Hulló levél
 |
| Viktor Asztafjev |
Ritkán szólalt meg egy-egy madár, néha-néha felhangzott az egymást szólongató gombaszedők hangja, és céltalanul körözött a magasban egy sólyom; két részeg fickó a motort bőgetve, dübörögve robogott el mellettem egy motorkerékpáron, majd a meredek lejtőn egy nagy pocsolyába csúsztak bele, kissé összetörték ugyan magukat, a motor is megsérült, de azért harsányan hahotáztak, ki tudja, minek örültek.
Vasárnap dél felé járt az idő. Az erdőben, itt is, ott is, kis tábortüzek füstölögtek, mellettük a városból érkezett dolgozók szunyókáltak, akinek kedve szottyant rá, az már leitta magát, aki csak azért jött, hogy kezét-lábát megmozgassa, az fát vágott, fűrészelt, ágakat tördelt és tüzet rakott — aztán kifáradva, elálmosodva, felmelegedve megpihent a tűző napkorong alatt, amely reggel még olyan felhőóriások mögé rejtőzött, hogy úgy tűnt, egy hónap vagy egy év múlva se tud onnan előbújni. De a nap hamarosan szinte játékos könnyedén áttört a felhőfoszlányok között, átbújt a lyukon, elűzte a feíhőket, és az égbolton nem maradt más, mint az önmagával elégedett, önelégülten vidám égitest.
Elöl, az úthoz közel egy kisebb, roggyant térdű, feketés-szürke nyírfa állt; tetőtől talpig napfényben fürdött, bágyadt levelei finoman remegtek a melegtől és a könnyű frissítő fuvallattól, amely ott született a lombjai közt, s bizonyára a lomb lélegzete volt.
Megálltam, tenyeremet a nyírfa törzsének göcsörtjeire tettem, és éreztem, keserű csermelyként szivárog belém a szomorúság. Csak a hervadó fa illatozhat így, és nem a fülemmel, nem a szememmel, hanem valamilyen, a bennem még meglevő természeti érzékemmel fogtam fel a szinte alig hallható mozgást, vettem észre a szikraként villogó, a léghullámokon ide-oda lebbenő kis nyírfalevelet.
Lassan, kedvetlenül, mégis ünnepélyesen hullott lefelé, meg-megakadva a gallyakon, a fa szélverte kérgén, a letördelt ágcsonkokon, testvérien hozzá simulva az útjába eső levelekhez.
Úgy rémlett, furcsa remegés járja át a tajgát, amelyhez hozzátartozott ez az első lehulló levél.
és a halódó, remegő nyírfa koronája a többi élő fa hangján ezt susogta: „Isten veled!... Isten veled!... Hamarosan mi is... Hamarosan mi is... hamarosan... hamarosan..."
Ahogy a levél körözve egyre lejjebb ereszkedett, egyre lassult: mintha megijesztette volna, hogy találkoznia kell a hatalmas, már majdnem hideg földdel: a földet érés pillanata egyre késett, elhúzódott, mintha a földet érés kiszabott időpontja eltávolodott volna, de a föld síri homálya, amelyben a levélnek meg kell pihennie, ki kell hunynia, el kell enyésznie és földdé válnia, ellenállhatatlanul vonta volna maga felé a sárgán ragyogó levelet.
Fölemeltem a tenyerem. Mintha megérezte volna melegét, a levél táncos libegésbe kezdett fölöttem, és mint egy szép tarka pillangó, óvatosan leereszkedett a tenyeremre.
A csipkés szélű, rövid szárú, borzas kis levél szinte súlytalanul, mégis hűsítve a tenyeremet fölfrissítette a levegőt, leheletfinom, szinte alig érezhető kesernyés illatával sugározva szét az ereiben rejtőző utolsó csöpp életet. A rugalmasságából talán egy fél percre futotta, nem tovább. A meleg tenyértől megfonnyadt levél közepe besüppedt, erei és hajszálerecskéi megduzzadtak, apró papírdarabként tapadt a tenyeremhez, hervadt lett és védtelen.
Sokáig fürkésztem a nyírfát, és alig rezdülő, szinte csak véletlenül felbukkanó, vékony szálként vettem észre azt a csíknak sem mondható, nem is erősen hervadt sávot — a zöld lomb könnyű fagy csípte vékonyka sugarát — amelyet csupán megérintett a fa koronájától lefelé induló, korán érkezett dermesztő hideg. Ott fönt a magasban, a nyírfa lombjainak zöld családjában élt ez a tízkopejkás nagyságú levélke is. A legkisebb volt, a leggyöngébb mind között, nem bírta tartani a saját súlyát, nem volt elég ereje az egész nyárra, neki kellett elsőként közölnie az erdővel a szomorú hírt az ősz közeledtéről, elsőként elindulnia a maga egyetlen, végtelen útjára...
Hogy ébredt föl tavasszal és foglalta el helyét az eleven erdőben? Tavasszal nem fagyott meg és nyáron a júliusi hőségben nem száradt el. Mennyi erőt áldozott e nyírfa, hogy sok levele közül az egyik kibújhasson a néma, szorosra zárt kis rügyből, és vidáman zizeghessen együtt a többiekkel, hogy a világ parányi része lehessen; a világé, amelyben oly nehezen szilárdul meg mindaz, ami hasznos és jó, de a rossz, a mohó, a gonosz meg szinte magamagától jelenik meg, mindig és mindent szétlökdösve, csak él, egyre erősödik, egyre orcátlanabb.
Ezren és ezren voltak — korcsok, satnyák, elmebetegek, fennhéjázó kalandorok, és ezek valamennyien, kezdve az inkvizíció Torquemadajától, aki bunkóval törte össze az oktalanok koponyáját, hogy beléjük verje a legigazságosabb isten hitét, kezdve a konkvisztádoroktól és a misszionáriusoktól, az Isten szolgáitól és az emberi lélek „tisztaságáról" és „szabadságáról" gondoskodó mindenféle jótevőktől a nyavalyatörős Führeríg és a nagyvezérig makacsul megpróbálták gyökerestül kiirtani az emberi „eltévelyedéseket". A kozmikus időnek csupán egy pillanata választotta el őket egymástól, de ezek az Isten helyett már magukat akarták „beleverni" az oktalanok fejébe, és nem bunkóval, hanem a legmodernebb fegyverekkel, de ugyanazzal az ósdi, és minden időkben megfelelő morállal: tipord el a gyöngét, igázd le és rabold ki felebarátodat.
Megismétlődtek a „jótevő-atyák", megismétlődött az új erkölcsprédikációk gondolata és szelleme, amelyekből szintén a régi kaszárnyák és mutatványosbódék undorító bűze áradt, a levél viszont levél maradt, soha semmiben nem ismétlődött meg. A földnek, a tajgának, a nyírfának és önmagának ajándékozva az örök megújulás örömét, kivirulásával és elmúlásával folytatódott a természetben. Hervadása nem halál, nem távozás a nemlétbe, csupán a végtelen élet egyik pillanata. E parányi kis levél testének, melegének, nedveinek csöppnyi része ott maradt a gyantás rü-gyecske csukott szemhéja alatt a következő tavaszig, a természet újjáéledéséig.
Hull a levél. Kicsike, sápadt nyírfalevél. Beköszönt még egy szomorú ősz, ismét föllobbantva az öntisztulás szükségességét. Eltelik egy hét, kettő, és ez a sok-sok csapásnak kitett, összevagdalt, megcsonkított, út menti nyírfa félrehúzódik az egész erdőtől, a világtól, az emberektől. Továbbra is itt áll majd, ugyanígy, mindenki szeme láttára, de mégis idegen lesz és magába merült; és az erdő a hegyekben tündöklő — ragyogó díszbe dermed, minden erejét, minden nagyságát, minden Gsöndes titkát kitárja, és a hervadásnak ez a szomorú gyönyörűsége megérinti megkérgesedett szívünket, megpendít benne valami ősit és változatlant. A távozó nyár fájdalma észrevétlenül tovaröppenő napjainkra emlékeztet, mintegy lehűti a lelket, meglassítja a vér folyását, körülöttünk mindennek más, jóval mélyebb értelmet ad, és szeretnénk megállni, egyedül maradni önmagunkkal.
De ez a félénk kívánság is teljesíthetetlen. Nincs időnk, hogy megálljunk. Nyargalunk, rohanunk, tépünk, vágunk, markolunk, üres szavakat mondunk, sok, nagyon sok önvigasztaló szót. Valóban az a helyzet: minél rosszabbul mennek a dolgok az egyházközségben, annál több a munkája a harangozónak...
Meg kellene hallgatni, meggondolni, megérteni e sápadt kis levél tiszta bánatát, amely az ősz előhírnöke, egy újabb őszé, az élet egy újabb fordulatáé, amelyet megteszünk mi is földünkkel együtt, ezekkel a hegyekkel és erdőkkel együtt; és valamikor a mi életünk is majd így fejeződik be: lehullunk, de nem lassan, nem ünnepélyesen, hanem hétköznapján, bántó egyszerűséggel. És felötlik majd egy és ugyanazon kínzó gondolat: „Amíg az a kis levél lehullott, amíg a földre ért és rajta elpihent, vajon hány ember született és halt meg a földön? Mennyi volt az öröm és a szerelem, mennyi bánat és baj történt? Mennyi könny és vér ömlött ki? Hány hőstettet és árulást követtek el? Hogy lehetne mindezt megérteni? Hogy lehetne újra egyesíteni az élet értelmének egyszerűségét a lét szörnyű valóságával?"
Elcsöndesedett a föld, elcsöndesedtek az erdők és a hegyek, felragyogott a végtelenség, hogy e csöpp levél tükörképe ott maradjon benne örökre, hogy képmása belevésődjön a világmindenség végtelenségébe, hogy maga a föld, levél alakot öltve, könnyedén és ünnepélyesen keringjen, röpüljön a csillagok és bolygók között, és ott a még ismeretlen messzeségekben folytatódjék a számunkra titokzatos világok villámgyors suhanásában.
Kinyitottam a tenyerem. A kis levél még élt, gyöngén lélegzett ereinek egybefont hálójával, de a fényt már nem szívta magába, a meleg nem hatolt a belsejébe. A levélke minden erejét sápadt, haloványsárga színére pazarolta, s lehullásának rövid és végtelen pillanatára, amíg a fa tövéhez került.
Ajkamhoz szorítom a puha, szél fújta kis levelet. Szomorú vagyok, nagyon szomorú, szeretnék elrepülni vagy elutazni valahová, s odakiáltani valamit búcsúzóul az elröppenő magányos levélke, életem újabb esztendeje után. Mintha érezném, tapinthatóan érezném szárnyamat, szeretném megsuhogtatni, s a föld fölé emelkedni. De szárnyam elsorvadt, letört és elpusztult. Nincs hová repülnöm. Nem marad más, mint az érthetetlen, gyötrő emberi bánat és a borzadás, ha hirtelen életünk titkára gondolunk. Rettegünk e titoktól, mégis makacsul megfejtésére törekszünk, és repülni akarunk, mindenáron elrepülni valahová. Talán oda, ahonnan valaha eleven kis levélként hullottunk erre a kicsi zöld bolygóra?
Ki mondja meg nekünk? Ki vigasztal és nyugtat meg bennünket, töprengőket és aggódókat, akik a világ szélviharaiban együtt zúgunk az egész emberi rengeteggel, és a megjelölt órában, annak parancsára, akit sorsnak neveznek, magányosan a földre hullunk?
Trezor élete
Trezor, az álmos képű, tarka kan kutya hosszan elnyúlva hevert keresztben a tornáclépcső előtt. Azért okvetlenül keresztben, hogyha bárki is jön, belebotoljék, s a nyomában ő is besurranhasson a házba. Odabent nyomban az asztal alá húzódott, és kényelmesen elterpeszkedett; ha az asztalnál ülők közül valaki rátette a lábát, vagy rálépett valamelyik kinyújtott tappancsára, felpattant, miközben koponyáját döngve az asztal lapjába ütötte, és vadul felugatott: „Vau-vau, elvtársak, micsoda viselkedés ez! Én is itt vagyok!"
Trezor egy kimustrált, zománcos lábasból evett. A háziállatoknak — a három macskának meg a kutyának — ez volt a közös edénye. A kutya orrát a lábasba dugva kiválogatta magának a puhább és ízletesebb falatokat. Amíg evett, a macskák a szájukat nyaldosva, türelmesen ültek körülötte, nem merték háborítani az uraság lakomáját. Ha a macskák közül valamelyik véletlenül odadugta az orrát a lábashoz, Trezor felmordult, méghozzá olyan dühösen, hogy azok nyomban szanaszét szaladtak.
— No, te elkárhozott lélek! Olyan vagy, akár egy tigris! — kiabált rá a gazdasszonya.
Trezor kérdőn nézett rá, próbálta megérteni, hogy a tigris vajon jót, vagy rosszat jelent?
Amikor fölébredt, úgy kora délután, kelletlenül kíkecmergett az asztal alól, amikor gazdasszonya készülődni kezdett a boltba; a borjúnevelőben dolgozott, meg bolti eladó is volt. Trezor megállt a bolt bejárata előtt, s mély hangú ugatása — mintha harangot kongattak volna — szinte figyelmeztetően harsant végig a környéken: „Szaporán! Siessetek! Nyitva a bolt! Nyitva! Nyitva!", és a vásárlók lába mellett ő is besurrant a bolthelyiségbe. Mikor vásárló nem akadt, fejével kinyitotta az ajtót, aztán odabent várakozóan megállt a pult előtt.
— Mit kezdjek veled? — kérdezte a gazdasszonya. — Megszolgáltad, nesze, itt van! — Azzal egy kockacukrot, darabka mézeskalácsot vagy egy összenyomott bonbont dobott neki.
A jó falat elfogyasztása után Trezor vagy nyomban elszundított a meleg kályha előtt, vagy újra kiballagott az utcára, kínyújtózott, és száját kitátva édes nyüszítéssel hatalmasat ásított, majd elindult egy kis marakodásra testvéréhez, Muhtarhoz.
Muhtar színre és formára is kiköpött Trezor volt, de a természetét tekintve tökéletesen elütött tőle. Amíg Trezort megrögzött ingyenélőnek, ravasznak és lustának ismerték, a testvére épp ellenkezőleg, munkaszerető, főleg a vadászatokon, fegyelmezett és vad kutya hírében állt, s épp ezért láncon tartották. Mi tagadás, keserves volt az ilyen élet, ez a sors a szabad, fürge, karcsú testű, gyors lábú állat számára. Ráadásul még a testvére is idejön, morog, tappancsával a havat marja, néha egészen a földig lekapar, az egész oszlopot lespricceli, egy hasábfát szilánkokra marcangol, bemutatva: mit és hogyan tenne Muhtarral, már hogyha akarná.
Muhtar ezekre a gúnyolódásokra tébolyult hörgéssel válaszolt és majdnem megfulladt, úgy tépte a láncát, szemét vér öntötte el, a szája habzott s az is előfordult, hogy elszakította a láncát vagy a nyakörvét. Ekkor aztán a két kan kutya fehértarka gombolyaggá gabalyodva, a hóbuckákat félresöpörve úgy viharzott végig valamelyik eldugott kis mellékutcán, hogy csak úgy csörömpöltek a feldöntött vedrek, dűltek a ládák, hullottak szerteszét a fahasábok. Olyan vadul estek neki egymásnak, hogy lehetetlenség volt szétválasztani őket.
Miután a két testvér alaposan helybenhagyta egymást, félrevonult, lehevert, a sebeit nyalogatta, megpihent, aztán újult erővel csattant fel a: „R-r-r, rrr-rá, rrr..."
Ezek a marakodások leginkább télen robbantak ki, bizonyára unalomból. Egy-egy kiadós, a végkimerülésig tartó verekedés után a két kan kutya jó ideig megnyugodott, s ha összeakadt is valahol, félrefordította a fejét, s az oszlopok tövét megspriccelve, csak messziről acsarkodott figyelmeztetően a másikra: „Na, várj csak, bitang! Még találkozunk!"
Trezor nyáron egyáltalán nem verekedett. Teljesen elfoglalták az élelmezési gondok, azoknak a finom falatoknak a megszerzése, amelyeket a városból érkező gyerekektől és lágyszívű asszonyoktól tanult meg kicsikarni. Olyankor, amikor Muhtar a gazdája csónakja mögött a folyóban úszkált, a parton csapázott vad után szimatolva, vagy ásva, netán vigyázta, és milyen szigorúan vigyázta a halászok parton hagyott szerény holmijait, Trezor a legszélső házikótól indulva végigjárta az egész falucskát. Letelepedett egy kapu vagy egy nyitott ablak előtt, és várta, mikor dobnak neki egy darab cukrot vagy valamilyen más nyalánkságot. Ha sokáig semmit sem adtak, Trezor néhány vakkantással felhívta magára a figyelmet, és végül is megkapta, amit akart. Miután a cukrot komótosan elropogtatta, megnyalogatta a száját, majd jókora tappancsát odanyújtotta jótevőjének, vagy leheveredett a ház kapuja elé, és egy ideig „őrizte" vendéglátóit, azok udvarát, gazdaságát.
Munkája mennyiségét a vendéglátás határozta meg. Ha kis darab cukrot kapott, rövid ideig hevert a kapu előtt, vagy nyomban a következő házhoz futott; napjában kétszer így járta végig a falut s gyűjtötte be az adományokat, miközben egyáltalán figyelemre sem méltatta azokat a házakat és udvarokat, ahol semmit se adtak neki, vagy valamikor elkergették, hiába bánták meg később, s próbálták visszaédesgetni, Trezor hűvösen kitért a meghívás elől.
Az ősz közeledtével Trezor elunta magát: a városiak sorra elutaztak a falucskából, és ő mindegyik családot elkísérte az autóbuszmegállóig. Fejét, farkát lógatva lassan bóklászott az útig, nagyot szusszanva letelepedett az árnyékba, s mintha így morfondírozott volna magában: „Nincs mit tenni. A szabadság az szabadság. De el ne felejtsétek emberek, hogy egy hűséges és megbízható társatok marad itt."
Amint az autóbusz a folyócskán átívelő híd túloldalára ért és eltávolodott, majd eltűnt egy kis fenyves erdő mögött, Trezor nyomban hegyezni kezdte a fülét, farka felkunkorodott, s hangos csaholással szaporázott vissza a falucskába, mintha azt mondta volna: „Elkergettem, kitessékeltem ezeket a nyaralókat is! Már nagyon ideszoktak, az az igazság. Pedig csak baj van velük..."
Ősszel, az októberi ünnepek előtt Trezornak kész gyönyörűség az egész falucska! Közeleg az állatvágások ideje: bőséges lakoma a kutyák, macskák, madarak számára. Ahogy körülnézel, látod : valamelyik udvar mellett a nyárfákon meg a madármeggy-bokrokon csapatostul ülnek a varjak, a szarkák meg a csókák; a kerítésen mozdulatlanul kuporognak a macskák, mint a tartócövekek hegyére borogatott tejesköcsögök. A földön meg fejét két tappancsára ejtve ott fekszik Trezor. Valamennyien feszülten és némán várakoznak, tehát bizonyos, hogy ebben a házban, ezen az udvaron levágtak egy bárányt, borjút, vagy növendék bikát.
A háziak megnyúzzák az állatot, a húsát a színbe viszik, hogy hűljön, majd amikor távoznak, hogy krumplit süssenek friss pecsenyével, az egész állatsereglet mozgásba lendül: az udvar fölött varjak kavarognak egymástól ragadva el a megszerzett zsákmányt; a szarkák is cserregve szaporán sürgölődnek egy-egy véres bőrdarabkával, vagy inas húscafattal a csőrükben, izzó szemű macskák surrannak dühösen ide-oda, s vadul prüszkölnek, fújnak egymásra. Trezor is kint fekszik egy kis tisztáson, két lába közt valami jó falatot szorongatva. Neki aztán okvetlenül levágnak egy jókora csontot, róla senki sem feledkezik meg. Olykor megesik, hogy elszunyókál a csont mellett, aztán egy kis pihenő után, újra két tappancsa közé fogja, és lassan, jóízűen, hozzáértőén harapdálva falatozni kezd.
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)
Egy alkalommal, amikor csikorgó fogakkal, mohón marcangolta a csontot, a nyárfáról éhes varjak bámultak rá, időnként esetlenül egyik lábukról a másikra állva, s így beszélgettek egymás közt: „Hát ez meg micsoda? Csak fal, egyre csak fal! Nincs ebben szégyen, se szemernyi lelkiismeret ! Egy kevéskét igazán hagyhatna rajta..."
A varjak felröppentek a fákról, s Trezor fölött kezdtek körözni, hogy elijesszék a károgásukkal, de még a karmukkal is megpróbáltak beléhasítani. A kutyának azonban a szeme se rebbent, tovább marcangolta a cukorhoz hasonló, ropogós, fehér csontot. Ekkor az egyik vén és merész varjú épp Trezor orra elé telepedett, arra várva, hogy a kutya mikor hagyja abba a falatozást, vagy mikor szunnyad el. Mintha a maga dolga után járna, apró léptekkel totyogott ide-oda a lakmározó kutya körül, csőrével a földet piszkálta, megkopogtatott valamit, végül egészen Trezor közelébe lopakodott, és addig mesterkedett, amíg egyszer csak elkapta tőle a csontot. Az ám, de majdnem megjárta! Trezor résen volt, hatalmas ugrással rávetette magát, és a varjú majdnem faroktoll nélkül maradt!
A vén károgó egy nyárfa ágára telepedett, onsan bámult le Trezorra, gondolkozott, töprengett, és végül kifundálta a nagy stratégiát: elkárogta magát, ami parancs volt a varjúfamíliának, hogy kövesse az öreget. Ezután le-lecsapva, vadul károgva körözni-csapongani kezdtek a kutya körül. Trezornak fognia kellett volna a csontot és jószántából elvonulni a szín alá. De nem, annyira ellustult, vagy olyan okosnak és erősnek képzelte magát, hogy senkit és semmit nem akart elismerni, s erre fizetett rá!
A vén varjú csak járkált ide-oda a kutya farka körül, aztán egyszerre csak ja-aj, de belekapott a csőrével, és he-ej de nagyot rántott rajta! A kutya ezt már nem bírta ki, felugrott, és csaholva a varjúra rontott. Szőre felborzolódott, szeme vadul villogott.
A varjú úgy tett, mintha megijedt volna, odébb rebbent, majd szárnyával csapkodva megint tovább vagy három lépéssel, közben csak úgy dülöngélt félelmében, s erőtlenül még a csőrét is ki-tátotta. Trezornak csak ez kellett, a vén varjú után iramodott, s már-már elkapta a farkát.
Közben a varjúcsalád elrabolta a kutya ennivalóját, le-lepottyantva, majd ismét fölkapva, amit Trezor meghagyott. Majd a varjak kirepültek a falun túlra, a szérűskertbe, s nagy károgás közepette megosztoztak a zsákmányon.
Trezor csak fülelt, fülelt, majd visszatért arra a helyre, ahol a csontot rágcsálta, megszaglászta a fagyos füvet a tisztáson, körmével megkaparta a földet, körülnézett, a szőre lesimult, két füle oldalra konyult, a farka is lekókadt, sehogy sem értette az egészet: volt csont — nincs csont! Vajon hová lett? Az anyavarjú meg ott ült egy póznán, és a farkát billegetve így rikácsolt: „Dur-rrák! Dur-rrák!" [Lefordíthatatlan szójáték. Asztafjevnél a varjú azt károgja: ostoba.]
Trezor végigloholt a falucskán, megriasztotta a varjakat meg a szarkákat, remélve, hogy valahol csak sikerül szereznie egy másik csontocskát, talán még egy darabka húst is.
A legutóbbi kemény, viharos és végtelen hosszúnak tűnő télen Trezor és Muhtar szokatlan vadul összemarakodott. Muhtar kis híján kitépte Trezor szemét, leszakította a fülét meg a szája szélét. Trezor meg valamilyen ideget harapott el a testvére fején, s ennek következtében Muhtar hamarosan megsüketült. A vadászkutyának ezzel befellegzett, elhízott, járása meglassult, füle lekonyult, farka vedletten, piszkosán, ernyedten lógott. Az öreg, beteg kutya helyett újat szereztek, a Duna nevű nagy fejű kopókölyköt, amely hamarosan nagyobb lett, mint a kút kávája, és olyan félelmetes hangon ugatott, hogy a vénasszonyok otthon ijedtükben keresztet vetettek.
Muhtar pedig eltűnt az udvarról: a gazdája lőtte le a beteg, senkinek sem kellő kutyát, vagy maga ment ki az erdőbe meghalni? — nem tudni.
Aztán valami érthetetlen dolog kezdődött el Trezorral is. Ő is egyik napról a másikra megöregedett, búskomorságba esett, már csak ritkán fogadta el a finom falatokat, nem ugatott és nem kísérte el a boltba a gazdasszonyát. Majd fogta magát, és végleg elment a falucskából, vagy öt versztányira a gazdája házától, és ezután kint élt az állattenyésztő telepen, ott aludt a szalmán, és nem tudni mivel táplálkozott.
A gazdasszonya, aki gyakran átjárt a szomszéd faluba, mindig megpróbálta magával vinni Trezort. A kutya azonban csak bocsánatkérően csóválta a farkát, olykor még a falu határátjelző sövénykerítésig is elkísérte, de kint a réten letelepedett és elmaradt tőle.
— Trezor! Trezor! Gyere, kedveském! Gyerünk haza!
A kutya válaszképpen rekedten, öregesen, reménytelenül és keserűen felugatott, mintha csak azt mondta volna: „Nem tudok! Nem tudok menni... Bocsáss meg..."
Lehet, hogy a falucskán túl, az állattenyésztő telep közelében volt elföldelve Muhtar? Vagy talán Trezor fejében megbolydult valami? Ki tudja!
A kutyák nélkül pedig olyan szomorú lett minden, a falucska mintha eleven lelkét veszítette volna el, elcsöndesedett, s teljesen elárvult.
Ősi és örök
Kirúgott a hámból a lovászunk. Bement a járási székhelyre, hogy új fogsort csináltasson magának, és eme nagy fontosságú ügy befejezése alkalmával mulatott egyet. Az utolsó autóbusz elment, így azután az egyik cimborájánál maradt éjszakára.
A lovak (hét volt belőlük — két heréit, két kanca meg három csikó) sokáig bolyongtak a réten, és amikor a folyóról jövet horgászbotjaimmal melléjük értem, fejüket fölkapva sokáig néztek utánam, s talán azt gondolták, hogy visszafordulok és hazahajtom őket; de mivel hiába vártak, hazatértek a faluba, és egyik háztól a másikig poroszkáltak. Már úgy véltem, majd kinn alusznak a réten, vagy odahúzódnak a riapközbén átmelegedett lóistálló falához.
Késő éjszaka fölébredtem, és kimentem a konyhába, hogy igyák egy kis kvaszt. Valami hirtelen megállított, és arra késztetett, hogy kinézzek az ablakon.
Sűrű-vastag köd borította a falut, amelyen túl mit sem lehetett látni, s ebben a ködtakaróban mozdulatlanul, mint kőből faragott figurák, lovak árnyai sötétlettek. A heréitek és a kancák nyakukat egymásra fektetve álldogáltak, közöttük pedig, meleg oldalukhoz húzódva, kis fejüket, farkukat és még kurta, sárgás sörényüket leeresztve, állva szunyókáltak a karcsú lábú kiscsikók.
Csöndben kinyitottam az ablakot, a résen hűs levegő áramlott be, a jószágudvar mögött, egész a közelben, az ugrándozó haris-madár hangja hallatszott; a horhosban és a Kubena folyón túl daloltak a csalogányok, de még valamilyen ismeretlen, mélyről jövő, ütemes röfögésszerű hang is hallatszott. Hamarosan rájöttem, hogy ez a rekedtes hang a legöregebb, agyonhajszolt, alvó heréit horkolása.
A horkolás időnként abbamaradt, a heréit kinyitotta lazán lezárt szemét, óvatosan egyik lábáról a másikra nehezedett, és feszülten fülelt, nem ébresztett-e fel, nem riasztott-e meg valakit? — aztán eres, gömbölyű hasát még szorosabban a kiscsikókhoz nyomta, jobban egymáshoz szorította őket, majd megnyugodva, szinte emberi módon nagyot sóhajtott, és ismét álomba merült.
A többi ló, mivel nem néztem rájuk, egyszer sem ébredt fel, nem nyugtalankodott, csak egymásra fektetett nyakkal egyre közelebb és közelebb húzódtak egymáshoz, így melengetve a csikókat, mintha tudták volna, hogy ha egy kicsi ménesben ott a vezér, akkor a legfőbb gond az övé: vigyáz rájuk, éberen alszik, ügyel a rendre. S ha a szükség úgy kívánja, valamennyiüket fölébreszti, és oda vezeti, ahová kell. Pedig ez a vén elcsigázott heréit, már rég nem csődöre és nem a párja ezeknek a kancáknak, az emberek már rég könnyítettek rajta, és mint mondják, megszabadították természetes szükségleteitől magányos, társtalan életre kárhoztatták. így azután nem volt csődör a ménesben, és a vén heréit valamilyen, az emberek számára ismeretlen törvénynek vagy a természet szavának engedelmeskedve, magára vállalta a családi és az apai gondokat.
A köd egyre sűrűbb és tömörebb lett. A lovak ki-kibukkantak belőle: az egyiknek a feje, a másiknak a fara. A házakat már egyáltalán nem lehetett látni, csak a füves utcán túl, az előkertek fái sötétlettek még egy ideig, de hamarosan azok is elmerültek az éjszaka sűrűjében, a vastagon gomolygó ködben, amelyből hajnali hűvösség, és párás, álmos nyirkosság áradt.
Minél inkább közelgett a reggel, annál inkább ködbe burkolta magát a természet, annál hangosabban csattogtak a csalogányok. A haris-madár is elszelelt a Kubena folyóhoz, megpróbálta túlharsogni ottani vetélytársát, de az alvó lovak továbbra is mozdulatlanul és fenségesen álldogáltak az ablakom alatt. Azért jöttek ide, mert sokáig ültem az asztalnál, lámpafénynél, és a lovak azt remélték, hogy itt, a kivilágított házban feltétlenül eszébe jutnak valakinek, aki majd kimegy hozzájuk, bezárja őket a kényelmes, nyugodt lóistállóba. De senki sem jött, hiába vártak, így azután itt, az előkertünk mellett nyomta el őket az álom.
S ahogy elnéztem az állatbegyűjtők figyelmetlenségéből, pontosabban a lovász állatszeretetéből megmaradt és mind a mai napig dolgozó falusi lovak kicsi ménesét, arra gondoltam: bármilyen sok csodálatos gépet, és másfajta csodát is láttam itt, ez a falusi csoda, a szendergő lovak az alvó faluban, a moccanatlan erdők körös-körül, a réteken a halovány zergeboglár, a rejtve virító farkasfog, a szöszös és mérges gyömbér harmattól lehajló virágai, a bokrok, füvek, az elvirágzó berkenyék, a kifehéredett madármeggyek a csöndes nyugalomtól elnehezedve, ez mind, mind ősi és örök, elmúlhatatlanul.
Most először sajnáltam amúgy igazán azokat, akik már nem csak egyszerűen nem láthatják, mi több, még tudni se fogják, milyen is az alvó falusi világ, milyenek a falu közepén alvó békés, türelmes állatok, az ember legjóságosabb társai, akik mindent megbocsátanak, még a sintértele-peket is, és nem veszítik el bizalmukat e földi nyugalom iránt.
Köd, sűrű, fehér köd borít el mindent körös-körül, s az egyetlen tisztán kivehető hang a haris kiáltozása, de lám, reggelre már ő is elfáradt, kifutkosta magát, elhallgatott. A fű közt csak felkutatta a párját, és elrejtőzött vele a harmatos, fehér virágú murok között. Csak a csalogányok csattogtak egyre zengőbben és önfeledtebben, fittyet hányva a késői órának, betöltve az éjszaka csöndjét a szerelem és az élet örök dalával.
ÁRVAY JÁNOS fordításai
Néhány szó Viktor Asztafjevről:
Sz. 1924, Krasznojarszk. Orosz író. Gyermekotthonban nevelkedett, vasúttechnikai szakmát tanult. A világháború végéig a fronton harcolt. Első írásai 1951-ben jelent meg. 1953-ban adták ki első kötetét Permben. Vologdában él. Magyarul megjelent könyvei: Szénaillat (1976), Távol a világtól (1982), A halkirály (1983), A szomorú detektív (1987)
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980/2. sz. 117-124. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése