BORISZ POLEVOJ
Riportjaim története
(Folytatás)
A VÁGY TELJESÜL
 |
| Alekszej Tresnyikov (Wikipedia) |
A hatvanas években azután váratlan fordulatot vett érdeklődésem, amely addigra sem hunyt ki az ismeretlen és nagyszerű világ iránt, amely a sarkkörön túl is létezik. A békeharc, amelyben igen nagy erővel részt vettem, összehozott egyik neves sarkkutatónkkal a sarkkutatók második nemzedékéből, Alekszej Fjodorovics Tresnyikovval, aki az Északi-sarkon telelő harmadik expedíciót vezette, később pedig egy expedíciót vitt a Déli-sarkra. Akkoriban Tresnyikov már neves tudós volt, és az Északi- és Déli-sarkkutató Intézet vezetője volt Leningrádban. Egy nemzetközi békekonferencián véletlenül szomszédok voltunk az elnökségi asztalnál. Beszélgetni kezdtünk, és én bevallottam, hogy már hosszú évek óta az egyik legtitkosabb vágyam, hogy az Északi-sarkra kerüljek valamilyen állomásra, éljek egy kicsit az ott telelők között, élményeket gyűjtsek, és írjak nehéz életükről, azután pedig ezeket az írásokat átadhassam a Pravdának. . A neves sarkkutató jóindulatú mosollyal hallgatott végig, és hétköznapi hangon mondta:
— No és? Miért nem valósítja meg. ezt az álmát?
— Hát nekem ez most már nem olyan egyszerű. Jó barátom Gorbatov, egy házban éltünk, és emlékszem, amikor még erejének teljében volt, akkor is milyen sok fáradozással készült az ilyen utazásokra. Sajnos, én már nem vagyok olyan fiatal.
— Romantika — mosolyodott el Tresnyikov. — Tudja mit? A napokban utazom az Északi-sarkra. Elmegyek a mieinkhez Tixibe. Azután meglátogatom az Északi-sark nevű úszóállomást. Akarja megvalósítani riporteri ifjúságának kék madaras álmát? Repüljünk együtt.
— Akarom — mondtam önmagam számára is váratlanul —, de mi kell ehhez?
— Két szabad hét, egy hátizsák váltás fehérneművel, lehetőleg meleg, egy neszesszer tisztálkodási eszközökkel és jóindulat. Tehát, amint visszatérünk erről a konferenciáról, utazunk is.
Be kell vallanom, hogy a továbbiakban alig figyeltem a szónokra...
Északi-sark... ilyen hamar ... és ilyen egyszerűen... Tudósítást írni a Pravdába a sarkkörön túli területről, és büszkén így keltezni: „Északi-sark". Gorbatov után a Pravda tudósítói közül a háborút követően úgy emlékszem senki sem volt ott... Folyóiratom, a Junyoszty ma már nem olyan nyugtalan gyermek, hogy ne lehetne két rövid hétre otthagyni. Bizonyos, hogy a Pravda hozzájárul egy ilyen utazáshoz... De még szabadságom is van. Nem is voltam szabadságon...
Egyszóval a szünetben már megfontoltan feleltem Tresnyikov professzornak:
— Ha nem vonja vissza a meghívását, repülök.
— Komolyan mondja?
— Természetesen.
Amikor hazamentem, és mint mindig, elmerültem a távollétem alatt összegyűlt írásokban és ügyekben, be kell vallanom, megfeledkeztem ígéretemről, sőt magáról sarkvidéki álmomról is. És eszembe sem jutott, pedig Borisz Gorbatov emléktáblája az én házam falán van, és mindennap elmegyek mellette. De egyszer, amikor hazamentem a szerkesztőségből, a feleségem elmondta, hogy Leningrádból egy kellemes hangú, értelmes ember keresett, és azt üzente: holnapután az Északi-sarkra repül, és nem gondoltam-e meg, hogy vele repülök.
— Az Északi-sark, ez nálatok valamiféle titkos jelszó? — kérdezte gyanakodva a feleségem, és amikor megértette, hogy nem titkos jelszó, és mi valóban elhatároztuk, hogy repülünk, leesett az álla. — Ezt még tőled sem vártam volna — mondotta. — Hiszen beutalónk van a szanatóriumba. Az asztalodon ott a folyóiratod ötödik számának kefelevonata, és Aljoskának nemsokára itt az érettségije.
Igen. Mindez így volt: az új folyóiratszám kefelevonata, a beutaló a szanatóriumba és kisebbik fiam iskolavégzése. De az Északi-sark! A fiatal újságíró titkos álma teljesen magával ragadott engem, a már éltes újságírót, és minden folyó ügyemet és gondomat háttérbe szorította.
Röviden szólva, két nap múlva, egy szép májusi reggelen, amikor a repülőtér melletti nyírfaligetben kétségbeesett károgással beszélték meg tavaszi lakáshelyzetüket a varjak, Alekszej Fjodorovics Tresnyikov és én ott voltunk a repülőgép lépcsőjénél az utasok között, akik a sarkkörön túli területre indultak. Meglepett ennek a tömegnek hétköznapi külseje. Olyanok voltak, mintha nem is a titokzatos és izgalmas Északi-sarkra utaztak volna, hanem valahová Penzába vagy Kosztromába. Csak fekete vitorlavászon köpenybe öltözött fiatalemberek egy csoportja vált ki a tarka, májusi tömegből.
A fekete köpenyes fiatalemberek vidáman üdvözölték útitársamat, aki erre az alkalomra ugyanúgy öltözött, mint ők, és ez az öltözék ezt az egyébként megtermett és széles vállú embert szinte négyszögletessé tette. Elmondta, hogy ez a csoport az ott telelők váltása, és hogy ezek a napsütötte legények tulajdonképpen kutatók — aspiránsok, különböző tudományágak kandidátusai —, és az időszak, amit majd az Északi-sarkon töltenek, hozzátartozik a normális és megszokott életükhöz.
Az Északi-sarkra indulók vállán jól megtömött turistahátizsákok voltak. Semmiféle speciális bála vagy nagyobb csomag nem volt náluk. A repülőút is megszokott, hétköznapi repülőjárat. Semmi, egyáltalán semmi egzotikum. És én, aki teljesen romantikára hangoltam magam, be kell valljam, hogy némi kiábrándulást is éreztem. Elrepültünk tehát, és ez az egész repülőút a tavaszi fényben ragyogó Moszkvából a gépen, amely a május minden illatát árasztó nyírfaligetből indult, ez az út az örök hó világába, a fehér térség világába, amely fölött fáradhatatlanul ragyog a huszonnégy órás napvilág, mindössze néhány kiábrándítóan egyszerű órát vett igénybe. Már repülés közben meggyőződtem róla, hogy a sarkvidék egzotikumából, amelyet oly ízesen írt le nemrég Borisz Gorbatov, legföljebb csak az elnevezések maradtak meg, mint például a Gondviselés-öböl, az Iramszarvas-tenger és mások. Útközben az állomásokon, amelyek faházakból álló kis városok, a szarvas vonta fogatokon kivül, amelyek együtt szorongtak a gépkocsikkal, semmi nem emlékeztetett arra, hogy a sarkvidéken vagyunk.
Sőt. Az utolsó ugrás, ahogy Tresnyikov kifejezte magát, Tixi állomástól az Északi-sarkig sem rendítette meg a képzeletet. A repülőgép ablakai mögött egészen a horizontig, ameddig csak a szem ellátott, egyforma felhalmozódott jégtömegek látszódtak. Időnként egy-egy rianásban víz feketéllett. Igaz, meg kellett lenni a repülőgépeken szokásos komfort nélkül. Nem voltak iskolázott mosolyú stewardessek, nem volt a szokásos főtt csirke ebédre, amelyet minden utas megkap, bárhová repül. Ládákon kellett ülni, salétrommal telt hordók mellett. Viszont a pilóták nagyon jó illatú, ízes scsível vendégeltek meg, amelyet a navigációs tiszt útközben készített el egy villany-főzőn. Megismerkedtünk ellenben a rendkívül rokonszenves sarki pilótákkal, akik telis-tele vannak különböző, nagyon érdekes történetekkel. Nekem pedig kérésükre előadást kellett tartanom az irodalmi újdonságokról, amelyek iránt, mint kiderült, nagy érdeklődést tanúsítanak, és amelyeket nagy figyelemmel követnek.
Éppen akkor ettük meg a scsít, amikor a pilóta közölte, hogy megérkezünk. Valahol messze, az összevissza halmozódott jégtömeg mögött kis fekete kockákat láttam. Később emberi figurákká alakultak, akik a repülőgép elé szaladtak. Hát ez volt minden. A repülőgép olyan biztonságosan és nyugodtan landolt, hogy tökéletesen elfeledkeztem arról, hogy egy úszó jégtáblára szálltunk le, és a leszállás helye pontosan az az Északi-sark, amely felé valamikor a legbátrabb utazók is csak gondolatban törekedtek. Nem. Tulajdonképpen az egész repülés és a földre szállás is elkeserítően egyszerű és mindennapi volt. A repülőgép, miután leszállt, még oda is gurult arra a helyre, ahova parancsolóan mutatott zászlójával egy szakállas ember, aki a háború előtti sarkkutatók egyenruháját viselte: prémkabátot hátravetett csuklyával, prémes csizmát és prémes kesztyűt. Ez az ember, akinek ősz haját tépte és szaggatta a propellerek támasztotta szél, olyan volt, mint a hajdani romantika egy törmeléke, amelyet az időgép hozott erre a prózai, és úgy látszik, már jól belakott, sőt berendezett jégtáblára.
Hát ez az Északi-sark? Összetaposott jég, kitaposott ösvények, leszálló és felszálló repülőgépek nyomai. Egy lehengerelt út, amely összeköti a leszállóteret egy kis — nem félek használni ezt a szót — falucskával, amely négyszögletes faházakból és néhány kerek ponyvasátorból áll. Nemcsak örök néma csönd, amely annak idején minden sarkvidékről szóló riportban feltűnt, de még közönséges, egyszerű csönd sincsen. Alig hallgatott el a repülőgép motorjainak bőgése, nagyon jól lehetett hallani egy kis motor buzgó zakatolását. És a repülőgép körül máris megkezdődött a hétköznapi sürgölődés. A fekete viharkabátos, jól megtermett fiatalemberek fürgén kirakták a jégre a ládákat, a salétromoshordókat, a zsákokat, mindezt egy nagy alumínium lapra, amelyet már odavonszolt a leszállópályára egy — leginkább egy katicabogárra emlékeztető — fürge, piros traktor. A ki- és berakodás megszokott módon folyt. Érezhető volt, hogy ez jól begyakorolt művelet, amelynek során mindenki tudja, mit kell tennie. Nincs szükség sem utasításokra, sem rendelkezésekre, sem korholásra.
Egyszóval megértettem, hogy a hajdani romantika, ami a háború előtt itt járt riportereknek azonnal szemébe ötlött, visszatérhetetlenül eltűnt a múltba, és valami más jött a helyébe, amit még meg kellett figyelnem, tanulmányoznom és megnéznem. A hajdani egzotikum keresése közben tekintetem akaratlanul is megakadt a szakállas öregemberen, aki a klasszikus sarkkutatói prémruhát viselte. Egyébként miután letette a zászlócskáját, a többiekkel együtt ő is a repülőgép kirakását végezte, és annyira el volt foglalva, hogy kényelmetlen lett volna kérdésekkel odatolakodni hozzá. Egyébként mindenki dolgozott, köztük az ott telelők vezetője is, akiről már tudtam, hogy szabad perceiben itt fejezi be doktori disszertációját.- Dolgozott maga Tresnyikov is, ez a nagyszerű tudós, akit ismer minden sarki expedíció, és aki felfedezett egy, az óceán mélyén húzódó víz alatti hegyvonulatot, amely nemrég a Lomonoszov-hegyhát nevet kapta. Amikor elhelyezték a rakományt a nagy alumínium lapon, és a fürge, katicabogárhoz hasonló traktor azt a faluhoz vonszolta, és mindenki utána ment, észrevettem egy — addig a repülőgéptől eltakart —, jégbe fagyott útjelző táblát. Rendkívül részletesen elkészített tábla volt ez, amelynek nyilai különböző irányokba mutattak, sőt az egyik közülük lefelé.
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)
A nyilakra ez volt írva: „Moszkva: 4500 km", „Északi-sark: 20 km", „Déli-sark: 20 000 km", „Tengerfenék: 3800 m", „Rozmár vendéglő: 25 m". Az útjelző tábla mellett egy hóból készült medve állt, és mellső mancsaiban egy tálcát tartott, rajta egy igazi vodkásüveg. A jelzőtábla mögött, a leszállópálya végén alacsony hóbuckák között egy föld alatti építmény látszott, amelynek az egyik bejáratánál ott állt ugyanaz az öreg sarkkutató, akinek ősz haját a szél tépdeste.
Állt és barátságosan rámutatott arra a nyílra, amelyen ez állt: „Rozmár vendéglő".
— Vendéglő?
— Hát ez olyan sarki tréfa. Szeszes italt itt nem adnak, de forró víz mindig van, és ha ön tapasztalt ember, és van magával teafőzet, akkor ihat egy teát. Ha pedig nincs teafőzet, akkor adnak a személyes tartalékokból.
— És ki ez az öregember?
— Tiszteletteljesen a sarki repülőtér felügyelőjének nevezik, habár a státusi listában ilyen beosztás nem szerepel. De a sarkkörön túl ő mégiscsak nevezetes ember — mondta Tresnyikov, miután rendkívül megtisztelő gyengédséggel átölelte az öreget — menjünk be hozzá, igyunk egy teát. A fiúk nem fognak megharagudni ránk. Ez itt már szinte szokás.
Bementünk a keskeny bejáraton. A hóból épült kis kuckó közepén petróleumfőző sistergett. Fölötte haragosan zubogott egy nagy teáskanna, annak a tetején egy másik, nagy hasú, amelyben a teafőzet volt. Előkerült néhány nagy zománcbögre. Egy doboz cukor. Éreztük az erős tea illatát. Már abból a barátilag tiszteletteljes hangból is, amellyel nevezetes útitársam beszélt ezzel a státusjegyzékben nem szereplő, sarki repülőtéri felügyelővel, megértettem, hogy különleges személlyel van dolgunk. "Nagy jó érzéssel kortyolgattam a kitűnő, illatos, erős teát. Cukrot haraptam hozzá, és érdeklődéssel hallgattam ennek a két — ahogy önmagukat nevezték — sarki farkasnak a beszélgetését. Egyébként azonnal észrevehető volt, hogy a tudós mennyire értékeli a repülőtér felügyelőjének gondolatait.
Később, miután megittuk a teát, és megköszöntük a Rozmár vendéglő gazdájának vendégszeretetét, mentünk a jégtorlaszok között a lehengerelt, jeges úton és megkérdeztem, hogy került ez a tiszteletre méltó, ősz hajú ember ide, ahogy Papanyin nevezi, a „föld csücskére". Hiszen mindenki tudja, milyen szigorúak a bizottságok, amelyek kiválogatják a sarkkutatókat, és milyen szigorú követelményeket állítanak fel a jelöltek egészségére és életkorára vonatkozólag.
— Próbálnának egy ilyen embert nem ide eresztem — nevette el magát Tresnyikov —, hiszen ő a mi híres telelőnk. Mindenki ismeri — és megnevezett egy valóban közismert nevet. — Valamikor tábornok volt, most nyugdíjas. Nagyon nagy nyugdíjat kap. A fővárosban lakása van, Moszkva mellett nyaralója. Vannak unokái, sőt ha jól tudom, még dédunokái is. De amint befejeződik a tél, és kezdődik a tavasz, amint megjelennek a darvak az égen, nem bír tovább otthon ülni. Lakást, nyaralót, unokákat, dédunokákat, mindent otthagy és indul ide, az Északi-sarkra.
— No de hát a bizottságok? A státusok?
— Ha nem engedik el, óriási botrányt csap. Elmegy a miniszterig, a Központi Bizottságig. Mindenütt emlékeznek rá, mindenütt tisztelik. Próbálj meg egy ilyennek ellentmondani. Jack London nagyszerűen ábrázolta ezt a leküzdhetetlen vonzalmat az északi vidékek iránt egy novellájában, amelynek ha jól emlékszem az a címe: Mint a régi argonauták. Csakhogy azokat az arany vonzotta. Ott a gazdagság kísértete nem adott nyugalmat, itt pedig arról van szó, hogy szolgáljuk az Északi-sarkot. Ül a jégkunyhójában, ismer minden hajdani históriát. Emlékszik az Északi-sark élő és halott lakóira. Főzi az erős teát, és sok hasznot is hajt. Hiszen rengeteg tapasztalata van. Az expedíciók fiataJ tagjai, szabad idejükben meglátogatják, teát isznak naja, meghallgatják a történeteit és - mint mondani szokás - átveszik a sarki stafétabotot.
Az Északisark-állomás, amely a levegőből olyannak látszott, mint egy halom összevissza hányt doboz, közelebbről tulajdonképpen falunak nevezhető. Egyforma, négyzet alakú házak, amelyek vastagon szigetelt falapokból készültek, kicsiny házak, éppen csak hogy be tud menni egy ember és elnyúlni az ágyon. De eléggé melegek, ha az ember nem lusta meghatározott időben szénnel megtölteni a vaskályhát. Kívülről a házak egyformák, de belülről mindegyiknek megvan a maga arca, mintegy tükrözve a benne élők jellemét. És mindegyikben — erről meggyőződtem —,egy sarokban, akárcsak hajdan az ikonok, nagy, közepes és kis fényképek lógtak. Feleségek, anyák, fiúk, lányok, menyasszonyok portréi, vagyis azoké, akik várnak a Nagy Földön. Majdnem mindegyikben egy-egy polc, rajta könyvek.
A sarkkutatók vonzalma az irodalom iránt még szégyent is hozott rám, már az első találkozásunk alkalmával. Amikor elhatároztam, hogy repülni fogok, és Leningráddal beszéltem telefonon, megkérdeztem Alekszej Fjodorovicsot, mivel szerezhetnék örömet azoknak az embereknek, akik több mint háromszázhatvan napra el vannak szakítva a Nagy Földtől, és csak egymás társaságában találhatnak örömet. A választ nem hallottam. A vonal megszakadt. Eszembe jutott saját fronttapasztalatom, és elhatároztam — ahogy mondani szokás — viszek magammal némi üzemanyagot, és beraktam a táskámba néhány üveg jófajta Dvin konyakot. Az ilyen ajándék mindig segített nekünk haditudósítóknak. Általa azonnal közelebb kerültünk az ott működő tudósítók kompániájához.
A magas rangú leningrádi főnökség megérkezését hivatalosan egy nagyobb méretű faházikó-ban ünnepelték meg, amelyen a következő tábla lógott: „A tizennégyek menedékhelye". Ez volt az ebédlő meg a vetítőterem. Azonkívül itt tartották a gyűléseket, és általában társalgónak nevezték. Itt gyűltek össze az expedíció tagjai, valamennyien. Eljött a tiszteletre méltó öregember is, repülőterét a hóból készült medvére bízva.
Ekkor vettem elő az ajándékomat, amellyel be akartam lépni a sarkkutatók testvéri közösségébe, és letettem az üvegeket az egyik asztalra. Nem titkolom, ajándékomnak sikere volt és helyeslő zajongás köszöntötte. De ebben a pillanatban Tresnyikov is kinyitotta nagyméretű hátizsákját. Az összehajtogatott meleg fehérnemű és más útravaló alól könyveket rakott az asztalra. Azokat, amelyek az utóbbi hónapokban jelentek meg. Mindenki elfordította a tekintetét az én üvegeimről, és ragadozó pillantásokkal közeledtek a könyvekhez. Amikor pedig azzal az ünnepélyes arckifejezéssel, amellyel a bűvészek nyuszit varázsolnak elő cilinderükből, a professzor elővette a Novij Mirnek azt a számát, amelyben megjelent az elbeszélés, amely körül a Nagy Földön igen nagy vita támadt, a társalgóban taps és — mint írni szokás — ováció tört ki.
Az én Dvin konyakomról teljesen elfelejtkeztek. A könyveket kézről kézre adták. A folyóiratot pedig nagy viták közepette tépték ki egymás kezéből. Tresnyikov győzelme nyilvánvaló és kétségtelen volt. Számomra ez tanulságos példa volt a szovjet irodalom ereje és jelentősége szempontjából. Az olvasók állandó érdeklődésének bizonyítéka. És be kell vallanom, ezt a példát gyakran fel is hozom, ha külföldi kollégákkal szállók vitába.
Szabadságom nagy részét az Északi-sarkon töltöttem. Figyeltem ennek a maroknyi szovjet embernek életét és munkáját. Azokét, akik idekerültek a „földgolyó csücskébe". A májusi nap körben járt az égbolton, de napokig nem ereszkedett le a horizont alá, és én már-már úgy véltem, hogy ezek a végtelen nappalok szüntelen munkával töltik meg a sarkkutatók életét. Ez természetesen nem így volt. Nem is lehetett így.
Nekem természetesen nem sikerült behatolnom az úszó laboratórium munkájának és sokféle tevékenységének lényegébe. Sok áttetsző meteorológiai szondát bocsátottak fel az égre. Följegyezték a meteorológiai műszerek adatait. A hidrológusok fáradhatatlanul sürögtek a nagy, ponyvával letakart lék körül. Vízpróbákat vettek, műszereket eresztettek le, amelyek ki tudja, milyen mélységben érték el az óceán fenekét. Állandóan zakatolt a motor. A konyhából a szűz jégmezők fölött szárazföldi bárányhús illata áradt. Amikor, az órák éjfelet mutattak, akkor a faluban a nappali fény ellenére is elcsendesedett az élet. A sátrakban átgondolták a kísérletek eredményeit, kandidátusi és doktori disszertációkat írtak. De voltak olyan pillanatok is, mikor hirtelen tompa zúgás hallatszott, és mindenki abbahagyta, amit éppen csinált. Kibújt a sátrából az újonnan képződött rianás mellett, és rendkívüli szervezettséggel fogadták az újonnan támadt veszélyt.
Nem, természetesen én nem érthettem meg ennek a kis közösségnek a bonyolult munkáját, sem a lényegét. Ez a kollektíva tervszerűen és módszeresen dolgozott az Északi-sark titkainak megfejtésén. Ehhez kevés volt a tudásom és az időm. De ennek a kicsiny közösségnek a szellemét, azt hiszem mégiscsak megéreztem, és ennek a szellemnek szenteltem tudósításaimat, amelyeket éjszakánként a kedves és igen tapasztalt rádiós adott le a moszkvai szerkesztőség címére.
Nagy érdeklődéssel olvastam a Mi Sarkunk című faliújságot, amely nem úgy, mint a Nagy Földön létező társai, rendszeresen jelent meg, és nemcsak ünnepnapokon. Szeretettel és humorral készítették ezt az újságot. Minden olyan volt benne, mint egy igazi újságban. Még hírrovat is volt, érdekes eseményekről. Egyszer például, valamilyen bonyodalmas úton, egy megtermett nőstény rozmár, amely több >mint egy tonnát nyomott, ideúszott, kiugrott, és megpróbált kimászni a jégre a hidrológusok lékén keresztül. De beszorult. Testével elzárta a jeget, se ki, se be. A faliújságon vita indult, hogyan segítsenek rajta. De nem sikerült megmenteni. Elpusztult. Daruval kellett kiemelni és traktorral kiráncigálni a jégre. Volt egy olyan rovat is, amely az eseményeket írta le, a komszomolgyűlést... a kommunisták összejövetelét, bár a jégmezőn összesen hárman voltak. Volt recenzió, az Alekszej Tolsztoj Vipera című elbeszélésének filmváltozatáról, amelyet a szárazföldön dolgozó filmtechnikus szórakozottsága folytán az utolsó rész nélkül küldtek el, ezért a faliújságon írták le, mivel is végződik a történet. Volt tárca a könnyelmű sarkkutatókról, akik a parancsnok utasítása ellenére a tavaszi hónapokban, amikor egyáltalán nem ritkák a jegesmedvék, amelyek kirándulásokat tesznek a jégen, úgy indultak útnak, hogy nem vittek magukkal puskát. Hát bizony nem szabad ilyen könnyelműnek lenni. Mert a medvék csak a rajzfilmekben jóindulatúak. Volt cikk a május 1-i gyűlésről, amely nagyon sikeresen zajlott le a meteorológusok házában. Még versek is voltak.
Egyszóval az emberek úgy éltek a tengeráram akaratából ide-oda úszkáló jégtáblán, mintha részei volnának a hatalmas országnak, amely a szárazföldek több mint egyhatodát foglalja el. És éppen az, hogy az emberek tiszteletben tartották népük szokásait, mert ugyanazt az életet élték, ugyanaz iránt érdeklődtek, segített e kis közösségnek legyőzni azokat a nehézségeket, amelyekkel szembetalálkoztak, és sikerült kiutat találniuk minden bonyolult helyzetből.
És főként a barátság, a nagy, mély, mindent átfogó barátság volt jellemző ezekre a szovjet emberekre. Ennek a barátságnak az erejét éreztem meg a jégtáblán töltött utolsó napomon. A sarkkutatók közössége néhány, a szárazföldre visszatérő elvtársát búcsúztatta. Ezen a napon mindenki összegyűlt a társalgónak kinevezett faházikóban. Még a dobozban a szardíniák sincsenek oly szorosan egymás mellett, mint amilyen szorosan voltak az emberek ebben az órában a társalgóban.
Sem azelőtt, sem azóta nem láttam a legkülönbözőbb szakállaknak olyan gyűjteményét, mint akkor. Voltak Lev Tolsztojéhoz, Ottó Schmidtéhez, a legendás Nemo kapitányéhoz hasonló szakállak, sőt néhány elegáns Krisztus-szakáll is volt. Volt ravaszul kettéválasztott szakáll, amelyet az Orosz Állami Duma valamely mensevik vezetője is megirigyelhetett volna. Az egyik fiúnak pedig, akit a jégtáblán mindenki szinte hivatalosan Morzsának nevezett, vörös seprűszakálla volt, amelyet szabad idejében nagyon gondosan ápolt. E mögül a tarka, sokféle szőrzet mögül a sarki napfénytől erősen leégetett férfias arcokból jóakaratúan néztek rám a vidám, huncut szemek.
Az úszó jégtáblán lakóknál, vagy ahogy ők magukat nevezik, az úszóknál tilos inni. Inni, vagy egyszerűen csak néhány korty szeszes italt fogyasztani komoly ok nélkül nem szabad. Vaszilij Szidorov, az Északi-sark úszóállomásának tapasztalt vezetője, akit kicserzett az Északi- és a Déli-sark szele, beosztottainak a forradalmi ünnepeken, Újévkor vagy pedig a mostanihoz hasonló fontos esemény alkalmával megengedi, hogy igyanak.
A bajtársak búcsúztatása komoly ok. És az asztalokon, ahol az éttermi ügyeletes általában kávéscsészéket rak szét, ezúttal poharak és az egyébként érinthetetlen tartalékokból előkerült üvegek álltak. És mint valamikor a fronton, ebben a baráti társaságban is, az első pohár után maguktól megszólaltak a dalok. Egyszerre hangzott fel a dal a ház különböző sarkaiból. Eleinte, ahogy lenni szokott, nem egy hangon és nem is mind egyszerre. De azonnal hallatszott is valakinek a hangja:
— A doktort, a doktort! Hol a doktor? Hej, ki van ott az ajtónál? Szaladjatok a rendelőbe a doktorért.
Megjelent a doktor, aki ebben a szakállas társaságban kitűnt azzal, hogy egyáltalán nem volt szakálla. Kézről kézre adták, és egyre közeledett hozzá a gitár. Kezébe fogta, megszokott mozdulattal végighúzta az ujjait a húrokon, és vad, cigányos nyitány után, kellemes hangon rákezdett egy számomra tökéletesen ismeretlen dalra:
Messzi sarkvidéken úszó jégvilág
Élünk, dolgozunk, félnünk nincs kitől.
De megesik mégis, hogy megsajdul a szív,
Ha soká nem jön hír kedveseinktől.
És a faházikó hamarosan szinte remegett a hatalmas hangoktól, amelyek ezeknek a festői szakállú fiúknak a torkából törtek elő:
Vagy ezer mérföld a kontinens.
Számon tartjuk a gázt és a szenet.
Nem oly könnyű tehát ez a sarki lét,
Mint ahogy képzeli tán, ki távolról szeret.
Fagyhoz, viharhoz mégse szokhatunk,
De bajban a barát biztosan nyújt kezet.
Hát nem oly keserű a mi életünk.
Mint ahogy képzeli tán, ki távolról szeret.
HARSÁNYI ÉVA fordítása
Néhány szó Borisz Polevojról:
Sz. Kampov, Moszkva, 1908-ban- mh. 1981-ben. Szovjet-orosz író, riporter. Iskoláit Tverben végzi, majd a kalinyingrádi textilüzembe kerül. 1928-ban újságíró lesz. A II. világháborúban haditudósító volt. A Maxim Gorkij irodalmi főiskola végzettje. Egy igaz ember története c. riportregényével világszerte ismert lett, könyvét a szocialista realizmus példatárának tartották. Benne valós személyiség (Alekszej Medreszjev vadászpilóta) hősi talpra állását ábrázolja, meglehetősen eszköztelenül, inkább tényszerűen.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 2. sz. 110-116. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése