Válogatás a finnugor népek irodalmából (9)

NYIKOLAJ CSERAPKIN
Jegyzetek a mai mordvin irodalomról

Sztyepan Erza szobra

A mordvin, a legnagyobb lélekszámú finnugor nép a Szovjetunió területén, július közepén ünnepli nevezetes évfordulóját, a moszkvai fejedelemséghez való önkéntes csatlakozásának 500. évét. Ez az esemény nemcsak a mordvinok életében volt nagy jelentőségű, hanem ez jelentette az első állami szintű nemzetiségi—orosz egyesülést Oroszország erőteljes konszolidációjának hajnalán. Olyan próba volt ez, amely később széles körű nemzetközi jelentőségre tett szert.


A mordvin nép lehetőséget kapott, hogy a korábbinál is tevékenyebben kapcsolódjék a nagy orosz kultúra kincsestárához, a korszerű termelési módokhoz, a nyelvhez. Eközben ő maga sem maradt tétlen, nem volt csupán befogadó és átvevő, hanem nemes költészetével — amelyről később Marx és Engels is tudomást szerzett —, díszítőművészetével és más nemzeti adottságaival gazdagította a maga részéről az orosz kultúrát. Ez logikus: a hatalmasabb nem utasítja el, hanem befogadja a termékeny áramlatokat.


A két nép közös történelmi sorsa az orosz kultúra haladó szellemeinek mélyreható érdeklődését váltotta ki a mordvinok iránt Vaszilij Tatyiscsevtől és Iván Poszoskovtól, I. Péter korának ismert közéleti személyiségeitől, sőt elődeiktől kezdve egészen Puskinig és Gorkijig.


Makszim Gorkij még az önkényuralom idején egész arcképcsarnokra való mordvin alakot ábrázolt: Aljosa Peskov gyermekkori barátja, egy nincstelen mordvin asszony fia, Szanyka Vjahir, akit jósága miatt neveznek galambnak (vjahirnak); Gorkij ifjúkori társa, Ljonyka, az irigylésre méltón bátor fiatal ács, aki gyűlölettel ismételgeti a Jégzajlás című elbeszélésben: „a kapzsiságot szolgáljuk"; a nagy erejű és remek ökölharcos Vaszilij Ivanovics, Az emberek között-ben, akinek szakadt daróckaftánja alatt jóságos szív dobog; Ivanyiha A javasasszony című elbeszélésből, aki dühösen tesz szemrehányást az istennek a szegények iránti közönyössége miatt; és természetesen Liza, A mordvin leány című elbeszélés hőse, aki a forradalom felé tart. Mindez a maga egészében létrehozta azt az éltető hagyományt, amely a mordvin irodalmat az Október előtti ősforrásoktól mai fejlettségéig segítette, amikor is jelentős művészi magaslatot ért el, elsajátítván a költészet és a próza epikus műfajait.


Erőteljesen kifejlődött a regény műfaja, és ami még figyelemreméltóbb, ezen belül a trilógia. A hetvenes évek közepén a mordvin írók négy trilógiát alkottak. Az elsőség pálmája e téren Kuzma Abramovot illeti meg. Az erdő tovább susogott, Az emberek közelebb kerültek egymáshoz és a Füst a föld fölött című regényei alkotják első trilógiáját, amely a mordvinok életéről és tetteiről mesél a forradalomtól a negyvenes évekig. Második trilógiáját Sztyepan Erzának, a világhírű szobrásznak szentelte. Ezt a művét kétszer adták ki Moszkvában. Nagy érdeklődésre tart számot különösen a szobrász gyermekkorának és ifjúságának sajátos megjelenítésével, hiszen Erza tehetsége a mélyen gyökerező népi hagyományokból bontakozott ki az isten háta mögötti mordvin faluban, s később a művészettől áthatottan tovább gazdagodott.


A népe történelmi sorsáról és újjászületéséről szóló trilógiát az idősebb nemzedékhez tartozó író, a Szovjet írószövetség I. kongresszusának küldötte, Andrej Kutorkin írta meg (A viharos Szura). Ő az első verses regény, (az Almafa az országút mentén) szerzője is.


Mihail Szajgin a frontról való visszatérte után folytatta az elbeszélések és kisregények írását. Erdei dal című kisregénye nagy példányszámban jelent meg az ifjúsági kiadónál, 1978-ban Orkán című regényével lepte meg az olvasókat, amely a Nagy Honvédő Háborúról szól, és amely később trilógiává nőtt. Első részét már lefordították oroszra, és készül már a második és a harmadik rész fordítása is.


A nagyepikában érdekes jelenség figyelhető meg: az elbeszélés sűrűn telítődik líraisággal és költészettel. Itt láthatóan nemcsak arról van szó, hogy több költő komolyan áttért a prózára, hanem inkább a műfaj sajátos igényéről.


Az első nagyszerű lírikus prózaíró Nyikul Erkaj volt, a „daloló lélek", ahogy őt nevezték. Aljoska című regénye bejárta az egész országot, mert teli van fénnyel és örömmel. Hőse, egyszerű falusi legény, éli a maga életét: az aratónők halászlevéhez fogja a belevalót, almát csen a más kertjéből (ízletesebb a sajátjánál), csak úgy egyszerűen megfékezi a kolhoz feldühödött bikáját (barátkozik vele), és mindez elragadóan, bensőségesen, érdekesen történik.


A költők közül a nagyepikában sikerrel szerepel Martinov, Gyevin, Pinyajev. Alekszandr Martinov első regénye, az Apák fiai, amelyet Mihail Alekszejev fordított le oroszra a hetvenes évek elején, visszavezet bennünket a Volga menti mordvin falvakba, a polgárháború eseményeihez. Különös sorsok, bátor, átszellemült emberek vonulnak el előttünk. Kunyhóik szegénysége nem némította el bennük a nagy eszményeket. Második, tíz évvel később írott regénye, a Rozskenyér már az új kolhozéletről szól, ahol a kenyér költőivé, a munka és a dal szimbólumává emelkedik.


Kétszer fordították le oroszra Ilja Gyevin regényét, a Párizsfűt, amely a háború utáni mordvin faluról, az akkori idők nagy nehézségeiről és csekélyke örömeiről mesél. Több sora úgy hangzik, mint a prózavers. Például Pivkin frontharcos hazatérése: rögtön az út mellett levetette disznóbőr csizmáját, leheveredett a fűre, amely a gyermekkorától kedves volt neki, és rágyújtott egy nótára. A hazai föld! Sajnos a fordításokban nem sikerült a mű valamennyi belső színárnyalatát visszaadni. De ez nem is könnyű.


Iván Pinyajevnek nem sikerült befejeznie regényét, amelynek címe Szeretek, de így is telve van földi szépséggel, a boldogság és szerelem ábrázolásával, amelyért folyton, fáradhatatlanul küzdenie kell az embernek.


Szergej Larionov Meleg kézzel című regényét kétszer adták ki Moszkvában. A földműves megindító, forró vallomása ez. Váratlan sikert aratott Larionov a termelési témában is (Kristályharangok).


A modern tematikát képviselik Tyimofej Jakusin regényei, a Zöld völgy, a Kopár hegy és a Körtefa az út mellett. Kuzma Abramovnak is megjelent egy új, heves vitát kiváltó regénye Egy falusi lány címmel. Az utóbbi években felbukkant a történelmi regény: Az orosz flotta bojárja Usakovtól és a Rumjancev - Zadunajszkij Mihail Petrovtól. Miként Mihail Szajgin trilógiája, Prohorov Kiállták című regénye is a Nagy Honvédő Háborúról szól.

Erza munkája a róla elnevezett múzeumban

A regény mellett fejlődött a kisregény is. Ez a műfaj dominál Fjodor Andrianov, jurij Kuznyecov, Jakov Pinyaszov, Vaszilij Ragyin és mások munkásságában, és problematikája a regényével rokon.


A mordvin elbeszélést Jakov Pinyaszov neve tette ismertté, akinek könyve, az Örökkön él, Lenin alakjának néhány izgalmas vonását tárja föl. Többször kiadták, mintegy nyolcmilliós példányszámban. Felkeltették az érdeklődést Valentyina Misanyina lírikus novellái, amelyek Az idő kapuja című kötetben jelentek meg Moszkvában 1984-ben.


A mordvin költészet Andrej Kutorkin verses regénye mellett számos elbeszélő költeménnyel gyarapodott. Artúr Moro, Makszim Beban, Alekszandr Martinov, Vaszilij Radajev nevét a harmincas évektől ismerik az olvasók. Az utóbbi két évtizedben új árnyalatot vitt ebbe a műfajba Anatolij Tyapajev, Szergej Kinyakin, Iván Kalikin és mások. Gazdag művészi örökséget hagyott maga után Alekszandr Maikin, a mordvin faluban a szovjet hatalomért folyó harcról szóló Föld című poéma szerzője, akinek egy másik poémája (Idegenben) a hazájából messzire vetődött szobrász, Erza mély élményeit beszéli el.


A mordvin és a szovjet költészetben kiemelkedő fejezetet képvisel a prózaíróként már említett Iván Pinyajev költői munkássága, különösen Az apai ing című verseskötetével, amelyhez Szergej Szmirnov írt előszót — a kötet egymás után kétszer is megjelent Moszkvában -, és a Magaslat című, sok szempontból nevezetes poémájával...


Örömmel töltenek el a fiatal költők. Jellegzetes például A. Pugyin útja: elvégezte az irodalmi főiskolát, nagyszerű poémát írt, az Iván fia Iván címűt a hagyományokról és a jelenkorról. Sikeresen fordít mordvinról oroszra. A mordvin irodalom művészi-esztétikai eredményei jelentős részben az országon belüli, illetve a határainkon túli széles körű nemzetközi kapcsolatoknak köszönhetők. Valamennyi köztársaságban frissen lépdel Erkaj Aljoskája, sok népnek emlékezetébe vésődött az Abramov alkotta Erza-alak stb. Magyarországon is nagy érdeklődést tanúsítanak a mordvin művek iránt, számos mordvin író nevét ismerik. Tavaly jelent meg magyarul a mordvin népi eposz, a Szijazsar, amelyet eredetiből fordított Bede Anna.


A nemzetközi alkotói kapcsolatok között fejlődik a kritika is. Csuvas, mari, udmurt és komi irodalomkutatók is védik kandidátusi disszertációjukat Mordvinföldön. Gyümölcsöző tapasztalatcsere folyik. Csupán az utóbbi években az alábbi problémákat dolgozták ki: Orosz-mordvin irodalmi kapcsolatok (L. Tyingajeva), mordvin—ukrán irodalmi kapcsolatok (M. Szuszoreva), mordvin—magyar irodalmi kapcsolatok (T. Kubancev)...

LŐRENTEI KATALIN fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/6. sz., 169-172. oldalak)


Néhány szó a mordvinok elterjedéséről, mai történetéről:


A volgai finnugorok csoportjába tartozó mordvin nép az eurázsiai erdőövezet és erdőssztyepp-vidék széles sávjában igen szétszóródva él. Létszámban legnagyobb a Mordvin Köz-társaságban élő csoportjuk, de népes közösségek laknak a Nyizsnyij-novgorodi, Tambovi, Penzai, Szimbirszki Területeken, továbbá Tatársztánban, Baskortosztánban és a Csuvas Köztársaságban. Emellett kisebb csoportjaik élnek még Szibériában is.


A statisztikai adatok szerint a mordvin a harmadik legnagyobb finnugor nép a magyarok és a finnek után. 1989-ben 1 millió 153 ezer fő vallotta magát mordvinnak, 67%-uk beszélte anyanyelvét. A mordvin elnevezés két külön etnikai csoportot és két igen eltérő nyelvjárást takar: az erzát és a moksát. Az erza és a moksa nyelvjárás a nagyfokú alaktani és lexikai egyezések ellenére is jelentősen különbözik egymástól, ezért sokan két külön nyelvről beszélnek. Ezt a koncepciót támogatta a szovjet korszak nyelvtudománya is. A két nyelvjárásnak saját irodalmi nyelve is van. A mordvin emberek etnikai tudata is ezekhez az elnevezésekhez kapcsolódik: magukat erzának vagy moksának nevezik. A mordvinok kétharmada erza, egyharmada moksa. A Mordvin Köztársaságban az erzák a keleti–északkeleti részeken találhatók, a moksák pedig délnyugaton, a Moksa folyó környékén. A Mordvin Köztársaságon kívüli területeken a két etnikai csoport tagjai keveredve élnek. Az erza és a moksa elnevezéseken kívül még két népnév kapcsolódik a mordvinokhoz: a terjuhán és a karatáj. 


A 20. század elejének forradalmi eseményeiben a mordvinok is tevékenyen részt vettek. A Szovjetunió megalakulása után a húszas évek végén létrejött a Mordvin Autonóm Körzet, amely 1934-ben átalakult Mordvin Autonóm Köztársasággá. Egy darabig volt remény, hogy a mordvin nemzeti kultúra is felvirágozhat a Szovjetunió más népeinek kultúrájával együtt. Ennek érdekes magyar irodalmi vetülete Illyés Gyula leírása a moszkvai mordvinok klubjában a 30-as években tett látogatásáról. A nemzetiségi értelmiségek elleni sztálini irtó hadjárat azonban a mordvinokat sem kímélte.


A napjainkban megnyíló új távlatok a mordvinok számára is megcsillantották a lehetőséget nemzeti mozgalmuk újraindítására. Ezt azonban néhány sajátosan mordvin jelenség hátráltatja. Az egyik a mordvinok középkorban indult nagy elvándorlása, amelynek következtében a Mordvin Köztársaságban a mordvinok részaránya csak 35%. Ez a kisebbségi helyzet sokáig még azt sem tette lehetővé, hogy a Mordvin Köztársaságban az államalkotó finnugor lakosság nyelvét az orosz mellett államnyelvként fogadtassák el. A másik mordvin sajátosság, hogy a két etnikai csoport, az erza és a moksa külön út felé kacsingat. Erza és moksa pártok jöttek létre, amelyek az összefogás helyett egymást kiáltották ki ellenségnek. Megfigyelhető az a szomorú jelenség is, hogy a mordvin értelmiség többségét egyáltalán nem érdekli népének helyzete. A mordvinokat ugyan nem fenyegeti a kihalás veszélye, de jövőjük felől egyáltalán nem lehetünk nyugodtak. (Nagy József)


(Forrás: http://ludens.elte.hu/~briseis/finnugor/egyestort/mordvin.html)

Válogatás a finnugor népek irodalmából (3)

NYIKUL ERKAJ
Szarvaslesen

Bármennyire igyekeztem is, mégis késő este lett, mire megérkeztem, és a sötétben teljesen egyforma házak között csak üggyel-bajjal akadtam rá a keresettre. A kis előkert és a tető fölé magasodó antenna segített ki, meg a hold, amely ezüst glóriaként övezte az antenna csúcsát.
A behavazott GAZ közvetlenül a meredek lépcsős tornác előtt állt meg. A sofőr a tilalom ellenére dudálni kezdett. Dudált, dudált, de mintha teljesen kihalt lett volna a ház.
- Kapcsold be a lámpát, és világíts a sötét ablakokra - tanácsoltam neki. Alighogy így tett, odabenn nyomban mozgolódni kezdtek... Világosság gyulladt, ajtó csapódott, a folyosón léptek hallatszottak. Maga Mityaj bukkant föl a lépcsőn, halinacsizmában, fejére vetett vattakabátban.
- Micsoda szégyen, de hát nem estére vártunk - mondta, ügyesen leugrott a lépcsőről, és kinyitotta a kaput. — No, hajts be, nógasd meg a „lovad"...
Az udvaron Mityaj fia, Misa várt bennünket, aki apjával ellentétben magas termetű és kissé hajlott hátú volt. Kinyitotta az autó ajtaját, és elvette a hátizsákot meg a fegyvert.
Mityaj bátyó erdős faluban lakott. Ez meglátszott az egész portán. Az udvar körül, mint valami gyűrű, deszkakerítés állt. Az öreg ház száraz volt és meleg. A gerendaistállóban tehén szuszogott. Trágyaszag terjengett. Úgy élt Mityaj, ahogy faluhelyen szokás. A kutyája, Tol is előbújt az óljából, nyújtózott és vakkantott egyet, de amint megismerte a gazdáit, csóválni kezdte a farkát.
Kis dombon állt a ház. Az udvarból meredek lépcső, vagy ahogy errefelé mondják, grádics vitt föl hozzá. Föntről az egész udvar szem előtt volt, az alacsony kerítés mögül pedig idelátszott a kert meg a falun túl elnyúló távoli földek.
A házban az otthon sűrű melege csapott az arcomba. Köszöntöttem a nénét, a házigazda feleségét is. Misa valamiért nem jött elő a szobából.
Miközben vetkőztem, csak úgy mellesleg odavetettem, hogy jó mélyen aludtak. Dudálunk, dudálunk, és sehol egy árva lélek.
— Tudod, hogy van az. Mostanság vég nélkül járnak itt az ablakunk alatt ezek az autók, és folyvást dudálnak. Meg se fordult a fejünkben, hogy a te autód az — szólt ki a főzőkamrából Mityaj felesége. - De ahogy bevilágítottatok az ablakon, tüstént talpon voltunk. Olyan az, mint a tűzvész, akárkit is fölzavarna.
Mityajnál otthon éreztem magam. Misa felesége, Vera, az unokahúgom volt, így hát úgy is fogadtak, mint családtagot.
A néne a főzőkamrájában foglalatoskodott, és kis idő múlva ínycsiklandó illat áradt onnan.
Mityaj bátyó azalatt a kemence tetején keresgélt valamit. Végül egy pár vastagon talpalt halinacsizmát dobott le, s miután maga is lemászott, azt mondta:
— Nosza, sógor, rúgd le a lábadról azt a pampuskát, és ezt húzd föl, ni! Egy pud meleget is magába szívott ez a kemencén...
Bőrszáras nemezcsizmámra mondta, nem tudni, miért, hogy pampuska.
— Ez a Misa meg, úgy látszik, röstelli magát... - jött be az anyó a főzőkamrából, és halkan folytatta: — Gyakran fölhozta azt a múltkori összeszólalkozást. Hogy kikelt ellened a villany miatt! Azt mondta, az életben se lesz itt... Aztán mégis mi lett? Csak fogja az ember, és már világos is van! Elbukta a fogadást...
— No és, nénémasszony, jobb lett-e, hogy van villany?
— A szégyen lett nagyobb, sógor! A fürdőben egytől egyig mindenkit látni. Annak előtte, mikor még piláccsal világítottunk, alig láttuk a másikat. Most meg? Inkább nem is mondom! De ott van a tehénkénk, vemhes, maholnap borjadzik... Misa az istállóba is kihúzta a drótot, ott is olyan világos van, mint fényes nappal.
— Fogd már rövidebbre! Hosszú út van mögöttük, neked meg úgy megeredt a nyelved, reggelig se hagyod abba — mordult rá Mityaj, és elkezdte a konyhaszékeket az asztal köré rakni.
Alig vártam már, hogy szóba kerüljön jövetelem célja, az előttünk álló vadászat, hogy mihamarabb kimenjünk az erdőre, s elinduljunk a jávorbika friss csapásán. Az engedély a zsebemben lapult.
— Menjünk csak be oda, míg Anna megterít - mondta a szobára mutatva Mityaj.
— Várj egy kicsit, sógor! Hadd pakoljam ki a táskám. Hoztam valamit a nénének meg neked.
A nénének félgyapjú kendőt, tarka, zsebes kötőt, mézeskalácsot, perecet vettem elő, Mityajnak pedig egy pár meleg, nemezbélésű, recés talpú gumicsizmát. Nyomban neki is látott, hogy fölvegye az új szerzeményt. Mikor aztán fölhúzta, elragadtatva mondta:
— Ez aztán a lábbeli, olyan meleg, mint a kályha. - S ment is a szobába, hogy eldicsekedjen vele a fiának.
Misa nem jött rá rögtön, minek is örül úgy az apja. A puskámmal volt elfoglalva. A bepárásodott csövet és závárt már meg is törölte.
— No, mi van, Misenyká, elveszítetted a fogadást? Van villanyotok. Ahogy mondani szokás, asztalra a téttel! Jól van,,no, ne szégyelld, én legalább úgy örülök neki, mint te. Kezdetnek, azt hiszem, ez az üveg itóka is megteszi.
Elővettem a hátizsákomból egy üveg vadászpálinkát, és az asztalra tettem.
— Hűha, ilyet most látok először. Finom kis itóka — negyvenöt fokos! — kiáltott föl csodálkozva Misa.
— Ide nézz már, a lábamon mi van! - mondta büszkén Mítyaj, és az egyik lábát föltette a székre. Aztán nyomatékosan hozzátette: — Elnyűhetetlen. És meg se kottyan neki a hideg: nemezbéléses... meg nem is csúszik. Tapogasd csak meg, mekkora récék vannak rajta!
Amint leültünk az asztalhoz, nem bírtam tovább, előhúztam a zsebemből az engedélyt, és megmutattam Mityaj bátyónak.
— Annak előtte napjában három jávorszarvast is kilőttünk. Nem kellett semmiféle papiros. De most törvény van rá - mondta Mityaj.
— Nehéz lesz puskavégre kapni, sógor? — kérdeztem.
— Fülét hegyezni se lesz ideje, és már a miénk is.
— Akkor hát holnap irány az erdő? - faggattam tovább izgatottan.
— Nem szabad az ilyesmit elkapkodni, sógor. Sose aggódj, elcsípjük.
Nekem már attól is legalább kétszáz lett a pulzusom, hogy szóba került a vadászat, Mityaj bátyó azonban hidegvérrel fogadta engedélyemet, és látszott rajta, hogy esze ágában sincs már holnap nekivágni az erdőnek. Alighanem észrevette izgatottságomat, mert megjegyezte:
— Előbb kipihened az út fáradalmait, összeszedjük a fölszerelést, belakmározunk lángossal, jót gőzölünk a fürdőben, s aztán  majd  meghányjuk-vetjük a dolgot. Ráérünk, nem hajt a tatár. Jegyezd meg, az ilyesmihez, akárcsak egyébként bármi máshoz, nyugodt fej kell. A vadászat végtére is kedvtelés, jókedvvel kell nekivágni, hogy szívből jöjjön, kedve teljék benne az embernek, örüljön a lelke. Nem szívelem azokat, akik csak üzletet látnak a vadászatban. Elcsípjük mi, sógor, a neked kiírt daliát, az erdő agancsos királyát. Csakhogy túl kell járnunk az eszén. Elő is készítettem már egyet-mást hozzá. Amúgy sose éred utol: hosszú és erős a lába, jóval erősebb a miénknél. Furfanggal kell elcsípni. Szemernyit se aggódj, szerencsével járunk. Engem is csak egy dolog aggasztott: féltem, hogy papiros nélkül jössz. Akkor bizony csak megjárattalak volna az erdőn. Tán még mutatok is jávorbikát, de lelőni, azt nem hagyom. Nem is tudom, hogyan vittelek volna el csak úgy mellette. De most már mi gond lehet? Odamegyünk, ahova kell, és megkapjuk, mintha maga az erdő ura ajándékozná nekünk.
Meg volt már terítve, s a néne hívott, ne vessük meg szerény vacsoráját. Egy üveg vodkát is az asztalra tett, de hozzá se nyúltunk. Inkább a „vadászt" bontottuk föl.
A sült halon és húson kívül vagy három-négy fajta alma is díszelgett az asztalon. Különösen étvágygerjesztőek voltak az antonovka almák. Csodálatos, semmihez sem hasonlítható illatot árasztottak.
— Meg ne szóljanak, hogy konzerv nincs az asztalon. Rég nem voltunk a városban, az itteni boltban meg nem lehet kapni most - mondta a néne, miközben kínálgatott bennünket.
Meg kell hagyni, a vadászpálinka igencsak jónak bizonyult, és nagyon is kapóra jött. A bátyó az elejtendő jávorbikára ivott, a néne meg csak úgy általában a szerencsés vadászatra. A néne a fölhajtott kupica után kicsit fölvidult, és maga is állást foglalt a dologban:
— Te meg, öreg, ha majd vadásztok, ne csak a fenekeden ülj! Ne legyél rest az összes búvóhelyet megmutatni a sógornak!
— Nem asszony eszéhez való ez, a magad dolgával törődj, keríts egy nagyobb edényt a jó kis vadhús leveshez!
A néne másnap reggel, bár az este későn feküdtünk le, a szokott időben ébredt, s begyújtott a kemencébe. Faluhelyen minden munkanap ezzel kezdődik. Reggelire köleslisztből készült, finom, ropogós pirosra sült lángos volt.
A vadászatra még csak nem is célzott senki. A reggeli után Mityaj bátyó gyorsan összekészült, és elment. Az új csizmát húzta föl, vattakabátot vett magára, övet kötött, és hosszú nyelű kisbaltát dugott mögé. Nem is kérdeztem, hová indul. Az ilyet rossz előjelnek tartják. Mityaj bátyó azonban maga mondta meg:
— No, sógor, te most csak pihengess itthon, én kimegyek a rétre. Számba kell venni valamennyi szénaboglyát. Eddig nem volt időnk fölmérni és kiszámítani, mennyit is kaszáltunk a nyáron. Közben a terepet is kifürkészem, hova lesz a legajánlatosabb mennünk, hogy szerencsével járjunk.
A sofőr is útra készült. Misa öntött egy vödör forró vizet, és kimentek a kocsihoz.