Válogatta, fordította, utószóval ellátta: Rab Zsuzsa
(Ismét levetettem - egy időre, persze - a Szovjet Irodalom gúzsát, mert olyan verseskönyv került a kezembe, amely szintén Rab Zsuzsa műfordítói tehetségének köszönhető és a szovjet költészet új hullámával köt össze bennünket. Egy ideig Vinokurov Tilalmas kékség c. kötetéből – Európa, 1975 – válogatunk szellemi csemegét.)
Első magyar nyelvű kötete, az 1964-ben megjelent Hétköznapok gyönyöre, olyan költőről adott hírt, aki személyesen hozzánk szól, aki a lélek legbelső tájaira vezet el, olyan tájakra, ahol minden ismerős. De sohasem valamiféle ünnepélyes költői nyelven kalauzol bennünket, hanem olyan közvetlen egyszerűséggel, ahogy magunkban szoktuk végiggondolni apró-cseprő dolgainkat. Ez a különleges egyszerűség - ez Vinokurov modernsége.
Talán a háború, amit tizenhét éves korától végigharcolt, az tanította erre a dísztelen beszédre, arra, hogy igazán elemi erővel az egyszerű szavak hatnak.
Közénk ereszkedett, s velünk
egytálból eddegélt az Isten.
Ebben a két sorban, amelyet régi századok festőinek nevében írt, alighanem a maga költészetének lényegét fogalmazta meg.
Munka közben sokat tűnődtem e költészet titkán. Mi az benne, ami nem engedi tovább sem a rafinált versélvezőt, sem a verseket egyébként csak ímmel-ámmal lapozgatót? Egyáltalán: mitől vers a vers? Mitől vers például Mandelstamnak ez a nyolc sora:
Jó a konyhazugban ülni még.
Édesszagú petróleum ég.
Éles kés, meg egy cipó fele.
Töltsd a lámpát egészen tele,
vagy ha nem, hát adj egy kötelet -
lekötjük a kosárfödelet.
Reggel majd a vasútra vezess,
ahol minket senki sem keres.
Nincs benne egyetlen emelt szó, egyetlen bizarr szókapcsolás. Az alapszín: szürke. Rá sötétebb szürkével felvázolva két ember. A másikat inkább csak sejteni. Csak egy késpenge villan ki a szürkéből, és a kötél riaszt meg egy pillanatra.
Konyhazug, petróleumlámpa, cipó, kosár: ezek a díszletek. Mikrovilág? Ezzel a szóval jellemezte egyszer valaki Vinokurov költészetét is. Valóban, nem a kozmoszba löki fel ökleit, nem a végtelen horizontot kémleli. Lefelé ás, kis átmérőjű területen, de olyan helyekig hatol, ahonnan felhozhatja az emberi lélek legmélyebb rétegeinek talajmintáit.
Ritkán találkoztam ennyire földön álló költővel. Nem is akar a földtől elszakadni, tudatosan vallja:
Tapintva igaz a világ. Elég már
a libegés! Baktass völgyön-hegyen.
A költő, az mezítlábas legyen.
Lábujjai közt üssön át kövér sár.
Pedig emberi és költői világa két pólus között feszül. Az ügyes-bajos polgár és a próféta vitatkozik szünetlenül egymással, jóformán minden versében. A gondokkal megrakott, gyakorlatiatlan férfiember a próféta szabad nincstelenségét áhítja:
Naponta megkinoz ezer csip-csup dolog.
Hány apró bosszúság gyötör sokszor halálra!
Élnék bibliai pusztában! Pásztorok
és csillagok között, versekről prédikálva!
Az otthon fészekmelege és a szabad felhők sziszegő hidege között szállnak ezek a sorok is:
Az otthonod . . . Meghitt állat-meleg.
A szoba, mint egy kajüt, reng veled.
A pamlag messzi útra készen mozdul,
morajló óceán az ablakon túl. . .
A gyermek felgügyög. Tejpára, langymeleg.
Ó, hogy szállnak sziszegve ott kinn a fellegek!
Elég neki, hogy a langymelegből lefusson a boltba s egy ravasz sikátor elvezesse a folyópartig - már világokat, éveket csavarog be.
Szatyrodban sáros sárgarépa csokra.
Állsz, mint lógós diák, órákon át.
És felhő, szél, folyó arcodba csapja
a nyers szabadság régi illatát.
Ezek a versek is két ellentétes anyagból épülnek, mint Vinokurov szinte valamennyi verse. A környező valóság, a hétköznapok megnyugtatóan vaskos, szilárd köveiből és az áhított más légies, irreális anyagából. A vágyakozás ki-kicsap a semmibe, az ember azonban szinte fizikai törvényszerűséggel a valóság biztos kövei között, a „tapintva igaz" világban marad.
„A költő feladata ugyanaz, ami az iránytűé útközben: mindig az igazság égtája felé mutat" - írja egy tanulmányában a költő, másutt pedig így vall hivatásáról: - „Ha beszélhetünk a költészettel kapcsolatban haszonról, az nem kicsinyes, gyakorlati haszon. Tudatosítani a fájdalmat az emberben, megmutatni neki, mi fáj, miért fáj. Ha ezt a két kérdést meg tudja válaszolni -már majdnem gyógyít is a költő."
[Rab Zsuzsa]
KISGYEREK / PEБEНOK
A város utcáján, a zűrzavarban
döcög a töksi fejű kisgyerek.
Kockán a léte. Mint az arcvonalban.
Körül autók, csörlők, emberek.
Marka tele cukorka ragacsával.
Hogy gonoszság is van, nem érti még.
Háborítatlan, lassú mosolyával
nem versenyezhet, csak az égi kék.
A város zúgó medrébe terelte.
Kalauz harsan rá: „Vigyázz, komám!"
Ő sértődötten megtorpan egy percre
s durcásan néz a villamos után.
Az autókürt neki - hárfa hangja.
Tudatlanság vigyázza lépteit.
Hiszi, hogy sérthetetlen a nyugalma.
Hozzá képest gyávák vagyunk mi mind.
ISKOLAKERÜLÉS / ПOБEГ C УPOKA
De jó lógni az iskolából!
Kitárva kabátom. A fán
egy nagyhangú szarka rikácsol,
énrám árulkodik talán.
Csupa tintamaszat az ujjam.
Hová rohanjak? Mit tegyek?
A szabadságtól ittasultan,
fénytől káprázva lépkedek.
A tanító eddig feleltet,
az osztály padokban lapul.
A szálak eltépve! Tekergek
mámorosan, hazátlanul.
Hősök mentek így lángviharba,
máglyatűzbe mártírok! És
bolygok a Szokolnyiki parkban,
szívemben kéjes rettegés.
Új zászlót bontok, s rebbenését
alatta vonulva, lesem.
Érzem, a nagy, tilalmas kékség
hogy vonz édesen, bűnösen.
KAMASZOK / B ПAPK ГИTAPOЙ
A parkba tódultunk, mell-domborítva
jártunk. Egyikünk gitárt pöngetett.
Aznap először dőltünk rá a pultra,
és rendeltünk sört málnaszörp helyett.
Szép volt a könnyű hab pezsgő futása,
de keserű a sör, mint az epe!
Nyeltük azért, hősen, a gyantasárga
italt, arcunk se fintoruk bele.
Nem kell mostantól semmi, ami édes!
Már nem vagyunk csokoládéfaló
kis kölykök. Fanyar-vad, keserű-mérges
az kell nekünk, az férfihoz való!
A gyerekkor? Elmúlt bizony. Nem illik
édesség hozzánk, nyalánkság, cukor.
Fanyart, csípőset! ízlik vagy nem ízlik:
keserűt, ami torkunkba csikar!
Mentünk hetykén tovább.
Az öreg árus
elénkbe állt az úton, és kinált
mézest és nápolyit és marcipános
golyót, drazsét és cukrosmandulát!
KÁMA / KAMA
Folyik a háború egy éve már.
Ó, parti kisváros kihalt magánya!
Az öblön túl nyugodt látóhatár.
Hajókürtöknek felelget a Káma.
Hadirokkant üldögél a padon.
Vásott köpeny, kórházi ing alatta.
Papírra szór fél kézzel egy halom
finánclábas dohányt és sodrogatja.
Az iskola már éppen véget ért,
kilencedikbe jártunk.
A legényke
elmondta, hogy lőtték ki jobb szemét,
s hogy karját Rzsevnél egy repesz letépte.
Ott álldogáltam a part-magason.
Hívott a táj, gombával teli, hallal.
Fél év se kell. És ott kúszom hason,
mentőcsomagot tépve fel fogammal.
MÁR ELFELEDTÜK / HAM ИMEHA ИX
Már elfeledtük rég a lányokat,
kikkel kószáltunk, vállukat ölelve,
s lódítottunk históriát, olyat,
hogy különb annál tőlünk ma se telne.
Holdfény, meleg. Ráérős éjszaka.
S mi - néhány nagyhangú és zöld legényke
hittük, hogy ami bennünk van: maga
a szerelem sokszálú bölcsessége.
A kedves lányok egyszerű-meleg
szerelme nem sokat nyomott a latban.
Nevettünk rajta. S hittük, gőgösek:
jön majd a szenvedély, a halhatatlan.
Az évek mentek. Éltünk eleget.
S most fáj, hogy vártunk, és hiába vártunk.
Ott, a régi lányok közt lehetett
az is... az is, kit végül sem találtunk.
(a Jégcsapon fénycsillám c. ciklusból)
Folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése