Válogatás a mai lett irodalomból (1)

ZIGMUNDS SKUJINS
Ló a falon

Születésnapom volt, így hát mihelyt megkaptam a fizetést, rohantam haza, mert nagyon jól tudtam, hogy Zanának egy árva kopejkája sem maradt. Az esküvő után — gyakorta megesett — kerestünk éppen úgy-ahogy, de a pénzecske elfolyt a kezünk közt. Ez nem nagyon izgatott bennünket. De most, mint már említettem, születésnapom volt, és az emberek gondosan számon tartják az efféle dátumokat. Hanyatt-homlok nyargaltam haza, és útközben eszembe jutott O'Henry novellája a fiatal férjről, aki eladta az óráját, hogy meglephesse a feleségét valami hajba valóval, már nem emlékszem mivel, és a fiatalasszonyról, aki meg a haját adta el, hogy megajándékozhassa a férjét egy óralánccal. Mivel úgy gondoltam, hogy Zana még nem ért haza a munkából, elhatároztam, hogy én terítek meg, ezért a sarki csemegében összevásároltam mindenféle finomságot.
De a feleségem már otthon volt, és a legelbűvölőbb mosolyával fogadott az előszobában. De ahogy egyetlen női blúz sem tudja elrejteni az alatta gömbölyödő formákat, ugyanúgy a mosolyán át is észrevettem zavarát, és az én Zanámtól olyannyira idegen félénkséget. Sőt az arca is csipetnyi bűntudatról árulkodott.
—  Édesem csak ne haragudj meg, jó? — súgta halkan a fülembe. — Sokat törtem a fejem, hogy mivel lepjelek meg, de...
—  Micsoda csacsiság! — tiltakoztam. — Semmi sem kell. Igazán!
—   ... aztán úgy döntöttem, hogy egy lóval leplek meg.
—  Lóval? Miféle lóval?
—  Az öreg Cigánnyal.
Elnevettem magam — lám, milyen tréfás kedvű az én kis feleségem.
—  De nem, igazán — folytatta a feleségem. — Már itt is van.
—  Hol?
—  A szobában.
A külsőm ebben a pillanatban minden bizonnyal megdöbbenést árult el: második emeleti társbérletben laktunk. De Zana minden teketória nélkül fogott és magával húzott a szobába.
Valóban ott volt a ló. Fakó színű; hosszú sörénye őszes, farka dús, nagy, szomorú szemének bágyadt kékje akár a fenyves homályában nyíló harangvirág színe. A falfestmény egészen friss volt, még meg sem száradt; amint óvatosan hozzáértem a ló pofájához, tüstént elkaptam a kezemet, mert a festék az ujjamhoz tapadt.
—  És csakugyan te magad pingáltad?
—  Ha nem tetszik, le lehet vakarni. Aztán pedig átfesthetjük enyves festékkel.
—  Ugyan, mit nem mondasz!
Ezzel a beszélgetés félbeszakadt. A sarki csemegéből hozott finom harapnivaló még a padlón hevert az aktatáskában. A szobában jó meleg volt. A mennyezetről lógó lámpa vakító fényt árasztott.
A feleségem egyszer csak kézen fogott, ahogy az imént az előszobában, és így szólt:
—  Rüdis, néz bennünket. Ne felejtsd el, hogy most már hárman vagyunk.
—  De hisz már rég elaludt! Nézd csak, milyen békés. Minden ló állva alszik.
—  Nyitott szemmel?
—  Miért ne?
Mindenesetre eloltottuk a lámpát.
Mind a ketten a városban születtünk, és ott is cseperedtünk föl. Első gyermekkori emlékeim a zajjal kapcsolatosak: fekszem a kiságyamban, a szél úgy cibálja a függönyt, akár egy fehér lobogót, kint zúg, süvölt, dübörög és csörömpöl az utca. Aztán már „nagy" vagyok, édesanyám kora reggel visz az óvodába, a villamos zsúfolt, csupa tolongás, lökdösődés; engem a kocsi oldalához préselnek, szeretnék kinézni az ablakon, de csak idegen emberek nadrágszárát, zokniját látom.
A ház, amelyben felnőttem, szomszédos volt két másik roppant magas falú épülettel és aknához hasonló, vak udvarral — és ez a sötét tömb, amely komor ősi erődre emlékeztetett, igazi különálló birodalom volt. A szemétládák körül macskák szaglásztak; a második emeleti erkélyen rózsaszínű nyelvét kidugva reggeltől estig ott szunyókált egy Néró nevű kutya; mihelyt kenyérmorzsákat szórtunk ki az ablakon, a tetőről szárnyukat csattogtatva máris lerepültek a galambok. Voltak még ott nyirkos, sötét pincék, titokzatosan zúgó csatornázási csövekkel, maróan füstös széntároló gödrökkel, fülledt kazánházakkal.
Egy falnál, mintha csak a kőből nőtt volna ki, alacsony szelídgesztenyefa állt. A gyerekek kíméletlenül bántak vele, az asszonyok a rövid ágacskáin szárogatták a portörlő rongyokat, de alighogy beköszöntött a tavasz, a duzzadt rügyek borították olyan aranysárgába, akárha mézbe mártották volna őket, a virágok pedig majdnem nyár derekáig virágoztak. A langyos záporok után az udvar aszfaltján nagy tócsákba gyűlt a víz, és teli lett gesztenyevirággal, mi pedig apró hajócskákat úsztattunk rajta. Ősszel hangos koppanással pottyantak a kemény fekete földre a gesztenyék, és huncutul kacsingattak ránk nedves barna szemükkel, ahogy kifordultak tüskés burkukból.
A Ligo ünnepre (nyári napéjegyenlőség - a ford.) Zanával együtt vettük ki a szabadságunkat; ellenvetésről szó sem lehetett, mert nyomós indokunk volt — házasság. Régóta ábrándoztunk róla, hogy kajakkal leereszkedünk a Salaca folyócskán. Éjszakánként szénaboglyákban húztuk meg magunkat, nappal pedig magunkat a folyó sodrára bízva, a világon mindenről megfeledkezve lefelé csurogtunk a folyón, mint a kiterjesztett szárnnyal felettünk lebegő madarak, vagy a szél szárnyán repülő fehér pihék, amelyek kis híján súrolták a vizet.
Napközben hol egy vízbe dőlt fán ülő magányos horgásszal találkoztunk, hol egy juhásszal, aki az itatóhoz terelte a nyájat, hol egy fehérneműt mosó asszonnyal, de többnyire csak az árnyas partot láttuk, a sárgásvörös nyirkos lejtőket, hallgattuk a folyócska csörgedezését, a halak csobbanását, a tenyerünkből kifolyó víz csöpögését és az ütemes csapódásokat a kajak oldalán. Mindenütt csend, csend, csend. A szabad tűzön fortyogó halleves, a hamuban sült krumpli, a napkelték, a napnyugták, esténként a távoli visszhang, a puha szénába belesüppedő Zana. És megint csend, megint nyugalom.
A második héten egyre gyakoribbak lettek az esőzések. A sima víztükröt átlyuggatták az esőcseppek. Nem szívesen értünk hozzá semmihez, az átnedvesedett ruha a testünkhöz tapadt. Borzongatott bennünket a hideg. Először határoztunk úgy, hogy fedél alatt keresünk éjjeli szállást. Szerencsénk volt: egy szendergő öböl partján nagyon-nagyon egyszerű falusi házikóra bukkantunk, de amint beléptünk, mégis úgy tetszett, rnás világba kerültünk. Ott töltöttük szabadságunk hátralevő napjait és éjszakáit.
A szénapadláson aludtunk, az égtől csupán egy vékony réteg fazsindely választott el bennünket. Körös-körül az illatos széna, alattunk a tehénistálló áporodott, sűrű levegője, a tetőn az eső surrogása, a tehén nehéz szusszantásai, a tyúkok álmos kotkodácsolása és a kakasok hajnali éneke... A kertben egy vén almafa alatt mosakodtunk. Valamivel távolabb a lestyán, a kömény és a csalán között megbújva a pisai ferde torony módjára megdőlve egy deszkabódé állt; az ajtaján szív alakúra fűrészelt nyílás. Mezítláb jártunk. Frissen fejt tejet ittunk.
A háziasszony nyolcvannyolc éves volt, és ki tudja miért, megbarnult, fonnyadt koszorúra emlékeztetett engem — ilyet láttam egy híres színész lakásában. Talán azért, mert az évek megfosztották a háziasszonyunkat mindentől, amitől csak megfoszthatták. De ami megmaradt, az már nem változott. A kiaszott, csupa csont és bőr, szikár asszony meglepett bennünket élénk, életvidám kedélyével.
A háziasszony lánya vagy húsz évvel lehetett fiatalabb az anyjánál, ő is nyugdíjas volt a kolhozban. Gyermekkorában eltörte a lábát, egy kissé sántított, munka közben szeretett fütyörészni, ha pedig találkozott velünk, ugyanazt ismételgette tompa hangján, amely mintha hordóból jött volna:
— Most nem kell dolgoznom a brigádban, állami kenyéren élek. Csak ha éppen a körmükre ég a munka, akkor besegítek egy kicsit...
De úgy látszik, ott mindig „a körmükre égett" a munka, mert minden áldott nap dolgozni ment.
Zana szeretett az erdőben barangolni. Reggel, amikor a nap felszárította a gallyak alatt csillogó harmatot és a föld nedvességet lehelt; délben, amikor a levegő forró, gyantaillatú volt; a kékes esti árnyékok órájában, amikor a sötétlő erdei bazilika nyílásaira, akár a templom csúcsíves ablakaira, odavetődtek a lemenő nap ferde sugarai. Néha összerezzentünk a bokrok közül váratlanul kiugró őztől vagy a varjútorokból feltörő károgástól. Nyugodtan, méltóságteljesen, csupán önmagukkal törődve sétáltak a jávorszarvasok.
A lóheretábla a kis erdei tisztásig húzódott, a másik végén állt a lovak karámja. Először kora reggel jártunk ott, éppen esett az eső, a nadrágszárunkat feltűrtük, meztelen lábunkra sok apró fűszál meg a virágpor tapadt. A lovak csapatba verődtek, fejüket lelógatva, összedugva álltak. De egy hosszú, őszes sörényű fakó hozzánk kocogott, mihelyt megpillantott bennünket, és halk, kedveskedő nyerítéssel mesélni kezdett valamit.
A lovakra Antons, egy zömök, megfontolt öregember vigyázott, akinek az volt a szokása, hogy beszéd közben az ujját húzogatta a tenyerén, mintha leírná, amit mond.
—  A lett versenyló négylábú drága kincs — mondta szaporán. — Világklasszis, a legkiválóbb minőségű exportáru. Ugyan kit ejt bámulatba ma már az ember személyautóval?! Egyre több nagykutya jön, mindegyik lovagolni akar. Azt beszélik, Angliában egy jó lóért ötezret is megadnak. Mondogatom is a kolhozelnöknek: ne szalasszon el ilyen alkalmat. De ő csak a tarkóját vakargatja: sehogy se ütne be ez az üzlet.
Antons hozott egy nyerget, de amint megtudta, hogy még sohasem lovagoltunk, tűnődve, vontatottan azt mondta:
—  No, akkor a Cigányt kell odaadnom maguknak, azon ülhet az ember, ahogy akar, akár háttal előre is.
A Cigányt ritkán vitték el munkára, mert ez már a huszonkettedik nyara volt.
—  Ideje elvinni az öreget a prémállattenyésztő-telepre a rókáknak — mondogatta Antons olyan hangsúllyal, hogy nyilvánvaló volt: a Cigány még sokáig ropogtatja mindennapi zabját a kolhoz lovai között.
Egy kissé álmatag, de amúgy szófogadó „paci" volt. Ha sikerült is lomha ügetésre ösztökélni, rövidesen lassította a lépést, a lovasra sandított —, talán elég lesz már, mi? Vagy nem? No jól van, nem bánom, futok még egy kicsit. Egész lénye nyugalmat sugárzott. Nyugalom áradt a tekintetéből, amely nagy nehezen tört elő a mélyen leeresztett szemhéj alól, nyugalom volt farkának lusta legyintésében is, amint elhessegette a legyeket, nyugalom ült puha szája szélén —, ha füvet tépett, kihúzogatta a szálacskákat, mintha először megtapogatná vagy megcsókolná őket. A Cigányt még a kutyák sem ugatták meg. Az volt a szokása, hogy fejét az ember vállára hajtotta, és meleg leheletét ráfújta.
Néha már sűrű sötétségben váltunk el tőle, ragyogtak a csillagok, a lapályokat köd borította. A Cigány a karám sövényénél állt lehorgasztott fejjel, nézett utánunk, alakját körülfonta a csillogó holdfény és a végtelen csend. A csend a lovak szagával, száraz lóhere, kalászba szökkent gabona és esti viola illatával volt tele.
Az utcán lámpa áll az ablakunk alatt és vakító kriptonégője egész éjjel sápadt-kék fénnyel világítja be a szobát — már volt időnk megszokni, észre sem vesszük. Amint elaludtunk, mindketten ugyanazt álmodtuk: a Cigány a szokott helyén áll a sövénynél, sőt nekem úgy tetszett, hallom, hogyan harsognak a harisok a rozsban, amely csak azért nem látszik a heverőről, mert eltakarja a szekrény.
Aztán néhány hónap — körhintához hasonló félelmetes forgásban telt el. Vizsgák a főiskolán, a munkahelyemen pedig új rádiókészülék gyártását készültünk megkezdeni. A törvény szerint persze járt a szabadság, de próbáljon meg elmenni az ember, amikor mindenki úgy dolgozik, mintha felhúzták volna, és hajszálon függ a negyedévi prémium. Ilyenkor mindig csodálattal adózom az öreg Burkevics műhely vezetőnek. „Az életben pontosan úgy van, akár az olyan színdarabban, ahol minden összekuszálódik, de a végén a helyére kerül. Egy a fontos: saját magát ne ijessze meg az ember" — szokta mondani. Persze ez alkalommal is Burkevicsnek lett igaza. A vizsgáimat letettem, a rádió gyártását megkezdtük. No, most már kifújhatjuk magunkat. Szombat volt-e vagy vasárnap — mindenképpen szabadnap.
—  Tudod mit, kis feleségem — mondtam Zanának —, menjünk, sétáljunk egyet, bolyongjunk a városban. Régen nem kószáltunk kettesben csak úgy, kedvünkre.
—  Menjünk! — örvendezett Zana.
A város az én életelemem. Sőt azt is mondhatnám: egy darabkája lényemnek. Ez egy kissé fellengzősen hangzik, de ez az igazság. Nem tudok visszaemlékezni egyetlen — csak egy kicsit is — fontos eseményre sem az életemből, amely így vagy úgy ne kapcsolódna Rigához. Az első iskolanap — megyek a virágsorok mellett a piacon, a szemem káprázik a kardvirágok, őszirózsák, dáliák színpompájától, a kolhozparasztok teherautókról árulják az almát, valamivel odább a görögdinnyék élénkzöld héja, dús levű, vérvörös húsa; édesapám temetése — ősziesen pislákol a nap, megvilágítja a Béke utca macskaköveit, a gyűrött sárga faleveleket a villamosvágányokon; a katonai szolgálat — a huzatos peron, a nedves hópelyhek — az olvadó hótól ragyogó aszfalt és a bíborvörös ég a pályaudvar lapos teteje alatt; a találkozás Zanával — Ó-Riga, a borús este a Céhek házánál, a fény bágyadt háromszöge az ódon lámpa alatt... És így folytathatnám a végtelenségig.
Már suhanc koromban is szerettem kószálni a városban. Minden rigai kerületnek megvan a sajátos színe, alkata, ritmusa. Vajon hányan tudják, hogy a tarka, lármás kereskedelmi központtól kétlépésnyire ott találjuk a város legcsendesebb, legszendergőbb részét; a Jakab-templomot, a katolikus kúriát, a „Három fivér"-t, és a hajdani XI. Károly líceumot. Megesik, hogy sorra járjuk a girbe-gurba utcácskákat, és egy teremtett lélekkel sem találkozunk.
Milyen gazdagok tónusokban és árnyalatokban a rigai utcák macskakövei! Csak első pillantásra látszanak egyforma szürkének. Acéloskékek, vörösesbarnák, sárgástarkák, sötétlilák... A város telis-teli van csodákkal, csak tudni kell felkutatni és észrevenni őket; százszor is elmegyünk közömbösen és szenvtelenül egy-egy épület mellett, aztán egyszer csak mintha élessé válna a szemünk: és olyasmit pillantunk meg, amitől szaporábban kezd verni a szívünk — akár szobrászati alkotás az, vagy frízrészlet, vagy a fény és árnyék szokatlan játéka vagy az anyag meglepő kombinációja. Az új városnegyedekben a sablonos épülettömbök között még ma is felfedezhetünk egy-egy peremvárosi, tizennyolcadik századi kúriát, amely úgy illeszkedik bele a rohamosan terjeszkedő városszervezetbe, mint valami borostyánba kövült furcsa bogárka. Hangulatos a műhelyek és raktárak örökké félhomályos, nyirkos labirintusa az egykori Bergi-piac negyedében. Itt a tolongás, az épületek tömkelege a keleti városok kusza építkezését idézi.
Csak úgy, kedvünkre kószálni a városban, mindkettőnk számára meghatározott útvonalat jelentett, amelytől sohasem tértünk el. De most valahogy nem tetszett nekem ez az útvonal. Talán túlságosan kimerültem? Az idegeim pattanásig feszültek, minden izgatott, idegesített, ingerelt, mindent sötét színben láttam. De meglehet, nem is mindent. Csak azt, ami a szemembe tűnt, és ami az eszembe ötlött.
Az utcák képtelenül túlzsúfoltnak hatottak, a járókelők lökdösték, taszigálták egymást. Holmi emberek hanyatt-homlok rohantak valahová, kerestek valamit, törték magukat valamiért. Mindez úgy ömlött és ömlött, akár a víz a szitán keresztül.
—  De hát ez általános jelenség, urbanizációnak hívják — vélte mellettem lépdelve könnyű lélekkel Zana, aki egyébként is kitűnő hangulatban volt — miért nyugtalankodsz, szívem? Az ENSZ adatai alapján...
—  Szeretném tudni, mi lesz ennek a vége. Ezután talán majd több emeletes utcákat építenek.
—  Könnyen meglehet.
Már a nedves hó is bosszantott. Meg az eső, amely a hóval elegyes fekete sárba hullt. A. falakon sötétlő nedves foltok, a hepehupás aszfalt, a vízben úszó villamossínek, a kirakatok, amelyeken mocskos lé csurog le, az idegtépőén csikorgó fékek.
A hangulatom egyre romlott. Már semmi sem tetszett ebben a kősivatagban. A lelkem mélyén még csodálkoztam is: annyi éven át hogyan tarthattam Rigát szép, kedves és otthonos városnak.
—  Nézd csak, már árulják az első tavaszi virágokat! - Zana vidám felkiáltása megszakította sötét gondolataimat.



Amíg a zsebemben aprópénz után kutattam, észrevettem, hogy a rezes orrú öregember cipője teljesen átázott: az orrán ívek fehérlettek, mintha krétával rajzolták volna oda őket. Ez a sótól van, amellyel a házfelügyelők felhintik a járdákat. Télen nedves són járunk, a só apránként behatol a földbe, eljut a fák gyökeréig, és szétmarja őket. Vegyük hozzá a tömérdek gépkocsi és motorkerékpár kipufogó gázát, amely aztán az amúgy is rossz városi levegőt lassan ölő méreggé változtatja. Hirtelen eszembe jutott egy ezzel kapcsolatos cikk, már nem tudom, hol olvastam; a belvárosban a csúcsforgalmi időben a földszint és az első emelet lakóinak oxigénhiánya túllépi a megengedett határt. No persze Riga még messze van a civilizáció olyan mérvű elfajulásától, mint Tokió, London vagy New York; ott a közlekedési rendőrök úgy kapkodják a levegőt, mint a parti homokon vergődő sügérek, és időnként rohannak a speciális automatákhoz oxigént szippantani, ha pedig megfeledkeznek róla, összeesnek, mint akit letaglóztak. De Rigában is szemlátomást nő a gépkocsipark, és egyre jobban érződik a levegőben a benzin édeskés égésszaga. Különösen olyan napokon, mint a mai: a tömör, nehéz felhők csaknem súrolják a tetőket...
—  Jobb lenne, ha hazamennénk — mondtam. Zanának földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől.
—  Nem érzed jól magad?
—  Á, dehogy. Csak rossz az idő, és lökdösődni ebben a tömegben...
Meleg tenyerét a homlokomra tette, szeme pedig szavaim valódi magyarázatát kutatta.
—  Sápadt vagy. A homlokod meg hideg.                         t
—  Nyugodj meg, kutya bajom, becsületszavamra. Csak valahogy elment a kedvem a sétától.
—  No, jó — felelte Zana. — Ha elment a kedved, gyerünk haza.
Még mindig nem értett semmit. Jött mellettem és hallgatott, magába gubózva, sőt mintha még a termete is összezsugorodott volna. Legalábbis nekem úgy tűnt, hogy Zana mindig hallgat, magába gubózik és kisebb lesz, ha megbántják. Elfogott a szomorúság, úgy éreztem, én vagyok a hibás, és sajnáltam Zanát. Bensőmben megmagyarázhatatlan, ostoba bosszúság gyülemlett fel, haragudtam magamra, Zanára, az egész kerek világra.
Ilyen hangulatban értünk haza. Szótlanul leráztuk vizes esőkabátunkat, lábbelit váltottunk. Az a szomszédunk, aki az előző napon kapott fizetést, a szobájában danolászott az Amur hullámairól, Marfa Szergejevnánál ordított a kis Petya, Neimanéknál elvakkantotta magát az egyik kutya.
—  Mindjárt főzök teát — mondja Zana.
—  Köszönöm, nem kell.
—  De! De! Főzök!
Kimegy a konyhába. Én pedig, kezemet a fejem alá téve, székében a heverőre dőlök. Egy pillanatra becsukom a szemem, körök és pontok táncolnak előttem. Aztán hirtelen a Cigányt látom.
Kedveskedő, halk nyerítéssel áll szokott helyén, a karám sövényénél. Az est kékeszöld, békés, illatos. A Cigány a vállamra hajtja a fejét, a fülembe lehel. Szája megcsiklandozza a nyakamat, majd lejjebb siklik ingem mellzsebéhez, amelyben a cukrot szoktam hozni.
—  A ló okos állat — mondta Antons —, mindent megért. A lóval beszélgetni is lehet. Csak érteni kell a módját.
A többi ló is hozzánk fut, lobog a sörényük a szélben, a Cigány mellé állnak, nyújtogatják a pofájukat, a cukorért. A Cigánynak ez nem tetszik, mérgesen horkant, prüszköl, oldalával igyekszik félretaszigálni a többieket.
—  Ej, Cigány, milyen neveletlen vagy! — korholja Zana. — Rossz ló vagy, nagyon rossz. A megszégyenített Cigány elfordul, de nem tudja megállni, mégis felém sandít.
Amint szétosztottam a cukrot, hangosan megpaskolom a Juksis nevű csődör meredek farát. A ménes hangos dobogással a karám távoli végébe vágtat, a Cigány ott marad. A vörös hold az erdő felé emelkedik. Antons a karámnál tüzet gyújtott és úgy sürög-forog körülötte, mintha varázslatot űzne. A harmatos fűben hazafelé bandukolunk Zanával. A sötétben szentjánosbogarak villannak meg.
Zana visszajön a forró teával, magam mellé ültetem a heverőre. Mondani szeretne valamit, de jelekkel értésére adom, hogy maradjon csendben.
A Szalaca folyócskán valaki evez, halkan dúdolgat, meg-megcsobbannak a lapátok. A távolban dühödten csahol egy kutya. A folyócska ezüstösen csillog a holdfényben, könnyű köd borít mindent. Bemegyünk az udvarra. A háztól jól kitaposott ösvény vezet a tehénistállóig, virág- és fűillat érződik.
—  Jegyezd meg — súgom Zana fülébe.
—  Megjegyzem — feleli könnyed bólintással.
Beburkolóztunk a lepedőkbe, felülre még szénát is dobáltunk. Hűvös van, mindketten vacogunk, alulról hallik a tehén nehéz szuszogása, a fejünk fölött a tető hasadékán át kéklik az égbolt, pislákolnak a csillagok. Rövidesen álom száll a szemünkre, mélyen alszunk, gondtalanok, boldogok vagyunk.
A Cigány néha hónapokon át csak színes folt marad a falon, mert észre sem vettük. Sötét fakó szőre idővel egy kissé vesztett a színéből: a fal beporosodott, megsötétedett. De hát mi az a kis idő, amit otthon tölt az ember?! Reggel felkel, siet a munkába. Hetente négyszer esténként órám van a főiskolán. Zana kórustag. Aztán meg — mozi, színház. Optimista természetűek vagyunk, és hacsak nem történik valami rendkívül bosszantó dolog, gyönyörűnek találjuk az életet, szeretjük egymást, kell ennél több?!
Aztán eljött az a nap, amikor isten tudja miért, elromlott a hangulatom, az optimizmus egy csapásra szertefoszlott, mintha nem is lett volna, komor gondolatok lopakodtak a fejembe, mindent sötét színben láttam — és akkor hirtelen itt termett a Cigány, halk nyerítéssel mesélt a holdfényben fürdő Salaca folyóról, az elcsendesedett erdő fölé terülő alkonyokról, a kitaposott ösvényen a háztól a tehénistállóig haladó lábak döngő lépteiről, arról, hogy milyen az érlelődő rozsillata abban a késői órában, amikor harsognak a harisok, és a köd mindent elnyelő fehér fátylaiba hangtalanul legördülnek a csillagok.
—  Emlékszel?
—  Igen.
Mindketten városban születtünk és ott nőttünk fel. Valószínűleg városban halunk is meg. Riga pedig csodálatos város, a mi városunk. Nem számítva a sót, a füstöt, Riga igenis szép azzal a ragyogó, napos egével, az áprilisi reggeleken nedvesen csillogó, tiszta macskaköveivel, a Bastejkalns hegy fekete lejtőire hulló első hóval, a csatorna szürkésbarna vizén úszó őszi levelek tarkaságával, pislákoló neonfényekkel. Mégis nagyon fontos számunkra a puszta tudat, hogy valahol messze, egy egészen más világban ott van a Cigány, és a tekintete nyugalmat áraszt. És a messzeségben ott hömpölyög a holdfényes Salaca folyócskán, ott az erdő a méltóságteljes jávorszarvasokkal és a félénk őzekkel. Mindez talán nincs is olyan messze. Ez talán a mi világunk egy darabkája, amelyet semmiképpen sem veszíthetünk el, mert nélküle mindjárt sántítana az életünk, ahogy a féllábú ember sántít.
Már régen szó volt arról, hogy a társbérletünkben nagyarányú tatarozásba kezdenek. És lám, egyszer, ahogy hazamentünk, ismeretlen embereket találtunk a folyosón. Benéztek minden sarokba, zizegtették a tervrajzokat, felméréseket végeztek, jegyezgettek, vitatkoztak egymással. Amint eljutottak a mi szobánkig, először is arra a falra meredtek rá,.amelyiken a Cigány volt.
—  Jó, mi? — mondta hunyorítva a rövidlátó műszaki felügyelő, az egész társaságból az egyetlen ismerős.
Zanával elfogódottan mosolyogtunk egymásra. A többiek figyelmesen szemügyre vették a falat.
—  A fűtőtestet ide tesszük — jelentette ki az az ember, aki a tervrajzokat a kezében tartotta, és egy vonalat húzott ujjával a Cigány lábán. — A bevezetőcsövet pedig ide. — Ujja végigsiklott a sörényes nyakon.
Valaki kék krétával nyomban húzott egy vastag vonalat a megjelölt helyen.
—  Megálljon, mit csinál! — Zana olyan elszántan ragadta meg a krétás férfit a könyökénél, hogy annak a zakója megreccsent a varrás mentén.
—  Nem lehetne odább tenni a fűtőtestet a sarokba? — igyekeztem enyhíteni feleségem heves kitörését.
—  No de kérem, tréfál? — A műszaki felügyelő őszintén elcsodálkozott. — A tervet jóváhagyták, a költségvetést összeállították, úgyhogy ne akadékoskodjon. Holnapután nekilátunk a falak vésésének.
Ez volt az egyik legszomorúbb esténk. Fél háromkor aludtam el. Zana még mindig újságot olvasott. Pontosabban: úgy tett, mintha olvasna. Láttam, hogy minduntalan feltekint az újságból, és a krétával összefirkált Cigányra néz.
Másnap este fogott egy nagy, fehér konzervdobozt, fehér, enyves festéket hígított fel benne.
—  Hát érdemes? — vetettem ellene. — Hisz a tatarozás után úgyis újra kell festeni a falakat. De Zana már javában mázolt.
—  Nem — mondta —, akkor már inkább a vakolatot véssék, és ne a Cigányt.
A falat felváltva fehérre mázoltuk. A fehér festék szorosan rátapadt a falra, akár a sűrű esti köd, és úgy rémlett, hogy a Cigány lassanként elvész benne, de az utolsó pillanatig is ránk tekint barátságos, szelíd pillantásával.
Mélységes csend volt. Valaki halkan dúdolgatva evezett a Salaca folyón. Még sokáig hallottam a távolodó Cigány patáinak dobogását, aztán minden elcsitult.
De visszajön, okvetlenül visszajön. Ebben nem kételkedem. Megint ott áll majd a szokott helyén: a karám sövényénél, és a csend meg a holdfény körülfonja alakját.

PÁSZTORI JUSZTINA fordítása

Néhány szó Zigmunds Skujinsról:


Sz. 1926. Állami díjas író, érdemes kultúrmunkás. 1948 óta publikál. Főbb művei: Formarina, Kolumbusz unokái, Ezüstös felhők, Egy élete virágjában lévő férfi.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/12. sz., 20-26. oldalak)