Találkozások reggelente
A nagymama hat óra tájban szokott felkelni, amikor az utcán már zúgni kezdtek az autók Mostanában nem valami mély az álma; egész éjjel hol alszik, hol gondolkozik. Most haladt el az ablak előtt az első, bizonyára még üres trolibusz. Mindannyiszor kattog benne valami; a nagymamának úgy rémlik, hogy reggel eltört a kocsi. Nem ügyelnek azok kellőképpen a masinákra! Sok gépkocsi van, de nem vigyáznak rájuk...
Ma vasárnap van. Az előttük álló napot aggodalommal várta. Ez az aggodalom még tegnap kezdődött, és most egyszerre hatalmába keríti öreg szívét, A nagymama az utóbbi időben félt a vasárnapoktól meg az ünnepektől. Azelőtt, amikor falun élt, örült nekik, de mostanában félt. Vajon mi lesz megint például ma is? A veje tegnap későn jött haza, úgyhogy a lánya nem is beszélt vele. Megint külön háltak.
A nagymama a lábával tapogatózva csöndben megkeresi a papucsát. Beledugja a lábát, majd a köhögést visszafojtva - nehogy felébressze kis unokáját - azt suttogja: „Aludj, lelkem, aludj Isten kegyelmével. Ma nem kell oviba menni."
A kislány, az unoka - amattól, az első vőtől való - a nagymamával alszik. Amióta elválasztották, folyton betegeskedik. Gyakran előfordult, hogy a végkimerülésig bőgött, az anyja meg rögtön kikelt magából. Úgy az ágyra dobta, mintha nem is az övé volna. És mindez azért volt, mert ideges. Gyengék manapság az emberek idegei, sokuké egészen rossz. Ezeket gondolja, mialatt a takarót aládugdossa a gyermeknek, aki szétvetette magát az ágyon. Az ő számára most a vécébe vezető út a legfontosabb. Pedig csupán néhány lépés az egész. Csakhogy közben két ajtót is ki kell nyitni, és végigmenni a parkettán. A parketta meg nyikorog, ezen nem segítenek azok a futószőnyegek sem, amelyeket faluról hoztak ide. Külön őnekik szőtte. A lánya parancsolta levélben, amikor a falusi holmik divatba jöttek. Szó ami szó, akár divat, akár nem divat, szőnyegből sosem lehet elég.
Óvatosan kinyitja az ajtót a kis folyosó felé. Nesztelenül lépked a szőnyegeken. De a parketta mégis úgy nyikorog, mintha száraz nyírfakérget raktak volna alá. Hál' istennek, ők nem hallották meg. Most nekifohászkodva, még ezt a kis ajtót kell kinyitni. A kis ajtó is nyikorog, meg a kapcsoló is túl hangosan kattan. Úgy dönt, hogy nem gyújtja fel a villanyt, utóvégre a vécének van ablaka a konyha felé, félhomályban is lehet... Sőt így még jobb is. Az új vő az egész vécét teleragasztotta képekkel, azokon meg csupa pucér ringyó van. Ő mindig szégyell rájuk nézni ezekre az anyaszült meztelen nőkre. Ilyenek függnek itt mostanság. De mit lehet tenni? Az ő dolguk. A nagymama felsóhajt, és megint azon gondolkozik, mit is csináljon. Rendje-módja szerint le kellene ereszteni a vizet a kagylóba, de akkor olyan zajt csap, hogy az kész szerencsétlenség. Ha nem húzza meg, az is baj. A lánya leszidja a zaj miatt, a vő jneg azért haragszik, hogy ott marad a bűz, így hát ő nem is tudja, kinek a kedvére tegyen...
Megint fele-fele arányban dönt: nem az egész vizet húzza le, hanem csak egy részét, óvatosan, hogy ne csobogjon. A mosakodással nincs baj: azzal várni is lehet. Ugyanolyan nesztelenül visszamegy hat négyzetméteres szobájába, ahol az unokája alszik.
A lakásajtó felől éles, de rövid, szinte szégyenlős csöngetés hallatszik, A nagymama lélegzetvisszafojtva, lábujjhegyen odamegy a saját ajtajához. „Úristen, nem tudom, mit is csináljak! Ha nem nyitom ki az ajtót, akkor megint csenget, és mindenkit felver. De kinyitni se lehet. Legalább felébredne a vőm, és kijönne. Hátha őt keresik..."
Feszülten vár: hátha elmegy. Odalopózik az ajtóhoz, és hallgatózik. Nem, nem ment el. Világosan hallani lehet, hogy odakint van valaki. Akkor már jobb ajtót nyitni. Óvatosan, zajtalanul fordít egyet a kilincsen, és csöndesen megnyitja az ajtót.
Egy szürke pamutzakót viselő, csizmás, kopasz kis öregember, micisapkáját a kezében tartva, toporog az ajtó előtt.
- Erőt, egészséget! - köszön hangosan, a nagymama meg mind a két kezével azt inti: csendesebben, halkabban!...
A kis öreg arrább teszi a hátizsákját, és suttogóra fogja a hangját.
- Azért jöttem, hogy... Egyszóval Kosztyát keresem... Nincs itthon Kosztyentyin?
- Nincs, nincs.
- Hát hol van? Csak nem kiszálláson?
- Nem tudom, nem tudom, lelkem. Mán nem lakik itt.
- Elköltözött?
- El. Aztán te kicsoda-micsoda vagy?
- Én-e? Hát hogy is... Mondd meg annak a Kosztyentyinnak, hogy Szmolin kereste. Mármint Oljosa... No, engedelmet az alkalmatlankodásért.
- Isten áldjon!
A nagymama óvatosan beteszi az ajtót. Szerencsére senki sem ébredt fel. Hadd aludjanak Isten kegyelmével, ők is eltörődtek a héten - gondolja tisztelettel a vejéről, a lányáról meg a veje húgáról, aki egy másik városból jött, állást keres. Lám, már hatot mutat az ébresztőóra. Az öregasszony elmond egy imát, aztán leül unokája lábához. Nagyon rossz és kellemetlen így ülni, dologtalanul. Hisz munka van bőven, ők meg kilencnél korábban nem ébrednek fel. Lehetne kötögetni egy kicsit, de éppen elfogyott a gyapjú. Levelet kellene írnia a fiának, de a papír meg a boríték az ő szobájukban van. Le kéne menni tejért meg kenyérért, de a bolt csak hét órakor nyit. Egyelőre nincs mit csinálnia. A gondolatok maguktól körülveszik mindenfelől. És minden gondolata csakis körülöttük, a gyermekei körül forog. A fiai messzire vannak, de fáj értük a szíve. Az egyik tiszt, a hadseregnél szolgál, ő a legfiatalabb. A másik Szibériában él, még kamaszkorában ment el. Az egyik lánya Moszkvában van, a másik — a legidősebb egy telepen lakik. Annak a férje iparosember, nem iszik. Rájuk mindig szívesen gondol, mert jól élnek. Már őnekik is vannak unokáik. Az itteni lányát bezzeg jobban sajnálja, mint a többit, pedig itt van a szeme előtt. Úgy élnek, mint a cigányok. A lánya olyan lett, mint a piszkafa, és ezzel a férjével is szinte másnaponként összevesz. Az elsőtől részegessége miatt vált el. Ez a másik nem iszik ugyan, de valahogy olyan teddide-teddoda, tutyimutyi fráter. Anyámasszony katonája. Mégis zsémbel minden semmiség miatt. Pedig minek itt zsémbelni? Pénzük van, ehetnek-ihatnak, öltözhetnek. Hál' istennek, a helyzet is sokat javult: a boltok tele vannak mindenféle portékával. Azelőtt ha egy kevés kartont hoztak az üzletbe — sorsot húztak, kik vehetik meg. Most meg azt se tudják az emberek, mit vegyenek fel, és ezek is minden ünnepre kapnak ajándékot egymástól. Az ünnepek pedig szinte libasorban jönnek.
De a lányáék különben hogy vannak egymással? Többnyire úgy, mint a kutyák. „Hát erre tanítottam én?" — mondja magában keserűen a nagymama.
És eszébe jut a régi világ. Régi, de olyan világosan áll előtte ma is, mintha nem is múlt volna el. Azelőtt a férj sosem aludt külön a feleségétől, legfeljebb ha háborúba ment, vagy másutt keresett munkát. De most? Az asszonyok lusták gyermeket szülni, a férfiak meg elfelejtették, hogy kell a családot eltartani.
Mert hát micsoda férfi az, aki kevesebbet keres, mint a felesége!
Ekkor hirtelen elrestelli magát, hogy így csepüli az embereket. Szapora suttogással szidja magát, és eszébe jut az a levél, amelyet tegnap kapott faluról.
Sajnálat fogja el. Sajnál mindenkit, azokat is, akik most szenvednek, azokat is, akik már nem szenvednek többet. Lám, azt írják a levélben, hogy meghalt a szomszéd, pedig jóval fiatalabb volt, mint ő. Kilencvenéves koráig akart élni. Csak ne felejtsen megemlékezni róla a templomban. Ó, milyen sokat szenvedett az az ember! Meg is sebesült, és még meg is tépázták. Majd lenyúzták róla a bőrt a fogságban, a szemébe köpködtek.
Visszaemlékszik a saját férjére is, aki a legutóbbi háborúban tűnt el. Aztán eszébe jutnak a sógornői meg a sógorai és az anyósa. Szó ami szó, nem túl barátságos volt a megboldogult. De igazságos volt. Amikor a szamovárnál ültek, az első csészét az urának adta, a másodikat a fiának. A harmadikat pedig nem magának, nem is a kiskorú sógornőknek, hanem őneki, a menyének. Az apósa sem egy csapásra olvadt fel, de aztán mindig pártját fogta. Szigorú volt az öreg, az már igaz. Szinte restelli, hogy ez is eszébe jut, de amikor abba a házba került, valósággal borotvaélen táncolt. Egyszer, amikor sepregetett a házban, látja, hogy a lóca alatt egy ezüstrubel hever. Egyes-egyedül van a házban. Ostobaság tőle, hogy nem jött rá rögtön: szántszándékkal lökték azt oda, de azért uzsonna előtt odaadta a pénzt az öregnek: „Tessék, apám, a lóca alatt találtam." Hát hogy mennyire örült az ipa! Boldog volt! Megdicsérte, megsimogatta a fejét, mint egy kisgyermekét. A legidősebb sógornője nem fejhette a teheneket, mert az öreg őt, a menyet tette meg gazdasszonynak. Hosszú az élet, ó, nagyon hosszú, sok mindenre futja belőle.
A nagymama gondolatai folydogálnak egymás után, de egyszercsak megreccsent a parketta a folyosón, megzörrent a teáskanna a konyhában. Felébredtek, felkelnek. A nagymamának megint eszébe jut, hogy ma vasárnap van, tehát sétálnia kell a kis unokával. Erre máris fájni kezd a lelke. Észrevétlenül odamegy az ablakhoz, és lopva kinéz az utcára, arrafelé, ahol a telefonfülke meg a kis zöldségesbolt van. Megjött-e? Már megjött. Ott áll szegény szürke esőkabátban, a gallérja fel van hajtva. A kis unoka még alszik, de ő már ott áll. Minden vasárnap reggel ugyanígy elzarándokol, és várja, amíg a nagymama ki nem jön a kislánnyal az udvarra. De néha az anyja maga viszi sétálni a gyereket a kis parkba — olyankor a férfi a gallérja közé húzza a fejét, és elrejtőzik a telefonfülkében. És ott áll az üveg mögött, amíg el nem mennek mellette.
„Ó, kegyelmes Úristen!" - sóhajt a nagymama. Karjára veszi az álmos kislányt, és kimegy vele oda, őhozzá. Így kezdődik egy szokásos vasárnap reggel.
Tehát már kilenc óra van. Zorin lemegy a zöldségespince kis lépcsőjén. Ott lent állni nem annyira restellni való. A boltot tizenegykor nyitják, és ott lent csak a legkíváncsibb járókelők fogják észrevenni. Az ördög tudja, mi kell nekik! Hát nincs egyéb dolguk, nincs mivel törődniük Olyan kevés a gondjuk-bajuk? Úgy bámulják az embert, mint egy masztodont...
Innen jól látja egykori lakásának ablakait. A konyhában most kinyílt a szellőztetőablaK, tehát Tonya meggyújtja a gázt, és felteszi a teáskannát. Vagy talán az új lakó füstöl ott.
Zorinnak keserűen fáj, hogy Ljalka, a lánya meg ez az új lakó együtt, egy lakásban... A szájaíze is keserű a sok cigarettától. Pedig nem dohányzott tizenhárom hónapig. És ma egyáltalán nem is kivánta. Ha füstöltek körülötte, az ugyanúgy bosszantotta, mint ez a tolakodó bámulás. Eszébe jut az a nap, pontosabban az az éjszaka, amikor megint szippantott ebből az átkozott méregből — utána pedig még ádázabb szenvedéllyel bagózott. Megint valami ünnep volt, plusz két pihenőnap, tehát az egész héten egy sor téglát se raktak le az építkezésen. Ó ezek az ünnepek! Zorin vendégségbe ment a feleségével Golubjovhoz. Eléggé tisztességesen kezdődött az egész. Egy hölgyike, Golubjovék rokona hol idegesen vihogott, hol hirtelen büszkén elhallgatott. Egy jampec Beatles-lemezeket tett fel, valaki minduntalan mélyenszántó bölcsességeket akart mondani. Aztán meglehetősen hamar pokoli ivászatba csapott át az egész, valaki valakivel ott topogott a zenegép alatt, valaki valakivel gajdolt valamit, Zorin pedig átment a szomszéd szobába, és leült egy karosszékbe. A részeg Golubjov utánament, és csukladozva átnyalábolta.
— Ör-r-regem, itt három szoba van. Azok ketten már bezárkóztak, hát mi m-mik vagyunk? Kekünk nem szabad?! Van egy ötletem... Én m-már úgy meguntam a magamét, mint a nyavalyát. Ha akarod, cseréljünk. Persze csak mostanra.
Zorin kijózanodott, és összehúzta magát. Valami remegni kezdett benne. Az volt a legrosszabb, hogy Golubjov felesége tánc közben túl szorosan simult a partnereihez. Zorin egy percig úgy nézett Golubjovra, mintha emlékezetébe akarná vésni bárgyú mosolyát. Majd hirtelen felugrott a karosszékből, és teljes erejéből a pofájába csapott... Golubjov fejjel a ruhásszekrénynek repült. Zorin erőlködve próbált visszaemlékezni arra, hogy mi történt aztán, hogy ment el -otthagyva a feleségét -, hogy ivott még valahol valakivel, és hogyan kért cigarettát egy útjába akadó legénytől. Golubjov másnap beállított egy palackkal, és sokáig ráncolta a homlokát, amikor Tonya epésen így oktatta Zorint:
— Legalább bocsánatot kérnél tőle!
Zorin összeszorította a fogát, és nem szólt semmit. Amikor Tonya elment, Golubjov elővette a magával hozott konyakot a hármastükör mögül.
- Öregem, nem kell bocsánatot kérned. Igazad volt. Disznó vagyok, de mi köze ehhez a szekrényünknek? Olyan siralmasan néz ki...
Szinte lehetetlen volt tovább haragudni rá. Zorint sokáig bosszantotta, hogy finnyás szánalmat érez iránta. Egy alkalommal hirtelen felindulásában kitálalta Tonyának ezt az egész undorító históriát, az asszonyban pedig egyszeriben felágaskodott a féltékenység. Igaz, ő mindmáig úgy véli, hogy ez a féltékenység nem volt őszinte, ő most is biztosra veszi, hogy a felesége csak megjátszottá az egészet.
Zorin megint az órájára néz, már kilenc óra húsz.
Az olyan nők, mint Tonya, először demagóg módon a férjüknek tulajdonítják a saját bűneiket, majd ezt megszokják, és aztán már egészen őszintén hiszik, hogy a férjük csalja őket. Ó, istenem, igazán milyen csábosak... A legényélet arra késztette Zorint, hogy még gyakrabban járja a vendéglőket. így aztán gyakran lát ilyen jeleneteket: néhány nő férfiak nélkül ül egy kompániában. Összegyűlik hat-nyolc hölgyike, összedobnak három-három rubelt, és elmennek a vendéglőbe ebédelni. Élvezettel beszélnek a férjükről. Ilyenkor, kivált a portói bor után, valahogy nem veszik észre többé a körülöttük levőket, egészen fesztelenek lesznek, és versengenek a szellemességben.
„Tudjátok, kiderül, hogy..."
„Az semmi, hanem ezt tudjátok-e?"
Tegnap, amikor akaratlanul kihallgatta egy ilyen társaság csevegését, szokatlan hangot hallott:
- Etetni kell őket.
De az, aki úgy vélte: a férfiakat jól kell kosztolni azért, hogy kevesebbet igyanak, olyan ijesztő kisebbségben maradt, hogy nyomban elhallgatott. A többiek egyesült erővel nekirontottak:
– Majd fogom én etetni azt az idiótát!
– Még csak az kéne!
– Ha megjön a munkából, kezébe veszi az újságot, te meg robotolhatsz, mint a gép. Csak fehérnemű mennyi van!
- Ne is hallgassatok rá! Hisz ő szerelmes a Szlavikjába.
Kiderül, hogy ha az asszony Szlavikot, vagyis a saját férjét szereti, az egy ilyen vidám társaság szemszögéből már nem modern dolog. Tonya mindig azzal vádolta Zorint, hogy érzéketlen, sőt tiszteletlen a nőkkel szemben, és... végül azzal, hogy beleragadt a Domosztrojba (A régi orosz családi életre vonatkozó szabályzat - a ford.). Ha senki sem volt a közelben, Zorin mindjárt felfortyant: „Domosztroj! Legalább olvastad azt a Domosztrojt?" „Nem olvastam, és nem is akarom olvasni." „Hát azt tudod-e, hogy a Domosztroj a férji hűséget hirdeti?" De Tonya ilyen finomságokba már nem képes behatolni, és őszintén meg van sértődve férje zsarnoki viselkedése miatt. Minden veszekedésük így kezdődött. Zorin végül megtanulta, hogy engedjen az asszonynak, és úgy cselekedjék, ahogy ő akarja. Megtanulta, hogy nem kell vitatkozni, jobb ráhagyni mindent. De ez nem mentette meg a bajtól sem őt, sem a feleségét. Az ellenállás szívós szokása, az örökös félelem, hogy mindenki fondorkodik ellene, még a tulajdon férje is, az állandó készenlét a védekezésre, ami aztán agresszivitássá változott - mindez arra késztette Tonyát, hogy minden esetben tiltakozzon, Zorin egyszer a kísérlet kedvéért elhatározta, hogy nem ragaszkodik a magáéhoz, csakis úgy cselekszik, ahogy Tonya akarja. És mi lett? A domosztrojizmussal meg a zsarnoksággal való vád helyett megjelent valami egészen váratlan gúny: „Micsoda férfi vagy te? Nem tudtad megvédeni a magad igazát. Nem kellett volna rám hallgatnod!" „De hisz zsarnoksággal vádoltál!" „Igen?" És így tovább. Zorin alaposan tanulmányozta ennek a furcsa helyzetnek minden részletét. Eleinte dühöngött és sajnálta magát, de apránként megszokta ezt a kilátástalanságot, megtanulta programozni nemcsak a saját, hanem az asszony viselkedését is. És ekkor - az a história Golubjovval... Helyesebben azzal a fiúval...
Már tíz óra van. Hamarosan jönnek, hogy kinyissák a boltot, úgy kell tennie, mintha padlizsánért jött volna. A szemközti házban valaki teljes hangerővel bekapcsolta a magnóját, és a hangszórót a nyitott szellőztetőablakba tette. Miért? És miért kell hallgatnia ezt a zenebonát? Zorinnak, aki csendről ábrándozik? Mai kaukázusi-ukrán dallam - orosz kiejtéssel. Zorin agyában ez életének azzal a — véleménye szerint — szégyenletes szakaszával asszociálódik, mikor válófélben voltak. Az a pattanásos fickó korát meghazudtolóan kitartó volt. Majdnem mindennap ott lődörgött a ház körül, mégpedig mindig azzal a hülye táskarádióval.
Tonyának bizonyára tetszett ez az üldözés. Sőt ez már biztos. Nemcsak szórakoztatta, hanem hízelgett is mérhetetlen hiúságának. Hát hogyne - valaki szerelmes belé! Noha balzaci korban van (Célzás Balzac A harmincéves asszony című regényének hősnőjére. Balzac korában egy harminceve, nő már csaknem öregnek számított - a ford.), mégis szerelmes belé valaki. Nesze, férjecském, ezt a békát nyeld le! Ha te szidsz, ha pimaszkodsz, ha részegen jársz haza, ha hiába várok tőled egyetlen kedves szót is, hát akkor - nesze neked! De vajon milyen okot adott erre az üldözésre?
Zorin elpirul, undorítónak találja ezt az elkésett izgalmát. Az a legvalószínűbb, hogy a könyvtárban való szokásos kacérkodás volt az ok. Tonya talán megengedte neki, hogy melléje üljön az autóbuszon, talán a szemébe is nézett egy halvány mosollyal - kell ennél több egy zöldfülű suhancnak, aki majd eleped a nemi vágytól? Zorin biztosra veszi, hogy ezeknél a viziteknél nem jutott tovább a fickó. Tonyának van józan esze. Neki az is elég, hogy valaki szerelmes belé. De hát mi a különbség? Csak gyávaságból nem ment tovább - félt. Következetlensége csak még inkább bizonyítja eredendő romlottságát. Vajon a bűn megszűnik bűn lenni attól, hogy nem realizálták? Ő, Zorin mindig hű volt a feleségéhez. Szerette. Mindig utálta a hölgyek trükkjeit, ki nem állhatta azokat a nyílt célzásokat, a szembejövő, teljesen ismeretlen nők pillantásait, azokat a hunyorításokat, halvány mosolyokat. Romlatlan, normális nők nem néznek ismeretlen férfiak szemébe. Azok normálisan mennek az utcán. A férfiak aljassága, mocska nem tapad hozzájuk - ők a legundorítóbb környezetben is tiszták maradnak. Vajon hány ilyen nő van? Az a pattanásos melák annyira elpimaszodott, hogy egyszer bemászott abba a homokozóba, ahol az ő kislánya játszott. Egy másik alkalommal pedig betolakodott a lépcsőházba, sőt felment a pihenőre is. Zorin éppen kivitte a szemetesvödröt, és alig tudta megállni, hogy a pasas kobakjára ne borítsa. „Ide hallgass, apafej — mondta akkor Zorin. — Ha még egyszer meglátlak itt, kidoblak oda, ni! Érted?! Fejjel lefelé!" A fickó kihívóan és vakmerőén nézett Zorinra. Az is reggelente járt ide... Zorin nyakon ragadta, mint egy toklyót, levitte, aztán könnyedén kilökte a kapun: „Takarodj!" Az ipse egyszeriben felocsúdott és nekibátorodott.
Jaj, milyen undorító volt az egész!... Zorin aznap nem tudott uralkodni magán, bevette magát abba a bizonyos vendéglőbe, későn ment haza, aztán vadul vállalóra fogta a feleségét, sőt meg is pofozta. Az asszony elvítette a kijózanítóba. Ő meg lármát csapott ott. Pucérra vetkőztették, hozzákötözték az ágyhoz, a kijózanítóbeli hölgyikék csak gúnyolódtak rajta, mikor könyörgött, hogy oldják el. Soha sehol nem érzett annyi megalázást, keserűséget. Azt kiabálta, hogy szétzúzza a fejét a falon, ha nem oldozzák el, ha nem adják vissza a ruháját, de azok csak csúfolódtak vele. Kétségbeesésében csakugyan a falba verte a fejét - erre a nők odahívtak még valakit, és valami injekciót adtak be neki...
Ó, istenem!.., Hát honnan tudod, te málé, hogy csakugyan nem volt semmi köztük? Hogy az a tökfilkó nem... Pfuj!
Zorin köp egyet-kettőt, valahányszor eszébe jut az a bibircses pofa. Gyermekkorában, amikor A kapitány lányát olvasta, ugyanúgy gyűlölte Svabrint. De miért? Vagy őneki valóban a szkizofrének közt van a helye? Ugyanazok a pattanások, ugyanaz a táskarádió, ugyanaz a nylonkabát, csak most még rőtes pofaszakállféle is járult hozzájuk. A fickó itt áll az ő, a Zorin telefonfülkéje mellett, cigarettát szívogat, és ugyanoda bámul, ahová ő.
Zorin kilép búvóhelyéről. — Ide hallgass, apafej!...
A fickó ijedten hátranéz.
— Vesztettél. Sajnállak, de te is rossz lóra tettél...
A legény sietve távozik. Ugyanekkor kinyitja a boltot egy termetes néni, aki ismeri Zorint. A férfi besurran a húgyszagú telefonfülkébe, hogy ne kerüljön a néni szeme elé, és bánatosan néz oda, a ház sarkára. Már tizenegy óra van. Csak nem betegedett meg a nagymama?! Most, most... Ki kell jönniük, ki kell... Megtehetné, hogy erőszakkal behatol a lakásba, félrelöki Tonyát, és csak azért is bemegy a volt lakásába. Még csak el sem cserélte, hanem egy szállóba költözött. Beszélhetett volna korrekt módon Tonya új férjével, megegyezhettek volna, a kislányt meg elvihette volna valami gyermekotthonba. De ő nem akarja, hogy a lánya sírjon. Tonya teljesen megháborodott, hallani sem akar róla, Zorinról, nem tartja a gyermeke apjának. Azt hajtogatja, hogy végre fellélegzett, szabad; hogy jól ment férjhez, hogy szeretik egymást. Szerelem? Ó, istenem... Szerelem. Utóvégre meg kellene már érteni, hogy a szerelem csak fiatalkorban szép, jó és helyénvaló. És egyszer, csakis egyszer. Ők meg negyven-ötven éves korukban is várják a szerelmet, amikor már mindennek vége, és együgyűen szerelemnek nevezik a megszokott kejelgést... Meg kellene már valamikor érteniük a mindkét nembéli szerelmeseknek, hogy a gyermek megszületése után mindenféle más „szerelem" — árulás. És talán mindenki képes a szerelemre? A legtöbben szerelemnek tartják a szeretés vágyát meg azt, amiről azt mondják: tetszik. Mivel nincs meg bennük a szeretés képessége, a partnerüktől várják a szerelmet. Kell nekik ez a szerelmesdi még a gyermekek megszületése után is. Mit nekik a gyermekek ?! Fütyülnek ők a gyermekek szenvedéseire! Például azok az apák, akik a tartásdíj elől bujkálva úgy szökdelnek ie-oda az országban, mint a bakkecskék. Szerencséjük, hogy bármikor bárhová elszegődhetnek. °k mai nőben az asszonyi hiúság erősebb az anyai érzésnél. Tonya nem tartozik a kisebbséghez. Zorin tudja, hogy az asszony nemegyszer feláldozta Ljalka jólétét a saját ostoba önérvényesítése medvéért. Megdöbbent, amikor erre rájött, mert ez a felfedezés megrázta amúgy is felzaklatott bensejét. Már nem tudta úgy szeretni, mint azelőtt.
És Tonyának most újabb szerelme van. Persze hazudik, ez megint csak játék, szánalmas és erőltetett. Tonya mindig maradisággal vádolta őt, valahányszor a szerelemről meg a családról vitatkozott vele. Tonya úgy tartja, hogy az asszony okvetlenül legyen szabad és független De lehetne bárki is független a lelkiismeretétől? Vagy végtére is — az anyai vagy az apai kötelességtől?
Á, ezek a széltolók, akik feláldozták a gyermekeiket azért a hírhedt — kocsmaszagú és szomorú — szabadságért. Ő aztán úgy ismeri az ilyeneket, mint a tenyerét. Az ilyennek teljesen mindegy, hogy kivel és hol hál, kivel és hol iszik, mennyit és hol dolgozik. Igen, Zorin jobban ismeri az ilyen alakokat, mint bárki más. A felesége vagy az élettársa könnyen lecsukatja, az illető pedig ül vagy két évet, aztán mintha mi sem történt volna, beállít hozzá, megint eszik-iszik az asszony költségére, amíg a hullaházba nem kerül, vagy vissza a börtönbe. Tegyük fel, hogy betegek, tőlük nincs mit várni. De Golubjov... Honnan veszi éppen ő ezt a cinizmust, ezt a fogyasztói viszonyulást a világhoz, a nőkhöz, sőt önmagához?! És vajon nem az olyanok, mint ő, vajon nem mi magunk fertőzzük meg felelőtlenségünkkel a saját feleségünket, nővéreinket és gyermekeinket? Amikor a nő nem nélküli, semleges lénnyé változik, akkor ez talán még nem is olyan undorító, mindenesetre Tonyának ez nőiesen sikerül, tehát nem olyan nagyon undorítóan. Ámbátor — ki tudja?...
Az emancipáció — gondolja Zorin — olyan dolog, amit szándékosan agyalt ki valaki. Hisz eleve feltételezi az egyenlőtlenséget. De hát lehet egyáltalán szembeállítani az embereket ennek a hajmeresztő formulának az alapján: férfi — nő?! Ez bűn volna! Csak kétféle ember van: jó és rossz. Mert hát okos és buta a férfiak közt ugyanannyi van, mint a nők között.
Így morfondíroz Zorin, a másodpercmutató meg alig mozdul előre az óráján.
Ljalka... Szinte megpattan a mellében valami, amikor a kislány szökdelve kiszalad a sarok mögül. Utána előjön Tonya, és Zorin majdnem sírva fakad: megint nem ölelheti meg, nem csókolhatja össze, nem szoríthatja a vállához a lányát. Nem, nem kockáztathatja meg azt a durva, útszéli jelenetet, amikor a gyermeket kirángatják a kezéből, és a rikácsolás, a szitok megállítja a járókelőket. Nincs mit tenni — megnézi őket a fülkéből, aztán észrevétlenül elmegy ... Éljen! A nagymama! A nagymama, Zorin volt anyósa szintén megjelenik az udvarban. Ő jól tudja, hogy Zorin ott vár a fülkében, és mindent elkövet, hogy találkozhassék a lányával. De vajon mit akar csinálni Tonya? Úgy látszik, hogy munkába megy. Vagy boltba? Mint mindig, agyon van sminkelve. És siet, mint mindig. És mint mindig, most is konfliktusa van Ljalkával, kíméletlenül nevelik egymást.
— Rögtön dobd el azt a vacakot!
De Ljalka nem akar megválni attól a kis konzervdoboztól, amelyet az udvaron vett fel.
— Kinek beszélek? Dobd el, de rögtön!
Ljalka nem szól semmit. Zorinnak elszorul a szíve, amikor Tonya az egyik kezével megragadja a kislány karját, a másikkal keményen rácsap a popsijára. Ljalka sír.
— Te nyavalyás, hát fogsz nekem szót fogadni, mi?! Fogsz nekem szót fogadni?!
— Mama, mama... — Ljalka most már fuldoklik a sírástól. — Mama, ne bánts, mama.
— Fogsz nekem szót fogadni?! — Újabb sorozat csattog a kislány fenekén, behallatszik még a fülkébe is, és Zorin megcsikorgatja a fogát. A legszívesebben kirohanna.
— Szót fogadsz?!
— Igen, igen, mama: Mama! Mamácska...
Ó, ez a gyermeksírás, ez a drága kis hang: „Igen, igen, mama..." Lányának könnyei messziről is égetik Zorint, fulladozik a sajnálattól, amelyet ez iránt a védtelen kis teremtés iránt érez. Egészen megdöbbenti, lesújtja, hogy így, minden ok nélkül megverik ezt a teremtést, az ő kislányát. Az undorral vegyes gyűlölet, amelyet volt feleségével, ezzel a kegyetlen nőszeméllyel szemben érez, nyomasztóan nehezedik a szívére. Nem tudja tovább türtőztetni magát, kirohan, és majd ő ken le néhány pofont az asszonynak...
— Te kis nyavalyás! - Tonya szinte odalöki a síró gyermeket a mellettük tébláboló nagyrnama keze közé. Aztán vissza se nézve elmegy, eltűnik egy mellékutcában.
„Nem szereti a gyermeket — suhan át Zorin forró fején. — Nem szereti... Nem dühödött volna fel ennyire, ha szeretné..."
Fogát összeszorítva kilép a fülkéből, és a homokozó felé indul. A nagymama igyekszik megnyugtatni a kislányt, és nem látja őt, Zorint, aki tőlük három lépésnyire megáll, és mindenről megfeledkezik a világon. Minden, minden eltűnik, minden feledésbe merül: az a szálló is az örökös lármájával, a kórterem is az elmegyógyászaton. A fáradtság is, a keserűség is. Boldog.
A kislány bizonyára megérezte, hogy ott van az apja, a nagymamánál hamarább észreveszi Zorint. Nem tudja, mit csináljon, csak néz rá. „Papa, papa" — sóhajtja hüppögés közben, és feléje indul. Zorin a karjára kapja.
„Hej, Ljaljuskám, drága kis Ljaljuskám, hát mit csináljunk mi ketten, jányom?! No ne sírj... Itt van egy új nyuszi. Hogy kék? Hát igen, néha még ilyen kék nyuszkók is akadnak. Nem kell bőgni, Ljaljuskám."
A fájdalom, a kétségbeesés és az értetlenség fintora az öröm szülte mosollyal váltakozva még mindig nem tűnik el a kisírt kicsiny arcról. Zorin előveszi a zsebkendőjét, és a saját könnyeinek szabad folyást engedve, megtörölgeti kislánya orcáját, aztán a másik karjával hálásan magához szorítja a nagymama csontos vállát. „Fütyülök arra, hogy a ráérők nézik, mindenre köpök. Igazam van, Ljalka?"
A gyermek kis teste még mindig remeg.
— Papa! Többet sose mégy el? — szól lassanként megnyugodva a kislány. És Zorin erősen magához szorítja az életnek ezt az egyetlen hűséges, drága, de oly védtelen kis darabját.
MAKAI IMRE fordítása
 |
| Viktor Popkov rajza |
Néhány szó Vaszilij Belovról:
Sz. 1933, Tyimohina. Orosz író. Először kolhozban dolgozott, később ácsmesterséget tanult 26 éves, amikor beiratkozik a moszkvai Gorkij Irodalmi Főiskolára. 1961-től jelennek meg kötetei. Egyes kritikusai "új Solohovként" is emlegették. A századfordulón mindinkább az orosz nacionalizmus álláspontjára helyezkedik. Néhány, magyarul megjelent munkája: Éneklő kövek (Európa), Neveljünk Spock doktor szellemében (Magvető), Búcsúhalom (Magvető), Mindenféle állatokról (Móra).
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 1. sz., 106-113. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése