Egy jobbágy naplója

AGNYIJA KUZNYECOVA
A kegyetlen sors viharában
(Regényrészlet)

Kezemben megsárgult papírlapok, házilag összefűzött füzetek. Az őseim naplói: az ükapám, a dédapám és a nagyapám jegyzetei. Valami csoda folytán íródtak meg, és csodaszámba megy az is, hogy másfél évszázadon át épségben megmaradtak és felelevenítik a múltat...
Ha nem lennének ezek a füzetek, akkor nem állnék most itt a sebesen száguldó szárnyashajó orrában, és nem gyönyörködnék a Káma szépségében.
Iljinszkoje... Valamiféle hatodik érzékemmel messziről is megismerem ezt a falut. A kis házakat, amelyek felkúsztak a domboldalra és hátsó udvaruk az Obva patak partjáig nyújtózik, csodálatos, ősi fafaragásokkal díszített ablakaik pedig a széles utcára néznek. Biztos akad köztük nem egy, amelyik már abban az időben is állt.
A kikötőben virággal fogadnak az iskolások. A falu lakói már mindent tudnak, és kíváncsian bámulnak rám, a Sztroganov grófok jobbágyainak leszármazottjára. A Sztroganov kúria a mai napig megtalálható Iljinszkojéban.
1851-ben itt kapta meg dédapám a szabadságlevelét, amelyben ez állt:
„Én, Natalja Pavlova grófnő, Sztroganov gróf leánya, az altábornagyné, örökre felszabadítom a jobbágyi függőség alól az én jobbágy szolgámat, Pjotr Jakovlevics Kuznyecovot feleségével, Olimpiadával és lányával, Fedorával meg Nyikolaj nevezetű fiával együtt, akiket 1845-ben örököltem megboldogult szülőanyámtól, Szofija Vlagyimirovna Sztroganova altábornagynétól, született Golicina grófnőtől... És ezentúl sem én, sem az utódaim nem rendelkezünk sem a Kuznyecovok, sem majdani leszármazottaik felett."
A fogadásomra összegyűlt tömegből megindult felém egy öregasszony, talpig feketében, mint egy apáca. Ráncos, fekete kezében egy kissé hervadt ágacskát tartott, rajta néhány levél. Átnyújtotta nekem és bölcs tekintetével mélyen a szemembe nézett:
— Ültesd el, kedvesem, egy virágcserépbe. Majd kiterebélyesedik. Emlékül őseid szülőföldjéről — ez a szomorúfűz.
Kísérő nélkül járkálok Iljinszkojéban. A naplóban őseim olyan szemléletesen írták le a falut, hogy megrémít a hirtelen rám törő érzés: én már jártam itt valaha.
Ez az a hely, ahol az Iljinszkaja templom állt, amelyről a falu a nevét kapta. Ebben a templomban tartották az ükapám keresztelőjét, esküvőjét és gyászszertartását, itt keresztelték meg a dédapámat és a nagyapámat.
Képzeletben a nemlétből felhúzom a falakat a kupolákkal, és tetejükön a falu felett csillogó aranyozott keresztekkel.
Emitt meg a plébániai iskola régi épülete. Hányszor tatarozták már fennállása óta! Most is benne helyezkedik el Iljinszkoje iskolája. Itt tanult az én dédapám is, és amikor kijárta, még gyerekfejjel, a permi Sztroganov birtok intézőségében dolgozott, ahogy a naplójában írta, „írnokoskodott".
Az intézőség épületében ma a Sztroganov múzeum van.
A múzeumban töltöm az egész napot. A megszállott helytörténészek kikeresik a Sztroganovok rendelkezéseiből az őseim nevét. Rájuk is átragad, akárcsak az iskolás gyerekekre, az izgalmam. Enyhe irigységgel és néma áhítattal bámulnak az iljinszkojei emberek a megsárgult füzetekre, amelyekből többet tudok meg, mint az iljinszkojei, permi, moszkvai és leningrádi levéltárak dokumentumaiból összesen.
Ezek a füzetek varázserővel ruháznak fel. Segítségükkel meg tudom állítani az időt, és vissza tudom pörgetni a kerekét. Ha úgy tetszik, elvezethetem önöket Polotnyanij Zavodba, a Goncsarov házba és megmutathatom a kis Natasát, Grigorij Alekszandrovics Sztroganov másodunokatestvérét. Vagy részt kívánnak esetleg venni a Jekatyerina Goncsarova és d'Anthes Heeckeren tiszteletére rendezett esküvői ebéden Grigorij Sztroganov házában, szinte Puskin halálának előestéjén?
Megmutathatom önöknek az öreg Golícina hercegnőt, akiről az utódai, a Sztroganovok, azt híresztelték, hogy ismeri a három kártya titkát, az isteni Puskin pedig halhatatlanná tette A pikk dámájával.
Olyan tisztán látom magam előtt a dédapámat, hogy megkísérlem felidézni önök előtt, milyen is volt a senki által soha le nem írt, le nem fényképezett jobbágylegény, Sztroganov embere.
A „szabadságlevélben" így írták le:
„A termete meg 2 arsin 5 versok. Az arca tiszta, a szeme nagy, barna, az orra egyenes, a haja és a szemöldöke fekete, az álla kerek, a fogai fehérek, szabályosak. Életkorát tekintve harmincöt éves."
Ilyen volt a dédapám, amikor felszabadult. Még hozzáfűzöm a naplókból: „Szép volt, bár nem magas termetű". „Megakadt rajta a falubeli lányok szeme", „Gyors mozgású volt", „Hangosan és magával ragadóan tudott nevetni", „Az volt a szokása, hogy az első találkozás alkalmával alaposan szemügyre vette az embert". „Nyílt, sötét szemének pillantását hosszan belemélyesztette az ismeretlen tekintetébe, aztán minden restelkedés nélkül tetőtől talpig végigmérte." „Nyilván megszokta, hogy így nézzen, mivel a világon a legjobban rajzolni szeretett — emlékszik vissza rá az apja, az én üknagyapám, Jakov Petrovics —, és Isten adta tehetséggel rendelkezett ehhez a mesterséghez."

Iljinszkojéban az öregek sem emlékeztek a mostanihoz hasonló kegyetlen, csikorgó hidegre, mint a mesében, az előkertekben és a falu végén mozdulatlanul álltak a fehér, dérlepte fák. És ppen úgy, mint a mesében, szállt fel a kéményekből a füst az égbe, egyenletesen, mintha kirajzolták volna, aztán a hideg napsugarak fényében, amelyek alig tudták áttörni a jeges homályt, halvány rózsaszín oszlopokba rendeződött.                                   
A kunyhóban azonban meleg van. A kemence tetején erősen horkol Szemjon apó. Időnként csendesedik, teleszívja levegővel hatalmas mellkasát, de aztán olyan öblös ráadással szolgál, hogy az unokája, a tizenhét éves Akulina ijedten rezzen össze és keresztet vet. Az anya és az apa édesen szuszognak, bent alszanak a szobában a maguk készítette széles ágyon, a kelmedarabkákból összevarrt takaró alatt. Csendesen alszik a szalmazsákon a nagyobik fiú, Iván, subájával takarózik.
A kisszéken ülve keresztbe font karján nyugtatva fejét, az asztalra borulva szuszog és nyögdécsel álmában az idősebbik lány, Jevlampija — a féleszű.
Akulina — mosolygós képű, pufók kislány, kicsattanó, feszülő orcával — meg a barátnője, Dáska, aki olyan vékony csontú és napbarnított, mint valami kis csóka, aki éppen most tanult meg repülni, a jövendőt faggatja. Viaszt öntenek a fatálba, amit alig világít meg a szilács fénye.
Petyka, Akulina kisöccse sem alszik. Érdekli, hogy mit jósolnak a lányok.
Dáska sziszegve súgja:
—  Férjhez mész. Látod — legény...
—  Mintha egy szán is lenne — bizonytalankodik Akulina.
—  Elvisz majd a legény egy idegen faluba! Még ezen a télen elvisz! — suttogja szenvedélyesen Dáska és átszellemülten lehunyja a szemét.
—  Most meg, Petruha, neked jósolunk — fordul Akulina az öccséhez, és az már rá is hajlik az asztalra.
A kunyhóban újra csend honol. Még a nagyapó is elhallgat egy másodpercre a kemencén, mintha unokája jövőjét kutatná, de aztán olyan hangerővel csap le rájuk, hogy Petyka felhorkan, Akulina keresztet vet, Jevlampijának pedig megremeg a karján nyugvó feje.
—  Neked is az jött ki, Petyka, út. Messzi, nagy út.. . — mondja elragadtatva Dáska. — Nézd csak!
—  Az, út — bólint Akulina —, a lehető legigazibb. Vajon hová vezet? Petyka a vízbe öntött viaszt nézi és látja a könnyű, dermedőfélben levő csíkot.
„Tényleg út! Ejha! Ha megláthatnám, hogy mi van a Kámán túl, Perm városának határán kívül" — ábrándozik magában, féktelen öröm ébred a szívében, fellángol a remény, és egyre jobban megerősödik benne a jóslatba vetett hit.
Ezen az éjszakán Iljinszkojéban minden ablak világos volt. Mindenki, aki előtt még ott volt az élet, látni akarta a jövőjét. Még ha nem is lesz aztán minden úgy, ahogy megjósolták, akkor is jó álmodozni! Csak azok aludtak, akik számára már beteljesültek a jóslatok, akik már belefáradtak az örömtelen és hosszú jobbágyéletbe, akiknek még a múltjukba visszatekinteni is merészség lett volna, nemhogy a jövőt faggatni.

Ezen az éjszakán Puskinék pétervári lakásának az ablakai is világosak voltak. A három lánytestvér a háromágú gyertyatartó fényénél öntött viaszt a csészébe. Suttogva beszélgettek; a házban aludtak a gyerekek és Nataljának, a legfiatalabb lánynak a férje.
—  Tása, most neked — súgja Kátya, felkapja szép kis fejét, és a falon az árnyék imbolyogni kezd hatalmas loknijaitól. Kátya csillogó, nagy szemével nővérére néz, és apró szája mosolyba görbül. Vár egy másodpercig, de aztán feláll a helyéről, és Natalját átölelve megpróbálja az asztalhoz vezetni. De az egy vállrándítással kiszabadítja magát, és nővérének a keze lecsúszik a virágos kendőről. Natalja sötét haját otthonosan, félig leeresztve viseli, és csak egy-két tű tartja a tarkóján. A vállán kendő. Hideg az éjszaka, a házban pedig nincs túl meleg.
—  Az én sorsom már beteljesedett — mondja mosolyogva. Nem kell suttogóra fognia a hangját; anélkül is nyugodt és halk. Ilyen a beszédmodora.
—  Most Azenykának — aranybarna szemével becéző pillantást vet középső nővérére. Egy picit bandzsít. De csak annyira, hogy alig észrevehető, inkább csak valami különös, titokzatos kifejezést kölcsönöz tekintetének.
—  Nekem sincs már mit megjövendölni — suttogja elkeseredetten Alekszandra, eltolja magától a viaszt és feláll. — Gyerünk, nővérkék, menjünk aludni. Katyenkának hol menyegző, hol meg temetés jött ki.
Gyors, türelmetlen mozdulattal szedi ki, szinte kitépi a tűket a hajából, a jobb kezébe gyűjti őket és megrázza a fejét. Ebben a percben valahogy egészében véve szögletes, feszült és egyáltalán nem szép.
—  Mi van veled, Azenyka, miért vagy ma olyan rosszkedvű? — kérdi Natalja, és erőnek erejével uralkodni akar szép arcán, hogy ne árulja el nyugtalanságát, közben pedig leszedi az asztalról a csészét, hogy reggelre a jóslásnak nyoma se maradjon. Alekszandr Szergejevics kinevetné. — Miféle temetés? Menyegző! Igazi menyegző!
A mély lelki gyötrelem jeleként azonban ilyenkor bal szemöldöke mindig éles törésvonallal rándult össze, amitől homloka szenvedővé vált, éles ellentétben mosolyával és biztató szavaival.
Ezt a tragikus homlokot örökítette meg A. P. Brjullov Natalja Nyikolajevna Puskina portréjában.

És beteljesedett mindaz, amit karácsonykor Petykának jósoltak! Kitárult előtte a széles nagyvilág. A jószágkormányzó a grófnőtől egy sürgönyt kapott, hogy azonnal küldjön fel Pétervárra, Grigorij Sztroganovhoz, ideiglenes szolgálattételre írnoknak egy írástudó jobbágyot. És a választás Pjotrra esett. Fiatal kora ellenére a hivatalban írás dolgában valamennyi írnokon túltett.
A karácsonyi jövendölés bevált a Goncsarov nővérek esetében is. Volt mennyegző, furcsa esküvő, amit még ma sem értenek meg igazából. Megvolt a temetés is, amely mélyen megsebezte nemcsak a hozzátartozók, hanem az egész orosz nép lelkét. És másfél évszázad elteltével sem csitult el ez a fájdalom, a súlyos veszteség, a nagy orosz költő értelmetlenül korai halála miatt. Erről írnak. Erről beszélnek, vitatkoznak, és megpróbálják megfejteni mindazt, ami a nemlétbe merült.

Grigorij Alekszandrovics gróf Pjotrot egy megbízatással Golicina hercegnő birtokára, Bolsije Vjazomiba, Moszkva mellé küldte.
Szofronov apóval, a kocsissal több napon át zötyögtek a poros, hepehupás úton. Pjotr Iljinszkojéban, még kisfiú korában, sok mendemondát hallott Golicina hercegnőről, Szofija Vlagyimirovna Sztroganova anyjáról. Az iljinszkojei gyerekek sokat emlegették azokat a kártyákat, amelyeket állítólag megbabonázott a hercegnő és amelyekkel mindig nyert. Állítólag ismert három olyan kártyát, amivel lehetetlen veszteni. A nép körében „boszorkánynak" tartották.
Golicina hercegnő diplomata lánya volt. Fiatal korától fogva külföldön élt, és nagy hírnévnek örvendett sok országban. III. György angol király udvarában szívesen fogadták mint okos, érdekes beszélgetőpartnert. Amikor Golicina Franciaországban élt, Mária Antoinette-nek, a királynőnek volt állandó kártyapartnere.
Kártyaszenvedélye egész életén át elkísérte, és már öreg korában, amikor már majdnem teljesen megvakult — akkorra szemlátomást kiserkent a bajsza is, és a nagyvilágban „bajszos hercegnőnek" nevezték —, számára külön készítettek kivételesen nagy alakú kártyákat.
Pétervárott Pjotr gyakran kijárt a Grohovaja és a Bolsaja Morszkaja sarkára, hogy Natalja Petrovna Golicina hercegnő házát megnézze. És most nagyon kíváncsi volt a birtokára is.
—  Amott, Bolsije Vjazomi mellett — magyarázta élvezettel Szofron apó, ostorával a távolban látszó düledező, ütött-kopott házakra mutatva —, az ott Zaharovo. A hannibálok hajdani birtoka — annak a költőnek a nagyanyjáé, aki az egyik Goncsarov lányt vette el. Aszongyák, hogy amikor Lekszan Szergejevics kislegény vót, Puskinék itt tanyáztak, a nagyanyónál, minden nyáron. Ha akarja, betérhetünk Zaharovóba!
Pjotr beleegyezett.
Túlmentek Bolsije Vjazomin, és jobbra fordultak. Ráérősen hajtottak végig a széles úton. Szofron apó ostorával felfelé mutatott, valahová távolra, a düledező és zöld mohával benőtt tetők fölé, és azt mesélte: 
—  Látja, ott, a templomnál, Bolsije Vjazomiban van eltemetve Puskin öccse. Az is van ráírva a kőre: „Nyikolaj Szergejevics Puskin." Saját szememmel láttam.
Egy vadonatúj kapujú, szépen gondozott, nagy ház mellett hajtottak el. A kertajtó kinyílt, és idős asszony lépett ki rajta, festett vízhordórúddal a vállán, és lépteinek ütemére fecsegő és csörömpölő vödrökkel. Az asszony csúnya volt: vaksi, mélyen ülő szemek, meghökkentően nagy, likacsos orr és keskeny, mintegy mindig undorral összeszorított ajkak.
Szofron megállította a lovakat.
—  Szervusz, Marija, hogy megy a sorsod?
—  Szofron apó! — húzódott mosolyra az asszony ajka. — Mindig úton vagy, de az évek mégsem fognak rajtad.
—  Bizony, bizony, folyton úton vagyok, Marija, folyton. Mit tehetek, ha ilyen az életem? — válaszolta tettetett vidámsággal Szofron. — És hogy van Arina Rogyionovna?
—  De Szofron, hogy mondhatsz ilyet — vetett keresztet Marija. — Hiszen anyácska már régen meghalt. Alekszandr Szergejevics nagyon megsiratta! Ő dajkálta az összes Puskin gyereket, Alekszandr Szergejevicset is ő pesztrálta Mihajlovszkojében, de úgy, mint a sajátját.
Pjotr rájött, hogy Puskin dajkájáról van szó. Eszébe jutott néhány verssor:

...Mord sötétség ült be hozzánk, 
a szobánkba, s keserít. . . 
Anyó, drága kis anyókám, 
szólalj meg, mondj valamit! 
A komor szél kurrogása 
altatott el, jó öreg? 
Vagy a rokka zurrogása 
hozta szelíd szendered? 
Édes dajkám, ifjúságom 
barátnője, tiszta szív, 
igyunk! Tűnjön a vad álom!. . .
[Puskin: Téli este. Szabó Lőrinc fordítása]

Amikor Pjotrnak eszébe jutott ez a vers, figyelmesen szemügyre vette Mariját. Megállapította, hogy nagyon módos az öltözéke. És a ház, amelyből kijött, az is kivált a többi közül — újabb, nagyobb és gondozottabb volt.
Szofron később elmesélte, hogy Arina Rogyionovna, amikor felszabadult, Puskinék szolgálatában maradt. Ó nevelte fel Puskint, a húgát, Olgát és az öccsét; Levet. Mariját pedig, a saját lányát, előnytelen külseje ellenére egy gazdag paraszthoz adta feleségül.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Puskin - két nyelven

A szövegek, ha rájuk kattintunk, olvashatók lesznek.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/6. sz., 162-163. oldalak)

Natalja Baranszkaja: Sötét mézszín

(A szerző 1977-ben közölt kisregénye a nagy orosz költő, Puskin családjának életével és a költő halálának körülményeivel foglalkozik a belső emberábrázolás finom eszközeivel. Alább néhány beszédes fejezete olvasható.)




A TÜKÖR ELŐTT 
ALEKSZANDRÍNA

Puskin és felesége szobra Szent Péterváron

Alekszandra Nyikolajevna sajnálta a nővérét, de még jobban sajnálta saját magát. Megint itt van falun, bezárva, az átkozott Polotnyanij Zavodban, a férjhez menés, a megfelelő parti minden reménye nélkül. Nemsokára huszonhat éves lesz. Gratulálok, kisasszony, ön vénlánykorban van! Kiöregedett — ahogyan a nép mondja. Kedve támadt, hogy durván, csúfondárosan mondja ki a véleményét a vénlányságáról. Összehasonlította magát a Fecskével, a hátaslovával, amelynek az ő utasítására nem engedtek mént a közelébe. „Csak semmiféle nász!" — jelentette ki szigorúan, amikor Pétervárra utazott. Közben aztán megtudta, hogy a tilalomról két év alatt megfeledkeztek, és a Fecske megellett. „Na jó, ez most így igazságos" — mosolyodott el Alekszandrina. Hiszen ő is búcsút vett mélységesen megunt szüzességétől. Csakhogy — mi haszna lett belőle? A Fecskével ellentétben ő semmit sem nyert. Fittyet hányt az illemszabályokra, bátran, merészen cselekedett, abban a reményben, hogy zaklatott teste nyugalmat talál. De csalódott — a nyugalom nem jött el, nem szólva arról, hogy szégyentelen viselkedése rövid ideig milyen dermedtséget idézett elő.
Azt az esetet el kell felejtem, azt az embert — szintén. Futó kapcsolat volt csupán. Elmúlt örökre. S hiába, Alekszandrina mégiscsak Goncsarova kisasszony maradt, most már az egyedüli. Az összes nővér közül a legszerencsétlenebb. Lehet, hogy bűn most Natalja sorsához hasonlítani a sajátját, de Tása férjnél volt, szerették, gyermekei születtek. El fog múlni a bánata, s öröm köszönt majd rá.
És Catherine? Ő aztán főnyereményt csinált! Férjhez ment a pétervári szalonok kedvencéhez, a hölgyek hódolójához, ráadásul még szerelemből ment hozzá — igaz, nem a férfiéből, hanem a sajátjából, de akkor is szerelemből; báróné lett, és Franciaországban él. Ki gondolta volna, ki számított erre? A legkevésbé maga a huszonnyolc éves Koko.
Csak egyedül ő — mademoiselle Alexandrine Goncharoff — a vénlány mindenki szemében. De hát miért a „szemükben"? Hiszen ez így van — vénlány. S ebben anyuska, Natalja Ivanovna és a húga, Natalie a bűnös. A leginkább — anyuska.
Amikor Alekszandrina, a középső lány, betöltötte a tizenhetedik évét, eljött az ideje, hogy a moszkvai bálokon az eladó lányok sorába lépjen. Catherine, a legidősebb, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket — két évig keringett a tánctermekben, s egyetlen győzelmet sem aratott! Alekszandrának viszont még azt sem engedte meg az anyja, hogy kipróbálja az erőit: azon nyomban bemutatta a legfiatalabb lányát is. Óh, jaj, ezt olyan igazságtalanul, olyan esztelenül ostobán tette. Tása még egészen kislány volt, igazán várhattak volna. Először az idősebb lányokat kellett volna férjhez adni. Vajon nem ez egy anya elsőrendű kötelessége? De a maman bogaras, lusta és keményszívű volt. Nem szeretett a házuktól távol lenni. Az elutazásokat és összejöveteleket, amelyek a nőket és különösen a fiatal lányokat olyan izgalomba hozzák, Natalja Ivanovna ki nem állhatta. „Szeretek imádkozni" — mondogatta mentségül, hogy a házához való ragaszkodását igazolja. Mintha ők semmit sem tudnának a gyümölcslikőrök meg a kegyencei iránti vonzalmáról. Így maman, anélkül, hogy engedett volna Alekszandrinának akár csak egy cseppet belekóstolnia a sikerbe, elhatározta, hogy vele együtt magával viszi a bálokra a legkisebb lányát is.
Natasa félénk volt és bátortalan. Szeme, akár egy csikóé, ijedten kancsított, a fejét lehajtotta, a legyezőjét úgy tartotta, hogy az nem fejezett ki semmit, valóságos gyötrelem volt számára, ha meg kellett szólalnia.
Viszont ő, Alekszandra, már az első lépésektől kezdve, magabiztosan, bátran ment végig a tükörfényes parketten. Nem sütötte le a szemét, habozás nélkül felelt a kérdésekre, nem engedte el a beszélgetések fonalát. És gondolt a legyezők titkos nyelvére is, az ő legyezője azt mondta: „Az én szívem szabad."
Mindketten jól táncoltak, de Alekszandrina bátrabban, határozottabban mozgott, a táncosának le kellett győznie az ő titkos akaratát. Natalie viszont, mintha mindig kissé fáradt lett volna, a táncnál szelíd, engedelmes volt.
Alekszandra Nyikolajevna, amikor most emlékezetében még egyszer sorra vette ezeket a régi dolgokat, újra elcsodálkozott azon, miért kérték fel Natalie-t egymással vetélkedve, neki pedig miért kellett egyre gyakrabban ott ülnie vagy állnia a mamán mellett, és bosszúságtól lángoló arcát legyezgetnie? És akkor még itt van ráadásul a mama fösvénysége, a kiadások örökös számítgatása, a rettegés, hogy cipőre, belépőre, báli kesztyűre, új ruhára kell költenie. És egy újabb igazságtalanság: mamán, miután meggyőződött arról, hogy Natalie-nak nagyobb sikere van, szívesebben gondoskodott az ő ruháiról. Alekszandra megismerte a megalázottság szégyenletes érzését, amikor végigment a termen, és arra gondolt, hogy mindenki felismeri majd rajta Catherine felújított virágfüzéres ruháját.
Ezek a kis átalakítási furfangok jól sikerültek Liza varrónőnek: „Olyan a ruha, mintha tökéletesen új lenne" — dicsérte maman az egyszerű házivarrónő munkáját. De Alekszandrina képzeletében mindig megjelent a gyorsan kapcsoló moszkvai mamák vizsla tekintete.
Belenyugodhatott-e abba, hogy átengedi húgának a sikert? Nem. Irigyelni kezdte. És azóta mindig is irigyelte. Szerette és irigyelte. Irigyelte, bár szerette is. Tudta jól, hogy ez a sötét érzés bűn, de semmit sem tudott ellene tenni.
Natalie, a törékeny virágszál, aki támasz nélkül mintha még növekedni sem merne, alighogy megjelent a nagyvilági társaságban, határtalan szerelmet ébresztett. Méghozzá ki szeretett bele? A híres, egekig dicsőített költő, akiről egész Moszkva dicshimnuszokat zengett.
Amikor Puskin megkérte a kezét, Natasa megszeppent. Nem volt felkészülve a házasságra, a szerelemre. Érzelmei még szunnyadoztak. Félt. Mind a három nővér félénken viselkedett Puskinnal, a dicsőségével, az életéről, viharos szenvedélyeiről, különcködéseiről, furcsa dolgairól szóló híresztelésekkel szemben. Nem ismerték Puskin verseit, csak azokat, amelyeket megzenésítettek, és a szalonokban énekeltek: A nap kihunyt..., A fekete sál... — Megszerezték, megtalálták a könyveit — a poémákat és a verseket. Amikor fennhangon olvasták, beleszerettek Puskinba mind a hárman, de amikor becsukták a könyvet, kialudtak az érzelmek. Érthetetlen volt számukra, mit nyer ebben a házasságban Natalie, s vele együtt ők.
De közben ismételgették, amit hallottak: „Oroszország büszkesége", „az orosz szó diadala". Rávették húgukat, hogy igent mondjon — a „büszkeség" és a „diadal" nagy hatást tett rájuk. És még jobban szerették volna, hogy életük megváltozzék, — hogy elkerülhessenek otthonról. A ház elviselhetetlen volt, néha egyenesen borzasztó. Anyjuk zsarnokoskodott, veszekedett, titokban ivott és paráználkodott, a cselédek nyíltan beszéltek róla. Apjuk időnként üvöltött, mint egy vadállat, rohangált félemeleti szobájában, majd szörnyű dübörgés és lábdobogás jelezte, hogy elkezdték a szegény beteg megfékezését, a nyögések és panaszos kiáltások pedig arra engedtek következtetni, milyen gorombán bántak vele a szolgák. Uram isten, irgalmazz és ments meg! Bárcsak semmit sem kellene hallani vagy tudni.
Anyuska Puskin leánykérésére nem adta meg a beleegyezését. Bár ez volt az első alkalom, jjogy három leánya közül valamelyiknek megkérték a kezét. De az is lehet, hogy éppen ezért: anyuska már régóta megneheztelt az egész világra, s akkor egyszerre megérezte, hogy szabadjára engedheti a szeszélyeit, s ezzel megbosszulhatja magát.
Felsorolta az ellenérveit. Puskinnak nincs rangja, sem vagyona. Senki nem tudja, kedvelt-e még, vagy netán kegyvesztetté vált. A cár visszahívta a száműzetésből, de az a hír járta, hogy megfigyelés alatt tartják. Jobb megvárni egy másik partit. Natasa gyönyörű szép lány, talán csak akad majd számára egy érdekesebb ember. Nem szabad elfelejteni: pénz a hozományra nincs, Afanaszij Nyikolajevics nagyapa elherdálta a vagyonát, az egész család eltartására alig negyvenezret ad egy évben, de azt is hogy adja — részletekben, apránként, agyongyötri vele őket.
Natasa a nővérei és az anyja között egészen elvesztette a fejét. Szót fogadott az anyjának — és várt. De nem történt semmi. Nem akadt érdekesebb ember. Senki sem akadt. Táncoltak vele, epekedtek érte, gyönyörködtek benne, meghajoltak a szépsége előtt. De senki sem kérte meg a kezét. Igaz, neki sem tetszett meg senki. És titokban egyre gyakrabban gondolt Puskinra. A költő viszont elutazott a Kaukázusba. Veszélyes volt arrafelé, folyt a háború. Miért utazott oda? A nővérei azt mondták: a halált keresi. Natasa aggódott érte. Amikor pedig Puskin egy fél év múlva visszajött, Natasa bosszankodott, hogy nem találkozik vele a bálokon, a beszélgetésekből igyekezett egyet-mást megtudni róla, s amikor egyszer azt hallotta, hogy idegen tájakra készül, sokáig sírt, s örökre elbúcsúzott tőle.
Egy év múlva Puskin újra megkérte a kezét. Natalie örömmel beleegyezett. De amint Puskin vőlegényként kezdett hozzájuk járni, Natasát kétségek fogták el — úgy érezte, hogy nem fogja tudni Puskint igazán szeretni.
Anyuska pedig, miután egyik lányát férjhez adta, megnyugodott, mintha csak mind a háromnak elrendezte volna a sorsát.
De hát Alekszandra is szép volt! Volt? Nem, most is az. Hasonlít a húgára. Nagyon hasonlít — különösen profilból. Nataljának egyenes az orra, az övé is majdnem olyan. Natalja kissé kancsít, ami különös bájt kölcsönöz neki. Alekszandrina is kancsít egy cseppet. A nyaka, a válla, a keble is hasonlít. A nyaka talán — egy icipicit rövidebb. Natalie-é kissé vékonyabb, különösen most, Alekszandrina kissé teltebb, és keményebben, magabiztosabban tartja magát.
Alekszandra Nyikolajevna odalépett a toalettasztalhoz, hogy szemügyre vegye a külsejét.
Úristen, az ovális tükörből mamán arca nézett vissza rá! Ugyanaz a parancsolnivágyás, hajthatatlanság, önteltség, mások semmibevevése és megvető elégedetlenség az ajkán. Késői felfedezés: kisasszony, ön Madame Goncsarovára hasonlít!
Alekszandra Nyikolajevna hirtelen nyelvet nyújtott arra a tükörből visszanéző maman-arcra, ami nem is volt az anyjáé.
Elég azonban az elmélkedésből! Most rögtön elmegy a húgáért, Máskáért és Száskáért, és mindnyájan együtt sétára indulnak a parkba.
Hirtelen elszorult a szíve, annyira megsajnálta a gyerekeket és a húgát, aki jószívű és változatlanul gyengéd volt iránta. El kell vonnia, amennyire lehet, a szomorú gondolatoktól és a bánkódástól.
Abban a pillanatban, amint Alekszandra Nyikolajevna nem gondolt többé rosszul sikerült életére, arcvonásai lágyabbak, finomabbak letté, s a húgával való hasonlatosság sokkal észrevehetőbbé vált.


A GYEREKSZOBÁBAN
MÁSA, SZÁSA, GRISA ÉS TÁSENYKA


Alekszandra Nyikolajevna bement a két nagyobbik gyerek, Mása és Szása szobájába. Natalja nem volt itt. A gyerekek a német nevelőnővel az asztalnál ültek, és kockákból házat építettek.
—  Hol van a maman ? — kérdezte Alekszandrina, és megsimogatta a fejüket.
A kislány felemelte duzzadt ajkú arcocskáját, ránézett a nénjére, és kérdéssel válaszolt:
—  Azja néni, de hol van a mi papánk?
Alekszandra szigorú arcot vágott. Másának, az idősebbiknek — hiszen nemsokára ötéves lesz —  megmondták az igazat: a Jóisten elvitte apukát az égbe, és most ott van, ahol az angyalok laknak, ahol mindig süt a nap és mindig nyílnak a virágok. A kislánynak megtiltották, hogy az apjáról kérdezősködjék, különösen az anyjától volt tilos kérdeznie. így aztán Mása minden alkalommal, amikor meglátta a nénjét egyedül, feltette a kérdést: hát a papa hol van?
Gyermeki eszével nem tudta felfogni a történteket, és elfogadni, amit a felnőttek mondtak neki. Ha a Jóisten elvitte apukát az égbe, miért van ott ilyen sokáig? Miért nem jön le hozzájuk, és viszi őket magával oda, ahol olyan jó? Mása arra gondolt, az is lehet, hogy már útban is van visszafelé, és Azja néni mindjárt azt mondja majd: „hamarosan megérkezik".
De Azja hallgatott.
A nevelőnő összeszidta a kislányt. Meg akarta mutatni mademoiselle Alexandrine-nak, hogy a csökönyös gyermeket már nem egyszer figyelmeztették a tilalomra.
Mása — a közelgő sirás jelenként — tágra nyitotta a szemét, lebiggyesztette az ajkát, s így még jobban hasonlított az apjára.
—  Most sétálni megyünk — mondta sietve Alekszandra —, maman-nal együtt.
—  Én is, én is! — kiabált Szása, meglökte az asztalt, és az építmény összeomlott.
—  És én, én is, jó? — Mása félt, hogy most hirtelen meg fogják büntetni.
—  Hiszen azt mondtam: te is, Szása is, és mi a maman-nal. Kérjétek a dadust, hogy készítse ki a kabátotokat, a kapucnikat és a csizmáitokat.
—  Nem akarom a kapucnit! - ellenkezett Mása. - A kapucniban olyan meleg van! - Megrázta hajfürtjeit, és Szása, aki mindenben utánozta a nővérét — szintén azon nyomban rázni kezdte a fejét.
—  A kapucni olyan meleg...