlány mindenki szemében. De hát miért a „szemükben"? Hiszen ez így van — vénlány. S ebben anyuska, Natalja Ivanovna és a húga, Natalie a bűnös. A leginkább — anyuska.
Amikor Alekszandrina, a középső lány, betöltötte a tizenhetedik évét, eljött az ideje, hogy a moszkvai bálokon az eladó lányok sorába lépjen. Catherine, a legidősebb, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket — két évig keringett a tánctermekben, s egyetlen győzelmet sem aratott! Alekszandrának viszont még azt sem engedte meg az anyja, hogy kipróbálja az erőit: azon nyomban bemutatta a legfiatalabb lányát is. Óh, jaj, ezt olyan igazságtalanul, olyan esztelenül ostobán tette. Tása még egészen kislány volt, igazán várhattak volna. Először az idősebb lányokat kellett volna férjhez adni. Vajon nem ez egy anya elsőrendű kötelessége? De a maman bogaras, lusta és keményszívű volt. Nem szeretett a házuktól távol lenni. Az elutazásokat és összejöveteleket, amelyek a nőket és különösen a fiatal lányokat olyan izgalomba hozzák, Natalja Ivanovna ki nem állhatta. „Szeretek imádkozni" — mondogatta mentségül, hogy a házához való ragaszkodását igazolja. Mintha ők semmit sem tudnának a gyümölcslikőrök meg a kegyencei iránti vonzalmáról. Így maman, anélkül, hogy engedett volna Alekszandrinának akár csak egy cseppet belekóstolnia a sikerbe, elhatározta, hogy vele együtt magával viszi a bálokra a legkisebb lányát is.
Natasa félénk volt és bátortalan. Szeme, akár egy csikóé, ijedten kancsított, a fejét lehajtotta, a legyezőjét úgy tartotta, hogy az nem fejezett ki semmit, valóságos gyötrelem volt számára, ha meg kellett szólalnia.
Viszont ő, Alekszandra, már az első lépésektől kezdve, magabiztosan, bátran ment végig a tükörfényes parketten. Nem sütötte le a szemét, habozás nélkül felelt a kérdésekre, nem engedte el a beszélgetések fonalát. És gondolt a legyezők titkos nyelvére is, az ő legyezője azt mondta: „Az én szívem szabad."
Mindketten jól táncoltak, de Alekszandrina bátrabban, határozottabban mozgott, a táncosának le kellett győznie az ő titkos akaratát. Natalie viszont, mintha mindig kissé fáradt lett volna, a táncnál szelíd, engedelmes volt.
Alekszandra Nyikolajevna, amikor most emlékezetében még egyszer sorra vette ezeket a régi dolgokat, újra elcsodálkozott azon, miért kérték fel Natalie-t egymással vetélkedve, neki pedig miért kellett egyre gyakrabban ott ülnie vagy állnia a mamán mellett, és bosszúságtól lángoló arcát legyezgetnie? És akkor még itt van ráadásul a mama fösvénysége, a kiadások örökös számítgatása, a rettegés, hogy cipőre, belépőre, báli kesztyűre, új ruhára kell költenie. És egy újabb igazságtalanság: mamán, miután meggyőződött arról, hogy Natalie-nak nagyobb sikere van, szívesebben gondoskodott az ő ruháiról. Alekszandra megismerte a megalázottság szégyenletes érzését, amikor végigment a termen, és arra gondolt, hogy mindenki felismeri majd rajta Catherine felújított virágfüzéres ruháját.
Ezek a kis átalakítási furfangok jól sikerültek Liza varrónőnek: „Olyan a ruha, mintha tökéletesen új lenne" — dicsérte maman az egyszerű házivarrónő munkáját. De Alekszandrina képzeletében mindig megjelent a gyorsan kapcsoló moszkvai mamák vizsla tekintete.
Belenyugodhatott-e abba, hogy átengedi húgának a sikert? Nem. Irigyelni kezdte. És azóta mindig is irigyelte. Szerette és irigyelte. Irigyelte, bár szerette is. Tudta jól, hogy ez a sötét érzés bűn, de semmit sem tudott ellene tenni.
Natalie, a törékeny virágszál, aki támasz nélkül mintha még növekedni sem merne, alighogy megjelent a nagyvilági társaságban, határtalan szerelmet ébresztett. Méghozzá ki szeretett bele? A híres, egekig dicsőített költő, akiről egész Moszkva dicshimnuszokat zengett.
Amikor Puskin megkérte a kezét, Natasa megszeppent. Nem volt felkészülve a házasságra, a szerelemre. Érzelmei még szunnyadoztak. Félt. Mind a három nővér félénken viselkedett Puskinnal, a dicsőségével, az életéről, viharos szenvedélyeiről, különcködéseiről, furcsa dolgairól szóló híresztelésekkel szemben. Nem ismerték Puskin verseit, csak azokat, amelyeket megzenésítettek, és a szalonokban énekeltek: A nap kihunyt..., A fekete sál... — Megszerezték, megtalálták a könyveit — a poémákat és a verseket. Amikor fennhangon olvasták, beleszerettek Puskinba mind a hárman, de amikor becsukták a könyvet, kialudtak az érzelmek. Érthetetlen volt számukra, mit nyer ebben a házasságban Natalie, s vele együtt ők.
De közben ismételgették, amit hallottak: „Oroszország büszkesége", „az orosz szó diadala". Rávették húgukat, hogy igent mondjon — a „büszkeség" és a „diadal" nagy hatást tett rájuk. És még jobban szerették volna, hogy életük megváltozzék, — hogy elkerülhessenek otthonról. A ház elviselhetetlen volt, néha egyenesen borzasztó. Anyjuk zsarnokoskodott, veszekedett, titokban ivott és paráználkodott, a cselédek nyíltan beszéltek róla. Apjuk időnként üvöltött, mint egy vadállat, rohangált félemeleti szobájában, majd szörnyű dübörgés és lábdobogás jelezte, hogy elkezdték a szegény beteg megfékezését, a nyögések és panaszos kiáltások pedig arra engedtek következtetni, milyen gorombán bántak vele a szolgák. Uram isten, irgalmazz és ments meg! Bárcsak semmit sem kellene hallani vagy tudni.
Anyuska Puskin leánykérésére nem adta meg a beleegyezését. Bár ez volt az első alkalom, jjogy három leánya közül valamelyiknek megkérték a kezét. De az is lehet, hogy éppen ezért: anyuska már régóta megneheztelt az egész világra, s akkor egyszerre megérezte, hogy szabadjára engedheti a szeszélyeit, s ezzel megbosszulhatja magát.
Felsorolta az ellenérveit. Puskinnak nincs rangja, sem vagyona. Senki nem tudja, kedvelt-e még, vagy netán kegyvesztetté vált. A cár visszahívta a száműzetésből, de az a hír járta, hogy megfigyelés alatt tartják. Jobb megvárni egy másik partit. Natasa gyönyörű szép lány, talán csak akad majd számára egy érdekesebb ember. Nem szabad elfelejteni: pénz a hozományra nincs, Afanaszij Nyikolajevics nagyapa elherdálta a vagyonát, az egész család eltartására alig negyvenezret ad egy évben, de azt is hogy adja — részletekben, apránként, agyongyötri vele őket.
Natasa a nővérei és az anyja között egészen elvesztette a fejét. Szót fogadott az anyjának — és várt. De nem történt semmi. Nem akadt érdekesebb ember. Senki sem akadt. Táncoltak vele, epekedtek érte, gyönyörködtek benne, meghajoltak a szépsége előtt. De senki sem kérte meg a kezét. Igaz, neki sem tetszett meg senki. És titokban egyre gyakrabban gondolt Puskinra. A költő viszont elutazott a Kaukázusba. Veszélyes volt arrafelé, folyt a háború. Miért utazott oda? A nővérei azt mondták: a halált keresi. Natasa aggódott érte. Amikor pedig Puskin egy fél év múlva visszajött, Natasa bosszankodott, hogy nem találkozik vele a bálokon, a beszélgetésekből igyekezett egyet-mást megtudni róla, s amikor egyszer azt hallotta, hogy idegen tájakra készül, sokáig sírt, s örökre elbúcsúzott tőle.
Egy év múlva Puskin újra megkérte a kezét. Natalie örömmel beleegyezett. De amint Puskin vőlegényként kezdett hozzájuk járni, Natasát kétségek fogták el — úgy érezte, hogy nem fogja tudni Puskint igazán szeretni.
Anyuska pedig, miután egyik lányát férjhez adta, megnyugodott, mintha csak mind a háromnak elrendezte volna a sorsát.
De hát Alekszandra is szép volt! Volt? Nem, most is az. Hasonlít a húgára. Nagyon hasonlít — különösen profilból. Nataljának egyenes az orra, az övé is majdnem olyan. Natalja kissé kancsít, ami különös bájt kölcsönöz neki. Alekszandrina is kancsít egy cseppet. A nyaka, a válla, a keble is hasonlít. A nyaka talán — egy icipicit rövidebb. Natalie-é kissé vékonyabb, különösen most, Alekszandrina kissé teltebb, és keményebben, magabiztosabban tartja magát.
Alekszandra Nyikolajevna odalépett a toalettasztalhoz, hogy szemügyre vegye a külsejét.
Úristen, az ovális tükörből mamán arca nézett vissza rá! Ugyanaz a parancsolnivágyás, hajthatatlanság, önteltség, mások semmibevevése és megvető elégedetlenség az ajkán. Késői felfedezés: kisasszony, ön Madame Goncsarovára hasonlít!
Alekszandra Nyikolajevna hirtelen nyelvet nyújtott arra a tükörből visszanéző maman-arcra, ami nem is volt az anyjáé.
Elég azonban az elmélkedésből! Most rögtön elmegy a húgáért, Máskáért és Száskáért, és mindnyájan együtt sétára indulnak a parkba.
Hirtelen elszorult a szíve, annyira megsajnálta a gyerekeket és a húgát, aki jószívű és változatlanul gyengéd volt iránta. El kell vonnia, amennyire lehet, a szomorú gondolatoktól és a bánkódástól.
Abban a pillanatban, amint Alekszandra Nyikolajevna nem gondolt többé rosszul sikerült életére, arcvonásai lágyabbak, finomabbak letté, s a húgával való hasonlatosság sokkal észrevehetőbbé vált.
A GYEREKSZOBÁBAN
MÁSA, SZÁSA, GRISA ÉS TÁSENYKA
Alekszandra Nyikolajevna bement a két nagyobbik gyerek, Mása és Szása szobájába. Natalja nem volt itt. A gyerekek a német nevelőnővel az asztalnál ültek, és kockákból házat építettek.
— Hol van a maman ? — kérdezte Alekszandrina, és megsimogatta a fejüket.
A kislány felemelte duzzadt ajkú arcocskáját, ránézett a nénjére, és kérdéssel válaszolt:
— Azja néni, de hol van a mi papánk?
Alekszandra szigorú arcot vágott. Másának, az idősebbiknek — hiszen nemsokára ötéves lesz — megmondták az igazat: a Jóisten elvitte apukát az égbe, és most ott van, ahol az angyalok laknak, ahol mindig süt a nap és mindig nyílnak a virágok. A kislánynak megtiltották, hogy az apjáról kérdezősködjék, különösen az anyjától volt tilos kérdeznie. így aztán Mása minden alkalommal, amikor meglátta a nénjét egyedül, feltette a kérdést: hát a papa hol van?
Gyermeki eszével nem tudta felfogni a történteket, és elfogadni, amit a felnőttek mondtak neki. Ha a Jóisten elvitte apukát az égbe, miért van ott ilyen sokáig? Miért nem jön le hozzájuk, és viszi őket magával oda, ahol olyan jó? Mása arra gondolt, az is lehet, hogy már útban is van visszafelé, és Azja néni mindjárt azt mondja majd: „hamarosan megérkezik".
De Azja hallgatott.
A nevelőnő összeszidta a kislányt. Meg akarta mutatni mademoiselle Alexandrine-nak, hogy a csökönyös gyermeket már nem egyszer figyelmeztették a tilalomra.
Mása — a közelgő sirás jelenként — tágra nyitotta a szemét, lebiggyesztette az ajkát, s így még jobban hasonlított az apjára.
— Most sétálni megyünk — mondta sietve Alekszandra —, maman-nal együtt.
— Én is, én is! — kiabált Szása, meglökte az asztalt, és az építmény összeomlott.
— És én, én is, jó? — Mása félt, hogy most hirtelen meg fogják büntetni.
— Hiszen azt mondtam: te is, Szása is, és mi a maman-nal. Kérjétek a dadust, hogy készítse ki a kabátotokat, a kapucnikat és a csizmáitokat.
— Nem akarom a kapucnit! - ellenkezett Mása. - A kapucniban olyan meleg van! - Megrázta hajfürtjeit, és Szása, aki mindenben utánozta a nővérét — szintén azon nyomban rázni kezdte a fejét.
— A kapucni olyan meleg...
