BORISZ POLEVOJ
Riportjaim története
RIPORT FOLYTATÁSSAL
Világos áprilisi reggel. A harcok Berlin központjában folynak. A náci birodalom fővárosát szorosan körülveszik két front csapatai. De a város kétségbeesetten, fanatikusan ellenáll. Tudjuk, hogy valahol ott, egy hatalmas, sokemeletes föld alatti bunkerban, a birodalmi kancellária alatt hisztérikusan agonizál Hitler, utolsó aduit kijátszva a háború asztalára. Reggelenként a rádió Goebbels kétségbeesett siránkozását közvetíti. Ő irányítja Berlin védelmét. És a Landsturm öregei és a Hitlerjugend fanatikus újoncai, az SS-ek gépfegyvereinek támogatásával halálraszántan vetik magukat a mi tankjainkra és terepjáróinkra, hónuk alá szorítva a páncélöklöket. Harc, elkeseredett harc dúl minden utcában, minden házért. Minden útkereszteződés elkeseredett harcok színhelye.
Ekkortájt érkeztem Berlin keleti részébe, hogy lapom ünnepi számába tudósítást írjak ezekről a súlyos utcai harcokról, amelyek mögött mégiscsak látni lehetett, érezni lehetett már a háború közeledő végét. Nagyon várta már mindenki. És nemcsak mi, szovjet emberek, az egész világ várta, maga a német nép is.
Nem akarok most a részletekről beszélni — azokat leírtam tudósításomban, amelynek azt a címet adtam: Az Eisenstrasse-i front. Később hasonló címmel meglehetősen részletes publicisztikai írás is lett belőle. Röviden annyit mondok el, hogy két gárdista kísért a front törzséből; ezek a katonák éppen érdemrendeket kaptak egy magas rangú német tiszt elfogásáért. Elvezettek a saját arcvonalukra, amely egy széles utca mentén húzódott. Rohamzászlóaljuk már nagyon sok vért vesztett, mivel már napok óta harcoltak az ugyancsak sok veszteséget szenvedett SS-egység ellen, amely egy vasúti töltés tövébe ásta be magát.
Sok szörnyű emlék jelzi ezeknek a válogatott hitlerista csapatoknak az útját. De átkos emlékük dacára is el kell ismerni: az SS-ek rendkívül fanatikus és jó katonák voltak. Tudtak harcolni és tudtak úgy meghalni a harcban, ahogy ez igazi katonákhoz illik. Így volt ez itt is, Berlinnek ebben a csücskében, ahol a parancsnokság kategorikus parancsai ellenére a mi rohamzászlóaljunknak harmadik napja egyetlen lépéssel sem sikerült előbbre jutnia.
A német fővárosban tomboló harc hatalmas frontjának ezen a részén a kép szinte a sztálingrádihoz hasonlított. Mindkét oldalon eltökélt, szilárd, és a harcokban megedződött egységek álltak. A széles utca közepén — ez volt a senki földje — öreg bükkfasor húzódott végig az úttest mentén. Középen egy nyilvános illemhely, egy hatalmas téglaépület, amelyet már többször eltaláltak az aknák és kilyuggattak a golyók. Ez a senki földjének csaknem pontosan a közepén volt.
Útitársaim kiváltak a fáradt, poros-piszkos egyenruhás, puskaporos arcú harcosok közül ünneplő ruhájukkal, érdemrendjeikkel és medáljaikkal. Már menet közben tüzelve, harcba vetették magukat. Ennek a harcnak a központja, amint már mondottam, a téglából épült utcai illemhely volt.
Ott, és ezt jól látták a mi megfigyelőink meg a németek is, az aknatölcsérek mellett az aszfalton egy halott asszony feküdt, és mellette egy élő, göndör hajú kislány, talán két-három éves. Látható volt hogyan matat a gyermek halott anyján, mintha föl akarná ébreszteni, milyen ijedten forgatja a fejecskéjét hol az egyik, hol a másik oldalra, ahonnan a lövéseket hallja. Nem tudom, milyen akusztikus törvények eredményeképpen, de azokban a ritka pillanatokban, amikor a lövöldözések zaja lecsillapodott, és csend támadt, a házak mélyéből, ahol a mieink voltak, jól lehetett hallani a csendes gyereksírást. Nem zokogást, hanem csöndes, reménytelen sírást.
Abban a pillanatban, mikor társaimmal odaértem ehhez a helyhez, a lövészárokban összehúzódtak a katonák. Hallgatták a sírást. Fáradt, poros-füstös arcuk izgalmat tükrözött, olyat, amely talán a tűzvészeket látó emberek arcán látható, amikor tudják, hogy valahol ott bent, a tűzfészekben segítségért kiált egy eleven lélek. Valaki az ezred felderítői közül már a mellvéd fölé emelte sapkáját a géppisztolya csövére. A sapka azonnal lerepült az ellenség néhány golyójától. Tudtak az SS-ek is lőni, és ennek a berlini frontvonalnak minden tégláját szemmel tartották.
Megmenteni a gyermeket, ez azt jelentette, hogy szinte biztos halálba indul az ember. És már azon vitáztak, hogy ne menjen-e ki valaki a lövészárokból fehér zászlóval, hogy nincs más hátra — egy perc tűzszünetet kérjen. De ezt nem lehetett megtenni az ezredparancsnok engedélye nélkül. És különben is, az SS-ek talán emberek? Talán lehet velük emberi módon értekezni?
A kislány pedig csak sírt, és minden újabb szünetben reménytelenebbnek és szánalmasabbnak hallottuk ezt a sírást.
És akkor valamennyien megláttuk azt, ami mindegyikünk számára, akik ezt láttuk, bizonyára úgy marad meg, mint ennek a hatalmas és iszonyatos háborúnak legemlékezetesebb epizódja. Nekem, hogy úgy mondjam, életem végéig a szívembe vésődött. Egy magas, szőke katona, aki kivált a többiek közül ünneplő egyenruhájával, érmeivel és medáljaival, hirtelen átugrott a téglából emelt mellvéden, hasra vágta magát az aszfalton, és egy gyík fürgeségével könyéken, ahogy csak a nagyon tapasztalt harcosok tudnak kúszni, elindult a lerombolt utcai illemhely felé.
Egyik útitársam volt az, az egyik katona, akivel a frontparancsnokságról jöttem. Lukjanovics törzsőrmester, egy magába mélyedő, hallgatag ember, akivel egész úton nem sikerült beszédbe elegyednem. Amikor kiugrott a fedezékből, az utca túloldalán azonnal néhány ideges lövés csattant. A kis vörös téglaporfelhők ott remegtek az utcai illemhely romjai fölött. Mindenki megdermedt. Hiszen a biztos halálba indult. De az első lövés után itt is, ott is, vagyis mindkét oldalon hirtelen csend támadt. Az utca mindkét oldalán nyilvánvalóan figyelték, hogyan kúszik kígyó módra a katona az aszfalton. Ünneplő egyenruháját nem lehetett nem észrevenni. De mindkét frontvonalon hallgattak. Hallgattak, mintha csak összebeszéltek volna. Az SS-ek nem lőttek, és ez egészen döbbenetes volt.
Láttuk, odaért. Fölemelte a gyereket. Rövid ideig hátával a falnak támaszkodva a karján ringatta. Elcsöndesítette, megnyugtatta. Azutáö visszafelé kúszott, magához szorítva a gyermeket. De hason kúszni most már nem tudott. Az eleven teher nem tette ezt lehetővé. Kétségtelenül jól látták ezt a túloldalon. De mind a két arcvonal továbbra is hallgatásba burkolózott. És akkora csend támadt, hogy hallani lehetett Lukjanovics nehéz lélegzését. Végre megérkezett a téglamellvédig. Magához szorította a gyermeket, akinek feje az ő érdemrendjeit és medáljait érte, és megállt. Bizonyára azon gondolkozott, hogyan ugorjon keresztül a mellvéden a kislánnyal együtt. Megfeszült, fölfelé indult a téglafalon. Ebben a pillanatban a túloldalról lövés dörrent. Egyetlenegy lövés. A katona megingott, és mintha lassan csúszni kezdett volna. Ráesett bajtársai felé nyújtott kezére.
Aki közelebb volt, még hallotta utolsó szavait: „Fiúk, fogjátok a kislányt. Nekem, azt hiszem, végem."
Ezentúl, egészen addig a percig, amíg elvitték a kötözőhelyre, egy szót sem szólt. Eszméletlen volt, és nem tért magához. Ezen a napon távírón küldtem el Az Eisenstrasse-ifront című tudósításomat Berlinből Moszkvába, erről a berlini frontvonalról, és a német kislány megmentéséről.
És miután elküldtem, elmondtam régi barátomnak, Martin Merzsanovnak, a Pravda tudósítójának, aki a belorusz fronton volt tudósító, és akivel Berlinben találkoztam, ahol frontjaink is összetalálkoztak. Merzsanov volt az egyik legharcosabb haditudósító, olyan ember, aki sok mindent látott és átélt. De őt is megrendítette ez az eset. A következő napon elkezdtük keresni a kórházakban Lukjanovics törzsőrmestert. Megtudtuk, hogy a kötözőhelyről az ezredkórházba vitték, amely Spandau körzetében, egy iskolában helyezkedett el. Egy fáradt, bajuszos orvos, a kórház ügyeletese nem akart beengedni hozzá. Nagyon súlyos eset. A golyó, átütve a hátát, megsértette az aortát. Rengeteg vért vesztett, amelyet már nem lehetett vérátömlesztéssel kompenzálni. Szinte semmi remény nincs. Állapota nagyon súlyos.
Elmentünk a kórház parancsnokához. A Pravda tudósítóinak vörösbe kötött igazolványai mégiscsak valami hatással voltak. De csupán öt perc beszélgetést engedélyeztek, az orvos jelenlétében.
Nem ismertem meg a szőke óriást, akivel tegnap együtt utaztam. Egyetlen nap alatt lefogyott, mintegy összeszáradt, az ajka teljesen színtelen volt. Alig mozdult, és le kellett hajolnunk, hogy a szavait meghalljuk. Mi Martinnal mint régi, öreg riporterek, akiknek mindössze öt perc áll rendelkezésére, csak a legfontosabb adatokat írtuk fel. Trifon Andrejevics Lukjanovics, belorusz. A háború előtt lakatosként dolgozott a minszki rádiógyárban. A háborúban részt vesz az első nap óta. Törzsőrmester. Harcolt Sztálingrádban, a 13. gárdaezredben. Kétszer sebesült. Hát ez minden, amit akkor szavai nyomán fel tudtunk írni, mert tudata elhomályosult, beszéde alig volt érthető.
— Parancsnok elvtársak, eltelt az öt perc — figyelmeztetett bennünket egy orvosnő, aki rendkívül élénken figyelt beszélgetésünkre.
Martin Merzsanov, aki nagyon mélyérzésű ember volt, sok csatában vett részt, és sokféle halált látott, az ajkát harapdálta. Alig tudta visszatartani a könnyeit.
— Doktor, ez olyan eset... értse meg, olyan eset...
Búcsúzáskor Lukjanovics mintha egy kicsit felélénkült volna. Eszmélete visszatért. Búzakék szeme felélénkült.
— Nohát, Trofin Andrejevics, eljövünk mi még magához és önmagáról majd még mindent elmond nekünk.
Lukjanovics még tréfált is:
— Nem kell nyugtalankodniuk, elvtársak. Szerintem a számvivő őrmester már ki is húzott a névsorból.
— No és ha a háború után elmegyünk Minszkbe, mit üzen a barátainak? A rokonainak?
A színtelen ajkak alig észrevehető mosolyra húzódtak.
— Ne mondjanak semmit. Nincs kinek. Nincs nekem senkim. Volt feleségem, volt két lányom. Velünk lakott az anyósom. Az első légi bombázásnál a mi utcánkat találták el a fritzek. A házunkból csak egy bombatölcsér és forgácsok maradtak. Nincs nekem senkim...
Elhallgatott, és súlyosan, rekedten lélegzett. Valami bugyborékolt benne, és verejtékkel borított arcát zöldes sápadtság borította.
— Adják át a rádiógyár dolgozóinak üdvözletemet. Lehet, hogy van, aki emlékszik Triska Lukjanovicsra, a karbantartóktól.
— Parancsnok elvtársak, hát van maguknak lelkiismeretük? — kiáltott ránk az orvosnő, s kilökdösött bennünket a kórteremből...
TÁRSSZERZŐ AZ ÉLET
Ez volt minden, amit sikerült erről a belorusz katonáról megtudnunk, és amivel én később sietősen ki tudtam egészíteni tudósításomat. De rövidsége ellenére felkeltette a figyelmet, észrevették. Amikor Jevgenyij Vucsetics, a kitűnő szobrászművész, Martin jó barátja elhatározta, hogy megalkotja a Győztes Harcos emlékművét, sokáig kérdezősködött Lukjanovicsról, milyen volt? Milyen volt a termete? Magassága? Arcvonásai?... Nagyon keveset tudtunk mondani neki.
De, ismétlem, az élet tehetséges társszerző a művészet minden területén. Vucsetics elkészítette a sztálingrádi csata egyik hősének, Csujkov generálisnak szobrát, de kiderült, hogy a hadseregben történt még egy hasonló eset. A tábornok elmesélte a szobrásznak, hogy az egyik ezredébe tartozó zászlótartó, Nyikolaj Maszolov, már a Reichstag ostromának óráiban és szintén tűz alatt, szintén golyózáporban megmentett egy német gyereket. Átadta a helyi lakosoknak, és tovább folytatta a nácizmus utolsó védőbástyájának ostromát. Maszolov életben maradt. A szobrász megtalálta és megismerkedett vele.
Két különböző egységbe tartozó katona vitt véghez Berlinben csodálatos és úgy tűnik, megismételhetetlen hőstettet. Mint a felhők mögül kibukkanó nap, amely néha visszatükröződik egy csöpp vízben, ebben az ismétlődésben visszatükröződik — úgy vélem — a szovjet hadsereg humanizmusa. Kitűnő szobrászunk nagyszerűen felhasználta ezt, amikor megépítette a berlini emlékmű főalakját.
Én, mint Trifon Lukjanovics hőstettének véletlen szemtanúja, úgy éreztem, hogy adósa vagyok ennek a belorusz katonának, és később, ahányszor Berlinben jártam, mindig szerettem volna megtalálni azt a helyet, ahol ez a számomra olyannyira emlékezetes esemény történt. Kerestem az Eisenstrassét. Kerestem Kelet-Berlinben és kerestem Nyugat-Berlinben. Kerestem és nem találtam. Gondolhattam-e, hogy több mint harminc évvel később sikerül megírnom ennek a régi haditudósításnak a végét? Akkor megkerestem a naplómban, és minden részletet újra átnéztem. Megírtam a végét. Meg kell mondanom, nagy megelégedésemre szolgál, hogy megtehettem. A következő történt.
A Freie Welt című német újság a háború befejezésének harmincadik évfordulójára fejezetenként közölni kezdte háborús naplómat, amelynek címe: Berlinig 896 kilométer. Ugyanezt a könyvet kiadásra készítette elő a Volk und Welt kiadó, amely általában kiadja műveimet. A németek alapos emberek. Ha valamihez hozzáfognak, nagy körültekintéssel csinálják. Így régi barátom, Leo Koschut, aki ennek a könyvnek szerkesztője, és nagyon jól ismeri a szovjet irodalmat, a könyv levonataival együtt, elküldött nekem egy vastag névmutatót: címe: „Berlin utcái 1939-ben." És megírta, hogy a sok ezer utca között nem volt Eisenstrasse. Most mit csináljak? Maga Koschut érdekesnek, jelentősnek találta ezt a fejezetet, de ha egyszer Berlinben nem volt és nincs ilyen utca, akkor ez megingathatja a németek hitét az egész történet valódiságában. Mit lehet tenni?
Talán beleegyezem, hogy hagyják ki ezt a fejezetet?
A kiadó ingadozott. Én is. Nagyon szerettem a Lukjanovicsról és hőstetteiről szóló írást, a fejezet az egyik legsikeresebb írás véleményem szerint a könyvben. A segítség váratlanul jött. Maguktól a német olvasóktól. Miközben a nagy kiadó ezen a kérdésen törte a fejét, a Freie Welt, ez a népszerű képes újság, folytatásokban közölte a naplómat, és minden kétség nélkül megjelentette ezt a fejezetet is. És mondhatni, először fordult elő az újságírás történetében olyan eset, amikor egy szerzői aláírás hasznára vált a szerzőnek és művének.
A szerkesztőségbe levelek érkeztek az olvasóktól, és rámutattak a hibára. Nincs Eisenstrasse. Az, amiről a szovjet haditudósító írt, valóban megtörtént, de az Elsenstrassén. Az udvarias németek feltételezték, hogy a szerző a harc hevében valószínűleg eltévesztette az utca nevét. Sőt az egyik olvasó, egy nyugdíjas fogorvos, aki éppen ebben az utcában az Elsenstrassén lakik, annak a feltételezésnek adott hangot, hogy az Elsen szóban az utcai táblán az 1 betűt valószínűleg megsértette egy golyó vagy egy repesz, és így lett az 1-ből i.
Lehetséges, lehetséges. De hát végül is minden kiderült, és pontosan megtaláltuk az esemény színhelyét, amikor munkához láttak az úttörők, akik akárcsak a mi szovjet nyomkeresőink, rendkívül alapos gyerekek. Tehát, amikor a feleségemmel együtt az NDK-ba érkeztünk, barátaink a kiadóból és a Német — Szovjet Baráti Társaságból, amely egy igen nagy szervezet, sok százezer ember tartozik hozzá, elvittek bennünket az Elsenstrasséra. Velünk volt egy öreg berlini fényképész, Lothar Grünnewald is, aki régi Treptow kerületi lakos - itt van az Elsenstrasse. Nem volt könnyű megtalálni a mai Berlinben a több mint harminc évvel ezelőtt történt esemény helyét. Az egész kerület és maga az Elsenstrasse is a felismerhetetlenségig megváltozott. A bükkfasor az utca közepén, amelyről írtam, eltűnt. Az utca sugárúttá változott. Nyoma sem maradt a masszív nyilvános illemhelynek, amely ennek a kis tragédiának színhelye volt. Csak Lothar Grünnewald egy régi fényképén van nyoma.
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)
Réges-régen eltűntek a ház romjai, amely mentén a mi frontvonalunk húzódott. Nincs már sehol az a lövészárok, ahonnan Lukjanovics elindult halállal végződő hőstettét végrehajtani. A házat lebontották, a helyén egy kis park van, és a fák törzse már ölnyi. Az öreg fényképész helyreállította ezt a hajdani képet. Hozzátette a városi vasút viaduktját, amelynek töltése mögött annak idején beásták magukat az SS-zászlóalj életben maradt katonái, akik elhatározták hogy harcolnak mindhalálig.
Igen. Kétségtelen, hogy ez ugyanaz az utca, és ugyanaz a hely volt. Grünnewald lefényképezett engem a feleségemmel ezen a helyen, az Elsenstrasse és a Puskin Allé sarkán. Ez még mindig nem a történet vége. Az élet tovább írja a hajdan hibás című tudósítást. 1976-ban, a szovjet hadsereg napja után, amelyet az NDK-ban éppen úgy megünnepelnek, mint nálunk, három nagy csomagot kaptam. Az egyiket jó barátom, Leo Koschut küldte, a másikat Berlin polgármestere, a harmadikat Helmuth Scháffer, a Német — Szovjet Baráti Társaság titkára. Tulajdonképpen hasonló tartalmú levelek voltak a csomagokban. Azt írták, hogy a győztes szovjet katona, akinek szobra ott emelkedik a Treptow parkban, ezen a napon nevet kapott. Hogy sok száz ember, aki a treptowi emlékművet látogatja, tudja már annak a katonának a nevét, aki azt a nagyszerű hőstettet végrehajtotta, és hogy a hőstett végrehajtásának a helyén most emlékmű áll, és azon felirat:
„Trifon Andrejevics Lukjanovics, a szovjet hadsereg törzsőrmestere ezen a helyen 1945. április 25-én megmentett egy német gyermeket az SS-golyótól. Öt nappal e hőstette után belehalt súlyos sebesüléseibe. Örök becsület és dicsőség emlékének."
Azt is közölték velem, hogy egy közeli iskola gyerekei elhatározták, hogy patronálják ezt az új emlékművet, és gondjuk lesz rá, hogy mindig legyen virág az emlékművön, és a német veteránok eljönnek ide, meg a szovjet helyőrség katonái is. A turistaautóbuszok, amelyek a Treptow parkba indulnak, minden alkalommal megállnak Trifon Lukjanovics emlékműve előtt.
És amit nekem, az újságírónak, aki egész életemben azon voltam, hogy riportjaim terhét irodalommá változtassam, különösen kellemes volt olvasni Helmuth Schaffer levelében, az a következő. „1976. február 23-án, a szovjet hadsereg születésének 50. születésnapján az Elsenbrücke hídnál, az új emlékmű felavatásakor összegyűlt tömeg jelenlétében a Brecht Színház egyik művésze felolvasta az idevaló részletet az ön Berlinig 896 kilométer című könyvéből. Elküldöm önnek a fényképeket és az újságcikkeket, amelyek erről az eseményről szólnak, amelyen magam is részt vehettem."
Igen. Az élet néha olyan alakokat rajzol, olyan témákat ad, olyan emberekkel ismertet meg, hogy az újságírói érzékkel rendelkező írónak egyszerűen csak egy eleven hőst kell kézen fognia, és bevezetni elbeszélésébe, regényébe, a színpad deszkáira, a filmvászonra anélkül, hogy akár nevét, vagy a helyszínt megváltoztatná.
És nekem, öreg szovjet riporternek, rendkívül kellemes megfigyelnem, hogy hőseim prototípusai hogyan folytatják életüket a könyvek lapjain túl. Nagyon kellemes volt nemrég találkoznom Alekszej Petrovics Mereszjevvel, a háborús veteránok szovjet bizottságának felelős titkárával. Az Ellenállás Hőseinek minszki világkonferenciáján találkoztunk, ahol őt ennek a nemzetközi szervezetnek alelnökévé választották. Nagyon kellemes levelet kapni Az arany című regényem hősnőjétől, aki valaha Muszka volt, ma pedig Marija Taraszovna, akinek családi nevét azért bizonyos óvatosságból megváltoztattam. Levelében megírta kritikai megjegyzéseit a regényből készített filmről. „Ha mindent úgy írt volna le, ahogy történt, akkor én nem Lenin-rendet, hanem Aranycsillagot kaptam volna" — tett nekem szemrehányást. Kalinyinban pedig, ahol a Doktor Vera című film premierje volt, láttam, hogyan öleli meg egy sánta veterán Ligyija Petrovna Tyihomirovna orvost, a film főhősnőjének prototípusát, és köszöni meg, hogy megmentette őt a megszállás szörnyű éveiben. Kijevben, az Operában, a szünetben egy szép, magas termetű asszonyban ősz hajfürtjeiről megismertem, amelyet nem tudott elrejteni koszorúba font hajában, a karcsú nyírfát, NYÍRFÁCSKÁT, a felderítőnőt, azt az ifjú lányt, aki Harkov alatt a vállamon sírva mondta el, mit élt át a város megszállása alatt. Megtudtam, hogyan él ma. Nyelvész. A filológiai tudományok kandidátusa. Két gyermek anyja. Meghívott vendégségbe... És hogy megörültem, amikor ukrán barátaim elküldték az újságot, amely hírül adta, hogy kitüntették Belogrudékat, anyát és lányát, a cukorrépa-földeken végzett jó munkájukért. Ezekről az asszonyokról én valaha Az ezred zászlaja című tudósításomban írtam. Ezek az asszonyok azokban a napokban katonai kitüntetéseket kaptak, az ezred-relikviának megmentéséért.
Igen, az élet kitűnő és fáradhatatlan társszerző.
Néha hallok ilyen kérdéseket írókollégáimtól :
— Nem zavarja az újságírás irodalmi munkájában? Ez az állandó sietség, ezek a szigorú keretek, ez és ez a téma, ennyi és ennyi sor, ebbe és ebbe a számba. Minek ez? Mire való ez magának? Maga már nem fiatal. Miért kell elpazarolnia a tehetségét ilyen újságírói apróságokra?
Akármilyen jóindulatúan teszik fel nekem ezeket a kérdéseket, mindig kijövök a sodromból. És nem csak arról van szó, hogy hőseim többsége az újságok lapjairól került a könyveimbe. Az élet szemléletesen megmutatta, hogy az újságírás a jó, a valódi újságírásra gondolok, miközben az irodalomnak valami különös és nagyon hatékony eszköze marad, egyidejűleg a legmegbízhatóbb híd az élet és az irodalom között. Mert hiszen nagyon sok a mi legnépszerűbb könyveink közül, amelyek ott sorakoznak a könyvtárak polcain és állandóan keresik őket az olvasók — Szerafimovics Vasáradata., Furmanov Csapajevje, Maliskin Istenhátamögötti emberekje, Fagyejev Ifjú gárdája., Beck Volokalamszki országútja, Szimonov Nappalok és éjszakák című műve és még sok más könyv — embrionális állapotában a sajtóban jelent meg mint tárca, riport, tudósítás stb.
Az újság, amennyiben valódi újság, élesebbé teszi az író látását és hallását. Lehetőséget ad az írónak, hogy a legérdekesebb események középpontjába kerüljön. Megismerteti legérdekesebb kortársaival. Alkalmat ad arra, hogy megfigyelje munkájukat és azok befejezését. Végül pedig az újság arra kényszeríti az írót, hogy aktív, tevékeny életet folytasson. Haladjon együtt a korral, ne húzódjon meg valami csöndes öbölben, ahol a víz langyos és nem mozog.
És végül azt tanácsolom valamennyi kollégámnak, minden fiatalembernek, aki irodalmi jövőről álmodozik: menjenek újságírónak, segítsenek újságot csinálni, járják végig az újságírás iskoláját, mert ez az irodalom nagyszerű iskolája.
Én is, ha majd eljön az ideje, hogy egy nagy pontot tegyek az életem végére, elégedetten fogom mondani:
Láttam, amit láttam, és leírtam, ahogy tudtam.
Nos, befejezem könyvemet legérdekesebb riportjaimról, amelyeket több mint fél évszázados újságírói tevékenységem során készítettem. Munkáim között, amelyekre most emlékezem, voltak sikeresek és sikertelenek. Voltak olyanok, amelyekből később elbeszélés, kisregény, film, dráma, sőt opera lett, és voltak olyanok, amelyek valamely okból nem jelentek meg.
HARSÁNYI ÉVA fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 2. sz. 99-104. oldalak)
Nagy Károly: A kulisszák mögött (részlet)
Elérkeztem visszaemlékezéseim legkényesebb részletéhez, mert amirôl írok, arról itt nálunk senki sem tud, nincs élő tanú, bár Balogh Edgár önéletrajzi írásában s apám önéletrajzi regényének megkezdett 5. kötetében vannak utalások az itt következôkre. Az erdélyi és kárpátaljai magyar civil férfilakosságnak 1944-es részleges foglyul ejtéséről lesz szó.
Amint már említettem, apám annak idején megbízott azzal, hogy gyûjtsek anyagot önéletrajzi regénye és 5. kötetéhez.
1969 őszén Moszkvába utaztam tudományos dokumentáció céljából. Mielôtt elindultam volna, apám megkért, hogy keressem fel Borisz Polevoj írót, akit személyesen ismert. (Több írása, pl. az "Egy igaz ember története" magyarul is megjelent.) Borisz Polevoj 1967-ben egy íróküldöttséggel Kolozsváron járt, s én tolmácsként kísértem. Ekkor tudtuk meg tőle, hogy 1944 ôszén a kolozsvári szovjet parancsokságon dolgozott elhárító tisztként, alezredesi rangban.
Apám arra kért, ha megtalálom Polevojt, próbáljak részleteket megtudni tôle a civil férfilakosság ’44-es elhurcolásáról, ha valaki ismeri e részleteket, hát ő biztosan igen.
A "Junoszty" ifjúsági folyóiratnál kerestem fel ôt, 1969 októberében. Beszélgetés közben rátereltem a szót a fentemlített eseményekre, pontosabban azt kéreztem tőle, miért vittek civileket hadifogságba!?
Kérdésemre nagyon elkomorodott, s hidegen azt válaszolta, hogy a hadijog értelmében munkára vitték őket, hogy újjáépítsék azt, amit a tengelyhatalmak leromboltak, vagy talán azt hiszem, ez nem volt elegendő ok!? Erre én csak annyit válaszolhattam, hogy nem az intézkedés jogosságát, hanem annak politikai célszerűségét kérdőjeleztem meg, tekintettel a későbbiekre.
A találkozásunk itt valószínűleg meg is szakadt volna, ha be nem jön hozzá az egyik szerkesztőségi tag, aki tudott magyarul, olvasott apámtól, s így a beszélgetés irodalmi kérdésekre terelődött. Búcsúzáskor Polevoj azt mondta, nézzek be hozzá úgy két hét múlva, előszedi a ’44-es feljegyzéseit, s azokban lehetséges, hogy talál valamit az engem érdeklő kérdésről.
A naplóját találta-e meg, vagy az illetékes szervek véleményét kérte-e ki arról, hogy mit is mondjon nekem, illetve rajtam keresztül apámnak, azt nem tudhatom, de amikor újból felkerestem, ismét barátságosan fogadott, s a következőket mesélte el:
1944 októberének elején az előre nyomuló szovjet hadsereg s az akkor már vele szövetséges román alakulatok átlépték Magyarország határát, s ezzel először kerültek ellenséges területre itt Erdélyben.
A román hadsereg vezérkari főnöksége úgy tájékoztatta a szovjet hadsereg vezérkarát, a Malinovszkij marsall vezette II. ukrán front főhadiszállását, hogy a magyar hadsereg helyben mozgósítással sok férfit hagyott hátra Észak-Erdélyben és Kárpátalján azzal a megbízatással, hogy a front átvonulása után folytassanak diverziós és partizán tevékenységet, akadályozva ezzel a szovjet hadsereg elônyomulását. Ugyanakkor átadták nekik a legveszélyesebb fasiszta elemek névsorát is.
A fenti tájékoztatás hitelességét látszott megerősíteni az a tény is, hogy a Marosnál folyó harcok során sok félkatonaruhás fegyverest fogtunk el, akik azt vallották, hogy leventék, vagy valamiféle lövész egylet tagjai.
Így történt az, hogy a bevonulás után városon a szovjet hadsereg járôrei, falun pedig a román csendôrség megkezdte a férfi lakosság összeszedését.
Közben azt tapasztaltuk, hogy a magyar lakosság nem fogadta ellenségesen a csapatainkat, sôt együttmûködött a helyreállításban. Különbözô városokban kezdtek jelentkezni kisebb csoportok, akik ellenállóknak nevezték magukat, s ezt azzal bizonyították, hogy sokfelé sikerült megakadályozniuk az ipari létesítmények felrobbantását. Ezeknek a csoportoknak kezdetben nem hittünk mindaddig, amíg Kolozsváron egy férfit, aki korábban elvégezte a Komintern fôiskolát, irattári adatok alapján Moszkvából le nem igazoltak. Ô aztán másokat is leigazolt, s egyben arról is tájékoztatott bennünket, hogy a sok férfi katonaszökevény, akik az ellenállási mozgalom biztatására maradtak. Arra is fény derült, hogy az általuk kapott lista nem a legveszélyesebb fasiszták nevét és a címét tartalmazta, hanem többségükben haladó szellemű magyar értelmiségiekét, sőt kommunistákét is. Ugyanebben az időben tájékoztattak bennünket a román csendőrök kegyetlenségeirôl, sôt nagyszámú gyilkosságról is. Ekkor leállítottuk a férfiak összeszedését, s Malinovszkij marsall parancsára a román hatóságoknak, a rendfenntartó erôknek és a Maniu-gárdáknak el kellett hagyniuk Észak-Erdély területét. Az elfogottak közül azokat, akik még a II. ukrán front hadműveleti területén voltak, szabadon bocsátottuk, de akiket már elszállítottak, azokon nem tudtunk segíteni.
Visszatekintve ezekre a szomorú eseményekre, nyilvánvaló, hogy a szovjet katonai hatóságok egy súlyos és aljas provokáció alapján jártak el.
A bajok gyökerei azonban a szovjet–román fegyverszüneti egyezményhez nyúlnak vissza, melynek előkészítésében szovjet részről főképp katonapolitikai szakemberek vettek részt, akiket csak a hadműveleti terület biztossága foglalkoztatott. Ezek nem ismerték az erdélyi realitásokat, többek között azt sem, hogy Észak-Erdély egész lakossága a Bécsi döntés nyomán magyar állampolgár lett. A fegyverszüneti feltételek azon pontja tehát, amely elôírta a tengelyhatalmak állampolgárainak internálását, formailag másfél millió magyar internálását jelentette volna. Tragikus dolgok ezek, de sajnos a megtörténteket nem lehet meg nem történtekké tenni.
Nagyjából ez volt az, amit Borisz Polevojtól megtudtam. A fentiek hitelességét akárki megkérdôjelezheti, hiszen nincsenek írásos bizonyítékok a kezemben, s a lehetséges tanúk már nem élnek, maga Borisz Polevoj is az 1970-es évek során meghalt. Meg vagyok azonban győződve arról, hogy ha a történészek a II. ukrán front politikai fôcsoport-főnökségének és a kémelhárító osztály, valamint a román hadsereg akkori vezérkarának irattárát áttanulmányozzák, megtalálják az idevágó információkat. Apám az önéletrajzi regényének a megkezdett 5. kötetében utal ezekre a dolgokra. (Forrás: Szabadság, 2002. május 9.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése