ALEKSZEJ KONDRATOVICS
Bunyin utolsó könyve
„Egyetlen íróval se volt olyan kapcsolatom, mint Csehovval. Egész idő alatt a legcsekélyebb viszály se volt közöttünk." Bunyin ezt nem sokkal Csehov halála után, 1904-ben jegyezte föl. Élete alkonyán pedig szinte kizárólag Csehovval foglalkozott. „1953-ban — írja az író özvegye, Vera Nyikolajevna Muromceva-Bunyina — végre sikerült megszereznünk az A. P. Csehov levelezésé-nek szovjet kiadását (az első két kötet nélkül). Újra meg újra elolvastuk. Iván Alekszejevics megmutatta, mit kell kimásolni, telerótta a könyvet megjegyzéseivel és jelzéseivel. Mindent elolvasott abban az időben, amihez csak hozzá lehetett férni Párizsban. . . Iván Alekszejevics álmatlan éjszakáin — élete utolsó éveiben szinte alig tudott aludni — feljegyzéseket készített apró cédulákra, olykor cigarettásdobozokra, fölidézve Csehovval folytatolt beszélgetéseit. "
Bátran állíthatjuk, hogy a sírjához közelgő, öreg Bunyin ágyánál élete utolsó hónapjaiban láthatatlanul ott állt Csehov árnya. Szakadatlanul róla gondolkodott, hol fennhangon, hol némán. Utolsó sorait is őróla írta. Bunyin utolsó könyve ez. A címe egyszerűen és szerényen ennyi: „Csehovról". A könyv sajnos befejezetlenül maradt. Ennek ellenére 1955-ben — két esztendővel azután, hogy Bunyin Párizsban elhunyt — megjelent New Yorkban, s azóta is kétségkívül ez az egyik leghitelesebb tanúvallomás az élő Csehovról. A szó képes rá, hogy feltámasszon embereket, vagy legalább, hogy a feltámasztás illúzióját keltse, mert képes rekonstruálni egy ember valódi alakját. Még akkor is, ha az a személy nem is létezett a valóságban (lásd a halhatatlan irodalmi hősök egész galériáját, akik számunkra, s az elkövetkező nemzedékek számára éppoly reálisak, ha nem reálisabbak, mint a valóban élő emberek). Hát még ha olyan hatalmas, zseniális személyiségről van szó, aki iránt továbbra is érdeklődnek szerte az egész világon. Csehov hírneve réges-rég bejárta az egész világot. Ki ne szeretné tudni, milyen is volt életében ? Iván Bunyin, a szó nagy művésze, Csehovról szóló könyvében valósággal visszahozza a nemlétből, s így lehetőségünk nyílik, hogy Bunyin vezetésével ott sétálgathassunk Csehov társaságában Jalta tengerpartján, élvezzük beszélgetésüket, hallgassuk nyugodt-bölcs megjegyzéseit és hol mulatságos, hol szomorú elmélkedéseit az életről és az irodalomról.
Itt figyelembe kell venni egy, az olvasó számára szerencsés körülményt: Bunyin nemegyszer elmondta, hogy az irodalomban három istenségnek hódol: Puskinnak, Tolsztojnak és Csehovnak. Az előbbi kettő csakugyan olyan volt a szemében, mint az egek lakói. Bunyin „Tolsztoj felszabadítása" című könyve tele van szinte térden csúszó alázattal és áhítattal a nagy író iránt. Megtalálható benne persze az eleven Tolsztoj pontos és finom portréja, a vele történt néhány találkozás leírása is, de ezeket szemmel láthatólag háttérbe szorítja a rideg és hideg filozófia, mely szinte kizárólag egyetlen szakramentális és örökre megoldhatatlan probléma: az élet és a halál problémája körül forog. Ez az oka, hogy ez a könyv oly nehezen élvezhető, és Bunyinra nem jellemző módon elvont, ami pedig gondolatait illeti, egyszerűen ködösen szétfolyó.
Csehov nem volt olyasfajta félelmetes kolosszus Bunyin számára, mint Tolsztoj. Csehov társ volt, idősebb, tisztelt és szeretett barát, olyan „isten", akivel el lehet üldögélni egy kerti padon, lehet vele tréfálkozni, és el lehet beszélgetni a lehető legföldibb dolgokról. Vitatkozni is lehet vele, sőt, félelem nélkül ki lehet mondani ellenvéleményünket. Csehov istenség volt Bunyin szemében az irodalom területén, de nem olyan, akit utánozni kell, és bár a korabeli kritika nemegyszer összekapcsolta Csehovot és Bunyint, ezt mind a ketten ostobaságnak tartották.
Innen ered Bunyin visszaemlékezéseiben Csehov rendkívül földi és hihetetlenül eleven rajza. Bunyin mégis istenségének tartotta Csehovot: akárhányszor írt is róla, akárhányszor átdolgozta is róla szóló visszaemlékezéseit, sose volt megelégedve velük... „Sebtében készült, rossz és helyenként egészen hamis" — mondta Csehovról szóló első tanulmányáról, mely a „Csehov-emlékkönyv" -ben jelent meg először (1904). Az elégedetlenség oka pedig nem is annyira Bunyin közismert igényessége, hanem inkább Csehov sokrétűsége, bonyolult lelkülete és érzelemvilága, melyet még Bunyin tehetségével se volt könnyű első próbálkozásra megragadni.
Ezért amikor 1914-ben sajtó alá rendezi „Összegyűjtött műveit"', ismét átjavítja cikkét, sőt ki is egészíti "Jegyzetfüzet" -éből. A sokféle, de egyenként is lényeges mozaikszemcsék az író elgondolása szerint arra voltak hivatva, hogy plasztikussá tegyék Csehov jellemrajzát, bemutassák mélységét, rendkívüliségét, amelynek azonban semmi köze a parádés nagysághoz. Ellenkezőleg, Bunyin Csehovról szóló feljegyzéseiben van valami magának Csehovnak a stílusából: a természetes mesterkéletlenség és spontaneitás, amely a legbonyolultabb és legnagyszerűbb tüneményeket is úgy állítja az olvasó elé, hogy nyomban hozzáférhetővé válik a halandó ember számára is.
„Szép az Anton Pavlovicsról szóló tanulmánya — írta Gorkij Bunyinnak — nőiesen gyengéd és férfiasán baráti szeretet érződik benne. Amint elolvastam, úgy éreztem, ezt nyomban meg kell mondanom Önnek. Most éppen Kuprin olvassa, itt ül mullettem, dicséri Önt, és örül, hogy emlékei egyeznek az Önéivel".
Reméljük, hasonló érzések támadnak olvasóinkban is, amikor megismerkednek Bunyin Csehovról írott könyvének részleteivel.
IVAN BUNYIN
Csehovról
I.
Moszkvában ismerkedtem meg vele, kilencvenöt végén. Emlékezetembe vésődött néhány jellegzetes mondata.
— Sokat ír? — kérdezte egyszer.
— Keveset — válaszoltam.
— Kár — mondta csaknem komoran, mély zengő hangján. — Dolgozni kell, érti. . . Szakadatlanul. . . egész életünkben.
Aztán rövid szünet után, minden látható összefüggés nélkül hozzátette:
— Szerintem, ha elkészült egy elbeszélés, ki kell húzni az elejét és a végét. Mi, szépírók, itt hazudunk a legtöbbet... és röviden, a lehető legrövidebben kell írni.
Moszkva után egész 1899 tavaszáig nem láttuk egymást. Amikor ezen a tavaszon néhány napra Jaltába érkeztem, egy este összetalálkoztam vele a parton.
— Miért nem néz be hozzám? — kérdezte. — Okvetlenül jöjjön át holnap.
— Mikor? - kérdeztem.
— Reggel, nyolc körül.
Arcomról nyilván csodálkozást olvasott le, mert magyarázatul hozzátette:
— Mi koránkelők vagyunk. És maga?
— Én is — feleltem.
— Hát akkor jöjjön, amint fölkel. Együtt megkávézunk. Szereti a kávét? Reggel nem teát kell inni, hanem kávét. Pompás dolog. Nekem, amikor dolgozom, estig elég egy kávé meg egy húsleves. Reggel a kávé, délben a húsleves.
Aztán szótlanul elindultunk a parton, leültünk egy kis parkban egy padra.
— Szereti a tengert? — kérdeztem.
— Igen — felelte. — Csak nagyon kihalt.
— Éppen ez a jó benne — mondtam.
— Nem tudom — felelte, valahová messze tekintve, és gondolatai nyilván elkalandoztak. — Szerintem legjobb tisztnek vagy fiatal diáknak lenni. . . Üldögélni valami népes helyen, vidám zenét hallgatni.. . — Szokása szerint elhallgatott, és minden látható összefüggés nélkül hozzátette: — Nagyon nehéz a tengert leírni. Tudja, milyen tengerleírást olvastam nemrég egy iskolai dolgozatfüzetben? „A tenger nagy volt". És kész. Szerintem csodálatos.
Moszkvai találkozásunk idején könnyű mozgású, magas, karcsú középkorú férfinak láttam; szívélyesen fogadott, de oly egyszerűen, hogy ezt az egyszerűséget hidegségnek hittem. Jaltában úgy láttam, erősen megváltozott: lesoványodott, arca megsötétedett, lassabban mozgott, hangja tompábban csengett. De mindent összevetve mégis csaknem ugyanolyan volt, mint Moszkvában: szívélyes, de tartózkodó; elég élénken beszélt, de még egyszerűbben és rövidebben, és beszélgetés közben egyre valami máson járt az esze, így beszélgetőtársának nem volt könnyű elcsípni gondolatai rejtett menetét, közben arcát kissé fölemelve csíptetőjén keresztül a tengert nézte. A parton történt találkozást követő napon meglátogattam a nyaralójában. Jól emlékszem erre a napos délelőttre, melyet kis kertjében töltöttünk. Attól fogva egyre gyakrabban jártam nála, később pedig egész odaszoktam a házába. Ezzel együtt megváltozott viselkedése irántam, egyre szívélyesebb és közvetlenebb lett. . .
Örökre megmarad emlékezetemben az a kőből épült nyaraló Autkában, a kis kert, melyet nagy virágbarát lévén oly gondosan ápolt, a fák, a dolgozószobája, melyet csupán két-három Levitan-kép meg egy nagy félköríves ablak díszített, mely az Ucsan-Szu kerti virágözönben fürdő völgyére és a tenger kék háromszögére nézett, megmaradnak azok az órák, napok, néha egész hetek, melyeket ebben a nyaralóban töltöttem...
Ha magunkra maradtunk, gyakran fakadt harsány nevetésre, szeretett tréfálkozni, mindenféle mókát, mulatságos csúfnevet talált ki; valahányszor egy kissé jobban lett, kiapadhatatlanul ontotta tréfáit. Szívesen beszélgetett az irodalomról. Ilyenkor gyakran áradozott Maupassant-ról, Tolsztojról. Róluk beszélt a leggyakrabban, no meg Lermontov Tamany-áról.
— Képtelen vagyok felfogni, hogyan volt képes szinte kisfiú korában ezt megírni! — mondta. — Ha tudnék egy ilyet írni, meg még egy jó bohózatot, akkor akár meg is halhatnék!
— Soha nem szabad felolvasni egy művet megjelenése előtt senkinek — mondta máskor. — Nem szabad hallgatni mások tanácsára. Ha tévedtél, hazudtál, legyen a tévedés is egyedül a sajátod. A munkában bátornak kell lenni. Vannak nagy kutyák és vannak kis kutyák, de a kicsiket sem szabad, hogy zavarja a nagyok létezése: ugasson mindegyik, mégpedig azon a hangon, amit isten adott.
Csaknem minden néhai íróról elmondják, hogy örült mások sikereinek, hogy idegen volt tőle az önhittség. De ő csakugyan örült minden tehetségnek, ez a vérében volt: a „tehetségtelenség" szó alighanem a legsúlyosabb szidalomnak számított a szájából. Saját irodalmi sikereit malíciával fogadta.
— Látja, Anton Pavlovics, hamarosan megüljük írói jubileumát!
— Ismerem én, kérem, ezeket a jubileumokat! Huszonöt éven át szidják az embert, mint a bokrot, aztán megajándékozzák egy alumíniumból készült lúdtollal, és egy álló nap könnyek és csókok közepette lihegnek, olvadoznak fölötte!
Ha találtunk valahol egy róla szóló cikket, s megmutattuk neki, azzal:
— Olvasta, Anton Pavlovics? — ő ravaszul rásandított az emberre, s így válaszolt: — Alázatosan köszönöm! Összeirkálnak valakiről vagy ezer sort, aztán alul hozzátoldják: „Van még egy Csehov nevű írónk: nyafogó természet
..." Méghogy én nyafogó természet vagyok? Miféle „komor ember", miféle „hideg természet" vagyok én, ahogy a kritikusok neveznek? Miféle „pesszimista" vagyok én? Hisz valamennyi művem közül legjobban A diákot szeretem. Még a „pesszimista" szót is utálom...
Néha még valami ilyesmit tett hozzá:
— Ha, magát, drága uram, valaha csepülni fogják, jussak eszébe minél gyakrabban, én, a vén bűnös: a kritikusok úgy püföltek engem a legkisebb vétkekért, mint a papneveldében szokás. Egy kritikus azt jósolta nekem, hogy a kerítés tövében fogok felfordulni; afféle züllött sihedernek tartott, akit iszákosságért kicsaptak a gimnáziumból.
— Csak olyankor szabad nekiülni írni, amikor az ember hidegnek érzi magát, mint a jég — mondta egyszer.
„A Szkorpion hanyagul bánik a kiadványaival — írta nekem a Szevernije cveti első kötetének megjelenése után. — Engem tol előre, de amikor elolvastam ezt a hirdetményt a Russzkije vedomosztyiban, megfogadtam, hogy soha többé nem közösködöm se skorpiókkal, se krokodilokkal, se viperákkal."
Tanácsomra akkor odaadta a Szkorpion című almanachnak egyik ifjúkori elbeszélését (Tengeren). Később szánta-bánta.
— Ez az egész moszkvai új művészet szamárság — mondta. — Emlékszem, Taganrogban egyszer egy hirdetményen ezt olvastam: „Mesterséges ásványvizek". Hát ez is ilyen. Csak az lehet új, ami tehetséges. Ami pedig tehetséges, az új.
Egyik legutolsó emlékem 1903 kora tavaszáról való. Jalta, Rosszija-szálló. Késő estére jár. Egyszer csak telefonhoz hívnak. Odamegyek a készülékhez, és ezt hallom:
— Naccsás uram, kerítsen egy jó bérkocsist, és jöjjön be értem. Menjünk kocsikázni.
— Kocsikázni? Éjszaka? Mi van magával, Anton Pavlovics?
— Szerelmes vagyok.
— Ez nagyszerű, de már tíz óra van. Aztán meg megfázhat. . .
— Fiatalember, ne spekuláljon, kérem!
Tíz perc múlva ott voltam Autkában. A házban, ahol télen kettesben élt az édesanyjával, most is, mint mindig, csend és sötétség volt, a dolgozóban két gyertya világított haloványan. Mint mindig, most is összeszorult a szívem a dolgozószoba láttán, ahol annyi téli estét töltött egyedül.
— Csodálatos éjszaka van! — fogadott valami tőle szokatlan lágysággal és szomorkás örömmel. — Itthon pedig olyan unalmas! Nincs más örömöm, mint hogy néha megcsörren a telefon, és valaki megkérdi, mit csinálok, én meg azt felelem: egerészek. Gyerünk át Oreandába.
Meleg, csöndes éjszaka volt, sütött a hold, az égen könnyű fehér felhők lebegtek. A kocsi ott futott a fehér műúton, mi hallgattunk, és a tenger csillogó síkját bámultuk. Aztán egy erdő könnyed árnyékfigurái tűntek elő, majd a csillagok felé nyújtózó ciprusok feketéllő tömege következett. Megállítottuk a kocsit, csendben sétálni kezdtünk alattuk, egy palota romjai mellett, melyek sápadt kéken derengtek a holdfényben. Anton Pavlovics egyszerre megállt:
— Tudja-e, hány évig fognak még olvasni engem? Hét.
— Miért hét? — kérdeztem.
— Legyen hét és fél.
— Olyan szomorú ma, Anton Pavlovics — mondtam, holdfénytől sápadt arcát fürkészve.
Eddig lesütött szemmel elgondolkodva piszkálta botja végével az apró kavicsokat, de amikor azt mondtam, hogy szomorú, tréfásan rám sandított.
— Maga a szomorú — felelte. — Mégpedig azért szomorú, mert egy csomó pénzt kidobott a kocsisra. Aztán komolyan hozzátette:
— Márpedig csakugyan addig fognak olvasni, hét évig, élni pedig még annál is kevesebbet fogok: hatot. De ne szóljon erről az odesszai riportereknek. . .
Nem élt hat évet, csupán alig többet, mint egyet.
Egyik legutolsó levelét a következő esztendő januárjában Nizzában kaptam meg.
„Üdvözlöm, kedves Iván Alekszejevics, kellemes új évet és sok boldogságot kívánok! Levelét megkaptam, köszönöm. Itt nálunk, Moszkvában minden rendben van, és minden unalmas, semmi új sincs (kivéve az esztendőt), és nincs is semmi újra kilátás, a darabomat még nem mutatták be, és az is bizonytalan, mikor fogják egyáltalán. Nagyon valószínű, hogy februárban Nizzába utazom. Üdvözölje a kedves, meleg napfényt, a nyugodt tengert; élje világát, vigasztalódjék, ne gondoljon a betegségekre, és írjon gyakrabban barátainak. Nos, jó egészséget, jókedvet, boldogságot kívánok, ne felejtse el a maga komor, északi honfitársait, akiket kínoz a rossz emésztés, a rosszkedv. Csókolom és ölelem."
II
Egyszer (szokása szerint váratlanul) így szólt:
— Képzelje, micsoda história történt velem.
Csíptetőjén keresztül rám nézett, és harsány nevetésre fakadt.
— Képzelje, megyek fölfelé a moszkvai Nemesi Gyűlés épületének főlépcsőjén, és egy tükör előtt, háttal nekem, ott áll Juzsin-Szumbatov [(1857—1927) színész, drámaíró és színházi szakember], Potapenko [(1856-1929) író] gombját markolássza, és konokul, szinte sziszegve azt magyarázza neki: „Értsd már meg, ma Oroszország első, legelső írója te vagy!" — Hirtelen meglátott a tükörben, elvörösödött, és hadarva hozzátette, válla fölött felém bökve: „Meg ez itt..."
Sokak számára nagyon különösnek tetszhet, mégis tény: nem szerette a színésznőket és a színészeket.
— Hetvenöt évvel elmaradtak az orosz társadalom fejlődésétől — mondta róluk. — Az önhittség mérgétől átitatott, szánalmas alakok. Eszembe jut például Szolovcov [valódi neve: Fjodorov (1857— 1902) színész, rendező, impresszárió]...
— Már megbocsásson — szóltam közbe —, de emlékezzék csak, milyen táviratot küldött Szolovcov halálakor a színházának?
— Mi mindent kell írnia az embernek levelekben, táviratokban! Mi mindent mondunk néha pusztán azért, hogy ne sértsünk meg valakit...
Aztán kis szünet után újból fölnevetve:
— Még a Művész Színházról is...
Jegyzetfüzetében akad egy és más, amit tőle személyesen is hallottam. Többször megkérdezte például (s mindig elfelejtette, hogy már beszélt róla, s mindig tiszta szívből nevetett hozzá):
— Mondja, ismeri maga azt a nőtípust, akire ha ránéz az ember, mindig azt gondolja, hogy a blúza alatt kopoltyúk vannak?
— A természetben az undok hernyóból csodálatos pillangó lesz — mondta nemegyszer —, az emberek világában épp fordítva: a gyönyörű pillangóból undok hernyó lesz. . .
— Rettenetes dolog nap mint nap olyan emberrel ebédelni, aki dadog és butaságokat beszél. . .
— Amikor egy tehetségtelen színésznő foglyot eszik, elfog a sajnálat a fogoly iránt, mely százszor okosabb és tehetségesebb volt ennél a színésznőnél. . .
— Szavina [(1854-1911) színésznő], bárhogy áradoztak is róla, olyan volt a színpadon, mint Viktor Krilov [álneve: Viktor Alekszandrov (1838-1906) drámaíró] a drámaírók között.
(Folytatáshoz a További bejegyzésekre kell kattintani!)
Volt, amikor így beszélt:
— Az írónak koldusnak kell lennie, olyan helyzetben kell élnie, hogy tudja: éhen hal, ha nem fog írni, ha a lustaságára hallgat. Az írókat büntetőszázadba kell adni, és ott sötétzárkával, vesszőzéssel, ütlegeléssel arra kényszeríteni, hogy írjanak. . . Ó, milyen hálás vagyok a sorsnak, hogy ifjúságomban olyan szegény voltam. Hogy lelkesedtem Davidováért [a Mir Bozsij című folyóirat kiadója]! Bejött például hozzá Mamin-Szibirjak [(1852— 1912) orosz író]: „Alekszandra Arkagyjevna, nincs egy kopejkám se, adjon legalább ötven rubel előleget." — „Ha itt hal meg, kedvesem, akkor se adok. Csak akkor, ha beleegyezik, hogy bezárom magát most a szobámba, küldök magának tintát, tollat, papirost és három üveg sört, és csak akkor engedem ki, ha kopog nekem, és jelenti, hogy kész az elbeszélés."
Másszor egész mást mondott:
— Az írónak mesésen gazdagnak kell lennie, olyan gazdagnak, hogy bármelyik percben világ körüli utazásra indulhasson, saját jachtján, expedíciót szervezhessen a Nílus forrásvidékére, a Déli-sarkra, Tibetbe vagy Arábiába, megvehesse magának az egész Kaukázust vagy a Himaláját... Tolsztoj azt mondja, az embernek mindössze három arsin földre van szüksége. Ostobaság: három arsin föld csak a halottnak elég, az élőnek az egész földgolyó kell. És kiváltképp az írónak...
Tolsztojról egyszer a következőket mondotta:
— Különösen bámulom azt a megvetést, amit irántunk, a többi író iránt táplál, vagy talán nem is megvetés ez, egyszerűen arról van szó, hogy bennünket, valamennyiünket, a többi írót egész egyszerűen semminek néz. Néha előfordul, hogy megdicséri Maupassant-t, Kuprint, Szemjonovot [(1868-1922) író], engem... Miért dicsér bennünket? Mert egyszerűen gyereknek néz. A mi elbeszéléseink, novelláink, regényeink a számára afféle gyerekjátékok, és ezért, lényegét tekintve ugyanúgy néz Maupassant-ra, mint Szemjonovra. De itt van Shakespeare — az már más dolog. Shakespeare felnőtt, és ingerli, hogy nem Tolsztoj módra ír.
Egyszer újságolvasás közben föltekintett, és lassan, különösebb érzelmi színezet nélkül így szólt:
— Így megy ez mindig: Korolenko és Csehov, Potapenko és Csehov, Gorkij és Csehov... Napjainkra már kiemelték a többiek közül. De azt hiszem, a mai napig se értik kellőképpen: túlságosan sajátságos, bonyolult ember, rejtőzködő lélek volt. . . Van a jegyzetfüzetében egy csodálatos sor: „Amilyen egyedül fekszem majd a sírban, olyan egyedül is élek." Ugyancsak a jegyzetfüzetében olvashatók a következő gondolatok: „Milyen szívesen hagyják az emberek becsapni magukat, hogy szeretik a prófétákat, a jövendőmondókat, micsoda csorda ez!" „Egy okos emberre 1000 ostoba jut, egy okos szót 1000 ostoba követ, és ez az ezer azt az egyet is elnémítja."
Sokáig elnémították őt magát is. A Parasztok megjelenése előtt — mely távolról se tartozik legjobb művei közé — már szívesen olvasta őt a széles közönség, de csak a szórakoztató mesélőt, A kártyajáték, A panaszkönyv szerzőjét látták benne. Az „elmélyült" olvasókat nemigen érdekelte: elismerték tehetségét, de nem vették komolyan, emlékszem, milyen őszintén kacagtak egyesek rajtam, tejfölös szájú ifjoncon, amikor Garsinnal, Korolenkóval merészeltem összehasonlítani őt. Voltak aztán olyanok is, akik kijelentették, hogy nem is hajlandók soha olvasni olyan szerzőt, aki ilyesféle álnéven kezd írni, mint „Csehonte": „Elképzelhetetlen — mondták ezek —, hogy Tolsztoj vagy Turgenyev képes lett volna ilyen silány álnévre cserélni saját nevét."
Az igazi siker csak azután köszöntött rá, amikor a Művész Színház bemutatta darabjait. Ez alighanem legalább olyan bántó volt számára, mint hogy csak a Parasztok megjelenése után kezdtek róla beszélni: hiszen színdarabjairól se állítható, hogy ezek lennének legjobb művei, ezenkívül ez azt jelentette, hogy a figyelmet a színház terelte rá, az, hogy neve ezerszer szerepelt a plakátokon, hogy az embereknek emlékezetébe vésődött néhány olyan kifejezése, mint „két lábon járó szerencsétlenség", „Te régi, derék, tiszteletreméltó szekrény", „engem ittfelejtettek" [Cseresznyéskert]
Maga mondta nemegyszer:
— Miféle drámaírók vagyunk mi? Az egyetlen igazi drámaíró Najgyonov[valódi neve: Alekszejev (1868—1922)]: ő született drámaíró, a lehető legigazibb drámai vénával. Most még meg kell írnia tíz darabot, megbuknia kilencszer, de aztán tizedszerre akkora sikere lesz, hogy táthatjuk a szánkat!
Aztán rövid hallgatás után hirtelen jókedvűen felkacagott:
— Tudja, nemrég ott jártam Tolsztojnál Gaszprában. Még fekvő beteg volt, de sokat beszélt mindenről, egyebek között rólam is. Végre felállok, búcsúzom. Egyszerre megfogja a kezem, nem engedi el, s azt mondja: „Csókoljon meg", miután pedig megcsókoltuk egymást, hirtelen gyors mozdulattal a fülemhez hajol, és azzal az energikus öreges hadarásával odasúgja: „Hanem tudja, a darabjait ki nem állhatom. Shakespeare pocsékul írt, de maga még rosszabbul!"
Sokáig „komor" írónak, a „borús hangulatok dalnokának" nevezték, olyan „beteg tehetségnek", aki reménytelenül és közömbösen néz mindenre.
Most kezdenek átesni a ló másik oldalára. „Csehov gyengédsége, szomorú melegsége", „a csehovi emberszeretet"...Képzelem, mit érzett volna, ha a „gyengédségéről" olvas! Az olyan szavakat pedig, mint a „melegség" vagy a „szomorúság" még ennél is ellenszenvesebbnek tartaná.
Vele kapcsolatban olykor tehetséges emberek is melléfognak. Jelpatyjevszkij [(1854—1933) író, publicista] például így ír: „Csehov-nál sokszor találkoztam jóságos, puha, igénytelen és erélytelen emberekkel, vonzódott az ilyen emberek iránt. Mindig vonzották a csöndes, homályos völgyek, a ködös ábrándok és a halk könnyek..." Korolenko olyan szánalmas szavakkal jellemzi tehetségét, mint „egyszerűség és meghittség", és azt állítja róla, hogy „ábrándokat sirat". Az egyik legjobb cikket Sesztov [valódi neve: Svarcman (1868 — 1938) egzisztencialista filozófus és irodalomkritikus ] írta róla, aki a legkönyörtelenebb tehetségnek nevezte őt.
Beszéde a köznapi életben is pontos és szűkszavú volt. Roppant tisztelte a nyelvet, a fellengzős, hamis, könyvízű szó egyszerűen bántotta; ő maga gyönyörűen beszélt, mindig a maga sajátos modorában, világosan, helyesen. Beszédén nem érződött az író, hasonlatokat, jelzőket ritkán használt, de ha használt is. azok többnyire köznapiak voltak, soha nem hencegett velük, és soha nem gyönyörködött saját találó kifejezésében.
A „fennkölt" szavakat gyűlölte. Az egyik róla szóló visszaemlékezésben van egy nagyszerű részlet: „Egyszer így panaszkodtam Anton Pavlovicsnak: Anton Pavlovics, mit csináljak? Beleőrülök a töprengésbe!" „Igyon kevesebb vodkát" — felelte erre Anton Pavlovics."
Bizonyára a „fennkölt" szavak, s a — sok költőre, kivált a maiakra jellemző — gondatlan szóhasználat iránti gyűlölete okozta, hogy ritkán volt megelégedve egy-egy verssel.
— Ez többet ér Ureniusz minden művénél — mondta egy izben Lermontov A vitorlájára.
— Miféle Ureniusz? — kérdeztem.
— Hát nincs ilyen nevű költő?
— Nincs.
— Hát akkor Uprudiusz — mondta komolyan.
— Ha meghal Tolsztoj, mindent elvisz az ördög! — mondta nemegyszer.
— Az irodalmat?
— Az irodalmat is.
A moszkvai „dekadensekről", ahogy akkoriban nevezték őket, így beszélt egyszer:
— Miféle dekadensek ezek? Makkegészséges muzsikok mind! Büntetőszázadba kéne adni valamennyit...
Andrejevről se nyilatkozott valami hízelgőén:
— Ha elolvasok egy oldalt Andrejevtől, utána két órát sétálnom kell a friss levegőn...
A legkülönbözőbb rendű és rangú emberek jöttek össze néha nála: ő mindenkivel egyformán bánt, senkit nem kezelt kiváltságosként, senkinek a hiúságát nem sértette meg, senki nem érezhette, hogy megfeledkeztek róla, hogy fölösleges. Viszont következetesen mindenkivel fenntartott bizonyos távolságot.
Rendkívüli méltóságérzet és függetlenség volt jellemző rá.
— Egyedül Tolsztojtól félek. Hisz gondolja meg, ő le tudta írni azt is, hogy Anna maga is érezte, látta, mint csillog a szeme a sötétben. — Komolyan mondom, félek tőle — mondta nevetve, mintha örülne ennek a félelemnek.
Egy alkalommal csaknem egy óra hosszat töprengett rajta, milyen nadrágban menjen Tolsztojhoz. Lekapta csíptetőjét, arca megfiatalodott, és szokása szerint tréfát és komolyságot keverve egyre újabb nadrágjában lépett ki a hálószobájából.
— Nem, ez illetlenül szűk! Azt gondolja majd: micsoda nyikhaj!
Azzal visszament, másikat vett fel, és nevetve újra előjött:
— Ez meg olyan széles, mint a Fekete-tenger! Azt gondolja majd: tolakodó fráter...
Egyszer szűk baráti körben elkocsizott Alupkába, megreggelizett egy étteremben, vidám volt, sokat tréfálkozott. A szomszéd asztal mellett hirtelen felállt egy ismeretlen úr, pohárral a kezében.
— Uraim! Ürítsük poharunkat a körünkben tartózkodó Anton Pavlovicsra, irodalmunk büszkeségére, a borús hangulatok dalnokára...
Anton Pavlovics elsápadt, felállt és távozott. (Folytatjuk)
SOPRONI ANDRÁS fordításai
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése