SZERGEJ VIKULOV
A költő szülőföldje
Fénylő égtáj, ezüst évszak,
Csipkediszes ősi erdők...
Akár lompos barnamedvék
Hajnalonta fent a felhők.
És a fenyők — harangtornyok.
Bódultán a csend szeszétől
Rőt bagolyként kel a hold fel
A rét suhogó füvéből.
Darucsapat hangja szárnyal
S az evezők halk nótája...
Szülőföldem ez a vidék,
Szivem legkedvesebb tája.
Szergej Orlov
A vers értelmét megleled,
Költőd honát, ha ismered.
Goethe
 |
| Szergej Vikulov |
Egy domb lankás oldalán húzódó, a folyóktól és a tavaktól távoli, egyutcás kis szülőfalum után, amely még sohasem hallotta hajó, vagy vonat füttyét (a vasúttól még távolabbra voltunk — százhúsz kilométernyire), Megra szokatlanul nagynak, szépnek és örömtelien vidámnak tűnt számomra! A csatorna, amelyen a hajó vitt minket, kék nyílként szállt Megra felé. Igaz, ez a nyíl előbb egy zsilipbe ütközött, majd átszelt egy folyót, aztán jó kilométernyit kis faházakból álló települések között repült és vékony fonálként tűnt el valahol a távolban, útban a következő folyó, Kovzsa felé. Kunosztyitól, ahol hajóra szálltunk, egész Megráig repült ez a nyíl, követve idősebb testvérét, a Fehér-tavat. A faluban a csatorna és a tó között alig egy kilométernyi volt a távolság, és amikor a hajó kikötött a zsilipnél, a fedélzetről egyetlen pillantással át lehetett látni az egész tavat. Bár ez, hogy „egyetlen pillantással" nem egészen igaz erre a tengernyi széles, fehéren tajtékzó, parttalan víztömegre. A fedélzetről látszott a falu egyetlen fehér téglaháza, amelyet, mint később megtudtam, a csatornával egyidőben építettek. Ebben a házban — s ezt is csak később tudtam meg — a húszas években iskola volt. Jekatyerina Jakovlevna és Szergej Nyikolajevics Orlovnak, az iskola tanítóinak 1921. augusztus 22-én itt született első gyermekük — Szergej. Akkor még nem tudtam azt sem, hogy ebben az épületben jelenleg a községi kórház van, és hamarosan a bal szárnyába a mi családunk költözik.
— Mennyi víz! — örvendeztem lankadatlanul a hajó fedélzetén. — Csatorna, folyó, tó...
A falu közepén látszott a kikötő, a levezető csatorna pallója, a híd a folyón, faúsztató csatorna, a fatelep és csónakok, evezők csobbanása, az evezővillák nyikorgása, s a tavon — fehér vitorlák, s a folyó torkolatában — egy szintén fehér, magas tornyú templom. Csupa szépség!
Legjobban a víznek örültem, hiszen Jemeljanovszkban ha horgászni akartunk, több mint négy kilométert kellett mennünk erdőn-mocsáron át a Naumovi tóig. Itt pedig akár az ablakból is lehetne horgászni. A fiúk általában ott horgásztak, ahol laktak: a hal a csatornában és a folyóban egyformán harapott... Több volt persze a tóban, de ott majdnem mindig hatalmas, hömpölygő hullámok kergetőztek, s ezért nem szoktak benne horgászni. Ott csak hálókat és hosszú, egyenként háromszáz, sőt több horoggal felszerelt kerítőhálókat feszítettek ki, és jókora, friss gardadarabokat raktak rájuk csalinak.
Később sikerült ennek a halászatnak az örömeivel is megismerkednem: istenem, mekkora süllőket és csukákat akasztott a horgokra a tó! Volt úgy, hogy mire az egyik öt-hét kilósat a csónakhoz húztam, közvetlenül a tatnál előbukkant a következő háta. Ilyenkor már csendesek — kitombolták magukat, legyengültek az éjszaka. Csak a csukák nem békültek meg az utolsó pillanatig sem sorsukkal. Már ötven-száz méterre a csónaktól rángatni kezdték a horgot, fekete szökőkútként vágódtak ki a vízből. A halász ezt látva egy pillanatra felélénkült, de máris elfordult, mintha nem tartozna rá, és a tathoz húzva a következő süllőt alányúlt a merítőhálóval, a lábaihoz dobta, majd a horogzsinegnél fogva felemelte, térde közé szorította, ügyesen szétfeszítette a szájat egy fa lapátkával, kiszabadította a horgot, a sulyokkal a hal fejére csapott és a gyöngén rángatózó zsákmányt lábával a csónak közepére tolta.
Milyen jó, amikor a hajnalban elcsendesülő tó halkan ringatja a csónakot, de mi van, ha a hullámok a csónak oldalát csapkodják, de úgy, hogy téged is tetőtől talpig elborít a víz! Oh, milyen gyakorlottnak kell lennie annak, aki a kerítőhálót húzza, de még inkább annak, aki az evezőknél ül... És bátorság ugyancsak kell hozzá. A tó nem bocsátotta meg senkinek az iránta tanúsított könnyelműséget; ha nem vagy biztos benne, hogy az elkövetkező két-három órában nem tör ki a vihar — inkább maradj a parton. A kolhozbeli halászok, akik nem várhattak a tóparton a jó időre, csak „párosokon" — nagy, magas oldalfalú, kettős, a mostani katamaránokhoz hasonló csónakokon mentek ki a tóra. A „párosokat" szinte lehetetlen volt felborítani, de még ezek is, ha a tavon érte őket a vihar, nemegyszer a túlsó parton találták magukat, negyven-ötven kilométerre Megrától...
Télen a kolhozbeliek a jég alatt halásztak. Ennek a halászatnak a következő a módja. A tóban, távol a parttól egy régóta kijelölt négyzetben csákánnyal lékeket vágtak, körben húsz méterre egymástól. Ezután léktől lékig hajlékony, hosszú rúddal kihúzták a jég alatt a hálót, hogy zárt kört alkosson. Ekkor egy kisebb kerületű kör mentén vágtak lékeket és a hálót erre a körre vonták össze. Ezt addig csinálták, míg az első körből valamennyi hal a középre szorult.
A középpont fölött egy teherautó nagyságú medencét vágtak, gémeskúthoz hasonló „emelődarut" szerkesztettek, amelyre egy merítőhálót szereltek, még egyszer meghúzták a hálót, úgy, hogy a lékben „beálljon" a hal, és méregetni kezdték. Odahajtott egy alacsony parasztszán, a merítőháló a lékbe ereszkedett, amennyi halat csak bírt, kiemelt, egy pillanatra megállt a szán fölött és máris kiürült...
A süllők és keszegek soron levő szállítmánya a csikorgó szántalpakon a part felé indult. S ott...
Egy alkalommal olyan sok halat fogtak, hogy egyenesen a folyóparton, a havon kellett felhalmozni, a torkolattól egészen az első hídig. így, két máglyába rakva állt a halak garmadája, míg át nem szállították Belozerszkbe, s onnan Vologdába, Moszkvába, Leningrádba.
Nem véletlen, hogy Megra falu összes fiúcskája felnövekedve halász lett. Előbb, úgy tizennégy éves korukig horgászbotokkal szaladgáltak, fenékhorgokat és kerítőhálókat helyeztek el a folyón és a csatornában, de tizenöt éves koruktól már abroncsos sügér-hálót vittek a tóra — ezekkel nem kellett messzire beevezni (sügér, ónós jász, veresszárnyú koncér és garda bőven akadt a part mentén is) —, felserdülve aztán, számot vetve minden veszéllyel, vitorlással vitték ki tíz-tizenöt kilométernyire a halcsapdákat. Nem ismerték még mindannyian a dalt: „Ha jön a vihar, keményen megküzdünk vele", de éppen ezt érezték, amikor felvonták a vitorlákat és a Megra torkolatából kihajóztak a tóra.
Szerjozsa Orlov (akkor még nevelőapja nevén Gunyka Sarov) természetesen nem különbözött a többi megrai gyerektől. A halászszenvedély nemegyszer kergette ki ágyából hajnalok hajnalán, s nem egy csodálatos napfelkeltével, vagy éppen éjszaki tábortűzzel ajándékozta meg. Ilyenkor a fiúk egyáltalán nem feküdtek le aludni, hanem összebeszéltek és a sötétben horgásztak, kihúzták a kerítőhálót, s abban reménykedtek, hogy sikerül egy-egy menyhalat vagy domolykót kifogniuk, mivel ezek a többi haltól eltérően éjszaka nem aludtak és kukacra, vagy még inkább békára haraptak a legszívesebben. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy valahogy elriasszák a kősügé-reket, amelyek éjszaka kedvükre lakmározhattak — nem zavarta őket a konkurrencia, a folyami sügér és a koncér.
Igaz, a hal mint zsákmány, mint jövendő halleves vagy pirog nem nagyon érdekelte a megrai gyerekeket, hiszen egy ilyen halászfaluban, ahol szinte mindenkinek teljes halászfelszerelése és csónakja volt, nem jelentett komolyabb gondot egy-egy jobb fogas-süllő, vagy dévérkeszeg „beszerzése". A fiúkat az efféle halászat romantikája vonzotta. Az éjszakai tűz mellett egészen másként hangzottak a felnőttektől hallott vagy valahol olvasott történetek.
Ami az utóbbiakat illeti, ezekben Szerjozsa Orlovnak nem volt párja. Orosz nyelv- és irodalomtanárnőnk fia láthatóan mindannyiunknál korábban rákapott az olvasásra, s az iskolai könyvtár is kéznél volt, hiszen Sarovék az iskolában laktak.
Nagyszerű szórakozás volt az éjszakai halászat. Varázslatosán játszadoznak a tűz sárga lángnyelvei, magasra szökkennek és elhamvadnak a szikrák, és a folyóparti vontatóúton, a kikötőben az éjszakai csöndben harsányan szól a harmonika — a fiúk és lányok járják a „négyest". Ebben a táncban mindenki megmutathatja, mit tud. Minden figura úgy kezdődik, hogy a fiú lány-partnerét kivezeti a másik pár elé, közben „aprózva", de úgy, hogy a kikötőben, de tán még a faluban is hajladoztak a pallók, s három versztányira is elhallatszott a dübörgés.
Szénagyűjtés ideje van, az apák és anyák már régóta elcsigázva alusznak a réteken, a fiatalság mintha csak erre várt volna egész nap — a táncra. Meg a dalolásra. A csasztuskák olyan ügyesen simultak a ritmushoz, oly magasra szárnyaltak a jó hangú lányok ajkán, hogy megborzongatta a szíveket.
Hajnalban, amikor keleten kirajzolódott a láthatár töredezett vonala, a harmonika még egyszer végigvonulva a vontatóúton befordult az utcába s még egyre hallhatóan távolodni kezdett, míg el nem halt valahol a falu túlsó végén, a tónál.
Élesen füttyent egy tutajokat vontató hajó a csatornán s egy másik felel neki. S végre csend ereszkedik a földre. De nem sokáig. Hamarosan a brigádvezető végigjárja a házakat: „Marja, alszol? Gyerünk, vedd a kaszát és indulj!"
Szerjozsa Orlovot nem túlságosan vonzotta a kikötőbeli mulatság, bár kortársai időnként késő éjszakáig ott ténferegtek. A táncban még nem vettek részt, de már mindent értettek és jól tudták, hogy melyik lány kivel "jár", vagy melyik fiú melyik lány után „fut". Sok ilyen „titkot" lehetett megtudni a kikötőben, különösen ünnepeken, amikor a vontatóútra már napközben kitódult szinte az egész falu. A lányok kéz a kézben, nyolcan-tízen egy sorban, a harmonikást közrefogva — s ettől különösen vidáman! — legszebb ruháikban sétáltak, és harsányan, kórusban énekelték az ünnepi tömegben a csasztuskákat, amelyekből rengeteget tudtak:
A kedvesem a túlsó parton,
Hozzá szaladok én;
Dobd át a pallót, kedvesem
A folyó törékeny jegén.
A nekitüzesedett fiúk alig bírva a bennük viharzó fiatalos erővel, külön sétáltak és csoportokba, „bandákba" verődve ugyancsak egy harmonikás körül a saját csasztuska-repertoárjukat dalolták:
A mi bandánk kicsi,
Alig negyven ember,
Belénk kötni mégis
Soha senki nem mer.
Egy vagy két fiú a harmonikás előtt ropta a legcifrább figurákat. Ingük kigombolódott, hajuk a szemükbe hullott s lábuk alól röpült a por...
Impozáns látvány!
S ne adj' isten, hogy a szembejövő „banda", különösen, ha más faluból való, akárcsak megérintse is egyiküket...
Miért titkoljuk, előfordult ilyesmi is. S akkor szakadt az ing, suhogtak a botok, visítoztak a lányok és az asszonyok a nekitüzesedett verekedők vállába kapaszkodva. Csodálatra méltó volt az asszonyok és lányok bátorsága az ilyen pillanatokban. Akárcsak egy égő házba, a küzdők közé vetették magukat, nem féltek, hogy netalán őket is eltalálják, oltották a verekedés halálos lángját s a fiúkat elválasztották egymástól...
Ma már, az idő távlatából megértem, hogy az ő közbelépésük volt az egyetlen lehetséges ezekben a vad és értelmetlen összecsapásokban. Mert hiszen, ha a férfiak próbálták volna a verekedőket szétválasztani, az csak olajat öntött volna a tűzre, s az egyre hevesebbé váló verekedés nem ért volna jó véget... De így — a lányok a kedvesért, az anyák a fiaikért való aggodalomban — csak egyet akartak: elhárítani a bajt; s magukra gondolni ráérnek később is.
Láthatóan megértették ezt a fiúk is, és én nem emlékszem olyan esetre, hogy valaki is egy ilyen összecsapásban kezet emelt volna egy nőre. S bár tigrisként küzdöttek, megpróbálták lerázni a nőket, kiszabadítani a kezüket, lélekben úgy gondolom, mégis hálásak voltak a közbeavatkozásért, amelynek eredményeképpen a „pofájukat" sem verték szét s a becsület sem szenvedett csorbát : gyávasággal senki sem vádolhatta őket...
Amikor a vontatóút üvöltésektől és női sikolyoktól zengett, a kamaszok verébhadként rohantak a verekedéshez, nézték, hol közelebb lopakodva, hol félrehúzódva s a végén, amikor minden elcsendesült, ragyogó szemmel mesélték egymásnak a küzdelem részleteit.
Most nem tudom felidézni, köztük volt-e Szerjozsa Orlov. Valószínű, hogy nem. Már említettem, hogy szenvedélyes könyvmoly volt, ahogy ezt édesanyja, Jekatyerina Jakovlevna is állandóan emlegeti azokra az évekre emlékezve. Ezen kívül éppen akkoriban rádiókészülék barkácsolásával is foglalkozott. Az iskolában lakott a vele egykorú Borja Hohrjakov, a gondnoknő fia, egy ugyancsak élénk és értelmes gyerek. Nem tudni, melyikük ötlete volt a rádiókészülék, mindenesetre sokáig és elmélyülten dolgoztak rajta.
De a barkácsolás is kevés volt Szerjozsának. Ösztönös tehetsége kereste a megvalósulás lehetőségeit. Egy időben váratlanul agyagszobrokat kezdett készíteni. De eljött a tél s agyag híján festegetésbe fogott. Emlékszem a tanulók kiállítására, amelyből kiemelkedett Szerjozsa Orlov vízfestménye — a szélben szétterülő köpenyben, fehér lovon száguldó Csapajev.
Körülbelül 1934-ben, amikor Szerjozsa a hatodik osztályba járt, Megrába új algebra- és mértantanár érkezett, a leningrádi Vaszilij Platonovics Nyilov. Huszonöt éves lehetett akkoriban, de nekünk, gyermekeknek már egész felnőttnek tűnt. Az új tanító az iskola egyik szobájában helyezkedett el, s természetesen azonnal megbarátkozott Sarovékkal. Az igen tehetséges tanárt és pedagógust mi, tanítványai az első perctől fogva becsültük és tiszteltük. Az algebra- és mértanórákat hamarosan azok is megszerették, akik ezt a tantárgyat addig nem túlságosan kedvelték.
A legcsodálatosabb azonban az volt, hogy ez a matematikus az amatőr művészetet is megkedveltette velünk. Mi, akiknek fogalmuk sem volt a színházról, egy év múlva Puskin Kővendégét és Bagrickij Ének Opanaszról című művét játszottuk, előbb az iskola, majd az éppen akkoriban megnyíló falusi klub színpadán.
Szerjozsa Orlov nem vett részt az előadásokban. Láthatóan Vaszilij Platonovics sem nagyon erőltette. Rendszeres esti beszélgetéseik során bizonnyal felfigyelt különös természetére, egyéni világlátására és sajátos gondolkodására.
Egy alkalommal este az iskola körül sétáltak, és Vaszilij Platonovics a fejük fölött fénylő milliárdnyi csillagra terelte a beszélgetést. Ezzel jó időre nyugtalanná tette fiatal beszélgetőpartnerét. A világ felépítésének titka valósággal lebilincselte, emlékezik vissza Jekatyerina Jakovlevna. Elolvasott minden fellelhető csillagászati könyvet, és hamarosan előadta Vaszilij Platonovicsnak saját „elméletét" a földi értelem keletkezéséről. Később sem feledkezett el erről az elméletről. A Ciolkovszkijról szóló, befejezetlen poéma is ezt bizonyítja. A kozmikus téma a háború utáni időszak számos versében is jelen van:
A földi levegő könnyű rétegén túl
Az űr csöndje, dermedt némasága zeng,
És hatalmas, sötét szárnyait kitárva
Borul ránk a lelket-roppantó hideg.
Pörögve róják útjukat a bolygók
S tűzcsóvával szállnak az üstökösök.
Akár párbajban villogó pengeélek,
Szikrázva metszik egymást a fénykörök.
S bárha ma még világunk határa szűk is,
Kutatjuk jövendő sorsunk útjait,
És felállítja előbb-utóbb az ember
A kozmosz kilométeroszlopait.
1945-ben írta ezeket a szinte látnoki szavakat:
A távoli bolygókra egyszer
Eljut a szovjetek hajója,
S munkások, katonák, költők,
Fölszállunk a sárga Holdra.
Mikor írta Szerjozsa Orlov az első verseket, pontosabban rímes sorokat? Sajnos, ezt már nem tudtam megkérdezni tőle. A költő édesanyja, Jekatyerina Jakovlevna meséli, hogy emlékszik az ötödik-hetedik osztályos Szerjozsa faliújságban megjelent verseire.
A megrai hétosztályos iskolát (a kolhozfiatalság iskoláját) Szerjozsa 1936-ban fejezte be, amikor tizenötödik évében járt. Hamarabb kezdett tehát verselgetni, lehetséges, hogy tizenkét évesen, ötödikes korában.
