A mesék világa (5)

Litván folklór

Az áfonya-lányka

Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Nem volt gyermekük egy sem. Egyszer az anyó, ahogy a répát vágta, elvágta a hüvelykujját. Fújta, fújta, míglen kifújta belőle Hüvelyk Matyit. Örült nagyon az apó meg az anyó, hogy van már bojtárjuk. Ki is hajtotta a bojtár a tehenet, disznót, bárányt és velük tartott a kutyus is.

Terelgeti a nyájat, egyik dombról a másikra, mikor egyszer csak talált egy áfonyaszemet. Fújta, fújta, míglen kifútt belőle egy kislányt. Nagyon örült, hogy most majd lesz egy húgocskája, Áfonyaszem. Szép házikót épített neki, s odaköltöztette. Napközben együtt legeltettek, éjjelre meg Hüvelyk Matyi bezárta a húgát a házba és a lelkére kötötte:

– Nehogy beengedj a házba valakit, Áfonyaszem. Ahogy holnap megjövök, hozok neked egy falat kenyeret, édes tejszínt és egy darab szalonnát.

Na, úgy is tett. Reggel megjött, hozta a darab kenyeret, az édes tejszínt és a szelet szalonnát. Bekiabált akkor az ablakon:

– Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskédet, hadd adjam oda neked a falat kenyeret, az édes tejszínt és a darab szalonnát!

A lány kinyújtotta kezecskéjét és mindent bevitt a házba. Megette, aztán mentek együtt legeltetni. Játszottak, bolyongtak, s Hüvelyk Matyi nagyon boldog volt, hogy ilyen húgocskája van.

Este újra hazahajtottak, s Hüvelyk Matyi rázárta a lányra az ajtót. S újra intette, figyelmeztette:

– Csak senkit be ne engedj, várj meg, míg újra kihajtunk. Ha szólítlak: „Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskédet: hadd adjam oda neked a falat kenyeret, az édes tejszínt és a darab szalonnát!" – akkor nyújtsd ki a kezecskédet.

Meghallotta a farkas, hogy Hüvelyk Matyi kitanította Áfonyaszemet. Ahogy a fiú eltűnt, odasettenkedett a farkas és vastag hangon így szólt:

– Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskéd: falat kenyeret kapsz, édes tejszínt és darab szalonnát!

A kislány így felelt:

– Nem az én bátyám, nem Hüvelyk Matyi vagy te: az én bátyám kedvesen, lágyan beszél, nem ilyen durva, érdes hangon.

Elment a farkas a kovácshoz és megkérte, lapítgatná meg a nyelvét. Kérdi a kovács:

– S mi lesz a fizetségem?

Feleli a farkas:

– Adok egy-egy mérő babot meg borsót!

A kovács az üllőre helyezte a farkas nyelvét, s úgy meglapogatta, hogy még a vér is kiserkent belőle. A farkas fájdalmában majd a világból rohant ki. A kovács meg kiabál:

– A fizetség!

A farkas meg, ahogy a kerítéseken át ugrált, eleresztette a bűzét.

– Nesze, a mérő babod!

Árkon-bokron át rohant, s eleresztette a bűzét:

– Nesze neked, a mérő borsód!

És egyenesen futott Áfonyaszem házához. Megáll az ablak alatt és selypegi:

– Áfonyaszem hugicám, nyújtsd ki fehér kezecskédet: falat kenyeret kapsz, édes tejszínt, darab szalonnát!

A lányka azonban újra megtagadta:

– Nem az én bátyám, nem Hüvelyk Matyi vagy te: nem szépen beszélsz, selypegsz, az én bátyám kellemetes hangon szólít.

Mérges lett a farkas. Elrohant a rókához és kérleli:

– Róka koma, segíts becsapnom a lányt.

Odaügetett hát a róka az ablak alá, és lágy hangon így szólt:

– Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskédet: falat kenyeret kapsz, édes tejszínt és darab kenyeret.

És kinyújtotta a lány a kezét, s annál fogva kirántotta a farkas a házból és felfalta. Mikor aztán megjött Hüvelyk Matyi, kiáltozott az ablak alatt:

– Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskédet: falat kenyeret kapsz, édes tejszínt és darab szalonnát!

De a lánynak hűlt helye.

Sokáig hívogatta a bátyja. Leakasztotta akkor az ablakot, bemászott a házba. Keresi, keresi Áfonyaszemet, de sehol nem leli, csak a fogasra akasztott kendőjét találja. Sír, zokog Hüvelyk Matyi, aztán fogta a kendőt, s felakasztotta magát a fűzfára. Hazaloholt a kutya s ugat:

– Vau, vau apó, vau, vau, anyó, a mi Hüvelyk Matyink felakasztotta magát Áfonyaszem miatt a fűzfára, s most ott himbálódzik!

Kikergette az öregasszony a kutyát:

– Takarodj, Hüvelyk Matyi kint legeltet a réten!

Berohant a disznó:

– Röf, röf, apó, röf, röf, anyó, a mi Hüvelyk Matyink felakasztotta magát Áfonyaszem miatt a fűzfára, s most ott himbálódzik!

– Huss ki! A mi Hüvelyk Matyink legeltet!

Ugrabugrál a kecske:

– Me-e-e, apó, me-e-e, anyó, a mi Hüvelyk Matyink felakasztotta magát Áfonyaszem miatt a fűzfára, s most ott himbálódzik!

– Sipirc kifele! A mi Hüvelyk Matyink legeltet!

Jött a tehén és mondja:

– Mu-u-u, apó, mu-u-u, anyó, a mi Hüvelyk Matyink felakasztotta magát Áfonyaszem miatt a fűzfára, s most ott himbálódzik!

Akkor végre így szólt az anyó:

– Eridj már, nézd meg, mi történik ott, az összes állat idesereglett, s béget, bőg, ugat.

Ment az apó, hívja Hüvelyk Matyit, hívja, de mindhiába. Kereste mindenfelé, s végül meg is találta, felakasztva a fűzfára.

Hát így maradtak megint az öregek pásztor nélkül.

BOJTÁR ENDRE fordítása

Árpa kalásza

Árpa kalásza

Megszólalt halkan:

– Súlyosabb nincsen

Az árpaszemnél.

Üstöke bólong,

Mondja a komló:

– Okos vagyok ám,

Ügyes, nagyon is.

Hordóban erjed,

Szól az élesztő:

– Nélkülem ugyan

Mit kezdenétek?

Feleli nékik

A rozs a csűrből:

– Hallgassatok már,

Ej, mi beszéd ez!

Ha sikerül majd

Összekerülnünk,

Egyformák leszünk,

Bizony, testvérek.

Gazdag – dicsekszik,

Az erős – harcol,

Ha ifjú – ölel,

Megvénül – eldől.

TANDORI DEZSŐ fordítása

Lány a malomnál

Forogj, malomkő,

zakatold halkan,

hogy nem vagyok magamban.

Őrölni voltam,

búsat daloltam,

járt a malomkő gyorsan

Ne haragudj rám,

egyetlen társam,

boldogtalan a sorsom.

Bizony, ha tudnád,

malomkő, szentem,

én otthon nem pihentem,

hanem a sárban

csúszkáltam térden,

görnyedt a hátam

a jeges vízben

keserű, rossz világban.

VERESS MIKLÓS fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 70-72., 75., 76. l.

Alekszandr Tvardovszkij verseiből

Oleg Verejszkij rajza a
Vaszilij Tyorkinhoz

Pilótasapkában, mezítláb

Pilótasapkában, mezítláb, 
hátán lapos, rissz-rossz batyu, 
pihenőt tart s a fejadagját
eszegeti egy kisfiú.

Kenyér gyürkéje s krumpli, két szem — 
szigorúan kiadagolták. 
Mint egy nagy, markából egészen 
úgy rakja szájába a morzsát.

Az úton a gép egymást éri, 
kocsi kocsi hátán halad. 
Eltűnődve ránéz egy férfi:
—  Fiúcska, ugye, árva vagy?

A gyerek arcára, szemére 
árnyék ül, szomorú harag. 
Mindenki ugyanarról kérdez, 
ugyanarra kíváncsiak.

Majd arcodat kutatva lassan, 
mielőtt szól, vár egy picit.
—  Hát, árva. — S azon pillanatban:
—  Bácsi, inkább adj egy cigit.

1943

RATKÓ JÓZSEF fordítása

Akkor, túl a határon

Akkor, túl a határon, a háború vége felé már,
A pusztulás porában,
hol a tűzvészek füstje leszáll,
Ismeretlen erővel
orgonaköntöst vett az a táj,
Amilyent otthon
nem láttunk sehol, soha tán. 
Fürtjük nagyobb volt,
teltebb és húsosabb, mintha 
Tisztább lett volna fajuk,
így nőttek habkönnyű-kerekre. 
Bár úgy tetszett,
lágyabban nőnek, illatosabbra 
A mi hazánkban —
a Sesupa-pataktól keletre. 
De ezeket tördeltük,
téli rabságból kitörve, 
Át városokon, falukon,
kerteken, országutakon, 
Vörösen, fehéren
gomolyogtak az épen 
Maradt házak
s a füstös, fekete rom előtt. 
Úgy tűnt, a virágok
nem hajtottak ki sok éve, 
És csupasz ágaik ott
meredeztek az égre, 
Álltak, s éppen a mi
jöttünkre vártak, 
Hogy egyszerre mutassák
maguk a világnak. 
Néhol a bokrokat
egy templom vagy villa előtt, 
Vagy az útszélen,
rozoga kerítések tövében 
Érte el a tűz,
rájuk döntöttek égő szemetet, 
Porba taszították
sok tonnás gépek, kerekek... 
S melegen, sűrűn, részegitőn
illatoztak az orgonafák, 
Szárazon, eleven,
kegyetlen hőségtől aszottan, 
Álltak, csak álltak
a tavaszi Európa felett, 
S illatuk holttestek illó
szagával keveredett. . . 
Akkor, túl a határon
gondolni, hinni akartuk, 
Hogy a háború moraja
fáradt Földünk felett elzúg, 
S visszahozzák az évek
friss békéjét, teljes vigaszát, 
Nem támadnak rája
bombák és hadigépek...
Mindenkinek, nekünk is
jogunkban állt a béke álma,
Nekünk, s a nemzedékeknek tovább, 
Mert minket háborúba
nem vitt harci dicsőség vágya, 
Hanem, hogy tavasszal
a Földön kinyíljanak az orgonák.

1951

SZENTMIHALYI SZABÓ PÉTER fordítása

A két Oka

Van egy Oka, 
s nem ilyen még. 
Más folyó maga, 
s körben más a tájék.

Tajgák soka 
s komor partok a 
környező képek. 
Ám ez az Oka 
tovasuhan, tova, 
mint gyermekévek.

Zátonyt feled, 
fut kanyarogva, 
s tudom, melegebb, 
melegebb, gyerekebb kedves a sodra.

Kedves, akár 
minden körülötte: 
a föld, a táj, 
amelynek szülötte, 
s mely dalba vette.

Ártér zizeg: 
hajlanak füzek, 
s füzekig nyúlva 
rétek szelíde. 
Majd lefut ide meggyfa, szilva.

Szabad partjai 
fények a tájban. 
A tajgai, 
a tajga-alkonyi 
hűvös homályban.

Ilyen Oka van 
Szibéria mélyén,
 s nem ismerik sokan, 
tudja csak verőfény, tudja eső, 
tudhatja zápor, 
hogy milyen dicső — 
a faúsztatáskor.

Csak emberfia 
ma kevés volna 
emlékezni a 
hazai folyóra...

Szibériai 
Oka habjai 
torlódjatok morajba, 
mely erővel teli, 
s hall a távoli néma, irkutszki tajga.

Meleged, kedvesem, 
másik vidéké, 
akár a szem,
 mely arra a régi 
Okára réved: 
az valahova 
elszökött tova, 
mint gyermekévek.

1957

VERESS MIKLÓS fordítása

Elparázslott a lomb

Elparázslott a lomb,
lehullt, ám őszi illatával 
a nyárfa még kitart —
dacol korommal, zúzmarával. 
Végül a fakó-zöld
orgona veszti el a lombját. 
S üres, csupasz a föld,
alázatos a kerti dombhát. 
Fárad a nyári láng,
kihűl, mint arcon a verejték. 
Hej, csodálatos ősz,
öregséget ilyet szeretnék: 
Ne váratlan legyen,
s idő előttinek se tűnjék. 
Végződjék minden úgy,
ahogy e bőségben letűnt év. 
Csak aprócska bajok
jelentsék azt, hogy itt jön, eljön, 
és mehet könnyedén,
erőlködés nélkül a lejtőn. 
De csak a sürgető
fájdalmat s félelmet feledve 
találhat rám e vágy
álomi boldogsága, kedve.

1966

RATKÓ JÓZSEF fordítása

Napjaimnak mélyén

Napjaimnak mélyén,
életem legalján, 
kedvem támad ülni
kicsit a napocskán, 
a meleg fatuskón.

Hadd pompázzék a lomb,
a hullott, avarban, 
ha ferde a sugár, 
közelit az este. 
És hadd legyen így már,
minden zűrzavarban — 
ez hát a te korod,
de már nem baj ez se.

Gondolataimat
hallgatom szabadon, 
botommal öreges
vonást húzogatok: 
nem, semmi, mégiscsak,
semmi az, alkalom, 
hogy itt megfordultam
s némi jelet hagyok.

1967

MEZEY KATALIN fordítása

Ésszerű élethez mi kell?

Ésszerű élethez mi kell? 
Az, hogy sorsunkat értve, 
magunk magunkban érjük el 
s szemünk a célt ne vétse.

S mert minden rajta alapul, 
szeressük munkánk terhét, 
s magunk, bár hajszoljuk vadul, 
legyünk másokhoz enyhék.

Mostanra vagy későbbre szól
munkád, s akármi drága,
élj úgy. ahogy, —
de bármikor
légy kész az indulásra.

S ne félj hogy hozzá — ah! meg óh! —
 közel vagy messze vagy ma, 
mindig váratlan ér utol 
az indulás parancsa.

Nyugodtan befejezheted: 
Ámen! S ha visszanézve 
valami fáj, csak az lehet, 
hogy minden rendben, vége.


Mindent a szabott idején!

Mindent a szabott idején! 
Volt ugy, hogy egy ülésre 
száz sornyit szedtem össze én, 
és nem volt elég mégse.

Oly véghetetlen ez a nap, 
hajnal volt s éj körit be. 
Sok szó: a vénség nénje csak — 
Szűkítsd le, 
rövidítsd le.

FODOR ANDRÁS fordításai

Alekszandr Tvardovszkijról itt olvashatsz

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 6. sz., 104-136. oldalak)

"Gyerekek, jaj, sírjunk, halálán van a tél..."

Bulat Okudzsava verseiből


Keringő


Gyerekkacaj, lárma - csupa nyüzsgés a tér. 
Zúg az Arbat. - Hólé csordogál az úton. 
Gyerekek, jaj, sírjunk! 
Halálán van a tél. 
Sírjára a tavasz
tarka koszorút fon.
Korcsolyák hallgatnak sötét kamrazugokban, 
a bánattól meggörbülnek
az eltett sílécek... 
Gyerekek, jaj, sírjunk! 
Folyók jegén nap lobban, 
a partokon nemsokára sok-sok tücsök ébred. 
Lehet akár saját tücsköd, ki csak neked zenél, 
baktat majd a nyomodban s cifrázza az ej-hajt... 
Gyerekek, jaj, sírjunk! 
Halálán van a tél.
Katonai pompával temettetjük el majd. 
Reped a jég a folyón, ropog mint a gépfegyver, 
az utolsó búcsút varjúszárnyak intik... 
Nem marad a télből csak egy árva hóember... 
Legyetek jók, gyerekek, a nénikhez
mindig.

TŐZSÉR ÁRPÁD fordítása

Grúz dal


Elültetek szőlőmagot, 
üljön meleg föld mélyiben, 
a venyigét megcsókolom, 
letépem érett fürtjeit, 
barátaim összehívom, 
érzésre hangolom szivem, 
különben mi értelme van 
élnem az örök földön itt? 
Gyertek, gyertek, vendégeim, 
én hívlak össze titeket, 
mondjátok, nektek ki vagyok, 
hadd hallom szívek titkait, 
és föloldoz az égi cár 
és megbocsát nekem, neked, 
különben mi értelme van 
élnem az örök földön itt? 
Piros ingben dalol Dali, 
hódolok, fekete-fehér, 
s míg énekére fülelek, 
szerelem és bánat hevít, 
hatalmas vágytól sorvadok, 
érte a pusztulás elér, 
különben mi értelme van 
élnem az örök földön itt? 
Míg gomolyog az alkonyat, 
a hegyi táj cirkalmain 
sorjában lépdeljen elém 
a kék bivaly, szarvat feszít, 
a fehér sas a hegytetőn, 
arany pisztráng, ér habjain, 
különben mi értelme van 
élnem az örök földön itt?

WEÖRES SÁNDOR fordítása

BULAT OKUDZSAVA
Arbat, én Arbatom


Anatolij Ivanuskin interjúja (részletek)

A közelmúltban a Szovjetszkij Piszatyel könyvkiadónál jelent meg Bulat Okudzsava új verseskötete az Arbat, én Arbatom („Arbat, mqj Arbat"). Ez a könyv az olvasóban mintegy újra felidézte Okudzsava pályakezdését, amely a költészethez kapcsolódott. A versek hozták meg  számára az első sikert, az elismerést. A költőt később a filmezés ragadta magával, majd prózát kezdett írni. Eközben költői célkitűzései is átalakultak — a versekből dalok lettek, s gitárral a kezében maga a költő vállalkozott előadásukra. Nagylemezét nemrég adta ki a Melogyija hanglemezcég. Azzal kezdhetnénk a beszélgetést, amivel valaha Ön is kezdte — a költészettel. Annál is inkább, mert jó alkalmat kínál erre újonnan megjelent verseskötete, az „Arbat, én Arbatom".


—  Bevallom, örülök ennek a könyvnek. Örülök, függetlenül attól, hogy nem kevés keserűséget okozott nekem és persze olvasóimnak. Arról van szó, hogy kilenc éve nem jelentek meg verseim. Ez felfokozta a várakozást. S erre megjelenik egy kötet, amelynek felét a régi darabok alkotják. Vannak persze új versek is benne, számomra kedves versek, amelyek jelenlegi helyzetemről tudósítanak. Egyesek talán túl hagyományosnak érzik majd a címet: Arbat, én Arbatom. Ez az utca azonban nagyon sokat jelent nekem. Itt születtem, itt nőttem fel. Az Arbat első irodalmi szárnypróbálgatásaim kifejezője. Egész emberi sorsom ide nyúlik vissza. Elkeserített, amikor nekiálltak lebontani, és boldog voltam, amikor védetté nyilvánították. Minden városban kell lennie egy-egy ilyen érintetlen zugnak, amely a múltról mesél, s amely nélkül nem élhetünk a jelenben.


—  Kilenc év alatt fél kötet vers. Vajon az utóbbi időben azért hagyott fel a versírással, mert prózát kezdett írni, vagy azért fordult a prózához, mert nem megy a versírás?


—  Alighanem ezért is, azért is. Annyit azért hadd tegyek hozzá, hogy már nem vonzanak annyira a versek, mint régen. A versek már nem az önkifejezés eszközei számomra. Eljött a pillanat és érezni kezdtem, hogy a régi vonzódásnak és érdeklődésnek vége. A legfontosabb, minden bizonnyal, időben abbahagyni.