LIGYIJA AVILOVA
Csehov az életemben
.,Volt-e az életében legalább egy nagy szerelme?" — kérdi Ivan Bunyin Csehovról szóló emlékirataiban. Aztán saját maga válaszol is rá: „Azt hiszem, hogy nem." Néhány sorral odébb azonban megcáfolja önmagát: „De volt, Avilova." Bunyin úgy jutott erre a következtetésre, hogy elolvasta Ligyija Alekszejevna Avilova (1864 — 1943) írónőnek, Csehov egyik közeli ismerősének a visszaemlékezéseit. Avilovának néhány elbeszéléskötete is megjelent. Memoárja, amelyet csak halála után tíz évvel adtak ki, a nagy író életének egy új, addig ismeretlen oldalát tárja fel, és még elevenebbé és tisztábbá teszi a róla alkotott képet." Egyesek felvetik — írja meg Bunyin —, hogy lehet-e egyáltalán az ilyen visszaemlékezéseknek hitelt adni? Ligyija Avilova azonban rendkívül igazságszerető volt. Azokat az elmarasztaló észrevételeket sem hallgatja el, amelyekkel Csehov az ő írásait vagy őt magát illette."
 |
| Ligyija Avilova |
...Vágyaim netovábbja volt, hogy író legyen belőlem. Már gyermekkorom óta írtam verset és prózát, írni szerettem a világon a legjobban. A művészi szóban varázslatos erőt éreztem, magam is sokat olvastam, és kedvenc íróim között előkelő helyet foglalt el Csehonte is. Többek között sógorom lapjába is gyakran írt, és valamennyi elbeszéléséért lelkesedtem. Hogy sírtam, mennyire megsirattam Jonát [Jona Popov, Csehov „Fájdalom" c. elbeszélésének hőse], aki bánatát gebéjével osztotta meg, mert nem volt senki más, aki meghallgassa. Pedig a fia halt meg. Már csak a fia volt meg neki és — meghalt. És ez senkit sem érdekelt. És most, hogy Csehov megírta, miért figyelt fel rá mindenki, miért olvasták el annyian, és miért siratták meg oly sokan? Ó, a művészi szó mindenható varázsereje!
...Csehov fel-alá járt a dolgozószobában, és valószínűleg éppen mesélt valamit, de amikor meglátott, megállt az ajtóban.
— Á, Flóra leányzó — üdvözölt nagy hangon Szergej Nyikolajevics, a sógorom. — Engedje meg, Anton Pavlovics, hogy bemutassam Flóra leányzót. A nevelt lányom.
Csehov sietve néhány lépést tett felém, és kedves mosollyal ragadta meg a kezem. Egymás szemébe néztünk, és úgy tűnt, mintha meglepődött volna. Valószínűleg a Flóra név lepte meg. Szergej Nyikolajevics kicsattanóan egészséges arcszínem és hajzuhatagom miatt hívott így, hajam időnként két hosszú, vastag copfba fontam.
— Kívülről tudja az Ön elbeszéléseit — folytatta Szergej Nyikolajevics. — És bizonyára leveleket is írt Önnek, de restelli, nem meri bevallani.
Megfigyeltem, hogy Csehov szeme egészen összeszűkül, és keménygallérja meg a nyakkendője csúnya.
Amikor leültem, Csehov újra járkálni kezdett, és folytatta beszámolóját. Ebből megértettem, hogy azért jött, hogy Ivanov című színművét színre vigye, de rendkívül elégedetlen a színészekkel, nem ismeri fel bennük hőseit, és előre érzi, hogy a darab meg fog bukni. Azt sem titkolta el, hogy annyit izgatja magát és bosszankodik, hogy elkezdett vért köpni. Meg magát Pétervárt sem szereti. Bárcsak már mielőbb kész lenne és elutazhatna; mindenesetre megfogadta, hogy soha többet nem ír színház számára. A színészek kitűnőek és kitűnően játszanak, mégis idegennek érzi őket, mindig a „magukét" játsszák.
Bejött Nagya nővérem és vacsorázni hívott bennünket. Szergej Nyikolajevics felállt, és nyomában valamennyi vendég megindult. Átmentünk az ebédlőbe. Két asztal volt megterítve; egy hosszú — a vacsorához, a másikon pedig palackok és harapnivalók sorakoztak. Félrehúzódtam a fal mellé. Anton Pavlovics kezében egy tányérkával odalépett hozzám, és megfogta az egyik hajfonatomat.
— Még soha életemben nem láttam ilyent — mondta. Én meg azt hittem, hogy csak azért ilyen közvetlen velem, mert én egy egyszerű Flóra leányzó, „nevelt leányka" vagyok. Bezzeg, ha ismerné Misát és tudná, hogy nekem már egy majdnem egyéves fiam van, akkor...
Az asztalnál egymás mellé kerültünk.
— Flóra is írogat — tájékoztatta enyhe leereszkedéssel Szergej Nyikolajevics Csehovot. — És van is benne valami... Kis szikra... Gondolat... Még ha nyúlfaroknyi is, de minden egyes írásművében megtalálható a gondolat.
Csehov hozzám fordult és elmosolyodott.
— Nem kellenek gondolatok! — mondta. — Könyörgöm, nem kellenek. Hogy miért nem? Az embernek azt kell megírnia, amit lát, amit érez, de valósághűen és őszintén. Sokszor felteszik nekem azt a kérdést, hogy mit akartam ezzel vagy azzal az elbeszélésemmel mondani. Az ilyen kérdésekre soha nem felelek. És semmit sem akarok mondani, Nekem az a dolgom, hogy írjak, nem pedig az, hogy oktassak! És én bármiről tudok írni, amiről csak akarja — fűzte hozzá mosolyogva. —- Ha azt mondja, hogy írjak erről a palackról, akkor lesz egy „Palack" című elbeszélésem. Nincs szükség gondolatokra. Az életerős, igaz alakok gondolatot ébresztenek, de a gondolat nem teremt alakokat.
Majd végighallgatta az egyik vendég udvarias ellenvetését, kissé elkomorodott, és hátradőlt a szék támlájához.
— Igen — felelte —, az író nem madár, amely csicsereg. De ki mondta Önnek, hogy én azt szeretném, hogy csicseregjen. Ha egyszer már élek, gondolkozom, harcolok és szenvedek, akkor mindez visszatükröződik abban, amit írok. Mi szükségem volna az ilyen szavakra, hogy eszme, meg eszmény? Lehet, hogy tehetséges író vagyok, de attól még nem kell sem tanítónak, sem jósnak, sem propagandistának lennem. Igazul, azaz művészien leírom az életet, és Ön meglátja benne azt, amit azelőtt nem látott, nem vett észre: a normától való eltéréseket, az ellentmondásait. . .
Váratlanul hozzám fordult.
— Ott lesz az Ivanov premierjén? — kérdezte.
— Aligha. Nehéz lesz jegyhez jutni.
— Majd én küldök — vágta rá sebesen. — Itt lakik? Szergej Nyikolajevicsnél?
Elnevettem magam.
— Most végre elmondhatom Önnek, hogy én nem vagyok sem Flóra leányzó, sem Szergej Nyikolajevics nevelt lánya. Csak tréfából hív így. Nagyezsda Alekszejevna húga vagyok, és képzelje, férjes asszony és családanya. És mivel szoptatok, most már sietnem kell haza.
Szergej Nyikolajevics meghallotta, amit mondtam, és odakiáltott:
— Flóra leányzó, majd ha kell, érted jönnek. Két lépésnyire lakunk egymástól — magyarázta Anton Pavlovicsnak. — Maradj csak nyugodtan. Alszik a te bőgőmasinád. Anton Pavlovics, ne engedje el.
Anton Pavlovics előredőlt és a szemembe nézett. Azt kérdezte:
— Önnek kisfia van? Tényleg? Hát ez nagyszerű.
Milyen nehéz néha megmagyarázni, sőt még érzékeltetni is azt, ami történt. Valójában nem is történt semmi. Csupán mélyen egymás szemébe néztünk. Mégis milyen sok történt! Mintha lelkemben nagy fénnyel, örömujjongással, fényesen sziporkázva egy rakéta röppent volna fel. És egy pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy Anton Pavlovics is ugyanezt érzi; csak néztünk egymásra csodálkozva és örvendezve.
— Legközelebb újra eljövök — mondta Anton Pavlovies. — Találkozunk? Adjon majd nekem oda mindent, amit írt, vagy ami már megjelent. Nagyon figyelmesen el fogok olvasni mindent. Rendben van?
A pólyázásra értem éppen haza, Ljovuska nyöszörgött, arca eltorzult, éppen síráshoz készülődött.
— Kisfiam van? Hát ez nagyszerű — mondtam neki nevetve és örömmel.
...Három év telt el Csehovval való első találkozásom óta. Gyakran gondoltam rá, és ilyenkor mindig valami borongós, álmodozó hangulat lett úrrá rajtam.
1892 januárjában ünnepelte Szergej Nyikolajevics újságja fennállásának huszonöt éves jubileumát. Az ünnepség imával kezdődik, utána a meghívottak átvonulnak a szalonba, ahol az ebédhez a leghosszabb asztalt terítették meg. Az ebédlőben a vendégek nem fértek volna el, és ezért ott minden az istentisztelethez volt előkészítve.
A szalonból az ebédlőbe az előcsarnokból felvezető lépcső balusztrádjai mellett kellett elhaladni, a lépcsővel szemben pedig egy hatalmas falitükör volt. Így a szalon ajtaja mellett megállva, anélkül, hogy engem láttak volna, a tükörben megfigyelhettem mindenkit, aki a lépcsőn felfelé jött, még mielőtt az előtérbe felért volna. Egymás után érkeztek a hölgyek és az urak, a jó ismerősök és a teljesen ismeretlenek, úgyhogy bánatosan állapítottam meg magamban: ritka unalmas nap vár rám. Majd leültetnek az asztalnál valamelyik fontos vendég mellé, akit nekem kell szórakoztatnom, az ebéd pedig hosszan elnyúlik, nagyon hosszan, több órán át, és egész idő alatt tüsténkednem kell, hogy ki ne fogyjunk a beszédtémából, hogy élénk és szívélyes legyek.
És ekkor hirtelen a tükörben megláttam két férfit, amint jöttek fel a lépcsőn. Néha az ember egy szempillantás alatt sokszoros nagyításban rögzít egy képet, ami örökre emlékezetébe vésődik. Most is magam előtt látom Szuvorin vonzó fejformáját, közvetlenül mellette pedig Csehov kedves, fiatal arcát. Amint jobb kezét felemeli és hátrasimítja szemébe lógó haját. Kissé összehunyorítja a szemét, és az ajka könnyedén megmozdul. Nyilván mondott valamit, csak én nem hallottam. Éppen az ima kezdetére érkeztek. Csak akkor vegyültem bele én is a sokadalomba, amikor már mindannyian az ebédlőben tolongtak és felzendült az ének. Az istentisztelet alatt, míg a többiek énekeltek, én Anton Pavloviccsal való első találkozásomat idéztem fel, azt a megmagyarázhatatlan és irreális pillanatot, amikor hirtelen egymásra találtunk; és azt latolgattam magamban, hogy meg fog-e ismerni? Emlékszik-e még rám? Létrejön-e köztünk ismét az a meghitt érzés, amely három évvel azelőtt fénybe borította a lelkemet?
Véletlenül botlottunk egymásba a tömegben, és nyomban örömmel nyújtottunk egymásnak kezet.
— Nem reméltem, hogy találkozunk — mondtam.
— De én bíztam benne — felelte. — És tudja mit — üljünk újra egymás mellé, mint akkor. Jó?
Együtt mentünk be a szalonba.
— Keressünk egy jó helyet?
— Felesleges — válaszoltam. — Önt rangja szerinti hely illeti meg, a kimagasló személyiségek sokaságában; más szóval a jubiláns közelében.
— Pedig milyen jó lenne itt a sarokban, az ablaknál. Nem gondolja?
— Jó lenne, de úgy sem hagyják. Elhívják.
— De én majd megmakacsolom magam! — nevetett Csehov. — Nem adom be a derekam.
Leültünk, és nevetgélve bátorítottuk egymást az előttünk álló csatára.
— De hol van Anton Pavlovics? — harsant fel Szergej Nyikolajevics erőteljes hangja. — Anton Pavlovics ! Ide méltóztasson kérem. . .
Nágya ugyancsak Csehovot kutatta a tekintetével és nevén szólította. Csehov felállt és szótlanul végigsimította kezével a haját.
— Á, hát ott vannak. De a hölgyének is biztosítottunk helyet Ön mellett. Parancsoljon!
— Egyébként, ahogy tetszik — szólalt meg váratlanul Nágya. — Ha jobban érzi ott magát. . .
Szergej Nyikolajevics elnevette magát, és békén hagytak bennünket.
— Látja, milyen jó — mondta Anton Pavlovies. — Győztünk!
— Sok embert ismer itt? — kérdeztem.
— Nem az az érzése — folytatta Anton Pavlovics, kérdésemet megválaszolatlanul hagyva —, nem úgy tűnik Önnek, mintha három évvel ezelőtt, amikor találkoztunk, nem megismerkedtünk, hanem hosszú távollét után egymásra találtunk volna?
— De igen... — feleltem bizonytalanul.
— Hát persze, hogy igen. Tudtam. Az ilyen érzés csak kölcsönös lehet. Rögtön első alkalommal elkapott és nem tudtam elfelejteni. A meghittség érzése. És az a furcsa, hogy alig tudok valamit magáról, és maga sem sokat rólam.
— Mi ebben a furcsa? Hosszú ideig tartott a távollét. Hiszen ez nem a jelenben történt, hanem valamelyik korábbi rég elfelejtett életünkben?
— És akkor mi mik voltunk egymásnak? — kérdezte Csehov.
— Az biztos, hogy férj és feleség nem — vágtam rá gyorsan.
Elnevettük magunkat.
— De szerettük egymást. Nem gondolja? Nagyon fiatalok voltunk. . . És meghaltunk. . . hajótörést szenvedtünk? — fantáziált Csehov.
— Ó, már rémlik is valami — válaszoltam nevetve.
— Na látja. Sokáig küzdöttünk a Hullámokkal. Két kézzel a nyakamba kapaszkodott.
— Kétségbeesésemben. Nem tudtam úszni. Vagyis, én fojtottam magát a vízbe.
— Én sem vagyok valami nagy mestere az úszásnak. Valószínűleg alámerültem, és magammal rántottam Önt is.
— Nem neheztelek Önre. És most újra, mint barátok találkoztunk.
— És változatlanul teljesen meg fog bízni bennem?
— Hogy bíznék meg? — lepődtem meg. — Hiszen vízbe fojtott, ahelyett, hogy megmentett volna.
— Hát minek csimpaszkodott a nyakamba?
Anton Pavlovicsról nem feledkeztek meg a jelenlevők. Gyakran szóltak át az asztalon, kérdeztek valamit tőle vagy üdvözölték, bókokkal halmozták el.
— Éppen most mondom a szomszédomnak: „Micsoda cukorfalat az Ön elbeszélése..."
Ezen a „cukorfalaton" jót derültünk, és sokáig nem álltuk meg nevetés nélkül, ha egymásra néztünk.
— És mennyire vártam Önt — jutott hirtelen eszembe. — Hogy vártam! Még akkoriban; amikor Moszkvában a Pljuscsihán laktam. Lánykoromban.
— Miért várt? — ámult el Anton Pavlovics.
— Azért, mert rettenetesen szerettem volna megismerkedni Önnel, és Popov, a fivérem barátja, azt mondta, hogy gyakran találkoznak, és Ön egy derék fickó, aki biztos nem utasítja vissza a kérésemet, és felkeres majd. De nem jött el.
— Mondja meg ennek a Popovnak, akit én egyáltalán nem ismerek, hogy ő az én leggonoszabb ellenségem — mondta komolyan Csehov.
Moszkváról kezdtünk el beszélgetni, meg Golcevről, a Russzkaja Miszl (Orosz gondolat) című lapról.
— Nem szeretem Pétervárt — ismételte el többször Csehov. — Olyan hideg és áthatóan nyirkos itt minden. És maga sem jó kislány: miért nem küldött nekem semmit? Hiszen megkértem. Emlékszik? Arra kértem, hogy küldje el nekem az elbeszéléseit.
Egymás után jöttek oda hozzánk pezsgővel koccintani. Koccintottak, meghajtották magukat és mosolyogtak. Anton Pavlovics felállt, hátrasimította a haját, és lesütött szemmel hallgatta a bókokat és a gratulációkat. Aztán megkönnyebbült sóhajjal visszaült.
— Hiába, ez a dicsőség — jegyeztem meg.
— Igen, hogy az ördög vinné el. A legtöbbjük egyetlen sort sem olvasott még tőlem. Ha olvasott volna, akkor lepocskondiázna. De én most szavak helyett inkább zenét szeretnék hallgatni. Miért nincs itt zene? Cigányt ide. Feltétlenül muzsika kell. Maga hány éves? — kérdezte tőlem váratlanul.
— Huszonnyolc.
— Én pedig harminckettő. Amikor megismerkedtünk, három évvel fiatalabbak voltunk: huszonöt és huszonkilenc. Milyen fiatalok voltunk.
— Én még akkor nem voltam huszonöt, és most sem vagyok még huszonnyolc. Májusban leszek.
— Én már elmúltam harminckettő. Sajnos.
— A férjem gyakran emlékeztet rá, hogy már nem vagyok fiatal, és mindig egy-két évvel többet mond. Én is öregítem magam egy kicsit.
— Hogy nem fiatal? Huszonhét éves korában?
Lassan asztalt bontottak. Az ebéd három órán át tartott, de én úgy éreztem, hogy elrepült az idő.
... Elhatároztuk, hogy Moszkvában találkozni fogunk. Márciusban kell ott lennem. Anton Pavlovics azt mondta, hogy Melihovóból érkezik majd. 1897. március 18-án azt írta nekem:
„Haragvó Ligyija Alekszejevna, nagyon szeretnék találkozni Önnel, nagyon, annak ellenére, hogy haragszik rám, és csupa jót kíván 'minden esetre'. Március 26-ig megérkezem Moszkvába, valószínűleg hétfőn, este 10-kor, és a Nagy Moszkva Szállóban fogok megszállni az Iverszkajával szemben. Az is lehet, hogy már korábban megjövök, ha a dolgaim — ajaj! de rengeteg van belőlük — megengedik. Moszkvában 28-ig maradok, aztán, képzelje Pétervárra utazom. Szóval, viszontlátásra. Ne haragudjon, és bocsásson meg, és fogyasszon el velem egy vacsorát, vagy ebédet! Az tényleg nagyon jó lenne. Most semmiképpen sem fogom becsapni, csak a betegség akadályozhatja meg utazásomat.
Hódolatteljes kézszorítással
az Ön Csehovja."
Megírtam Csehovnak a moszkvai címemet, és március 23-án Moszkvában egy küldönc levelet hozott nekem:
„Nagy Moszkva Szálló, 5-ös szoba. Szombat.
Előbb értem Moszkvába, mint ahogy feltételeztem, mikor találkozhatunk? Borús, nyirkos idő van, és én egy kicsit gyengélkedem, igyekszem nem kimozdulni. Nem volna lehetséges, hogy felkeressen, anélkül, hogy látogatásomat bevárná? Minden jót kíván
az Ön Csehovja."
Rögtön meg is írtam neki, hogy este felkeresem.
Bárcsak ez az este megoldaná mindazokat a kérdéseket, amelyek annyira gyötörtek. Azért is állapodtunk meg ebben a találkában, hogy mindent tisztázzunk és eldöntsünk. Tudtam, hogy az elválás mellett döntünk, de hogyan zajlik majd le? Rászánja-e végre magát, hogy megmondja, mit jelentek neki? Vajon mindkettőnk számára egyformán nehéz lesz ez a válás, vagy ő csak szánalmat érez irántam, és közönyösen fogadja? Persze, én megértem, megsejtem majd. Mindig hidegnek, kényszeredettnek és idegennek éreztem a leveleit. Hát miféle mondat ez: „Most nem fogom becsapni." Mikor csapott be? Mintha nem is ő kért volna arra, hogy Moszkvában találkozzunk, hanem én könyörögtem volna ki...
Moszkvában a bátyámnál laktam, aki amikor megnősült, a férjem húgát vette feleségül. Ezért otthon nem árultam el, hogy Csehovhoz készülök. Aljosa öcsém tudott erről, és úgy intézett mindent, hogy nem kellett koholt kifogást találnom az esti távollétemre. Élt azzal az alkalommal, hogy éppen aznap volt a névnapom, és meghívott magához. A bátyám és a felesége tolsztojánusok voltak, a névnapok létjogosultságát nem ismerték el, és távol tartották magukat az ilyen összejövetelektől. Pontosabban, csak a bátyám, a felesége az nem. Ő szívesen eljött volna az estélyre Aljosához, hogy eltrécseljen a vendégekkel, egy kis zenét hallgasson, megvacsorázzon, sőt egy kicsit iszogasson is. Aljosa azonban azt mondta neki: „Téged nem hívlak meg; szűken leszünk, te meg nagyon kövér vagy." Erre megsértődött, és kijelentette, hogy el se ment volna, hiába is kérlelte volna.
Megígértem Aljosának, hogy később majd elmegyek hozzá, túl sokáig úgysem maradok a szállodában.
Örültem, hogy Anton Pavlovicshoz mehetek, de nem lett úrrá rajtam valami kínzó izgalom. Meglepve állapítottam meg, hogy teljesen józan vagyok, sőt szinte nyugodt. Részemről nem lesz pszichopátia, az ő részéről pedig a nyugalom és fegyelmezettség mindig biztosított. De mennyi mindent kell elmondani! Mennyi mindent kell tisztázni!
Ahogy levelemben megígértem, nyolc órára a Moszkva Szállóhoz értem.
A portás elvette a kabátomat, és én felfelé indultam a lépcsőn.
Az ötös szoba.
Hirtelen a portás hangját hallottam meg:
— Kit tetszik keresni?
— Az ötös szobát. Csehovot.
— Nincs itthon. Elment.
— Lehetetlen! Valószínűleg meghagyta, hogy nem fogad senkit?! Gyengélkedik. Megírta...
— Azt nem tudhatom. Csak azt, hogy nincs itt. Már reggel elment Szuvorinnal.
Úgy álltam ott a lépcsőn, mintha fejbe kólintottak volna.
Egy lakáj szaladt oda hozzánk.
— Nem akarja elhinni, hogy Anton Pavlovics nincs itthon — mondta neki a portás.
— Valószínűleg visszautazott a birtokra — magyarázta a lakáj. — Hallottam, hogy azt mondta Szuvorin úrnak: „Este otthon..." Aztán elhajtottak a Szlavjanszkijba, reggelizni. Szóval, ide nem tértek vissza.
— Ő hívott. Írtam is neki...
— Rengeteg levél meg üzenet gyűlt itt össze reggel óta — mondta a portás.
Erre gyorsan lementem. A tükörasztalon halomban feküdt a posta, sebtiben beletúrtam, és megtaláltam a levelemet; gyorsan összegyűrtem. Most már elhittem, hogy Anton Pavlovics tényleg nincs otthon, hogy felöltözött és elment. A lakáj pedig tovább fejtegette elképzelését:
— Csak falura mehetett. Valami halaszthatatlan ügy miatt... Szuvorin úrnak azt mondta...
Bérkocsit hívtam és elhajtottam Aljosához.
Már gyülekeztek a vendégek, nagy volt a zaj és a vígság.
— Meggondoltam magam — feleltem Aljosa értetlen tekintetére.
Amikor játszani és énekelni kezdtek, olyan nehéz lett a szívem, hogy nem bírtam tovább és elrejtőztem Aljosa hálószobájába. Ott ültem, és hol a fejemet ingattam, hol meg görcsösen ziháltam.
Aljosa egy kis idő múltán bejött hozzám. Nagyon aggódott, de restellt volna kérdésekkel zaklatni és szótlanul nézett. A szobában csak az a mécses világított, amely az ikonok felett égett.
Odanyújtottam neki a kezem, és Aljosa letérdelt elém.
— Mi bajod van? Mi van?
Amikor elmondtam neki, hogy hogyan jártam a Moszkva Szállóban, felugrott.
— És te, te mire gondolsz?
— Arra, hogy Szuvorin elcsalta valahová, és rólam elfeledkezett. És elment Szuvorinhoz.
— Én meg azt mondom neked, hogy ez lehetetlen! Csehov? Nem! Vagy azok a csirkefogók kevertek ott össze valamit, vagy... én nem tudom, hogy mit! De ezt semmiképpen sem lehet ennyiben hagyni. Tisztázni kell.
— Hogyan?
— Most rögtön elmegyünk oda... Bemegyek, és mindent tisztázok. Lehet, hogy már otthon van.
— De én... én semmiképpen sem akarom látni!
— Akarod, hogy megmondjam neki? Mit mondjak?
— Nem tudom. Most semmit sem tudok. Ne menj el hozzá, ne mondj neki semmit. Csak tudakold meg...
— De Csehovval ezt nem lehet megtenni! Itt nem Szuvorinról van szó, hanem valamilyen más nyomós oka volt! Na, beszállás!
— És a vendégeid?
— Elszórakoznak nélkülem is. A dadus majd jól tartja őket. . .
De nem ültünk kocsiba, hanem gyalog mentünk, noha Pljuscsihától a Moszkva Szálló elég messzire esik. Tavaszias idő volt, szinte részegítő volt a levegő! Épp az előbb vonult el egy kis zápor, és szinte még a macskakövek is jó illatot árasztottak. Hónak nyoma sem volt, korán jött meg ebben az évben a tavasz. Azt mondták, hogy már a folyó is megáradt.
Odafelé menet Anton Pavlovicsról beszélgettünk.
— Érts meg, Aljosa — magyaráztam. — Azóta, hogy megismertem, és megszerettem, folyton csak gyötrődöm, küszködöm magammal, megpróbálok leszámolni ezzel a szerelemmel. Én, éppúgy, mint azelőtt, nem! még a korábbinál is jobban kötődöm Misához, a gyerekek pedig. . . Hiszen te magad is jól tudod, hogy mit jelentenek számomra a gyerekek! Nézd, én a hétköznapi asszonyok életét éltem, amíg nem kelt fel nekem ez a nap. De amikor felkelt... Elítélsz engem?... Azonnal szakítani kellene, és nem lenne szabad többé sem látni, sem hallani felőle. Megtehetem ezt Csehovval? Hiszen ő mindenütt ott van. Akkor nem lenne szabad olvasni, színházba járni, beszélgetésekben részt venni. Hol nincs ő? Hogyan lehet előle elmenekülni? Ha pedig nem lehet, semmiképpen sem lehet, akkor hogyan mondjak le arról, amit ő nyújt nekem? Lehet, hogy kínzó, lehet, hogy mérgező, de az, amit nyújt nekem, az a boldogság! A levele, a figyelme, a hangja, a szeme, amint rám néz, ó, micsoda boldogság! Néha, képzeld, azt hiszem, hogy szeret engem. Igen, néha úgy érzem, és akkor... Hát akkor még jobban szenvedek! De micsoda boldogság! Micsoda boldogság! Látod, boldogságról beszélek, pedig nem tudom, tényleg boldog vagyok-e? Olyan ez, tudod, mint a mosoly a kisírt arcon.
Nem, dehogy, nem szeret, de tudja, hogy én szeretem, és ez kellemesen érinti. Mégiscsak ez köt össze minket, mégiscsak valami meghittség származik ebből. Miért kellene engem elítélni, amikor én senkinek, de az égvilágon senkinek nem ártok, senkitől semmit el nem veszek? Mi az én bűnöm?
— De ki állítja ezt?. . . — tiltakozott hevesen Aljosa.
— Misa azt mondja, hogy valamennyi férfi többé-kevésbé disznó. Igazán egy kalap alá lehet venni őt is a többiekkel? A világ minden kincséért sem mentem volna el senkihez egy szállodába, de őhozzá elmentem, mert nála tisztább, magasztosabb és nemesebb ember nincs.
Aljosa még hozzáfűzte:
— És meglátod, hogy erről a mai napról sem tehet. . .
Aljosa egyedül ment be a szállodába, de rövidesen kijött. Karonfogott és hazafelé indultunk.
— Nem jött még meg — mondta. — Azt mondták, hogy betegen érkezett. Holnap újra megérdeklődöm.
Újra szitálni kezdett az eső és hamarosan ritkás, de nagy cseppekben esett. Mintha még melegebb és illatosabb lett volna a levegő.
Másnap felkeresett Aljosa és beszámolt arról, hogy Anton Pavlovics súlyosan megbetegedett, és beszállították a klinikára.
Huszonötödikén reggel pedig egy rövid levelet kaptam:
„Moszkva, 1897 március
Itt küldöm Önnek a beszámolót a bűnömről: szombatra virradóan éjjel vért köptem. Reggel elindultam Moszkvába. Hat órakor elmentem Szuvorinnal az Ermitázsba megebédelni, és alighogy leültem az asztalhoz, amikor a torkomat valósággal elöntötte a vér. Aztán Szuvorin elszállított a Szlavjanszkijba; orvost hívott, több, mint egy napig feküdtem — és most itthon vagyok, azaz a Moszkva Szállóban.
Az Ön Csehovja.
Hétfő".
Kedden úgy déli három óra körül Aljosával bementünk a klinika halljába. Egy fehér köpenyes nő jött elénk: a főnővér, vagy a felügyelőnő, nem tudom.
— Kérem. . . a nővérem látni szeretné Csehovot — mondta Aljosa.
— Lehetetlen! Teljesen lehetetlen! Anton Pavlovics rendkívül gyenge. Csak Marija Pavlovnát engedhetjük be hozzá.
— Nem beszélhetnénk az orvossal?
— Az orvossal? De ennek semmi értelme. Ugyanazt fogja mondani Önöknek, amit én.
— Kérem, mégis szeretnék. . .
A nővér megvonta a vállát, gondolkodott egy kicsit és kiment. Bejött az orvos és rögtön közölte:
— Anton Pavlovicsot nem lehet meglátogatni. Semmilyen körülmények között sem engedhetem be Önöket hozzá.
Akkor szólaltam meg én.
— Ebben az esetben, legyen szíves, mondja meg neki, hogy ma kaptam meg az üzenetét és.. . lám.. . eljöttem, de nem engedtek be.
— Ma kapta meg az üzenetét? De hiszen már három napja beteg.
Elővettem Csehov levelét és odanyújtottam neki.
— Tegnap írta.
Az orvos félretolta a levelet és elkomorodott.
— Várjon egy kicsit — mondta és kisietett.
— Látod? Be fog engedni... — vigasztalt Aljosa.
Amikor az orvos visszajött, előbb figyelmesen szemügyre vett, megingatta a fejét és széttárta a kezét.
— Mit lehet tenni? — mondta. — Anton Pavlovics feltétlenül látni kívánja Önt. Egy pillanat. . . Ön átutazóban van Moszkvában?
— Igen.
— És Csehov azért, hogy találkozzon Önnel, betegen felutazott ilyen időben faluról?
— Feljött Szuvorin is... — kezdtem volna. Az orvos elbiggyesztette a száját.
— Úgy, úgy! És, azért, hogy Szuvorinnal találkozzon, az életét kockáztatta? Az a helyzet, nagyságos asszony, hogy súlyos az állapota, a legkisebb izgalom halálos kimenetelű lehet. Önnek, természetesen, jobban kell tudnia, hogy mit tesz. Én nem vállalom a felelősséget. Nem.
Elbizonytalanodtam.
— Mit tegyek? Menjek el?
— Most már lehetetlen. Várja Önt. Izgul. Nincs mit termi! Menjünk.
Megindultunk felfelé a lépcsőn.
— Nem szabad egy szót sem szólnia! Árt neki. Értse meg, a beszédtől, az izgalomtól újra megindulhat a vérzés. Három percet adok Önnek. Három percet, eggyel sem többet. Erre. . . Na... na... — megenyhülten fűzte hozzá —, nem lesz semmi baj. . . Nyugodjon meg. Három perc múlva visszajövök.
Egyedül volt a kórteremben. A hátán feküdt, és a fejét az ajtó felé fordította.
— Milyen jó maga. . . — mondta halkan.
— Ó, nem szabad beszélnie! — fojtottam belé a szót rémültem. — Szenved? Fáj valamije?
Elmosolyodott, és az ágy mellett álló székre mutatott.
— Három perc — mondtam, és felvettem az asztalról az óráját. Csehov elvette, és megfogta a kezemet.
— Mondja, eljött volna?
— Önhöz? De hiszen ott voltam, kedvesem.
— Ott volt? Ó, mennyire nincs szerencsénk!
— De ne beszéljen! Nem szabad. És ez nem is fontos.
— Mi?
— Hogy én ott voltam és. . .
— Nem fontos? Nem fontos?
— Most csak az a fontos, hogy mielőbb meggyógyuljon.
Elborult az arca.
— Szóval nem fontos?
— Majd legközelebb. Hiszen tudja, hogy minden úgy lesz, ahogy akarja.
Elmosolyodott.
— Gyenge vagyok — suttogta. — Kedves. . .
— Miről meséljek, hogy maga ne beszéljen?
— Ma utazik el?
— Nem, holnap.
— Akkor holnap jöjjön el feltétlenül újra. Várni fogom. Eljön?
— Természetesen.
Bejött az orvos és szívélyes mosollyal fordult Csehovhoz:
— Elég volt, Anton Pavlovics. Nem szabad kifárasztania magát.
— Egy pillanat. . . Ligyija Alekszejevna! Lenne egy kérésem. . .
Az orvos figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. Aztán odaadott neki egy papírlapot és egy ceruzát. Anton Pavlovics ezt írta rá:
„Hozza el személyesen a korrektúrámat Golcevtől, a Russzkaja Miszltől. És hozzon nekem valami olvasnivalót a művei közül, és még valamit."
Amikor a cédulát elolvastam, kivette a kezemből és még hozzáírta: „Nagyon sze. . . hálás leszek Önnek." A „sze"-t áthúzta és elmosolyodott. Elbúcsúztam és az ajtó felé indultam. 4
Hirtelen Anton Pavlovics utánam szólt.
— Ligyija Alekszejevna! Ön olyan, mint egy vándorszínésznő! — mondta hangosan.
— Ez a ruha — a Sirály — mondtam nevetve. Az orvos kikelt magából:
— De Anton Pavlovics! Ön is orvos... Holnap, ha rosszabbul lesz, senkit sem fogok beengedni. Senkit!
Miközben Aljosával hazafelé mentünk, folyton a könnyeimet törölgettem, amelyek az arcomon patakzottak végig.
Aljosa szótlanul szuszogott, és sóhajtozott mellettem.
— Aljosa — mondtam —, ne sajnálj: a szívemet melegség, jóleső melegség tölti el. . .
Otthon két távirat várt. Az első: „Remélem, 27-én találkozunk. Nagyon hiányzol nekünk." A másik: „Azonnal gyere. Várunk. Csókolunk."
Másnap reggel pedig megérkezett a harmadik: „Táviratozd meg az érkezésedet. Feltétlenül várlak holnap."
Elmentem a Russzkaja Miszl szerkesztőségébe Golcevhez a korrektúráért.
Golcev meglepődött.
— Minek kell neki most rögtön? Ráért volna később is.
Amikor megtudta, hogy bent jártam Csehovnál a klinikán, faggatni kezdett egészségi állapotáról, és behívott még két-három személyt.
— Tessék. . . friss hírek Anton Pavlovicsról.
— Az a rossz, hogy már tavaszodik — jegyezte meg az egyik. — Tegnap megáradt a folyó. Ez a legveszélyesebb évszak az ilyen betegek számára.
— Azt hallottam, hogy nagyon rosszul van, és veszélyes az állapota... — mondta a másik.
— Ezek szerint beengednek hozzá látogatókat?
— Nem, nem — mondta Golcev. — Ligyija Alekszejevna majd átadja neki üdvözletünket és jókívánságainkat. És mondja meg neki, hogy nem kell sietnie a korrektúrával. Ne fárassza magát.
Nagyon letörve jöttem el a szerkesztőségből. Anton Pavlovics nem tette rám a haldokló benyomását, de itt azt mondták, hogy nagyon, de nagyon rosszul van, megemlítették a folyót... „A legveszélyesebb évszak"... Érződött, hogy már lemondtak róla.
Még korán volt a klinikára bemenni (kettőnél előbb úgysem engedtek volna be), és a folyóhoz indultam.
A Zamoszkvoreckij híd korlátjához támaszkodtam, és lenéztem a mélybe. A jégpáncél már apró darabokra tört, helyenként teljesen beborította a folyót, másutt meg szinte egészen szabadon hagyta. Szokatlanul kék és tiszta, napsütéses nap volt, és mégis volt benne valami fenyegető, akárcsak a híd alatt hömpölygő, zajló, türelmetlen folyóban. A jégtáblák egymásra torlódtak, egy helyben keringtek, aztán tovább sodródtak. Az volt az érzésem, mintha a folyó egyre sebesebben és sebesebben száguldana, és ettől enyhe szédülés fogott el.
Lám.. . zajlásnak indult, szétzúzódott, megsemmisült és elsodródik. És az élet is így száguld, mint a folyó, és ugyancsak zajlásnak indul, szétzúzódik, megsemmisül és elszáll. „A legveszélyesebb évszak"... „Rosszul van Anton Pavlovics! Nagyon rosszul!"
Eszembe jutott a pecsétviasza, amellyel az utóbbi időben leveleit lezárta. A kis piros, kör alakú viaszról jól le lehet olvasni a szöveget: „A magányosra mindenhol pusztaság vár!"
„Harmincéves koromig gondtalanul éltem" — mondta nekem egy alkalommal valamivel kapcsolatban.
Harminc után felőrölte, szétzúzta az élet? És most elsodorja?
Hej, te élet! Kielégíthetnél-e egy ilyen kivételes embert, mint Csehov! Miért mérgezed meg keserűséggel és sérelmekkel a lelkét? Ezt a mélyen érző, tiszta lelket, amely oly igényes önmagával szemben.
Nem találta meg a boldogságot Anton Pavlovics! Alighogy elmúlt az ifjúság mámora, amikor még csak úgy buzog az emberben az életöröm, alighogy komolyan és igényesen körülnézett, már a pusztaságban találta magát, nyomban magányossá vált. Lehet, hogy eleinte csak homályosan élt még benne ez az érzés, de aztán egyre meghatározóbbá, egyre érzékelhetőbbé vált, különben miért rendelt volna magának ilyen pecsétet? És lehet, hogy még ma sem érti, és nem tudja, hogy túl magasan áll mindenki felett, és az ő szintjén levőknek a mi életünkben a boldogság még nem adatik meg.
És hirtelen, nem tudom, miért, egy mulatságos epizód jutott az eszembe.
— Miért küldött nekem egy húszkopekest? — kérdezte tőlem Anton Pavlovics.
— Húszkopekest?!
— Igen azt. A lopasznyai bakter adta át azzal, hogy maga a vasútállomáson megkérte, hogy adja át nekem.
— Egy levelet adtam oda neki!
— A levelet a bakter annyira összemaszatolta, hogy az aláíráson kívül semmi mást nem lehetett elolvasni. A húszkopekest azonban épségben adta át. Én meg elfogadtam.
Ezen az „én meg elfogadtam"-on minden alkalommal jót derültem, amikor csak eszembe jutott, és most is mulatságosnak találtam.
A folyó pedig csak rohant és rohant.
Nem! Anton Pavlovics nem fog meghalni. . . El kell vetni ezt a gondolatot, nem szabad elveszteni az embernek a fejét, nem szabad. ..
Majdnem leejtettem a hónom alatt tartott papírköteget, megráztam a fejemet, és gyorsan a part felé indultam.
Virágot mentem vásárolni. Anton Pavlovics azt írta: „És még valamit." Legyen akkor ez a virág az a „még valami".
Éppen a legjobbkor értem a klinikára. A nővér fogadott.
— Nem, Anton Pavlovics nincs jobban — felelt a kérdésemre. — Éjjel alig aludt valamennyit. Sajnos, a vérköpés is fokozódott...
— Akkor nem engednek be hozzá?
— Megkérdeztem a doktort, és ő meghagyta, hogy engedjem be.
Az ápolónőnek ez szemlátomást nem tetszett, és rosszalló pillantásokat vetett rám. Letéptem a csokromról a vékony papírborítást.
— Jaj! — kiáltott fel a nővér. — De hiszen ezt nem szabad! Nem érti meg, hogy illatos virágot egy ilyen beteg kórtermébe. . .
Megrémültem.
— Ha nem szabad, akkor tessék,... tartsa meg.
Az ápolónő elmosolyodott.
— Ha már hozta, mutassa meg neki.
A kórteremben ugyanazok a gyengéd, hívogató szemek fogadtak. Csehov mindkét kezével megragadta a csokrot és beletemette az arcát.
— Valamennyi az én kedvenc virágom — suttogta. — Milyen gyönyörű rózsa és gyöngyvirág. . .
Az ápolónő azt mondta:
— De Anton Pavlovics, ezt tényleg nem szabad: nem engedi az orvos.
— Magam is orvos vagyok — mondta Csehov. — Szabad! Legyen szíves, tegye vízbe.
Az ápolónő újra ellenséges pillantást vetett rám, és kiment.
— Késett — mondta Anton Pavlcjvics, és gyengén megszorította a kezemet.
— Egyáltalán nem. Kettő előtt tilos. Csak kettőkor.
— Most már hét perccel múlt kettő, mátuska. Hét perccel! Én meg vártam, vártam...
Belelapozott a könyvekbe és az újságokba, amiket hoztam. A korrektúrát letette az asztalra, és meghallgatta a beszámolómat Golcevnél tett látogatásomról.
— Sajnos, majdnem az összeset olvastam — mondta halkan. — Lev Tolsztoj kiadatlan cikkei? A legfrissebbek? Igen, ezt szívesen elolvasom. Én nem osztom. . .
— Nem szabad beszélnie! — szakítottam félbe —, ha jól látom, most éppen Lev Nyikolajevics tanait kívánja elemezni.
— Mikor utazik el?
— Ma.
— Nem! Maradjon még egy napig. Kérem, jöjjön el hozzám holnap. Én kérem!
Elővettem és odaadtam neki mind a három táviratot. Sokáig olvasta azokat, aztán még egyszer átolvasta.
— Szerintem egy napot még lehet.
— Nyugtalanít engem ez az „azonnal gyere". Csak nem betegedtek meg a gyerekek?
— Meg vagyok róla győződve, hogy mindannyian egészségesek. Maradjon még egy napig nekem. Nekem — ismételte meg.
Halkan válaszoltam:
— Anton Pavlovics! Nem tehetem.
Lelki szemeimmel láttam, hogy mi történne. Elküldöm a táviratot, hogy maradok, akkor Misa még ma este Moszkvába utazik. De tételezzük fel, hogy nem utazik ide, hanem megvárja, míg hazatérek. Milyen fogadtatásban lesz részem? És ez még semmi! Ezzel bizonyságot szolgáltatok neki arról, hogy szeretem Anton Pavlovicsot, és ha így teszek, családi boldogságunknak befellegzett. Pokol lesz mindkettőnk élete. És miért? Még egy háromperces látogatásért.
Egymást kergették a gondolatok a fejemben.
— Szóval nem teheti — mondta Anton Pavlovics.
És én megnyugodtam, hogy most már újra mindent tud és mindent megért. Misa féltékenységét is, az én rettegésemet is.
„Meg vagyok róla győződve, hogy mindannyian egészségesek."
— Elhagyott az önuralmam. . . Gyenge vagyok. . . — suttogta. — Bocsásson meg. . .
Bejött az orvos, Anton Pavlovics megmutatta neki a virágokat és magabiztosan állította:
— Nekem nem ártanak meg.
Az orvos Csehov fölé hajolt, meghallgatta, és határozatlanul ráhagyta:
— Jól van!
Aztán hozzám fordult:
— Rosszul viseli magát a mi betegünk; nem alszik, felajzott. — Elnevette magát, és még hozzáfűzte: — Önfejű. Nem boldogulunk vele.
Felálltam, hogy induljak. Éreztem, hogy az orvos nagyon helyteleníti a látogatásaimat, és örülni fog, ha elutazom.
— Ma elutazik? — tette fel éppen a kérdést az orvos.
— Ma este.
— És ha estig. . . — szólalt meg hirtelen Csehov, de aztán nem fejezte be mondanivalóját, elhallgatott és az orvosra nézett.
— Pihennie kell, pihenni — bizonygatta az orvos.
Búcsúznom kellett volna és indulnom, de annyira lefoglaltak a saját gondolataim, hogy nem éreztem meg, hogy mit kell tennem. És az ágyon rakosgatni kezdtem a szétdobált könyveket és papírokat, és összekötöztem.
Hirtelen hátrafordultam, és megláttam, hogy Anton Pavlovics hamiskásan mosolyog, és mindkét kezével átöleli a virágokat. Meggondoltam és elnevettem magam, és újra letettem a csomagot az ágyra.
Ó, mennyire szerettem volna térdre borulni, itt, az ágya mellett, és elmondani mindazt, ami kikívánkozik belőlem. Azt mondanám: „Szerelmem! Hiszen én nem tudom. . . nem merem elhinni... Ha csak legalább egyszer megmondta volna, hogy szeret engem, hogy szüksége van rám, ahhoz, hogy boldog legyen. De soha. . . Ha ma maradok, akkor döntő lépésre szánom el magam. De erről most nem szabad beszélni. Maga gyenge, és nem szabad felizgatni."
— Mielőbbi gyógyulást! — mondtam, és megszorítottam Anton Pavlovics kezét felülről, úgy, ahogy a takarón feküdt.
— Jó utat — mondta, és én gyorsan az ajtó felé indultam. De akárcsak az elmúlt alkalommal, utánam szólt.
— Április végén Pétervárra utazom. De legkésőbb május elején.
— Még csak az kéne! — mondta az orvos.
— Feltétlenül mennem kell! — vált nyugtalanná Anton Pavlovics.
— Persze, persze.
— Komolyan beszélek! Szóval akkor április végén. . . Feltétlenül ott leszek.
— Addig meg levelezünk majd — mondtam, és gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, mivel megéreztem az orvos szigorú pillantását.
Ez alkalommal nem töltött el az a szívet melegítő jó érzés. Visszautasítottam Anton Pavlovics hő óhaját :„... nekem". Lám, nem tudtam megtenni neki egy olyan apróságot sem, hogy egy nappal tovább maradjak. „Én kérem. . ."
Nem tehettem! Valami visszatartott. De ez a „valami" több oldalról szorongatott: Misa lelkiállapota, amit a távolból is érzékeltem; az orvos és az ápolónő magatartása, sőt még bátyámé és feleségéé is! Szemlátomást ők is értetlenül álltak egy sor kérdés előtt: Mit jelentenek ezek a küldönccel küldött levelek? Miért engednek be engem a klinikára? Miért jönnek táviratok Pétervárról?
Én tudtam, hogy mire véljem a táviratokat: Szergej Nyikolajevics újságjának a szerkesztőségében azonnal tudomást szereztek Csehov betegségéről, tehát Misa is megtudta. Azt is megtudta, hogy ki látogatja a beteget.
Nagyon levert hangulatban mentem hazafelé, hol vádoltam, hol meg igazolást kerestem a magam számára, és hirtelen Lev Nyikolajevicset pillantottam meg magam előtt. Gyakran sétált a Gyevicsije mezőn. Megismert és megállított.
— Honnan jön? A kolostorból?
— Nem, a klinikáról.
És beszámoltam neki Anton Pavlovics állapotáról.
— Nahát, nahát, azt tudtam, hogy megbetegedett, de nem hittem volna, hogy nem engednek be hozzá senkit. Holnap elmegyek és meglátogatom.
— Menjen el, Lev Nyikolajevics. Örülni fog. Tudom, hogy Önt nagyon szereti.
— Én is szeretem őt, de nem értem, hogy minek ír színműveket.
„Lám — gondoltam —, ez az az ember, aki kíméletlenül elítélne, ha tudná, hogy mi játszódik le most bennem.
Biztosan tudom, hogy elítélne. Ez a zseni, ez a szellemóriás, de engem nem érdekel a véleménye. Nem hiszek az igazában. Hogy lehet ez?"
Rettenetesen szerettem volna valaki olyannal találkozni, aki nem viszonyul sem ellenségesen, de közönyösen sem az iránt, ami most annyira gyötör engem; és elmentem Aljosához. . .
Tíz teljes év bizonytalan és feszült kapcsolatban. Csehov kétszer is megpróbált véget vetni ennek a bizonytalanságnak. Összekerülni, vagy elválni. De „nem volt szerencsénk". Az utolsó percig sem sikerült semmit sem tisztázni, megakadályozta a betegség. („Mi lenne vele a betegségem, halálom esetén?") A családomon kívül közénk állt még ez az akadály is: a betegség. És ő elhatározta, hogy egy csapással végez a mi „csendes és szomorú szerelmünkkel", minden kétségünkkel, reménységünkkel és várakozásunkkal. Ez úgy történt, hogy mi, akárcsak az elbeszélésében, a vasúti kocsiban elbúcsúztunk. Miért nem jutott nekem akkor eszembe, hogy az a szigorú, hideg, majdnem gonosz arca, amelyet a búcsúzáskor felém fordított, pontosan olyan volt, mint néhány évvel ezelőtt, amikor ott ült nálam és azt mondta: „Szeretem magát. Nem tudta?" És akkor megijedtem „világtalan" tekintetétől. Pedig ő szenvedett. És a kocsiban is szenvedett. Azt mondta, hogy soha többet nem jön el hozzám, mert ezért nekem túl drága árat kellene fizetnem. „Túl drága árat." Röviddel azelőtt látott engem gyerekeim körében, és tudta, hogy ez az ár meghaladná az erőmet. Most már világosan látom, hogy az volt az utolsó kísérlete, hogy megtudja, mennyire szeretem. És aztán elment, vissza se nézett. Szilárdan elhatározta, hogy vége.
Ilyen körülmények között illett volna, vagy lehetett volna gratulálnom a házasságához? Eleinte úgy véltem, hogy nem lehet, de amikor tudomásomra jutott, hogy érdeklődött felőlem és „melegen nyilatkozott", leküzdhetetlen vágy támadt bennem, hogy írjak neki.
Megtudtam, hogy egyedül van Jaltában, Knipper pedig Moszkvában maradt, és erre a következőt tettem: írtam egy rövid levelet, amelyhen közös ismerősünk, A. A. Luganovics kérését tolmácsoltam, hogy legyen szíves levelét P. K. Aljohinnak elküldeni, akinek címét Anton Pavlovics valószínűleg jól ismeri. Luganovics levelét külön borítékba tettem. Luganovics azt írta Aljohinnak, hogy tudomást szerzett házasságkötéséről, és szíve teljes melegével sok boldogságot kíván neki. Azt írta, hogy ő maga is megnyugodott, és bár gyakran jut még eszébe a férfi, és szerelemmel emlékszik vissza rá, már nem fáj a szíve, mivel egyéni életében ő is sok örömöt és élvezetet talál. Boldog, csak azt szeretné nagyon tudni, hogy a férfi is ugyanolyan boldog-e.
Aztán megköszönt mindent, amit kapott tőle. . . „Igazi szerelem volt-e a miénk? Bármilyen volt is, akár igazi, akár képzelt, nagyon köszönöm Önnek! Ez a szerelem harmatozza be fényével és illatával az egész ifjúságomat. Ha tudnék imádkozni, Önért imádkoznék. Így fohászkodnék: Uram! Add, hogy megtudja, hogy milyen jó, fennkölt, szükséges és szeretetreméltó ember ő. Ha ráébred, akkor lehetetlen, hogy ne legyen boldog."
És Aljohín válaszolt Anna Alekszejevnának az én közvetítésemmel:
„Mély, igaz hódolatom és köszönet a levélért. Tudni akarja, hogy boldog vagyok-e? Mindenekelőtt beteg. És most már azt is tudom, hogy nagyon beteg. Hát ennyit. Értse, ahogy akarja. Ismételten, még egyszer, nagyon köszönöm a levelet. Nagyon.
Az illatos harmatról ír, én meg azt mondom, hogy csak az illatos és szép virágokon szokott a harmat is illatos és csillogó lenni.
És mindig azt kívántam, hogy boldog legyen, és ha tehettem volna valamit a boldogsága érdekében, örömmel megtettem volna. De nem tehettem.
De mi is az a boldogság? Ki tudja? Legalábbis a magam részéről, ha felidézem életemet, azokban a percekben érzékelem a legtisztábban a boldogságot, amikor, annak idején úgy tűnt, a legboldogtalanabb voltam. Fiatal koromban tele voltam életörömmel — de az más.
Tehát, még egyszer köszönöm, és kívánok Önnek hasonló jókat stb.
Aljohin".
Ezt az Aljohin aláírású levelet nem adtam oda a többivel együtt Marija Pavlovnának a Levelek című gyűjteményes kötetéhez. Miért Aljohin? Meg kellett volna magyarázni, ki kellett volna szolgáltatni a titkunkat. Ezt a levelet ellopták tőlem a többi levelemmel és egyéb papírjaimmal együtt. A szép doboz miatt, amiben tartottam azokat.
De nem ez volt Anton Pavlovics utolsó levele. Válaszolt nekem még 1904-ben is.
Akkor kezdődött a japán háború, és én is nagyon szerettem volna valamit a sebesültek érdekében tenni. Csupa lelkesedés voltam, teli tettvággyal, de nem tudtam, hogy hol kamatoztassam erőmet.
Ekkor jutottam arra a gondolatra, hogy egy gyűjteményes kötetet kellene kiadni. Sok írót ismertem, és közülök jó néhánnyal baráti viszonyban voltam. A könyv kinyomtatásánál pedig Szergej Nyikolajevics segítségében bíztam. Arról ábrándoztam, hogy az irodalmi anyag is, meg a kiadás is kétségtelenül nagyon jól sikerül, és mindezt szinte ingyen sikerül kihoznom. Vagyis kizárólag a munkámmal és az utánjárásommal szép pénzre sikerül szert tennem.
Elsőként Csehovnak írtam.
Azt felelte, hogy jelen pillanatban nincs egyetlen megfelelő kézirata sem, és egyáltalán nem rokonszenvez a kezdeményezésemmel. „Ha nincs ellenére, hogy meghallgassa a véleményemet, hát az a következő: az antológiákat nagyon lassan, kínkeservvel állítják mindig össze, és az összeállítónak magának is elmegy tőle a kedve, és rendkívül rosszul halad vele. Főleg az efféle antológiát, amilyennek a kiadását maga tervezi, vagyis, ami alkalmi anyagból áll össze. Bocsásson meg, az isten szerelmére, kéretlen tanácsaimért, de elmondanám akár ötször, tízszer, vagy százszor is, ha ezzel sikerülne visszatartanom, aminek őszintén örülnék. Hiszen azalatt, amíg Ön az antológián dolgozik, más úton is össze lehet gyűjteni akár ezreseket is, sokkal gyorsabban és nem cseppenként, különösen mostanság, azon melegében, amikor még nem aludt ki az emberekből az önfeláldozás érzése. Ha mindenképpen antológiát akar, akkor adjon ki egy kis kötetet, 25-30 kopekes áron, a legjobb írók (Shakespeare, Tolsztoj, Puskin, Lermontov stb.) olyan műveiből, amelyek a sebesültekről, az együttérzésről, a segítségnyújtásról stb. szólnak, és amihez elegendő megfelelő anyagot talál ezeknél a szerzőknél. Ez érdekes is, meg aztán két-három hónap alatt könyv lehet belőle, és nagyon hamar elkelne. Bocsásson meg a tanácsaimért, és ne vegye sértésnek. Egyébként azt is meg kell mondanom, hogy most éppen legalább tizenöt antológia van a nyomdákban..."
Ezt február 7-én írta; február 14-én pedig:
„T. Ligyija Alekszejevna. Holnap elutazom Jaltába. Ha eszébe jut írni nekem, nagyon fogok örülni.
Ha úgy döntött, hogy nem ad ki antológiát, akkor annak nagyon örülök. Gyűjteményes kötetet szerkeszteni és kiadni nem valami nyugalmas munka, fárasztó, és a bevétel sem valami nagy, gyakori a ráfizetés. Szerintem jobb lenne egy folyóiratban megjelentetni az elbeszélését, és aztán annak a honoráriumát felajánlani a Vöröskereszt javára.
Bocsásson meg, egészen összefagytam, nemrég érkeztem meg Caricinből (bérkocsin utaztam), és nehezen fog a tollam, és be is kell még csomagolnom. Minden jót kívánok Önnek, az a fontos, hogy mindig vidám legyen, és ne fogja fel olyan bonyolultan az életet; valószínűleg alapjában véve sokkal egyszerűbb az egész. Meg aztán megérdemli-e, mármint az élet, amit mi nem is ismerünk, azt a sok kínzó töprengést, amivel a mi orosz agyunkat gyötörjük - még ez is kérdéses. Leveléért forró kézszorításomat és szívből jövő köszönetemet küldöm.
Sok sikert és egészséget kívánok.
Odaadó híve: A. Csehov."
Vagy százszor elolvastam ezt a levelet. Vajon mivel magyarázható Anton Pavlovicsnak ez az új szemlélete? „Az élet sokkal egyszerűbb, és nem érdemli meg a kínzó töprengéseket.. ." Az volt az érzésem, mintha keserű, megvető mosollyal szemlélné múltbeli énjét. Nem így élt, nem így érzett és nem így gondolkozott. Elment az élete!
G. LÁNYI MÁRTA fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 54-66. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése