RAUL MIR-HAJDAROV
Apa
Szuan tudta, hogy a gazdájának, különösen reggel, kevés a szabad ideje, és nem vette különösen zokon, ha nem hallott becéző szót tőle. Megcsóválta farkát, mintegy jelezve, neki is rengeteg a tennivalója, s rohant, hogy teljesítse kutyai kötelességeit.
Nyáron Arif-abi szerette meglesni azokat a napkelte előtti órákat, amikor a ritkuló homálytól még sötét felhők egyszerre rózsaszínbe váltottak s keletről málnaszínű fény festette meg sebesen valamennyi felhőt az égen. Mint minden csoda, ez is csak szemvillanásnyi ideig tartott, elég volt lehajtania a fejét, mire felemelte, az első reggeli napsugarak már beragyogták a földet, s könnyű, pihefehér felhők úsztak fent az égen. Mintha semmiféle rózsaszín ragyogás nem is lett volna. Arif-abi leginkább ezeket a hajnali, rózsaszín pillanatokat szerette, s igyekezett sohasem elszalasztani ezeket a perceket, de ha mégis így történt, borongós, rossz idő vagy egyéb akadály folytán legalább annyira elkeseredett, mint a reggeli imáját elmulasztó sivatagi beduin.
Lám, ma sem aludta el a találkát a hajnallal! Növekvő belső derűt és könnyedséget érzett.
Homályos várakozás töltötte el az előtte álló fontos ügyek kapcsán, melyeket reggeli hangulatából ítélve majd könnyen elrendez; végigment a betonozott kis úton a ház mögé, a veteményeskertbe. S útközben, ki tudja hányadszor, elégedetten gondolt arra, milyen nagyszerűen sikerült ez az utacska. Lám, már két éve megvan, de még egy morzsányi sem tört le a betonból. Jófajta cementet hoztak akkoriban a szövetkezeti boltba, no és a betonozást illetően Arif-abi igazán nem szorult mások tanácsára. A paradicsomágyások mellett betonlábakon három vízzel színültig töltött dézsa állt. Kamalovnak majd húszméteres kútja volt s a mélyről felhúzott víz olyan hideg volt, hogy az ember foga is belesajdult, az íze viszont kiváló. De ilyen hideg vízzel rögtön öntözni nem szabad, meghűlhetnek a növények. Arif Kamalovot vagy tíz évvel ezelőtt a szomszédja, Kirjusa Pavlenko, a falu legjobb zöldségtermesztője tanította meg erre. Azt tartották, az ő magvaiból, az ő tanácsai alapján jelentek meg Hlebodarovkában a veteményeskertek.
Arif-abi belepillantott a még előző este megtöltött dézsákba, rámosolygott a tükörképére, s mosakodni kezdett, bőségesen fröcskölte magára az éjszaka felmelegedett vizet. A betonutacska másik oldalán, a dézsákkal szemben uborka termett. A paradicsomok éppen hogy pirosodni kezdtek, az uborkát azonban már harmadik hete szedték. Ezen a tavaszon Kamalov szomszédja tanácsára egy új fajtát, a taskentit ültette ki — remek termést hozott — sima bőrű, hosszú, sötétzöld uborkákat. Az egész faluban csak vastag, érdes bőrű, oldalukon sárga csíkos uborkát termesztettek. A „taskenti", ahogy Pavlenko megjósolta, korán ért s bő termést hozott.
Arif-abi bement a fészerbe, fogta a nyikorgósra száradt, fűzfavesszőből fonott kosarat és szakajtót, fürgén összeszedte az éjszaka beérett uborkákat. A szakajtóból a kosárba öntötte a termést s nem múló jókedvén csodálkozott. Aligha annak örült, hogy másokénál korábban érett be uborkája s a szövetkezetből minden reggel eljött furgonos mopedjén Iljasz, a felvásárló, s így szólt hozzá: „Arif-abi, az idén még Kirjusán is túltett. A vásárlók egyre kérdezgetik: "Kamalovéból nincs?'" Persze, jó ezt hallani, jókedvének azonban nem az uborka az igazi oka. Hát akkor mi?
A nehéz kosarat a kertajtóhoz cipelte, megöntözte a veteményest, majd végigpillantott a magas jegenyékkel körbeültetett udvaron. Büszke volt gazdagságára; itt minden az ő keze nyomát dicsérte, hosszú és fáradságos munkájának a gyümölcse volt. Tekintete elidőzött az udvar sarkában. Két apró kis ablakával s nyerges bádogtetejével ott csillogott a frissen kékre festett muncsa — egy igazi orosz fürdőházikó. Sokféle fürdőt nézett meg Arif-abi, még a szárazgőzű finn szaunával is megismerkedett, mielőtt a sajátját felépítette. S a nyírfavesszőnyaláb sem fogyott el nála, pedig az erdőknek ez az ékessége errefelé nem honos. Kétévenként meglátogatta Kamalovékat Kazanyból a sógora, felesége fivére, hol családostul, hol egyedül. Arif-abi nem ismert el semmiféle, tatár szokás szerinti madárlátta ajándékot a nyírfavesszőnyalábokon kívül. S a jó kedélyű sógor kénytelen volt tréfálkozva a kalauzok kegyeit keresni, nyírfa vesszőnyalábokkal megajándékozni őket, hogy a távoli Hlebodarovkába két nagy köteg susogó vesszőnyalábot szállíthasson. S amikor célhoz érve levette őket a csomagtartóból, a kocsiban még sokáig érzett az erdő illata, s a kalauznő, aki előző nap még nem akarta beengedni a sógort ezzel a csomaggal, bírsággal, büntetéssel fenyegette, szomorúan észlelte, mily gyorsan illan el kerekeken gördülő házából a nyírfa illata.
Talán a fürdő az oka annyira szokatlan jó kedvének: de hiszen ma még csak péntek van...
Mióta Kamalov felépítette saját fürdőjét, egyre gyakrabban érezte, mennyire hiányzik neki egy fiúgyermek, a fia...
Amikor még nem voltak gyermekeik, majd később, amíg felnőttek a lányok — az ikerpár —, feleségével, Gülnafisszal a szomszédokhoz, Kirjusa Pavlenkóhoz jártak fürdőbe. Amikor a lányok felnőttek, anyjuk magával vitte őket, és Arif, miközben olcsó cigarettát szíva sorsára várt Kirjusa fürdőházának tornácán, gyakran gondolta: „Ha lenne egy fiam..." Maga elé képzelte először kisgyermekként, majd kamaszként... S látta felnőtt férfiként, amint fáradtan hazatér poros munkájából — szerette volna, ha fia folytatja apja mesterségét.
Maga elé képzelte, amint együtt hordják a vizet, vágják a fát, folyami homokkal súrolják a dézsákat, vödröket, merítőkanalakat, teknőket, előszedik a padlásról a nyírfavesszőnyalábokat, amelyekhez még asszonya sem nyúlhatott. ..
Azonban nem volt fiúgyermeke, nem adott Allah fiút.. . Kamalov gyakran gondolt rá, de soha senkinek egy szót sem szólt erről. Gülnafiszt, a feleségét szerette, s tudta, milyen rosszul esne neki, ha tudna ezekről a gondolatokról.
Reggelire megevett egy egész serpenyő tabát — tatár módra, friss tejjel felvert tojásrántottát —, ivott néhány csésze erős, tejszínes teát. Változatlanul derűs hangulatban tréfálkozott feleségével : kár, mondta, hogy a földekre nem viheti magával a forrásban levő szamovárt, ott minden bizonnyal az utolsó cseppig kiinná.
Az orenburgi út tizennyolcadik kilométerénél várt rá a munka, s megkérte feleségét, adja oda a táskát, mellyel egykor lányai iskolába jártak; most, hogy a falutól távol dolgozott, ő akart ebédet vinni benne magának. Amikor az uborkákat, egy köteg zsenge hagymát, kemény tojásokat és egy díszes kubai rumosüvegben a tejet belerakta táskájába, Gülnafisz egyszer csak megkérdezte:
— Apa, nem gondoltad meg a fiataloknak szánt ajándékot?
Vagy úgy, hát ez a reggeli izgalom oka... Arif-abi elmosolyodott, nem foglalkozott tovább a táskával, megsimogatta konya, fekete, a csupasz képű Temirkán gépészből őszinte irigységet kiváltó bajuszát, majd kezét csípőre téve tréfásan így válaszolt:
— Közös életünk huszonöt esztendeje alatt előfordult akár egyszer is, hogy Kamalov nem tartotta be a szavát?
Felesége, Gülnafisz-apaj már jóval korábban észrevette férje különös jókedvét, s ugyanilyen huncutul évődött vele:
— Valóban nem fordult volna elő?...
Miután jobb helyet talált a tejesüvegnek a táskában s rábeszélte férjét, hogy igyon még egy csésze teát, Gülnafisz átment a másik szobába, s kezében kis fehér csomaggal tért vissza. Tessék apa, ötszáznegyvenhárom rubel, fogd. De el ne veszítsd, te szavatartó ember.
— Ha a pénzt elvesztem, az nem baj, de ha a szavaimnak nem lesz hitele...
— Jól van, jól van, ma reggel olyan bőbeszédű vagy, akár egy mulla — szakította félbe jóindulatúan Gülnafisz a férjét. — No, hajolj csak le... — s miután zakója zsebébe csúsztatta a kis csomagot, egy gombostűvel felülről a zsebhez erősítette.
A gazdát a kertajtóig kísérni s ott várni, amikor a munkából hazatért, bármilyen késő volt — Szuan kötelességének tartotta. Így történt most is: miután a kerítésig futott, ott maradt, míg csak Arif-abi be nem fordult a posta mögött.
Az útfenntartó vállalat központja, hol Kamalov dolgozott, majdnem a falu szélén állt, közvetlen a vasút mellett. Ezért az öreg korán indult munkába, mert szeretett komótosan sétálni egyet „hivataláig". Ma, az egyik utcából a másikba térve át örült, hogy a falu tavasszal javított útjai még jó állapotban vannak.
Régen, amikor még fiatal ember volt s még éppen csak hozzáláttak ezeknek az utcáknak a rendbehozásához, egyszer sértődötten így szólt a csupasz képű Temirkánhoz: „Barátom, vagy fél éve nem engedsz el a falusi utcákról. Mások kolhozokhoz és szovhozokhoz építenek utat, négyzetméterben, kilométerben egyaránt sokat teljesítenek, itt meg egyre csak kanyargunk a kerítések mentén..."
Temirkán válaszul furcsán nézett a barátjára s megjegyezte:
— Ezt nem vártam tőled, Arif, még hogy négyzetméterek, kilométerek! Azt szeretnéd talán, hogy Hlebodarovka utcái az első eső után árokká ázzanak szét?
Derék ember ez a Temirkán, nem véletlenül választják meg hol pártbizalminak, hol építésvezetőnek. Megmondja a magáét és állhatatos. Kalamov akkor egy hétig nem mert a gépész szeme elé kerülni. Szégyellte magát. Most azonban, már jó néhány éve Arif-abi háta megett van a faluban az összes útjavító munka.
A régi szóváltásról közte és Temirkán között gondolatai visszatértek a szombathoz, a fürdőhöz.
Igen, egész életében fiúgyermekről ábrándozott, s íme, megvan. S micsoda legény! Ami igaz az igaz, nem egészen a fia, mert a vő mégis csak vő marad. De amikor a fiatal házasok vendégségbe jönnek hozzá, vajon nem így szólítja: „Ülj le, fiam..." s az asztalnál a díszhelyre ülteti.
Meg aztán mi mást is mondhatna, amikor veje egyre csak azt ismételgeti: „apám" meg „apám".
Az igazat megvallva, Arif-abi nyugtalankodott a lányai miatt; nem nagyon ment nekik a tanulás, de azért a tízosztályos iskolát mindketten kijárták. Amíg iskolába jártak, apjuk sok mindent elvégzett ott; megjavította s befestette a bádogtetőt, néhányszor átrakta a kályhát, beüvegezte a melegházat, de nem érdekből tette, hanem önként, szívesen s örömmel. A téglából épült, emeletes, magas mennyezetű iskola tetszett Kamalovnak; gyakran eszébe jutott saját iskolája — a roskadozó házikó a tatár aulban, amelyről még a tábla is hiányzott, mely jelezte volna, hogy iskola. Az iskolában gyakran megfordulva látta, hogy azt még lányánál jóval reménytelenebb tanulók is elvégzik, azt pedig, hogy az övéi hogy tanultak, jól tudta. Néha sajnálta, hogy a nyolc osztály elvégzése után nem helyezte el lányait a kötődében tanulónak, talán ott hamarabb megkomolyodtak volna?
Az iskola elvégzése után szó sem lehetett még a leggyatrább technikumról sem. S alighogy munkahelyet kezdtek keresni, kezdődött a sírás is. „Ide sem megyünk, oda sem, itt poros, ott piszkos, emitt nehéz, amott messze van." S pajzsként védekeztek azzal: „Talán hiába szereztük meg a középfokú végzettséget?"
Arif-abi egyszer már nem bírta türtőztetni magát s így szólt: „Ami azt illeti, a tanulmányi eredményeitek alapján már a hetedik osztályból el kellett volna zavarni titeket."
Na, erre aztán igazából eleredtek a könnyek. S a felesége is velük együtt fújta: „Ha a saját gyermekeiddel így beszélsz, hogy szólsz az idegenekhez... csak nem rosszabbak a mieink a más gyerekénél?"
Egy hétig nem állt szóba férjével, és Arif egyedül aludt a szénapadláson.
Anyjuk, akár a kotlós, sürgött, forgott, igénybe vette férje jól csengő nevét is, kinek már jó néhány éve ki volt téve az arcképe (igaz, bajusz nélkül) a kerületi dicsőségtáblára s kormánykitüntetéseket is kapott munkájáért. Gülnafisz-apaj Anyiszt és Nafiszt a statisztikai igazgatóságon helyezte el. Ez ugyan nem volt valami jól jövedelmező állás, viszont por sem volt. Apjuk vagy két évig faggatta a lányokat, ugyan miféle statisztikával foglalkoznak, mi is tulajdonképpen a munkájuk, de nem kapván értelmes választ, felhagyott a kérdezősködéssel, s többé nem érdeklődött a munkájuk felől.
A pénzügyeket a házban Gülnafisz intézte, aki ügyes háziasszony volt, s Arif-abi, nem úgy mint a többi férj, nem kérdezgette, mire mennyit költenek. Fizetését maradéktalanul hazaadta, nem dugott el egy tíz- vagy ötrubelest sem, ha pénzre volt szüksége, felesége minden különösebb faggatás nélkül odaadta a kért összeget. Ezért aztán nem is tudta, mennyit keresnek a lányai. S megkérdezni tőlük, mennyi a fizetésük, kínos lett volna — hiszen olyan sebezhető teremtések (ez a kifejezés egy szülői értekezleten ragadt rá!).
Egyszer, amikor feleségével teáztak, váratlanul, megkésve, berepült a két lány, s vidáman, izgatottan csicseregték: „Anyu, apu, ma fizetést kaptunk, s az utolsó kopejkáig elköltöttük az egészet... Olyan elegáns olasz fazont hoztak a járási áruházba s francia púderkészletet, amilyet tavaly Kazanyban sem tudtunk venni." Rögtön nekiláttak, hogy kibontsák a dobozokat és csomagokat, s az elegáns olasz fazonról kiderült, közönséges cipőről van szó.
„Ezt pedig nektek hoztuk, ajándék" — a lányok egy csillogó bonbonos dobozt nyújtottak
anyjuknak.
Arif-abit, ha még nem is nyugtalanította, de zavarba hozta felnőtt lányainak infantilizmusa. Ezt a komoly szót szintén egy szülői értekezleten sajátította el. Tetszett neki gazdag jelentéstartalma: az osztályfőnök hosszasan magyarázta a száján kiszaladt tudományos szót. S nemcsak magyarázta, de tucatnyi példát is felhozott illusztrálásul, szerencsére nem kellett túl messzire mennie értük...
A lányok eladósorban voltak, de őszintén megvallva, sem a munka, sem a holnapi nap nem érdekelte őket egy cseppet sem. De hiszen száz évig nem élhetnek apjuk-anyjuk mellett, lesz majd saját családjuk s jönnek majd a gyerekek.
Persze, amíg apjuk él s egészséges... De történhet valami váratlanul. Lám, tavaly télen akerületi autóbuszjáratoknak utat takarítva olyan hóviharba került, hogy a csodának köszönhető csak, hogy hazajött a harmincas kilométertől...
A természet nem fukarkodott, amikor a szépséget osztotta a lányoknak, mintha patikamérlegen mérte volna ki mindazt, ami szüleikben a legjobb volt: apjuk sudárságát, vidámságát, anyjuk gyöngédségét, kecsességét. S Arif-abi arra gondolt, ha nem érdekli őket sem a tanulás, sem a munka, talán érdekelni fogja őket a család, hiszen már jó néhány falubeli legény nézegette őket. Például a szomszédjuk, Valter Gerc, jobbat kívánni sem lehetne, gépkezelő. Családját Hlebodarovkában tisztelik: alighogy megkezdődik a betakarítás, apa és fia arcképe nem kerül le az újságok, s nemcsak a járási, de a köztársaságiak lapjairól sem. Valter le nem veszi a szemét Anyiszáról, s ha a lány legalább visszamosolyogna rá! De legények sem akármilyenek kellenek lányainak s ilyen poros munkát végzők nyilván nem. Erre neheztelt leginkább, s ez volt legfájóbb bánata, hiszen maga is egész életében micsoda poros munkát végzett.
Kamalovék háza nagy, tágas, s Gülnafisz-apaj rendet tart benne... A nappaliban színes tévé, a rádió sem közönséges készülék, hanem sztereo, a lányoknak már nyolcadiktól kezdve volt magnetofonjuk, most már a második, s az sem akármilyen, az is sztereo.
A fiatalok ünnepnapokon szívesen összejöttek náluk. A lányok a rend kedvéért engedélyt kértek erre apjuktól (nyilván anyjuk tanácsolta, vélte Arif-abi), és ő soha nem tiltotta meg, sőt gyakran segített a készülődésben...
Kamalov jó néhány fiatalemberrel megismerkedett ezeken az estéken, de kedvére való kevés volt, talán egyedül a helyi orvos, de az sem jött el többet, jóllehet még sokáig látta a faluban.
Különös, hogy a falubeli fiatalemberek mindig csak ketten-hárman voltak, a többség amolyan átutazó tele: termelési gyakorlaton levők, diákok, városi fiúk — Hlebodarovkatol jobbra s balra is volt egy-egy város, a mai közlekedés mellett egy kőhajításnyira.
Ezekre az esti mulatságokra anyjuk, Gülnafisz-apaj ragyogó tisztára takarította a házat, a legszebb étkészlettel terített meg, nagyszerű kaurdakot (sült húst), balist (húsos pirogot) és paramast (apró húsos, hagymás, krumplis tésztát) sütött, s előfordult, hogy nem restelt a teához csakcsakot (lakodalmi édesség) készíteni. Híres szakácsnő volt különben is, egyetlen esküvőt sem tartottak Hlebodarovkában nélküle.
Arif-abi kezdetben csak tréfálkozott, lehet, hogy a hosszú sörényű legények között ott az ő jövendő veje, hiszen hiába az ember nem töri magát. Gülnafisz-apaj azonban nagy jelentőséget tulajdonított ezeknek az összejöveteleknek, s komolyan reménykedett, hogy talál jövendőbelit lányai számára, erre szép lassan férje is felhagyott a tréfálódzással.
Egy este, amikor az egész család otthon vacsorázott, jó szomszéd módjára benézett Kirjusa Pavlenko. Mellesleg, Vologyka fia a jövő év őszén leszerel, s hazatér; rendes fiú, jóképű, dolgos s ráadásul szomszéd, ott nőtt fel a szemük előtt.
Gülnafisz tüstént az asztalra tett egy üveg vörös bort, s öntött lányainak is. Szó szót követett, s a beszélgetés az e tavasszal Hlebodarovkában oly gyakori lakodalmakra terelődött. S jóllehet a falu nagy volt, járási székhely, Gülnafisz és lányai minden lakodalomról tudtak.
Pavlenko sejtette, hogy barátja, Arif nem helyesli felesége igyekezetét, hogy lányait feltétlenül városi, elsősorban értelmiségi fiúkhoz adja — mi mindent tudnak a szomszédok! Persze, nyilván volt benne valami titkos, önös érdek is, hiszen fia, ahogy ő maga is mondogatta, sűrűn, diplomatikusan érdeklődött, ugyan hogy vannak Arif-abi lányai, ezért is vett részt a lakodalmakról indult beszélgetésben Kirjusa.
— Igen, szomszédasszony, sok a lakodalom, s ez jó dolog. A lakodalom családot, gyerekeket jelent. S ha több a család, erősebb az állam. Másfelől, nézzük csak, mennyien válnak manapság? Alig több mint egy éve segítettél Szmolovék lakodalmán, s micsoda lakodalom volt, fél évig is emlegették. És Nágyka most ismét az apjánál lakik. S a vőlegény pompás fickó volt, ti asszonyok, nem győztetek álmélkodni: micsoda göndör haja volt, akár a cigányoké. Alakulatával vett részt a betakarításban, leszolgálta a hátramaradt hónapot, beállított s magával vitte fiatal feleségét Abháziába; minden annak rendje s módja szerint történt, szépen alakult, de hát Nágyka nem bírta az éghajlatot, nyirkos, nedves arrafelé. Tüsszögni, köhécselni kezdett, lefogyott, nem lehetett ráismerni, szóval, hervadt a fiatalasszony. Orvoshoz ment — azt mondták neki: Nagyusa, neked száraz, sztyeppi klíma kell, vagyis olyan, mint a miénk. Nágya könnyek között kérte: Arszen kedves, utazzunk hozzánk, apámnál fogunk élni. A férj szülei azonban megmakacsolták magukat — csak egy fiuk volt — s Arszen sem hajlott a kérésre. Hát így tért vissza egymaga Nagyezsda, így járta ki, ahogy mondják a házaséletet.
— Hát így van ez, mint a mesében, hattyú, rák és csuka, mindenki maga felé húz... Nem, szomszédasszony, igaza volt az öregeknek, amikor azt hajtogatták: „Ha kell, legyen tyúk, de a mi falunkból."
— Gondold meg magad is, te a tukmast (lebbencslevest) szereted, ő pedig a borscsot, ő kávét iszik, te tea nélkül elveszel. S ráadásul divatba jöttek a városbeli vőlegények: a lányok a mi fiainkat észre sem veszik, azt hiszik, ha parókát húztak a fejükbe meg divatos vastag talpú cipőt vesznek fel, már csak városihoz mehetnek. A városban sem fenékig tejfel az élet, nem könnyű otthonra lelni, beleszokni. No, tegyük fel, egy ilyen városihoz mész, elutazol a faluból. Egy óra a munkahelyig, egy hazáig, még kabátgombért is mennyit kell utánajárni. Sorállás itt, sorállás ott — a divatos cipő agyonkínoz. A tej sem olyan, a tojás sem az igazi, a vajnak semmi íze, tejszínről, frissen fejt tejről ne is ábrándozz. Itt nem azt mondod, amit kell, ott nem úgy szólsz, a városiaknak csípős a nyelvük, könnyen fehér hollóvá válhatsz közöttük. S úgy belefáradsz az egészbe, hogy még a parókát is hátuljával előre veszed fel. S egyszer csak csendet akarsz, belefásultál a sok albérletbe, mert lakást sem kapsz azonnal s eszedbe jut Hlebodarovka. Könyörögsz a férjednek, elfáradtál, mondod, utazzunk hozzánk, de ő városi létére nem érti, azt hiszi, szeszélyeskedsz, előbb elégedetlenség, majd veszekedni kezdtek, ilyenkor aztán a család is szertehullhat. Persze minden előfordul, lehet másképp is, de úgy hiszem jobb nem szem elől téveszteni a hazai partokat s annyit vállalni, amennyit bírsz...
Kamalovék tisztelték Pavlenkót s úgy tűnt, Kirjusa szavai változást vittek Gülnafisz-apaj házasságszerző politikájába. Igen, s a lányok is mintha rájöttek volna valamire.
Ősszel szinte mindennap látta Arif-abi, hogy a sudár jegenyék esti árnyékában egy legény várja Nafiszt. Ismerte a fiút, tavaly télen ő vontatta el az útról a fiatal sofőr kocsiját s átkozta a gépkocsitelep vezetőjét, mert egy ócska tragacsot adott a tegnapi katonaiskolái növendéknek. -Akkor ismerkedtek meg — Garifnak hívták a póruljárt fiút.
Gülnafisz újévig egy szót sem szólt a férjének, pedig lánya már majdnem fél éve találkozgatott a fiúval, s a dolognak esküvőszaga volt. Csak Pavlenkóéknál, az ünnepi asztal mellett kérdezte meg Gülnafisz halkan:
— Hogy tetszik a vőlegény?
— Talán már jártak nálad a kérők? Úgy tudom Garif sem jött még el, hogy megkérje a kezét?...
— Egyre tréfálkozol, mintha a lányaid nem lennének eladófélben, hanem még iskolások...
— Olyan fiú, mint a többi, semmi különös.
Tavasszal megtartották az esküvőt. A fiatalok nem maradtak Kamalovéknál, Garif otthon egyetlen gyermek volt, s szülei az államtól kapott családi házukban átengedték nekik az emeleti ' részt. Később Garif saját házat kezdett építeni. Azonban szinte mindennap ott voltak Arif-abiék-nál, nem kellett sokat gyalogolniuk, a szomszéd utcából jöttek. Este, munkából jövet, nedves csizmáját az előszobában lehúzva Arif-abi már hallotta veje hangját s örült a vidám zajnak a házban.
Örült, hogy asztalhoz ülnek s higgadt férfibeszélgetésbe kezdenek ezzel a cingár legénnyel, miközben felesége elégedetten s boldogan sürög az asztal és a tűzhely között. S azután, bármelyik szobába megy be, mindenütt veje, fia hangját hallja...
S a szombatok most olyanok voltak, mint amilyenekről egykor ábrándozott. Garif Északon szolgált, értett a fürdőkhöz, s rögtön méltányolta apósa fürdőházát.
Arif-abi szombatonként gyakran dolgozott, s ezeken a napokon a talajgyaluval beállt az udvarra. A házhoz közeledve már messziről, a magas, narancsszínű vezetőfülkéből látta a tekergő füstoszlopot az udvaron.
Izgatott öröm szorította össze a szívét: most már két férfi van a családban, jöttére fia befűtötte a fürdőt...
Leállította a gépet, s a házba be sem térve sietett vejéhez. Ketten hordták a vizet, mosták a vödröket, majd miután a nőket előreengedték, sokáig mosakodtak, s férfimódra élvezték a gőzt.
Otthon, az asztalon már várta őket a gőzölgő szamovár s a forró, a sütőből éppen akkor kivett balis. Garif pedig, felesége és anyósa tiltakozása ellenére, minden egyes alkalommal, az ördög tudja honnan, előhúzott egy kis üveg vodkát.
A fürdő után késő estig elüldögéltek a szamovár mellett s közös, jól ismert dolgokról beszélgettek. Arif-abi néha rémülten gondolt rá: „Ugyan miről beszélgetnék egy városi vő vei? Hát érdekelné őt az útgyalum meg a falusi utak? Vajon kedvére lenne egyszerű életünk, megértené-e aggodalmainkat, gondjainkat?" — s még nagyobb rokonszenvet érzett a vékonyka, nagy szemű legény iránt, aki ragyogó, kiteljesedett asszonyi szépségében hirtelen kiviruló lánya mellett még fiatalabbnak tűnt.
A másnapi fürdőzésre gondolva lépett Kamalov az útfenntartó vállalat területére. Az útgyalu a szerelőgödör felett állt s két lakatos-szerelő ellenőrizte a gépésszel együtt.
— Minden rendben, indulhatsz — Temirkán aláírta s átnyújtotta a menetlevelet Kamalovnak. — Igaz, majd elfeledtem, szaladj be egy félórára az építőanyag-telepre, sürgősen el kell egyengetni valamilyen területet.
Arif-abi szeretett volna barátjával, Temirkánnal másnapi terveiről beszélni, s a fiataloknak szánt ajándékról is szót akart ejteni vele, arra gondolt, még fürdőzni is meghívja, de mire végiggondolta, Temirkánnak már hűlt helye volt.
Még nem dübörgött el a kerítés mögött a pontosan háromnegyed nyolckor arra járó moszkvai gyors, amikor Arif-abi már kihajtott az udvarról. A vezetőfülkében még egyszer megtapogatta, helyén van-e a felesége feltűzte biztosítótű, s eldöcögött az építőanyag-telep felé.
Ötszáznegyvenhárom rubelt kellett befizetnie az építőanyag-telep pénztárába a fiatalok házához szükséges tégláért.
Szombaton, fürdő után akarták a szülők a nyugtát átadni — meglepetésnek szánták a fiatal házasoknak. S azt, hogy reggel a telepre küldték, Arif-abi jó előjelnek tartotta. Úgy látszott, hajnali jó hangulata egész nap nem hagyja el, még dúdolt is útközben.
Miután a telepen félóra alatt elvégezte dolgát, leállította gépét. A visszapillantó tükörbe nézve megpödörte bajuszát, levette poros sildes sapkáját, leverte a port munkaruhájáról, s bement a könyvelésbe. A rosszul megvilágított folyosón kikapcsolta a biztosító tűt: ha a nők meglátják, bizony kinevetik érte. Szapargali, a kopasz kazak főkönyvelő szokása ellenére nem kötözködött, tüstént átvette a pénzt, kitöltötte a nyugtát, s megdicsérte Kamalov vejét, milyen jó gazda, lám, már házat is épít magának. Kilenc is elmúlt, mire Arif-abi elhagyta Hlebodarovkat. Rögtön túl az út mentén vagy három kilométer hosszan krumpliföldek húzódtak. A magasra nőtt, élénkzöld burgonyabokrok vidáman virágoztak, a mező felett méhek röpködtek. A krumpliföld szélén, közvetlenül az út mentén helyenként öntözőárkot ástak, beköszöntött a másodszori öntözés ideje. Arif-abi régóta nem dolgozott az Orenburg felé vezető úton s nem látta krumpliföldjét, ma azonban, habár elhaladt mellette, nem állt meg, mert így is késésben volt: a tizennyolcas kilométerkőnél vártak rá az útépítőmunkások.
Majdnem negyven kilométeres sebességgel haladva gyorsan eljutott a munkahelyre. Már mesz-sziről látta, nem késett el: sem az aszfaltszállító kocsikat, sem a fekete aszfaltkupacokat nem látta. Két úthenger már befejezte az alapzat hengerlését, az aszfaltozok azonban ott pihentek az út mentén. Az útépítő munkások integettek neki, üdvözölték, tudták, Kamalowal megy a munka, az aszfaltot úgy elegyengeti, hogy utána rögtön rá lehet engedni az úthengert. Mással vért izzadnak a lapátolással, s az út mégis göröngyös, hepehupás marad, pedig vállalatuknál már a minőségért fizetnek.
Arif-abi, arra hivatkozva, hogy meg kell húzni a gyalulapokat, nem fogadta el a meghívást, hogy elüldögéljen a társaságukban, hanem továbbhajtott s megállt az árokparton.
A gyalulapokat persze nem kellett meghúzni — ha így lett volna, Temirkán nem írja alá a menetlevelet. Csupán szeretett volna egyedül maradni, sajnálta volna abbahagyni a reggel elkezdett dalocska dúdolgatását.
Egy pár franciakulcsot s egy törlőrongyot vett elő, s hol fütyörészve, hol dúdolgatva megvizsgálta gépét. Már a legkülönbözőbb gyártmányú útgyalukon dolgozott, kezdve a vontatottaktól, azonban ilyen remek jószágról — erősről, gyorsról, mozgékonyról, kényelmesről (a vezetőfülke fűthető volt) nem is ábrándozott. Hiába, vannak okos koponyák, gondolt gyakran meleg szeretettel a gép tervezőire. Munkáját azonban most gépiesen végezte, egyre Garif és lánya házára gondolt.
Gülnafisz-apaj azt tanácsolta a fiataloknak, építsenek saját házat s éljenek külön. A szülők összeültek, végiggondolták a mellette és ellene szóló érveket, mérlegeltek mindent, majd úgy döntöttek: helyes dolog. Saját lábukra kell a fiataloknak állniuk. Úgy számították, két-három évig tart majd az építkezés. Idénre csak azt tervezték, hogy megkapják a telket a tanácstól s lerakják az alapokat.
A tanács minden huzavona nélkül kijelölte a telket, az alapokat két hét alatt lerakták; esténként s a szabadnapokon dolgoztak. Olyan építkező szenvedély kerítette Arif-abit hatalmába, hogy alig bírták visszatartani; s ettől a veje is tűzbe jött, nem maradt el mögötte a munkában. Nemhiába mondogatják, a jó ügy jól megy, rámosolygott a szerencse az építkezésre. A vasutasok nem boldogultak a gazzal a sínek mellett s a pályamunkások megkérték Arif-abit, vagy húsz kilométeren menjen végig gépével s gyökerestül irtsa ki a gazt.
A pályatestet Kamalov az útigazgatóság engedélyével esténként és szabadnapjain gyomtalaní-totta. S amikor a pályamester átvette a kész munkát, örömében kijelentette: kívánj, amit a munkádért akarsz.
Addig a percig Arif-abinak nem volt semmiféle kívánsága a vasúttal szemben, de ekkor egyszer csak meglátta a pályatest mellett gondosan halomba rakott öreg talpfákat. S mivel veje építkezése egyre ott járt a fejében, egy szempillantás alatt maga elé képzelte, milyen remek házat lehetne rakni a kiszolgált talpfákból, száraz lenne és meleg. A talpfákat ugyan nem adták oda azonnal, de a pályamester mégiscsak kiharcolta a pályafenntartási hivataltól az eladási engedélyt.
Hlebodarovkában az utóbbi tíz-tizenöt esztendőben kalákában építették a házakat. Szabadnapokon a házigazda meghívta barátait, ismerőseit, rokonait, a háziasszony finom ebédet készített, s a munka végeztével még bor is került az asztalra. Az alkalmi építőbrigádokban jól haladt a munka, s egy nap alatt annyit végeztek, amennyit a tulajdonos egyedül egy hónap alatt sem. Kamalov ezeket a meghívásokat sohasem utasította vissza, másnak dolgozva sem kímélte magát, éppen ezért, amikór ő hívta vasárnapi munkára az embereket, azok szívesen jöttek; persze, felesége, Gülnafisz ebédje is híres volt a faluban.
Négy vasárnap felhúzták a fő s a válaszfalakat, beemelték a födémgerendákat, s az ötödiken elvégezték a legnehezebbet: befedték a tetőt. Három adag agyagot kevertek ki s mind elfogyott. Tennivalójuk még jócskán maradt, a legfontosabbat, a legmunkaigényesebbet azonban már megcsinálták.
A váratlanul gyorsan haladó építkezés tűzbe hozta a fiatalokat, most minden szabad idejükben a ház körül foglalatoskodtak. A fiatalok fészekrakó igyekezetét látva Arif-abi s felesége elhatározta: ajándékkal lepik meg őket, beburkolják a házat kívülről téglával. így szebb, tartósabb, na meg melegebb is lesz. Fehér nyerstéglát a városból csak az építőanyagtelepre szállítottak, onnan burkolták be a házát annak, aki akarta. Ez a szolgáltatás a helybeliek kedvére volt, olcsón végezték a munkát, állami áron adták a téglát s a falazáskor negyed téglányi hézagot is hagytak, hadd gyönyörködjön a szem.
Hamarosan egymás után befutottak az aszfaltszállító teherautók, Arif-abi munkához látott, s már nem gondolt az új házra, a zakó zsebében megbújó elismervényre. Csak az Ak-Ideliről szóló s reggel óta fülében duruzsoló dal nem halt el szélcserzette ajkán.
Alkonyodott, mire befejezték. Amikor végignéztek azon, amit végeztek, senki nem morgott, hogy túl sokáig maradtak, nem mindennap sikerült ennyi, akár két-három normának is vehetik. Az aszfaltozok közössége akkor forrt össze, amikor még kézihengerrel egyengették az utat s üstökben főzték az aszfaltot. Akárki nem maradt meg náluk, mert a massza százhetven fokos, a sztyeppén nyáron van vagy harmincöt fok s előfordult, hogy a púdnyi súlyú lapáttal vagy nyolc kocsirakomány aszfaltot is szét kellett teríteniük.
Arif-abi sohasem hagyta csak úgy ott ezt a közösséget, s ezért, amikor a műszak végén egy tiszta inget terítettek a fűre s kenyeret, fokhagymát, még télről maradt, sárgás szalonnát is uborkát tettek rá, nem ellenkezett, ivott a többiekkel egy kis bort a sikeres nap örömére.
:
Kamalov szombaton ebédig dolgozott. Délben hazatérve az udvarra állította be az útgyalut, s kettesben ebédelt feleségével. Az asztalnál még egyszer végigböngészték az elismervényt, rajta volt a brigádvezető neve, a falazás kezdetének s befejezésének időpontja. A brigádot s vezetőjét Kamalovék ismerték, most a szomszéd utcában dolgoztak, egy öreg, nemrég tatarozott vályogházat burkoltak be.
Garif csak nem jött, s az öreg nekilátott, hogy egymaga készítse elő a fürdőt.
„Nyilván távoli útra küldték, azért nem jött tegnap sem" — gondolta, miközben a tűzifát cipelte.
Eljött a fürdés ideje, de a fiatalok még mindig nem érkeztek meg. Már Gülnafisz-apaj s Anyisza is megmosdott, Arif-abi azonban csak nem ment egyedül, bosszúsan így szólt: „Mit ér a fürdő Garif nélkül, szó nélkül megértjük egymást, hogy a gőzből vagy a meleg vízből kell-e még, s ami a nyírfa vesszőnyalábot illeti a padon..."
Már sötétedett, s felesége, Gülnafisz kérlelni kezdte:
— Menj már, öreg, egyedül, magad is tudod, milyen a sofőrélet. Fürödj egy jót, én ezalatt megterítem az asztalt, a tészta éppen megkelt. Elkészítem a pirogot, s magam megyek értük. Lehet, hogy addigra ők is beállítanak.
— így igaz, ha nemsokára megérkeznek, Garif a fürdőben talál, ha elkésnek, vacsora után Nafiszával ketten fürödnek majd, a mi fürdőnk sokáig tartja a meleget — egyezett bele Arif-abi.
Ráérősen, komótosan fürdött, s egyre abban reménykedett, hogy egyszer csak felpattan a fürdő párás, megdagadt ajtaja, megjelenik Garif a sűrű gőzben s vidáman így kiált a küszöbről:
— Váljék egészségedre, apám!
De a veje csak nem jött. Jót fürdőzött, tiszta fehérneműt és inget öltött, s kabátját a vállára terítve lassan a házhoz indult. A házban világos volt, a nyitott ablakból zene áradt; arra gondolt, várják már az asztalnál s megszaporázta lépteit.
A ragyogóra takarított szobában teljes erővel szólt a tévékészülék, valahonnan hangversenyt közvetítettek. A harapnivalóval, süteménnyel megrakott asztalnál a fiatalok s a kisírt szemű Gülnafisz-apaj ült.
Ahogy férjét meglátta, Gülnafisz ismét a kötényébe rejtette arcát.
— Mi történt, anyus? — Kamalov értetlenül nézett feleségére.
— Elutaznak a gyerekek — szipogta Gülnafisz.
— Ugyan hová utaznátok éjnek idején? — fordult Arif-abi elkomorult vejéhez.
— Nem neki az éjszakának, hanem Nafisz meg én úgy döntöttünk, hogy elutazunk a Távol-Keletre.
— Lám-lám, a Távol-Keletre készülnek... — avatkozott a beszélgetésbe Gülnafisz-apaj.
— Magyarázzátok meg már értelmesen, mi történt, miért utaztok el egyszerre? S miért a Távol-Keletre? — Arif-abi zavarodottan felesége mellé ült.
— Már egy álló órája magyarázzuk terveinket anyánknak, s ő meg egyre csak sír — felelte Nafisza.
— Lehet, hogy te megértesz minket, apa — szakította félbe feleségét Garif. — Egy-két évre szeretnénk elutazni, s keresni, ami belefér, hogy egyszerre jusson mindenre: kocsira, garázsra, bútorra. .. Hiszen a házam majdnem készen áll... Arrafelé a fizetés olyan, hogy jobbat nem is kívánhatsz, s azután még a különböző pótlékok, kiegészítések. Egyszóval, a saját lábunkra akarunk állni, s nem szeretnénk, ha ez évtizedekig tartana. Amíg mindennel berendezkedsz, az élet is elmúlik — magyarázta érezhetően ingerülten veje a számára természetes igazságokat.
— S mi lesz a járműteleppel? — kérdezte hosszas töprengés után Arif-abi. — Hiszen nincs elég ember nálatok...
— Mi köze ehhez a telepnek? — Garif legyintett. — Leadtam a kocsit s vele mindent. Köpök rá, ha nem adják ki a munkakönyvem, a nyugdíj még messze van... Összejön még a nyugdíjjogosultság ... Munkakönyv nélkül is felvesznek... Munkáskezekben ott még nagyobb hiány van, a sofőrök után meg két kézzel kapkodnak.
Arif-abi felállt s idegesen járkálni kezdett a szobában.
— Nem gondoltam, fiam, hogy te azok közül való vagy, akik a könnyű keresetet hajhásszák. És téged, Nafisza, mi csábit a távoli vidékre? — tekintete megállapodott a lányán.
— Engem? — Nafisza szokás szerint anyja felé fordult, remélve, hogy mint mindig, ezúttal is bátorító pillantásával találkozik, de Gülnafisz tüstént elkapta tekintetét. — Látni akarom, hogy élnek az emberek, apám. Hiszen Hlebodarovkán és Orenburgon kívül sehol másutt nem voltam — dünnyögte szemlesütve.
— Aki látni akar valamit, az turistaként utazik, s akkor is többnyire ellenkező irányba... Arif-abi visszaült az asztalhoz, bámulta az elhűlő szamovárt, a süteményeket, s zavartan arra gondolt: itt ülnek egy karnyújtásnyira tőle gyermekei, és nem értik meg egymást, olyan, mintha idegenek lennének.
— Na, anyus, talán megkínálnád őket teával az út előtt? — fordult feleségéhez, s ajkán keserű mosoly suhant végig.
— Ugyan, miféle teával? — Gülnafisz nedves kötényét kezében gyűrögetve kirohant a szobából.
— Nekünk is mennünk kell már — Nafisza parancsolóan férjére pillantott.
Ezen az éjjelen Kamalovékat elkerülte az álom. Gülnafisz csak reggelre szunnyadt el, amikorra már jól kisírták s kibeszélték magukat. Férje azonban egész éjjel nem hunyta le szemét. Jóval hajnal s kedvenc órája előtt óvatosan felkelt az ágyból, feleségét betakarta a könnyű, teveszőr takaróval, s kilépett az udvarra.
A magasban az egész égboltot beborító nyári csillagok még fényesen ragyogtak, s úgy tűnt, nyugodalmat s békét hintettek a földre. De Arif szíve nem volt nyugodt.
Céltalanul őgyelgett a csillagok fényében az udvaron, majd hirtelen észbe kapott s a fürdőhöz ment; kitárta az ajtót és a felső ablakot, már semmi szükség nem volt rá, hogy zárva legyenek. S egy pillanatra belévillant: „Jó kis fürdő, reggelig őrizte a meleget, akár újból megfürödhetnénk..."
— „Kedves vöm mindent kiszámolt — suttogta s eszébe jutott, mit mesélt éjjel felesége — azt, hogy mibe kerül a tető, a falak beburkolása téglával, a veranda, a padló. Még meleg pincére is gondolt — ha már egyszer nekifogtunk, csináljuk alaposan. S a jugoszláv bútort sem feledte el a lakásszentelőre, meg a tévét s rádiót, olyant, amilyen az apósának van... Okos a vőm, én meg kisfiúnak hittem" — vonta le a következtetést. S a gyomra is felfordult annak az embernek a számító gondolkodásától, akit eddig fiának tartott.
Kialvatlanul, mérgesen, a szokottnál korábban ment munkába. Sietett, kerülte az ismerős és megszokott utcákat: úgy érezte, egész Hlebodarovka tudja, hogy lánya s férje, kedves s dédelgetett veje a könnyű keresetet hajszolva a Távol-Keletre készültek.
A fiatalok elutaztak. S a következő napokban és hetekben Arif-abi egyre csak gyermekeire gondolt, akik egyszerre olyan messzire kerültek tőle.
A ház... Az igazat megvallva a pincétől a padlásig ő egymaga építette fel, talán csak a kavicsot az alaphoz szállította Garif kocsijával a kőbányából.
Próbálj csak elöregedett talpfákat venni a vasutasoktól, egész Aktyubinszkig elmehetsz, amíg háromszázat összeszedsz, na és ráadásul egy ötössel fizethetsz mindegyikért. O egy csapásra beszerezte őket, s elhozta saját utánfutóján, Garif meg sem kérdezte, mennyit fizetett értük. S a házat vajon ki építette fel? Az ő barátai. Egy faház felépítése nem könnyű dolog, ahhoz olyan férfiak kellenek, akik tudnak a fűrésszel s fejszével bánni s otthonosak az asztalosmesterségben, akiknek kezében énekel a gyalu s a véső. S ilyenek most már falun sincsenek minden bokorban. Az ilyen férfiak mostanában kapósak, azonban egy sem utasította vissza Arif-abit, aki személyesen hívta őket. Garif két barátja azonban, akik eljöttek, csak azt tudták, hogy „tedd ide", „vidd oda". Ugyan, mit is mondhatna, a lovakat is ő kérte a kolhoztól, az agyagot is maga hozta el. S minden vasárnap ő vett a piacon egy bárányt, felesége, Gülnafisz pedig ládaszámra hozatta a bort meg a vodkát.
Arif-abi a keserű perc előtt soha nem gondolkozott el azon, mit tett a ház felépítéséért, még tetszett is neki, amikor Garif teázás közben, főképp az utóbbi időben gyakran mondogatta: „Az én házam, az én házamban lesz..."
S minden hogy megváltozott, a tulajdon tudata felkavart valami sötét érzést a legény lelke mélyén, összezavarta a szívét s agyát. De vajon miért nem hatott rá a lánya? Hol a szülői példa ereje, amire a szülői értekezleteken egyre céloztak?
Hiszen a feleségével nyíltan éltek lányaik szeme előtt, semmit nem titkoltak, nem ravaszkodtak, nem ügyeskedtek... Emlékeznie kell rá, hogyan építették fel házukat, tíz kerek évig tartott, hol hozzáépítettek valamit, hol csinosították.
S a berendezés szintén nem egy nap alatt, a lakásszentelőre jött össze. Honnan a fiatalokban ez a törekvés — mindent adj uramisten, de tüstént, várni nem akarnak.
Na és a munka? Garifot kedvelték a járműtelepen. Családot alapított, építkezni kezdett, új kocsit adtak neki, egy nagy és erős billenőplatós ZIL 555-öst, elébe mentek, tessék, keress. Ő pedig, kiderül, képes könnyű szívvel mindent otthagyni: barátait, a közösséget. S milyen szemekkel tér majd vissza? Megjöttem, nem vesztem el, fogadjatok be, elvégeztem a magamét, most már a tietekhez is hozzáfoghatok.
Arif-abi emlékezett rá, hogy a legnehezebb időben, amikor építkezni kezdett s lányai már megszülettek, mekkora szüksége volt kútra. Víz nélkül az építkezés nem halad. Az öreg Sarovot, a járásszerte híres kútásót és segédeit nem fogadhatta fel, az nem az ő zsebére volt méretezve. Na meg, akkortájt honnan szerzett volna annyi deszkát s cölöpöt a sztyeppén. Kigondolta hát, hogy betonból fogja kiönteni a kútgyűrűket. A postán megengedték, hogy a vázhoz ingyen vihessen régi kábeleket, ezeket a kábelcsere után egyenest a sztyeppén szedte össze. A zsaluzatot először fából készítette, nehezen szerelte össze s mindössze egy alkalommal volt jó, a hiánycikknek számító falemez kézről kézre járt. Később, amikor már kitanulta, vaslemezből ütött össze két félkört — szorítókkal s csavarokkal, gondold, hogy félautomata gép és kész. S egyenletes, sima, azonos falvastagságú gyűrűk kerültek ki keze alól.
Ahogy Hlebodarovkában Kirjusa volt a veteményeskertek szülőatyja, a kútgyűrűk Kamalovtól származtak. A helyi szövetkezetben gyorsan méltányolták az útgyalu vezetőjének találékonyságát s kútgyűrűgyártó műhelyt rendeztek be — magánszemélyek akkoriban ritkán juthattak cementhez.
A szövetkezettől eljöttek Arif-abihoz, s próbálták rábeszélni, vegyen maga mellé segítőket, s lásson neki a kútgyűrű-öntésnek sorozatban. Jövedelmező dolog, mondták, és szükséges is. Bármennyire is csábító volt a könnyű kereset, Arif-abi nem állt kötélnek.
— A semmittevő mindig semmittevő marad, én azonban termelésben dolgozom — mondta akkor az elkeseredett Gülnafisznak.
Öt évig gyártott a szövetkezet kútgyűrűket, s kapkodták, mint a cukrot az egész járásban, de később, amikor már lehetett cementet kapni, befulladt az ügy, az emberek maguk öntötték a gyűrűket. S jóllehet azok, akik addig a gyűrűket gyártották, szép házakat építettek, nagy Ural motorkerékpárokat vásároltak belőlük, Arif sohasem érzett irigységet irántuk, soha nem bánta meg, hogy nem változtatott munkát. Mindig erős volt benne az a vonás, amit munkásöntudatnak neveznek.
S Garif fogja magát és mindent otthagy, azt hiszi, ahová megy, ott még a kerítés is kolbászból van. Pedig ott is dolgozni kell, de még mennyire, egyébként a jó munkáért most mindenütt jól fizetnek.
Garifnál nem kevésbé jól tudta: Keleten most nagy építkezések folynak, az állam nem sajnálja rájuk a pénzt, de mindig úgy gondolta, oda többnyire lelkesedésből, és nem ilyen nyíltan pénzt keresni mennek az emberek, hanem azért, hogy próbára tegyék magukat, képességeiket. Egy olyan nemes ügyhöz, mint ezek a nagy építkezések, kicsinyes számítástól vezérelve csatlakozni vétek, ebben biztos volt.
Ilyen gondolatok kínozták egész nap, s vigaszt ellenük csak munkájában talált. Senki nem tréfálkozott vele, még különösképp nem is kérdezgették, pedig sokan tudtak róla, na de észrevétlen maradhat-e Hlebodarovkában egy ilyen esemény? Igaz, néha arra gondolt, Nafisza talán ott a távolban észhez tér, hiszen mennyi dolgos lány utazott oda, tessék, a tévében majd mindennap látja őket. Vakoló vagy mázoló munkás lesz, vagy egyszer csak kitanulja a darus mesterséget, csak lenne hozzá kedve, nem olyan ördöngös tudomány az. Mert hát sem szakmája, sem elhivatottsága nincsen. Ki tudja, talán ez .a nagy ügy új húrokat is megpendít szívükben.
Szombatonként, fürdő után hosszasan elüldögélt Kirjusával a verandán a szamovár mellett, s makacsul egyre azt kérdezgette:
— Magyarázd csak meg szomszéd, honnét van bennük ez a kulák-tempó?
A mindentudó Pavlenko azonban válaszként csak nagyokat sóhajtozott.
A házat beborították téglával, s most ott állt fehéren, tisztán, örvendeztette a szemet, csak éppen nem Arif-abiét.
Még az ilyenkor szokásos vendéglátáskor, falatozva a zsíros kazah besbarmakot, nem szívből, hanem csak úgy illendőségből, mint házigazda mulatott, nehogy megsértse a mestereket a kiváló munka értékét jól ismerő Arif-abi.
Múltak a napok, várták a levelet s Gülnafisz egészen belebetegedett a várakozásba: hogy vannak, hogyan rendezkedtek be.
S végre megérkezett a várva várt levél. Egy vasárnap, Anyisza a folyóról hazafelé behozta a postát: újságokat, folyóiratokat, a háta mögött pedig egy levelet rejtegetett, tatár szokás szerint, szujuncsit, ajándékot várt ajó hírért. Gülnafisz-apaj örömében azonban majdnem elejtette a szamovárt, s tüstént hangosan olvasni kezdte a levelet.
A levél elején lányuk főként arról írt, milyen ruhát küldjenek utána, mert ott már hidegre fordult az idő, Arif-abi azonban türelmetlenül várta, mikor tér a lényegre, arra, hogy mit dolgoznak.
De a munkáról csak a levél legvégén esett szó, s ott is csupán futólag. Azok keresnek sokat, írták, akik már két-három éve ott vannak. „Miért, mit szerettél volna?" — gondolta Arif-abi. Az építkezések mind erdőben, tajgában vannak, férgek s szúnyogok felhője veszi körül őket, ezért egy faluban szállt meg, az ebédlőben mosogatólányként dolgozik, így legalább ingyen étkeznek Gariffal, s nem kell költeniük a kosztra.
Arif-abi nem várta meg a levél végét, váratlanul felállt, s lassan kiment a konyhából. Sokáig állt a tornácon, látszatra kedvtelve nézte, milyen ügyesen rakja kazalba a szomszéd az éjjel hozott szénát, valójában azonban ebből semmit sem látott. Tehetetlen dühében hirtelen néhány gyors lépést tett, letépte a kertkapura erősített postaládát, s széles mozdulattal messzire hajította, majdnem a fürdőig.
Szuan elcsendesedve figyelte, mit csinál gazdája, megértette, hogy ez az idő nem alkalmas a hízelgésre. S amikor Arif-abi a kertkaput maga után becsapva átment Pavlenko barátjához, az okos kutya erőteljes farkcsóválás közepette beszaladt a veteményeskertbe s sokáig bámulta, szaglászta azt a tárgyat, ami gazdája haragját kiváltotta.
FÖLDEÁK IVÁN fordítása
Egy fiatal taskenti íróról
Raul Mir-Hajdarov Nyugat-Kazahsztánban, Ázsia és Európa találkozásánál született, abban az évben — 1941-ben —, mikor Moszkvától nem messze, a volokalamszki országúton hősi halált halt apja, Mirszaid.
Raul nagy, sokgyermekes családban nőtt fel. Előbb egy kis vasútállomáson pályamunkásként, majd mérnöki beosztásban Északon dolgozott. Egyszóval Mir-Hajdarov keresztül-kasul beutazta a Szovjetuniót. Hét évig dolgozott a Montazshimzascsit trösztnél, s részt vett a hatvanas évek összes nagy közép-ázsiai és kazahsztáni építkezésén.
A neves szovjet próza- és drámaíró és közéleti személyiség, Kamii Jasen így mutatta be a fiatal írót a „Mi, fiatalok" című antológiában: „Egyesek szerint késő csaknem harmincévesen kezdeni a prózaírást, de ha az alkotó mögött sok kitaposott út és sok véghez vitt cselekedet van, ha van mit mondania, s azt frissen és érdekesen mondja, akkor nem késő."
A fiatal alkotók 1972-es területi találkozójára Raul Mir-Hajdarov kész elbeszéléskötettel érkezett Taskentbe. Feltűnést keltett, s egy müve megjelent a Zvezda Vosztoka című folyóiratban, a moszkvai Rodnyiki (Források) almanach révén pedig szélesebb szovjet olvasóközönség is megismerkedhetett vele.
Raul Mir-Hajdarov részt vett a fiatal írók VI. országos tanácskozásán, melyet 1975 márciusában tartottak Moszkvában. Három kisregény- és elbeszéléskötete jelent meg. Kisregényeit, elbeszéléseit központi és köztársasági folyóiratok közlik, rádiófelvételen rögzítik. Műveit internacionalista szellem hatja át. Ez mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy szülőhelyén, Martukban egymás mellett éltek oroszok és kazahok, tatárok és németek, ukránok és zsidók. Tőlük, szomszédaitól tanulta a nyelveket, onnét ered a müveit oly feltűnően átitató jóság.
Raul Mir-Hajdarov fiatal, irodalmi tapasztalata kevés, de ahogy pályáján indult, s amilyen felelősséget érez önmaga iránt, azzal a reménnyel tölthet el, hogy új, érdekes, érett műveket várhatunk tőle.
Raul Mir-Hajdarov jelenleg Taskentben lakik, egy köztársasági építőipari vállalat főmérnöke, s mindig úton van, akárcsak korábban.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/2. sz., 70-82. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése