BORISZ POLEVOJ
Riportjaim története
(Folytatás)
BOCSKIN MÉRNÖK KILENCEDIK TENGERE
 |
| Bocskin mérnök (Wikipedia) |
Arról a hatalmas víztárolóról van szó, amelyet akkoriban építettek a krasznojarszki vízierőmű zsilipje mögött. Valóban óriási volt ez a kézzel alkotott tenger. Több száz kilométeren át húzódott fölfelé a Jenyiszej folyása mentén, és máris észrevehetően megváltoztatta a közeli kerületeknek nemcsak a földrajzi arculatát, hanem mint kiderült, hatni kezdett az állatvilágára, sőt az éghajlatára is.
Mint a Pravda tudósítója nem egyszer megfordultam ezen a vidéken. Egyszer, még a tenger születése idején, Oreszt Vereszkij festőművésszel egy ideig az építőkkel együtt laktunk abban a vagonban, amelyben a kihelyezett szerkesztőség elhelyezkedett. A tenger akkoriban még éppen csak megszületett a nemrég feltöltött gát mögött, amely elzárta a folyót. De most, amikor a gát egy tizenhárom emeletes ház magasságát is elérte, már valóságos tenger hömpölygött a Jenyiszej medre mentén. Ez a tenger volt nagy hírű vízierőmű-építő mérnökünk, Andrej Jefimovics Bocskin utolsó munkája.
Bocskin egész életét zsilipek, öntözőrendszerek, kisebb és nagyobb vízi erőművek építésének szentelte.
Egyszóval megnéztem a filmet. A filmfelvevőgép visszaidézte ennek a tengernek a képeit, amely kiszélesítette a szép nevű Birjuszk folyó medrét, és megváltoztatta folyásának irányát. Láttam a falvakat, amelyek a víz elől felmásztak a hegyoldalra. Láttam az erdei- és a feketefenyőket, amelyek csúcsai az öblök felett magasodnak; a különböző vízimadarak fajait, amelyek az elfakult csúcsok alatt tanyáznak. És végül láttam a hatalmas, gigantikus gátat, amely mint egy horizontra kifeszített gerinc, sziklaormokhoz támaszkodik — a krasznojarszki vízi erőmű gátját.
A mesterséges vízesések, a víz hatalmas tömege, amely negyvenméteres magasságból zuhan alá. Láttam, hogyan porlanak szét a vízcseppek, láttam a fölöttük csillámló szivárványt. Láttam az orsószerű pisztrángokat, amelyek fölfelé igyekeztek az elzárt folyón, és az erősen összeszoruló vízben nekiütődtek a betonnak. Láttam egy jávorszarvas-családot, amely megpróbálta úszva meghódítani az újonnan született vízi térséget.
A víztároló, vagyis a tenger, amelyről a film szólt, vizével a legnagyobb vízi erőművet táplálta, amelyhez hasonló abban az időben még nem volt a földön. Egyszóval rendkívül izgalmas film volt. De miközben néztem, kétszeresen is izgultam, mert Bocskin mérnök kilencedik tengere hozzám egészen közel csobogott, Bocskin mérnök pedig mellettem ült, és nézte az ismerős képeket, ahogyan egymás után felvillantak a filmvásznon. De különösen azért izgultam, mert ez a mérnök komszomolista ifjúságom óta jó barátom.
Ugyan ki ne tudna ma már erről a híres vízierőmű-építőről, a szocialista munka hőséről, akinek számos katonai és a békés építőmunkában kapott érdemrendje van. Aki a Legfelső Tanács rendeletére kapott Lenin-díjat a krasznojarszki vízi erőmű építése után. Még azokban a régi években ismertem őt Tver városában, ahol akkoriban együtt éltünk és egy időben együtt dolgoztunk a Tverszkaja Pravda című újságnál. Egy Komszomol-sejtbe tartoztunk, és ráadásul — igaz, hogy eredménytelenül — ugyanannak a csinos kislánynak udvaroltunk, bár mindketten hoppon maradtunk, mert ő helyettünk a Komintern Lovassági Iskola egy jóképű diákját választotta, aki később fantasztikus karriert futott be, de nem a harcmezőn, hanem, képzeljék el, az operaszínpad deszkáin.
Már volt alkalmam írni Andrej Bocskin tevékenységéről ebben a könyvben. A komszomolistáról, aki Szutok faluból indult, és 1925-ben végigjárta a Volga felső folyásának minden települését az újság furgonjával, amelyen ez a büszke felirat díszelgett: „Utunk végtelen, falutól faluig, községtől községig, járástól járásig." Később én, bár nem mondhatom, hogy különös sikereket értem volna el, mint falusi könyvtáros, a karéliaí Miksino faluban vártam ezt az autót, Bocskin útja pedig tragikusan megszakadt egy bemutató alkalmával, amikor a tűzoltó berendezés működését akarta demonstrálni.
Az ember mindig szívesen emlékezik vissza ifjúságára. És még a fiatalkori balsikerek is kedves emlékek maradnak. A híres mérnök, aki hosszú és nehéz életutat járt végig, aki — kedvenc kifejezése szerint — sebhelyeket hagyott a föld felszínén, gátakat, öntözőcsatornákat, mesterséges tengereket, aki végigharcolta a háborút, amelynek során fel kellett robbantania azt, amit a hozzá hasonló mérnökök építettek, ez az idős mérnök még ma is gondosan őrzi ifjúkori emlékeit. Életének azon a nevezetes napján, amikor itt, a Jenyiszej folyó legkeskenyebb pontján Szibériának ezt a legnagyobb folyóját elzárták és új mederbe terelték, késő éjjel, amikor Bocskin mérnök kis házában megünnepeltük ezt a nagy eseményt, félrevonultunk az asztal mellett ülők zajos társaságától, és felidéztük ifjúkorunkat. Felesége, aki szintén hajdani tveri komszomolista volt, előhozta és megmutatta azt a régi dokumentumot, amelynek szövegét akkor beírtam a noteszembe. Nos, itt következik ennek a dokumentumnak a szövege, amelyet még ma is gondosan őriz a híres mérnök: „Igazolás. Jelen igazolást a Tverszkaja Pravda és a Tverszkaja Gyerevnya újságok szerkesztősége adja A. E. Bocskin felelős munkatársnak arról, hogy ő valóban a szerkesztőség küldötte az agitációs autó vezetőjeként, abból a célból, hogy sajtópropagandát folytasson a falusi lakosság körében, amit ezennel igazolunk."
Réges-régi napok, és milyen jól, milyen féltve őrzi őket az emlékezet. Akkoriban szakadt meg barátságunk több mint harminc évre. Amikor utazásaim során végiglátogattam a cimljanszki, leningrádí és bratszki vízi erőműveket, és elterveztem Vad parton című regényemet, már ismertem Fjodor Grigorjevics Loginov és Iván Ivanovics Namusin vízierőmű-építő mérnököket. Már akkor is tudtam Bocskinról, aki abban az időben az Angarán épített vízi erőművet. De ennek a mérnöknek a képe, akiről akkor csak hallomásból tudtam, semmiképpen sem egyezett fiatalkori barátom képével. Kollégáitól hallottam róla. Nagy tudású, nagy tapasztalatú, de egyszerű, magának való ember. Nagyon szerettem volna megismerkedni vele. Amikor Kínába mentem, majd amikor Kínából visszaérkeztem, és leszálltam Irkutszkban, nemegyszer próbáltam telefonon megtalálni. De sehogy sem sikerült. Hol a minisztériumban volt beszámolni, hol a Legfelső Tanács ülésén vett részt, vagy behívták a Központi Bizottságba valamilyen ügyből kifolyólag. Mit tehetünk? Dolgozó ember hatalmas felelősséggel, rengeteg kötelezettséggel.
Egyszer azonban Alekszandr Tvardovszkijjal és Jifi Planetka cseh újságíróval, aki valamennyi barátomnak barátja, éppen Bratszkból tértünk vissza az Angara lezárása után, és Franz Taurin író meghívott bennünket Irkutszkba ebédre. Taurin a vízi erőmű építői között élt és róluk írt. A vendégek között ott volt Bocskin mérnök is. Nagydarab, széles vállú, lassú mozgású, medve járású ember, szemében állandóan a humor szikráival. Megkülönböztetően udvarias volt. Szívesen válaszolt Tvardovszkij kérdéseire a különböző nehézségekkel kapcsolatban, amelyeket a mai építőknek le kell győzni, a különböző bürokratikus akadályokról, amelyeket hol itt, hol ott kell megostromolnia. Udvariasan, mindenre kiterjedően válaszolt.
És valahol már az ebéd vége felé odajött hozzám, és hirtelen megkérdezte:
— Mi az kedves barátom, nem ismersz meg?
Ez a tegezés, ami olyan hirtelen jött a nyelvére, megzavart. Elvesztettem a fejemet, valamit mormogtam, hogy igen, persze, emlékszem, már találkoztunk. Megemlítettem két-három esetet, ahol találkozhattunk volna.
— A fenét emlékszel! — és ezt mondván félresöpörte őszülő haját, amely eltakarta homlokát. Meredek homlokán azonnal világosan megjelent egy félkör alakú forradás.
— Andrej, Andrjuska! — ordítottam.
És valamennyi vendég meglepetésére, miután már csaknem az egész ebédet végigültük egy közös asztalnál, felugrottunk, összeölelkeztünk, összecsókolóztunk. Két barát, a húszas évek két komszomolistája, akik több mint harminc éve nem találkoztunk.
Hogyisne emlékeztem volna erre a különös formájú forradásra, az agitációs autóra, amelynek cigánysátor teteje volt, ennek a kulturális felvilágosító expedíciónak a vezetőjére, barátomra, a komszomolista Andrej Bocskinra, az álnok Natasára, aki mindkettőnket faképnél hagyott, és sok minden egyébre, amit az ifjúságtól az öregségig megőriz az emlékezet. Mindez egyszerre felvillant a szemem előtt, és olyan világosan láttam, mint a papíron, amelyet előhívó folyadékba tesznek.
— Andrej, te vagy az?
— Én vagyok, Borenyka, én. Rosszul emlékszel régi barátaidra.
És minden másról megfeledkezve, elbeszélgettünk azokról a régmúlt komszomolista évekről. Itt az Angarán azokban a napokban az irkutszki vízi erőmű építésének befejezésén fáradozott, és azt is megtudtam, hogy mi történt vele, miután elváltunk a húszas évek közepén.
Amikor kijött a kórházból, homlokán a forradással, felvették a Munkásakadémiára. Elvégezte. Azután beiratkozott a moszkvai Vízgazdálkodási Főiskola vízierőmű-építő fakultására. Szerencséje volt. Gyakorlóidejét a Dnyeprogeszben töltötte, ami akkor az ország legnagyobb építkezése volt. Azután életét már nem években, hanem vízgazdálkodási létesítményekben számolta. Kisebb és nagyobb öntözőrendszerek, gátak, zsilipek, víztárolók, amelyeket sztyeppéken és víz nélküli vidékeken hozott létre. Sztavropolban, a Krímben, Ukrajnában és most itt Szibériában, az Angarán.
— Emlékszel, mit énekeltünk a háború előtt? „Pártunk akaratából épített kedves novinomiszki csatorna..." Emlékszel erre a dalra? A csatorna a mi munkánk. Az én kezem is benne van. Az sem kis forradás a föld arcán.
Forradást hagyni a földön, ez, mint kiderült, kedvenc kifejezése volt Bocskin mérnöknek. Ez a világhírű vízierőmű-építő, aki az ország legmagasabb rendű kitüntetéseinek birtokosa, ez a nagy termetű férfi, lelkében, amint láttam, vagy ahogy nekem rémlett, a húszas évek komszomolistája maradt, olyan ember, akire én emlékeztem. Közel álló, keskeny szemében parasztos humorral és magas homlokába lógó hajfürttel, sok tréfával és az élet minden helyzetére alkalmazható közmondásokkal.
— Semmi baj, testvérem, Borisz. Mi tveri bakkecskék, erős emberek vagyunk, és hagyok én még egy-két forradást a földön.
Néhány nappal ezelőtt Bratszkban az Angara elzárásánál Tvardovszkij meg én egy neves amerikai milliomossal és közéleti személyiséggel, Harrimannal beszélgettünk. Kifejezetten azért repült Bratszkba, hogy megnézze, hogyan zárják el az oroszok a világ egyik legnagyobb folyóját. Jifi Planetka segítségével, aki tud angolul, meginterjúvoltuk az óceánon túli vendéget, aki igen sokat látott és tudott. Azt mondta nekünk, hogy tiszteletteljesen leveszi a kalapját az előtt, amit most látott az Angarán, és érdekes beszélgetést kezdett két óceánon túli vízi erőműről, a Boulderdamról és Grand Coulee-ról, amelyek az amerikai kontinens büszkeségei. Ezt a beszélgetést most elmondtam újra megtalált barátomnak.
— Helyesen, helyesen mondta nektek. Ismerem én ezeket a vízi erőműveket. Mérnöki szempontból nagyszerű építmények. De összemérhetők-e vajon méreteikben azzal, amit mi itt az Angarán csináltunk és csinálunk?
Nem. Ő nem dicsekedett. Büszke volt, de nem dicsekedett.
— És azonkívül nemsokára ez az irkutszki munkám is elhalványul. A Jenyiszejen készülnek most építeni egy új vízi erőművet, olyan méretűt, hogy ha rágondolok, szédül a fejem.
És hozzám hajolva, csöndesen mondta:
— Neked, mint tveri bakkecskének és komszomoltársamnak bevallom, arról álmodozom, de még mennyire álmodozom, hogy azt a jenyiszejit rám fogják bízni. Csakhogy még nincs döntés.
És mi, tveriek azt mondjuk, hogy a kotlós még a fészkén van, a tojás ki tudja hol, korai kotkodácsolni.
Ebben fejeződött ki ennek az embernek a jellemében még egy érdekes és számomra ifjúsága óta ismerős vonás. A fáradhatatlanság. Hiszen éppen most fejezett be egy hatalmas és bonyolult építkezést, az új angarai vízilépcsőn. Pontot tehetett ötévi feszült munka után. Ideje lett volna, hogy pihenésre gondoljon, a délszaki nap melegére, valamilyen nagyobb utazásra. De nem. Ő már egy új, hatalmas, még bonyolultabb építkezésről álmodozik. Újabb gondokról, újabb, még ismeretlen nehézségek leküzdéséről, újabb bonyolult gazdasági és műszaki fejtörő feladványok megoldásáról. És álmodozik, mintha már látná is azt, ami akkortájt még csak a párthatározatok soraiban volt olvasható, még éppen csak kezdett kirajzolódni a wnatman-papíron.
— Lehet, hogy mégiscsak rám bízzák? Tudod, egyszerűen viszket a tenyerem, hogy még egy forradást hagyjak Földanyácska arcán. És majd meglátod, elérem, ezt is elérem. Mi, tveri bakkecskék konok népség vagyunk. Emlékszel, a mi Tverünkből még Indiába is elcsónakáztak. Én is úgy vagyok vele, mint ön, Alekszandr Trifonovics, nálam is egyik messziség húzódik a másik után, és nincs ezeknek a messziségeknek vége — fordult Tvardovszkijhoz, aki érdeklődéssel figyelte.
Tvardovszkij, a költő ezekben a napokban fejezte be Egyre messzebb című poémáját, és ezért jött el most erre a távoli szibériai tájra. Bocskint hallgatva elmosolyodott.
— Nagyon érdekes ember ez a te — ahogy önmagát nevezi — tveri bakkecskéd — foglalta össze a végén megfigyelései eredményét Alekszandr Trifonovics. — Látod, miről beszél? Afana-szij Nyikityint emlegette, az ő útját három tengeren túl... Lám, az ilyenektől lesz valóban gazdag az orosz föld.
És most ott, ahol angarai beszélgetésünk idején a távol eső Jenyiszejen a Gyivnije hegyeknél tajga volt, ahol nem voltak utak, és csak vízi úton lehetett közlekedni, ahol az árvizek idején a medvék lejöttek a hegyekből, és tavaszi hajnalokon halásztak, itt ülünk és nézzük a Bocskin mérnök kilencedik tengere című filmet. Itt, a hatalmas erőmű mellett, amely fölfelé emelkedik az erdős hegyoldalon, áll az egyik legfiatalabb városunk. Város, amelyben bölcsődék és éttermek vannak, van egy kultúrház és egy kitűnő szálloda, a Birjuza, amelynek ablakába egy reggel röptében nekiütközött egy jól megtermett fajdkakas, miután észrevette az előcsarnokban a zöld gyepet a szökőkút körül. És barátom, az építkezés vezetője itt ül mellettem, ennek a városnak a filmszínházában, és nézi a filmet, amely a legújabb szibériai tengerről készült.
Ott ültünk ketten a moziban. Egymás után váltakoztak az építkezés képei. Zúgtak az exkavá-torok motorjai, robbanások dörrentek, amelyekkel a folyóelzárást végezték. Hömpölyögve áradt a víz a hatalmas víztároló medencébe. A filmvásznon szinte lüktetve nőtt a gát, a nullaponttól egy tizenhárom emeletes ház magasságáig. Barátom elcsendesedve ült, mintha ott sem lett volna, és amikor a filmnek hirtelen vége szakadt, és kigyulladt a fény, elfordította az arcát, de én mégis észrevettem, hogy nedves a könnyektől. Az elmúlt napok, mint látható, hatalmukba kerítették, és hogy megszabaduljon az újra rátörő, már elmúlt izgalmak hatásától, elővette a zsebkendőjét, és hangosan kifújta az orrát.
Visszafelé a filmszínházból eszébe juttattam Andrejnek egy mulatságos históriát. Országszerte azokban a napokban kezdték vetíteni Vad parton című regényem kétrészes filmváltozatát. Ennek a filmnek a főhőse mintegy szintézise volt az általam ismert három híres építésznek: Loginovnak, Najmusinnak és Bocskinnak. Különböző években ismerkedtem meg velük, de itt, ebben a filmben egy alakká változtak.
A film befejező jeleneteit itt, Gyivnogorszkban forgatták tavasszal, amikor a fajdkakas átütötte a Birjuza hotel üvegajtaját, ami rendkívüli benyomást tett az egész filmes társaságra. A filmszínészek itt éltek, mintegy beleélték magukat az építők életmódjába. Sok mindenkivel megismerkedtek és összebarátkoztak. Borisz Andrejev színész, aki az építkezés vezetőjének a szerepét játszotta, mint elmesélték nekem, különösen összebarátkozott Bocskinnal. Termetre és alakra hasonlóak voltak. Sőt mondhatni a jellemük is hasonlított. Szóval megtetszettek egymásnak. A filmben Borisz Fjodorovics, mint maga is bevallotta, Bocskint játszotta. Különösen jó volt a film végén, ahol az építkezés vezetője hosszú betegség után a betegágyából fölkelve, botra támaszkodva elindul a folyó jegén a munkahelyére.
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)
A film premierjét az egyik legnagyobb moszkvai filmszínházban tartották. Az egész stáb részt vett rajta. De Borisz Andrejev nem volt ott. A nézőkkel közölték, hogy megbetegedett. Felvillantak az utolsó jelenetek. A közönség áramlani kezdett a kijáratok felé. A színészek ott maradtak a páholyokban, mert az autogramgyűjtő-járvány sajnos az utolsó években már nálunk is elterjedt, és meglehetősen kellemetlen foglalatossággá vált.
És hirtelen megláttuk, hogy a kiürült termen keresztül két kislánnyal kézen fogva közeledik ... Borisz Andrejev. Azt mondják nekünk, hogy otthon van, hársfateát iszik, aszpirint eszik, és lám, tessék, most jön végig a termen, medvejárásával, jön és mosolyog.
— Na tessék. Kislányokat dajkál, de a premieren nem vesz részt — jegyezte meg bosszúsan a női főszereplő.
Csak amikor közelebb érkezett, jöttünk rá, hogy ez nem színész, hanem maga Andrej Jefimovics, az unokáival.
— Emlékszel erre, Andrej?
— Hát én nem is a film premierjére érkeztem, hanem a minisztérium hívására. Természetesen mégsem bírtam ki, hogy meg ne nézzem, hogy sikerült a film. Elvégre a filmesek épp elég lármát és zajt csaptak annak idején Gyivnogorszkban.
Bár ez a nevezetes ember, akiről nemegyszer tettem említést az Angaráról és a Jenyiszejről írt riportjaimban, nagy termetű és lassú mozgású, mégis rendkívül fürge. Most, amikor eszembe jut, hogy annak idején mit írtam róla, a következő jelenet idéződik fel bennem.
Éppen befejeződött a Jenyiszej lezárása. Éppen befejeződött sok ezer ember és sok hatalmas gép titáni harca a világ egyik legnagyobb folyójával. A medret lezárták, és a Jenyiszej, volt hozzá kedve vagy sem, elfordult addigi ősrégi medréből, és szolgálatkészen hömpölygette hullámait a számára kijelölt új úton. Felizgatott az ember és a víz eme szokatlan párharca, és azon az éjszakán sehogy sem tudtam elaludni. Kimentem a vagonból, amelyben laktam, hogy megnézzem a zárógátat, amely tulajdonképpen már nem is zárógát volt, hanem egy jól lehengerelt töltés. A telihold fényénél jól látszott, hogy a gát belső oldalára már dér fagyott, ami biztos jele annak, hogy a folyót legyőzték, megfordult és már az ember kijelölte útján halad.
A víznél, éppen ott, ahol dér lepte a töltést, egy embert vettem észre, sötét színű, durva esőköpenyben és lapos sapkában. Mozdulatlanul ült, és nézte, hogy a nyugtalan folyó hogyan fordul a kijelölt hely felé. Csak nem Bocskin? Egyébként ki más lehetne, mint ő, aki izgul ezért a még csak ideiglenesen lehengerelt töltésért, ki, ha nem ő, aki tele van izgalommal a mai nap után, amely teljes és most már vitathatatlan emberi győzelemmel végződött a hatalmas elemek felett.
Leereszkedtem a lejtőről. Megálltam a háta mögött. Nagyon érdekes lett volna megtudnom, mire gondol ebben a pillanatban a mérnök, akinek az emberei éppen most győztek a veszélyes párbajban a hatalmas folyó ellen.
Megfordult. Nem lepődött meg, csak ennyit kérdezett:
— Te vagy az? Te se tudsz aludni?
— Mire gondolsz?
— A Szajánra. A szajáni vízi erőműre. Hát az is arrafelé van — és felfelé mutatott a Jenyiszej folyásának irányába a karjával —, idén fejezzük be az alapozást. Nagyon érdekes építmény lesz. Nagyobb, mint az enyém. Bonyolultabb. Nos, éppen arra gondolok, hátha nekem... ? De hát erről még korai beszélni. Addig még élnünk kell.
— Hiszen neked még ezt a krasznojarszkit is be kell fejezned.
— Kell és be is fejezzük. Ezért már nem nyugtalankodom. Dolgozni fog az öreg Jenyiszej a szocializmusért. Más kiútja nem marad. Befogták a galambocskát. Ez már befejezett tény, nem kell már ezen törni a fejünket. Csak nehéz volt ám a Jenyiszejt betörni. Most pedig, amikor rajta van a gyeplő, a fogatot csak elkészítjük valahogy.
Befogtuk. Betörtük. Gyeplő. Ennek a világhírű vízierőmű-építőnek a képein keresztül újra kipillantott a fürge tveri parasztfiú, aki Szutok faluban született, egy mindig harcra kész, mozgékony, erélyes legényke, olyan, amilyenre a régi időkből emlékeztem, amikor először jött Tverbe, egy barátjával, hogy felvételizzen a főiskolán, és kettőjüknek csak egy pár csizmája volt.
Mennyi idő telt el azóta! Mennyi víz folyt le azóta kis, közepes, nagy és hatalmas folyókon, amelyeket ennek az embernek kellett betörni, új mederbe terelni és leigázni. És most, hogy eszembe jutott közös munkánk a tveri újságnál és régi tudósításaim az ő vízierőmű-építő munkájáról, örültem, hogy az én komszomolista barátom, aki országunk legmagasabb kitüntetéseinek tulajdonosa, lelkében a húszas évek komszomolistája maradt. Olyan szívvel, ami sosem tud berozsdásodni és fiatal, szomjasán álmodozó lélekkel.
... Kovács vagyok, ifjú a lelkem, Kinyílt előttem a világ...
(Befejezése következik)
HARSÁNYI ÉVA fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 2. sz. 105-110. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése